Nem kellett hozzá sok idő, és a sötét varázslatok kivédése a legtöbb roxfortos diák kedvenc tantárgya lett. Csak Draco Malfoy és mardekáros társai köszörülték továbbra is a nyelvüket Lupin professzoron.
— Nézzétek meg, hogy néz ki! — jegyezte meg fojtott hangon Malfoy, valahányszor megpillantotta a tanárt a folyosón. — A régi házimanónknak is jobb ruhái voltak.
A többi diák azonban már rég nem törődött Lupin elnyűtt talárjával. A professzor további órái épp olyan izgalmasnak bizonyultak, mint az első. A mumusok után a rőtsipkásokról esett szó, ezek a csúf, kicsi, koboldszerű lények olyan helyeken ólálkodnak, ahol valaha vérontás történt. Vártömlöcökben és elhagyott csatamezők gödreiben leselkednek az arra tévedőkre, hogy jól elagyabugyálják őket. A rőtsipkások után a kappák következtek. A pikkelyes majmokra emlékeztető undok víziszörnyek abban lelték örömüket, ha úszóhártyás kezükkel jól megszorongathatták a gyanútlan fürdőzők nagy lábujját.
Harry azt kívánta, bár minden órát annyira élvezne, mint a sötét varázslatok kivédését. A legrosszabb a bájitaltan volt. Piton az utóbbi időben különösen bekeményített, s azt sem volt nehéz kitalálni, hogy miért. Az iskolát széltében-hosszában bejárta a történet, hogy a mumus Piton alakját vette fel, s hogy Neville belebújtatta őt a nagymamája ruháiba. Piton valahogy nem találta viccesnek az esetet. Már Lupin professzor nevének említésére is vészjóslóan villogni kezdett a szeme, és még a szokásosnál is igazságtalanabbul bánt Neville-lel.
Harry egyre elviselhetetlenebbnek érezte a fülledt toronyszobában zajló jóslástanórákat is. Nyomasztották a kusza ábrák és ködös szimbólumok, ráadásul Trelawney professzor labdányi szemei mindig megteltek könnyel, valahányszor rá, Harryre nézett. Nem tehetett róla, irtózott Trelawneytól, pedig az osztályból többen is mély tisztelettel, sőt hódolattal tekintettek a tanárnőre. Egyre többször fordult elő, hogy Parvati Patil és Lavender Brown ebédidőben felkeresték a toronyszobát, s ilyenkor mindig roppant titokzatos arccal tértek vissza. Emellett szokásukká vált, hogy Harryt fojtott hangon szólítsák meg, mintha egy haldoklóhoz beszélnének.
Senki nem élvezte a legendás lények gondozását, ami az eseménydús első óra után a másik végletbe csapott át. Hagrid elvesztette az önbizalmát, s most hétről hétre a világ talán legunalmasabb állatai, a futóférgek gondozását gyakoroltatta diákjaival.
— Kinek jut eszébe egyáltalán gondozni ezeket? — mérgelődött Ron, miután újabb órát töltöttek azzal, hogy felaprított salátaleveleket tuszkoltak le a futóférgek nyálkás torkán.
Október elejétől kezdve azonban Harrynek olyan elfoglaltsága akadt, ami bőven kárpótolta az élvezhetetlen tanórákért. Közeledett a kviddicsévad kezdete, s Oliver Wood, a griffendélesek csapatkapitánya csütörtökre szezonnyitó taktikai értekezletet hívott össze.
A kviddicscsapatot hét játékos alkotta: a három hajtó, akiknek az volt a feladatuk, hogy gólt szerezzenek (azaz átdobják a futball labdaforma piros kvaffot a pálya végében tizenöt méter magasan elhelyezett karikák egyikén). A két terelő, akik masszív ütőikkel igyekeztek távol tartani csapattársaiktól a gurkónak nevezett harcias fekete labdákat, az őrző, aki a kapus szerepét töltötte be, és végül a fogó, akire a legnehezebb feladat hárult valamennyi játékos közül: el kellett kapnia egy diónyi méretű, szárnyas golyócskát, az aranycikeszt. Ha ez sikerült neki, a csapata plusz százötven pontot kapott, s a mérkőzés nyomban véget ért.
Oliver Wood fel-alá járkált az alkonyi homályba borult kviddicspálya fűtetlen öltözőjében. A termetes tizenhét éves fiú most kezdte hetedik, vagyis utolsó roxforti tanévét, mikor megszólította hat csapattársát, hangjában komor elszántság csendült.
