Dumbledore hirtelen távozása úgy érte Harryt, mintha fejbe kólintották volna. Még jó néhány másodpercig ott maradt a láncos széken ülve, s viaskodott a döbbenet és a megkönnyebbülés váltakozó hullámaival. A Wizengamot tagjai felálltak, beszélgetni kezdtek, összeszedték és elrakták pergamenjeiket. Végül Harry is felemelkedett a székből. Senki nem figyelt rá, senki nem törődött vele, kivéve a békaképű boszorkányt, aki most Dumbledore helyett őt nézte kitartóan. Harry nem viszonozta a pillantását; helyette Caramel vagy Madam Bones tekintetét kereste, hogy megkérdezze, elmehet-e, de Caramel szemlátomást szándékosan levegőnek nézte őt, Madam Bones pedig a táskájával volt elfoglalva. Így aztán Harry tett néhány tétova lépést az ajtó felé, majd — mivel senki nem szólt rá — begyorsított.
Az utolsó pár lépést már futva tette meg. Felrántotta az ajtót, és kis híján beleütközött Mr. Weasleybe, aki az aggodalomtól sápadtan topogott odakint.
— Dumbledore nem mondta…
— Felmentettek — jelentette Harry, miközben becsukta maga után az ajtót. — Felmentettek minden vád alól!
Mr. Weasley arca felragyogott. Két kézzel megragadta Harry vállát.
— Istenem, Harry, ez csodálatos! Persze képtelenség is lett volna, hogy bűnösnek találjanak, de akkor is, hazudnék, ha azt mondanám, hogy…
Elhallgatott, mert ekkor ismét nyílt az ajtó, és kivonult rajta a Wizengamot tagjainak első nagyobb csoportja.
— Merlin szent szakálla! — hüledezett Mr. Weasley. — A teljes testület tárgyalta az ügyedet?
— Gondolom, igen — felelte csendesen Harry.
A kilépő varázslók némelyike barátságosan odabiccentett Harrynek, és néhányan, köztük Madam Bones, köszöntek Mr. Weasleynek, de a többség elfordította az arcát. Cornelius Caramel és a békaszerű boszorkány az utolsók között jöttek ki a teremből.
Caramel úgy tett, mintha Harry és Mr. Weasley ott se volnának, a boszorkány viszont ezúttal is majdhogynem elismerően nézett Harryre, mikor elhaladt mellette. Utolsóként Percy lépett ki a tárgyalóteremből. Főnökéhez hasonlóan ő is keresztülnézett apján és Harryn: merev háttal és felszegett fejjel vonult el mellettük, egy nagy pergamentekercset és néhány tartalékpennát markolva.
Mr. Weasley arcvonásai kissé megfeszültek, de más jelét nem adta annak, hogy felkavarja harmadik fiának megjelenése.
— Gyorsan hazaviszlek, hogy elújságolhasd az örömhírt — szólt, miután Percy eltűnt a kilences szintre vezető lépcsőn. — Úgyis el kell mennem megnézni azt a Bethnal Green-i vécét. Gyere, menjünk…
— Na és mit fog csinálni azzal a vécével? — kérdezte vigyorogva Harry. Valahogy mindent tízszer mulatságosabbnak érzett, mint máskor. Most kezdte csak igazán felfogni, mi történt: felmentették, visszamehet a Roxfortba!
— Egy szimpla ellenrontás kell neki, és kész — legyintett Mr. Weasley, miközben a lépcsőket rótta. — Ezekben az esetekben nem az okozott kár a sajnálatos, hanem a vandalizmus mögött álló felfogás. A mugli-ugratás, amit egyesek roppant szórakoztatónak találnak, egy mélyen gyökerező és igen riasztó hozzáállás kifejeződése, amit én a magam részéről…
Mr. Weasley elharapta a mondatot. Amint kiléptek a kilences szint folyosójára, nyomban megpillantották Cornelius Caramelt, aki néhány lépésnyire tőlük halk beszélgetésbe merült egy sápadt, hegyes arcú, magas varázslóval.
A férfi megfordult a közeledő léptek hallatán. Ő is elhallgatott a mondat közepén, és hideg, szürke szemét résnyire szűkítve Harry arcába nézett.
— Lám csak, lám… Patrónusos Potter — szólalt meg gúnyosan Lucius Malfoy.
Harrynek elakadt a lélegzete — úgy érezte, mintha kőfalnak szaladt volna. A hideg, szürke szempárt legutóbb egy sötét temetőben, a halálfalók csuklyájának rése mögött látta, és ez a hang legutóbb gúnyosan kacagott, miközben Voldemort nagyúr őt, Harryt kínozta. Hihetetlennek tűnt, hogy Lucius Malfoy ezek után a szemébe mer nézni, hogy Malfoy ott áll a Mágiaügyi Minisztérium épületében és hogy Cornelius Caramel szóba áll vele. Pedig néhány hete ő, Harry személyesen közölte a miniszterrel, hogy Lucius Malfoy halálfaló.
— A miniszter úr épp most mesélte el, milyen szerencsésen megúsztad a dolgot, Potter — folytatta szokásos, vontatott stílusában Mr. Malfoy. — Bámulatra méltó ügyességgel mászol ki a szorult helyzetekből… akár egy kígyó.
Mr. Weasley figyelmeztetően Harry vállára tette a kezét.
— Igen — felelte Harry. — Igen, megszökni jól tudok.
Lucius Malfoy most Mr. Weasleyre emelte a tekintetét.
— És Arthur Weasley is itt van! Mit keresel itt, Arthur?
— Itt dolgozom — felelte kurtán Mr. Weasley.
— De nem itt, ugye? — kérdezte Mr. Malfoy, és szemöldökét felvonva a Mr. Weasley háta mögötti ajtóra pillantott. — Úgy tudtam, a másodikon van az irodád… Mi is a munkád? Muglitárgyakat kell hazacipelned, hogy megbűvöld őket, nem?
— Nem — sziszegte Mr. Weasley, s tehetetlen dühében alaposan megszorította Harry vállát.
— És maga mit keres itt? — kérdezte alig palástolt gyűlölettel Harry.
— Nem hinném, Potter, hogy tájékoztatnom kellene téged a miniszter úrral folytatott magánbeszélgetéseimről — felelte a talárját simogatva Malfoy. A ruha alatt megcsörrent valami, méghozzá az aranyat rejtő erszények jellegzetes hangján. — Csak azért, mert Dumbledore kedvence vagy, ne várd el, hogy mindenki a végtelenségig elnéző legyen veled… Akkor hát felmegyünk az irodájába, miniszter úr?
— Hogyne — bólintott Caramel, és hátat fordított Harryéknek. — Parancsoljon, Lucius.
Caramel és Malfoy elsiettek, folytatva megkezdett beszélgetésüket. Mr. Weasley csak akkor engedte el Harry vállát, mikor elindult velük a lift.
— Miért nem Caramel irodája előtt várt, ha dolga van a miniszterrel? — fakadt ki dühösen Harry. — Mit keresett idelent?
— Gyanítom, le akart osonni a tárgyalóteremhez — felelte látható nyugtalansággal Mr. Weasley. Jobbra-balra tekingetett, mintha attól tartana, hogy kihallgatják őket. — Minél előbb meg akarta tudni, hogy kicsaptak-e vagy sem. Ha hazaértünk, majd hagyok egy üzenetet Dumbledore-nak. Nem árt, ha tudja, hogy Caramel megint beszélt Malfoyjal.
