Másnap reggel, mikor Harry, Ron és Hermione lementek reggelizni, a nagyterembe lépve Draco Malfoyon akadt meg a szemük. A fiú egy csapat mardekáros gyűrűjében állt, és a derültségből ítélve valami roppant szórakozató dolgot mesélt nekik. Mikor Harryék elhaladtak mellette, épp látványosan ájulást tettetett. Hallgatósága dörgő kacajjal jutalmazta a paródiát.
— Ne törődj vele — szólt Hermione, aki Harry mögött lépkedett. — Nem érdemel annyit, hogy bosszankodj miatta…
— Hé, Potter! — visította Pansy Parkinson, egy rókaképű mardekáros lány. — Potter! Jönnek a dementorok! Húúúúúú!
A griffendélesek asztalához érve Harry lezuttyant George Weasley mellé.
— Tessék, a harmadikos órarendek — szólt George, és Harry elé tolta a pergamenlapokat. — Neked meg mi bajod, Harry?
Ron leült George jobb oldalán, és sötét pillantást küldött a mardekárosok felé.
— Malfoy — felelte a testvérének Harry helyett.
George épp akkor nézett Malfoyra, mikor az megint ájulást mímelt.
— Kis tetű — szólt megvetően. — Amikor a dementorok a mi fülkénk felé jártak, nem volt ilyen nagy a szája. Úgy menekült be hozzánk, mint akit kergetnek, igaz, Fred?
— Majdnem összepisilte magát — morogta undorodva Fred.
— Én se ugráltam épp az örömtől — folytatta George. — Iszonyú alakok azok a dementorok…
— Valahogy megfagy tőlük az ember — csóválta a fejét Fred.
— De ti nem ájultatok el — jegyezte meg halkan Harry.
— Felejtsd el! — legyintett George. — Apának egyszer el kellett mennie Azkabanba… Emlékszel, Fred? Utána azt mesélte, hogy soha nem járt még olyan rettenetes helyen. Holtsápadtan, remegve jött haza… A dementorok kiszívják az örömöt a levegőből maguk körül. A legtöbb rab megtébolyodik abban a börtönben.
— Majd meglátjuk, hogy a kviddicsmeccs után is lesz-e még kedve Malfoynak nevetni — jegyezte meg Fred. — Mi nyitjuk a szezont, és ellenük játsszunk.
Harry és Malfoy eddig egyetlen kviddicsmeccsen mérték össze tudásukat. Akkor Malfoy húzta a rövidebbet. Harry a meccs emlékétől némiképp felderülve szedett magának egy kis kolbászt és sült paradicsomot.
Hermione az órarendjét böngészte.
— Juj, de jó! — lelkendezett. — Már ma lesznek óráink az új tantárgyakból!
Ron belepillantott a lány órarendjébe, és a fejét csóválta.
— Itt valami nem stimmel, Hermione. Vagy tíz órára akarnak elküldeni téged naponta. Ez képtelenség. — Ne aggódj, megbeszéltem a dolgot McGalagonnyal.
— De hát nézd meg — nevetett Ron. — Mondjuk, ma délelőtt: kilenc óra, jóslástan. És alatta: kilenc óra, mugliismeret. Aztán… — Ron közelebb hajolt a pergamenlaphoz, és hitetlenkedve meredt rá. — Idenézz! Alatta: aritmetodika, kilenc óra. Hermione, tudom, hogy szorgalmas vagy, de ez még neked is sok. Hogy akarsz egyszerre három órán lenni?
— Ne butáskodj, Ron — bosszankodott Hermione. — Persze, hogy nem leszek egyszerre három órán.
— Hát akkor?
— Kérem a lekvárt — váltott témát Hermione. — De hát…
— Miért zavar annyira, hogy egy kicsit zsúfolt az órarendem? — csattant fel Hermione. — Mondom, hogy megbeszéltem McGalagony professzorral.
Ekkor Hagrid lépett be a nagyterembe. Szokásos hosszú vakondbőr kabátját viselte, és egy döglött görényt lóbált a kezében.
— Na, gyerekek? — fordult csillogó szemmel barátaihoz. — Veletek lesz a legeslegelső órám! Rögtön ebéd után! Ötkor keltem, hogy legyen időm mindent előkészíteni. Csak el ne szúrjam… Tanár vagyok! Hát nem hihetetlen?
Hagrid lelkes vigyort eresztett meg a gyerekek felé, s a görényt lóbálva a tanári asztalhoz lépett.
— Kíváncsi vagyok, miféle előkészületekről beszélt — jegyezte meg Ron, nem minden aggodalom nélkül.
A nagyterem lassan kiürült, jelezve, hogy ideje elindulniuk az első órára. Ron az órarendjére pillantott.
— Jó lesz, ha sietünk. A jóslástanterem fent van az Északi Toronyban. Legalább tíz perc, amíg odaérünk…
Kapkodva befejezték a reggelit, elköszöntek Fredtől és George-tól, és elindultak a kijárat felé. Mikor elhaladtak a mardekárosok asztala mellett, Malfoy megint ájulást színlelt. A fel-feltörő nevetés a bejárati csarnok túlsó végéig kísérte Harryt.
Az Északi Toronyba vezető út a vártnál is hosszabbnak bizonyult. A zegzugos kastély még két év után is tartogatott meglepetéseket a számukra — az Északi Toronyban például eddig soha nem jártak.
— Biztosan… van… rövidebb út is — zihálta Ron, miután a hetedik hosszú lépcsősort is maguk mögött hagyták, s megálltak egy ismeretlen, kihalt folyosó közepén. Nem láttak semmit, ami elárulta volna, hogy merre induljanak tovább, közel s távol az egyetlen tárgy egy üres pázsitot ábrázoló, jókora festmény volt.
— Szerintem jobbra kell mennünk — vélekedett Hermione.
— Nem hinném — rázta fejét Ron. — Az a déli irány. Nézd, az ablakból látszik a tó…
Harry ezalatt a festményt nézte. A pázsitra időközben be poroszkált egy kövér, almásderes póni, és békésen legelészni kezdett. Harry rég megszokta, hogy a roxforti festmények figurái ide-oda sétálnak, és rendszeresen átmennek egymáshoz látogatóba, de néha szerette figyelni a mozgékony festménylakók életét. Kisvártatva egy tömzsi, pufók lovag csörtetett be a képbe. Páncélja térdén a zöld foltok arról árulkodtak, hogy nemrég leesett a lováról.
