Harry nem akarta barátai orrára kötni, hogy ugyanaz a hallucinációja volt, mint Lunának — már ha valóban csak hallucinálta a rémlovakat. Ezért, miután beült a fiákerbe, inkább mélyen hallgatott a dologról. Azt viszont nem tudta megállni, hogy ne nézze az ablakon át a lovak sötét sziluettjét.
— Ti is láttátok Suette-Polltsot? — kérdezte Ginny. — Mit keres megint a suliban? Csak nem ment el Hagrid?
— Én örülnék, ha elment volna — jegyezte meg Luna. — Nem valami jó tanár.
— De igen, az! — vágta rá kórusban Harry, Ron és Ginny.
Harry vészjósló tekintettel nézett Hermionéra. A lány megköszörülte a torkát, és gyorsan bólintott.
— Öhm… igen… nagyon jó tanár.
— Mi, hollóhátasok nevetségesnek tartjuk az óráit — folytatta zavartalan nyugalommal Luna.
— Akkor pocsék humorotok van! — vágta rá dühösen Ron.
A fiáker kerekei közben nyikorogva mozgásba lendültek. Lunán nem látszott, hogy megbántotta volna a sértő megjegyzés. Egy ideig bámulta Ront, de csak úgy, ahogy egy nem túl érdekes tévéműsort néz az ember.
A zörgő, himbálózó fiákerek hosszú sora lusta kígyóként haladt a kastély felé vezető úton. Miután a szárnyas vadkanok szobrával díszített kapuoszlopok között begördültek az iskolai birtokra, Harry előredőlve kinézett az ablakon. A Tiltott Rengeteg felé pislogott, abban reménykedve, hogy talán fényt lát Hagrid erdőszéli kunyhójában — de a vadőrház, csakúgy mint az erdő, beleolvadt a sötét éjszakába. Magából a kastélyból se sok látszott; a száztornyú épületóriás koromfekete tömbjén csak itt-ott ütött lyukat egy-egy ablaknyi fényesség.
A fiákerek a főbejárathoz vezető kőlépcső közelében álltak meg.
Harry elsőként szállt ki a kocsiból. Megint fürkészni kezdte a Tiltott Rengeteg környékét, hátha mégis megpillant egy világos ablakot arrafelé, de Hagrid kunyhója semmi jelét nem adta annak, hogy lakott lenne. Harry megfordult hát, s a csontvázlovak felé pillantott, titkon remélve, hogy azok időközben eltűntek. De nem: a bizarr lények még mindig ott álltak a kocsik előtt, fehéren fénylő szemekkel, mozdulatlanul.
Egyszer már előfordult, hogy Harry látott valamit, amit Ron nem; de az csupán egy tükörben felsejlő kép volt — sokkal megfoghatatlanabb dolog, mint száz, kocsikat vontató bestia. Ha lehetett hinni Lunának, a rémlovak mindig is megvoltak, csak épp rejtve maradtak a többség szeme elől. De akkor most egyszerre miért látta őket ő, Harry, és más miért nem?
— Na mi van, nem jössz? — szólalt meg mellette Ron.
— De… megyek — felelte gyorsan Harry, és barátja oldalán elindult felfelé a tölgyfa ajtóhoz vezető lépcsőn.
A fáklyák fényében fürdő bejárati csarnok visszhangzott a kőpadlón vonuló diákok lépéseinek zajától. A tömeg a jobb oldalon nyíló kétszárnyú ajtó felé tódult, melyen túl az évnyitó lakoma helyszíne várta őket.
A nagyteremben lassan benépesült a négy hosszú asztal, melyek fölött az elvarázsolt mennyezet most csillagtalanul, feketén ásított, hűen utánozva a hosszú ablakokon át látható éjszakai eget. Az asztalok fölött lebegő gyertyák megvilágították az itt-ott elszórtan felbukkanó kísértetek ezüstös alakját és a diákokat, akik lelkesen mesélték egymásnak nyári élményeiket, kurjantva köszöntötték barátaikat, vagy épp szomszédjuk új frizuráját vagy talárját nézegették. Harry most is észrevette, hogy iskolatársai összesúgnak a háta mögött, de úgy tett, mintha hidegen hagyná a dolog.