— Miféle magánjellegű dolgokról tárgyalhatnak?
— Elsősorban aranyról — felelte sötéten Mr. Weasley. — Malfoy sok-sok éve bőkezű adományokat juttat a minisztériumnak. Jóban van a megfelelő emberekkel. Szívességeket kérhet tőlük. Késleltetheti a neki nem tetsző törvények elfogadását… Egyszóval Lucius Malfoy nagyon befolyásos ember.
Megérkezett a lift. A fülke üres volt, csupán néhány üzenet röpködött Mr. Weasley feje körül, mikor megnyomta a fogadószint gombját. Miután az ajtó becsukódott, Mr. Weasley ingerülten elhessegette a pergamenrepülőket.
— Mr. Weasley — szólalt meg töprengve Harry — ha Caramel Malfoy-féle halálfalókkal tárgyal, méghozzá négyszemközt, az azért elég gyanús. Honnan tudhatjuk, hogy nem áll az Imperius-átok hatása alatt?
— Ne hidd, hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe — felelte csendesen a varázsló. — De Dumbledore szerint Caramel egyelőre a maga feje után megy — ami persze vajmi kevéssé vigasztaló. De hagyjuk most ezt a témát, Harry.
A liftajtó kinyílt, és ők kiléptek a most már szinte teljesen néptelen csarnokba. Eric, az őrvarázsló ezúttal is az újságja mögött rejtőzött. Miután elhaladtak az arany szökőkút mellett, Harry egyszerre észbe kapott, és megtorpant.
— Egy pillanat… — szólt kísérőjének, azzal elővette az erszényét, és visszament a kúthoz.
Felnézett a magas varázslóra, de a szép arc így közelről inkább együgyűséget sugárzott. A boszorkány olyan üresen mosolygott, akár egy szépségverseny résztvevője; azt pedig Harry kizártnak tartotta, hogy valaha is akadt olyan kobold vagy kentaur, aki ilyen csöpögős odaadással bámult volna emberi lényre. Egyedül a házimanó szolgai megalázkodása tűnt valósághűnek. Harry elvigyorodott a gondolatra, hogy mit szólna Hermione a manó szobra láttán. Közben a kút fölé nyújtotta kezét, és — a megígért tíz galleont bőven megtoldva — erszénye egész tartalmát a medencébe szórta.
— Tudtam! — rikkantotta Ron, és a levegőbe bokszolt. — Te mindent megúszol!
— Nem ítélhettek el — jelentette ki Hermione, aki egy perce, mikor Harry belépett a konyhába, még valósággal reszketett az aggodalomtól. — Nem volt tartható a vád ellened.
— Ahhoz képest, hogy előre tudtátok az ítéletet, eléggé megkönnyebbültnek tűntök — jegyezte meg mosolyogva Harry.
Mrs. Weasley a kötényével törölgette az arcát, Fred, George és Ginny pedig indiántáncot jártak, és kórusban kántálták:
— Megúszta, megúszta, megúszta…
— Elég legyen! Nyughassatok! — szólt rájuk Mr. Weasley, de a mosoly nem tűnt el az arcáról. — Figyelj, Sirius! Lucius Malfoyt láttuk a minisztériumban…
— Micsoda? — hördült fel Sirius.
— Megúszta, megúszta, megúszta…
— Maradjatok már csöndben!… Bizony, a kilences szinten beszélgetett Caramellel, aztán együtt felmentek a miniszter irodájába. Majd mondjátok el Dumbledore-nak.
— Persze — bólintott Sirius. — Meg fogja tudni, ne aggódj.
— Nekem most mennem kell, vár rám egy öklendező vécé Bethnal Greenben. Későn jövök haza, Molly, mert helyettesítenem kell Tonksot, de Kingsley lehet, hogy beugrik vacsorára…
— Megúszta, megúszta, megúszta…
— Fred, George, Ginny! Elég volt! — szólt emelt hangon Mrs. Weasley, miután becsukódott az ajtó férje mögött. — Harry drágám, gyere és egyél egy falatot, hiszen alig reggeliztél.
Ron és Hermione is leültek. Harry most először látta őket igazán vidámnak azóta, hogy betette a lábát a Grimmauld téri házba. Jókedve, amit némileg lelohasztott a találkozás Lucius Malfoyjal, most újra elárasztotta a lelkét. A borongós házat majdhogynem otthonos és vidám helynek érezte, s még Sipor se tűnt olyan csúnyának, mikor bedugta malacorrát a konyhaajtón, hogy kikémlelje, miért zajonganak a betolakodók.
— Persze attól fogva, hogy Dumbledore megjelent, esélyük se volt rá, hogy elítéljenek — hadarta vidáman Ron, miközben nagy rakás tört krumplit halmozott mindhármuk tányérjára.
— Igen, sokat segített — bólogatott Harry. Úgy érezte, hálátlan, ráadásul gyermeteg dolog volna hozzátennie: De még jobban örültem volna, ha szól hozzám pár szót, vagy legalább rám néz.
Erre a gondolatra olyan heves fájdalom hasított a sebhelyébe, hogy a homlokára kellett szorítania a kezét.
— Mi baj? — kérdezte riadtan Hermione.
— A sebhelyem… — motyogta Harry. — Nem érdekes… sokszor van mostanában…
A többiek nem vették észre a dolgot; az evés és a nagy újság, Harry szerencsés megmenekülése minden figyelmüket lekötötte.
Fred, George és Ginny még mindig énekeltek. Hermione aggódva nézett Harryre, de mielőtt érdeklődhetett volna, Ron vidáman megszólalt:
— Fogadjunk, hogy ma este Dumbledore is eljön, és velünk ünnepel.
— Ne nagyon éld bele magad, Ron — szólt Mrs. Weasley, miközben egy hatalmas tál sült csirkét rakott le Harry elé. — Dumbledore-nak most nagyon sok a dolga.
— Megúszta, megúszta, megúszta…
— Csend legyen! — mennydörögte Mrs. Weasley.
A következő néhány nap folyamán Harrynek feltűnt, hogy van egy ember a Grimmauld tér 12.-ben, aki nem örül annyira annak, hogy ő, Harry visszatér a Roxfortba. Sirius a hír hallatán gratulált ugyan Harrynek, és együtt ünnepelt a többiekkel, de aztán még a korábbinál is szeszélyesebb és mogorvább lett, még ritkábban lehetett a szavát hallani — még Harryvel se igen beszélt — és egyre több időt töltött anyja szobájába zárkózva, Csikócsőr mellett.
— Nehogy magadat hibáztasd! — szólt szigorúan Hermione, miután Harry megvallotta neki és Ronnak bizonyos rossz érzéseit.
Néhány nap telt el a tárgyalás óta, s a három jó barát épp egy penészes szekrényt sikált a harmadik emeleten. — Neked a Roxfortban a helyed, ezt Sirius is nagyon jól tudja. Szerintem egyszerűen önző, azért viselkedik így.
— Azért ez túlzás, Hermione — jegyezte meg fejcsóválva Ron, miközben egy kitartóan kapaszkodó penészdarabot próbált levakarni az ujjáról. — Te se akarnál egyedül maradni ebben a házban.
