Jópár saroknyi gyaloglás után Harry leroskadt egy alacsony kőfalra a Magnolia köznél. Még mindig fortyogott benne a düh, de a cipekedés elcsigázta, csak ült mozdulatlanul, és hallgatta szíve vad kalapálását.
Miután már vagy tíz perce gubbasztott egyedül a sötét környéken, új érzés kerekedett felül benne: a rémületé. Akármilyen szempontból nézte is a saját helyzetét, az mindenképp kilátástalannak tűnt. Ott állt magányosan, hontalanul a sötét mugli világban, és fogalma sem volt, hova menjen. Ráadásul nemrég komoly varázslatot hajtott végre, így szinte biztosra vehette, hogy kiteszik a szűrét a Roxfortból. Súlyosan megsértette a kiskorúak bűbájgyakorlását korlátozó törvényt — már az is csoda volt, hogy nem röpködtek rég a feje körül a Mágiaügyi Minisztérium postabaglyai.
Harry borzongva nézett körül a Magnolia közben. Vajon milyen sors vár rá? Letartóztatják, vagy csak egyszerűen száműzik a varázslók világából? Ronra és Hermionéra gondolt, s ettől még jobban elszontyolodott. Tudta, hogy bármekkora bűnt követett is el, barátai a segítségére sietnének — de hát mindketten külföldön vannak, s ő Hedvig nélkül nem is értesíthette őket.
Ha legalább lett volna nála mugli pénz. Az utazóláda alján, az erszényben lapult még pár varázslóarany, de a szüleitől örökölt vagyon többi részét a Gringotts Varázslóbank Londoni fiókjának egyik széfje őrizte. Odáig nem vonszolhatta el a ládáját. Hacsak…
Rápillantott varázspálcájára, amit még mindig a kezében szorongatott. Ha úgyis kicsapják az iskolából (szíve fájdalmasan kalapált a gondolatra), mit árthat még egy kis varázslat? Nála volt a láthatatlanná tévő köpeny, amit az édesapja hagyott rá — megteheti, hogy pillekönnyűvé varázsolja a ládát, hozzáköti a seprűhöz, aztán beburkolózik a köpönyegbe, és Londonba repül. Ott majd kiveszi a bankból a pénzét… hogy aztán mindhalálig száműzöttként éljen. Szívszorítóan szomorú kilátások voltak ezek, de tudta, a kőfalon sem gubbaszthat a végtelenségig, hisz akkor előbb-utóbb a mugli rendőröknek kell számot adnia róla, mit keres ott éjnek évadján egy ládára való varázsigés könyvvel és egy boszorkányseprűvel.
Kinyitotta a ládát, és kotorászni kezdett benne. A láthatatlanná tévő köpenyt kereste, de még mielőtt megtalálta volna, hirtelen felegyenesedett, és ismét körülnézett.
Egy csiklandozó érzés a tarkóján azt súgta, hogy figyelik. Az utca azonban kihaltnak tűnt, s a nagy kockaházak is mind sötétbe burkolóztak.
Harry újra a láda fölé hajolt, de szinte azonnal megint felegyenesedett. Görcsösen megmarkolta varázspálcáját. Nem hallott zajt, mégis úgy érezte, hogy a háta mögött, a garázs és a kerítés közötti szűk átjáróban ólálkodik valami — vagy valaki. Hunyorogva fürkészte a koromsötét rést, hátha lát valami mozgást, amiből kiderül, hogy csupán egy macska kószál ott, vagy… valami más.
— Lumos — mormolta Harry, mire apró láng gyulladt ki pálcája hegyén, mely egy pillanatra elvakította. Mikor a magasba emelte a pislákoló kis fáklyát, egyszerre megcsillant a kettes számot viselő épület kavicsos vakolata, s a garázskapu is felfénylett — a kettő között pedig kirajzolódtak egy nagy, világító szemű lény testének sötét körvonalai.
Harry ösztönösen hátrálni kezdett, de megbotlott saját ládájában, és elvesztette az egyensúlyát. Karját felkapva igyekezett tompítani az esést, a varázspálca kirepült a kezéből, s ő a járdaszegély tövében landolt.