Luna elkanyarodott a Hollóhát asztala felé, Ginnyt pedig magukhoz csábították negyedéves barátai, így a kis csapat négy főre fogyatkozott. Harry, Ron, Hermione és Neville a griffendéles asztal közepe táján találtak helyet maguknak, Félig Fej Nélküli Nick, a Griffendél házi kísértete és Parvati Patil meg Lavender Brown között. Az utóbbi két lány nagy hangon, színpadiasan köszöntötte Harryt, amiből ő rögtön megsejtette, hogy egy másodperce még róla beszélgettek. Pillanatnyilag azonban volt fontosabb gondja is annál, mint hogy ezen bosszankodjon; szomszédjai feje fölött a terem hátsó fala mentén álló tanári asztal felé nézett.
— Nincs itt.
Ron és Hermione végigjáratták tekintetüket a tanári asztalon — teljesen feleslegesen, hiszen az óriási termetű Hagridot, ha ott van, első pillantásra észrevették volna.
— Nem mehetett el az iskolából… — dörmögte nyugtalanul Ron.
— Persze hogy nem ment el — jelentette ki Harry.
— Ugye, nem lehet, hogy… baja esett? — aggodalmaskodott Hermione.
— Nem — vágta rá Harry.
— De hát akkor hol van?
Harry suttogóra fogta hangját, hogy Neville, Parvati és Lavender ne hallják, amit mond.
— Lehet, hogy még nem ért vissza. Tudjátok, onnan, ahova Dumbledore küldte.
— Ja tényleg… igen, az lehet — bólintott Ron. Őt szemlátomást megnyugtatta a válasz, Hermione viszont az ajkába harapott, és tovább fürkészte a tanárokat, mintha remélné, hogy meglátja köztük Hagrid távollétének valódi okát.
— Az meg kicsoda? — kérdezte hirtelen.
Harry követte a lány tekintetét. Először Dumbledore professzoron akadt meg a pillantása. Az igazgató a hosszú asztal legközepén álló, magas háttámlájú, arany karosszékében ült. Ezüstcsillagokkal díszített, mélyvörös talár és hozzá illő süveg volt rajta. Fejét a mellette ülő boszorkány felé hajtotta, aki épp a fülébe súgott valamit.
A nő vénlánysorban maradt nagynénire emlékeztette Harryt: kövér volt, rövid, göndör, barna hajába harsány rózsaszínű masnis szalagot kötött, talárja fölött pedig szintén rózsaszínű, bolyhos kardigánt viselt. Mikor aztán kissé a diákok felé fordult, hogy igyon egy kortyot kupájából, Harry döbbenten ismert rá a fakó, békaszerű arcra s a dülledt, táskás szemekre.
— Ez Umbridge!
— Kicsoda? — nézett rá Hermione.
— Ott volt a tárgyalásomon. Caramelnek dolgozik!
— Jó kis kardigánja van — vigyorgott Ron.
— Caramelnek dolgozik! — ismételte homlokát ráncolva Hermione. — Akkor meg mi a manót keres itt?
— Nem tom…
Hermione összehúzott szemmel végignézett a tanári asztalon.
— Nem… — motyogta végül. — Nem, biztos nem…
Harry nem értette ugyan, miről beszél Hermione, de nem kérdezett rá, mert figyelmét Suette-Pollts professzor vonta magára. A tanárnő most tűnt csak fel a hosszú asztal mögött. Átsétált az asztal túlsó végére, és leült arra a helyre, ami egyébként Hagridot illette volna. Ez azt jelentette, hogy az elsősök átkeltek a tavon, és megérkeztek a kastélyba — s valóban, néhány másodperc múlva feltárult a bejárati csarnokba nyíló ajtó, és McGalagony professzor vezetésével bevonultak rajta a megszeppenten pislogó elsőévesek. A tanárnő egy támla nélküli kisszéket hozott be magával, s azon egy ősrégi, csupa folt varázslósüveget, amelyen a karima közelében széles szakadás éktelenkedett.
A nagyterem fokozatosan elcsendesedett. Az elsősök felsorakoztak a tanári asztal előtt, arccal a felsőbb évesek felé fordulva.
McGalagony professzor letette eléjük a kisszéket, aztán hátrahúzódott.
