Napokig tartott, amíg Harry megszokta a ráköszöntött nagy szabadságot. Életében először volt rá módja, hogy akkor keljen fel és akkor egyen, amikor neki tetszik. Emellett szabadon mehetett bárhova — igaz, csak az Abszol út hosszában, de mivel ez a kanyargós, macskaköves utca zsúfolva volt izgalmasabbnál izgalmasabb varázslószaküzletekkel, Harry nem is érzett kísértést arra, hogy megszegje Caramelnek tett ígéretét, és visszalátogasson a mugli világba.
Mivel a reggelijét mindig a Foltozott Üstben költötte el, naponta megnézhette magának az újonnan érkezett vendégeket. Voltak ott fura kis falusi boszorkányok, akik bevásárolni utaztak fel a városba, azután tiszteletre méltó varázslók, akik a Transzformációs Szemle legújabb cikkeiről cseréltek eszmét, egyik nap pedig feltűnt egy feltűnően banyaszerű alak is, aki vastag gyapjúsál mögé rejtette arcát, és egy tányér nyers májat rendelt.
Reggeli után Harry kiment a hátsó udvarba, elővette a varázspálcáját, és megkocogtatta vele balról a harmadik téglát a kuka fölött. Azután hátralépett, és megvárta, amíg a fal helyén feltűnt az Abszol útra vezető átjáró.
Harry azzal töltötte a hosszú nyári napokat, hogy a boltokat járta, vagy leült egy-egy kávéház teraszára. Miközben megebédelt a színes napernyők alatt, a többi vendéget nézte, akik vagy legújabb szerzeményeiket mutogatták egymásnak („Ez, kérlek szépen, egy lunaszkóp — többet nem kell holdnaptárakkal bajlódnom…”), vagy Sirius Black esetéről beszélgettek („Egyetlen gyereknek se lenne szabad felügyelet nélkül elmenni otthonról, amíg Blacket vissza nem viszik Azkabanba…”).
Harrynek nem kellett többé zseblámpafénynél, takaró alá bújva írnia a házi feladatát, a ragyogó napsütésben kiülhetett Florean Fortescue Fagylaltszalonja elé. Dolgozatai megírásához nemegyszer magától Florean Fortescue-tól kapott segítséget, aki nemcsak hogy rengeteget tudott a középkori boszorkányüldözésekről, de félóránként ingyen fagylaltkehellyel kedveskedett Harrynek.
Miután Harry meglátogatta Gringotts-beli széfjét, és feltöltötte erszényét arany galleonokkal, ezüst sarlókkal és bronz knútokkal, komoly önfegyelemre volt szüksége, hogy ne költse el nyomban egész vagyonát. Öt éve volt még hátra a Roxfortban, s cseppet sem vágyott rá, hogy Dursleyéktól kelljen pénzt kérnie varázskönyvekre. Ha nem így áll a helyzet, bizonyára megvette volna — hogy csak egy példát említsünk a tömör aranyból készült szép köpkő-készletet. (A köpkőjáték a golyózás mágikus változata volt: pontvesztés esetén a golyók kellemetlen szagú folyadékot fröcsköltek az ellenfél arcába.) Szívesen magáénak tudta volna a világmindenség üvegbúrába foglalt, mozgó modelljét is, ami feleslegessé tette volna számára a további csillagászatórákat. A legnagyobb kísértést jelentő tárgyat azonban érkezése után egy héttel fedezte fel kedvenc boltjában, a Kviddics a javából sportszaküzletben.
Harry kíváncsiságát felkeltette a boltban összeverődött tömeg, előrefurakodott hát az izgatott boszorkányok és varázslók között. Végül megpillantotta a nagy érdeklődés tárgyát: egy újonnan emelt pódiumon a legkáprázatosabb seprű állt, amit Harry valaha látott.
— Most dobták piacra, prototípus — magyarázta egy szögletes állú varázsló a társának.
— Ez a leggyorsabb seprű a világon, ugye, apa? — nyávogta egy Harrynél jóval fiatalabb fiúcska apja kezét rángatva. — A Ír Nemzetközi Klub máris hét darabot rendelt ebből a csodából — harsogta a tömeg felé a bolt tulajdonosa. — Ez lesz a világkupa slágere!
A Harry előtt álló nyurga boszorkány odébb lépett, így Harry elolvashatta a seprű melletti táblát:
Egyedileg gyártott, kézzel számozott, csúcsminőségű versenyseprű. A gyémántkemény bevonattal ellátott, áramvonalas kőrisfa nyél, valamint az aerodinamikai szempontok szerint tervezett, válogatott nyírfavesszők alkotta farok egyedülálló stabilitást és tökéletes iránytartást garantál. A Tűzvillám tíz másodperc alatt gyorsul fel 250 km/h sebességre, a biztonságos megállásban blokkolásgátlóval ellátott fékezőbűbáj segíti. A fogyasztói árról érdeklődjön az eladónál.