— De hát nem lesz egyedül! — tárta szét a karját Hermione. — Ez a Főnix Rendjének főhadiszállása! Csak már nagyon beleélte magát, hogy Harry itt fog lakni vele.
— Nem hiszem, hogy erről lenne szó — szólt Harry, és kicsavarta a rongyát. — Mikor megkérdeztem tőle, ideköltözhetnék-e, nem is adott egyenes választ.
— Mert nem akarta elárulni magát — mondta nagy bölcsen Hermione. — Valószínűleg bűntudata volt, mert valahol mélyen abban reménykedett, hogy kicsapnak téged, és akkor együtt lehettek száműzöttek.
— Fejezd már be! — csattant fel a két fiú, de Hermione csak vállat vont.
— Ahogy gondoljátok. De néha úgy érzem, Ron anyukájának igaza van, és Sirius egy kicsit tényleg összekever téged az édesapáddal.
— Szóval szerinted Sirius bolond? — kérdezte ingerülten Harry.
— Nem, csak nagyon sokáig volt egyedül — felelt egyszerűen Hermione.
Ekkor kinyílt mögöttük az ajtó, és belépett Mrs. Weasley.
— Még mindig nem vagytok készen? — kérdezte, fejével a szekrény felé bökve.
— Azt hittem, azt fogod mondani, hogy tartsunk végre pihenőt! — felelte dühösen Ron. — Tudod, mennyi penészt kiszedtünk már ebből a vacak szekrényből!?
Mrs. Weasley megcsóválta a fejét.
— Segíteni akartatok a Rendnek — hát tessék. Nagy segítség, ha lakhatóvá teszitek a főhadiszállást.
— Tisztára mintha házimanó lennék… — dohogott Ron.
— Most, hogy átérzed, milyen szörnyű életük van, talán aktívabb leszel a MAJOM-ban — mondta reménykedve Hermione, miután Mrs. Weasley otthagyta őket. — Nem is rossz ötlet: mindenki tapasztalja meg, milyen rémes dolog állandóan házimunkát végezni. Rendezhetnénk egy jótékonysági takarítást a Griffendél klubhelyiségében a MAJOM javára. Az propagandaértékű is lenne, meg pénzt is szereznénk vele.
— Bármennyit fizetek, csak fogd be a szád! — motyogta ingerülten Ron, ügyelve rá, hogy csak Harry hallja szavait.
Ahogy közeledett a vakáció vége, Harry egyre többször kapta azon magát, hogy a Roxfortról ábrándozik; alig várta, hogy viszontlássa Hagridot, kviddicsezhessen, átsétálhasson a zöldségeskerten gyógynövénytanórára menet… Már önmagában annak is határtalanul őrült, hogy végre kiszabadul a bús-borongós házból, ahol még mindig minden második szekrény kulcsra volt zárva, és napjában százszor le kellett nyelni a kísértetként kószáló Sipor sértéseit — bár Harry ezeket a fenntartásait sose hangoztatta Sirius jelenlétében.
Akárhogy is, a Voldemort-ellenes mozgalom főhadiszállásán lakni messze nem volt olyan izgalmas, mint amilyennek Harry előtte képzelte. Bár a Főnix Rendjének tagjai rendszeresen megfordultak a házban — néha ebédre vagy vacsorára is ott maradtak, máskor néhány perc sugdolódzás után már távoztak — Mrs. Weasley tett róla, hogy Harry és társai egy szót se halljanak a jelentésekből (se tele- se normális fülükkel), és senki, még Sirius se vélte úgy, hogy Harrynek mást is tudnia kellene azon a kevésen kívül, amit érkezése estéjén közöltek vele.
Végül elérkezett a szünidő utolsó napja. Harry épp Hedvig potyadékait igyekezett eltávolítani a szekrény tetejéről, amikor Ron két levéllel a kezében belépett a szobába.
— Megjött a könyvlista — jelentette, és feldobta az egyik levelet Harrynek, aki egy széken állt. — Épp ideje volt. Már azt hittem, elfelejtették postázni. Sokkal korábban meg szokott jönni.
Harry besöpörte egy szemeteszsákba az utolsó darab potyadékot, aztán Ron feje fölött a sarokban álló papírkosárba dobta a zsákot. A papírkosár nyelt egy nagyot, majd jóllakottan böfögött.
Harry kinyitotta a levelét. Két pergamenlapot talált benne: az egyik a szokásos emlékeztető volt arról, hogy a tanév szeptember elsején kezdődik, a másik a szükséges tankönyvek listáját tartalmazta.
— Csak két új könyv kell — állapította meg, miután átfutotta a listát. — A Varázslástan alapfokon V. Miranda Dabraktól és A defenzív mágia elmélete Wilbert Fusheltől.
Pukk!
Fred és George a szekrénytől alig néhány centiméterre hoppanáltak. Harry annyira megszokta már váratlan felbukkanásaikat, hogy le se esett a székről.
— Azon gondolkodtunk George-dzsal, vajon ki írhatta elő a Fushel-könyvet — szólt csevegő hangon Fred.
— Ugyanis ez azt jelenti, hogy Dumbledore talált új sötét varázslatok kivédése tanárt — magyarázta George.
— Még épp idejében — bólintott Fred.
— Hogyhogy? — kérdezte Harry, és leugrott az ikrek mellé.
— Pár hete kihallgattuk a telefüllel apa és anya beszélgetését — mesélte Fred. — És megtudtuk, hogy Dumbledore-nak még mindig nem sikerült betöltenie az állást.
— Biztos elterjedt, hogy járt az előző négy tanár — vélekedett George.
— Egyet kirúgtak, egy meghalt, egy elvesztette az emlékezetét, egyet pedig kilenc hónapra bezártak egy ládába — sorolta Harry, az ujjain számolva a tanárokat. — Hát igen, mondasz valamit.
— Neked meg mi bajod, Ron? — nézett az öccsére Fred.
Ron nem válaszolt. Most már Harry is odanézett. Barátja dermedten állt, és tátott szájjal bámulta a Roxfortból kapott levelét.
— Mi van? Mondd már! — Fred beállt Ron mögé, és a válla fölött belenézett a levélbe.
Egy másodperccel később neki is leesett az álla.
— Prefektus? — szólt hüledezve. — Prefektus…?!
George egy ugrással ott termett, kikapta a borítékot Ron másik kezéből, és fejjel lefelé fordította. Egy piros és aranyszínű tárgy hullott belőle a tenyerébe.
— Ilyen nincs… — suttogta.
— Tuti, hogy tévedés — vágta rá Fred. Elvette a levelet Rontól, s a fény felé tartotta, mintha vízjelet keresne benne. — Épeszű ember nem nevezi ki Ront prefektusnak.
Az ikrek egy emberként fordultak Harry felé.
— Tutira vettük, hogy téged neveznek ki! — mondta Fred, olyan szemrehányó hangsúllyal, mintha Harry becsapta volna őt.
— Lefogadtuk volna, hogy Dumbledore téged választ! — méltatlankodott George.
— Megnyerted a Trimágust meg minden! — sopánkodott Fred.
— Biztos túl sok őrült dologban volt benne — fordult ikertestvéréhez George.