A gyertyafényben minden elsős sápadtnak tűnt. Egy alacsony fiúcska, aki a sor kellős közepén állt, még talán remegett is.
Harrynek eszébe jutott, hogy annak idején milyen rémülten állt ott ő maga is, várva a titokzatos megmérettetést, melynek során eldől, hogy ki melyik ház tagja lesz.
Az egész iskola visszafojtott lélegzettel várt. Aztán egyszer csak száj módjára kinyílt a vén fejfedő karimája melletti szakadás, és a Teszlek Süveg dalolni kezdett:
A süveg elhallgatott, és mozdulatlanná dermedt. A teremben kitört a taps, de ezúttal beszélgetés moraja vegyült bele, ami Harry emlékezete szerint még sosem fordult elő. A diákok szerte a teremben összesúgtak szomszédjaikkal, s Harry sejtette, miféle megjegyzéseket tesznek.
— Bőbeszédű volt az idén — szólt Ron.
— Az biztos — bólintott Harry.
A Teszlek Süveg dalaiban rendszerint az egyes házak jellemzésére és saját szerepének leírására szorítkozott. Harry nem emlékezett rá, hogy valaha is tanácsot adott volna az iskola tanulóinak.
— Kíváncsi lennék rá, hogy máskor is figyelmeztette-e már a roxfortosokat — szólt nyugtalanul Hermione.
— Bizony, előfordult — felelte jól értesülten Félig Fej Nélküli Nick, s Neville-en át Hermione felé hajolt. (Neville felnyögött — rémes érzés, ha egy kísértet áthajol az emberen.) — A Süveg kötelességének érzi, hogy szükség esetén bölcs tanáccsal lássa el az iskola tanulóit…
Azonban McGalagony professzor, aki arra várt, hogy a süveghez szólíthassa az elsősöket, most perzselő pillantást vetett a sugdolózókra, s a hatás nem is maradt el. Félig Fej Nélküli Nick ajkához emelte áttetsző mutatóujját, és kihúzta magát Neville-ből. A diákok elhallgattak. McGalagony szigorú tekintete még egyszer végigsöpört a termen, aztán megállapodott a neveket tartalmazó hosszú pergamenlapon.
— Abercombie, Euan.
A rémült fiúcska, aki már korábban feltűnt Harrynek, most botladozva kilépett a sorból, és a fejére tette a süveget. A fejfedő annyira nagy volt neki, hogy ha elálló fülei nem nyújtanak támaszt, az egész feje eltűnt volna benne. A Teszlek Süveg egy kicsit gondolkodott, aztán kinyílt a szakadás, és elhangzott a döntés:
— Griffendél!
Harry asztalánál tapsvihar tört ki. Euan Abercombie odabotladozott hozzájuk, és leült, de látszott rajta, hogy legszívesebben a föld alá süllyedne.
A beosztás folytatódott, s az elsősök hosszú sora egyre foghíjasabbá vált. A nevek szólítása és a Teszlek Süveg döntése közti szünetekben Harry egyre hangosabb korgást hallott Ron gyomra felől.
Végül, miután „Zeller, Rose” is elfoglalta helyét a Hugrabug asztalánál, McGalagony kivitte a teremből a süveget meg a széket, és Dumbledore professzor emelkedett szólásra.
Bármennyire is neheztelt Harry az utóbbi időben az igazgatóra, valamiért megnyugvással töltötte el a látvány, ahogy Dumbledore ott állt az iskola színe előtt. A kellemetlen meglepetések — a sárkányszerű lovak felbukkanása és Hagrid hiánya — ürömöt kevertek a régen várt visszatérés örömébe, hamis hangok voltak egy jól ismert, gyönyörű dalban. Annál jobban esett látni, hogy legalább ebben nincs változás: az igazgató feláll, hogy köszöntse őket, és jó étvágyat kívánjon az évnyitó lakomához.
— Kedves elsőévesek! — szólalt meg Dumbledore két karját széttárva, sugárzó mosollyal az arcán. — Örülünk, hogy itt vagytok. Kedves felsőbb évesek! Örülünk, hogy újra itt vagytok. Vannak pillanatok, amikor helyénvaló a szónoklat. Ez nem olyan pillanat. Vigyázz, kész, falatozz!