Az árról érdeklődjön az eladónál… Harry bele se mert gondolni, hány aranyat kérhetnek a Tűzvillámért. Soha semmire nem vágyott még ennyire — másfelől viszont a jelenlegi Nimbusz Kétezresével sem veszített még meccset. Ha már amúgy is van egy kitűnő seprűje, mi értelme lenne kiüríteni a széfjét a Tűzvillámért? Nem kérdezte hát meg az árat, de attól kezdve mindennap visszatért az üzletbe — csak hogy megcsodálja a Tűzvillámot.
Takarékosság ide vagy oda, volt néhány dolog, amit mindenképp be kellett szereznie. A patikában feltöltötte bájital-alapanyag készletét, s mivel az iskolai talárját rég kinőtte, vásárolt egy nagyobbat Madam Malkin Talárszabászatában.
Végül, de nem utolsósorban új tankönyveket kellett vennie — már csak azért is, mert az addigi tárgyak mellett harmadévtől felvette a jóslástant és legendás lények gondozását is.
A könyvesbolt kirakata elé lépve érte az első meglepetés. Az üveg mögött a szokásos rajztábla méretű, aranybetűs varázskönyvek helyett egy tágas vasketrec állt, benne a Szörnyek szörnyű könyvének vagy száz példánya. Az agresszív nyomdatermékek fáradhatatlanul püfölték és marcangolták egymást, csak úgy röpködtek körülöttük a kitépett lapok.
Harry elővette az olvasmánylistát, és most először figyelmesen végigböngészte. A Szörnyek szörnyű könyve az első helyen szerepelt a legendás lények gondozása tantárgynál — szóval ezért írta Hagrid, hogy szüksége lesz a könyvre. Harry megkönnyebbült, eddig azt hitte, hogy a vadőr egy újabb vérszomjas házi kedvenc ápolásában akar tanácsot kérni tőle.
Mikor belépett a Czikornyai és Patzába, a boltos nyomban odasietett hozzá.
— Roxfort? — kérdezte köszönés helyett. — Az új könyveidért jöttél?
— Igen — bólintott Harry. — Kérek egy…
— Menj odébb. — A boltos türelmetlenül félresöpörte Harryt, majd felhúzott egy pár vastag bőrkesztyűt, kezébe vett egy hosszú, göcsörtös sétabotot, és már indult is a szörnykönyvek ketrece felé.
— Várjon! — szólt rá sietve Harry. — Olyanom már van.
— Már van? — A boltos kimondhatatlanul megkönnyebbült. — hála az égnek! Ma már ötször haraptak belém…
Szakadó papír zaja hallatszott, két szörnykönyv elkapott egy harmadikat, és azon voltak, hogy kettétépjék.
— Elég volt! Eresszétek el! — kiabált a boltos, s a sétabotot a rácsok között bedugva szétkergette a verekedőket. — Soha többet nem rendelek ezekből! Ez kész őrültekháza! Nem bosszankodtam ennyit a Láthatatlanság láthatatlan könyve óta! Abból is megvettünk kétszáz példányt, egy vagyonba került, és szőrén-szálán eltűnt az összes… Nos, akkor mit adhatok neked?
Harry a listába pillantott.
— Kérek egy példányt A jövő zenéjéből, Cassandra Vablatskytól.
— Á… kezded a jóslástant?
A boltos lehúzta a kesztyűt, és elindult a jövendőmondás részleg felé, ami az üzlet egyik hátsó sarkában kapott helyet. A polc előtt álló kis asztalon egy sor jóskönyvet állítottak ki, egyebek között a Nézz szembe a jövővel, avagy: felkészülés a káros meglepetésekre és a Kormos kristálygömb címűeket. A boltos felmászott egy létrára, majd kisvártatva egy vastag, fekete könyvvel tért vissza.
— Tessék, A jövő zenéje. Praktikus útmutató az alapvető jósmódszerekhez. Bemutatja a tenyérjóslást, a kristálygömb használatát, a madárbélolvasást…
Harry azonban most meg se hallotta a boltos szavait. Figyelmét egy másik könyv kötötte le, amit az asztalra kirakott művek között pillantott meg. Halálos ómenek avagy: mi a teendő, ha a sorsunk megpecsételődött? — ez volt a címe.
A boltos követte Harry pillantását.
— Ha rám hallgatsz, azt nem olvasod el — jegyezte meg csevegő hangon. — Minden sarkon halálos ómeneket kezdesz látni tőle, és végül a félelem fog a sírba vinni.
Harry azonban kitartóan meredt a könyv borítóját díszítő képre, ami egy hatalmas, világító szemű fekete kutyát ábrázolt. Mintha látta volna már valahol ezt az állatot…
A boltos Harry kezébe nyomta A jövő zenéjét.
