Harrynek nyugtalan éjszakája volt. Álmában újra meg újra feltűntek a szülei — integettek neki, de nem szóltak hozzá. Ron és Hermione koronával a fejükön álltak és nézték, hogyan zokog Mrs. Weasley Sipor holtteste fölött — aztán Harry megint egy zárt ajtóban végződő folyosón találta magát. Végül arra ébredt, hogy sajog a sebhelye, és hogy Ron, aki már felöltözött, beszél hozzá.
— …jó lesz, ha sietsz, mert anya már most a haját tépi, azt mondja, le fogjuk késni a vonatot…
A házban hatalmas felfordulás volt. Abból, amit Harry öltözködés közben hallott, annyit sikerül kihámoznia, hogy Fred és George nem akarták cipelni a ládáikat, ezért megbűvölték őket, hogy maguktól lerepüljenek a földszintre. Ennek az lett az eredménye, hogy a ládák elütötték Ginnyt, s a lány két emeletet gurult lefelé a lépcsőn.
Mrs. Black és Mrs. Weasley egymást túlharsogva ordítottak:
— …össze is törhette volna magát, ti agyalágyultak!
— …undok korcsok, bemocskoljátok atyáim házát…
Harry már a cipőjét húzta, amikor Hermione kipirult arccal berontott a szobába. A vállán Hedvig üldögélt, karján pedig ott fészkelődött Csámpás.
— Hedvig visszajött anyáéktól. — A bagoly jól nevelten átrepült kalitkája tetejére. — Készen vagy?
— Mindjárt. Ginny hogy van? — kérdezte Harry, miközben orrára biggyesztette a szemüvegét.
— Mrs. Weasley elsősegélyt nyújtott neki — felelte Hermione. — De most meg Rémszem kitalálta, hogy nem indulhatunk el, amíg Sturgis Podmore meg nem érkezik, mert így hiányos a testőrgárda.
— Testőrgárda? — csodálkozott Harry. — Testőrök kísérnek minket a King’s Crossra?
— Téged kísérnek testőrök — pontosított Hermione.
— De minek? — mérgelődött Harry. — Ha jól tudom, Voldemort lapít mostanában. Attól féltek, hogy egy kuka mögül rám veti magát?
Hermione szaporán pislogott az órájára.
— Nem tudom… — felelte szórakozottan. — Mordon mondta… De ha nem indulunk el perceken belül, biztos, hogy lekéssük a vonatot…
— Elképzelhető lenne, hogy lejöjjetek végre!? — zengett be az ajtón Mrs. Weasley hangja.
Hermione akkorát ugrott, mintha megcsípték volna, és kirohant a szobából. Harry megragadta Hedviget, szelídnek épp nem nevezhető mozdulattal bedugta a kalitkába, majd ládáját maga mögött vonszolva Hermione után indult.
Mrs. Black portréja tombolt a dühtől, de senki nem vette a fáradságot, hogy behúzza előtte a függönyt — a nagy zsivajtól úgyis megint felébredt volna.
— Harry, te velem jössz és Tonksszal! — kiabálta Mrs. Weasley, túlharsogva az ismétlődő Sárvérűek! Korcsok! Mocskos bitangok! — ordításokat. — Hagyd itt a ládát és a baglyot, Alastor majd gondoskodik a poggyászról… Az ég szerelmére, Sirius, Dumbledore megmondta, hogy ne csináld!
Miközben Harry az előszobában elszórtan álló ládákat kerülgetve Mrs. Weasley felé igyekezett, egyszerre egy medveszerű, fekete kutya szegődött mellé.
— Mit bánom én! — legyintett dühösen Mrs. Weasley. — Csinálj, amit akarsz, de én nem felelek érte!
Azzal kitárta a bejárati ajtót, és kilépett a bágyadt szeptemberi napfénybe. Harry és a kutya követték. Az ajtó becsukódott mögöttük, és Mrs. Black hangja abban a szempillantásban elnémult.
Miközben lefelé mentek a bejárati lépcsősoron, Harry körülnézett.
— Hol van Tonks? — kérdezte.
Abban a minutumban, ahogy leértek a járdára, a lépcső eltűnt a hátuk mögül.
— Mindjárt találkozunk vele — felelte mogorván Mrs. Weasley, és bosszús pillantást vetett a Harry mellett ügető kutyára.
A sarkon furcsa külsejű öregasszony lépett oda hozzájuk: apró csigákba göndörödő, ősz haja volt, s rajta olyan alakú piros kalapot viselt, mint egy torta, amire ráültek.
— Helló — köszönt, és rákacsintott Harryre. Aztán az órájára pillantott. — Sietnünk kell, Molly, késésben vagyunk.
— Tudom, tudom… — morogta Mrs. Weasley, és megnyújtotta lépteit. — Rémszem az oka, azt akarta, hogy várjuk meg Sturgist… Bárcsak Arthur az idén is tudott volna szerezni kocsikat a minisztériumtól… de Caramel mostanában egy üres tintásüveget se enged elhozni neki… Hogy képesek a muglik nap mint nap varázstalanul utazni?
A nagy fekete kutya azonban szemlátomást élvezte a sétát. Vidáman ugatva körbeszaladta őket, elzavart néhány galambot, majd kergetni kezdte a saját farkát. Harry nem állta meg nevetés nélkül, Mrs. Weasley viszont olyan dühös orr-ráncolást mutatott be, hogy az már szinte Petunia nénit idézte.