A kellemesen rövid beszédet a diákok hálás nevetéssel és tapssal jutalmazták. Dumbledore komótosan leült, és átdobta vállán hosszú szakállát, hogy az ne lógjon bele a tányérjába — ugyanis az asztalok egy szempillantás alatt roskadásig megteltek húsokkal, zöldségekkel, kenyérrel, mártásokkal és tökleveses csöbrökkel.
— Szuper! — szólt éhes mordulás kíséretében Ron, azzal maga elé húzta a legközelebbi sült húsos tálat, és Félig Fej Nélküli Nick sóvárgó pillantásától kísérve hozzálátott tányérja megpakolásához.
— Mit is kezdtél el mondani a beosztás előtt? — fordult a kísértethez Hermione. — A Teszlek Süveg figyelmeztetéséről volt szó.
— Ó, igen-igen. — Nick szemlátomást örült, hogy nem kell tovább néznie Ront, aki a kulturált étkezés szabályait teljes mértékben figyelmen kívül hagyva esett neki a sült krumplinak. — Igen, nem egy alkalommal voltam már fültanúja, hogy a Süveg figyelmeztetést intézett az iskolához. Mindig olyankor teszi ezt, ha veszélyt sejt, és természetesen mindig ugyanazt a tanácsot adja: fogjatok össze, egységben az erő.
— Homma pubmá ep pübeg, ho vezébe bana zizsgoa? — kérdezte Ron, akinek annyira tele volt a szája, hogy Harry azt is nagy teljesítménynek tartotta, hogy egyáltalán hangokat tudott kiadni.
— Parancsolsz? — kérdezett vissza udvariasan Félig Fej Nélküli Nick. Hermione undorodva nézett Ronra, aki nagy nehezen lenyelte a falat felét, és megismételte a kérdést:
— Honnan tudná egy süveg, hogy veszélyben van az iskola?
— Fogalmam sincs — rázta szellemfejét Nick. — Megjegyzem, Dumbledore irodájában lakik, úgyhogy feltehetőleg hall ezt-azt.
— És azt akarja, hogy a házak jó barátok legyenek? — Harry a mardekáros asztal felé pillantott, ahol Malfoy királyként trónolt udvaroncai körében. — Ahhoz csoda kellene.
— Cseppet sem helyes ez a hozzáállás — szólt szemrehányóan Nick. — A megoldás kulcsa a békés együttműködés. Mi, kísértetek, ház szerinti hovatartozásunkon felülemelkedve baráti kapcsolatot tartunk fenn egymással. A Griffendél és a Mardekár versengése dacára eszem ágában sincs keresni a konfliktust a Véres Báróval.
— De csak mert félsz tőle, mint a tűztől — jegyezte meg Ron.
Félig Fej Nélküli Nick mélységes megütközéssel nézett rá.
— Félek? Engem, Sir Nicholas Mimsy-Porpingtont soha életemben nem ért a gyávaság vádja. A nemes vér, mely ereimben csörgedezik…
— Milyen vér? — szakította félbe Ron. — Azt ne mondd, hogy még most is van…
— Átvitt értelemben mondtam! — csattant fel Nick. Feje az ingerültségtől vészesen inogni kezdett szinte teljesen kettévágott nyakán. — Engedtessék meg, hogy legalább a szavaimat szabadon megválaszthassam, ha már az étel s ital nyújtotta örömök megtagadtatnak tőlem! Mindazonáltal hozzászoktam már, hogy egyes diákok ízetlen tréfák tárgyává teszik halálomat!
— Ron nem nevetett ki téged, Nick — szólt békítően Hermione, és dühös pillantást vetett Ronra.
Sajnos Ron szája épp megint pukkadásig tele volt, s bár annyit sikerült kipréselnie magából, hogy „debagaadalag begzsédeni”, Nick ezt a jelek szerint nem volt hajlandó bocsánatkérésként értelmezni. Sértődötten a levegőbe emelkedett, megigazította tollas kalapját, majd elsuhant az asztal végére, s ott helyet foglalt a Creevey fivérek, Colin és Dennis között.
— Ezt jól megcsináltad — korholta Hermione Ront.
— Miért? — méltatlankodott a fiú, miután végre sikerült lenyelnie a falatot. — Már kérdezni se szabad?