A következő pillanatban fülsiketítő robaj hallatszott, és vakító fényár öntötte el az úttestet…
Harry a szeme elé kapta a kezét, és rémült kiáltással visszagördült a járdára. Ezt igen helyesen tette, ugyanis egy szempillantással később két óriási kerék fékezett le azon a helyen, ahol az előbb még ő feküdt. A kerekekkel együtt két fényszóró is érkezett, s mindezek egy kétemeletes, élénkpiros buszhoz tartoztak. A semmiből előbukkant jármű szélvédőjén arany betűkkel ez állt: Kóbor Grimbusz.
Harry első gondolata az volt, hogy beverte a fejét, és most hallucinál. A látomás azonban folytatódott: a buszról leszökkent egy piros egyenruhás kalauz, és beleharsogta az éjszakába:
— Üdvözöljük a Kóbor Grimbuszon, az útfélen rekedt boszorkányok és varázslók segélyjáratán: Csak nyújtsa ki pálcás kezét, szálljon fel, és mi elvisszük, ahova csak óhajtja. Stan Shunpike vagyok, a ma esti járaton én leszek az ön…
A kalauz hirtelen elhallgatott. Most vette csak észre a járdán fekvő fiút.
Harry összeszedte magát, gyorsan megkereste varázspálcáját, és feltápászkodott. Most, hogy szemtől szemben állt Stan Shunpike-kal, megállapította, hogy az nem sokkal idősebb nála: tizennyolc, legfeljebb tizenkilenc éves lehetett, nagy, elálló fülei voltak, és szeplőből is bőven kijutott neki.
— Mér' feküdté' a földön? — kérdezte a kalauz, félretéve hivatalos modorát.
— Elestem — felelte Harry.
— Minek esté' el? — vigyorgott Stan.
— Nem direkt csináltam — morogta bosszúsan Harry. Farmernadrágja elszakadt a térdénél, s keze, amivel az esést tompította, véresre horzsolódott. A kérdés azonban eszébe juttatta, hogyan került a földre, gyorsan megfordult, és újból szemügyre vette a garázs és a kerítés közti utcácskát. A Kóbor Grimbusz lámpáinak fényében tisztán látszott, hogy az épületköz üres.
— Mit nézel? — érdeklődött Stan.
— Volt ott egy nagy fekete valami… — felelte tétován Harry. — Olyan kutyaforma volt… de nagyobb…
Újból Stan felé fordult, aki tátott szájjal meredt rá. Látta, hogy a kalauz pillantása a homlokán húzódó sebhely felé vándorol, s ettől kellemetlen érzés fogta el.
— Mi az a fejeden? — kérdezte hirtelen Stan.
— Semmi — vágta rá Harry, és gyorsan a homlokába simította a haját. Ha már a Mágiaügyi Minisztérium körözést adott ki ellene, legalább nem akarta megkönnyíteni a nyomozóik dolgát.
— Hogy hívnak? — kíváncsiskodott Stan.
— Neville Longbottomnak. — Harry kimondta a legelső nevet, ami eszébe jutott, majd gyorsan témát váltott: — Szóval ez a busz… Jól értettem, hogy akárhova elvisz engem?
— Ja — bólintott nagy büszkén Stan. — Bármilyen szárazföldi célállomásra. Víz alatti szállítást nem vállalunk… Na várj csak — folytatta gyanakvó pillantással. — Leintettél minket, nem? Kinyújtottad a pálcás kezedet, igaz?
— Igen — sietett a válasszal Harry. — Mondd csak, mennyiért visztek el Londonba?
— A szimpla fuvar tizenegy sarló, de tizennégyér' forró csokit is kapsz, tizenötér' meg jár egy üveg meleg víz és egy fogkefe választható színben.
Harry előkotorta a ládából az erszényét, néhány ezüstérmét nyomott Stan markába, majd a kalauz segítségével felcipelte a ládát és Hedvig kalitkáját a busz lépcsőjén.