Húsz percet gyalogoltak a King’s Crossig, s ez alatt az idő alatt csak annyi említésre méltó történt, hogy Sirius Harry szórakoztatására megkergetett két macskát. A pályaudvarra érve azután odasétáltak a kilences és tízes vágányok peronját elválasztó falhoz, és kivárták, amíg senki nem figyel oda rájuk. Akkor egymás után nekidőltek a falnak, és könnyedén átléptek a kilenc és háromnegyedik vágányra, ahol a Roxfort expressz gőzmozdonyos szerelvénye várakozott indulásra készen. A peron zsúfolva volt a búcsúzó diákokkal és az őket kísérő szülőkkel. Amint Harry orrát megcsapta a mozdony füstjének jól ismert illata, megint felpezsdült lelkében az öröm… Tényleg visszamegy a Roxfortba!
— Remélem, a többiek is ideérnek — szólt Mrs. Weasley, aggódó pillantásokat vetve a peron végén emelkedő kovácsoltvas boltív felé, ahonnan az érkezőket várták.
— Szép kutyád van, Harry! — kiáltott rájuk egy magas, rasztahajú fiú.
— Kösz, Lee — bólintott vigyorogva Harry. Sirius vadul csóválta a farkát.
— Hála az égnek — sóhajtott fel Mrs. Weasley. — Megjött Alastor a csomagokkal. Nézzétek…
A boltív alatt megjelent egy ládákkal megrakott kuli, s mögötte egy bicegő hordár, aki mélyen a szemébe húzta sapkáját.
— Minden rendben — dörmögte oda Mordon Mrs. Weasleynek és Tonksnak. — Nem hiszem, hogy követtek minket…
Néhány másodperccel később Mr. Weasley, Ron és Hermione is felbukkantak a peronon, s mire levették ládáikat Mordon kulijáról, Fred, George és Ginny is megérkezett, Lupin kíséretében.
— Esemény? — kérdezte Mordon.
— Semmi — felelte Lupin.
— Sturgisról akkor is jelentést teszek Dumbledore-nak — morogta Rémszem. — Ezen a héten már másodszor maradt el. Kezd olyan megbízhatatlan lenni, mint Mundungus.
— Hát akkor… vigyázzatok magatokra! — mondta Lupin, és sorban mindenkivel kezet fogott. Harryt, aki az utolsó volt a sorban, vállon is veregette. — Te is légy óvatos, Harry!
— Úgy van: húzd be a nyakad, és tartsd nyitva a szemed! — bólintott Mordon, s ő is kezet rázott Harryvel. — Mindenkinek mondom: jól gondoljátok meg, hogy mit írtok le. Bizalmas információ még véletlenül se kerüljön levélbe.
— Örülök, hogy megismertelek benneteket — búcsúzott Tonks.
Átölelte Hermionét és Ginnyt. — Ha minden igaz, nemsokára viszontlátjuk egymást.
Felhangzott a figyelmeztető sípszó. Azok a diákok, akik még a peronon álltak, most a vonatajtókhoz tódultak.
— Gyorsan, gyorsan… — Mrs. Weasley átölelte azokat, akik épp a keze ügyébe kerültek — Harryt kétszer is a nagy kapkodásban. — Írjatok… Jók legyetek… Ha itthon felejtettetek valamit, majd utánatok küldjük… Szálljatok fel, gyorsan, siessetek…
A fekete kutya a hátsó lábára állt, s a két mellsőt Harry vállára helyezte. Mrs. Weasley nyomban ott termett, a vonat felé lökte Harryt, s közben rásziszegett a kutyára:
— Az ég szerelmére, Sirius, viselkedj állat módjára!
— Viszlát! — kiáltott ki Harry a nyitott ablakon, mikor a vonat mozgásba lendült. Ron, Hermione és Ginny ott álltak mellette, és integettek. Tonks, Lupin, Mordon és a Weasley házaspár alakja egykettőre beleolvadt a tömegbe, a fekete kutya viszont még sokáig ott loholt Harryék ablaka alatt. A peronon álló emberek nevetve nézték, hogyan kergeti a vonatot — aztán a szerelvény bekanyarodott, és Sirius is eltűnt.
— Nem lett volna szabad kikísérnie minket — csóválta a fejét Hermione.
— Ne aggódj már! — legyintett Ron. — Szegény hónapok óta ki se tette a lábát a házból.
Fred összecsapta a tenyerét.
— Na jó, nincs időnk estig csevegni — mondta. — Üzleti ügyünk van Lee-vel. Sziasztok!
Azzal az ikrek elindultak jobbra a kocsi folyosóján.
A vonat még jobban felgyorsult, úgyhogy az elsuhanó házak már csak színes villanásoknak tűntek.
— Menjünk, keressünk magunknak egy fülkét! — indítványozta Harry.
Ron és Hermione egymásra néztek.
— Öhm — motyogta Ron.
— Figyelj… — szólt kelletlenül Hermione — nekünk Ronnal át kell mennünk a prefektusok kocsijába.
Ron nem nézett rá Harryre; egyszerre roppantul érdekelni kezdte bal keze körmének állapota.
— Ja persze… — bólintott Harry. — Jól van, menjetek.
— Nem hiszem, hogy egész úton ott kell maradnunk — sietett hozzátenni Hermione. — A levélben azt írták, hogy eligazítást kapunk az iskolaelső fiútól és lánytól, aztán a folyosókon kell időnként járőröznünk.