— Ez az utolsó esélyünk, hogy megnyerjük a kviddicskupát — mondta. — Nekem legalábbis ez az utolsó, mert az év végén elmegyek. A Griffendél hét éve nem volt bajnok. Tény, hogy az elmúlt két évben minden összeesküdött ellenünk — előbb az a sérülés, aztán tavaly lefújták az egész bajnokságot… — Wood nyelt egyet. Még mindig összeszorult a torka az emléktől. — De az is tény, hogy a miénk messze a legjobb csapat az egész iskolában — folytatta, öklével a tenyerét bokszolva s a régi megszállott fénnyel a szemében.
— Van három feltartóztathatatlan hajtónk.
Wood sorban rámutatott Alicia Spinnetre, Angelina Johnsonra és Katie Bellre.
— Van két kijátszhatatlan terelőnk.
— Jaj, ne, Oliver, mindjárt elpirulunk — szabadkozott tettetett zavarral a Fred-George kórus.
— És van egy fogónk, aki eddig minden meccset magnyert nekünk! — harsogta Wood, és dühödt büszkeséggel meredt Harryre. — Plusz itt vagyok én — tette hozzá, csak úgy mellesleg.
— Te is baromi jó vagy, Oliver — szólt George.
— Betonkemény őrző — bólogatott Fred.
— Kétség sem fér hozzá — folytatta Wood, belemelegedve a szónoklásba —, hogy az elmúlt két évben a mi nevünknek kellett volna felkerülnie a kviddicskupára. Mióta Harry beszállt a csapatba, a zsebünkben érzem a bajnoki címet. Eddig mégsem sikerült megszereznünk, s ha idén sem győzünk, akkor az utolsó esélyünk is elúszott…
Wood olyan elkeseredetten mondta ezt, hogy még Fred és George is együtt érzően nézett rá.
— Ez az év a miénk — jelentette ki Fred.
— Megmutatjuk nekik, Oliver! — fogadkozott Angelina. — Sikerülni fog! — erősítette meg Harry.
A csapat minden tagja elszánt lelkesedéssel vetette bele magát a heti három alkalommal tartott alapozó edzésekbe. Az idő mind hidegebbre fordult, s a napok is egyre rövidültek, de nem volt annyi sár, olyan jeges szél vagy eső, ami elhomályosíthatta volna a Harry lelki szemei előtt lebegő kviddicskupa ezüstös csillogását.
Egyik este, mikor edzés után átfázva, dermedt tagokkal, de elégedetten belépett a Griffendél-toronyba, a klubhelyiségben izgatott, lármás sokaságot talált.
— Mi történt? — kérdezte Ront és Hermionét, akik a kandalló melletti karosszékekben üldögéltek, és a csillagászatórára elkészítendő csillagtérképen dolgoztak.
— Az első roxmortsi hétvége — felelte Ron, és az ütött-kopott hirdetőtáblán lógó pergamenlap felé bökött. — Október végén lesz, Halloweenkor.
— Szuper — derült fel Fred, aki Harry nyomában mászott be a portrélyukon — el kell mennem Zonkóhoz, kifogytam a bűzpatronokból.
Harry lelombozódva huppant le a Ron melletti székre. Hermione megértően nézett rá.
— Biztos, hogy legközelebb már te is jöhetsz, Harry — szólt vigasztalóan. — Előbb-utóbb elfogják Blacket, hiszen már látták is valahol.
— Blacknek van annyi esze, hogy ne próbálkozzon Roxmortsban — vélekedett Ron. — Kérdezd meg McGalagonyt, hogy nem jöhetsz-e mégis velünk. Ki tudja, mikor jutunk ki legközelebb…
— Ron! — ripakodott rá Hermione. — Harrynek az iskolában kell maradnia!
— Ő lenne az egyetlen harmadikos, aki nem jöhet velünk — makacskodott Ron. — Kérdezd meg McGalagonyt, Harry, az nem kerül semmibe.
— Igen, azt hiszem, megkérdezem — bólintott elszántan Harry.
Hermione már nyitotta a száját, hogy tovább vitatkozzon a fiúkkal, de ekkor Csámpás ugrott fel az ölébe, egy jókora döglött pókkal a szájában.
— Muszáj végignéznünk, amikor megeszi? — fintorgott Ron.
— Ügyes vagy, kiscicám — gügyögte Hermione. — Egészen egyedül fogtad?
Csámpás lassan rágcsálni kezdte a pókot, s közben szemtelenül bámult Ronra.
— Csak maradjon ott, ahol szem előtt van! — dohogott Ron, miközben újra nekilátott a csillagtérkép-szerkesztésnek. — Makesz itt alszik a táskámban.
Harry nagyot ásított. Legszívesebben ágyba bújt volna, de még neki is el kellett készítenie a saját csillagtérképét. Maga mellé húzta hát táskáját, pergament, tintát és tollat vett elő, s kelletlenül munkához látott.
— Ha akarod, lemásolhatod az enyémet — ajánlotta fel Ron, azzal cikornyás farkat kanyarított az utolsó csillag köré, és Harry elé tolta a térképet.