A járműben nem voltak ülések, helyettük fél tucat réz ágykeret állt az elfüggönyözött ablakok mentén. Minden ágy mellett egy-egy gyertya égett, fényük megvilágította a faburkolatú falakat. Az egyik hátsó ágyban pöttöm, hálósipkás varázsló feküdt.
— Köszönöm, nem kérek, most épp csigát gyűjtök — motyogta álmában a kis mágus, és a másik oldalára fordult.
— Ez lesz a helyed — suttogta Stan, és betolta Harry ládáját a vezetőülés mögötti ágy alá. A sofőr maga egy karosszékben terpeszkedett a volánnál. — D a sofőrünk, Ernie Prang. Ern, bemutatom Neville Longbottomot.
A vastag szemüvege mögött aggasztóan vaksinak tűnő, hajlott korú varázsló odabiccentett Harrynek. A fiú ösztönösen a homlokába fésülte fürtjeit, és leült az ágya szélére.
— Lépj a gázra, Ern — szólt Stan, és helyet foglalt a sofőrülés melletti karosszékben.
Ismét hatalmas dörrenés rázta meg a buszt, s Harry a következő pillanatban már a matracon feküdt. A hirtelen gyorsulás ledöntötte a lábáról. Mikor felült, és kinézett a Kóbor Grimbusz ablakán, egy ismeretlen utca képe tárult a szeme elé. Stan önelégült vigyorral nyugtázta utasának látható döbbenetét.
— Épp itt jártunk, amikor leintettél minket — magyarázta. — Hol is vagyunk, Ern? Valahol Walesben, nem?
— Ühüm.
— A muglik nem hallják meg a buszt? — kérdezte Harry.
— A muglik…! — legyintett megvetően Stan. — Azok nem hallanak a fülüktő'. Igaz, Ern? És nem látnak a szemüktő'. Semmit se vesznek azok észre.
— Menj, ébreszd fel Madam Marshot, Stan — szólt Ern. — Mindjárt megérkezünk Abergavennybe.
A kalauz felállt, eloldalazott Harry ágya mellett, és felment egy keskeny falépcsőn. Harry továbbra is az ablaknak nyomta az orrát, s amit látott, cseppet sem nyugtatta meg. Ernie kimondottan ügyetlen sofőrnek tűnt. A Kóbor Grimbusz újra meg újra felszaladt a járdára, s csak azért nem ment neki semminek, mert a lámpaoszlopok, levelesládák és kukák sorban félreugrottak az útjából.
Stan időközben újra megjelent a lépcsőn, nyomában egy utazóköpenybe burkolózó, zöldes arcszínű boszorkánnyal.
Ern beletaposott a fékbe, mire az összes ágy fél métert előrecsúszott.
— Viszon'látásra, Madam Marsh! — hadarta vidáman Stan.
A boszorkány a szájára szorított egy zsebkendőt, és tántorogva leszállt a buszról. Stan utána hajította a poggyászát, és becsapta az ajtót. Ezután újabb kipufogórobaj következett, és máris egy keskeny vidéki országúton robogtak, a szeszélyesen kanyargó kocsi útjából fürgén félreugró fák között.
Harry akkor sem tudta volna lehunyni a szemét, ha olyan buszon utazik, ami nem durrog folyton, és nem közlekedik száz mérföldes ugrásokkal. Elszorult a torka, mikor ismét eszébe jutott kilátástalan jövője és mellesleg Marge néni, aki talán még mindig a plafonon lebegett.
Stan elővette a Reggeli Próféta aznapi számát, és nyelve hegyét kidugva olvasni kezdett. Az első oldalról egy beesett arcú, csimbókos hajú férfi fényképe pislogott Harryre.
Harry úgy érezte, valahol már látta ezt az arcot. Hamarosan arra is rájött, hogy hol.
— Ez az ember benne volt a mugli hírekben! — szólalt meg csodálkozva, s egy pillanatra minden bajáról megfeledkezett. Stan maga is a képre pillantott.
— Ez Sirius Black — bólintott nevetve. — Naná, hogy benne volt a mugli hírekbe', Neville. Mos' jössz csak rá?
