Malfoyjal legközelebb kedden délelőtt, a mardekárosok és a griffendélesek közös dupla bájitaltanóráján találkoztak. Már javában tartott az óra, amikor a fiú vastagon bebugyolált és felkötött karral betámolygott a pinceterembe. Ha nem ismeri Malfoyt, Harry azt hitte volna, hogy egy véres csata hősi túlélőjét látja.
— Hogy vagy, Draco? — kérdezte sajnálkozva Pansy Parkinson. — Nagyon fáj?
— Igen — nyögte mártírarccal Malfoy, de mikor Pansy elfordult, vigyorogva rákacsintott Crakra és Monstróra.
— Gyere csak, fiam, gyere csak — intett neki szórakozottan Piton professzor.
Harry és Ron sokatmondó pillantást váltottak, ha ők érkeztek volna későn az órára, Piton gondolkodás nélkül fenyítést szabott volna ki rájuk. Malfoy azonban bármit megtehetett nála. Piton, mint a Mardekár-ház feje, nyíltan kivételezett saját diákjaival.
Ezen az órán egy új bájital, a zsugorító főzet elkészítését tanulták. Malfoy Harry és Ron szomszédságában állította fel az üstjét, így a hozzávalókat ugyanazon az asztalon készítették elő.
— Tanár úr — szólt Malfoy —, a karom miatt nem tudom felaprítani magamnak a százszorszépgyökeret…
— Weasley, aprítsd fel Malfoy gyökerét — vetette oda Piton.
Ron elvörösödött.
— Semmi baja a karodnak — sziszegte. Malfoy kajánul vigyorgott.
— Hallottad, mit mondott a tanár úr. Gyerünk, Weasley, láss hozzá!
Ron felkapta a kését, és durván aprítani kezdte a gyökeret.
— Tanár úr — nyafogta Malfoy —, Weasley tönkreteszi a százszorszépgyökeremet.
Piton odalépett az asztalukhoz, és kampós orra fölött a gyökérkupacra nézett. Szája rosszindulatú mosolyra húzódott hosszú, zsíros, fekete haja árnyékában.
— Cserélje ki a gyökereit Malfoyéval, Weasley.
— De tanár úr… !
Ron bő negyedórát áldozott rá, hogy takaros kis kockákra vágja a gyökereit.
— Gyerünk — sziszegte fenyegetően Piton.
Ron kelletlenül odatolta Malfoynak saját, mintaszerűen felaprított gyökereit, majd újból a kezébe vette a kést.
— Tanár úr, az aszú fügét se tudom egyedül meghámozni — nyafogta leplezetlen kajánsággal Malfoy.
— Potter, hámozd meg Malfoy aszú fügéjét — szólt Piton, felöltve külön Harry számára tartogatott undorodó arckifejezését.
Miközben Ron a Malfoytól örökölt gyökérroncsokat igyekezett úgy-ahogy megmenteni, Harry a kezébe vette Malfoy aszú fügéjét, és gyorsan meghámozta. Azután szótlanul visszalökte a gyümölcsöt Malfoy elé. A mardekáros fiú elégedetten elvigyorodott.
— Találkoztatok mostanában Hagrid barátotokkal? — kérdezte fojtott hangon.
— Semmi közöd hozzá — vetette oda Ron, fel se pillantva a gyökérszeletelésből.
— Félek, nem sokáig lesz már az iskola tanára — folytatta gúnyos sajnálkozással Malfoy. — Apám eléggé felháborodott a balesetem miatt…
— Ha sokat dumálsz, megmutatom, milyen egy igazi baleset — sziszegte Ron.
— …panaszt is tett a felügyelő-bizottságnál. És persze a Mágiaügyi Minisztériumban is. Tudjátok, apám elég befolyásos ember. És hát egy ilyen maradandó sérülés… — Malfoy színpadiasan sóhajtott. — Ki tudja, rendbe jön-e valaha is a karom?
