A griffendélesek Dumbledore professzor utasítására visszatértek a nagyterembe. Tíz perccel később csatlakoztak hozzájuk a Hugrabug, a Hollóhát és a Mardekár házak tanulói is, akik semmit nem értettek az egészből.
— Jómagam és a tanáraitok átkutatjuk a kastélyt — jelentette be Dumbledore, miután McGalagony és Flitwick professzor gondosan bezárták a nagyterem minden ajtaját. — A saját biztonságotok érdekében itt kell töltenetek az éjszakát. A prefektusok őrt állnak az ajtóknál, s a távollétemben az iskolaelsők utasításait kell követnetek… Ha bármi történik, azonnal tudni akarok róla — fordult Percyhez, aki láthatóan roppant büszke volt fontos beosztására. — Üzenjetek valamelyik kísértettel.
Dumbledore indulni készült, de az ajtóban visszafordult.
— Majd' elfelejtettem… Ezekre szükségetek lesz. Hanyagul intett varázspálcájával, mire a hosszú asztalok mind a fal mellé repültek. Egy újabb pálcasuhintásra piros hálózsákok százai tűntek fel a padlón.
— Aludjatok jól — búcsúzott Dumbledore.
Amint becsukódott mögötte az ajtó, nyomban izgatott zsivaj tört ki a teremben, a griffendélesek beszámoltak társaiknak a történtekről.
— Mindenki bújjon bele a hálózsákjába! — harsogta Percy. — Tíz pere múlva takarodó!
— Gyertek — intett Ron Harrynek és Hermionénak, mindhárman fogtak egy-egy hálózsákot, és félrevonultak a terem sarkába.
— Szerintetek Black még mindig a kastélyban van? — kérdezte félősen Hermione.
— Úgy tűnik, Dumbledore nem tartja kizártnak — felelte Ron.
Ruhástól belebújtak a hálózsákba, és felkönyökölve folytatták a beszélgetést.
— Még szerencse, hogy épp ma próbálkozott — mondta Hermione. — Pont azon a napon, amikor egy lélek se volt a toronyban.
— Aki szökésben van, nem nézi a naptárat — vont vállat Ron. — Biztos fogalma sem volt arról, hogy ma Halloween van. Különben vacsora közben rontott volna ránk.
Hermione megborzongott.
Körülöttük mindenkit ugyanaz a kérdés foglalkoztatott: Hogyan jutott be Black az iskolába?
— Talán ért a hoppanáláshoz — mondta egy hollóhátas fiú. — Tudjátok, csak úgy fel tud bukkanni valahol.
— Szerintem álruhában jött be — vélekedett egy ötödéves hugrabugos.
— Akár be is repülhetett — vetette fel Dean Thomas.
— Ez nem lehet igaz…! — csóválta mérgesen a fejét Hermione. — Én vagyok itt az egyetlen, aki olvasta a Roxfort történetét?
— Valószínűleg — felelte Ron. — Miért?
— A kastélyt nem csupán falak védik — magyarázta Hermione. — Mindenféle átkot és bűbájt szórtak rá, kimondottan az illetéktelenek távol tartására. Idebent nem lehet csak úgy hoppanálni és dehoppanálni. És szeretném látni azt az álruhát, ami a dementorokat megtéveszti. Ott állnak a park összes bejáratánál. Azt is látták volna, ha Black berepül. Frics pedig ismer minden titkos alagutat — biztos azokat is őrzik…
— Takarodó! — kiáltotta Percy. — Mostantól egy pisszenést se halljak!
A következő pillanatban az összes gyertya kialudt. Nem maradt más fényforrás a teremben, csak a néhány ezüstösen derengő kísértet és az elvarázsolt mennyezet, amelyen — a kinti cg mintájára — csillagok ragyogtak. Ez a látvány és a termet betöltő suttogás azt az érzést keltette Harryben, mintha egy mezőn feküdne, ahol lágyan susog a szél.
Óránként egyszer egy-egy tanár is megjelent, ellenőrizni, hogy minden rendben van-e. Hajnali három körül, mikor a legtöbb diák már aludt, Dumbledore lépett a terembe. Harry követte őt a tekintetével. Az igazgató körülnézett Percy után, aki a hálózsákok között járőrözve beszélgetőkre vadászott. Épp Harry, Ron és Hermione felé közeledett — akik gyorsan úgy tettek, mintha aludnának —, mikor Dumbledore odalépett hozzá.
— Sikerült a nyomára bukkanni, professzor úr? — kérdezte suttogva Percy.
— Nem. Itt minden rendben?
— A legnagyobb rendben, professzor úr.