Harry még mindig értetlenkedő arcot vágott. Stan fejcsóválva nevetett, lehúzta a borítólapot, és átnyújtotta Harrynek. A fiú a gyertyafénybe emelte az újságoldalt, és olvasni kezdte a képhez tartozó cikket.
A Mágiaügyi Minisztériumban ma megerősítették, hogy Sirius Black, az Azkaban erőd talán leghírhedtebb foglya továbbra is ismeretlen helyen tartózkodik.
„Mindent megteszünk Black kézre kerítéséért — nyilatkozta ma délelőtt Cornelius Caramel mágiaügyi miniszter —, és nyomatékosan kérjük a varázslótársadalom tagjait, hogy őrizzék meg nyugalmukat.”
A Mágusok Nemzetközi Szövetségében többen is bírálták Caramelt, amiért a mugli miniszterelnököt is tájékoztatta a helyzetről.
„Értsék meg, szükség volt erre a lépésre — szögezte le Caramel. — Black őrült, így varázslókra és muglikra egyaránt veszélyt jelent. Egyébként a miniszterelnök biztosított róla, hogy nem tesz közzé információkat Black valódi képességeiről. Mellesleg, ha meg is tenne, ugyan ki hinne neki?”
A muglikat figyelmeztetés gyanánt úgy tájékoztatták, hogy Blacknél „lőfegyver” van (egyfajta fém varázspálca, amit a muglik egymás életének kioltására használnak), a varázslóközösség tagjai viszont attól tartanak, hogy Black hasonló mészárlást fog végrehajtani, mint tizenkét évvel ezelőtt, amikor egyetlen átokkal tizenhárom embert gyilkolt meg.
Harry belenézett Sirius Black halványan fénylő szemébe — az volt a beesett arc egyetlen olyan része, ami az élet jeleit mutatta. Személyesen még soha nem találkozott vámpírral, de képen többet is látott már a sötét varázslatok kivédése órán, s a viaszsárga bőrű Black azokra emlékeztette.
— Undok egy pofa, mi? — szólalt meg Stan, miután végig Harryt figyelte, amíg az olvasott.
— Tizenhárom embert gyilkolt meg? — Harry visszaadta az újságlapot Stannek. — Egyetlen átokkal? — Bezony — bólintott Stan. — Fényes nappal, a nyílt utcán.
Volt is nagy balhé miatta, igaz, Ern?
— Ühüm — felelte a sofőr sötéten.
Stan szembefordult Harryvel, és karját keresztbe fonta a szék támláján.
— Black komálta T'odkit, de frankón! — szólt.
— Micsoda?! Voldemortot?!
Stannek még a szeplői is elfehéredtek, Ern akkorát rántott a kormányon, hogy egy egész parasztháznak kellett félreugrania a busz útjából.
— Te meg vagy hibbanva? — fakadt ki Stan. — Mér' mondtad ki a Nevet?
— Bocsánat — hebegte Harry. — Bocsánat… elfelejtettem…
— Elfelejtette! — sápítozott Stan. — Jesszusom, mindjár' szívbajt kapok…
— Szóval… szóval Black Tudodki szövetségese volt? — ismételte bocsánatkérően Harry.
— Aha — nyögte Stan a mellkasát masszírozva. — Igen, az volt. Aszongyák, jó haverok voltak… Na de miután a kis Harry Potter elintézte T'odkit — Harry itt összerezzent, és megint a homlokába simította a haját —, akkor T'odki összes drukkerét elővették, igaz, Ern? A legtöbb rájött, hogy T'odki nélkül vége a bulinak, és visszavonulót fújt. De Sirius Black nem adta fel. Aszongyák, arra spórolt, hogy ő lesz az alvezér, ha T'odki átveszi a hatalmat.
— Aztán a végén pont egy olyan utcán kerítették be, ami tele volt muglikkal. Black meg elővette a pálcáját, és a levegőbe röpítette a fél utcát. Kinyírt egy varázslót meg egy tucat muglit, akik épp ott mászkáltak. Iszonyú, nem? És t'od, hogy aztán mit csinált?