— Szörnyű vagy! — zárta le a vitát Hermione, és a vacsora hátralevő részében nem szóltak egymáshoz Ronnal.
Harry már megszokta összezörrenéseiket, úgyhogy meg se próbált békítőként fellépni. Inkább befejezte a marhasültjét, s utána megevett egy teli tányérnyit kedvenc melaszos süteményéből.
Ahogy a diákok jóllaktak, és a zajszint újra emelkedni kezdett, Dumbledore ismét felállt. A teremben azonnal néma csend lett, és minden fej az igazgató felé fordult. Harry a jóllakottságtól kellemesen elálmosodott. Megnyugtató volt tudni, hogy valahol fent vár rá egy meleg, puha ágy…
— Most, hogy megérdemelt helyükre kerültek e csodás lakoma kellékei — fogott mondókájába Dumbledore — kérem, hallgassátok meg szokásos év eleji bejelentéseimet. Az iskola melletti erdő tanulóink számára tiltott terület — az elsőéveseket arra kérem, jegyezzék meg ezt, egyes idősebb diákjainkat pedig arra, hogy ne felejtsék el. (Harry, Ron és Hermione lopva összemosolyogtak.) — Frics úr, iskolánk gondnoka megkért rá — saját becslése szerint a négyszázhatvankettedik alkalommal — hogy emlékeztesselek benneteket: a tanórák közötti szünetben tilos a folyosókon varázsolni. Ezen kívül még jó néhány más dolog is tilos — a teljes lista immár megtekinthető Frics úr szobájának ajtaján.
— Ami a tanári kart illeti, két személyi változásról számolhatok be. Örömmel üdvözöljük újra körünkben Suette-Pollts professzort, aki a legendás lények gondozása órákat tartja majd, s hasonló örömmel mutatom be nektek Umbridge professzort, iskolánk új sötét varázslatok kivédése tanárát.
A diákok udvarias, de lelkesnek nem nevezhető tapsa közben Harry, Ron és Hermione riadt pillantást váltottak. Dumbledore nem szólt róla, meddig marad az iskolában Suette-Pollts.
Mikor újra csönd lett, az igazgató folytatta:
— A házak kviddicscsapatainak válogatásaira a…
Dumbledore váratlanul elhallgatott, és kérdő tekintettel Umbridge professzorra nézett. Mivel a boszorkány nem sokkal volt magasabb állva, mint ülve, az első pillanatban senki nem értette, mi történt. Aztán Umbridge megköszörülte torkát — ehhem, ehhem — világossá téve, hogy felállt és beszélni kíván.
Dumbledore arca csak egy szemvillanásnyi ideig tükrözött meglepetést. Aztán leült, és úgy nézett Umbridge professzorra, mintha leghőbb vágya lenne meghallgatni a boszorkány mondandóját.
Más tanárok nem titkolták ilyen ügyesen megütközésüket. Bimba professzor szemöldöke eltűnt borzas tincsei mögött, McGalagony pedig olyan pengevékony ajkakat produkált, mint még soha. Nem volt még rá példa, hogy egy új tanár belefojtotta volna a szót Dumbledore-ba. A diákok közül sokan somolyogtak az orruk alatt, mintha azt mondanák: ez a nő, úgy látszik, nem tudja, hogy mennek a dolgok a Roxfortban.
— Köszönöm kedves üdvözlő szavait, igazgató úr — szólt kincstári mosollyal Umbridge.
Vékony, magas hangon, kislányosan kényeskedve beszélt, szavai hallatán Harryt újra elfogta az a megmagyarázhatatlanul erős viszolygás, amit a tárgyalóteremben is érzett. A rémes hangjától a bolyhos rózsaszín kardigánjáig mindent utált ebben a nőben.
Umbridge újra megköszörülte a torkát (ehhem, ehhem), és folytatta:
— Csodálatos érzés visszatérni a Roxfortba. — Elmosolyodott, s ettől láthatóvá váltak meghökkentően hegyes fogai. — És még csodálatosabb látni ezt a sok csillogó szemet és mosolygó arcocskát.
Harry körülnézett a teremben. Egyetlen mosolygó arcot se látott, elkerekedett szemet viszont annál többet. Mindenkit megdöbbentett, hogy Umbridge úgy beszél hozzájuk, mintha ötévesek lennének.