— Adhatok még valamit? — kérdezte.
— Igen… — Harry végre levette tekintetét a kutyáról, és szórakozottan a listára nézett. — Kellene még az Átváltoztatásról haladóknak és a Varázslástan alapfokon.
Tíz perccel később, mikor új könyveivel a hóna alatt kilépett a Czikornyai és Patából, még mindig a kutya járt a fejében. A Foltozott Üst felé vette útját, ám szinte nem is látta, hova lép, s egyre-másra beleütközött a többi járókelőbe.
A fogadóba érve egyenesen felsietett a szobájába, és az ágyra dobta a könyveket. Amíg vásárolt, valaki kitakarított nála: az ablak nyitva volt, ragyogó napfény áradt a szobába. A ház utcai frontja felől beszűrődött az elhaladó mugli buszok motorzúgása, és Harry hallani vélte az Abszolút járókelőinek távoli, tompa zsivaját is. Tekintete a mosdó feletti tükörre, s abban saját képmására tévedt.
— Nem lehetett halálos ómen — jelentette ki dacosan, mintha tükörképét akarná meggyőzni. — Mikor azt a valamit láttam a Magnolia közben, nagyon feldúlt voltam. Biztos csak egy kóbor kutya volt…
Ösztönösen felemelte a kezét, és a homlokába simította hajfürtjeit.
— Hiába áltatod magad, öregem — felelte rekedten a tükörképe.
Ahogy teltek-múltak a napok, Harry egyre izgatottabban várta, hogy találkozzon Ronnal és Hermionével. Bármerre járt, tekintetével őket kereste a tömegben. A tanévkezdet közeledtével mind több és több roxfortos diák tűnt fel az Abszol úton. A Kviddics a javából boltban Harry összefutott két griffendéles évfolyamtársával, Seamus Finnigannel és Dean Thomasszal — ők is nyálcsorgatva bámulták a Tűzvillámot, a Czikornyai és Patza előtt pedig találkozott az igazi Neville Longbottommal, aki egy kerek arcú, reménytelenül feledékeny fiú volt. Nem állt meg beszélgetni vele, mivel Neville épp tagbaszakadt nagyanyja szemrehányásait hallgatta, amiért elveszítette az olvasmánylistáját. Harry borzongva gondolt rá, mi lenne, ha a nagymama fülébe jutna, hogy Neville-nek adta ki magát, amikor a Mágiaügyi Minisztérium nyomozói elől bujkált…
A vakáció utolsó napjának reggelén Harry már azzal vigasztalódott, hogy ha előbb nem is, másnap a Roxfort Expresszen biztosan viszontláthatja Ront és Hermionét. Kibújt az ágyból, felöltözött, és elindult, hogy még egyszer utoljára megcsodálja a Tűzvillámot. Épp azt latolgatta, hogy hol ebédeljen, amikor valaki a nevét kiáltotta. — Harry! HARRY!
Harry a hang irányába fordult, és boldogan elmosolyodott: mindkét barátja ott ült a Florean Fortescue Fagylaltszalon teraszán. Ron arcát elborították a szeplők, Hermione ellenben csokoládébarnára sült — s mindketten lelkesen integettek felé.
— Na végre! — szólt vigyorogva Ron, mikor Harry leült az asztalukhoz. — Először a Foltozott Üstben kerestünk, aztán a Czikornyai és Patzában meg Madam Malkinnál…
— A vásárlást már a múlt héten elintéztem — legyintett Harry. — Egyébként honnan tudtátok, hogy a Foltozott Üstben lakom?
— Apától — hangzott Ron tömör válasza.
Mr. Weasley a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozott, így nem csoda, hogy hallott Marge néni sorsáról.
— Tényleg felpuffasztottad a nénikédet, Harry? — kérdezte szemrehányóan Hermione.
— Nem szándékosan — védekezett Harry, miközben Ron a hasát fogta a kacagástól. — Elvesztettem a fejem.
— Ez nem vicces — mérgelődött Hermione. — Kész csoda, hogy nem csapták ki Harryt.
— Igazad van — bólintott Harry. — A kicsapás még hagyján, attól féltem, hogy börtönbe dugnak. Most Ronhoz fordult. — Azt nem mondta édesapád, hogy miért volt Caramel ilyen elnéző?
— Biztos mert rólad van szó — vonta meg a vállát Ron. — A híres Harry Pottert nem bántják. Kíváncsi vagyok, én mit kapnék a minisztériumtól, ha lufit csinálnék a nénikémből. Persze előbb exhumálniuk kéne engem, mert anya rögtön kitekerné a nyakamat. Egyébként este megkérdezheted apát a dologról. Képzeld, ma mi is a Foltozott Üstben alszunk! Holnap együtt elehetünk a King's Crossra. Sőt, Hermione is marad éjszakára!