Hermione, aki mélyen elítélte a leckemásolást, rosszalló pillantást vetett a fiúkra, de nem szólt. Csámpás még mindig meredten nézte Ront, csak bozontos farka hegye ingott jobbra-balra. Azután egyszer csak elrugaszkodott, és támadásba lendült.
— HÉ! — rivallt rá Ron, miután a macska az összes karmát belemélyesztette a táskájába, és eszelősen szaggatni kezdte a szövetet. — TŰNJ EL INNEN, TE RUSNYA DÖG!
Megpróbálta elrántani a táskát Csámpás elől, de a megvadult macska nem hagyta magát lerázni.
— Ne bántsd, Ron! — sikította Hermione.
Most már mindenki őket nézte, Ron körbe-körbelóbálta a táskát a rajta csimpaszkodó Csámpással együtt — mígnem Makesz egyszer csak kirepült a táskából…
— FOGJÁTOK MEG A MACSKÁT! — bömbölte Ron, látva, hogy Csámpás kiszabadítja karmait a táska maradványaiból, átugrik az asztalon, és patkánya nyomába ered.
George Weasley rávetette magát Csámpásra, de elvétette, Makesz átiramodott vagy húsz pár láb között, és beiszkolt egy antik komód alá. Csámpás lefékezett a bútor előtt, behajlította görbe lábait, és mellső mancsával dühödten kapkodni kezdett a komód alatti résbe.
Ron és Hermione fej-fej mellett rohantak oda, Hermione a derekánál fogva felkapta Csámpást, Ron pedig hasra vetette magát, és némi kotorászás után a farkánál fogva előhúzta Makeszt.
— Nézd meg, hogy néz ki! — tajtékzott, és meglengette a patkányt Hermione orra előtt. — Csupa csont és bőr! Megmondtam, hogy tartsd távol tőle a macskádat!
— Csámpás nem tudja, hogy rosszat csinál! — vágott vissza Hermione. — Minden macska kergeti a patkányokat!
Ron megpróbálta visszatömködni a zsebébe a hevesen tiltakozó Makeszt.
— Ez nem egy normális macska! — dühöngött. — Értette, amikor mondtam, hogy Makesz a táskában van!
— Ugyan már, Ron — legyintett mérgesen Hermione. — Csámpás megérezte Makesz szagát, ennyi az egész…
— A macskád direkt kinézte magának Makeszt! — kiabálta Ron, mit sem törődve a körülöttük állókkal, akik közül többen kuncogni kezdtek. — Vedd tudomásul, hogy Makesz volt itt előbb, és ő ráadásul beteg is!
Azzal dühösen átcsörtetett a klubhelyiségen, és eltűnt a fiúk hálószobáihoz vezető lépcsőn.
Ron még másnap is neheztelt Hermionéra. Egész gyógynövénytanórán alig szólt a lányhoz, pedig Harry, Hermione és ő ugyanazon a fürgebabon dolgoztak. Leszedegették a növény kövér, rózsaszínű hüvelyterméseit, és egy fatálba fejtették a fényes babszemeket…
— Hogy van Makesz? — próbálkozott Hermione.
— Reszketve kuksol az ágyam alatt — felelte ingerülten Ron, s olyan ügyetlenül hajított egy marék babot a tál felé, hogy a fele szétgurult az üvegházban.
— Óvatosan, Weasley, óvatosan! — kiáltotta Bimba professzor, miután a babszemek a szemük láttára szárba szökkentek.
A következő órájuk átváltoztatástan volt. Harry eltökélte magában, hogy óra után megpróbál engedélyt szerezni McGalagonytól a roxmortsi kimenőre, s amíg az osztály sorban állt a tanterem előtt, igyekezett kitalálni néhány nyomós érvet. Töprengéséből a sor elejéről hallatszó panaszos hangok zökkentették ki.
Lavender Brown a tenyerébe temette az arcát. Parvati átölelte őt, s valamit magyarázott Seamus Finnigannek és Dean Thomasnak, akik homlokráncolva hallgatták.
— Mi a baj, Lavender? — kérdezte aggódva Hermione, mikor Harry, Ron és ő elérték a kis csoportot.
— Reggel levelet kapott otthonról — súgta Parvati. — Gombócot, a kisnyulát megölte egy róka.
— Oh — sajnálkozott Hermione. — Szegény Lavender.
— Megelőzhettem volna! — zokogta Lavender. — Tudjátok, hányadika van?
— Öh…
— Október tizenhatodika! „A dolog, amitől rettegsz, október tizenhatodikán következik be!” Emlékeztek? Igaza volt. Igaza volt!
Mostanra az egész osztály Lavender köré gyűlt. Seamus komoran csóválta a fejét. Hermione rövid habozás után megkérdezte:
— Te… tényleg attól rettegtél, hogy egy róka megöli a nyuladat?