— Helyes. Most már nincs értelme felébreszteni őket. Találtam egy ideiglenes őrt a griffendélesek portrélyukához. Reggel visszaköltözhetnek.
— A Kövér Dáma előkerült már?
— Argyllshire térképében rejtőzik, a második emeleten. Nem volt hajlandó jelszó nélkül beengedni Blacket, erre az rátámadott. Egyelőre sokkos állapotban van. Ha majd megnyugszik, restauráltatom Friccsel.
Harry fülét ajtónyikorgás és közeledő lépések zaja ütötte meg.
— Igazgató úr?
Piton volt az. Harry most még jobban hegyezte a fülét.
— Gondosan átkutattuk a harmadik emeletet. Ott nyoma sincs. Frics a pincét járta be, de ő se talált semmit.
— A csillagvizsgáló torony? Trelawney professzor szobája? A bagolyház?
— Mindenhol jártunk…
— Akkor hát ennyi volt. Őszintén szólva, magam sem hittem, hogy Black a kastélyban maradt.
— Nincs valamiféle elképzelése, hogy miként juthatott be, igazgató úr? — kérdezte Piton.
Harry kissé megemelte a fejét, hogy a másik füle is szabaddá váljon.
— Rengeteg van, Perselus, de egyik hihetetlenebb, mint a másik.
Harry résnyire nyitotta a szemét, és a beszélgetőkre nézett. Dumbledore háttal állt neki, jól látta viszont Percy arcát és Pitonét, aki ingerültnek tűnt.
— Igazgató úr, emlékszik még, mit mondtam mielőtt… szóval… a tanév kezdete előtt? — Piton szinte mozdulatlan ajkakkal beszélt, mintha ki akarná zárni Percyt a társalgásból.
— Emlékszem, Perselus — felelte Dumbledore, inkább figyelmeztetően, mint nyájasan.
— Egyértelmű, hogy Black csak belső segítséggel juthatott be ide. Szóvá tettem a kétségeimet, amikor felvette…
— Kizártnak tartom, hogy az iskolából bárki is segített bejutni Blacknek — jelentette ki nyomatékosan Dumbledore. Hangsúlyából kiderült, hogy a témát ezzel lezártnak tekinti. — Le kell mennem a dementorokhoz. Megígértem nekik, hogy beszámolok a kutatás eredményéről.
— Ők nem akartak segíteni a keresésben? — kérdezte Percy.
— Dehogynem akartak — felelte hűvösen Dumbledore. — De amíg én vagyok itt az igazgató, addig egyetlen dementor sem lépi át ennek a kastélynak a küszöbét.
Percyt kissé meghökkentette a válasz. Dumbledore sarkon fordult, és halk, de sietős léptekkel elhagyta a nagytermet. Piton néhány másodpercig sötéten nézett utána, azután ő is távozott.
Harry rápillantott barátaira. Nyitott szemük megcsillant az elvarázsolt mennyezet derengő fényében.
— Ez meg mi a fene volt? — suttogta Ron.
A következő néhány napban Sirius Black nevétől volt hangos az iskola. Sorban születtek a légből kapott elméletek arról, hogyan sikerült bejutnia a kastélyba. Hannah Abbott, az egyik hugrabugos lány a következő gyógynövénytan-órán mindenkit arról próbált meggyőzni, hogy Black virágzó bokor képében lopakodott be.
A Kövér Hölgy szétszabdalt festménye lekerült a falról, hogy átadja helyét Sir Cadogannek és hájas pónilovának. Az új őrportré azonban nem igazán vált be, Sir Cadogan mindig mindenkivel párbajozni akart, s ha nem volt épp harcos kedvében, nevetségesen bonyolult jelszavakat talált ki, amelyeket napjában legalább kétszer lecserélt.
— Ez komplett bolond! — panaszkodott Seamus Finnigan Percynek. — Nem kereshetnénk valaki mást?
— Egyik kép se akarta vállalni a munkát — felelte Percy. — Félnek, hogy ugyanarra a sorsra jutnak, mint a Kövér Dáma. Csak Sir Cadoganben volt elég bátorság.
Harryt azonban a harcias lovag zavarta a legkevésbé. A történtek óta mindenki őt Egyelte. A tanárok különböző ürügyekkel elkísérték a folyosón, Percy Weasley pedig — bizonyára édesanyja utasítására — úgy ügetett a nyomában, mint egy nagyzási hóbortban szenvedő házőrző kutya. És mindennek a tetejébe McGalagony professzor a szobájába rendelte őt, méghozzá olyan komor arccal, hogy Harry azt hitte, meghalt valaki.