— Szóval ezért játszod meg a szenvedőt — mordult fel Harry. Annyira remegett a keze a dühtől, hogy véletlenül lefejezte az egyik döglött hernyót. — Azt akarod, hogy kirúgják Hagridot!
— Hát igen… — Malfoy suttogóra fogta a hangját. — De más előnyei is vannak a dolognak. Weasley, szeleteld fel a hernyóimat…
Ezalatt Neville, aki néhány üsttel odébb dolgozott, szorult helyzetbe került. Számára rémálom volt minden bájitalóra. Enyhén szólva gyenge volt ebből a tantárgyból, s ügyetlenségét még csak fokozta, hogy halálosan rettegett Pitontól. Ezúttal sem volt valami sikeres: az üstjében rotyogó lé nem élénkzöld volt, mint a többiek főzete, hanem…
— Ez narancssárga, Longbottom — állapította meg Piton. Merített egy kanállal Neville főzetéből, magasról visszacsorgatta az üstbe, hogy mindenki láthassa. — Narancssárga. Hogy lehet valakinek ennyire nehéz a felfogása? Ha jól emlékszem, világosan megmondtam, hogy csak egy patkánylépet kell belefőzni, és piócaléből sem kell bele több néhány cseppnél. Mivel lehet téged rábírni, hogy megérts valamit, Longbottom?
Neville fülig elvörösödött, és remegett, mint a nyárfalevél. Nem sok hiányzott hozzá, hogy elsírja magát.
— Tanár úr, kérem — szólalt meg Hermione —, szívesen segítek Neville-nek helyrehozni…
— Nem vagyok kíváncsi a dicsekvésére, Granger — vágott a szavába Piton, mire Hermione ugyanolyan vörös lett, mint Neville. — Longbottom, az óra végén kipróbáljuk a főzetet a varangyodon. Talán ahhoz ragaszkodsz annyira, hogy a kedvéért összeszedd magad.
Azzal Piton faképnél hagyta a holtra vált Neville-t.
— Segíts! — nyöszörögte a fiú Hermionéra pillantva.
— Hallottad az újságot, Harry? — kérdezte Seamus Finnigan, mikor Harryék asztalához lépett, hogy kölcsönkérje a rézmérleget. — A Reggeli Próféta szerint valaki látta Sirius Blacket.
— Hol? — kérdezte kórusban Harry és Ron. Az asztal túloldalán álló Malfoy a fülét hegyezte.
— Nem messze innen — felelte izgatottan Seamus. — Egy mugli nő találkozott vele. Persze azok nem tudnak semmit. Azt hiszik, hogy Black egyszerű bűnöző. A nő rögtön felhívta a rendőrségi számot, de mire a minisztérium emberei odaértek, Black már rég felszívódott.
— Nem messze innen… — ismételte elgondolkozva Ron, majd a hallgatózó Malfoyra tévedt a pillantása. — Mi van, Malfoy? Aprítsam fel valamidet?
Malfoy eleresztette a füle mellett a megjegyzést. Áthajolt az asztal fölött, s szemében gonosz fény csillant.
— Egyedül akarod elkapni Blacket, Potter?
— Igen, persze — hagyta rá gúnyosan Harry. Malfoy alattomosan elmosolyodott.
— Én a te helyedben már rég a nyomába eredtem volna — szólt csevegő hangon. — Nem játszanám itt a suliban a jó kis fiút…
— Mit dumálsz itt össze, Malfoy? — reccsent rá Ron.
— Talán nem tudod, Potter? — suttogta Malfoy, s fakó szeme összeszűkült.
— Mit?
Malfoy elvigyorodott.
— Nem akarod vásárra vinni a bőröd? — mondta. — Inkább a dementorokra bízod a dolgot, mi? Pedig én a helyedben bosszút állnék. Magam kapnám el Blacket.