— Azt nem gondoltam, hogy róka végez szegénnyel — felelte Lavender, és könnyes szemmel Hermionéra pillantott. — De igenis féltem, hogy meghal.
— Hát persze — bólintott Hermione. Kis szünetet tartott, azután…
— Gombóc öreg nyúl volt?
— Nem — hüppögött Lavender. — Még egészen pici volt!
Parvati még szorosabban átölelte barátnőjét.
— Akkor miért féltél tőle, hogy meghal? — kérdezte Hermione.
Parvati döbbenten meredt rá.
— Nézzük logikusan a dolgot — fordult a többiekhez Hermione. — Gombóc nem is ma halt meg. Csak ma érkezett meg a szomorú hír. — Lavender hangosan felzokogott. — És Lavender nem retteghetett a dologtól, hisz látjátok, mennyire megdöbbentette, ami történt.
— Ne is figyelj Hermionéra, Lavender! — szólt közbe Ron. — Tudjuk, hogy hidegen hagyják mások állatai.
McGalagony professzor ekkor kinyitotta a tantermet — szerencsére, mert úgy tűnt, hogy Hermione és Ron mindjárt egymásnak ugranak. Odabent Harry két oldalán ültek le, és egész óra alatt nem szóltak egymáshoz.
Harry még akkor sem tudta, milyen érvekkel álljon elő McGalagonynak, mikor megszólalt az óra végét jelző csengő. A tanárnő azonban maga hozta fel a Roxmorts-témát.
— Egy pillanat! — emelte fel a kezét, mikor a diákok mozgolódni kezdtek. — Mivel mindannyian az én házamhoz tartoznak, nekem kell leadniuk a roxmortsi engedélyező nyilatkozatot. Akitől nem kapom meg Halloweenig, az nem mehet le a faluba, úgyhogy igyekezzenek észben tartani a dolgot!
Neville feltette a kezét.
— Tanárnő, én… azt hiszem, elvesztettem…
— A nagyanyja közvetlenül nekem küldte el, Longbottom — felelte McGalagony. — Gondolom, biztosabb megoldásnak tartotta… Nos, ennyit akartam mondani. Most már elmehetnek.
— Menj, beszélj vele — súgta Harrynek Ron. — De Harry… — kezdte Hermione.
— Menj már! — vágott a szavába Ron.
Harry megvárta, amíg a többiek mind elhagyták a termet. Akkor félszegen elindult a tanári asztal felé.
— Tessék, Potter.
Harry nagy levegőt vett.
— Tanárnő, a nagynéném és a nagybátyám… öhm… elfelejtették aláírni az engedélyemet.
McGalagony felpillantott rá szögletes szemüvege fölött, de nem szólt.
— És hát… arra gondoltam, hogy… hogy nem lehetne-e… szóval, hogy nem mehetnék-e le mégis Roxmortsba.
McGalagony leszegte a fejét, és rendezgetni kezdte a jegyzeteit.
— Sajnálom, Potter, de nem — felelte. — Hallotta, mit mondtam. Ha nincs engedély, nincs kimenő. Ez a szabály.
Harry egy futó pillantást vetett Ronra, aki biztatóan bólogatott.
— De… tanárnő — próbálkozott tovább —, a nagynénémék… hiszen tudja, hogy muglik… nem értik az ilyen roxforti dolgokat. Ha a tanárnő engedélyezné…
— De nem engedélyezem! — vágta rá McGalagony, azzal felállt, és bedugta papírjait az asztalfiókba. — Az az előírás, hogy az engedélyt csak a szülő vagy a gondviselő írhatja alá. — Újra Harryre nézett, s arcán különös kifejezés jelent meg. Talán sajnálat? — Akármi is a személyes véleményem, nem tehetek semmit — szögezte le a professzornő nyomatékosan. — Most pedig jobb lesz, ha elindul, mert még elkésik a következő óráról.
Nem volt mit tenni. Ron mindenféle barátságtalanjelzővel illette McGalagony professzort (Hermione nem kis felháborodására), Hermione pedig felvette az „így van ez rendjén” arckifejezést (amivel viszont ő bosszantotta fel Ront). A tetejébe Harrynek végig kellett hallgatnia, amint társai lelkesen tervezgették, mi mindent fognak csinálni Roxmortsban.
— Azért a lakomáról nem maradsz le — mondta vigasztalásul Ron. — A halloweeni lakoma mindig szuper.
— Az… — dünnyögte mélabúsan Harry. — Szuper.