— Alig várom, hogy külön-külön is megismerhesselek benneteket. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó barátok leszünk.
A diákok hitetlenkedve összenéztek, és sokan már nem is próbálták elfojtani vigyorukat.
— Leszek én a barátja, csak rám ne adja a kardigánját — súgta Parvati Lavendernek, és mindketten vihogni kezdtek.
Umbridge professzor megint megköszörülte a torkát (ehhem, ehhem), de mikor folytatta, egyszerre komolyabb hangot ütött meg, s beszéde monotonná vált, mintha betanult szöveget mondana fel.
— A Mágiaügyi Minisztérium mindig is kiemelkedő fontosságot tulajdonított az ifjú boszorkányok és varázslók képzésének. A veletek született értékes tehetség kárba vész, ha nem építünk rá, ha nem aknázzuk ki szakszerű oktatással. Nemzedékről nemzedékre tovább kell adnunk a varázslótársadalom ősi örökségét, a tudást, melyet máskülönben mindörökre elveszítenénk. Közös kincsünket, az elődök által felhalmozott mágiai ismereteket őrizniük és gyarapítaniuk kell azoknak, akik e nemes munkát, a tanítást választják hivatásul.
Umbridge professzor itt szünetet tartott, és biccentéssel tisztelgett a tanári kar többi tagja előtt. Egyetlen kollégája se biccentett vissza. McGalagony professzor annyira összehúzta sötét szemöldökét, hogy arca kimondottan sólyomszerű lett, és — Harry ezt tisztán látta — sokatmondó pillantást váltott Bimba professzorral.
Umbridge közben újra megköszörülte a torkát (ehhem, ehhem), és folytatta szónoklatát.
— A Roxfort minden igazgatója és igazgatónője bizonyos mértékig megváltoztatta, megújította e nagy múltú iskolát — s ez így is van rendjén, mert ahol nincs haladás, ott pangás és hanyatlás van. Az öncélú újításnak azonban nem engedhetünk teret, hiszen botorság elvetni az idő próbáját kiállt szokásokat. A régi és az új, az állandóság és a változás, a hagyományőrzés és a hagyományteremtés közötti egyensúly tehát…
Harry figyelme egyre inkább lankadt, s agya már csak foszlányokat fogott fel Umbridge mondataiból. A csend, ami Dumbledore beszédei alatt sosem tört meg, egyre tisztábban hallható alapzajnak adta át a helyét: a diákok összehajoltak, és sugdolózni, majd nevetgélni kezdtek. Odaát a Hollóhát asztalánál Cho Chang élénk társalgásba merült barátaival. Néhány székkel odébb Luna Lovegood elővette a Hírverőt, és olvasni kezdett. A hugrabugos Ernie Macmillan azon kevesek közé tartozott, akik még mindig Umbridge-re szögezték a szemüket, de az ő tekintete is merev és üres volt. Harry gyanította, hogy csupán azért színlel figyelmet, mert a mellén csillogó szép új prefektusi jelvény birtokában ezt kötelességének érzi.
Umbridge professzornak szemlátomást nem tűnt fel, hogy hallgatósága nagy részét nem érdekli, amit mond. Harrynek az volt az érzése, hogy ha fegyveres lázadás törne ki a teremben, a boszorkány akkor se zavartatná magát. A tanárok egyébként mind feszült figyelemmel hallgatták a monológot, Hermione pedig egyenesen csüggött Umbridge ajkán, bár arckifejezése arról árulkodott, hogy cseppet sem tetszik neki, amit hall.
— …mert egyes reformokat igazol az idő, míg mások helytelennek bizonyulnak. A hagyományok egy részét illő és üdvös továbbvinni, de el kell vetni az idejétmúlt szokásokat. Lépjünk hát tovább, hogy beköszönthessen a nyitottság, a hatékonyság, a felelősségteljes munka korszaka, melyben megőrződik az, ami megőrzésre méltó, tökéletesedik, ami tökéletesítést igényel, és szigorú tilalom sújtja mindazt, ami káros.
Umbridge elhallgatott, és leült. Dumbledore tapsolni kezdett. A tanárok követték példáját, de többen közülük csak egyszer vagy kétszer csapták össze a tenyerüket. Néhány diák is tapsolt, a többség viszont csak késve vette észre, hogy véget ért a beszéd, s mire tapsolni kezdtek volna, Dumbledore újra felállt.