Stan a hatás kedvéért suttogóra fogta a hangját. — Mit? — kérdezte Harry.
— Nevetett — mondta Stan. — Csak állt, és nevetett. Mikor befutott az erősítés a Mágiaügyi Minisztériumból, nem is védekezett, hagyta magát elvinni, és közbe' betegre röhögte magát. Őrült az a pasi, igaz, Ern? Tisztára kampó agyilag.
— Még ha nem is volt őrült, mikor Azkabanba került — szólt lassan Ern —, most már biztosan az. Én ugyan nem hagynám, hogy bevigyenek oda, inkább kinyiffantanám magam. Persze Black megérdemelte… azután, amit csinált…
— Szenvedtek is eleget, amíg eltussolták az ügyet — jegyezte meg Stan. — Egy egész utca romokban, meg az a sok halott mugli… Milyen mesét is találtak ki, Ern? Hogy mi történt?
— Gázrobbanás — morogta Ernie.
— Most meg megszökött — folytatta Stan, s újból szemügyre vette Black fényképét. — Pedig Azkabanból még soha senki nem t'ott meglógni, igaz, Ern? Fogalmam sincs, hogy jött össze neki. Elég húzós, mi? De mindegy, az azkabani őrök elől nem sokáig tud elbújni. Szerinted, Ern?
Ern megborzongott.
— Beszéljünk valami másról, Stan. Kiráz a hideg, ha az azkabani őrökre gondolok.
Stan kelletlenül eltette az újságot, Harry pedig nekidőlt a busz ablakának. Most még az eddiginél is sötétebb színben látta a jövőjét, akaratlanul is azon járt az esze, hogy mit fog mesélni Stan pár nap múlva az utasoknak: „Hallották, micsináát Harry Potter? Kipukkasztotta a nénikéjét! Itt utazott velünk a Kóbor Grimbuszon, igaz, Ern? Aszitte, meg tud lógni…”
Ő, Harry, ugyanúgy megsértette a varázslók törvényeit, mint Sirius Black. Nem kétséges: azzal, hogy luftballont csinált Marge néniből, helyet bérelt magának Azkabanban. Bár jóformán semmit nem tudott a varázslók börtönéről, azt megfigyelte, hogy mindenki borzongva beszél róla. Hagrid, a roxforti vadőr az előző tanévben két hónapot töltött ott, s Harry még emlékezett rá, milyen rémült arcot vágott, mikor megtudta, hova viszik… Pedig Hagrid az egyik legbátrabb ember volt, akivel Harry valaha találkozott.
A Kóbor Grimbusz tovább száguldott az éjszakában a szétrebbenő bokrok és közlekedési táblák, telefonfülkék és fák között, Harry pedig szorongva, álmatlanul hevert ágya ringó matracán. Kisvártatva Stannek eszébe jutott, hogy Harry a forró csokoládéért is fizetett, de az egész bögre italt a párnára loccsantotta, mikor a busz hirtelen átugrott Anglesea-ből Aberdeenbe. Az emeletről sorban érkeztek a leszállni készülő házikabátos-papucsos varázslók és boszorkányok. Valamennyien roppant boldognak tűntek, hogy elhagyhatják a buszt.
Harry maradt utolsónak az utasok közül.
— Nahátakkó, Neville — csapta össze a kezét Stan. — Londonban hová parancsolod?
— Az Abszol útra mennék — felelte Harry.
— Helyes — bólintott Stan. — Mehet a menet… BUMM!
Máris a Charing Cross Roadon robogtak. Harry felült, s elgondolkozva nézte a busz elől félrehúzódó padokat és épületeket. Az ég lassan világosodni kezdett. Még néhány óráig megbújik valahol, aztán nyitáskor bemegy a Gringottsba, kiveszi a pénzét, és elindul… de hova?
Ern rátaposott a fékre, s a Kóbor Grimbusz visító kerekekkel megállt egy jobb napokat látott kis kocsma, a Foltozott Üst bejárata előtt. Ennek a fogadónak a hátsó udvarából nyílott az Abszol útra vezető varázskapu.