— Jól van — ismételte Harry. — Akkor majd később találkozunk.
— Persze… — dörmögte Ron, nyugtalan oldalpillantást vetve barátjára — semmi kedvem nincs átmenni oda. Szívesebben maradnék… De hát muszáj… Nekem ez nem öröm, én nem vagyok Percy — fejezte be dacosan.
— Tudom, hogy nem vagy Percy — mosolygott Harry. Azonban mikor Ron és Hermione ládájukat vonszolva, Csámpással és Pulipinty kalitkájával a kezükben elindultak a vonat eleje felé, egyszerre elveszettnek érezte magát. Még sose utazott Ron nélkül a Roxfort expresszen.
— Gyere! — szólt rá Ginny. — Ha sietünk, talán nekik is tudunk foglalni helyet.
— Jó, menjünk — bólintott Harry. Felemelte Hedvig kalitkáját, másik kezével pedig megfogta a ládát. Elindultak a folyosón, s menet közben sorra bepillantottak a fülkék üvegezett ajtaján. Mindegyik szakasz tele volt. Harry észrevette, hogy feltűnően sok diák bámulja meg őt — sőt voltak, akik megbökték szomszédjukat, és rá mutogattak. Miután öt egymást követő fülkénél ezt tapasztalta, végre eszébe jutott a magyarázat: a Reggeli Próféta egész nyáron ezt sugalmazta olvasóinak, hogy ő egy öntelt, nagyotmondó alak.
Eltűnődött, hogy vajon a bámészkodók és akik összesúgnak a háta mögött, elhitték-e az újság meséit.
A legutolsó kocsiban összetalálkoztak Neville Longbottommal, Harry évfolyam- és háztársával. Neville kerek arcán verejtékcseppek ültek — szemlátomást nagy nehézséget okozott neki, hogy ne veszítse el se a ládáját, se kapálózó varangyát, Trevort.
— Szia, Harry — zihálta. — Szia, Ginny… minden fülke tele van… nem találtam helyet…
— Honnan veszed, hogy mind tele van? — felelte Ginny, aki időközben eloldalazott Neville mellett, és benézett a következő fülkébe. — Ebben itt például csak Lüke Lovegood ül…
Neville valami olyasmit motyogott, hogy senkit nem akar zavarni.
— Ne butáskodj már! — nevetett Ginny. — Nem harapja le a fejed!
Azzal kinyitotta az ajtót, és bevonszolta a fülkébe a ládáját.
Harry és Neville követték.
— Szia, Luna — köszönt Ginny. — Szabad a többi hely?
Az ablaknál ülő lány felnézett rájuk. Derékig érő, kusza, piszkosszőke haja volt, szinte fehér szemöldöke és dülledt, kerek szeme, ami a szüntelen csodálkozás kifejezését kölcsönözte arcának.
Harry egy szempillantás alatt rájött, miért nem akaródzott Neville-nek beülni ebbe a fülkébe. A lányról lerítt, hogy nem normális, bár nehéz volt megállapítani, hogy mi utal leginkább erre: az, hogy a varázspálcája a bal füle mögött van, hogy vajsörös dugókból fűzött nyakláncot visel, vagy hogy fejjel lefelé tartja az újságot.
A lány végignézett hármójukon, s végül Harryn állapodott meg a tekintete. Lassan bólintott.
— Kösz — mosolygott rá Ginny.
Harry és Neville feltuszkolták a három ládát meg Hedvig kalitkáját a poggyásztartóra, majd leültek. Luna némán figyelte őket fejjel lefelé tartott újságja — a Hírverő magazin egy példánya — fölött. Harrynek feltűnt, hogy a lány sokkal ritkábban pislog, mint más emberek. Merev tekintettel bámulta őt, s Harry most már bánta, hogy szembeült vele.
— Jó volt a vakáció, Luna? — érdeklődött Ginny.
— Igen — felelte álmatagon a lány, szemét továbbra is Harryre szegezve. — Igen, nagyon jó volt… Te Harry Potter vagy — tette hozzá váratlanul.
— Igen, tudom — morogta Harry.
Neville nevetett, s Luna szeme most felé fordult.
— Hogy te ki vagy, azt nem tudom.
— Senki — sietett a válasszal Neville.
— Nem vagy senki! — pirított rá Ginny. — Neville Longbottom… Luna Lovegood. Egy évfolyamba járunk Lunával, de ő hollóhátas.
— Magad azzal ékesíted, ha elmédet élesíted — recitálta éneklő hangon Luna, aztán felemelte megfordított újságját, elbújt mögötte, és hallgatásba burkolózott. Harry és Neville elképedt pillantást váltottak, Ginny pedig a markába kuncogott.
A vonat időközben kiért a városból, s most sík mezők között haladt. Furcsa, bizonytalan idő volt; egyik percben vakító napfény áradt be a fülkébe, a másikban fenyegető, sötét felhőtömegek árnyéka vetült rájuk.
— Találjátok ki, mit kaptam a születésnapomra! — szólt Neville.
— Még egy nefeleddgömböt? — tippelt Harry, arra a szerkezetre célozva, amit Neville a nagyanyjától kapott lyukacsos emlékezetének megsegítése végett.
— Nem — rázta a fejét a fiú. — Bár egy olyan is jól jönne, mert a régi elkeveredett valahol… Nem, ezt nézzétek meg!