— Hah! — kiáltott fel a lovag, mikor megpillantotta Harryéket. — Galád haramiák! Arcátlanul betörtök birtokomra!? Tán bukásomon jöttetek derülni? No de majd kardom móresre tanít!
Harry, Ron és Hermione meghökkenve nézték a jelenetet. A kis lovag kirántotta kardját a hüvelyéből, hadonászni kezdett vele, s közben dühösen fel-alá ugrált. A kard azonban túl hosszú és nehéz volt neki, egy lendületes suhintás után elvesztette egyensúlyát, és orra bukott a fűben.
— Nem ütötted meg magad? — kérdezte sajnálkozva Harry, és közelebb lépett a képhez.
— Ne közelíts, hitvány, pór kutya! Vissza, beste!
A kis lovag kardjára támaszkodva feltápászkodott — ettől azonban a penge mélyen belefúródott a földbe. A lovag dühödten cibálni kezdte, de a kard meg se mozdult. Végül a hős kimerülten lehuppant a fűbe, és felhajtotta sisakrostélyát, hogy letörölje arcáról a verejtéket.
Harry kihasználta a fegyverszünetet.
— Figyelj, lovag — szólt —, mi az Északi Tornyot keressük. Nem tudod véletlenül, merre van?
A lovag egy szempillantás alatt felderült.
— Kaland és kutatás! — harsogta lelkesen. — Jertek nyomomban, jámbor vándorok! Hitemre, célba érünk, vagy hősként hullunk el a harcmezőn!
A lovag még egy meddő kísérletet tett a kard kiszabadítására, majd miután a póni nyergébe sem sikerült felkapaszkodnia, így kiáltott:
— Gyalog kelünk hát útra! Fel, bájos hölgy és jó urak!
Azzal futásnak eredt, és eltűnt a kép bal szélén.
A három jó barát utánaeredt a folyosón. Többnyire a páncél csörgését követték, de noha látták is kalauzukat, mikor az átszaladt egy-egy festményen.
— Nem lankadhatunk még, hisz most jön a java! — rikkantotta a lovag, s a következő pillanatban Harryék megpillantották őt egy csapat megszeppent, krinolinos hölgy előtt, akiknek a képe egy szűk csigalépcső falán lógott.
Harry, Ron és Hermione zihálva felkaptattak a lépcső meredek spirálján. Már kezdtek elszédülni, amikor tompa zsivaj ütötte meg a fülüket — a többiek közvetlenül fölöttük lehettek.
— Ég áldjon! — kiáltott ki a lovag egy mogorva szerzeteseket ábrázoló festményből. — Isten veletek, fegyvertársaim! Ha úgy hozza a sors, hogy szükségtek leszen egy nemes szívre s két erős karra, hívjátok Sir Cadogant!
— Persze, hívni fogunk — dünnyögte Ron, mikor a lovag eltűnt a képből. — Amint szükségünk lesz egy félnótásra.
A lépcső egy szák pihenőben ért véget, ahol már ott tolongtak osztálytársaik. Erről a pihenőről nem vezetett tovább se lépcső, se folyosó, se ajtó. Ron oldalba bökte Harryt, és felfelé mutatott. A mennyezeten egy réz névtáblával ellátott, kerek csapóajtó helyezkedett el.
— Sybill Trelawney jóslástantanár — olvasta fel a tábla szövegét Harry. — Szerintetek hogyan fogunk felmászni oda?
A kérdésre nyomban megkapta a választ: a csapóajtó kinyílt, és ezüstszínű létra ereszkedett le a lába elé. Az osztály elcsendesedett.
— Csak utánad — szólt vigyorogva Ron, így hát Harry mászott fel elsőként.
A létra tetején a legfurcsább tanterem várta, amit életében látott. A helyiség leginkább egy zsúfolt padláson berendezett régimódi teázóra hasonlított. Vagy húsz kis, kerek asztal állt benne, körülöttük kárpitozott karosszékek és kövér puffok. Minden ablakot sötét függöny takart. A bíborszín kendők alatt rejtőző lámpák kísérteties, vörös fénybe vonták a bútorokat. A helyiségben fullasztóan meleg volt, s a nagy rézkanna alatt lobogó tűz émelyítően fűszeres illatot árasztott. A kandallópárkány és az íves falak mentén álló polcos szekrények zsúfolva voltak a legkülönfélébb holmikkal: a porlepte tollakon, gyertyacsonkokon és elrongyolódott kártyapaklikon kívül sok-sok sápadtan fénylő kristálygömb és egész gyűjteményre való teáscsésze sorakozott rajtuk.
A többiek sorban felmásztak a létrán. A teremben már csak suttogva mertek beszélni, s Ron odahajolt Harryhez.
— Hol lehet a tanárnő? — kérdezte.
Ekkor halk, fátyolos hang búgott fel valahol a sötétben.
— Isten hozott benneteket. Örülök, hogy végre a jelenben is megismerkedhetünk.
Trelawney professzor belépett a tűz fénykörébe. Harry az első pillanatban azt hitte, hogy egy óriási rovart lát: a tanárnő csontsovány volt, fátyolszerű, csillogó kendőt viselt a ruhája fölött, s hatalmas szemüvege természetes méretének sokszorosára nagyította a szemét. Hosszú, vékony nyakában számtalan lánc és gyöngysor lógott, csuklója és ujjai ki se látszottak a karperecek és gyűrűk sokasága alól.
— Üljetek le, gyermekeim, üljetek le.
A diákok felkászálódtak a karosszékekre, illetve lehuppantak a puffokra. Harry, Ron és Hermione együtt ültek le az egyik kerek asztal mellé.
— Üdvözöllek benneteket az első jóslástanórán — folytatta Trelawney, miután maga is helyet foglalt a kandalló előtti karosszékben. — Trelawney professzor vagyok. Nem valószínű, hogy korábban volt alkalmatok találkozni velem. Nem szívesen szállok le a főépület lármás forgatagába, mert olyankor mindig elhomályosul a Benső Szemem.