— Biztos… — bólintott elgondolkozva Fred. — Hát igen, túl sokat ugráltál, haver. De legalább van köztünk egy normális ember.
Odalépett Harryhez, és hátba veregette. Közben szúrós pillantást vetett Ronra.
— A kis prefektus… Roni, a Pici Prefi.
— Fú, anya be fog zsongani! — fintorodott el George, és gyorsan Ron kezébe nyomta a jelvényt, mintha attól félné, hogy fertőz.
Ron továbbra sem szólt egy szót se; egy hosszú pillanatig meredten nézte a kis fémlapot, majd Harry felé nyújtotta, mintha tőle várna megerősítést, hogy a jelvény valódi. Harry átvette a kitűzőt, melyen egy nagy P betű díszelgett, a Griffendél oroszlánjára festve. Percy talárján látott először ilyet, aznap, amikor első alkalommal indult a Roxfortba.
Kicsapódott az ajtó, és Hermione viharzott be rajta kipirult arccal, lobogó hajjal. Kezében borítékot szorongatott.
— Megkaptátok…?
Mikor észrevette Harry kezében a jelvényt, felsikoltott.
— Tudtam! — lelkendezett, és meglobogtatta a levelét. — Én is, Harry, én is!
— Nem… — Harry megrázta a fejét, és gyorsan visszaadta Ronnak a jelvényt. — Ron az, nem én.
— Ron az? Mi?
— Ron lett prefektus, nem én.
Most Hermionén volt a szájtátás sora.
— Ron? De hát… Biztos? Vagyis…
Észbe kapott, és lángvörösre gyúlt az arca. Ron dacos-sértődött pillantással nézett rá.
— Az én nevem áll a levélben.
— Hát… nahát — hebegte tökéletesen megzavarodva Hermione. — Ez… Nahát! Gratulálok, Ron! Ez igazán…
— Meglepő — bólintott George.
— Nem — motyogta Hermione, és még jobban elpirult. — Nem, nem meglepő… Ron sokszor bizonyította, hogy… hogy nagyon…
A félig csukott ajtó kinyílt, és Mrs. Weasley hátrált be rajta, ölében egy nagy rakás frissen mosott ruhával.
— Ginny mondta, hogy végre megjöttek a könyvlisták — szólt a borítékokra pillantva. Lerakta terhét az ágyra, és hozzálátott a ruhák szétválogatásához. — Adjátok ide őket, akkor délután elugrom az Abszol útra, és amíg ti pakoltok, beszerzem a könyveket. Ron, neked új pizsamát is kell vennem, ez már csak a térdedig ér. Elképesztő, hogy milyen gyorsan nősz. Milyen színűt szeretnél?
— Vegyél neki piros-arany csíkosat, hogy passzoljon a jelvényéhez — kajánkodott George.
— Passzoljon a mijéhez? — kérdezte szórakozottan Mrs. Weasley, s egy pár barna zoknit dobott Ron ruhakupacára.
— A jelvényéhez! — ismételte Fred olyan hangon, mint aki gyorsan le akar tudni egy kellemetlen kötelességet. — A szép, új, prefektusi jelvényéhez.
Beletelt vagy két másodpercbe, mire az új információnak sikerült háttérbe szorítania a pizsamaproblémát Mrs. Weasley fejében.
— A… de hát… Ron, csak nem…?
Ron felmutatta a jelvényt.
Mrs. Weasley ugyanolyat sikoltott, mint Hermione.
— El se merem hinni! El se merem hinni! Ron, kis drágám, ez csodálatos! Prefektus leszel! Minden gyerekem az volt!
— Mi mik vagyunk Freddel, az unokáid? — méltatlankodott George, miután anyja félretolta, hogy átölelhesse legkisebb fiát.
— Hogy fog örülni apád! Istenem, mennyire büszke vagyok rád, Ron! Akár még iskolaelső is lehetsz, mint Bill és Percy! Ez az első lépés! Végre egy kis öröm a sok bajunk után! Annyira örülök, édes kisfiam! Jaj, Ronnie…
Fred és George hangosan öklendeztek anyjuk háta mögött, de Mrs. Weasley nem vette észre vagy nem akarta észrevenni. Karját Ron nyaka köré fonta, és csókokkal borította el fia arcát, ami pillanatnyilag a prefektusi jelvénynél is pirosabb volt.
— Ne… anya, ne… hagyd már ezt… — motyogta Ron, és igyekezett kibújni az ölelésből.
Mrs. Weasley végül elengedte, és pihegve így szólt:
— Na és mit szeretnél? Percy egy baglyot kapott, de az neked már van.
— Mi-mit szeretnék? — hebegte Ron, olyan arccal, mint aki nem mer hinni a fülének.
— Ezért jutalomajándék jár! — nevetett rá az anyja. — Mit szólnál egy szép új dísztalárhoz?
— Azt mi már vettünk neki — morogta savanyú képpel Fred, szemlátomást megbánva nagylelkűségüket.
— Vagy kapsz egy új üstöt. A régi lassan kilyukad a rozsdától. De vehetek patkányt is, hiszen annyira szeretted Makeszt…
Ron szeme reménykedve megcsillant.
— Anya — szólalt meg — egy új seprűt is kérhetek?
Mrs. Weasley arcán árnyék suhant át; a seprű nagyon drága dolog volt.
— Nem kell márkásnak lennie! — tette hozzá gyorsan Ron. — Csak… csak új legyen.
Mrs. Weasley habozott, majd elmosolyodott.
— Hát persze, megkapod… Na, jobb lesz, ha indulok, ha még seprűt is kell vennem. Sietek vissza… A kis Ronnie prefektus lett! Ti meg pakoljatok… Prefektus… El vagyok ájulva!
Azzal még egy csókot nyomott Ron arcára, szipogott egy nagyot, és kicsörtetett a szobából.
Fred és George egymásra néztek.
— Nem baj, ha tőlünk nem kapsz puszit, Ron? — kérdezte megjátszott félénkséggel Fred.
— De szívesen pukedlizünk, ha akarod — tódította George.
— Hagyjátok már abba! — morogta mérgesen Ron.
— Különben mi lesz? — kérdezte Fred, és gonosz vigyor terült szét az arcán. — Büntetésbe küldesz minket?
— Imádnám, ha megpróbálná — vihogott George.
— Megteheti, ha nem vigyáztok magatokra! — pirított az ikrekre Hermione.
Fred és George harsány nevetésben törtek ki, Ron pedig odadörmögte Hermionénak:
— Hagyd őket…
— Hűha, George, most lesz nemulass! — óbégatott Fred. — Ha ezek ketten ránk szállnak…
— Hát igen, vége a szép időknek, a sok csibészkedésnek — csóválta a fejét George.
Azzal az ikrek hangos pukkanás kíséretében dehoppanáltak.
— Szörnyű alakok! — bosszankodott Hermione, és a mennyezetre nézett. Most ugyanis a fölöttük levő szobából szűrődött le Fred és George harsány hahotázása. — Ne foglalkozz velük, Ron, csak irigykednek!