Beledugta iskolatáskájába a szabad kezét, a másikkal még mindig Trevort markolta, és némi kotorászás után előhúzott egy virágcserepet. A beleültetett növény leginkább kis szürke kaktuszhoz hasonlított, azzal a különbséggel, hogy tüskék helyett kelésszerű dudorok borították.
— Mimbulus Mimbeltonia — mutatta be büszkén Neville — közönséges nevén butykor.
Harry szemügyre vette a furcsa cseréplakót. Az egyenletesen lüktetett, s ettől egy kórosan elváltozott belső szerv benyomását keltette.
— Nagyon-nagyon ritka növény — magyarázta lelkesen Neville. — Szerintem még a roxforti füvészkertben sincs ilyen. Alig várom, hogy megmutathassam Bimba professzornak! Algie nagybácsim hozta Asszíriából. Remélem, sikerül majd szaporítani.
Harry tudta, hogy a gyógynövénytan Neville kedvenc tantárgya, ennek ellenére nem értette, miért van úgy oda a fiú a satnya kis növényért.
— Van valami… érdekes benne? — kérdezte bizonytalanul.
— Egy csomó minden! — büszkélkedett Neville. — Fantasztikus védekező mechanizmusa van! Fogd csak meg Trevort…
Azzal Harry kezébe nyomta a varangyot, és gyorsan előkotort egy pennát a táskájából. Luna Lovegood kissé lejjebb eresztette fordított újságját, hogy kilásson fölötte. Neville szemmagasságba emelte a Mimbulus Mimbeltoniát, nyelve hegyét kidugva célzott, majd pennájával erősen megbökte a növényt.
A hatás nem maradt el: a kaktusz összes dudorából sűrű, bűzös, sötétzöld váladék lövellt ki, bemocskolva a plafont, az ablakot és Luna Lovegood újságját. Ginny, aki az utolsó pillanatban lehajtotta a fejét, csupán úgy festett ezek után, mintha nyálkás, zöld sapkát viselne. de Harry, aki a kapálózó Trevorral bajlódott, jó adagot kapott az arcába az állott trágyát idéző szagú anyagból.
Neville, aki a derekáig zöld volt a váladéktól, megrázta fejét, hogy legalább a szemét ki tudja nyitni.
— Bo-bo-bocsánat… — hebegte. — Most próbáltam ki először… nem gondoltam, hogy ennyire… Nem kell félni, a butykornyál nem mérgező — tette hozzá gyorsan, miután Harry nagy csomó ragacsot köpött a padlóra.
A következő pillanatban kinyílt a fülke ajtaja.
— Ó… szia, Harry! — szólt egy meglepett hang. — Öhm… rosszkor jöttem?
Harry fél kezébe fogta Trevort, és letörölte a zöld ragacsot szemüvege lencséjéről. Az ajtóból egy hosszú, fekete hajú, nagyon csinos lány mosolygott rá: Cho Chang, a Hollóhát kviddicscsapatának fogója.
— Á… szia — nyögte ki Harry.
— Hát… csak gondoltam, beköszönök… — mondta pironkodva Cho, és már fordult is kifelé. — Sziasztok.
Azzal becsukta az ajtót, és elment. Harry nagyot nyögve roskadt hátra az ülésen. Ha megválaszthatta volna, milyen körülmények között találjon rá Cho, egy csapat híres ember gyűrűjében mutatkozott volna, akik épp az ő legújabb viccén nevetnek. Ehhez képest a lány Neville és Lüke Lovegood társaságában, egy varanggyal az ölében, butykornyáltól csöpögő fejjel látta őt.
— Semmi baj! — vigasztalta Ginny. — Egy pillanat, és tiszták leszünk. — Előhúzta varázspálcáját. — Suvickus!
A butykornyál eltűnt.
— Bocsánat… — ismételte megszeppenve Neville.
Ron és Hermione majdnem egy óráig elmaradtak, úgyhogy a mozgóbüfés boszorkányt is lekésték. Ginny és Neville már elpusztították az összes tökös derelyét, és javában cserélgették csokibékás kártyáikat, mikor végre nyílt az ajtó, és belépett a két prefektus Csámpás meg a rikoltva huhogó Pulipinty társaságában.
— Éhen halok — nyögte Ron, azzal felzsuppolta Pulipinty kalitkáját Hedvigé mellé, elmart egy csokibékát Harry készletéből, és ledobta magát az ülésre. Miután kicsomagolta az édességet, és leharapta a béka fejét, behunyt szemmel hátradőlt, mintha az utolsó csepp ereje is elhagyta volna.
— Idén is két prefektust jelöltek ki minden házból — kezdte beszámolóját Hermione, aki kimondottan rosszkedvűnek tűnt. — Egy fiút és egy lányt.
— Hármat találhattok, hogy ki lett a mardekáros prefektus — szólt Ron, még mindig behunyt szemmel.
— Malfoy — vágta rá Harry. Egyszerre biztos volt benne, hogy valóra vált ez a lidérces álma.
— Talált — bólintott Ron, és a szájába tömte a csokibéka maradékát.
— A társa meg az a liba, Pansy Parkinson — dohogott Hermione.
— Fel nem tudom fogni, hogy csinálhattak belőle prefektust, mikor olyan sötét, mint egy kupán vágott troll…
— Kik a hugrabugosok? — érdeklődött Harry.
— Ernie Macmillan és Hannah Abbott — felelte tele szájjal Ron.
— A Hollóhátból meg Anthony Goldsteint és Padma Patilt nevezték ki — egészítette ki a névsort Hermione.