— Hálásan köszönjük Umbridge professzornak igen tanulságos felszólalását — szólt, és udvariasan bólintott Umbridge felé. — Nos, mint mondtam, a házak kviddicscsapatainak válogatásaira…
— Az biztos, hogy tanulságos beszéd volt — jegyezte meg fojtott hangon Hermione.
— Csak azt ne mondd, hogy élvezted — felelte faarccal Ron. — legunalmasabb szónoklat volt, amit életemben hallottam, pedig Percy mellett nőttem fel.
— Tanulságos volt, nem élvezetes — suttogta Hermione. — Sok mindent megmagyarázott.
— Igen? — nézett rá csodálkozva Harry. — Nekem egy rakás maszlagnak tűnt.
— De a maszlagban el volt rejtve néhány fontos dolog — felelte komoran Hermione.
— Tényleg?
— Az például, hogy „az öncélú újításnak nem engedhetünk teret”, hogy szigorúan tiltani kell mindent, ami káros.
— Jó, és ez miért fontos szerinted? — türelmetlenkedett Ron.
— Azért fontos — válaszolt összeszorított fogakkal Hermione — mert azt jelenti, hogy a minisztérium bele akar szólni a Roxfort életébe.
Egyszerre nagy zsivaj támadt a teremben. Dumbledore a jelek szerint elbocsátotta a társaságot, mert mindenki felállt, és indulni készült. Hermione izgatottan talpra ugrott.
— Gyere gyorsan, Ron, nekünk kell felkísérni az elsősöket!
— Ja, tényleg! — kapott észbe a fiú. — Hé! Hé! Hahó! Tökmagok!
— Ron!
— Mi bajod? Olyan kis törpék…
— Akkor se nevezheted őket tökmagnak! Elsőévesek! — kiáltotta parancsoló hangon Hermione. — Ide hozzám!
Egy csapatnyi gólya bátortalanul elindult a Griffendél és a Hugrabug asztala között. Valóban nagyon kicsinek tűntek. Harry arra gondolt, hogy ő azért nem volt ennyire gyerek elsős korában.
Bátorítóan rámosolygott a gólyákra. Egy szőke fiúcska, aki Euan Abercombie mellett lépkedett, összerezzent, majd megbökte Euant, és valamit a fülébe súgott. Erre Euan is rémült arcot vágott, s a szeme sarkából rápillantott Harryre, aki érezte, hogy arcára fagy a mosoly.
— Majd találkozunk — motyogta oda Ronnak és Hermionénak, azzal elindult kifelé a nagyteremből. Menet közben mereven maga elé nézett, hogy ne kelljen észrevennie az összesúgó, bámuló és mutogató diákokat. Így szelte át a tömeget a bejárati csarnokban; a márványlépcsőn aztán begyorsított, majd rejtett mellékutakra tért, hogy lerázza a tömeget.
Buta voltam, hogy nem készültem fel erre, gondolta mérgesen, mikor már egy néptelenebb, emeleti folyosón haladt. Számítania kellett volna rá, hogy mindenki megbámulja majd; hiszen csak két hónapja történt, hogy egy iskolatársa holttestével a karjában lépett ki a Tirmágus-labirintusból, utána pedig az állította, hogy tanúja volt Voldemort nagyúr visszatérésének. Még ha akart volna, akkor se tarthatott volna nyilvános beszámolót a temetőben történtekről, hiszen év vége volt, mindenki hazautazott…
Közben megérkezett a Griffendél-torony bejáratához vezető folyosó végére, de mikor megállt a Kövér Dáma portréja előtt, rádöbbent, hogy nem tudja a jelszót.
— Öhm… — motyogta tanácstalanul, és felnézett a képre. A festett asszonyság megigazította rózsaszínű szaténruhája redőit, és gőgös pillantást vetett rá.
— Ha nincs jelszó, nincs belépés — jelentette ki.
— Én tudom a jelszót! — csendült egy lelkes hang.
Harry megfordult. Neville kocogott felé a folyosón.
— Képzeld, lehet, hogy az idén meg tudom jegyezni a jelszót! Találd ki, mi az! — Neville meglengette a csúf kis kaktuszt, amivel a vonaton büszkélkedett. — Mimbulus Mimbeltonia!