— Mi a, fenéről beszélsz? — csattant fel dühösen Harry, de mielőtt Malfoy válaszolhatott volna, Piton a csoporthoz fordult:
— Úgy látom, mindenki végzett a hozzávalók bekeverésével. Az italnak még néhány percig főnie kell, addig rakjatok rendet az asztalokon. Utána megnézzük, mit alkotott Longbottom…
Crak és Monstro nyíltan kinevették a verejtékező Neville-t, aki még mindig lázasan kavarta üstje tartalmát. Hermione mindannyiszor súgott neki, ha Piton hátat fordított. Harry és Ron elpakolták a hozzávalók maradékait, majd a sarokban álló kőmedencéhez léptek, hogy elmossák merőkanalaikat.
— Miről beszélt Malfoy? — suttogta Harry, miközben bedugta kezét a vízköpő szörny szájából ömlő jéghideg vízsugárba. — Miért kellene bosszút állnom Blacken? Semmit nem tett ellenem — legalábbis eddig.
— Össze-vissza beszél — legyintett Ron. — Ki akarja provokálni, hogy valami meggondolatlanságot csinálj…
Néhány perccel az óra vége előtt Piton odalépett Neville-hez, aki az üstje mellett gubbasztott.
— Mindenki jöjjön ide! — harsogta, s fekete szeme gúnyosan megcsillant. — Lássuk, milyen sorsra jut Longbottom varangya. Ha az üstben tényleg zsugorító főzet van, akkor ebihal lesz belőle. Ha viszont a gazdája elrontott valamit, amiben nem kételkedem, akkor a varangy távozik az élők sorából.
A griffendélesek aggódva pislogtak, a mardekárosok ellenben izgatottan várták a fejleményeket. Piton a bal kezére ültette Trevort, a varangyot, majd kivett egy kiskanálra valót Neville — immár zöld — főzetéből, és lecsorgatott néhány cseppet Trevor torkán.
Egy másodpercig néma csend volt, csak Trevor brekegett egyet. Azután halk pukkanás hallatszott, és Piton tenyerén ott ficánkolt Trevor, az ebihal.
A griffendélesek lelkesen tapsoltak. Piton bosszús képpel elővett egy üvegcsét talárja zsebéből, és tartalmát Trevorra cseppentette, aki erre nyomban visszanyerte eredeti méretét.
— Öt pont a Griffendéltől — szólt Piton, s ezzel elérte, hogy a griffendélesek arcáról lefagyjon a mosoly. — Megmondtam, hogy ne segítsen neki, Granger. Az órának vége.
Harry, Ron és Hermione libasorban baktattak fel a bejárati csarnokba vezető lépcsőn. Harry még mindig Malfoy szavain töprengett, Ron viszont Piton eljárását kommentálta.
— Pontlevonást adni azért, mert Neville főzete működött! Miért nem hazudtál neki, Hermione? Le kellett volna tagadnod, hogy segítettél neki.
Hermione nem válaszolt. Ron hátrafordult. — Hová tűnt?
Harry is hátranézett. A lépcső tetején álltak, sorban haladtak el mellettük ebédelni igyekvő társaik.
— De hát itt jött mögöttünk! — dünnyögte Ron.
Malfoy közeledett feléjük, Crak és Monstro kíséretében. Kihívóan rávigyorgott Harryre, aztán továbbállt.
— Ott van Hermione — mondta Harry.
A lány zihálva szaladt felfelé a lépcsőn, egyik kezében a táskáját szorongatta, a másikkal épp betömködött valamit a talárja alá.
— Ezt meg hogy csináltad? — álmélkodott Ron.
— Mit? — kérdezett vissza Hermione.
— Egy ideig mögöttünk jöttél, aztán egyszerre megint a lépcső aljánál voltál.
— Tessék? — Hermione kissé zavartnak tűnt. — Oh… vissza kellett mennem valamiért. Jaj, ne…
Hermione táskáján felszakadt egy varrás. Harry nem csodálkozott rajta — a lány vagy tucatnyi vastag könyvet cipelt benne.