— Padma Patillel mentél a karácsonyi bálba — csendült egy álmatag hang.
Valamennyien Luna Lovegood felé fordították a fejüket. A lány kinézett a Hírverő alsó széle fölött, és ezúttal Ront bámulta meredten.
Ron lenyelte a falatot.
— Igen, tudom, hogy vele mentem — felelte kissé meglepetten.
— Padma nem érezte túl jól magát — folytatta Luna. — Egy kicsit megsértődött rád, mert nem akartál táncolni vele… Engem nem zavart volna — tette hozzá merengve. — Nem szeretek táncolni.
Azzal megint eltűnt a Hírverő mögött. Ron néhány másodpercig tátva maradt szájjal meredt a magazin borítólapjára. Aztán kérdő tekintettel Ginnyre nézett, de húga csak tömködte a szájába az öklét, hogy visszafojtsa nevetését. Ron pislogva megcsóválta a fejét, és az órájára nézett.
— Bizonyos időközönként ellenőrző őrjáratot kell tartanunk a folyosón — magyarázta Harrynek és Neville-nek. — A rendetlenkedőket meg is büntethetjük. Alig várom, hogy rajtakapjam valamin Crakot és Monstrót…
— Nem azért vagy prefektus, hogy visszaélj a hatalmaddal! — szólt rá szemrehányóan Hermione.
— Persze, és Malfoy se fog visszaélni vele, mi? — vágott vissza epésen Ron.
— Le akarsz süllyedni az ő szintjére?
— Nem, csak előbb akarom elkapni a barátait, mint ő az enyémeket.
— Az ég szerelmére, Ron…!
— Monstrót íratni fogom — álmodozott Ron. — Bele fog pusztulni, mert utál írni. — Fájdalmasan elfintorodott, úgy tett, mintha a levegőbe írna, és utánozta Monstro mély, morgó hangját: — Olyan… vagyok… elölről… mint a… pávián… hátulról…
Mindenki nevetett a viccen, s leghangosabban épp Luna Lovegood. Visító kacagásával felriasztotta Hedviget, aki mérges szárnycsapkodásba kezdett, Csámpás pedig ijedtében felugrott a poggyásztartóra, és onnan sziszegett a lányra. Lunát úgy rázta a nevetés, hogy újságja kicsúszott a kezéből, leszánkázott a lábán, és a padlóra esett.
— Ez vicces volt!
Luna tátott szájjal kapkodott levegő után, s dülledt szeme könnyben úszott, úgy meredt Ronra. A fiú döbbenten nézett körül, a többiek pedig most már az ő arckifejezésén nevettek, no meg azon, ahogy Luna Lovegood a hasára szorított kézzel, előre-hátra hajladozva, véget nem érően kacagott.
— Engem nevetsz ki? — kérdezte gyanakodva Ron.
— A pávián… hátulról! — kacagta Luna, szúró oldalát markolászva.
Amíg a többiek Lunát nézték, Harry tekintete az újságra siklott, és meglátott valamit, ami felkeltette az érdeklődését. Fejjel lefelé nemigen tudta kivenni, mit ábrázol a címlapkép, de most már látta, hogy az egy karikatúra Cornelius Caramelről. Meglehetősen gyatra rajz volt — Harry csak a halványzöld keménykalapról ismert rá a miniszterre. A rajzolt Caramel egyik kezével egy zsák aranyat markolt, a másikkal egy koboldot fojtogatott. A kép fölé az alábbi szalagcímet nyomtatták: Harc a Gringottsért — meddig megy el a miniszter?
A kép alatt a magazin néhány másik cikkének címe állt:
KORRUPCIÓ A KVIDDICSLIGÁBAN: VIHAR A TORNÁDÓK KÖRÜL;
AZ ŐSI RÚNÁK FELTÁRT TITKAI;
SIRIUS BLACK: BŰNÖS VAGY ÁLDOZAT?
— Megnézhetem az újságodat? — kérdezte izgatottan Harry.
Luna nem vette le a szemét Ronról, és a nevetést se hagyta abba, de azért bólintott.
Harry felkapta a padlóról a lapot, és kinyitotta a tartalomjegyzéknél. Most jutott csak eszébe a magazin, amit Kingsley Siriusnak küldött — sejtette, hogy az a Hírverőnek ugyanez a száma lehetett.
Kikereste a tartalomjegyzékben a cikket, és a megadott oldalra lapozott.
Az írást egy másik csapnivaló karikatúrával illusztrálták — ha nincs fölötte a cím, Harry nem is jött volna rá, hogy a rajz a keresztapját próbálja ábrázolni. Sirius egy rakás emberi csonton állt, pálcával a kezében. A cikk az alábbi címet viselte:
SIRIUS BLACK: MILYEN SÖTÉT A FEKETE EMBER MÚLTJA?
Megátalkodott tömeggyilkos vagy jámbor popénekes?
Harry többször is elolvasta az alcímet, mert nem akart hinni a szemének. Mióta jámbor popénekes Sirius?
A tömeggyilkosként elhíresült Sirius Blackről immár tizennégy éve állítják, hogy tucatnyi mugli és egy varázsló halála szárad a lelkén. Két esztendeje, miután Black arcátlanul merész szökést hajtott végre az Azkabanból, a Mágiaügyi Minisztérium minden idők legkiterjedtebb embervadászatát indította el a kézre kerítésére. Mindeddig senki nem kételkedett benne, hogy elfogatása esetén Black megérdemelten kerülne vissza a dementorokhoz.