Senki nem reagált a különös szavakra. Trelawney finom mozdulattal megigazította kendőjét, és folytatta:
— Elhatároztátok hát, hogy elmerültök a mágia legbonyolultabb ága, a jóslástan rejtelmeiben. Kötelességem már elöljáróban figyelmeztetni benneteket: aki nem rendelkezik a Látás képességével, az vajmi keveset tanulhat tőlem. Ezt a tudományt nem lehet könyvekből elsajátítani…
Harry és Ron vigyorogva néztek Hermionéra. A lányt lát hatóan megrémítette a hír, hogy ebben a tantárgyban nem sokra megy a könyveivel.
— Sok olyan boszorkány és varázsló akad, aki, bár nagy jártasságra tett szert a durrogtatás, a bűzkeltés s a szemfényvesztés terén, nem képes eligazodni a jövő ködbe burkolózó titkai között.
Beszéd közben Trelawney professzor végigjáratta hatalmas szemét a megszeppent arcokon.
— A Látás képessége csak keveseknek adatik meg. Mondd, fiam — fordult hirtelen Neville-hez, aki majdnem leesett a puffjáról —, jól van a nagyanyád?
— Úgy tudom, igen — felelte remegő hangon Neville.
— A helyedben nem lennék olyan biztos benne — mondta Trelawney. Lecsüngő smaragd fülbevalója megcsillant a tűz fényében. Neville nyelt egyet, s a tanárnő szenvtelenül folytatta mondókáját:
— A tanév során átvesszük a jövendőmondás legfontosabb módszereit. Karácsonyig a teafűolvasással foglalkozunk, azután rátérünk a tenyérjóslásra. Mellesleg, kedvesem — fordult hirtelen Parvati Patilhoz —, óvakodj a vörös hajútól.
Parvati riadtan nézett Ronra, aki közvetlenül a háta mögött ült, és távolabb húzódott tőle a székével.
— A tavaszi szünet után — folytatta Trelawney — megismerkedünk a kristálygömb használatával — persze előbb megtanuljuk a tűz-ómeneket. Sajnos februárban több óra is elmarad az influenzajárvány miatt. Jómagam be fogok rekedni. Húsvét táján pedig valaki örökre eltávozik közülünk.
A bejelentést döbbent csend fogadta, de Trelawneyt látszólag nem érdekelte szavainak hatása.
— Kedvesem — fordult Lavender Brownhoz, aki a hozzá legközelebb eső székben kuporgott —, megtennéd, hogy idehozod nekem a nagy ezüst teáskannát?
Lavender megkönnyebbült arccal felállt, levette a polcról a tekintélyes méretű edényt, majd letette a tanárnő melletti asztalra.
— Köszönöm, kis drágám. Egyébként a dolog, amitől rettegsz, október tizenhatodikán, pénteken következik be.
Lavender megborzongott.
— Most pedig alkossatok párokat. Mindenki vegyen magának egy csészét a polcról, majd gyertek ide hozzám teáért. Azután üljetek le, és igyátok ki a teát, hogy csak az üledék maradjon a csésze alján. Azt lötyköljétek körbe háromszor bal kézzel, majd fordítsátok a csészét a szájával lefelé, és tegyétek a csészealjra. Várjátok meg, amíg az utolsó csepp tea is kifolyik, azután adjátok át a csészét a párotoknak olvasásra. A minták értelmezéséhez a kulcsot A jövő zenéje ötödik és hatodik oldalán találjátok, de én is segítek majd a munkában. Egy pillanat, gyermekem… — Trelawney elkapta Neville karját, mikor az felállt a székéből — Miután eltörted az első csészét, kérlek, hogy a kék mintásak közül válassz másikat. A rózsaszínűek a kedvenceim.
Valóban, alighogy Neville a polchoz lépett, csörömpölés hallatszott. Trelawney professzor kefével és kislapáttal a kezében odament hozzá.
— Akkor hát a kék mintásak közül, ha megkérhetlek… Köszönöm.
Harry és Ron teli csészéjükkel visszaültek az asztalukhoz, és sietve kiszürcsölték a gőzölgő italt. Azután Trelawney instrukciója szerint háromszor körbelötykölték az üledéket, majd kicsöpögtették a maradék teát, és csészét cseréltek.
— Tessék — szólt Ron, mikor mindketten kinyitották a könyvüket az ötödik-hatodik oldalon. — Mit látsz az enyémben?
— Egy rakás ázott izét — felelte kábán Harry. A termet betöltő tömény, illatos füst egyre jobban eltompította az agyát.
— Tárjátok fel elmétek kapuját, és tekintsetek a látható világon túlra! — kiáltott bele Trelawney professzor a félhomályba.
Harry megpróbálta összeszedni magát.
— Na jó… van egy csálé kereszted — szólt, és a könyvbe pillantott. — Az azt jelenti, hogy „megpróbáltatás és szenvedés” vár rád. Bocs… Ez viszont akár egy nap is lehet. Lássuk csak… A nap nagy boldogságot jelent. Szóval szenvedni fogsz, de nagyon boldog leszel…
— Szerezz egy Benső Szemüveget, Harry — kuncogott Ron. El kellett fojtaniuk a nevetésüket, mert Trelawney épp feléjük nézett. — Én jövök.
Ron belebámult Harry csészéjébe. Még a homlokát is összeráncolta a nagy koncentrálásban.
— Van itt egy folt, ami egy keménykalapra emlékeztet — szólalt meg végül. — Lehet, hogy a Mágiaügyi Minisztériumban fogsz dolgozni…
Megforgatta a csészét, és ismét szemügyre vette a mintát.
— De ha így nézem, akkor inkább makknak tűnik… Az mit jelent? — Gyorsan megkereste a magyarázatot A jövő zenéjében. — „Váratlan haszon, talált arany.” Remek, majd adhatsz kölcsön belőle. És van itt még valami… — Megint fordított egyet a csészén. — Ez meg mintha egy állat lenne. Igen, ha az ott a feje… egy víziló… nem, egy birka…
Harryből kitört a nevetés, mire Trelawney professzor azonnal feléjük fordult.