Hermione mosolyogva bólintott.
— Anya és apa reggel kiraktak itt az összes iskolai holmimmal együtt.
— Szuper! — lelkendezett Harry. — Na és megvettétek már a könyveket, meg ami még kell?
— Ezt nézd meg! — bólintott büszkén Ron. Egy zacskóból hosszúkás dobozt vett elő, és kinyitotta. — Vadonatúj pálca. Tizennégy hüvelykes, fűzfa, egyszarvúszőr maggal. És az összes könyvem is megvan… — Ron a széke alatt rejtőző szatyorra bökött. — Mit szólsz ahhoz a szörnyetegeshez? Az eladó majdnem sírógörcsöt kapott, amikor mondtuk neki, hogy kettőt kérünk.
— És azok micsodák, Hermione? — kérdezte Harry a lány melletti székre mutatva, ahol nem is egy, de három dudorodó szatyor sorakozott.
— Nekem több új tantárgyam lesz, mint nektek — vont vállat Hermione. — Ezek a könyvek kellenek, a legendás lények gondozásához, a jóslástanhoz, az ősi rúnák tanulmányozásához, a mugliismerethez…
— Minek neked a mugliismeret? — tárta szét a karját Ron. — Hisz muglik között nőttél fel! Mindkét szülőd mugli! Mi újat mondhatnak még neked?
— A varázslók szemszögéből még soha nem vizsgáltam őket — felelte nagy komolyan Hermione.
— Szóval ebben a tanévben lemondasz az evésről és az alvásról — csóválta a fejét Harry.
Ron nevetve bólogatott. Hermione eleresztette a megjegyzést a füle mellett.
— Van még tíz gallonom — szólt az erszényébe pillantva. — Szeptemberben lesz a születésnapom, és kaptam anyától meg apától egy kis pénzt, hogy előre vehessek magamnak valamit.
— Mondjuk egy szép könyvet? — kérdezte ártatlan arccal Ron.
Hermione nem hagyta magát felbosszantani.
— Nem, nem könyvet veszek — felelte. — Igazából egy baglyot szeretnék. Harrynek ott van Hedvig, neked meg Errol…
— Errol nem az enyém — rázta a fejét Ron —, hanem az egész családé. Az én állatom Makesz. — Előhúzta a zsebéből öreg patkányát, és letette az asztalra. — Meg kéne vizsgáltatnom. Eléggé megviselte az egyiptomi klíma…
Makesz valóban lefogyott kissé, s a bajsza is lefelé konyult.
— Van a közelben egy állatkereskedés — jegyezte meg Harry, aki már úgy ismerte az Abszol utat, mint a tenyerét. — Ott vehetsz valami délcegítőt Makesznak, és Hermione is megveheti a baglyát.
Kifizették hát a fagylaltjaikat, majd átkeltek az utca túloldalára.
A Mágikus Menazsériában a vevőknek jutott a legkevesebb hely. A falakon a padlótól a mennyezetig ketrecek és kalitkák sorakoztak, s nemcsak a bűz, a zaj is szinte elviselhetetlen volt: a ketrecek lakói egymást túlharsogva vijjogtak, rikoltoztak, cincogtak és sziszegtek. A pult mögött álló boszorkány épp egy varázslónak adott tanácsokat a kétfejű gőték gondozásáról. Harrynek, Ronnak és Hermionénak várakozás közben volt idejük szemügyre venni az állatseregletet.
Az egyik ketrecben két megtermett piros varangy döglött dongókat falatozott, szép komótosan. A kirakat mellett drágakövekkel kirakott páncélú óriásteknős sütkérezett. Egy terrárium oldalán narancsszínű mérges csigák araszoltak felfelé, míg a szomszédos ketrec lakója, egy kövér, fehér nyúl időről időre hangos pukkanással cilinderré változott. Emellett volt a boltban mindenféle színű és fajtájú macska, egy kalitkára való holló és egy kosárnyi krémfehér szőrgolyó. Utóbbiak hangosan dudorásztak. A pulton álló tágas ketrec pedig tele volt nyúlánk, fekete patkányokkal. Ezek — hosszú, kopasz farkukat összeakasztva — egy kötélugrásra emlékeztető játékkal múlatták az időt.
A gőtés varázsló végre távozott, és Ron előadhatta kívánságát az eladónak.
— A patkányomról lenne szó — magyarázta. — Eléggé rossz bőrben van, mióta hazahoztam Egyiptomból.
— Tedd le a pultra — rendelkezett a boszorkány, és elővett egy otromba, fekete keretes pápaszemet.
Ron kihalászta Makeszt a belső zsebéből, és letette fajtársai ketrece mellé. Azok abbahagyták a játékot, és kíváncsian a rácshoz tódultak.