DE MI AZ IGAZSÁG?
A napvilágra került új bizonyítékok legalábbis kétségessé teszik, hogy Sirius Black elkövette a bűntényt, amiért az Azkabanba küldték.
A Little Norton, Acanthia út 18. szám alatt lakó Doris Purkiss szerint ugyanis Black a kérdéses időpontban nem tartózkodott a mészárlás színhelyén.
„A félreértés ott kezdődik, hogy a szóban forgó ember nem is Sirius Black — állítja Mrs. Purkiss. — Akit az emberek Blacknek tartanak, az valójában Bob Roshta, a Bezsongott Koboldok együttes énekese, aki közel tizenöt éve felhagyott a nyilvános szerepléssel, miután fültövön találta egy répa a Little Norton-i Church Hallban tartott koncerten. Rögtön felismertem őt, mikor megláttam a képét az újságban. Na már most Bob semmiképp se követhette el a gyilkosságokat, mivel azon az estén kettesben volt velem. Sose felejtem el azt a meghitt, gyertyafényes vacsorát… Írtam a mágiaügyi miniszternek, és bízom benne, hogy Siriust, azaz Bobot napokon belül felmentik minden vád alól.”
Harry hitetlenkedve meredt az újságra. Ezt vagy viccnek szánták, gondolta, vagy a szerkesztők válogatás nélkül lehoznak minden butaságot. Lapozgatni kezdett a magazinban, és hamarosan ráakadt a Caramelről szóló cikkre.
Cornelius Caramel mágiaügyi miniszter tagadja, hogy öt éve, mikor posztjára megválasztották, szerepelt volna tervei között, hogy átveszi a Gringotts Varázslóbank irányítását.
Caramel kitart álláspontja mellett, miszerint csupán „békés együttműködésre” törekszik aranyunk őrzőivel.
DE MI AZ IGAZSÁG?
A miniszterhez közel álló források nemrég megerősítették, hogy Caramel igenis szívesen rátenné a kezét a koboldok aranykészletére, és célja eléréséhez az erőszaktól se riadna vissza.
„Nem ez lenne az első alkalom — állítja egy bennfentes. — Elég, ha annyit mondok, hogy a barátai Koboldölő Cornelius néven emlegetik a miniszter urat. Bizalmasai körében előszeretettel henceg vele, hogyan végzett áldozataival: a vízbefojtás, az ablakon kilökés, a mérgezés és a kenyérbe sütés egyaránt szerepelt a módszerei között…”
Harrynek ennyi elég volt a cikkből. Nem tartotta szent életű embernek Caramelt, de azért elég nehezen tudta elképzelni, hogy a miniszter koboldok kenyérbe sütésével töltse a szabadidejét. Tovább lapozott a magazinban, s többek között a következőket találta: egy leleplező riportot a Tutshilli Tornádókról, akik zsarolás, kínzás és szabályellenes seprűbájolás segítségével lettek kupagyőztesek; interjút egy varázslóval, aki állítása szerint elrepült a Holdra egy Jólsep-R 6-on, és egy zsák holdbékát hozott haza bizonyíték gyanánt; és egy cikket az ősi rúnákról, ami legalább magyarázatot adott rá, miért tartotta Luna fejjel lefelé az újságot. A cikk szerzője szerint a rúnák, ha fordítva nézik őket, olyan átkot adnak ki, amellyel „savanyú naranccsá változtathatjuk ellenfelünk fülét”.
Harrynek el kellett ismernie, hogy a többi cikkben olvasható bődületes sületlenségekhez képest finom túlzás csupán az az állítás, hogy Sirius a Bezsongott Koboldok énekese.
— Találtál benne valami jót? — kérdezte Ron, miután Harry becsukta a magazint.
— Kizártnak tartom — előzte meg Harryt a válasszal Hermione. — A Hírverő egy szennylap, ezt mindenki tudja.
— Már megbocsáss! — fortyant fel Luna, s hangja most cseppet sem volt álmatag — de az apám a főszerkesztője.
— Ó… — Hermione elpirult. — Persze vannak benne érdekes… tulajdonképpen egészen…
— Megkaphatnám az újságomat? — szólt hűvösen Luna, azzal kirántotta Harry kezéből a magazint. Fellapozta az ötvenhetedik oldalt, és „csakazértis” mozdulattal fejjel lefelé fordította az újságot.
Épp újra eltűnt mögötte, amikor harmadszor is kinyílt a fülke ajtaja.
Harry arra fordította a fejét; számított erre a látogatásra, de attól még semmivel sem volt kellemesebb belenézni Draco Malfoy sötéten vigyorgó képébe. A mardekáros fiút elmaradhatatlan csatlósai, Crak és Monstro kísérték.
— Mit akarsz? — mordult rá Malfoyra Harry, mielőtt az kinyithatta volna a száját.
— Udvariasabban, Potter, különben büntetőfeladat lesz a vége — felelte Malfoy, akinek ugyanolyan egyenes szálú, szőke haja és hegyes álla volt, mint az apjának. — Amint látod, én, ellentétben veled, prefektus lettem, és ez azt jelenti, hogy én, ellentétben veled, büntetést szabhatok ki.
— Igen — vágta rá Harry — de te, ellentétben velem, egy undok féreg vagy, úgyhogy tűnj el, és hagyj minket békén!