— Köszönöm — szólt oda búcsúzóul a sofőrnek Harry.
Leugrott a járdára, majd segített Stannek leemelni a buszról az utazóládát és Hedvig kalitkáját. Mikor ezzel is megvoltak, Stanhez fordult.
— Akkor hát, viszlát.
Stan azonban nem figyelt rá. Meredten állt a busz ajtajában, és a Foltozott Üst homályba burkolózó bejárata felé meredt.
— Hát végre megvagy, Harry — csendült egy hang.
Harry még meg sem fordult, máris egy kéz nehezedett a vállára. Ugyanabban a másodpercben Stan felkiáltott:
— Azannya, Ern, gyere gyorsan! Gyere!
Harry hátranézett a kéz tulajdonosára, s úgy érezte, mintha egy vödör jeget zúdítottak volna a nyakába. Egyenesen a mágiaügyi miniszter, Cornelius Caramel karjaiba sétált… Stan leugrott melléjük a járdára.
— Hogyan szólította Neville-t, miniszter úr? — kérdezte izgatottan.
A hajszálcsíkos köpönyeget viselő, tömzsi Caramel fáradtnak és gondterheltnek tűnt.
— Neville-t? — kérdezett vissza szemöldökét ráncolva. — Ő Harry Potter.
— Tudtam! — ujjongott Stan. — Ern! Ern! Találd ki, kicsoda Neville! Harry Potter! Ott van a homlokán a sebhely!
— Úgy van — bólintott türelmetlenül Caramel. — Nagyon örülök, hogy a Kóbor Grimbusz felvette Harryt, de most be kell mennem a fiatalemberrel a Foltozott Üstbe…
Caramel a vállánál fogva az ajtó felé kormányozta Harryt. Odabent, a bár mögött görnyedt, hálóinges alak tűnt fel, kezében lámpással. Tom volt az, a vén, fogatlan kocsmáros.
— Hát megtalálta, miniszter úr? — szólt. — Parancsolnak valamit? Sört, brandyt?
— Esetleg egy teát — felelte Caramel, kezét továbbra is Harry vállán nyugtatva.
A hátuk mögött hangos csikorgás és dobogás hangzott fel. Stan és Ern becipelték az ajtón a ládát és a kalickát, majd izgatottan körülnéztek.
— Mér' nem árultad el nekünk, hogy ki vagy, Neville? — kérdezte lelkes vigyorral Stan, miközben a bagolyképű Ernie érdeklődve pislogott Harryre a kalauz válla fölött.
— …És egy különszobát is szeretnénk, Tom — szólt nyomatékosan Caramel.
— Viszlát! — köszönt el csüggedten Harry a Kóbor Grimbusz legénységétől, mikor Tom a bár hátsó ajtaja felé tessékelte őt és Caramelt.
— Viszlát, Neville! — kiáltott utána Stan.
Tom lámpását követve Caramel egy szűk folyosóra s onnan egy különszobába vezette Harryt. Tom csettintett az ujjával — erre a kandallóban nyomban kigyulladt a tűz —, majd meghajolt, és kiment.
— Foglalj helyet, Harry — szólt Caramel.
Harry engedelmeskedett. Hiába melegítette a tűz, a szorongástól libabőrös lett a karja. Caramel levetette köpenyét, majd felcsippentette palackzöld öltönynadrágja szárát, és leült a szemközti székre.
— Cornelius Caramel vagyok, Harry. A mágiaügyi miniszter.
A bemutatkozás felesleges volt, bár Caramel ezt nem tudhatta: Harry egyszer már látta őt, de akkor épp rajta volt apja bűvös köpönyege.
Újra feltűnt Tom, a kocsmáros. Immár kötényt viselt a hálóinge fölött, s tálcán teát és meleg süteményt hozott vendégeinek. Letette terhét egy kis asztalra, majd nyomban távozott, és becsukta maga mögött az ajtót.
— Szó se róla, alaposan ránk ijesztettél, Harry — szólalt meg Caramel, miközben kitöltötte a teát. — Így elrohanni a nagynénédtől és a nagybátyádtól! Már azt hittem, hogy… No de most már biztonságban vagy, és ez a lényeg.