Ron szinte minden ingóságához, így Makeszhoz is másodkézből jutott. A patkány egykor bátyja, Percy tulajdonát képezte, s bizony már eljárt felette az idő. A ketrec fényes szőrű lakói mellett különösen viharvertnek tűnt.
— Hm — morogta a boszorkány, kezébe véve Makeszt. — Mennyi idős ez az állat?
— Nem t'om — vont vállat Ron. — Elég öreg. Még a bátyámé volt.
A boszorkány tüzetesen szemügyre vette Makeszt. — Milyen képességei vannak? — kérdezte. — Hát… öh…
Ronnak be kellett látnia, hogy patkánya hosszú élete során a mágikus képességek leghalványabb jelét se mutatta. A boszorkány megszemlélte Makesz tépett bal fülét, majd mellső lábát, amelyről hiányzott egy ujj, és hangosan ciccegett.
— Látom, átélt egyet s mást… — jegyezte meg.
— Már ilyen volt, amikor Percy nekem adta — védekezett Ron.
— Az ilyen közönséges vagy kerti patkányok legfeljebb három évig élnek — jelentette ki a boszorkány. — Ha szeretnél egy strapabíróbb példányt, válassz ezek közül…
A fekete patkányokra mutatott, akik erre nyomban folytatták ugrálós játékukat.
— Felvágós ficsúrok — motyogta Ron.
— Nos, ha nem akarod kicserélni, próbálkozz meg ezzel a patkánysziruppal — mondta a boszorkány, és kis piros fiolát vett elő a pult alól.
— Köszönöm — bólintott Ron. — Mennyivel… AUU!
Ron kétrét görnyedt, valami súlyos, vörhenyes dolog a legfelső ketrec tetejéről egyenesen ráugrott a fejére, majd onnan dühösen fújtatva Makesz felé szökkent.
— NE, CSÁMPÁS, NE! — rikoltotta a boszorkány, de Makesz addigra már kisiklott az ujjai közül, lezuttyant a padlóra, és eliramodott az ajtó felé.
— Makesz! — kiáltott fel Ron, és patkánya nyomában kirohant az üzletből. Harry követte.
Eltartott vagy tíz percig, mire ráakadtak Makeszra, aki a Kviddics a javából bolt előtti szemetesvödör alatt keresett menedéket. Ron visszagyömöszölte a reszkető patkányt a zsebébe, majd kobakját dörzsölve felegyenesedett.
— Mi a ménkű volt ez?
— Vagy egy óriásmacska vagy egy törpetigris — csóválta a fejét Harry.
— Hol van Hermione?
— Biztos megveszi a baglyát.
Elindultak visszafelé a zsúfolt utcán, de mire a Mágikus Menazséria elé értek, Hermione már jött is kifelé az üzletből. Bagoly helyett azonban a hatalmas, vörös macskát cipelte a karjában.
— Te megvetted ezt a szörnyeteget…?! — hüledezett Ron.
Hermione arca sugárzott az örömtől.
— Hát nem gyönyörű?
Gusztus dolga, gondolta Harry. A macska sűrű, rőt bundája egészségesen fénylett, de végtagjai kimerítették a karikaláb fogalmát, s morcos pofája olyan lapos volt, mintha frontálisan ütközött volna egy kőfallal. Most, hogy Makesz eltűnt a képből, a macska jámboran dorombolt Hermione karjában.
— Hermione, ez a vadállat kis híján megskalpolt engem! — méltatlankodott Ron.
— Nem szándékosan tette — felelte Hermione. — Igaz, Csámpás?
— Na és mi lesz Makesszal? — Ron dudorodó mellényzsebére bökött. — Neki nyugalomra van szüksége! Hogy fogja kipihenni magát, ha ez a bestia folyton körülötte ólálkodik?
— Erről jut eszembe, otthagytad a patkányszirupodat. — Hermione Ron kezébe nyomta a piros fiolát. — Fölösleges rémüldöznöd: Csámpás nálam fog aludni, Makesz pedig a ti szobátokban. Nincs mitől félned. Szegény Csámpás… a boszorkány azt mondta, hónapokig a boltban senyvedt, mert senki nem akarta megvenni.
— Na, vajon miért? — gúnyolódott Ron.
A három jó barát a Foltozott Üst felé vette útját. A báron áthaladva megpillantották Ron apját, aki a Reggeli Prófétát olvasta.
— Harry! — nézett fel Mr. Weasley mosolyogva. — Hogy vagy, fiam?
— Köszönöm, jól — felelte Harry, és barátaival együtt letelepedett az asztalhoz.
Mr. Weasley letette az újságot, s Harry azon kapta magát, hogy újra farkasszemet néz Sirius Black immár jól ismert fotójával.