— Nincs értelme tovább titkolni a dolgot maga elől — fogott bele a mondókájába a tanárnő. — Tudom, hogy rettenetes, amit most mondani fogok, de Sirius Black…
— Tudom, hogy meg akar ölni — bólintott fáradtan Harry. — Hallottam, amikor Ron édesapja elmesélte a feleségének. Mr. Weasley a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozik.
McGalagony néhány pillanatig elképedve meredt Harryre.
— Vagy úgy — szólalt meg végül. — Nos, akkor bizonyára megérti, miért nem tartom jó ötletnek, hogy részt vegyen az esti kviddicsedzéseken. A pályán, ahol csak a csapattársai vannak maga körül, korántsincs biztonságban…
— Most szombaton lesz az első meccsünk! — fakadt ki Harry. — Edzenem kell, tanárnő!
McGalagony elgondolkozva nézett rá. Harry tudta, hogy a professzornak nem közömbös a kviddicscsapat sorsa, elvégre maga McGalagony ajánlotta be őt fogónak. Visszafojtott lélegzettel várta hát a tanárnő döntését.
— Hmm… — McGalagony felállt, és kinézett az ablakon. A kviddicspályából csak elmosódott folt látszott az esőben. — Mi tagadás, én lennék a legboldogabb, ha végre megnyernénk azt a kupát… De azért… azért nyugodtabb lennék, ha egy tanár is ott lenne magukkal. Megkérem Madam Hooch-ot, hogy felügyelje az edzéseiket.
A szombati mérkőzés közeledtével az idő egyre rosszabbra fordult, de Harry és társai nem törődtek vele, összeszorított foggal edzettek Madam Hooch felügyelete alatt. A meccs előtti utolsó edzésen aztán Oliver Wood kellemetlen hírrel szolgált a csapatnak.
— Nem a Mardekárral játszunk! — jelentette be dühösen. — Flint az előbb szólt nekem. Helyettük a Hugrabug áll ki ellenünk.
— De miért? — kérdezte a hattagú kórus.
— Az az ürügy, hogy megsérült a fogójuk karja — felelte fogcsikorgatva Wood. — De egyértelmű, hogy mi a valódi ok: nem akarnak ilyen időben játszani. Rontaná az esélyeiket…
Egész nap erős szél fújt, és esett az eső, s Wood szavaiba távoli mennydörgés robaja vegyült.
— Malfoy karjának nincs semmi baja! — mérgelődött Harry. — Csak szimulál!
— Persze, de nem tudjuk bizonyítani — csóválta a fejét keserűen Wood. — Az edzéseken arra készültünk, hogy a Mardekárral fogunk játszani. A hugrabugosoknak egészen más a stílusuk. Új csapatkapitányuk van, aki egyben fogó is: Cedric Diggory…
Angelina, Alicia és Katie kuncogni kezdtek. — Mi van? — ráncolta a homlokát Wood.
— Ő az a magas, jóképű srác, igaz? — kérdezte Angelina.
— Erős és szófiakar — tette hozzá Katie, amire aztán megint vihogni kezdtek.
— Azért olyan szófukar, mert egy értelmes szót se tud kinyögni — legyintett türelmetlenül Fred. — Nem értem, mit vagy úgy oda, Oliver. A Hugrabug nem ellenfél. A legutóbb, ínikor velük játszottunk, Harry öt perc alatt elkapta a cikeszt.
— De most egészen mások a körülmények! — kiabálta kidülledt szemmel Wood. — Diggory nagyon erős csapatot állított össze! Ő maga kitűnő fogó! Tudtam, hogy így fogtok reagálni! Nem lazíthatunk! Koncentrálnunk kell! A Mardekár csapdát állított nekünk! Győznünk kell!
— Nyugi, Oliver! — csitította kissé riadtan Fred. — Komolyan vesszük a Hugrabugot. De tényleg.
A meccs előtti napon a szél viharos erejűvé fokozódott, s csak úgy ömlött az eső. A folyosókon és a tantermekben olyan sötét volt, hogy meg kellett kétszerezni a fáklyák és lámpások számát. A Mardekár csapatának tagjai valóban kárörvendően vigyorogtak — Malfoyjal az élen.
— Oh, bárcsak jobban lenne a karom — sóhajtozott, miközben odakint tombolt az ítéletidő.
Harrynek egész nap csak az előttük álló mérkőzés járt a fejében. Oliver Wood minden szünetben odarohant hozzá, hogy újabb és újabb instrukciókat adjon neki. A harmadik alkalommal különösen hosszan szónokolt, s Harry egyszer csak azon kapta magát, hogy máris tíz percet késett a sötét varázslatok kivédése óráról. Hanyatt-homlok rohanni kezdett, de Wood azért még utána kiáltotta:
— Diggory nagyon jól kanyarodik! Bukfenccel nem tudod kicselezni!