— Nem hiszem, hogy irigykednének — rázta a fejét Ron. — Mindig azt hallottam tőlük, hogy csak a bénákból lesz prefektus… De nem baj — tette hozzá kissé derűsebben — nekik sose volt új seprűjük! Jó volna elmenni anyával, akkor választhatnék… Nimbuszra biztos nincs pénz, de kijött az új Jólsep-R modell, az szuper lenne… igen, megyek is, megmondom neki, hogy a Jólsep-R-nek örülnék… Csak hogy tudja…
Azzal kirohant a szobából. Harry és Hermione magukra maradtak.
Harrynek valami miatt nem akaródzott a lány szemébe nézni. Az ágyához lépett, felnyalábolta az odakészített ruhakupacot, és elindult vele a ládája felé.
— Harry? — szólította meg tétován Hermione.
— Gratulálok — vágta rá Harry. Olyan szívélyesen beszélt, hogy rá se ismert a saját hangjára. Közben továbbra is kerülte a lány pillantását. — Szuper. Prefektus lettél. Ez tényleg nagy dolog.
— Kösz — bólintott Hermione. — Harry… azt akartam kérdezni… Kölcsönadnád Hedviget, hogy írhassak a szüleimnek? Nagyon örülnek majd… Végül is azt ők is tudják, hogy mi az a prefektus.
— Persze, szívesen — felelte Harry, még mindig hátborzongatóan szívélyes hangon. — Vidd csak!
Ládája fölé hajolt, belerakta a talárkupacot, és úgy csinált, mintha még matatna ott valamit. Közben a háta mögött Hermione a szekrényhez lépett, és magához hívta Hedviget. Aztán kisvártatva csukódott az ajtó. Harry még mindig nem fordult meg. Tovább fülelt, de nem hallott mást, csak a falon lógó üres kép kuncogását és a papírkosár köhögését.
Felegyenesedett, és körülnézett — Hermione és Hedvig már nem voltak a szobában. Odament az ágyhoz, leroskadt rá, és a szekrény lábára meredt.
A nyár folyamán egyszer se gondolt rá, hogy az ötödévesek közül prefektusokat jelölnek ki. A kicsapatás veszélye elfeledtette vele, hogy bizonyos kiválasztottak az év elején jelvényt kapnak.
De ha gondol is rá… mire számított volna?
Nem erre, felelte egy őszinte kis hang a fejében.
Harry behunyta a szemét, és tenyerébe temette az arcát. Nem bírt hazudni magának. Ha gondolt volna rá, hogy jön egy prefektusi jelvény, arra számított volna, hogy az ő borítékjában lesz, nem pedig Ronéban. Ezek szerint ugyanolyan beképzelt lett, mint Draco Malfoy? Jobbnak tartja magát mindenki másnál? Tényleg jobbnak tartja magát Ronnál?
Nem, válaszolta dacosan a kis hang.
Igaz ez? Harry nyugtalanul vizsgálgatta saját érzéseit.
Kviddicsben jobb vagyok, mondta a kis hang. De semmi másban nem.
Ez mindenképp igaz, gondolta Harry. A tanulásban nem jobb Ronnál. No de nem csak tanulás van a világon. Ott vannak a kalandok, amelyeket elsőéves koruk óta átéltek Ronnal és Hermionéval. Azok során nemegyszer sokkal többet kockáztattak a kicsapatásnál.
Ron és Hermione legtöbbször ott voltak velem, jelentette ki a kis hang a fejében.
De nem mindig, szállt vitába saját magával Harry. Nem együtt küzdöttünk Mógus ellen. Nem segítettek legyőzni Denemet és a Baziliskust. Nem ők kergették el a dementorokat, mikor Sirius elmenekült. És nem voltak ott velem a temetőben, mikor Voldemort testet öltött…
A méltatlan mellőzöttség érzése, ami érkezése estéjén elárasztotta lelkét, most újra feléledt benne. Többször bizonyítottam, mint ők, gondolta. Több próbát álltam ki, mint ők ketten együttvéve!
De lehet, mutatott rá tárgyilagosan a kis hang, lehet, hogy Dumbledore nem azokat jelöli ki prefektusnak, akiknek a legtöbbször sikerült veszélyes helyzetbe keveredniük… Lehet, hogy más szempontok alapján dönt… Biztos van Ronban valami, ami benned nincs meg…
Harry kinyitotta a szemét, és az ujjai közti résen át a szekrény faragott lábára meredt. Fred szavai csengtek a fülében: „Épeszű ember nem nevezné ki Ront prefektusnak.” Harry horkantva felnevetett — de a következő pillanatban már undorodott magától.
Ron nem kérte, hogy prefektus lehessen. Nem tehet semmiről.
És ő, Harry, Ron legjobb barátja, duzzog amiatt, hogy nem ő kapta meg a jelvényt? A végén még együtt fog vihogni az ikrekkel Ron háta mögött? El akarja rontani Ron örömét most, hogy végre egyszer sikerült valamiben jobbnak bizonyulnia nála, Harrynél?
Ekkor újra felhangzott a lépcsőn Ron lépteinek zaja. Harry felült, megigazította a szemüvegét, és mosolyt erőltetett az arcára, úgy fogadta belépő barátját.
— Még épp elkaptam! — újságolta Ron. — Azt mondta, szerez egy Jólsep-R-t, ha tud.
— Tök jó! — felelte Harry. Megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy hangjából eltűnt az idegesítő szívélyesség. — Figyelj, Ron… gratulálok.
Ron arcáról lehervadt a mosoly.
— Eszembe se jutott, hogy engem választhatnak — szólt fejcsóválva. — Biztosra vettem, hogy te kapod meg a jelvényt.
— Á, én túl sok galibát okoztam — visszhangozta Fred megjegyzését Harry.
— Aha — bólintott bizonytalanul Ron. — Igen, lehet… na jó, essünk neki a pakolásnak.
Megdöbbentő volt tapasztalni, mennyire szétszóródtak a dolgaik érkezésük óta. A fél délutánjuk arra ment rá, hogy összegyűjtsék a ház különböző részeiből a könyveiket meg a többi holmijukat, és aztán még mindent be is kellett pakolni az iskolai ládába. Harry megfigyelte, hogy Ron ide-oda rakosgatja prefektusi jelvényét: először az éjjeliszekrényre tette, aztán a farmerja zsebébe dugta, majd megint elővette és rárakta összehajtott talárjaira, mintha azt vizsgálná, hogyan mutat a piros a feketén. A jelvény csak akkor került végső helyére — egy barna zokniba csavarva a ládába — mikor Fred és George megjelentek, és felajánlották Ronnak, hogy Eternifix ragasztóbűbájjal a homlokára erősítik.
Mrs. Weasley hat óra tájban érkezett vissza az Abszol útról.
Könyvek voltak nála meg egy vastag, barna papírral borított, hosszú csomag. Ez utóbbitól Ron egy szempillantás alatt megszabadította.
— Ne most csomagold ki! — szólt Mrs. Weasley. — Többen is érkeznek vacsorára, szeretném, ha mind lejönnétek.
Ron eleresztette a füle mellett a kérést. Amint az anyja hátat fordított, leszaggatta a papírt a seprűről, és hozzálátott, hogy tüzetesen megvizsgálja új szerzeménye minden négyzetcentiméterét.