A mindenszentek előestéjén tartandó halloweeni vacsora valóban ínycsiklandónak ígérkezett, de Harry úgy vélte, minden fogás százszor jobban esne neki egy Roxmortsban eltöltött nap után. A többiek semmi olyat nem tudtak mondani neki, amitől jobb kedvre derült volna. Dean Thomas, aki ügyesen bánt a pennával, felajánlotta, hogy aláírja Vernon bácsi nevében az engedélyt. Mivel azonban Harry már elmondta McGalagonynak az igazságot, ez nem volt járható út. Ron kényszermegoldásként felvetette, hogy használják a láthatatlanná tévő köpönyeget, de Hermione nyomban emlékeztette rá, mit mondott Dumbledore a dementorok képességeiről. A legkevésbé Percy „vigasztaló” szavai érték el a céljukat.
— Hidd el nekem, Harry, nem olyan nagy szám az a Roxmorts — mondta nagy komolyan. — Nem is értem, miért csapnak akkora hűhót körülötte. Elismerem, az édességbolt nem rossz, de Zonko Csodabazára például kimondottan veszélyes hely. Ja, és a Szellemszállást is érdemes megnézni, de ezektől eltekintve tényleg nem maradsz le semmiről.
Halloween napján Harry időben felkelt, együtt reggelizett a többiekkel, s mindent megtett, hogy titkolja elhatalmasodó rosszkedvét.
— Majd hozunk neked sok-sok finomságot a Mézesfalásból — ígérte Hernione, szánakozó pillantást vetve barátjára.
— Igen, mindenből hozunk — bólogatott Ron, aki Harry kedvéért még Hermionéval is hajlandó volt fegyverszünetet kötni.
— Ne aggódjatok miattam, túl fogom élni — szólt könnyednek szánt hangon Harry. — Majd a lakomán találkozunk. Érezzétek jól magatokat.
Kikísérte barátait a bejárati csarnokba, ahol Frics várta a Roxmortsba indulókat. A gondnok a tölgyfaajtó mellett állt, minden diákot, aki odalépett hozzá, sötét gyanakvással végigmért, majd kipipálta a nevét egy hosszú listán.
— Te itt maradsz, Potter? — kiáltott hátra Malfoy, aki Crak és Monstro előtt állt a sorban. — Félsz elmenni a dementorok mellett?
Harry válaszra sem méltatta, sarkon fordult, és magányosan elindult felfelé a márványlépcsőn. Végigment a kihalt folyosókon, s végül megérkezett a Griffendél-torony bejáratához.
A Kövér Dáma éppen szunyókált.
— Jelszó? — kérdezte felriadva.
— Fortuna major.
A portrélyuk feltárult, s Harry bemászott a klubhelyiségbe. Az tele volt zsibongó első- és másodévesekkel, de itt-ott üldögélt egy-egy idősebb diák is — ők nyilván már eleget jártak Roxmortsban ahhoz, hogy ráunjanak.
— Harry! Harry! Szia, Harry!
A lelkes üdvözlés egy Colin Creevey nevű másodéves fiútól érkezett. Colin rajongott Harryért, és soha nem mulasztotta el az alkalmat, hogy megszólítsa.
— Te nem mentél le Roxmortsba, Harry? Miért nem? Figyelj… — Colin a barátai felé mutatott. — Gyere, ülj le hozzánk, ha van kedved.
— Öh… kösz, Colin, de inkább majd máskor. — Harrynek semmi kedve nem volt hozzá, hogy Colin összes barátja megbámulja a sebhelyet a homlokán. — Át kell mennem a könyvtárba. Van egy kis tanulnivalóm.
Ezek után nem tehetett mást, mint hogy sarkon fordult, és újra kimászott a portrélyukon.
— Ezért kellett felébresztened? — szólt utána mogorván a Kövér Dáma.
Harry lehangoltan elindult a könyvtárba, de félúton meggondolta magát, cseppet sem fűlött a foga a tanuláshoz. Elindult hát visszafelé, de néhány lépés után szembetalálkozott Friccsel. A gondnok nyilván végzett a roxmortsi kimenősök ellenőrzésével.
— Te meg mit keresel itt? — mordult rá Harryre.
— Semmit — felelte őszintén Harry.
— Semmit! — fortyant fel Frics, és állkapcsa megremegett mérgében. — Higgyem is el, mi? Miért nem mentél le Roxmortsba bűzpatront, böffentőport meg parittyás férget vásárolni a többi pimasz kölyökkel együtt?
Harry szótlanul megvonta a vállát.
— Na gyerünk, indulj vissza a házad klubhelyiségébe! — recsegte Frics, és gyanakvó pillantással nézett Harry után, amíg a fiú el nem tűnt a szeme elől.
Harry azonban nem tért vissza a Griffendél-toronyba. Felment egy melléklépcsőn, megfordult a fejében, hogy esetleg meglátogatja Hedviget a bagolyházban, s épp egy újabb folyosón baktatott, amikor az egyik helyiségből kiszólt valaki:
— Harry?