— Miért hordasz magaddal ennyi könyvet? — kérdezte Ron.
— Tudod, hogy rengeteg órára járok — felelte zihálva Hermione. — Megfognád ezeket egy percre?
— De hát… — Ron szemügyre vette a könyveket, amiket a lány a kezébe adott. — Ilyen óráid ma nincsenek. Délután csak sötét varázslatok kivédésre megyünk.
— Aha — hagyta rá Hermione, de azért az összes könyvet visszazsúfolta a táskába. — Remélem, jó kaja van ebédre. Mindjárt éhen halok — tette hozzá, azzal elsietett a nagyterem irányába.
— Az az érzésem, hogy Hermione titkol előlünk valamit… — csóválta fejét Ron.
Ebéd után a griffendélesek összegyűltek a tanév első sötét varázslatok kivédése órájára. Lupin professzor még nem volt a teremben, leültek hát, előkészítették a könyveket, a pennát és a pergament, s beszélgetéssel múlatták az időt. Kisvártatva aztán befutott Lupin, halvány mosollyal üdvözölte a diákokat, és letette kopott aktatáskáját a tanári asztalra. Megszokott folt hátán folt talárját viselte, de arcának most egészségesebb színe volt — úgy tűnt, jót tett neki a rendszeres étkezés.
— Szervusztok! Kérem, rakjátok el a könyveiteket. A mai órán gyakorlati feladatokat végzünk. Csak a varázspálcátokra lesz szükségetek.
Ez a hír kellemes meglepetésként érte az osztályt. A sötét varázslatok kivédése tantárgyból még sosem volt gyakorlati órájuk — leszámítva azt az egyet, amikor a régi tanár rájuk szabadított egy kalitkára való tündérmanót.
— Helyes — folytatta Lupin, mikor látta, hogy mindenki végzett az elpakolással. — És most gyertek velem!
Mindenki érdeklődve várta, mi fog kisülni ebből. Kikászálódtak a padokból, és követték Lupint, aki a kihalt folyosóra vezette őket. Mikor befordultak az első sarkon, összetalálkoztak Hóborccal. A kopogószellem fejjel lefelé lebegett egy ajtó előtt, és azon fáradozott, hogy rágógumival eltömítse a kulcslyukat. Mikor Lupin professzor a közelébe ért, meglengette görbe ujjú lábát, és gúnyos dalra fakadt:
— Lompos-lumpos Lúú-pin — nyekeregte —, lompos-lumpos Lúú-pin, lompos-lumpos Lúú-pin…
Hóborc köztudottan szabad szájú és szemtelen volt, de a tanárokkal szemben többnyire fékezte magát. Mindenki Lupinra nézett, hogy lássák, mit szól a dologhoz. A professzor azonban még csak el se komorodott.
— A helyedben kiszedném azt a rágógumit a kulcslyukból, Hóborc — szólt barátságos mosollyal. — Különben Frics úr nem tudja kivenni a seprűjét.
Fricsről, a Roxfort mogorva gondnokáról tudnivaló volt, hogy esküdt ellenségének tekint minden diákot — és mellesleg Hóborcot is. A kopogószellem Lupin szavaira válaszul szamárfület mutatott, és kiöltötte a nyelvét.
A professzor fejcsóválva sóhajtott, és előhúzta varázspálcáját.
— Ez egy hasznos kis bűbáj — szólt hátra a válla fölött diákjainak. — Jól figyeljetek.
Azzal felemelte a pálcát, Hóborc felé suhintott vele, s közben így szólt:
— Exlukhops!
A rágógumi abban a minutumban kiröppent a kulcslyukból, és eltűnt Hóborc bal orrlyukában. A szellem bukfencet vetett, és szitkozódva kereket oldott.
— Szuper volt, tanár úr! — ámuldozott Dean Thomas.
— Köszönöm, Dean — biccentett Lupin, és eltette pálcáját. — Indulhatunk?