Harry becsúszva fékezett a sötét varázslatok kivédése tanterem előtt, zihálva kinyitotta az ajtót, és belépett.
— Elnézést kérek, Lupin professzor, de…
A tanári asztal mellől azonban nem Lupin pillantott fel rá — hanem Piton.
— Az óra tíz perccel ezelőtt kezdődött, Potter, úgyhogy ez tíz pontjába kerül a Griffendélnek. Ülj le. Harry azonban nem mozdult.
— Hol van Lupin professzor? — kérdezte.
— Gyengélkedik — felelte torz mosollyal Piton. — Ha jól emlékszem, azt mondtam, ülj le.
Harry nem mozdult.
— Mi baja van?
Piton fekete szeme megvillant.
— Semmi komoly — felelte, s arckifejezése elárulta, hogy szívesebben számolna be az ellenkezőjéről. — További öt pont a Griffendéltől, és ha még egyszer szólnom kell, ötven lesz.
Harry kelletlenül a helyére ballagott, és leült. Piton körbehordozta pillantását az osztályon.
— Ahogy már mondtam, mielőtt Potter félbeszakított, Lupin professzor nem vezet feljegyzést a tárgyalt témákról…
— Tanár úr, vettük a mumusokat, a rőtsipkásokat, a kappákat és a kákalagokat — hadarta Hermione. — Most akartuk elkezdeni a…
— Fogja be a száját, Granger! — vágott a szavába Piton. — Nem felvilágosítást kértem, csupán utaltam Lupin professzor szervezetlen munkastílusára.
— Ő eddig messze a legjobb sötét varázslatok kivédése tanárunk — jelentette ki merészen Dean Thomas, s az osztályon egyetértő moraj futott végig. Piton szeme villámokat szórt.
— Elég alacsony a mércétek. Nem mondhatnám, hogy Lupin túlterhel benneteket — a rőtsipkás és a kákalag első osztályosoknak való tananyag. A mai téma…
Harry látta, hogy Piton a tankönyv utolsó fejezeteihez lapoz, amelyekről biztosan tudhatta, hogy még nem kerültek sorra.
— …a vérfarkas — döntött Piton.
— De tanár úr, még nem tartunk a vérfarkasoknál — vetette ellen Hermione, aki láthatóan képtelen volt fékezni magát. — Most a bicegócok következnek.
— Granger kisasszony… — szólt vészjósló nyugalommal Piton. — Ha nem tévedek, ezt az órát én tartom, nem maga. Ezért most mindenki lapozzon a háromszázkilencvennegyedik oldalra. — Még egyszer végignézett az osztályon. — Azt mondtam, most! Mindenki!
A griffendélesek sötét pillantásokat váltottak, és sértődött moraj közepette kinyitották a könyveiket.
— Ki tudja megmondani nekem, hogyan különböztetjük meg a vérfarkast a közönséges farkastól? — kérdezte Piton.
Mindenki némán és mozdulatlanul ült, kivéve Hermionét, aki, mint mindig, nyomban feltette a kezét.
— Nos? — nézett körül Piton, ügyet sem vetve Hermionéra. — Csak nem azt akarjátok mondani, hogy Lupin professzor nem tanította meg nektek az alapvető különbséget a vérfarkas és…
— De hisz megmondtuk, hogy még nem tartunk a vérfarkasnál — méltatlankodott Parvati.
— Csend legyen! — förmedt rá Piton. — Nem hittem volna, hogy valaha találkozni fogok olyan harmadikosokkal, akik nem ismernének fel egy egyszerű vérfarkast. Feltétlenül tájékoztatni fogom Dumbledore professzort a lemaradásotokról.
— Tanár úr, kérem — szólalt meg Hermione, aki mindeddig kitartóan jelentkezett —, a vérfarkas számos külső jegyében különbözik a közönséges farkastól. A vérfarkas pofája…
— Másodszor szólal meg anélkül, hogy szólítottam volna — torkolta le Piton. — Az okoskodása öt pontba kerül a Griffendélnek.
Hermione elvörösödött, és könnyes szemmel meredt maga elé. Piton népszerűtlenségét jelezte, hogy a griffendélesek mind dühösen meredtek rá, pedig aligha volt köztük olyan, aki ne nevezte volna már legalább egyszer okoskodónak Hermionét. Ron heti rendszerességgel tette meg ezt, most mégis felcsattant:
— Kérdezett valamit, és Hermione tudja a választ! Minek kérdez, ha nem érdekli a felelet?
Mindenki érezte, hogy ezzel túl messzire ment. Piton lassan elindult felé, s az osztály dermedt csöndben várta a fejleményeket.