Caramel megvajazott magának egy süteményt, majd Harry felé tolta a tálat.
— Egyél, Harry, hisz teljesen elgyengültél. Tessék… Bizonyára örömmel hallod, hogy intézkedtünk Miss. Marjorie Dursley sajnálatos felpuffasztása ügyében. Néhány órája kiszállt a Privet Drive-ra a véletlen varázsok elhárításáért felelős ügyosztály két munkatársa, és lyukasztásos módszerrel leeresztették Miss. Dursleyt. A memóriáját is módosították, úgyhogy a legapróbb emléke sincs az incidensről. Az ügy tehát el van intézve.
Caramel úgy mosolygott Harryre a teáscsészéje pereme fölött, mint egy nagybácsi a kedvenc unokaöccsére. Harry alig akart hinni a fülének. Válaszra nyitotta a száját, de nem tudta, mit mondjon, hát újra becsukta.
— Óóó…, biztosan az aggaszt, hogy mit szólt a nagynénéd és a férje — folytatta Caramel. — Nos, nem tagadom, elég mérgesek rád, mindazonáltal készek fogadni téged jövő nyáron — feltéve, hogy a téli és a tavaszi szünetet a Roxfortban töltöd.
Harrynek feloldódott a gombóc a torkában.
— Mindig a Roxfortban töltöm a téli és a tavaszi szünetet — felelte. — És soha többet nem akarok visszamenni a Privet Drive-ra.
— Ne tégy elhamarkodott kijelentéseket, Harry — ráncolta a homlokát Caramel. — Az idő begyógyítja a sebeket. Ők mégiscsak a családod. Biztos vagyok benne, hogy szeretitek egymást… öhm… valahol mélyen.
Harrynek nem volt kedve tovább vitatkozni a témáról Caramellel. Még mindig szorongva várta, hogy kiderüljön, mi lesz az ő sorsa ezek után.
— Akkor hát nincs más hátra — szólt Caramel, miközben újabb teasüteményt vajazott meg magának, mint kitalálni, hogy hol fogod tölteni a szünidő hátralevő két hetét. Ha rám hallgatsz, kiveszel egy szobát itt, a Foltozott Üstben, és…
— Egy pillanat — vágott a szavába Harry. — Mi lesz büntetésemmel?
Caramel értetlenül pislogott.
— Miféle büntetéseddel?
— Megszegtem a törvényt! — erősködött Harry. — Azt, ami tiltja a kiskorúak bűbájgyakorlását.
— Ugyan már, kedves fiam — legyintett türelmetlenül Caramel —, nem fogunk megbüntetni téged egy ilyen apróságért! Hiszen baleset volt! Azért még nem küldünk valakit Azkabanba, mert felpuffasztotta a nagynénjét!
Harry összeráncolta a szemöldökét. Ez a hozzáállás cseppet sem illett a Mágiaügyi Minisztériumhoz.
— Tavaly hivatalos figyelmeztetést kaptam, csak mert egy házimanó földhöz vágott egy pudingot a nagybátyám házában. Azt írták, kicsapnak a Roxfortból, ha a Privet Drive-on még egyszer varázslat történik.
Harrynek az a benyomása támadt, hogy Caramel zavarban van.
— Változnak a körülmények, Harry… Figyelembe kell vennünk… A jelen helyzetben… Talán ragaszkodsz hozzá, hogy kicsapjanak?
— Dehogy ragaszkodom! — visszakozott Harry.
— Hát akkor spongyát rá, felejtsük el a dolgot! — nevetett joviálisan Caramel — Egyél egy süteményt, Harry, addig én megkérdezem Tomtól, van-e egy szobája számodra.
Azzal Caramel kisietett az ajtón, Harry kétkedő pillantásától kísérve. Nagyon furcsán alakultak a dolgok. Miért várt rá Caramel a Foltozott Üstben, ha nem is akarja megbüntetni? Most, hogy belegondolt, az sem tűnt éppenséggel szokásosnak, hogy a mágiaügyi miniszter személyesen foglalkozik egy kiskorú varázsló kihágásával.