A pincekonyhában Mrs. Weasley széles piros szalagot akasztott ki az ételektől roskadozó asztal fölé, a következő felirattal:
Harry az egész vakáció alatt egyszer se látta ilyen jókedvűnek Mrs. Weasleyt. Mikor ő, Ron, Hermione, Fred, George és Ginny beléptek a konyhába, a boszorkány e szavakkal fordult hozzájuk:
— Arra gondoltam, ma este ne ülve vacsorázzunk, hanem tartsunk egy kis ünnepséget. Apád és Bill már úton vannak, Ron. Mindkettőjüknek baglyot küldtem a hírrel. El vannak ragadtatva.
Fred fájdalmas képet vágott.
Sirius, Lupin, Tonks és Kingsley Shacklebolt már megérkeztek, és mire Harry töltött magának egy kupa vajsört, Rémszem Mordon is besántikált.
— Jaj, Alastor, de jó, hogy itt vagy! — csacsogta vidáman Mrs. Weasley, miközben Rémszem ledobta köpönyegét. — Már mióta meg akarunk kérni… Megtennéd, hogy belenézel a szalonban álló szekreterbe? Valami van benne, és nem akartuk addig kinyitni, amíg nem tudjuk, mi az.
— Nagyon szívesen, Molly…
Mordon acélkék szeme függőleges irányba fordult, mintha a mennyezetet fürkészné.
— Szalon… — dörmögte összeszűkülő pupillával a varázsló. — A sarokban álló szekreter? Igen, látom… Egy mumus van benne… Tegyem ártalmatlanná?
— Nem, ne fáradj, majd később elintézem — legyintett Mrs. Weasley. — Igyál egy pohárkával! Amint látod, ma este ünnepelünk… — Rámutatott a piros szalagra. — A negyedik prefektus a családban! — jelentette büszkén, és megborzolta Ron haját.
— Prefektus, heh? — morogta Mordon, természetes szemével Ronra nézve. A másik szem befordult a fejébe, s Harry, mivel az a kellemetlen érzése támadt, hogy őt vette célba, gyorsan odébb somfordált.
— Gratulálok — szólt Mordon, tekintetét továbbra is Ronra függesztve. — A hatalmi pozíció vonzza a bajt… Dumbledore bizonyára úgy gondolja, hogy ki tudod védeni a súlyosabb átkokat, különben nem választott volna téged…
Ron ijedt arca elárulta, hogy a dolognak erről az oldaláról még nem gondolkodott. Szerencsére nem kellett mélyebben belemennie a témába, mert ekkor belépett az ajtón apja és legidősebb bátyja — Mundungus kíséretében. Mrs. Weasley olyan jó hangulatban volt, hogy a vén gazember megjelenése se szegte kedvét. Mundungus hosszú köpönyeget viselt, ami itt-ott gyanúsan kidudorodott, és ettől a ruhadarabtól többszöri kérés ellenére se volt hajlandó megválni.
— Pohárköszöntő! — harsogta Mr. Weasley, mikor már mindenkinek volt kupa a kezében. — Igyunk Ronra és Hermionéra, a Griffendél új prefektusaira!
Ron és Hermione széles vigyorral köszönték meg az ünneplést.
— Én bizony nem voltam prefektus — szólt kuncogva Tonks, mikor a társaság az asztal felé indult. A boszorkánynak ezen az estén derékig érő, paradicsomszínű haja volt — ettől aztán úgy festett, mintha Ginny nővére lenne. — A házvezető tanáromnak az volt a véleménye, hogy hiányzik belőlem a szükséges tulajdonságok némelyike.
— Például? — kérdezte Ginny, miközben tányérjára emelt egy héjában sült krumplit.
— Például nem tudok rendesen viselkedni — felelte Tonks.
Ginny nevetett; Hermione olyan arcot vágott, mint aki nem tudja, mosolyogjon-e — zavarában végül akkorát kortyolt a vajsöréből, hogy félrenyelte.
— Na és te, Sirius? — kérdezte Ginny, miközben hátba veregette a köhögő Hermionét.
Sirius, aki közvetlenül Harry mellett állt, szokásos ugatásszerű kacajával vezette be a választ.
— Eszük ágában se volt prefektust csinálni belőlem, hisz folyton büntetésben voltunk Jamesszel. Lupin volt a jó fiú, ő kapta a jelvényt.
Lupin bólintott.
— Dumbledore biztos azt remélte, meg tudom fékezni a barátaimat. Mondanom se kell, hogy csúfos kudarcot vallottam.
Harry hangulata egyszerre szárnyalni kezdett. Az apja se volt prefektus! Hirtelen roppant szórakoztatónak találta a kis ünnepséget, és felbuzgott benne a szeretet minden jelenlévő iránt.
Ron ódákat zengett új seprűjéről mindenkinek, aki hajlandó volt odafigyelni rá.
— …száztízre gyorsul fel tíz másodperc alatt. Nem rossz, mi? A seprűk világa szerint a kettő-kilencvenes Kométa csak kilencvenötöt tud tíz alatt…
Hermione kiselőadást tartott Lupinnak a manójogokkal kapcsolatos nézeteiről.
— Ez ugyanolyan felháborító ostobaság, mint a vérfarkasok hátrányos megkülönböztetése. Abban gyökerezik, hogy a varázslók felsőbbrendűnek tartják magukat a többi varázslényhez képest…
Mrs. Weasley és Bill életfogytig tartónak ígérkező vitájukat folytatták Bill hajviseletéről.
— …egyszerűen ápolatlan, pedig olyan csinos fiú lennél. Ugye, hogy sokkal jobban állna neki a rövid haj, Harry?
— Öö… nem tudom — hebegte Harry, kissé megriadva attól, hogy véleményt kell nyilvánítania. Sietve hátat fordított Mrs. Weasleynek, és elindult az ikrek felé, akik Mundungusszal sutyorogtak egy félreeső sarokban.
Mundungus azonnal elhallgatott, mikor észrevette Harryt, de Fred kacsintott és fejével intett Harrynek, hogy menjen közelebb.
— Semmi baj — nyugtatta meg Mundungust. — Harry megbízható, ő pumpálja a tőkét a cégbe.
— Nézd, mit hozott Dung! — lelkendezett George, és egy maréknyi, kiszáradt, fekete babhüvelyszerűséget mutatott Harrynek.
A hüvelyek halk, zörgő hangot hallattak, pedig látszólag mozdulatlanok voltak.
— A mérges csápfű termése — magyarázta George. — Szükségünk van rá a Maximuláns sorozathoz, de mivel C kategóriájú, kereskedelmi forgalomba nem hozható cikknek minősül, elég nehéz hozzájutni.
— Tíz galleon az egészért — mondta Fred. — Megegyeztünk, Dung?
— Tudjátok, mit vesződtem, amíg beszereztem nektek? — csóválta a fejét Mundungus, táskás, vérben forgó szemét összehúzva. — Sajnálom, fiúk, de húsz galleon az ára, egy knúttal se kevesebb.
— Nagy mókamester az öreg Dung — fordult Harryhez Fred.
— Ja, a legjobb vicce az volt, mikor hat sarlót kért egy zacskó acsarkatüskéért — vigyorgott George.
— Vigyázzatok! — figyelmezette őket Harry.
— Mért? — vont vállat Fred. — Amíg anya Prefi Ronit abajgatja, nincs mitől félnünk.
— De Mordon talán rajtatok tartja a szemét.
Mundungus nyugtalanul körbepislogott.