A diákok növekvő tisztelettel néztek a toprongyos Lupinra. A professzor végigvezette őket egy újabb folyosón, majd megállt a tanári szoba ajtaja előtt.
— Fáradjatok be! — szólt, és kinyitotta előttük az ajtót.
Az osztály libasorban bevonult a hosszúkás, fatáblákkal burkolt falú helyiségbe. A tanári berendezését alkotó szedett-vedett székek most mind üresen álltak — egy mély fotel kivételével, amelyben Piton professzor üldögélt. A bűbájtantanár az érkezők felé fordult, szeme gyanúsan csillogott, s szája körül rosszindulatú mosoly bujkált.
— Ne csukd be az ajtót, Lupin — szólt, mikor a diákok nyomában Lupin professzor is belépett a helyiségbe. — Ezt inkább nem nézem végig.
Azzal felállt, és suhogó fekete talárjában elvonult a diákok mellett. Az ajtóban azonban megállt, és hátrafordult.
— Talán még nem figyelmeztettek rá, de ebben az osztályban van Neville Longbottom. A helyedben semmilyen feladatot nem bíznék rá — hacsak nincs ott Granger kisasszony, hogy súgjon neki.
Neville megsemmisülten lehorgasztotta a fejét. Harry dühös pillantást vetett Pitonra — szóval már az sem elég neki, hogy a saját óráján piszkálhatja Neville-t, más tanárok előtt is le akarja járatni.
Lupin professzor felvonta a szemöldökét.
— Pedig én épp Neville-t szeretném megkérni, hogy segítsen nekem a szemléltetésben — mondta. — Biztos vagyok benne, hogy nagyon ügyes lesz.
Neville arca rózsaszínből lángvörösre váltott. Piton elhúzta a száját, majd válasz helyett sarkon fordult, és becsapta maga mögött az ajtót,
— Akkor hát lássuk — szólt Lupin, s egy intéssel a helyiség túlsó vége felé invitálta a diákokat. Ott nem volt más, csak egy régi szekrény, amiben a tanárok a váltás talárjukat tartották. Mikor Lupin professzor odaállt mellé, a szekrény hirtelen rázkódni kezdett.
— Aggodalomra semmi ok — szólt higgadtan Lupin, látva, hogy néhány diák félősen hátrálni kezd — csak egy mumus van benne.
Az osztály nagy része azon a véleményen volt, hogy ez igenis ok az aggodalomra. Neville holtra váltan pislogott a professzorra, Seamus Finnigan pedig a szekrényajtó zörgő gombjára meredt.
— A mumusok a sötét, zárt helyeket kedvelik — magyarázta Lupin. — Előszeretettel rejtőznek el szekrényekben és ágyak alatt, de olyannal is találkoztam már, amelyik egy állóórába vette be magát. A mi példányunk tegnap költözött be ide. A tanárkollégák kérésemre megkímélték, így most gyakorolhatunk rajta.
— Az első kérdés, amire választ keresünk: mi is a mumus valójában?
Hermione azonnal jelentkezett.
— Alakváltó lidérc — hadarta. — Ha találkozik valakivel, azt a külsőt veszi fel, amivel a legjobban rá tud ijeszteni.
— Magam sem foglalhattam volna össze jobban — dicsérte meg Lupin, mire Hermione büszkén kihúzta magát. — A szekrény mélyén lapuló mumus tehát még nem öltött alakot. Előbb ki kell találnia, mivel rémiszthet meg minket. Senki nem tudja, hogyan fest egy mumus, amikor egyedül van — de ha kiengedem, nyomban azzá válik majd, amitől vagy akitől a legjobban rettegünk.
Neville nyöszörögni kezdett a félelemtől, de Lupin nem törődött vele.
— Ez viszont az jelenti — folytatta —, hogy van egy nagy előnyünk a mumussal szemben. Sejted, hogy mi az, Harry?
Harry kimondottan zavarónak találta, hogy Hermione égnek emelt karral nyújtózkodik mellette, de azért megpróbálkozott a válasszal.