— Szóval még mindig nem kapták el?
— Nem. — Mr. Weasley komoran rázta a fejét. — A minisztérium összes dolgozóját ráállították az ügyre, de eddig nem jutottunk semmi eredményre.
— Kapnánk valami jutalmat, ha elfognánk? — kérdezte Ron. — Jól jönne egy kis zsebpénz…
— Ne légy nevetséges, fiam! — mordult fel Mr. Weasley tőle szokatlan hevességgel. — Blacket nem egy tizenhárom éves diák fogja elkapni. De az azkabani őrök kézre kerítik, arra a nyakamat teszem.
Ekkor lépett a bárba a csomagokkal megrakott Mrs. Weasley. Nyomában megérkezett a többi Weasley-gyerek is: Fred és George, akik ikrek voltak és most kezdték az ötödik osztályt, Percy, az újonnan megválasztott iskolaelső, valamint Weasleyék legkisebb gyermeke s egyben egyetlen lánya, Ginny.
Ginny szívből rajongott Harryért, s most még a szokásosnál is jobban zavarba jött a fiú láttán — talán mert Harry az előző tanévben megmentette az életét. Elpirult, lesütötte a szemét, és motyogott valamit, ami akár köszönés is lehetett.
Percy ellenben ünnepélyesen kezet nyújtott Harrynek, mintha most találkozna vele először, és így szólt:
— Harry, örülök, hogy látlak.
— Szia, Percy — felelte visszafojtott nevetéssel Harry.
— Remélem, jól vagy — biccentett nagy komolyan Percy, miközben kezet ráztak. Harry úgy érezte, mintha a polgármester fogadásán lenne.
— Igen, köszönöm…
— Harry! — Fred befurakodott bátyja elé, és mélyen meghajolt. — Kimondhatatlan gyönyör viszontlátni téged, kedves barátom…
— El vagyok bűvölve! — tódította George, és Fredet félrelökve megragadta Harry kezét. — Őszinte hódolatom, öreg cimbora!
Percy összevonta a szemöldökét.
— Elég volt, fiúk! — szólt rá az ikrekre Mrs. Weasley.
Fred rámeredt az anyjára, mintha most venné csak észre, hogy ott van, és most az ő kezét ragadta meg.
— Anya! Szóhoz se jutok az örömtől!
— Azt mondtam, elég legyen! — intette le a fiát Mrs. Weasley, miközben egy üres székre pakolta csomagjait. — Szervusz, Harry drágám. Biztosan hallottad már a nagy hírt. — Büszkén rámutatott Percy vadonatúj ezüst jelvényére. — Ő már a második iskolaelső a családban!
— És az utolsó — dörmögte Fred.
— Ezzel tisztában vagyok — komorodott el Mrs. Weasley. — Belőletek még prefektus se lett.
— Minek lennénk prefektusok? — méltatlankodott George. Látszott, hogy még az ötlettől is felfordul a gyomra. — Meg is halnánk az unalomtól!
Ginny kuncogott.
— Jobb példát is mutathatnál a húgodnak — zsörtölődött Mrs. Weasley.
— Szerencsére van más, aki példát mutasson Ginnynek — jegyezte meg Percy gőgösen. — Felmegyek, átöltözöm a vacsorához…
George sóhajtva nézett távozó bátyja után.
— Képzeld, megpróbáltuk bezárni egy piramisba — mesélte Harrynek —, de anya közbelépett.
A szünidő utolsó napját ünnepi vacsora koronázta meg. Tom, a kocsmáros összetolt három asztalt a különszobában, és ötfogásos lakomával traktálta a hét Weasleyt, Harryt és Hermionét.
— Hogyan megyünk holnap a pályaudvarra, apa? — kérdezte Fred, mikor már a csokoládépudingnál tartottak.
— A minisztérium kocsikat küld értünk — felelte Mr. Weasley.
Az asztalnál ülők mind felkapták a fejüket.
— Hogyhogy? — pislogott Percy.
— A te tiszteletedre, Percy — bizonygatta komoly képpel George. — A kocsi orrán lesz egy kis zászlócska, IE felirattal…
— IE mint Istenítsetek Engem — tette hozzá Fred.
Percy és Mr. Weasley kivételével minden jelenlévő belekuncogott a pudingjába.
— Miért küld értünk autókat a minisztérium, apa? — ismételte meg a kérdést méltóságteljes hangon Percy.
— Saját kocsink már nincs — felelte vállvonogatva Mr. Weasley —, és mivel ott dolgozom, megteszik nekem ezt a kis szívességet…
Harry figyelmét nem kerülte el, hogy beszéd közben Mr. Weasley föle elvörösödött. — Ronnal is mindig ez történt, ha zavarban volt.