— Ez igaz — morogta. — Na jó, legyen tíz, ha gyorsan elviszitek.
— Köszi, Harry! — hálálkodott Fred, miután Mundungus az ikrek kinyújtott tenyerébe szórta zsebei tartalmát, és elcsoszogott az asztalhoz. — Megyünk, gyorsan felvisszük a szajrét…
Harry kissé nyugtalanul nézett az ikrek után. Most gondolt csak bele, hogy ha Fred és George varázsviccprojektje lelepleződik — márpedig előbb vagy utóbb nyilván le fog lepleződni — akkor Mr. és Mrs. Weasley bizonyára felteszik majd a kérdést, hogy ki nyújtott anyagi támogatást az ikrek mesterkedéseihez. A Trimágus Tusán nyert pénzt könnyű volt nagylelkűen felajánlani erre a célra, de megérte-e, ha a dolog újabb botrányhoz, ne adja isten a Percy-ügyhöz hasonló családszakadáshoz vezet? Akkor is fiaként fogja-e szeretni őt Mrs. Weasley, ha rájön, hogy ő, Harry indította el az ikreket a szégyenletesnek ítélt ócskaságárusi pályán?
Miközben ezen rágódott, egyszer csak meghallotta a saját nevét.
Valamivel odébb Kingsley Shacklebolt őt emlegette zengő, mély hangján:
— …hogy Dumbledore miért nem Pottert nevezte ki — fejezte be egyik mondatát.
— Biztosan megvolt rá az oka — felelte Lupin.
— De ez fontos gesztus lett volna, a bizalom jele — erősködött Kingsley. — Én biztosan őt választottam volna. Ellensúlyozni kell, hogy a Reggeli Próféta minden másnap lehoz valami badarságot Harryről.
Harry nem nézett oda; nem akarta elárulni Kingsleynek és Lupinnak, hogy hallotta, amit róla mondtak. Egy cseppet sem volt éhes, mégis követte Mundungus példáját, és az asztalhoz sétált.
Ünnepi hangulata olyan gyorsan elmúlt, amilyen gyorsan jött; legszívesebben felment volna a szobájába lefeküdni.
Rémszem Mordon megcsonkított orrával alaposan megszagolgatott egy csirkecombot, majd — miután méregmentesnek ítélte — beleharapott.
— …a nyele spanyol tölgyfából készült, rontástaszító lakkal van lekenve, és szériatartozék a beépített remegéscsillapító… — magyarázta Tonksnak Ron, mit tud a seprűje.
Mrs. Weasley nagyot ásított.
— Megyek, elintézem azt a mumust, aztán lefekszem… Arthur, ne engedd, hogy hajnalig fennmaradjanak. Jó éjt, Harry drágám.
Azzal kiment a konyhából. Harry letette a tányérját. Azt latolgatta, vajon ő is ki tudna-e osonni feltűnés nélkül.
— Jól vagy, Potter? — morogta oda neki Rémszem.
— Persze… — hazudta Harry.
Mordon meghúzta laposüvegét, de oldalt fordított acélkék szemével közben is Harryt fürkészte.
— Gyere ide, mutatok valami érdekeset — szólt.
Talárja egyik belső zsebéből gyűrött, régi varázsfényképet húzott elő.
— A Főnix Rendjének egykori tagjai — recsegte. — Tegnap este akadt a kezembe, mikor a tartalék láthatatlanná tévő köpenyemet kerestem. Az a nyavalyás Podmore még mindig nem adta vissza a jobbikat… Elhoztam, gondoltam, talán érdekel valakit.
Harry átvette a fotót. A képről egy csapatnyi ember nézett rá — egyesek integettek neki, mások a kupájukat emelgették.
— Ott vagyok én — mutatta Mordon, persze szükségtelenül, hiszen a képbeli Rémszem azzal együtt is könnyen felismerhető volt, hogy kevesebb volt az ősz hajszála, és a fél orra se hiányzott. — Az egyik oldalamon Dumbledore áll, a másikon Dedalus Diggle… Marlene McKinnon. Családostul megölték, két héttel azután, hogy ez a fotó készült. Ők Frank és Alice Longbottom…
Harry amúgy is kavargó gyomra görcsbe rándult Alice Longbottom láttán. Jól ismerte ezt a kerek, barátságos arcot — Neville Longbottom anyjának szakasztott mása volt.
— …szegény ördögök — dörmögte Rémszem. — Ami velük történt, annál a halál is jobb… Ő pedig Emmeline Vance, vele találkoztál már. Az ott, mint látod, Lupin… Benjy Fenwick, vele is végeztek, apró darabokban találtunk rá… Menjetek odébb!
Rábökött a fotóra, mire a képbeli alakok engedelmesen félrehúzódtak, és előre engedték a hátrább állókat.
— Ő Edgar Bones, Amelia Bones fivére. Elintézték a családjával együtt… Kár érte, remek varázsló volt… Sturgis Podmore, uramisten, de fiatal volt… Caradoc Dearborn, fél évvel később eltűnt, ő se került elő… Hagrid, ő egy szemet se változott… Elphias Boge, őt is ismered. Már el is felejtettem, hogy folyton ez a szörnyű sapka volt rajta… Gideon Prewett… öt halálfaló bírt csak el vele, és a fivére, Fabian… hősként küzdöttek… Na tovább, tovább…
A fényképbeli emberkék megint helyezkedni kezdtek, s most a hátsó részen állók kerültek előtérbe.
— Ő Dumbledore fivére, Aberforth. Furcsa szerzet, akkor találkoztam vele először és utoljára… ő Doras Meadowes — Voldemort saját kezűleg végzett vele… Ott van Sirius, akkor még rövid haja volt… és… tessék, őket akartam megmutatni neked!
Harry szíve kihagyott egy dobbanást. A képről az édesanyja és az édesapja mosolygott rá. Egy alacsony, vizenyős szemű varázsló ült közöttük — Harry nyomban felismerte benne Féregfarkat, azt az embert, aki elárulta Voldemortnak szülei hollétét, s így közvetve a halálukat okozta.
— Na? — morogta Mordon.
Harry felpillantott a varázsló himlőhelyes, sebhelyektől szabdalt arcára. Mordon szemlátomást abban a hitben volt, hogy igazi csemegével örvendeztette meg Harryt.
— Aha… — Harry megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. — Öö… most jut eszembe, még be kell pakolnom a…
Végül mégse kellett kitalálnia olyan tárgyat, amit még nem pakolt be, mert Sirius megkérdezte, mi van Mordon kezében, és Rémszem magyarázni kezdte neki a kép történetét. Harry átvágott a konyhán, kiosont az ajtón, és mielőtt utána kiálthattak volna, felszaladt a lépcsőn.
Nem tudta, miért sokkolta ennyire a kép. Sok fotót látott már a szüleiről, és Féregfark se volt ismeretlen számára… De hogy ilyen váratlanul felbukkanjanak… És ott látni őket a sok mosolygó arc között… Benjy Fenwick, akit darabokra szaggattak, Gideon Prewett, aki hősként halt meg, és Longbottomék, akiket kínzással az őrületbe kergettek… emberek, akik örök időkig vidáman integetnek egy fényképen, nem is sejtve, hogy a sorsuk megpecsételődött… Lehet, hogy Mordonnak a fotó egyszerűen érdekes… neki, Harrynek bizarr és rémisztő.