— Hadd nézzem csak azt a csészét, gyermekem — szólt szemrehányó hangon, azzal odavitorlázott Ronhoz, és elvette tőle Harry csészéjét. A többiek felpillantottak, és kíváncsian várták a fejleményeket.
Trelawney belenézett a csészébe, és lassan forgatni kezdte az óra járásával ellenkező irányban.
— A sólyom… Van egy halálos ellenséged, gyermekem.
— Ezt mindenki tudja — morogta Hermione. Trelawney rámeredt.
— De tényleg — vont vállat Hermione. — Mindenki tudja, mi történt Harry és Tudjaki között.
Harry és Ron ámulattal vegyes elismeréssel néztek a lányra. Még soha nem hallották Hermionét ilyen hangon beszélni egy tanárral. Trelawney professzor nem válaszolt a megjegyzésre. Óriásira nagyított szemét ismét Harry teaüledékére szegezte, és tovább forgatta a csészét.
— A furkósbot… támadás ér. Hát bizony, gyermekem, ez nem egy vidám csésze…
— Én keménykalapnak néztem — jegyezte meg szégyenlősen Ron.
— A koponya… veszély leselkedik rád utadon, drágám…
Mindenki megigézve bámulta Trelawneyt, aki még egy utolsót fordított a csészén, aztán hátrahőkölt és felsikoltott.
Megint porceláncsörömpölés hallatszott, Neville a második csészéjét is leejtette. Trelawney professzor lerogyott egy üres székre, gyűrűktől csillogó kezét a szívére szorította, és behunyta a szemét.
— Szegény gyermekem… szegény, szerencsétlen gyermekem… nem… jobb, ha nem tudod meg… ne kérdezzetek semmit…
— Mit látott, tanárnő? — kérdezte nyomban Dean Thomas.
A többiek mind felálltak a helyükről, és egymás után odasomfordáltak Harry és Ron asztalához. Néhányan körülállták Trelawney székét, hogy jobban lássák Harry csészéjét.
— Gyermekem… — A tanárnő színpadiasan rámeredt Harryre. — Megkaptad a Zordót.
— A micsodát? — pislogott Harry.
Nem ő volt az egyetlen, aki nem értette, miről beszél Trelawney. Dean Thomas vállat vont és a fejét rázta, Lavender Brown is értetlenül pislogott — de szinte mindenki más a szája elé kapta a kezét rémületében.
— A Zordót, gyermekem, a Zordót! — kiáltotta Trelawney. — A temetőkben kísértő óriási szellemkutyát! Ez egy ómen, gyermekem, a legrosszabb ómen — a halál előjele!
Harrynek görcsösen összerándult a gyomra. A kutya a Halálos ómenek borítóján a Czikornyai és Patzában — a kutya a Magnolia Crescent sikátorában… Most már Lavender Brown is a szájára szorította a kezét. Mindenki Harryre meredt, mindenki, kivéve Hermionét, aki felállt, és Trelawney professzor széke mögé lépett.
— Szerintem ez nem úgy néz ki, mint a Zordó — jelentette ki hűvösen.
Trelawney professzor egyre növekvő ellenszenvvel méregette a lányt.
— Ne haragudj, hogy ezt mondom, gyermekem, de igen csekély aurát érzek körülötted. Nem vagy igazán fogékony a jövő rezdüléseire.
Seamus Finnigan felváltva jobbra, majd balra döntötte a fejét.
— Ha így nézem, Zordónak tűnik — mondta résnyire összehúzott szemmel. — De ha így fordulok, inkább szamárhoz hasonlít.
— Jó téma azon vitatkozni, hogy meghalok-e vagy sem! — csattant fel Harry, saját magát is meglepve kifakadásával. Társai elfordultak, hogy ne kelljen a szemébe nézniük.
— Azt hiszem, legjobb lesz, ha ezzel be is fejezzük a mai órát — szólt fátyolos hangon Trelawney. — Igen… szedjétek össze a holmitokat…
A diákok csendben visszavitték a csészéjüket Trelawneynak, és eltették tankönyveiket. Még Ron is kerülte Harry pillantását.
— Viszlát a következő órán! — sóhajtotta Trelawney. — Addig is szép jövőt kívánok. Te, gyermekem — itt Neville-re mutatott —, legközelebb el fogsz késni, úgyhogy igyekezz majd behozni a lemaradást.
Harry, Ron és Hermione némán leereszkedtek a létrán, lebaktattak a csigalépcsőn, és elindultak McGalagony professzor átváltoztatástan órájára. Hiába ért véget korábban a jóslástan, olyan sokáig bolyongtak a folyosókon, hogy mire megtalálták a tantermet, már kezdődött is az óra.
Harry a leghátsó sorban ült le, mégis úgy érezte, mintha rivaldafényben állna. A többiek újra meg újra lopva felé pillantottak — mintha várnák, hogy holtan essen össze. Alig hallotta McGalagony magyarázatát az animágusokról (az olyan varázslókról, akik állatalakot tudnak ölteni), és oda se nézett, amikor a tanárnő az osztály szeme láttára átváltozott szemüvegmintás pofaszőrű macskává.
— Ejnye már, mi ütött belétek? — nézett körül homlokráncolva McGalagony, miután halk pukkanással visszaváltozott emberré. — Nem mintha számítana, de ez az első eset, hogy egy osztály nem tapsolja meg az átváltozásomat.
Most egyszerre mindenki Harryre nézett, de senki nem szólalt meg. Azután Hermione felemelte a kezét.
— Tanárnő, most volt az első jóslástanóránk. Teafüvet olvastunk, és…
— Áh, értem már. — McGalagony megcsóválta a fejét. — Nem is kell tovább mesélnie, Granger kisasszony. Halljuk, az idén melyikük fog meghalni?
Mindenki a tanárnőre meredt.
— Én — szólt végül Harry.