Harry hátrafordult, és megpillantotta a dolgozószobája ajtajában álló Lupin professzort. A tanár körülnézett a folyosón.
— Mit keresel itt? — kérdezte, egészen más hangnemben, mint korábban Frics. — Hol van Ron és Hermione?
— Roxmortsban — felelte színlelt közönnyel Harry.
— Aha — bólintott Lupin, majd egy pillanatig némán fürkészte Harry arcát. — Nincs kedved bejönni? Épp most érkezett meg a kákalag, amit a következő óránkra rendeltem.
— A micsoda?
Harry belépett a szobába és körülnézett. A sarokban egy nagy akváriumot pillantott meg. Zöld, hegyes szarvú, ronda lény úszkált benne. A kis szörny az akvárium falának nyomta pofáját, vadul fintorgott, és fenyegetően nyújtogatta hosszú, vékony ujjait.
Lupin tűnődve szemlélte a kákalagot.
— Vízidémon — magyarázta. — A kappák után nem hiszem, hogy nehéz dolgunk lesz vele. A törékenységét kell kihasználni. Abnormálisan hosszú ujjai vannak, látod? Szorongatni jól tud velük, de könnyen eltörnek.
A kákalag rájuk villantotta zöld fogait, azután beúszott az akvárium sarkában burjánzó vízinövények közé.
— Kérsz egy teát? — kérdezte Lupin a vízforraló kanna után kutatva. — Épp főzni akartam.
— Köszönöm — felelte félszegen Harry.
Lupin megkocogtatta pálcájával a kannát, mire az nyomban gőzölögni kezdett.
— Ülj le — mondta Lupin, és egy poros bádogdoboz után nyúlt. — Sajnos csak zacskós teám van, de gondolom, amúgy is eleged van a csupasz teafűből.
Harry csodálkozva nézett a tanárra. Lupin hamiskásan hunyorgott.
— Honnan tudja? — kérdezte Harry.
— McGalagony professzor mesélt a dologról — felelte Lupin, s egy csorba bögrét nyújtott Harry felé. — De nem félsz, ugye?
— Nem — rázta a fejét Harry.
Felmerült benne, hogy beszámol Lupinnak a Magnolia közben látott kutyáról, de aztán meggondolta magát. Lupin már a múltkor azt hitte, hogy nem tud megbirkózni a mumussal — nem akarta, hogy a professzor ezek után még gyávának is tartsa őt.
Gondolatai bizonyára az arcára is kiültek, mert Lupin megkérdezte:
— Aggaszt valami, Harry?
— Nem — hazudta Harry. Ivott egy kortyot a teájából, és az öklét rázó kákalagra nézett. — De igen — szólt hirtelen, és letette a bögrét az asztalra. — Azon az órán, amikor a mumussal harcoltunk…
— Igen? — bólintott lassan Lupin.
— Miért nem hagyta, hogy én is kiálljak ellene?
Lupin felvonta a szemöldökét.
— Azt hittem, ez magától értetődik — felelte.
Harryt meghökkentette a válasz, arra számított, hogy Lupin le fogja tagadni a dolgot.
— Miért? — kérdezte újra.
— Nos… — Lupin a homlokát ráncolta. — Feltételeztem, hogy a mumus veled szemben Voldemort alakját öltené magára.
Harry csodálkozva meredt a tanárra. A válasz is megdöbbentette, de még inkább az, hogy Lupin kimondta a rettegett nevet. Dumbledore professzoron kívül Harry még soha senkivel nem találkozott, aki ki merte ejteni a száján Voldemort nevét.
— Ezek szerint tévedtem — folytatta Lupin Harry arcát fürkészve. — Mindenesetre nem tartottam jó ötletnek, hogy Voldemort nagyúr megjelenjen a tanári szobában. Attól tartottam, hogy mindenki pánikba esne.
— Először tényleg Voldemortra gondoltam — ismerte be Harry. — De azután… azután eszembe jutottak azok a dementorok.
— Vagy úgy — bólintott töprengő arccal Lupin. — Nos, ez… ez igazán elismerésre méltó. — Harry csodálkozása láttán Lupin halványan elmosolyodott. — Ez azt jelenti, hogy amitől legjobban félsz — az maga a félelem. Ez igen bölcs dolog, Harry.
Harry nem tudta, mit mondjon erre, inkább ivott még egy korty teát.
— Szóval azt hitted, nem tartalak elég ügyesnek ahhoz, hogy legyőzd a mumust? — tapintott a lényegre Lupin.
— Hát igen — bólintott megkönnyebbülten Harry. — Tudja, tanár úr, a dementorok…
Szavait kopogtatás szakította félbe. — Tessék — szólt Lupin.
Kinyílt az ajtó, és Piton lépett be a szobába. Egy talpas serleget tartott a kezében, amiből lenge füst szállt fel.