— Szükség is lesz azokra az autókra — jelentette ki szigorúan Mrs. Weasley. — Van fogalmatok róla, mennyi csomagot visztek magatokkal? Jól is néznétek ki a mugli metrón… Jut eszembe, összepakoltátok a cókmókotokat?
— Ron még nem rakta be a ládájába az új szerzeményeit — panaszolta mártírhangon Percy. — Az összes ott hever az ágyamon.
— Lefekvés előtt fejezd be a csomagolást, Ron, mert reggel már nem lesz rá idő — érkezett az anyai utasítás az asztal túlsó végéből. Ron dühös pillantást vetett Percyre.
A gyerekek a kiadós vacsorától elálmosodva sorban felballagtak a szobáikba. Harry folytatta a csomagolást, s már épp végzett, amikor kiabálás ütötte meg a fülét. A hangok a szomszéd szobából szűrődtek át, ahol Percy és Ron lakott. Harry bezárta a ládáját, és elindult, hogy megnézze, mi a gond.
A tizenkettes szoba résnyire nyitott ajtaján kihallatszott Percy kiabálása.
— Itt volt az éjjeliszekrényen! Levettem, hogy kifényesítsem…
— Fogd már fel, hogy hozzá se nyúltam! — vágott vissza Ron.
Harry bedugta a fejét az ajtón.
— Mi történt?
— Eltűnt a jelvényem! — fordult felé Percy.
— És Makesz patkányszirupja is — tette hozzá Ron, majd módszeresen kutatni kezdett a ládájában. — Lehet, hogy odalent hagytam a bárban…
— Nem mész sehova, amíg elő nem keríted a jelvényemet! — kiabálta Percy.
— Majd én felhozom neked Makesz szirupját — ajánlkozott Harry, és már indult is a lépcső felé.
A bárba vezető folyosó közepén járhatott, amikor ismét ingerült hangokra lett figyelmes. Mr. és Mrs. Weasley vitatkoztak a különszobában. Harry habozva megállt, aztán továbbindult. Kínosnak érezte, hogy fültanúja a Weasley szülők veszekedésének. Mikor azonban meghallotta, hogy őt emlegetik, újból megtorpant, majd közelebb lopakodott a különszoba ajtajához.
— Miért ne mondhatnánk meg neki? — hallatszott Mr. Weasley hangja. — Joga van tudni róla. Ezt Caramelnek is megmondtam, de ő mindenáron úgy akarja kezelni Harryt, mint egy gyereket. Harry tizenhárom éves, és…
— De Arthur, fogd már fel! Halálra rémülne! — csattant fel Mrs. Weasley. — Ilyen útravalóval akarod visszaküldeni az iskolába? Értsd már meg, addig jó neki, amíg semmiről nem tud!
— Nem megrémíteni akarom, hanem óvatosságra inteni! — vágott vissza Mr. Weasley. — Tudod jól, hogy Harry és Ron folyton elcsatangolnak — már kétszer is a Tiltott Rengetegben kötöttek ki! Harry az idén nem tehet ilyet! Bele se merek gondolni, mi történhetett volna vele aznap éjjel, amikor megszökött otthonról! Ha a Kóbor Grimbusz nem veszi fel, lefogadom, hogy a minisztérium emberei már csak a holttestét találták volna meg!
— De életben van, és a haja szála se görbült. Mi értelme lenne…
— Molly, drágám! Sirius Blacket sokan őrültnek tartják, de ahhoz elég esze volt, hogy véghezvigye a lehetetlent, és megszökjön Azkabanból! Három hete lépett meg, és azóta híre-hamva sincs! Nem érdekel, mit mesél Caramel a Reggeli Prófétának. Előbb hiszem el, hogy feltalálták az önbűvölő varázspálcát, mint azt, hogy bármit is kiderítettek Blackről! Semmi mást nem tudunk, csak azt, hogy mi Black célja!
— Harry tökéletes biztonságban lesz a Roxfortban.
— Azkabanból is azt hittük, hogy onnan nincs menekvés. Hidd el, aki meg tud szökni Azkabanból, annak nem gond bejutni a Roxfortba.
— Nem is tudhatjuk biztosan, hogy Black Harryre vadászik — érvelt Mrs. Weasley.
Tompa puffanás hallatszott, jelezve, hogy Mr. Weasley öklével az asztalra csapott.
— Hányszor kell még elmondanom, Molly!? A sajtó nem írt róla, mert titokban akarják tartani, de Caramel elment Azkabanba, még aznap éjjel, amikor Black megszökött. Az őrök elmondták neki, hogy Black egy ideje beszélt álmában. Mindig ugyanazt mondta: „A Roxfortban van… a Roxfortban van.” Black ámokfutó, és a fejébe vette, hogy megöli Harryt. Szerintem azt hiszi, hogy ha Harry meghal, Tudodki visszanyeri a hatalmát. Blacknek minden terve kútba esett, amikor Harry legyőzte Tudodkit, és tizenkét hosszú évig más dolga se volt, mint ezen töprengeni…
Mrs. Weasley nem válaszolt rögtön. Harry közelebb hajolt az ajtóhoz, és a fülét hegyezte.