— Értem — bólintott McGalagony, és szigorúan nézett Harryre. — Tudnia kell, Potter, hogy mióta Sybill Trelawney az iskolában tanít, minden évben megjósolta egy diák halálát. Eddig egyikük sem halt meg. A tanárnő előszeretettel lát halálos ómeneket, mikor megismerkedik egy új osztállyal. Elvből nem szoktam kritizálni a kollégáimat, de… — McGalagony elhallgatott, orrcimpái jól láthatóan elfehéredtek. Mikor kissé lehiggadt, folytatta: — A jóslástan a mágia egyik legmegbízhatatlanabb ága. Elárulhatom, hogy a magam részéről cseppet sem kedvelem. Igazi Látóval nagyon ritkán találkozik az ember, és Trelawney professzor…
Ismét elharapta a mondatot, majd szenvtelenül folytatta:
— Potter, maga minden jel szerint kitűnő egészségnek örvend, úgyhogy ha nem haragszik, nem mentem fel a mai házi feladat alól. Megígérhetem, hogy amennyiben elhalálozik, nem kell beadnia.
Hermione felnevetett, s Harry is megkönnyebbült egy kicsit. Most, hogy kiszabadult a vörös félhomályból és a fullasztó füstölőszagból, már nem tudott megrémülni egy marék ázott teafűtől Ezzel azonban nem mindenki volt így. Ron még mindig aggódva pislogott, s Lavender ezt suttogta:
— Na és Neville csészéi?
Az átváltoztatás-óra után ebédszünet következett. Harryék a többiekkel együtt lementek a nagyterembe.
— Fel a fejjel, Ron! — szólt Hermione, s a fiú elé tolt egy tál ragut. — Hallottad, mit mondott McGalagony.
Ron szedett magának a tálból, és kezébe vette a villáját, de nem kezdett el enni.
— Harry — szólalt meg halkan —, ugye, nem láttál mostanában egy nagy fekete kutyát?
— De igen — felelte Harry. — Láttam egyet azon az éjszakán, amikor megszöktem Dursleyéktól.
Ron kezéből kiesett a villa.
— Biztos egy kóbor kutya volt — vonta meg a vállát Hermione.
Ron úgy nézett a lányra, mintha az megtébolyodott volna. — Hermione, ha Harry látta a Zordót, az… az nagyon rossz jel. A nagybátyám, Bilius is látta, és… és egy napra rá meghalt!
— Véletlen — legyintett Hermione, és töltött magának egy pohár töklevet.
— Mi az, hogy véletlen!? — Ront kezdte elfutni a pulykaméreg. — A Zordótól a legbátrabb varázsló is halálra rémül!
— Pontosan erről van szó — tárta szét a karját Hermione. — Meglátják a Zordót, és a félelem a sírba viszi őket. A Zordó nem a halál előjele, hanem a halál oka! Harry viszont él és virul, mert nem olyan ostoba, hogy rögtön azt mondja: jól van, láttam a Zordót, akkor most gyorsan feldobom a talpam.
Ron csak hápogni tudott. Hermione elővette táskájából a számmisztikakönyvét, és a tökleves kancsónak támasztotta.
— Szerintem a jóslástan elég ködös dolog — jelentette ki, miközben a könyvben lapozgatott. — A nagy része találgatás.
— A Zordó a csésze alján egyáltalán nem volt ködös! — heveskedett Ron.
— Érdekes módon te mégis birkának nézted — felelte higgadtan Hermione.
— Trelawney professzor azt mondta, hogy nincs rendes aurád! Bosszant téged, hogy van egy tantárgy, amiben nem te vagy a legjobb!
Ezzel érzékeny pontra tapintott. Hermione olyan hevesen csapta le az asztalra az aritmetodikakönyvet, hogy a tányérokban ugrottak egyet a hús- és répadarabok.
— Ha elvárják tőlem, hogy úgy tegyek, mintha halálos ómeneket látnék egy kupac teafűben, akkor nem sokáig fogok jóslástanra járni! Az egész hókuszpókusz egy nagy nulla volt a számmisztikaórámhoz képest!
Azzal Hermione felkapta a táskáját, és mérgesen elvonult. Ron szemöldökét ráncolva nézett utána. — Miket hord itt össze? — csóválta a fejét. — Hisz még nem is volt számmisztikája.
Harry örült, hogy ebéd után végre elhagyhatta a kastélyt, és kimehetett a szabadba. Az előző esti eső óta kitisztult az idő, felhőtlen, sápadtszürke ég borult föléjük, s lábuk alatt nedvesen besüppedt a fű, mikor elindultak életük első legendás lények gondozása órájára.
Ron és Hermione nem álltak szóba egymással. Harrynek se sok kedve volt beszélgetni, így hát némán baktattak a lankás pázsiton a Tiltott Rengeteg szélén álló vadőrkunyhó felé. Félúton járhattak, amikor megpillantottak három túlságosan is jól ismert alakot — erről jutott csak eszükbe, hogy az állatgondozásórán a mardekárosokkal együtt vesznek részt.
Malfoy lelkesen mesélt valamit Craknak és Monstrónak, akik bután vihogtak, Harrynek volt egy biztos tippje, hogy miről folyik a szó.
Hagrid a kunyhó ajtajában állva várta a csoportot. Látszott rajta, hogy nagyon izgatott. Vakondbőr kabátját viselte, s Agyar, a vadkanfogó kutya ott pihent a lábainál.
— Gyertek csak, gyertek, szaporán! — kiáltotta a közeledő diákok felé. — Igazi csemegét tartogatok nektek! Nagyon izgalmas óra lesz! Mindenki itt van? Jól van, gyertek utánam!
Harry eleinte attól tartott, hogy Hagrid a Tiltott Rengetegbe akarja vezetni őket. Ő, Harry az elmúlt két évben épp elég kellemetlen tapasztalatot szerzett ott ahhoz, hogy egy életre elmenjen a kedve az erdei sétáktól. Hagrid azonban nem ment be a fák közé, hanem továbbhaladt az erdő széle mentén, s a csoport ötperces gyaloglás után egy bekerített, üres kifutóhoz érkezett.
— Álljatok ide a kerítés mellé! — rendelkezett Hagrid. — Így ni… Mindenki jól lát? Most pedig először is nyissátok ki a könyveiteket…
— Hogyan? — kérdezte Draco Malfoy szokásos flegma stílusában.
— Tessék? — hökkent meg Hagrid.