— Öh… talán az, hogy sokan vagyunk, és a mumus nem tudja majd, milyen alakot öltsön?
— Pontosan — bólintott Lupin, mire Hermione csalódottan leeresztette a kezét. — Ha mumussal van dolgunk, jobban tesszük, ha többedmagunkkal szállunk szembe vele. Akkor ugyanis megzavarodik. Mivé váljon? Lefejezett holttestté vagy húsevő csigává? Egyszer tanúja voltam egy esetnek, mikor a mumus elkövette azt a hibát, hogy egyszerre két embert akart megrémiszteni. A végén fejetlen csigává változott. Mondanom se kell, hogy minden volt, csak félelmetes nem.
— Az alkalmazandó bűbáj egyszerű, de elvégzése komoly összpontosítást igényel. Tudnivaló, hogy a mumust egyvalamivel lehet elpusztítani, és az a nevetés. Rá kell vennünk tehát, hogy olyan alakot öltsön, amit nevetségesnek találunk.
— Először pálca nélkül gyakoroljuk a varázsigét. Kérem, mondjátok utánam: Comikulissimus!
— Comikulissimus! — ismételték a diákok.
— Helyes — bólintott Lupin. — Kitűnő. De most jön csak a neheze. A varázsszó ugyanis önmagában nem elég. És itt lépsz be te a képbe, Neville.
A szekrény újra megremegett, bár közel sem olyan hevesen, mint Neville. Szegény fiú úgy indult el a professzor felé, mintha a vesztőhelyre menne.
— Először is — fordult hozzá Lupin —, mi az a dolog, amitől a legjobban félsz a világon?
Neville-nek mozgott a szája, de nem jött ki hang a torkán.
— Ne haragudj, de ezt nem értettem — mosolygott Lupin. Neville kétségbeesetten körülnézett, mintha segítségért könyörögne, azután alig hallhatóan ezt suttogta: — Piton professzor.
Szinte mindenki kuncogni kezdett. Még Neville is megeresztett egy szégyellős vigyort. Lupin azonban elgondolkodva ráncolta a homlokát.
— Piton professzor… hmmm… Neville, ha jól tudom, te a nagymamádnál laksz.
— Öh… igen — felelte feszengve Neville. — De… azt se szeretném, ha a mumus úgy nézne ki, mint ő.
— Nem, nem, félreértettél. — Most már Lupin is mosolygott. — Meg tudnád mondani nekünk, milyen ruhát szokott hordani a nagymamád?
Neville meglepődött a kérdésen, de engedelmesen felelt rá:
— Hát… mindig ugyanazt a süveget hordja. Elég magas, és egy kitömött keselyű van a tetején. Hosszú ruhát szokott viselni… általában zöldet. És néha egy rókaprémet a nyakában.
— Táskája nincs? — kérdezte Lupin.
— De, egy nagy piros — felelte Neville.
— Helyes — bólintott Lupin. — Most pedig képzeld magad elé a nagymamád öltözékét… Sikerült?
— Igen — felelte Neville. Kíváncsisága lassan felülkerekedett félelmén.
— A mumus, mikor kijön a szekrényből és meglát téged, Piton professzor alakját fogja ölteni — magyarázta Lupin. — Akkor te emeld fel a pálcádat — így —, mondd ki a varázsigét, s azután koncentrálj erősen a nagymamád ruháira. Ha minden jól megy, Mumus-Piton professzor kénytelen lesz keselyűvel díszített süveget és zöld ruhát ölteni, piros táskával kiegészítve.
Az osztály harsogó nevetéssel jutalmazta az abszurd képzetet. A szekrény vészesen rázkódott.
— Ha Neville-nek sikerül a varázslat, a mumus sorban megpróbálkozik valamennyiünkkel — folytatta Lupin. — Arra kérlek benneteket, gondolkozzatok el, hogy mi az, amitől a legjobban féltek, s hogy mivel lehetne azt nevetségessé tenni…
A teremben csend lett. Harry összeráncolta a homlokát… Vajon ő mitől retteg legjobban a világon?