Mikor meglátta Harryt, megtorpant, s fekete szeme összeszűkült.
— Ah, Perselus — fogadta mosolyogva Lupin. — Nagyon köszönöm. Tedd csak le valahova.
Piton az asztalra helyezte a füstölgő serleget, s közben végig Lupint és Harryt méregette.
— Megmutattam Harrynek a kákalagomat — mesélte csevegő hangon Lupin, és az akváriumra mutatott.
Piton egy pillantásra se méltatta a vízidémont. — Csodás — szólt. — Ne hagyd kihűlni, Lupin. — Azonnal megiszom.
— Egy egész kondérral főztem — folytatta Piton. — Hátha nem elég ennyi.
— Igen, lehet, hogy holnap is megiszom egy serleggel. Nagyon köszönöm, Perselus.
— Nincs mit — felelte Piton. A szemében megcsillanó fény gyanakvást ébresztett Harryben. A professzor az ajtóig hátrált, és kiment a szobából.
Harry kíváncsian nézegette a serleget. Lupin elmosolyodott.
— Piton professzor volt olyan kedves, és főzött nekem egy bájitalt — mesélte. — Nem mozgok túl otthonosan a boszorkánykonyhában, ráadásul ez egy különösen bonyolult főzet. Kezébe vette a serleget, és beleszagolt.
— Kár, hogy a cukortól elveszti a hatását — tette hozzá, majd beleszürcsölt az italba, és megborzongott.
— Miért… — kezdte tétován Harry.
Lupin a szemébe nézett, és megválaszolta a befejezetlen kérdést.
— Az utóbbi időben kissé rossz a közérzetem. Ez a bájital az egyetlen hatékony orvosság számomra. Még szerencse, hogy kollégák vagyunk Perselusszal. Nem sok varázsló tudja elkészíteni ezt a főzetet.
Lupin újra belekortyolt az italba. Harry heves késztetést érzett, hogy kiüsse a serleget a tanár kezéből.
— Piton professzor járatos a fekete mágiában — szólt hirtelen ötlettel.
— Valóban? — kérdezte szórakozottan Lupin, és újra a szájához emelte a serleget.
— Sokan úgy gondolják… — Harry habozott, majd elszántan folytatta — …sokan úgy gondolják, hogy Piton professzor bármire képes lenne, csak hogy ő taníthassa a sötét varázslatok kivédését.
Lupin kiitta az ital maradékát, és elfintorodott.
— Szörnyű íze van — mondta. — Nos, Harry, ideje folytatnom a munkát. A lakomán találkozunk.
— Igen — bólintott Harry, és letette bögréjét. Az üres serleg még mindig füstölgött.
— Tessék — mondta Ron. — Énnyi fért el a zsebünkben. Rikító színes papírokba csomagolt édességek zápora hullott Harry ölébe. Már alkonyodott, mikor Ron és Hermione visszatértek. Bemásztak a klubhelyiségbe, s az élményektől felvillanyozva, kipirult arccal lehuppantak Harry mellé.
— Köszönöm — szólt Harry, és kezébe vett egy csomag borsbogyót. — Milyen volt Roxmortsban? Mit láttatok?
A lelkes beszámoló tanúsága szerint — mindent. Elmentek gőzölgő vajsört inni a Három Seprűbe, jártak a varázsló-felszereléseket kínáló Dervish és Durranban, Zonko Csodabazárában és ki tudja még hány helyen.
— Na és a postahivatal, Harry! Vagy kétszáz bagoly ül a polcokon, és mindegyiken színkód jelzi, hogy milyen gyorsan szállítja a leveleket!
— A Mézesfalásba most érkezett egy újfajta karamella. Ingyen lehetett megkóstolni. Neked is hoztunk egy darabkát…
— A Három Seprűben láttunk valakit, aki szerintünk egy emberevő óriás volt. Ott mindenféle népek megfordulnak…
— Sajnos a vajsörből nem tudtunk hozni. Nagyon finom, és egy pillanat alatt átmelegszel tőle…
— És te mit csináltál? — kérdezte Hermione. — Tudtál egy kiesit tanulni?
— Nem — felelte Harry. — Lupin főzött nekem egy teát a dolgozószobájában. Azután bejött Piton…
Harry elmesélte a füstölgő serleg történetét. Ron eltátotta a száját döbbenetéhen.
— És Lupin képes volt meginni? — hüledezett. — Elment az esze?
Hermione az órájára nézett.
— Gyertek, induljunk. Öt pere múlva kezdődik a díszvacsora…
Gyorsan kimásztak a portrélyukon, s lefelé menet tovább beszélgettek Pitonról
— De hogyha tényleg… — Hermione lehalkította hangját, és lopva körülnézett —, szóval hogyha tényleg meg akarta mérgezni Lupint, akkor miért Harry előtt csinálta?