— Ezért büntetőfeladatot kapsz, Weasley. — Piton egészen közel hajolt Ron arcához. — És ha még egyszer megjegyzést mersz tenni a tanítási módszereimre, ígérem, hogy nagyon megbánod!
Az óra hátralevő részében az osztály meg se nyikkant. Némán jegyzetelték a tankönyv vérfarkasokról szóló fejezetét, miközben Piton fel-alá járkált közöttük, s a Lupin professzorral végzett munkájukat elemezte.
— Elég gyenge magyarázat… ez tévedés, a kappa Mongóliában őshonos… Lupin professzor erre tízből nyolc pontot adott? Tőlem hármat se kapnál rá…
Kicsöngetés után Piton visszatartotta őket.
— Mindenki írjon egy tanulmányt a vérfarkas felismeréséről és elpusztításáról. A terjedelem két tekercs pergamen. Hétfő reggel várom a dolgozatokat. Ideje, hogy valaki kézbe vegye ezt az osztályt. Weasley, te maradj itt, meg kell beszélnünk a büntetőfeladatodat.
Harry és Hermione az osztállyal együtt elhagyták a termet. A többiek, amint hallótávolságon kívül tudták Pitont, kórusban szidni kezdték a professzort.
— Piton eddig egyik sötét varázslatok kivédése tanárunkat sem kritizálta ennyit, akármennyire is fájt a foga az állásra — csóválta a fejét Harry. — Mi haja van Lupinnal? Ennyire berágott volna a mumus miatt?
— Nem tudom — felelte elgondolkozva Hermione. — De remélem, hogy Lupin gyorsan meggyógyul… Ron öt perccel később csatlakozott hozzájuk.
— Tudjátok, mit talált ki nekem az a … ? — (Itt egy olyan szót használt, amit Hermione még ilyen körülmények között sem tartott helyénvalónak.) — Ki kell sikálnom az ágytálakat a gyengélkedőn. Varázslat nélkül! — Ron remegett a dühtől. — Bárcsak Black Piton szobájában bújt volna el! Elintézhette volna őt helyettünk!
Másnap Harry már kora hajnalban felébredt — olyan korán, hogy még sötét volt odakint. Egy pillanatig azt hitte, a szél zúgása verte fel, azután hűvös fuvallatot érzett a tarkóján, mire gyorsan felült — Hóborc, a kopogószellem ott lebegett mellette, és teljes erőből belefújt a fülébe.
— Ez most mire volt jó? — dühöngött Harry.
Hóborc kidagasztotta a képét, fújt még egy utolsót, azután vihogva kihátrált a szobából.
Harry kitapogatta az ébresztőórát, és ránézett. Fél öt volt. Hóborcot átkozva a másik oldalára fordult, megpróbált újra elaludni, de a mennydörgés, az üvöltő szél és a Tiltott Rengeteg fáinak távoli recsegése nem hagyta nyugodni. Eszébe jutott, hogy néhány óra múlva a kviddicspályán a saját bőrén tapasztalja meg majd a szél erejét. Ettől teljesen kiment a szeméből az álom, kimászott hát az ágyból, felöltözött, és Nimbusz Kétezresével a kezében kiosont a hálóteremből.
Mikor kinyitotta az ajtót, valami puha súrolta a lábát. Lehajolt, és még éppen sikerült elkapnia a belopódzó Csámpás bozontos farkát.
— Látom már, hogy Ronnak igaza volt — suttogta rosszallóan. — Tele van a kastély egerekkel. Menj, azokra vadássz. Na, sicc! — tette hozzá, és lábával a csigalépcső felé terelgette Csámpást. — Hagyd békén Makeszt!
A klubhelyiségbe még jobban behallatszott a vihar zaja. Attól nem kellett tartani, hogy a meccs elmarad — kviddicsmérkőzéseket nem fújtak le olyan apróságok miatt, mint egy felhőszakadás. Nem is ez aggasztotta Harryt. Wood megmutatta neki Cedric Diggoryt a folyosón, az ötödéves Diggory jóval magasabb és erősebb volt nála. Bár a fogók többsége a könnyű és fürge játékosok közül került ki, viharos időben előnyt jelenthetett Diggory testalkata — a nagyobb termetűeket ugyanis kevésbé dobálta a szél.
Harry letelepedett a kandalló előtti karosszékbe, és várta a pirkadatot, csak néha állt fel, hogy visszafordítsa a fiúk lépcsője felé sündörgő Csámpást. Mikor aztán úgy tűnt, hogy végre eljött a reggeli ideje, kimászott a portrélyukon.
— Vívj meg velem, bitang! — kiáltott rá Sir Cadogan.