— Hogyan nyissuk ki a könyvet? — ismételte Malfoy, azzal kivette táskájából a Szörnyek szörnyű könyve egy madzaggal megkötözött példányát. A többiek is így tettek, egyesek, mint Harry, összeszíjazva tartották könyvüket, mások zacskóba dugták, vagy jókora szorítókapcsot csíptettek rá.
— Egyikőtök se… egyikőtök se tudta kinyitni a könyvét? — hüledezett Hagrid.
Mindenki a fejét rázta.
— De hisz csak meg kell simogatni őket — tárta szét a karját Hagrid — Így ni…
Kivette Hermione kezéből a könyvet, és letépte róla a Magifixet. A könyv rögtön harapni próbált, de Hagrid gyorsan végighúzta mutatóujját a gerincén. A könyv megborzongott, majd engedelmesen kinyílt, és nem mozdult többet.
— Nahát, milyen buták vagyunk! — gúnyolódott Malfoy. — Meg kellett volna simogatni! Hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe!
Hagrid segélykérően nézett Hermionéra.
— Azt hittem, mulatságosnak találjátok majd őket — mondta elbizonytalanodva.
— Hát persze! Roppant mulatságosak! — harsogta Malfoy. — Milyen jó vicc lenne, ha leharapnák a kezünket!
— Fogd be, Malfoy — szólt halkan Harry. Azt akarta, hogy Hagrid első órája a lehető legjobban sikerüljön, s a vadőr már most kissé kedveszegettnek tűnt.
— Na, szóval… — folytatta Hagrid, de látszott, hogy elveszítette a fonalat. — Szóval, akkor megvannak a könyvek, és… és… már csak a legendás lények hiányoznak. Igen… Hát akkor hozom is őket. Várjatok…
Azzal sarkon fordult, és eltűnt az erdőben.
— Te jó ég, micsoda nyomortanya — jegyezte meg fennhangon Malfoy. — Apám szívbajt kap, ha megtudja, hogy ez a féleszű melák órákat tart…
— Fogd be, Malfoy — ismételte Harry.
— Vigyázz, Potter, jönnek a dementorok…
— Hííííí!
Lavender Brown hirtelen felvisított, és mutogatni kezdett a kifutó erdőszéli vége felé.
A fák közül egy csapatnyi leírhatatlan lény bukkant elő. Harry soha életében nem látott ehhez foghatóan bizarr teremtményeket. Olyan testük, hátsó lábuk és farkuk volt, mint a lovaknak, mellső lábaik, szárnyuk és fejük viszont óriási sasokhoz tette őket hasonlatossá. Nagy, görbe, acélszürke csőrük ijesztően fénylett, csakúgy mint hatalmas, borostyánsárga szemeik. Mellső lábuk húszcentis, hegyes karmokban végződött. Mindegyik állat vastag bőr nyakörvet viselt, és láncot húzott maga után. A láncok másik vége Hagrid kezében volt, aki maga is ott kocogott a kifutóban a ló-sasok mögött.
— Gyí, te, gyí! — kiáltozta a láncokat rázva. A kerítésnek ahhoz a szakaszához terelte a lényeket, ahol a csoport gyülekezett. A gyerekek ösztönösen hátráltak egy lépést, Hagrid pedig a láncuknál fogva a kerítéshez pányvázta állatait.
— Hippogriffek! — rikkantott vidáman, és széles mozdulattal a bizarr lények felé mutatott. — Gyönyörűek, igaz?
Harry többé-kevésbé értette, mire gondol Hagrid. Az első döbbenet elmúltával a félig ló, félig madár teremtmények valóban egyre szebbnek tűntek csillogó, sűrű tollbundájukkal és fényes szőrükkel. Mindegyik példánynak más színe volt: akadt köztük viharszürke, barnás rózsaszínű, bronzvörös, gesztenyeszínű, de még éjfekete is.
— Na, hát akkor… — Hagrid összedörzsölte a kezét, és sugárzó arccal körülnézett. — Ha egy kicsit közelebb akartok jönni…
Senki nem akart. Harry, Ron és Hermione se igazán, de ők azért tettek egy óvatos lépést a kerítés felé.
— A hippogriffekről először is azt kell tudni — folytatta Hagrid —, hogy nagyon önérzetes és sértődékeny állatok. Márpedig aki megsért egy hippogriffet, az könnyen fűbe haraphat.
Malfoy, Crak és Monstro nem figyeltek oda összedugták a fejüket, és fojtott hangon sustorogtak valamiről. Harry a nyakát tette volna rá, hogy valamilyen szabotázsakciót tervezgetnek.
— Mindig hagyni kell, hogy a hippogriff tegye meg az első lépést — folytatta Hagrid. — Szépen, udvariasan. Odamész hozzá, meghajolsz, és vársz. Ha ő is meghajol, akkor megérintheted. De ha nem, akkor sipirc, mert nagyon éles a karma.
— Nos, ki megy elsőnek?
A legtöbb diák válaszul még egy lépést hátrált. Még Harry, Ron és Hermione is aggódva pislogtak egymásra. A hippogriffek rázták a fejüket, és hevesen csapkodtak a szárnyukkal, látszott, hogy nincs ínyükre a lánc és a nyakörv.
Hagrid könyörögve nézett a gyerekekre.
— Senki?
— Majd én megyek — jelentkezett Harry.
A háta mögött valaki döbbenten felnyögött, Lavender és Parvati pedig kórusban súgták oda neki:
— Harry, ne! Gondolj a teáscsészére!
Harry azonban elszántan átmászott a kerítésen.
— Ez az, Harry! — örvendezett Hagrid. — Lássuk, hogy boldogulsz Csikócsőrrel.
Eloldotta a szürke hippogriff láncát, kivezette az állatot a többi közül, és lehúzta róla a nyakörvet. A kerítés túloldalán állók mind visszafojtották a lélegzetüket. Malfoy szeme alattomosan összeszűkült.
— Csak szép nyugodtan, Harry — szólt halkan Hagrid. — Most, hogy észrevett, próbálj pislogás nélkül nézni a szemébe… A hippogriffek nem szeretik a pislogó embereket…
Harrynek rögtön szúrni kezdett a szeme, de megállta pislogás nélkül. Csikócsőr oldalt fordította nagy fejét, és fél szemével rezzenéstelenül meredt rá.