Lábujjhegyen végigment az előszobán, s elhaladt a kitömött manófejek mellett. Örült, hogy végre egyedül lehet. Már majdnem felért az első emeletre, amikor zajt hallott — valaki sírt a szalonban.
— Ki van itt? — kérdezte fennhangon.
Nem kapott választ — de az a valaki a szalonban tovább sírt.
Harry felszaladt a maradék lépcsőfokokon, átvágott az előtéren, és benyitott a helyiségbe.
A szalon sötét falának tövében varázspálcát szorongató ember kuporgott. A szoba közepe felé nézett, ahol a kopott szőnyegen, annak is egy olyan részén, amit megvilágított az ablakon beeső holdfény, kicsavarodott tagokkal egy másik ember feküdt: a halott Ron.
Egyszerre mintha az összes levegőt kiszippantották volna Harry tüdejéből. Agya egy szempillantás alatt jéggé dermedt. Ron meghalt? Nem, ez nem lehet…
Egy pillanat… ez nem lehet… Ron lent volt a konyhában…
— Mrs. Weasley? — szólalt meg rekedten Harry.
— Com… com… comikulissimus! — zokogta Mrs. Weasley, és remegő kézzel Ron holttestére szegezte pálcáját.
Csatt!
Ron holtteste Billévé változott — a fiatalember széttárt karokkal hevert a hátán, szeme üvegesen meredt a semmibe. Mrs. Weasley még keservesebben zokogott.
— Com… comikulissimus!
Csatt!
Bill holtteste eltűnt, s a helyén a halott Mr. Weasley jelent meg törött szemüvegben, vérbe fagyva.
— Ne! — nyöszörögte Mrs. Weasley. — Ne… comikulissimus!
Comikulissimus!
Comikulissimus!
Csatt! Halott ikrek. Csatt! Halott Percy. Csatt! Halott Harry…
— Menjen ki, Mrs. Weasley! — kiáltotta Harry, saját holttestére meredve. — Majd valaki más…
— Mi folyik itt?
Lupin rontott be a szalonba, nyomában Siriusszal, s hamarosan bebicegett Mordon is. Lupin először Mrs. Weasleyre, majd a halott Harryre nézett, s szemlátomást rögtön felfogta, mi a helyzet. Előhúzta pálcáját, és hangosan, határozottan kimondta a varázsigét:
— Comikulissimus!
Harry holtteste eltűnt a szőnyegről, s a szalonnak ugyanazon a részén ezüstös színű, lebegő gömb tűnt fel a levegőben. Lupin intett egyet a pálcájával, mire a gömb füstfelhővé oszlott szét.
Mrs. Weasley nyögött egyet, azután két tenyerébe temette arcát, is újra felzokogott.
— Molly — szólt esetlenül Lupin, és odalépett az asszonyhoz. — Molly, nem kell…
A következő pillanatban már Lupin vállát áztatták Mrs. Weasley könnyei.
— Ez csak egy mumus volt, Molly — dörmögte a varázsló az asszony hátát simogatva. — Egy ártalmatlan mumus…
— Folyton ezt látom! — zokogta bele Mrs. Weasley Lupin vállába.
— Folyton… holtan látom őket! Minden éjjel… minden álmomban…
Sirius a szőnyegnek arra a részére meredt, ahol az előbb még az alakváltó mumus feküdt. Mordon Harryre nézett, aki viszont lesütötte a szemét. Az volt az érzése, hogy Mordon varázsszeme végig követte őt, mióta kijött a konyhából.
— Ne… ne mondjátok meg Arthurnak — szipogta Mrs. Weasley, és kapkodva megtörölte a szemét ruhája ujjával. — Nem akarom, hogy megtudja… Hogy lehetek ilyen buta…
Lupin adott neki egy zsebkendőt, és a boszorkány kifújta az orrát.
— Ne haragudj, Harry — szólt remegő hangon. — Mit gondolhatsz most rólam… Hogy még egy mumussal se tudok elbánni…
Harry mosolyogni próbált.
— Ugyan már… — motyogta.
— Azért van, mert olyan nagyon aggódom… — Mrs. Weasleynek elcsuklott a hangja, és megint potyogni kezdtek a könnyei. — A fél családunk be… benne van a Rendben… kész csoda lenne, ha… ha mindannyian túlélnénk… és Per-Percy szóba se áll velünk… Mi lesz, ha történik valami? Ki se tudtunk… békülni vele. És mi lesz, ha Arthur meg én meghalunk, ki fog… ki fog vigyázni Ronra és Ginnyre?
— Most már elég volt, Molly! — szólt szigorúan Lupin. — Más a helyzet, mint akkor régen. A rend sokkal felkészültebb, lépéselőnyben vagyunk, tudjuk, mit tervez Voldemort…
Mrs. Weasley riadtan sikkantott a név hallatán.
— Jaj, Molly, mikor fogod már megszokni, hogy kimondjuk a nevét? Nézd… azt nem ígérhetem meg, hogy senkinek nem esik bántódása. Ki ígérhetne ilyet? De az tény, hogy sokkal jobb helyzetből indulunk, mint legutóbb. Te akkor nem voltál a Rend tagja, nem tudhatod. Akkoriban a halálfalók hússzoros túlerőben voltak, és egyenként intéztek el minket…
Harrynek megint eszébe jutott a kép, szüleinek mosolygó arca.
Tudta, hogy Mordon még mindig figyeli őt.
— Percy miatt ne aggódj! — szólalt meg váratlanul Sirius. — Észhez fog térni. Csak idő kérdése, és Voldemort előbújik a rejtekhelyéről. Akkor pedig az egész minisztérium térden csúszik majd előttünk, hogy bocsássunk meg… De nekem hiába könyörögnek majd — tette hozzá keserűen.
— Ami pedig az elárvult Ront és Ginnyt illeti — mosolygott Lupin — gondolod, hogy hagynánk őket éhen halni?
Mrs. Weasley erőtlenül elmosolyodott.
— Olyan buta vagyok… — motyogta könnyeit törölgetve.
Azonban Harry, mikor tíz perccel később becsukta maga után a hálószoba ajtaját, nem tudta butának tartani Mrs. Weasleyt. Lelki szeme előtt még mindig ott lebegett a kép, ahogy szülei a fotóról rámosolyognak, nem is sejtve, hogy életük, csakúgy mint oly sok barátjuké, hamarosan szörnyű véget ér. És ugyanilyen erővel villant fel a fejében újra meg újra a Weasley család férfi tagjainak alakját öltő mumus képe.
Aztán egyszerre, látszólag minden ok nélkül, belehasított a fájdalom a sebhelyébe, és görcsbe rándult a gyomra.
— Hagyd abba! — szólt fennhangon, miközben megdörzsölte a sebhelyet.
— Az őrület első jele, ha az ember a saját fejéhez beszél — szólt egy kaján hang a falon lógó üres képből.
Harry eleresztette a füle mellett a megjegyzést. Felnőttebbnek érezte magát, mint életben bármikor, és szinte el se tudta képzelni, hogy alig egy órája még a legfőbb gondja egy varázsviccbolt volt meg az, hogy ki viseli az iskolában a prefektusi jelvényt.