— Szállj le rólam… — ásított Harry.
Egy nagy tányér zabkása kissé magához térítette, s mire hozzálátott a pirítóshoz, a csapat többi tagja is megérkezett a nagyterembe.
— Kemény meccsünk lesz — morogta Wood, akinek egy falat se ment le a torkán.
— Ne aggódj már, Oliver — mondta Alicia. — Egy kis eső meg se kottyan nekünk.
Ám ami rájuk várt, több volt egy kis esőnél. Mint mindig, az iskola ezúttal is egy emberként vonult ki a lelátókra. A diákok talárjai csak úgy csattogtak a szélben, kifordult esernyőiknek sem vették semmi hasznát. Harry már az öltöző bejárata felé közeledett, amikor megpillantotta Malfoyt, Crakot, és Monstrót. A három fiú hahotázva mutogatott felé egy hatalmas esernyő alól.
A csapat tagjai felöltötték skarlátvörös sporttalárjukat, és türelmesen várták Wood szokásos buzdító beszédét. Arra azonban hiába vártak. Wood többször is nekiveselkedett, de nem jött ki hang a torkán. Végül nyelt egyet, reménytelenül megrázta a fejét, és elindult az ajtó felé.
Olyan erősen fújt a szél, hogy a pályára menet lépten-nyomon megtántorodtak. A közönség üdvrivalgását — ha volt ilyen. — elnyomta a szakadatlan mennydörgés. Harry alig látott valamit esőverte szemüvegén keresztül. Hogy a ménkűbe fogja így elkapni a cikeszt?
A kanárisárga taláros hugrabugosok a másik irányból vonultak be a pályára. Mikor összetalálkoztak, a két csapatkapitány kezet rázott, Diggory rámosolygott Woodra, Wood ellenben olyan képet vágott, mintha szájzára lenne, s csupán biccentett egyet. Harry leolvasta Madam Hooch szájáról a „Felszálláshoz készülj!” utasítást. Hangos cuppanással kiszabadította lábát a sárból, és átvetette Nimbusz Kétezrese fölött. Madam Hooch a szájába vette sípját — éles, távolinak tűnő hang harsant fel —, s a játékosok elrugaszkodtak a földtől.
Harry gyorsan emelkedett, de Nimbusza újra meg újra megingott a szélben. Erősen megmarkolta a seprű nyelét, és vizes szemüvegén átpislogva irányba fordult.
Öt perc elég volt hozzá, hogy bőrig ázzon. A csapattársait is alig látta, nemhogy a parányi cikeszt. Fel-alá röpködött a pálya hosszában, de azon kívül, hogy néha elsuhant mellette egy-egy piros vagy sárga folt, fogalma sem volt róla, mi történik körülötte. Az üvöltő szélben nem hallotta a kommentátor hangját, s a lelátókon szorongó tömegből is csak a köpenyek és esernyők erdejét látta. A gurkók két ízben is majdnem lelökték a seprűnyélről, csuromvizes szemüvegében nem vette észre, hogy közelednek.
Lassan az időérzékét is elvesztette, s egyre inkább nehezére esett irányban tartani a Nimbuszt. Az ég lassan elsötétedett, mintha korai alkonyat borult volna a tájra. Kétszer is előfordult, hogy kis híján összeütközött egy másik játékossal, de egyik alkalommal sem tudta megállapítani, hogy griffendéles vagy hugrabugos volt-e az illető. Addigra mindenki úgy átázott, s olyan hevesen zuhogott az eső, hogy szinte képtelenség volt megkülönböztetni a sárga talárt a pirostól…
Az első villámmal egy időben megszólalt Madam Hooch sípja, Harry inkább csak sejtette, mint látta Wood hívogató integetését. A griffendélesek leereszkedtek, és sorban belecsobbantak a sárba.
— Időt kértem! — harsogta Wood. — Gyertek…!
A csapat tagjai összebújtak a pálya szélén álló nagy esernyő alatt. Harry levette a szemüvegét, és gyorsan megtörölgette a talárjával.
— Mennyi az állás? — kérdezte.
— Ötven ponttal vezetünk — felelte Wood —, de ha nem kapod el a cikeszt, még éjszaka is itt fogunk ázni.
— Ebben a szemüvegben esélyem sincs — rázta a fejét Harry.
Ekkor Hermione bukkant fel a háta mögött, a lány arca csak úgy sugárzott az örömtől a fejére borított köpeny alatt.
— Van egy ötletem, Harry! Add, ide gyorsan a szemüveged!
Harry nem ellenkezett, s Hermione a csapattagok kíváncsi pillantásaitól kísérve megkocogtatta varázspálcájával a szemüveget.