— Jól van — mondta Hagrid. — Jól van… És most hajolj meg.
Harry engedelmeskedett, bár nem tartotta valami jó ötletnek, hogy a tarkóját fordítsa Csikócsőr felé. Fejet hajtott az állat előtt, majd ismét a szemébe nézett.
A hippogriff gőgösen meredt rá, és nem mozdult.
— Hm… — Hagrid hangjában aggodalom csendült. — Jól van… most szép lassan kezdj el hátrálni…
Ekkor azonban Harry nagy meglepetésére a hippogriff lehajtotta a fejét, és térdre ereszkedett.
— Gratulálok, Harry! — lelkendezett Hagrid. — Engedi, hogy megsimogasd! Eredj, paskold meg a esőrét!
Harry ugyan sokkal jobban örült volna, ha jutalomból kereket oldhat, de azért odalépett az állathoz, és néhányszor megpaskolta a csőrét. A hippogriff behunyt szemmel tűrte — úgy tűnt, még élvezi is a dolgot.
A csoport nagy része tapssal jutalmazta a mutatványt, csak Malfoy, Crak és Monstro vágtak csalódott képet.
— Jól van, Harry — szólalt meg ismét Hagrid. — Úgy látom, megengedi, hogy felülj a hátára.
Ez már több volt, mint amire Harry szerződött. A seprűnyelet bármikor kész volt meglovagolni, de gyanította, hogy hippogriff háton utazni nem egészen ugyanaz a műfaj.
— Mássz csak fel, és ülj egészen a szárnya tövébe! — noszogatta Hagrid. — De vigyázz, egyetlen tollát se tépd ki, mert azt nem szereti…
Harry rálépett Csikócsőr szárnyára, s átlendítette lábát az állat hátán. Csikócsőr felállt. Harrynek fogalma sem volt, mibe kapaszkodjon, mindenütt csak tollakat látott.
— Na, indulás! — rikkantotta Hagrid, és rácsapott a hippogriff farára.
A négyméteres szárnyak abban a szempillantásban mozgásba lendültek. Harrynek épp csak annyi ideje maradt, hogy átölelje a hippogriff nyakát, s már repültek is az ég felé. Egészen más érzés volt, mint seprűnyélen ülni, és Harry számára az sem volt kérdéses, hogy melyiket élvezi jobban. Lába folyton beleakadt a hippogriff csattogó szárnyába — félő volt, hogy lefordul az állat hátáról, a sima tollak minduntalan kicsúsztak a kezéből, de nem merte szorosabban megmarkolni őket, s míg a Nimbusz Kétezres mindig stabilan és egyenletesen suhant a levegőben, a hippogriff minden szárnycsapással előre-hátra hintázott.
Csikócsőr repült egy kört a kifutó fölött, azután ereszkedni kezdett. Harry ettől a résztől tartott a legjobban, mikor a tollas nyak lefelé hajolt, ő gyorsan hátradőlt, nehogy lecsússzon a hippogriff fején át, végül a két pata és a két karmos láb súlyos puffanással földet ért, s ő a hirtelen rántástól megint kis híján lefordult az állatról.
— Szép volt, Harry! — dicsérte Hagrid. Malfoy, Crak és Monstro kivételével mindenki tapsolt. — Na, ki meri utána csinálni?
A többiek felbátorodtak Harry sikerén, és sorban átmásztak a kerítésen. Hagrid egyenként levette a nyakörvet a hippogriffekről, s a kifutó megtelt bátortalanul hajlongó diákokkal. Neville többször is megfutamodott a saját hippogriffjétől, ami nem akart térdet hajtani neki. Ron és Hermione a gesztenyeszínű példányon gyakoroltak, Harry állt, és nézte őket.
Malfoy, Crak és Monstro Csikócsőrrel próbálkoztak. Az állat meghajolt Malfoy előtt, s a fiú fitymáló arccal megpaskolta a esőrét.
— Ez tök könnyű — szólt jó hangosan, hogy Harry is hallja. — Gondoltam, hogy nem lehet nagy kunszt, ha Potternek sikerült… Nem is vagy te olyan veszélyes, igaz? — mondta a hippogriffnek. — Igaz, te behemót rondaság?
Az egész egy karomvillanásnyi ideig tartott, Malfoy felsikoltott, és a következő pillanatban Hagrid már rá is húzta a láncos bőrövet Csikócsőr nyakára. Ha nem fogja vissza az állatot, az rávetette volna magát Malfoyra, aki véres talárban fetrengett a füvön.
— Meghalok! — hörögte társai nagy rémületére. — Nézzetek rám, meggyilkolt! Meghalok!
— Dehogyis halsz meg — mordult rá Hagrid, de ő maga is holtsápadt volt. — Segítsetek… Ki kell vinni innen…
Amíg ő felnyalábolta Malfoyt, Hermione a kerítés kapujához szaladt és kinyitotta. Mikor Hagrid elhaladt mellette Malfoyjal, Harry látta, hogy a fiú karján hosszú, mély seb tátong. Hagrid futva indult Malfoyjal a kastély felé.
Harry, Ron, Hermione és a többiek sietős léptekkel követték őket. A mardekárosok egymást túllicitálva szidták Hagridot.
— Az ilyet ki kell rúgni! — dühöngött könnyes szemmel Pansy Parkinson.
— Malfoy csak magának köszönheti! — csattant fel Dean Thomas, mire Crak és Monstro fenyegetően dörzsölgetni kezdték az öklüket.
Az egész társaság besereglett a néptelen bejárati csarnokba.
— Megyek, megnézem, hogy van — mondta Pansy, és a többiek pillantásától kísérve felszaladt a márványlépcsőn. A mardekárosok Hagridot átkozva elindultak alagsori klubhelyiségükbe, míg Harryék a Griffendél-torony felé vették az irányt.
— Mit gondoltok, meg fog gyógyulni? — kérdezte aggódva Hermione.
— Madam Pomfrey fél perc alatt begyógyít egy ilyen vágást — legyintett Harry, aki nem egy végtagja épségét köszönhette a javasasszony mágikus képességcinek.