Ron, Hermione, Ginny és Neville nevettek. Malfoy szája sarka megrándult.
— Mesélj, Potter: milyen érzés lemaradni Weasley mögött? — kérdezte.
— Dugulj be, Malfoy! — sziszegte Hermione.
— Nocsak, érzékeny pontra tapintottam? — vigyorodott el Draco. — Szóval, vigyázz magadra, Potter, mert most én vagyok a nagykutya.
— Hordd el magad! — pattant fel Hermione.
Malfoy még egy utolsó gonosz pillantást vetett Harryre, aztán visszavonulót fújt. Crak és Monstro elcammogtak a nyomában.
Hermione becsapta utánuk a fülke ajtaját. Aztán Harryre nézett, aki ebből nyomban kitalálta, hogy a lányt is megijesztette Malfoy utolsó mondata.
— Bekapnék még egy békát — szólt Ron, akinek viszont láthatóan nem tűnt fel semmi.
Harry nem beszélhetett nyíltan Neville és Luna előtt. Váltott még egy nyugtalan pillantást Hermionéval, aztán az ablak fel fordult, és kibámult rajta.
Eddig úgy gondolta, hogy Sirius partizánakciója vicces ötlet volt, most viszont egyszerre felelőtlen, ha nem egyenesen életveszélyes kalandnak tartotta… Hermionénak igaza volt… Siriusnak nem lett volna szabad elkísérnie őket a pályaudvarra. Mi van, ha Mr. Malfoy felismerte a fekete kutyát, és elmondta a fiának? Mi van, ha kikövetkeztette, hogy Weasleyék, Lupin, Tonks és Mordon mind ismerik Sirius búvóhelyét? Vagy Draco csak véletlenül választotta épp a „nagykutya” szót?
A vonat már jókora utat tett meg észak felé, de az idő továbbra is meghatározhatatlan maradt. Lusta eső pöttyözte be az ablakot, aztán lagymatagon kisütött a nap, csak hogy kisvártatva megint a felhők mögé bújjon. Mikor besötétedett, és meggyulladt a fülkében a lámpa, Luna összecsavarta a Hírverőt, gondosan elhelyezte a táskájában, és attól fogva olvasás helyett Harryt és barátait bámulta.
Harry az ablakhoz szorította a homlokát, hátha megpillantja a Roxfortot, de a felhőkön nem sütött át a Hold, s amúgy is alig lehetett kilátni az esőtől csíkos ablakon.
— Ideje átöltöznünk — szólalt meg végül Hermione, s mindenki egyetértett vele. Némi nehézség árán kinyitották ládáikat, ki-ki elővette az iskolai talárját, és belebújt. Hermione és Ron gondosan feltűzték a prefektusi jelvényt a mellükre — Harry azt is észrevette, mikor Ron lopva rápillantott tükörképére az ablakban.
Végül aztán a vonat lassan fékezni kezdett, és minden irányban felhangzott a szedelőzködő diákok jól ismert zsibongása. Mivel Ronnak és Hermionénak felügyelniük kellett a leszállást, megint elbúcsúztak egy időre, s addig Csámpást és Pulipintyet Harryék gondjaira bízták.
— Viszem azt a baglyot, ha akarod… — ajánlkozott Luna, s kinyújtotta a kezét Pulipinty kalitkájáért. Neville közben Trevort igyekezett betuszkolni a belső zsebébe.
— Ó… öö… kösz — felelte zavartan Harry. Átadta Pulipintyet a lánynak, s így már biztonságosabban tudta tartani Hedvig kalitkáját.
Kioldalaztak a fülkéből, s a folyosóra lépve megcsapta arcukat a friss, esti levegő. A tömeg lassan, egyenletesen hömpölygött az ajtó felé. Harry már érezte is a tóhoz vezető utat szegélyező fenyőfák illatát. Mikor aztán végre a peronra lépett s körülnézett, várta, hogy felharsanjon a jól ismert hang, a jól ismert kiáltás: „Elsősök! Minden elsős jöjjön ide!” De hiába várt. Helyette egy egészen másféle, egy határozott női hang csendült fel:
— Elsőévesek, itt sorakozzatok! Elsőévesek, hozzám!
Egy közeledő lámpás imbolygó fénykörében Harry rövid hajú, előreugró állú boszorkányt pillantott meg: Suette-Pollts professzor volt az, a tanárnő, aki az előző tanévben egy ideig helyettesítette Hagridot a legendás lények gondozása órán.
— Hol van Hagrid? — fordult Ginnyhez Harry.
— Nem tudom — felelte a lány. — De szerintem menjünk tovább, mert elálljuk az utat.
— Persze…
Az állomásról kifelé menet a tömeg elsodorta őket egymás mellől. Harry a nagy tolongásban is végig nézelődött, hátha megpillantja Hagridot. Úgy érezte, nagy barátjának mindenképp ott kell lennie valahol… Hiszen annyira várta a találkozást vele… Hagridnak azonban nyoma se volt.
Nem mehetett el a Roxfortból… — győzködte magát Harry, miközben a tömeggel együtt kiaraszolt az állomás kapuján. — Biztos csak megfázott vagy valami…
Körülnézett Ron és Hermione után. Meg akarta kérdezni tőlük, mit szólnak Suette-Pollts professzor újbóli felbukkanásához, de nem voltak a közelben, így aztán hagyta, hogy a sokaság magával sodorja őt a roxmortsi vasútállomás előtti, esőáztatta útra.