— Tégy, amit jónak látsz, Arthur, de ne feledkezz meg Albus Dumbledore-ról. Nem hinném, hogy bárki is bánthatja Harryt a Roxfortban, amíg Dumbledore az igazgató. Gondolom, ő is tud a dologról.
— Persze, hogy tud. Szükség volt a hozzájárulására ahhoz, hogy az azkabani őrök portyázhassanak az iskolához tartozó terület határán. Nem lelkesedett ugyan az ötletért, de beleegyezett.
— Nem lelkesedett? De hisz az ő érdeke is, hogy elkapják Blacket!
— Dumbledore nem kedveli az azkabani őröket — felelte kelletlenül Mr. Weasley. — Ami azt illeti, én sem igazán… De ha egy olyan varázslóról van szó, mint Black, kényteleitek vagyunk azokkal is összefogni, akiket egyébként messze elkerülnénk.
— Ha megmentik Harryt…
— …akkor többet egy rossz szavam se lesz róluk — hagyta rá a feleségére fáradtan Mr. Weasley. — Későre jár, Molly, menjünk lefeküdni…
A különszobában megreccsentek a székek. Harry lábujjhegyen beosont a bárba, és elbújt a sötétben. Néhány másodperc múlva ajtónyitást hallott, majd halk dobogás jelezte, hogy Mr. és Mrs. Weasley elindultak felfelé a lépcsőn.
A patkányszirupos fiola a délutáni asztaluk alatt hevert. Harry várakozott, amíg kattant a zár a Weasley házaspár szobájának ajtaján, azután ő is elindult felfelé.
Fred és George a lépcsőfordulóban kuporogtak, és a nevetéstől fuldokolva hallgatták, hogyan forgatja fel Percy a szobáját jelvénye után kutatva.
— Mi loptuk el — suttogta Fred. — Egy kicsit át is alakítottuk.
A jelvényen az Iskola Eszelőse felirat díszelgett.
Harry udvariasan nevetett, és továbbindult. Bevitte Ronnak a patkányszirupot, majd bezárkózott a szobájába, és leheveredett az ágyra.
Szóval Sirius Black őrá vadászik. Ez mindent megmagyarázott. Caramel elnéző volt vele, mert örült, hogy élve viszontlátja, meg kellett ígérnie, hogy az Abszol úton marad, hisz a rengeteg varázsló között többé-kevésbé biztonságban volt, a minisztérium pedig másnap reggel azért küld kocsikat értük, hogy Weasleyék szemmel tarthassák őt egészen a vonat indulásáig.
Harry elgondolkozva hallgatta a szomszédból tompán átszűrődő kiabálást. Azon tűnődött, vajon miért nem remeg a félelemtől. Elvégre Sirius Black tizenhárom embert ölt meg egyetlen átokkal, s a Weasley szülők is úgy gondolták, hogy halálra rémül majd, ha megtudja, milyen veszély leselkedik rá. Ugyanakkor mélységesen egyetértett Mrs. Weasleyvel abban, hogy az a legbiztonságosabb hely a világon, ahol Albus Dumbledore is tartózkodik. Az igazgatóval még maga Voldemort se mert kikezdeni — ez köztudott volt. Logikusnak tűnt tehát hogy Black aki Voldemort jobbkeze volt, szintúgy tart Dumbledore-tól.
Aztán meg ott voltak azok a híres azkabani őrök, akikről mindenki beszélt. Már az említésüktől is kirázta a hideg az embereket. Ha valóban ők fogják őrizni az iskolát, Blacknek vajmi kevés esélye lesz bejutni.
Nos, mindent összevetve Harryt a legjobban az zavarta, hogy ilyen körülmények között végképp lemondhatott a roxmortsi kirándulásról. Amíg Black szabadon kószál, aligha fogják kiengedni őt a biztonságot jelentő kastélyból, mi több, gyanította, hogy a veszély elmúltáig minden lépését figyelni fogják.
Harry a homlokát ráncolva meredt a sötét mennyezetre. Komolyan azt hiszik, hogy nem tud vigyázni magára? Háromszor küzdött meg Voldemorttal, és mindannyiszor ő kerekedett felül — ez azért jelent valamit…
Ekkor felrémlett a fejében a Magnolia közben látott szörnyállat képe. Mi a teendő, ha a sorsunk megpecsételődött…
— Nem fognak meggyilkolni! — jelentette ki fennhangon.
— Ez már beszéd, öregem! — felelte álmosan a tükörképe.