— Jó kérdés — bólintott Harry.
Átvágtak a bejárati csarnokon, és beléptek a nagyterembe, ami a hagyományoknak megfelelően ünnepi díszben pompázott. Tökhéjlámpások százai világítottak szerte a teremben, az asztalok fölött élő denevérek röpködtek, a viharfelhős mennyezet alatt pedig lángoló narancsszín szerpentinszalagok úsztak lustán, mint holmi tüzes vízisiklók.
A lakoma fenséges volt, még Ron és Hermione is kétszer vettek mindenből, pedig ők már a faluban degeszre tömték magukat édességekkel. Harry egész idő alatt a tanári asztal felé pislogott. Lupin vidámnak és egészségesnek tűnt, élénk beszélgetésbe mélyedt a kis Flitwick professzorral, a bűbájtantanárral. Harry tekintete Pitonra vándorolt. Csak képzelődött, vagy a bájitaltantanár tényleg feltűnő gyakorisággal sandított Lupin felé?
A díszvacsora záróaktusa a roxforti kísértetek fellépése volt. A szellemek kibukkantak a falakból meg az asztalokból, és érdekes alakzatokba rendeződve lebegtek, nagy sikert aratott Félig Fej Nélküli Nick, a Griffendél-torony kísértete, aki pantomim formájában előadta saját részleges lefejezésének történetét.
A vidám este minden búját elfeledtette Harryvel. Még az sem tudta elrontani a kedvét, hogy Malfoy a nagyteremből kivonuló diákok tömegén át odakiáltotta neki:
— A dementorok üdvözletüket küldik, Harry!
Harry, Ron és Hermione a szokásos úton elindultak a Griffendél-torony felé. A Kövér Dáma portréjához vezető folyosón azonban tanácstalanul álldogáló diákok tömege fogadta őket.
— Miért nem mennek be? — csodálkozott Ron.
Harry lábujjhegyre állva pislogott a folyosó vége felé. Csak annyit látott, hogy a portrélyuk zárva van.
— Utat kérek — csendült fel Percy fontoskodó hangja. — Mi ez a csődület? Az nem lehet, hogy mind elfelejtettétek a jelszót… Szabad lesz? Iskolaelső vagyok…
A diákok hirtelen elnémultak — előbb az elöl állók, aztán a dermedt csönd végigsöpört az egész folyosón. Végül Percy hangját hallották:
— Valaki szóljon Dumbledore professzornak. Gyorsan. Most már mindenki a portré felé meresztgette a szemét. — Mi történt? — kérdezte Ginny, aki most ért csak fel a lépcsőn.
Néhány másodpere múlva feltűnt Dumbledore. A griffendélesek tisztelettel utat nyitottak neki, s ő bő talárjában átvágott a tömegen. Harry, Ron és Hermione közelebb furakodtak, hogy lássák, mi történik.
— Te jó ég! — sikkantott fel Hermione, és elkapta Harry karját.
A Kövér Dáma eltűnt a festményből, s a földön mindenfelé vászondarabok hevertek — valaki brutálisan szétszabdalta a képet.
Dumbledore gyors pillantással felmérte a helyzetet, majd nyomában érkező kollégái, McGalagony, Lupin és Piton felé fordult.
— Meg kell keresnünk a Kövér Dámát — jelentette ki. — McGalagony professzor! Kérem, szóbon Frics úrnak, hogy lásson hozzá a kastély átkutatásához. A Kövér Dáma bármelyik festményben ott lehet.
— Nem fog örülni, ha megtalálják! — vihogta egy hang.
Hóborc volt az, a kopogószellem. Ott lebegett a diákok feje fölött, és sugárzott a boldogságtól — mint mindig, ha a mások bajában gyönyörködhetett.
— Mit akarsz ezzel mondani? — kérdezte higgadtan Dumbledore, mire Hóborc vigyora kissé elhalványult. Dumbledore-ral nem mert gúnyolódni, de behízelgő hangja épp olyan idegesítő volt, mint a vihogása.
— Szégyelli magát, igazgatóságos uram. Elszaladt szégyenében, Láttam a negyedik emeleti tájképen, ott bujkált a fák kőzött, és szívszaggatóan sírt — mondta vidáman Hóborc, majd a látszat kedvéért hozzátette: — Szegénykém…
— Megmondta, kitette ezt? — kérdezte halkan Dumbledore.
— Meg bizony, főprofesszor úr — susogta Hóborc, olyan hangon, mintha egy bombát dajkálna a karjában. — A Dáma nem akarta beengedni, attól dühödött így fel. — Hóborc kétrét hajolt, és a lába közül vigyorgott Dumbledore-ra. — Hirtelenharagú fickó az a Sirius Black…