Az első gondolata Voldemort volt — az ereje teljében levő Voldemort. Mielőtt azonban elkezdhette volna tervezgetni a Mumus-Voldemort eltorzítását, egy iszonyú kép tolakodott be az agyába…
Egy oszlásnak indult, zöldesen csillogó kéz és egy fekete köpeny… egy láthatatlan szájból feltörő elnyújtott, hörgő hang… s aztán a torokszorító, szívbe markoló hideg…
Harry megborzongott, azután lopva körülnézett, hogy észrevette-e valaki. A legtöbb társa behunyta a szemét. Ron valamiféle lábakról motyogott, amiket le kell vágni. Harry sejtette, hogy mire gondol — Ron rettegett a pókoktól.
— Mindenki felkészült? — kérdezte Lupin.
Harry összerezzent ijedtében. Nem, ő egyáltalán nem készült fel. Hogy lehetne egy dementort nevetségessé tenni? Nem akart azonban több időt kérni, mert a többiek mind bólogattak, és elkezdték feltűrni talárjuk ujját.
— Mi most távolabb húzódunk, Neville — szólt Lupin. — Átadjuk neked a terepet. Ha végeztél, én majd szólítom a következőt… Gyertek, húzódjunk hátrébb, hogy ne zavarjuk Neville-t…
A diákok a falhoz hátráltak, s Neville egyedül maradt a szekrény előtt. Sápadt volt, és egy kiesit remegett a kezében a pálca, de nem futamodott meg.
— Háromig számolok, Neville — mondta Lupin, és pálcájával megcélozta a szekrényajtó zárját. — Egy… kettő… három, most!
A varázspálca hegyéből sistergő szikracsomó röppent a zár felé. A szekrény feltárult, és kilépett belőle Piton professzor a maga kampós orrú, fenyegető valójában.
Neville felemelt pálcával, némán hápogva hátrálni kezdett. Piton villogó szemmel meredt rá, és lassan elindult felé.
— C-c-comikulissimus! — visította Neville.
Ostorcsattanás-szerű hang hallatszott, és a következő pillanatban Piton ott állt hosszú, csipkeszegélyes ruhában, kezében egy cseresznyepiros női táskával. A fején díszelgő csúcsos süveg tetején molyrágta keselyű trónolt.
A terem visszhangzott a nevetéstől, a mumus tanácstalanul megállt, s Lupin professzor elkiáltotta magát:
— Parvati! Te jössz!
Parvati eltökélt arccal előrelépett, magára vonva Piton figyelmét. Újabb csattanás hallatszott, s a professzor helyén egy vérfoltos, bepólyált múmia tűnt fel. Nehézkes, merev léptekkel elindult Parvati felé, két karja lassan felemelkedett…
— Comikulissimus! — kiáltotta Parvati.
A múmia lábáról letekeredett a pólya, a szörnyalak megbotlott benne, hasra esett, és elgurult a feje.
— Seamus! — harsogta Lupin.
A fiú egy ugrással Parvati előtt termett. Csatt! A múmia eltűnt, s helyette beesett, zöldes arcú, földig érő, fekete hajú nőalak jelent meg — egy sikítószellem. Hatalmasra tátotta a száját, s a termet földöntúli hang töltötte be — hosszú, panaszos sikoly, amitől a jelenlévők összes haja az égnek állt…
— Comikulissimus! — ordította Seamus.
A sikítószellem rekedten felnyögött, és a torkához kapta a kezét — elment a hangja.
Csatt! A kísértet farkát kergető patkánnyá változott, abból — esett! — tekergő-vonagló csörgőkígyó lett, abból pedig — csatt! — egy csupasz, véres szemgolyó.
— Megzavarodott! — kiáltotta Lupin. — Ez jó jel! Dean!