— Leperex! — mondta, majd Harryhez fordult. — Tessék. Mostantól taszítja a vizet.
Wood kis híján Hermione nyakába borult.
— Zseniális! — kiáltott utána rekedten, de a lány már el is tűnt a nézők tömegében. — Gyerünk, fiúk — lányok, a miénk a pálya!
Hermione varázslata valóban bevált. Harry még mindig reszketett a hidegtől csuromvizes talárjában, de legalább már látott, és ez visszaadta az önbizalmát. Ide-oda cikázott a viharos szélben, a cikesz után kutatva, ügyesen kitért egy támadó gurkó elöl, kikerülte Diggoryt, aki az ellenkező irányba suhant…
Ismét megdördült az ég, s rögtön utána kétágú villám szelte át a horizontot. A helyzet kezdett valóban veszélyessé válni. El kellett kapnia a cikeszt, méghozzá minél hamarabb…
Hátraarcot csinált, hogy visszatérjen a pálya közepe fölé, de ekkor egy újabb villám fényénél Harry megpillantott valamit, ami nyomban elfeledtette vele a játékot. Ott, ahol a lelátó legfelső, üres sora a szürke éggel találkozott, egy hatalmas, lompos szőrű, fekete kutya sziluettje rajzolódott ki.
Harry zsibbadt keze megcsúszott a seprűnyélen, s a Nimbusz egy-két métert süllyedt. Harry kirázta ázott fürtjeit a szeméből, és újra a lelátóra nézett. A kutya már nem volt ott.
— Harry! — harsant Wood kiáltása a griffendéles gólkarika felől. — Harry, mögötted!
Harry a fejét kapkodva körülnézett. Cedric Diggory száguldva közeledett felé a pálya túlsó végéből, s kettejük között félúton egy apró, aranyszínű folt csillant meg az esőcseppek között…
Harry egy szempillantás alatt ráhasalt a Nimbusz Kétezres nyelére, és már suhant is a cikesz felé. Közben kiabálva biztatta seprűjét:
— Húzz bele! Gyorsabban!
Ekkor azonban valami egészen furcsa dolog történt. Az egész stadionra hátborzongató csönd ereszkedett. A szél, bár ugyanúgy fújt, mint addig, elfelejtett zúgni. Olyan volt, mintha valaki lecsavarta volna a világ nagy hangerő-szabályozóját, vagy mintha ő, Harry egyik pillanatról a másikra megsiketült volna…
Azután egyszerre végigsöpört rajta a szörnyű emlékű, mindent átjáró hideg — s ezzel egy időben észrevette, hogy valami mozog odalent…
Gondolkodás nélkül levette a szemét a cikeszről, és a mélybe pillantott.
Lent a pályán vagy száz dementor állt, s láthatatlan szemükkel mind őrá meredtek. Harry úgy érezte, mintha jeges víztömeg kúszna fel a mellkasában. Azután újra meghallotta a hangot… valaki sikoltozott, jajveszékelt a fejében… egy nő…
— Harryt ne, Harryt ne, könyörgök, csak őt ne!
— Állj félre, te ostoba… Eredj innen…
— Ne bántsd Harryt, könyörgök, inkább engem ölj meg…
Tejfehér, zsibbasztó köd kavargott Harry fejében… Mit csinál? Repül? Segítenie kell a nőnek… meg fog halni… meg fogják gyilkolni…
Csak zuhant és zuhant a jéghideg ködben.
— Ne bántsd Harryt! Kegyelmezz… könyörgök, kegyelmezz…
Éles kacaj harsant, a nő felsikoltott — azután elsötétült Harry előtt a világ.
— Még szerencse, hogy puhára esett.
— Lefogadtam volna, hogy meghalt.
— De még csak a szemüvege se tört el.
Harry hallotta a suttogó hangokat, de nem tudta mire vélni őket. Fogalma sem volt, hogy hol van, és hogyan került oda, vagy hogy mit csinált, mielőtt odakerült. Csak annyit tudott, hogy minden porcikája fáj, mintha agyba-főbe verték volna.
— Életemben nem rémültem meg ennyire.
Rémület… rettegés… fekete csuklyás alakok… hideg… sikoly…
Harry hirtelen kinyitotta a szemét. A gyengélkedőn feküdt, s ágyát körülvették tetőtől talpig sáros csapattársai. Ron és Hermione is ott álltak közöttük — olyan külsővel, mintha akkor másztak volna ki egy úszómedencéből.
— Harry! — szólította meg Fred, aki falfehérnek tűnt az arcát borító sárréteg alatt. — Hogy vagy?