— Azért sajnálom, hogy így végződött Hagrid legelső órája — csóválta a fejét Ron. — Meglátjátok, Malfoy teleharsogja vele az iskolát…
Vacsoraidőben az elsők között mentek le a nagyterembe. Azt remélték, hogy találkoznak Hagriddal, de a vadőr nem volt ott.
— Ugye nem fogják ezért kirúgni Hagridot? — aggodalmaskodott Hermione, és érintetlenül félretolta maga elől a húsos-vesés pudingot.
— Nem ajánlom nekik — dohogott Ron, akinek ugyancsak elment az étvágya.
Harry a mardekárosok asztala felé nézett. Crak, Monstro és még egy pár társuk elmélyülten tanácskoztak valamiről. Harry biztosra vette, hogy a baleset történetének „kiszínezett” változatán dolgoznak.
— Azt mindenesetre nem mondhatjuk, hogy unalmas első napunk volt — jegyezte meg sötéten Ron.
Vacsora után felmentek a Griffendél-torony zsúfolt klubhelyiségébe, és megpróbáltak a házi feladatra koncentrálni, amit McGalagony adott fel nekik. Gondolataik azonban minduntalan elkalandoztak, s többször is azon kapták magukat, hogy kifelé bámulnak az ablakon.
— Hagrid kunyhójából fény szűrődik ki — szólalt meg hirtelen Harry.
Ron az órájára nézett.
— Elég korán van. Még lemehetünk hozzá megnézni, mi van vele…
— Hát, nem is tudom… — Hermione tépelődve pillantott Harryre.
— Az iskola területén szabadon mozoghatok — szögezte le Harry. — Nem tudok róla, hogy Sirius Black kijátszotta volna a dementor őrséget.
Eltették hát a könyveiket, és kimásztak a portrélyukon. Titokban örültek, hogy nem találkoztak senkivel a főbejárat felé menet — valami azt súgta nekik, hogy mégiscsak tilosban járnak.
A nedves fű szinte feketének tűnt az esti szürkületben. Hagrid kunyhójához érve bekopogtak, s egy brummogó hang nyomban felelt nekik:
— Szabad.
Hagrid ingujjban üldögélt az asztal mellett, vadkanfogó kutyája, Agyar az ölébe hajtotta fejét. Első pillantásra látszott, hogy Hagrid rengeteget ivott, vödörnek beillő fedeles ónkupa állt előtte, s ő maga keresztbe álló szemmel pislogott látogatóira.
— Rekordot döntöttem — szólalt meg rekedten, miután nagy nehezen felismerte őket. — Nem hiszem, hogy volt már itt olyan tanár, akit a legelső óra után leváltottak.
— Azt ne mondd, hogy felmondtak neked! — rémüldözött Hermione.
— Még nem — morogta Hagrid, és nagyot kortyolt a kupából. — De meg fogják tenni. Ha Malfoyon múlik…
— Hogy van? — érdeklődött Ron, miután leültek az asztalhoz. — Ugye, nem komoly a sérülése?
— Madam Pomfrey mindent megtett — dörmögte kábán a vadőr —, de Malfoy még mindig panaszkodik… Fájlalja a karját… nem akarja levenni a kötést…
— Rájátszik — mérgelődött Harry. — Madam Pomfrey minden sérülést meg tud gyógyítani. Tavaly még a csontjaimat is visszanövesztette. Malfoy csak bajt akar keverni.
— Persze értesítették a felügyelő-bizottságot — kesergett tovább Hagrid. — Azt mondják, valami kisebb dologgal kellett volna kezdenem… mondjuk futóférgekkel… A hippogriffeket későbbre kellett volna hagynom… De én azt akartam, hogy az első óra izgalmas legyen… Az én hibám, hogy ez lett a vége.
— Malfoy tehet róla, Hagrid! — rázta a fejét Hermione.
— Tanúsíthatjuk — erősítette meg Harry. — Megmondtad, hogy a hippogriff támad, ha megsértik. Ha Malfoy nem figyelt, az az ő baja. Majd mi elmondjuk Dumbledore-nak, mi történt valójában.
— Így van — bólogatott Ron. — Ne félj, Hagrid, kiállunk melletted.
Hagrid bogárfekete szemének sarkában könnycseppek gyülekeztek. Magához húzta Harryt és Ront, és úgy megölelgette őket, hogy ropogtak a csontjaik.
— Eleget ittál — jelentette ki szigorúan Hermione, és már vitte is a kupát, hogy a ház előtt kiöntse belőle a maradék italt.
— Igaza van — motyogta Hagrid, és elengedte a fiúkat, akik még jó darabig a bordájukat dörzsölgették. Azután feltápászkodott a székéből, és imbolygó léptekkel követte Hermionét a kertbe. Kisvártatva hangos csobbanás hallatszott.
— Mit csinál? — kérdezte aggódva Harry, mikor Hermione visszatért az üres kupával.
— Beledugta a fejét a vizeshordóba — felelte a lány, és felrakta a kupát a polcra.
Néhány másodpere múlva Hagrid is visszatért a kunyhóba. Hosszú hajából és szakállából csöpögött a víz.
— Így mindjárt jobb — szólt, és kutyamód megrázta a fejét, kisebb záport zúdítva vendégeire. — Rendesek vagytok, hogy lejöttetek hozzám, köszönöm…
Hirtelen elhallgatott, és úgy meredt Harryre, mintha most venné csak észre, hogy ott van.
— MEG VAGY TE HÚZATVA, HARRY!? — bömbölte olyan váratlanul, hogy a gyerekek nagyot ugrottak ijedtükben. — HOGY JUT ESZEDBE SÖTÉTEDÉS UTÁN A PARKBAN CSATANGOLNI! ÉS TI, TI MEG MIÉRT HAGYJÁTOK!?
Azzal odacsörtetett Harryhez, megragadta a karjánál fogva, és az ajtó felé vonszolta.
— Gyerünk! — mondta mérgesen. — Most szépen visszamegyünk a kastélyba, és meg ne lássam még egyszer, hogy sötétedés után lejöttök hozzám! Nem érek annyit!