Az úton ott várakoztak már azok a ló nélküli, önjáró fiákerek — vagy száz darab — amelyek minden évben a kastélyba szállították a felsőbb éveseket. Harry épp csak egy pillantást vetett rájuk, aztán tovább kereste Ront és Hermionét. Egy másodperccel később azonban megint a ló nélküli kocsikra nézett, ám azok már nem voltak ló nélküliek. Villás kocsirúdjaik között furcsa lények álltak — Harry esetleg lónak nevezte volna őket, de csak jobb híján, mert ugyanakkor valamiféle hüllőre is emlékeztettek. Testükön nem volt se bőr, se hús; fekete köpenyük a csontvázukon lógott. Fejükben, mely a sárkányéhoz hasonlított, merev tekintetű, pupillátlan, fehér szem ült. Marjuk tájékán szárny állt ki a hátukból — egy pár hatalmas, csupasz, fekete szárny, melyet mintha óriásdenevérektől vettek volna kölcsön. Hátborzongató látványt nyújtottak, ahogy némán, mozdulatlanul álltak a sötétben. Harry nem értette, miért fogták be ezeket a rémlovakat a kocsik elé, ha egyszer azok maguktól is képesek mozogni.
— Hol van Puli? — hallotta Ron hangját közvetlenül a háta mögül.
— Az a Luna hozta le a vonatról — felelte, és gyorsan barátja felé fordult, hogy kikérje a véleményét Hagrid hollétéről. — Szerinted hol lehet…
— Hagrid? Fogalmam sincs. — Ron hangjában aggodalom csendült. — Remélem, nincs semmi baj vele.
Nem messze tőlük Draco Malfoy és kísérői, akik között ott volt Crak, Monstro és Pansy Parkinson, épp félrelökdöstek pár jámbor arcú másodévest, hogy lefoglaljanak egy kocsit maguknak. Néhány másodperc múlva aztán a ziháló Hermione is előbukkant a tömegből.
— Malfoy az előbb undorítóan elbánt egy elsőssel. Esküszöm, ezt jelenteni fogom. Öt perce viseli a jelvényt, de máris terrorizálja a társait… hol van Csámpás?
— Ginnynél — felelte Harry. — Ott…
Ginny felbukkant a közelükben, karján a nyugtalan macskával.
— Kösz — biccentett Hermione, és megszabadította Ginnyt Csámpástól. — Gyertek, szerezzünk egy kocsit, mielőtt mindegyik megtelik…
— És mi lesz Pulival? — ellenkezett Ron, de Hermione addigra már el is indult a legközelebbi üres fiáker felé. Harry hátramaradt Ronnal.
— Szerinted mik ezek az izék? — kérdezte, a rémlovak felé bökve a fejével.
— Milyen izék?
— Hát azok a lovak…
A mellettük elsiető diákok között végre feltűnt Luna, két karja közt Pulipinty kalitkájával. Az apró bagoly, mint mindig, izgatottan csipogott.
— Tessék — szólt Luna. — Nagyon aranyos kis madár.
— Aha… kedves — morogta Ron. — Na menjünk, szálljunk be… Mit is kérdeztél, Harry?
— Azt, hogy mik azok a lószerűségek — ismételte Harry, miközben Ronnal és Lunával elindultak Hermione és Ginny fiákere felé.
— Milyen lószerűségek?
— Hát azok ott a fiákerek előtt! — csattant fel Harry. Ott álltak egy méterre a legközelebbi bestiától; az őket nézte üres, fehér szemével — Ron mégis értetlenkedve meredt Harryre.
— Miről beszélsz?
— Hogyhogy miről… erről, itt!
Harry a karjánál fogva megfordította Ront, hogy farkasszemet kelljen néznie a szárnyas lóval. Ron egy-két másodpercig a bestia felé bámult, aztán megint Harryre nézett.
— Mit kéne látnom?
— Hát a… azt, ami a kocsirudak között áll! Ami be van fogva a fiáker elé! Itt van az orrod előtt!
Ron azonban továbbra is csak pislogott, s Harrynek riasztó gondolata támadt.
— Te nem… nem látod őket?
— Miket?
— Nem látod, mik húzzák a kocsikat?
Ron rémülten nézett Harryre.
— Figyelj… jól vagy?
— Persze, igen…
Harry teljesen megzavarodott. Az a lény ott állt előtte; megvilágította az állomás ablakain kiszűrődő halvány fény, orrlyukaiból gőz tört elő az esti hidegben. Ron mégse látta, vagy tréfából úgy tett, mintha nem látná — de ez utóbbi eléggé valószínűtlennek tűnt.
— Szerintem szálljunk be — javasolta óvatosan Ron, miközben további aggódó pillantásokat vetett Harryre.
— Nem kell megijedni — csendült egy álmatag hang Harry mellett, miután Ron eltűnt a fiáker sötét belsejében. — Nem bolondultál meg. Én is látom őket.
— Igen? — kapott a szón Harry, és Luna felé fordult. A lány nagy szemében megpillantotta a denevérszárnyú lovak tükörképét.
— Persze — bólintott Luna. — Elsős korom óta évről évre láttam őket. Mindig is ezek húzták a kocsikat. Ne félj, épp olyan normális vagy, mint én.
A lány halványan elmosolyodott, és bemászott a fiákerbe. Harry követte, de közben arra gondolt, vajon jó-e olyan normálisnak lenni, mint Luna Lovegood.