Harry úgy érezte, mintha gyorscsévélésre kapcsolták volna az emlékezetét. A villám… a Zordó… a cikesz… és a dementorok…
— Mi történt velem? — kérdezte, s látogatói döbbenetére hirtelen felült az ágyban.
— Leestél — felelte Fred. — Legalább… nem is tudom… legalább tizenöt métert zuhantál.
— Azt hittük, szörnyethaltál — hüppögte Alicia, aki egész testében remegett.
Hermione halk, nyöszörgésszerű hangot hallatott, és vérvörös szemmel nézett Harryre.
— De hát a meccs… — dadogta Harry. — Mi történt? Újrajátsszuk?
Senki nem válaszolt. Harry úgy érezte, mintha súlyos kő gördülne a mellkasára.
— Csak nem… vesztettünk?
— Diggory elkapta a cikeszt — felelte George. — Közvetlenül azután, hogy leestél. Nem vette észre a balesetet. Mikor hátranézett, és meglátott téged a földön, rögtön szünetet kért. Azt akarta, hogy játsszuk újra a meccset. De hiába, tiszta győzelem volt… még Wood is elismeri.
— Ő hol van? — kérdezte Harry. Most tűnt csak fel neki, hogy Wood nincs ott a többiekkel.
— Még mindig a zuhanyozóban — válaszolta Fred. — Biztos megpróbálja vízbe fojtani magát.
Harry a térdére hajtotta a fejét, és belemarkolt a hajába. Fred megragadta a vállát, és keményen megrázta.
— Ugyan már, Harry, most először hibáztad el a cikeszt!
— A legjobbaknak se sikerül mindig — tette hozzá George.
— Még semmi sincs veszve — érvelt Fred. — Száz ponttal vesztettünk, igaz? Ha a Hugrabug kikap a Hollóháttól, és a Mardekár…
— A Hugrabugnak legalább kétszáz ponttal kell veszítenie — jelentette ki George.
— De ha legyőzik a Hollóhátat…
— Az ki van zárva, a Hollóhát nagyon jó. De ha a Mardekár kikap a Hugrabugtól…
— Minden a pontarányon múlik. Ha bármelyik száz ponttal nyer…
Harry szótlanul feküdt az ágyban. Kikaptak… Életében először elveszített egy kviddicsmeccset.
Tíz perc elteltével belépett Madam Pomfrey, és kiparancsolta a kviddicscsapat tagjait a kórteremből.
— Majd még jövünk — búcsúzott Fred. — Ne emészd magad, Harry, akkor is te vagy az évtized legjobb fogója.
A csapat sárcsíkot húzva kicuppogott az ajtón. Madam Pomfrey rosszalló pillantással nézett utánuk. Ron és Hermione odaléptek Harry ágyához.
— Dumbledore nagyon kiakadt — szólt remegő hangon Hermione. — Még sosem láttam ilyen dühösnek. Miközben zuhantál, berohant a pályára, és rád szegezte a pálcáját. Erre te mintha lelassultál volna esés közben. Aztán a dementorok felé suhintott, és valami ezüstös izét lőtt ki rájuk. Rögtön eltűntek a stadionból… Dumbledore-t nagyon feldühítette, hogy bejöttek az iskola területére, még kiabált is velük…
— Aztán rávarázsolt téged egy hordágyra — vette át a szót Ron —, és a hordágy felrepült veled a kastélyba. Mindenki azt hitte, hogy…
Ron hangja elcsuklott, de Harry észre se vette. Egyre csak a dementorok jártak a fejében… és a sikoltozó nő. Mikor felpillantott Ronra és Hermionéra, azok olyan aggódó arcot vágtak, hogy úgy érezte, gyorsan kérdeznie kell valami értelmeset.
— Elhozta valaki a Nimbuszomat?
Ron és Hermione gyors pillantást váltottak. — Öh…
— Mi van? Nézett rájuk Harry.
— Tudod… miután leestél róla, elragadta a szél — mondta habozva Hermione.
— És?
— És nekiment… jaj, Harry, úgy sajnálom… nekiment a fúriafűznek.
Harry gyomra görcsbe rándult. A park közepén magányosan álló fúriafűz híres volt az agresszivitásáról.
— És? — kérdezte Harry, előre rettegve a választól.
— Hát, tudod, milyen a fúriafűz — csóválta a fejét Ron. — Nem nagyon szereti, ha nekimennek.
— Flitwick professzor hozta be, mielőtt magadhoz tértél — szólt elhaló hangon Hermione, és felemelt egy szatyrot a földről.
A szatyorból egy ripityára törött farúd tucatnyi darabja és egy megtépázott vesszőköteg került elő — Harry hűséges, hősi halált halt seprűjének földi maradványai.