Dean előresietett.
Csatt! A szemgolyó helyét egy levágott kéz vette át, ami nyomban a tenyerére fordult, és rák módjára mászni kezdett.
— Comikulissimus! — rikkantotta Dean. A kéz belenyúlt egy egérfogóba. — Kitűnő! Te jössz, Ron! Ron elindult a kéz felé. Csatt!
Többen felsikoltottak. Két méter magas, szőrös óriáspók közeledett Ron felé, csáprágóját fenyegetően csattogtatva. Harry egy pillanatig azt hitte, hogy Ront megbénította a félelem. Azután…
— Comikulissimus! — bődült fel Ron, s a póknak azon nyomban eltűnt az összes lába. Már csak gurulni tudott, Lavender Brown sikoltva ugrott félre az útjából, s a csonka szörnyeteg végül Harry lába előtt kötött ki. Harry felemelte a pálcáját…
— Itt vagyok! — kiáltotta hittelen Lupin professzor, és előresietett.
Csatt!
A lábait vesztett pók köddé vált. Egy másodpercig úgy tűnt, mintha a mumus felszívódott volna, azután egy sápadt fényű, lebegő gömb jelent meg Lupin előtt a levegőben. A professzor hanyagul felemelte a pálcáját, és kimondta a varázsszót.
— Comikulissimus!
Csatt!
— Gyerünk, Neville, végezz vele! — rendelkezett Lupin, miután a mumus csótány képében a padlóra pottyant. Csatt! Piton visszatért, de Neville most már nem ijedt meg tőle.
— Comikulissimus! — kiáltotta, s amint Piton felöltötte a nagymamajelmezt, nagyot kacagott. A mumus abban a szempillantásban felrobbant, ezer apró füstgolyóvá vált, és szertefoszlott.
Az osztály lelkes tapsban tört ki.
— Gyönyörű! — örvendezett Lupin. — Mintaszerűen csináltad, Neville. Mind nagyon ügyesek voltatok. Lássuk csak… öt-öt pontot kap a Griffendél mindenki után, aki kiállt a mumus ellen — Neville-nek tíz jár, mert duplán dolgozott — Harry és Hermione ugyancsak öt-öt pontot kapnak.
— De hisz én nem csináltam semmit — jegyezte meg Harry.
— Te és Hermione az óra elején helyesen válaszoltatok a kérdéseimre — felelte könnyeden Lupin. — Mindenkinek köszönöm az órai munkát. Házi feladat: olvassátok el a mumusokról szóló fejezetet, és foglaljátok össze írásban… mondjuk hétfőre. A mai órának vége.
Az osztály lelkesen zsibongva elhagyta a tanárit. Csak Harry jókedve nem volt felhőtlen. Lupin professzor szándékosan közbelépett, amikor magára vonta volna a mumus figyelmét. De vajon miért? Talán mert látta őt összeesni a vonaton, és ezt a gyengeség jeleként fogta fel? Attól félt, hogy ő, Harry megint elájul?
A többieknek látszólag nem tűnt fel a dolog.
— Láttátok, hogy elintéztem azt a sikítószellemet? — lelkendezett Seamus.
— És én a levágott kezet! — dicsekedett Dean, saját csuklóját markolva.
— A süveges Piton volt a legjobb!
— Meg a múmia!
— Csak azt nem értem, miért fél Lupin professzor a kristálygömböktől — tűnődött Lavender.
— Ez volt eddig a legjobb sötét varázslatok kivédése óránk — jelentette ki Ron, miközben a tanterem felé baktattak, ahol a táskáikat hagyták.
— Lupin nagyon jó tanár — szólt elismerően Hermione. — Csak azt sajnálom, hogy én nem állhattam ki a mumus ellen.
— Neked milyen alakban jelent volna meg? — kérdezte vigyorogva Ron. — Fogadnék, hogy mint egy dolgozat, amire tízből csak kilenc pontot kaptál!