Caramel visszatért, immár Tom, a kocsmáros kíséretében.
— A tizenegyes szoba szabad, Harry — jelentette. — Bízom benne, hogy kényelmes helyed lesz. Még egy apró kérésem lenne: nem szeretném, ha a mugli Londonban kóborolnál. Maradj az Abszol úton, és esténként még sötétedés előtt térj vissza a fogadóba. Ugye, megérted? Megkértem Tomot, hogy vigyázzon rád helyettem a továbbiakban.
— Rendben — felelte tétován Harry. — De hát miért…?
— Nem volna jó, ha megint eltévednél, igaz-e? — Caramel öblösen felkacagott. — Nem bizony… Jobb lesz, ha mindig szem előtt vagy… Úgy értem…
A miniszter hangosan megköszörülte a torkát, és hajszálcsíkos köpönyege után nyúlt.
— Hát akkor, én el is búcsúzom. Tudod, rengeteg a dolgom.
— Sikerült már megtalálni Blacket? — érdeklődött Harry.
Caramel ujjai a köpeny csatjával babráltak.
— Tessék? Oh, szóval hallottál róla… Nos, nem, még nem sikerült, de csak idő kérdése. Az azkabani őrök még soha nem vallottak kudarcot… Ráadásul most dühösebbek, mint valaha.
Caramel kissé megborzongott.
— Akkor hát, viszlát.
Azzal kezet nyújtott Harrynek, aki hirtelen megszólalt:
— Öhm, miniszter úr… Lehet egy kérésem?
— Hogyne, fiam — mosolygott Caramel.
— A harmadikosok meglátogathatják Roxmortsot, de én nem tudtam aláíratni otthon a szülői nyilatkozatot. Ön tudná engedélyezni nekem?
Caramel kelletlenül ráncolta a homlokát.
— Nos — morogta —, nem. Sajnálom, Harry, de mivel nem vagyok se szülőd, se gondviselőd…
— De hát ön a mágiaügyi miniszter — erősködött Harry. — Ha külön engedélyt adna…
— Sajnálom, Harry, nem lehet. A szabály az szabály. Talán majd jövőre lemehetsz Roxmortsba. Egyébként is, jobb lesz, ha az idén nem… öhm… Nos, én megyek is. További kellemes szünidőt kívánok.
Caramel rámosolygott Harryre, még egyszer kezet rázott vele, aztán sarkon fordult, és távozott. Tom barátságos mosollyal odalépett a fiúhoz.
— Jöjjön velem, Mr. Potter — szólt. — A poggyászát már felvittem a szobájába…
Harry a kocsmáros nyomában felballagott egy csinos falépcsőn. Tom odalépett a tizenegyes számot viselő ajtóhoz, és kitárta vendége előtt.
A szoba berendezését egy roppant kényelmesnek tűnő ágy és néhány szépen polírozott tölgyfa bútor alkotta. A kandallóban vidáman lobogott a tűz, és a szekrény tetején…
— Hedvig! — kiáltott fel Harry.
A hófehér bagoly csettintett a csőrével, és leszállt gazdája kezére.
— Igazán okos baglya van — nevetett Tom. — Ön még öt perce sem volt itt, amikor megérkezett. Ha bármire szüksége lenne, Mr. Potter, mindig állok rendelkezésére.
Azzal a kocsmáros meghajolt, és kiment.
Harry hosszú percekig gondolataiba merülve ült az ágy szélén, és mélán simogatta Hedviget. Odakint az addig bársonyos, mélykék ég előbb hideg acélszürke színt öltött, majd lassan arannyal átszőtt rózsaszínbe váltott. Harry feje csak úgy zsongott a hihetetlennek tűnő dolgoktól: néhány órája még a Privet Drive-on volt… nem csapták ki a Roxfortból… és most két tökéletesen Dursley mentes hét vár rá.
— Ha tudnád, milyen mozgalmas éjszakám volt, Hedvig — szólt ásítva.
Még a szemüvegét sem vette le, csak ledőlt a párnára, és nyomban mély álomba merült.