— Úgy van — bólintott a Kövér Dáma.
A portré ajtó módjára kinyílt, s mögötte láthatóvá vált a falon vágott kerek nyílás. Harry és Neville bemásztak rajta.
A Griffendél klubhelyisége, mint mindig, most is hívogatóan meghitt hangulatot árasztott. A kerek toronyszoba tele volt kopott, puha karosszékekkel és rozoga asztalokkal. A kandallóban lobogó, vidám tűznél néhányan összegyűltek egy kis lefekvés előtti kézmelengetésre. Fred és George is ott volt a helyiségben — épp feltűztek valamit a hirdetőtáblára. Harry nem volt beszélgetős kedvében, úgyhogy épp csak jó éjt intett az ikreknek, és már indult is tovább a fiúk hálószobáihoz vezető ajtó felé. Neville követte.
A hálóterembe lépve ott találták Dean Thomast és Seamus Finnigant. A fiúk nagy munkában voltak: azon fáradoztak, hogy módszeresen kitapétázzák az ágyaik melletti falat poszterekkel és fényképekkel. Közben beszélgettek valamiről, de amint meglátták az érkezőket, egyszerre elhallgattak. Harry először arra gondolt, hogy bizonyára róla folyt a szó, aztán meg arra, hogy kezeltetnie kellene az üldözési mániáját.
— Sziasztok — szólt, azzal egyenesen a ládájához lépett, és kinyitotta.
— Szia, Harry — köszönt vissza Dean, aki a West Ham futballcsapatának színeiben virító pizsamát viselt. — Milyen volt a vakáció?
— Tűrhető — dörmögte Harry. Nyári élményeinek részletes taglalásába nem akart belefogni, mert az reggelig tartott volna. — És neked?
— Nekem jó nyaram volt — nevetett Dean. — Vagy mindenesetre jobb, mint Seamusnak. Épp az előbb mesélt róla.
— Miért, mi történt? — kérdezte Neville, miután gondosan elhelyezte az éjjeliszekrényen a Mimbulus Mimbeltoniát.
Seamus nem válaszolt rögtön; valamiért borzasztóan fontosnak érezte, hogy előtte még igazítson egyet a Kenmare Kestrels kviddicscsapat poszterén. Harry csak a hátát láthatta, mikor végre megszólalt:
— Anyám nem akarta, hogy visszajöjjek.
Harry épp kibújni készült a talárjából, de megállt a mozdulat közben.
— Micsoda?
— Nem akarta, hogy visszajöjjek a Roxfortba.
Seamus elfordult, és kotorászni kezdett a ládájában — még most sem nézett rá Harryre.
— De hát miért? — kérdezte döbbenten Harry. El se tudta képzelni, hogy Seamus édesanyjának, aki boszorkány, hogyan támadhatott ilyen dursleys ötlete.
Seamus előbb felhúzta és begombolta a pizsamáját, s csak utána Válaszolt.
— Hát… azt hiszem, miattad.
Harry pulzusa egy szempillantás alatt megduplázódott. Úgy érezte, mintha minden oldalról láthatatlan ellenség közeledne felé.
— Hogy érted ezt? — kérdezte gyorsan.
— Hát úgy, hogy anyám… — kezdte Seamus, még mindig kerülve Harry pillantását. — Végül is nem csak miattad, hanem Dumbledore miatt is…
— Beveszi, amit a Reggeli Próféta ír? — emelte fel a hangját Harry. — Elhitte az újságnak, hogy hazudok, Dumbledore meg egy vén bolond?
Seamus most végre a szemébe nézett.
— Igen.
Harry nem szólt többet. Az éjjeliszekrényre dobta varázspálcáját, kibújt talárjából, dühösen a ládájába gyűrte, és pizsamát húzott.
Torkig volt az egésszel. Elege volt belőle, hogy megbámulják, és mindenki róla beszél. Ha tudnák, ha csak sejtenék, hogy milyen érzés átélni azt, amit ő átélt… de nem, sejtelmük sincs róla, Mrs Finnigan se tud semmit, és nem is próbálja használni az agyát az az ostoba nő, gondolta dühödten.
Lefeküdt az ágyra, és már nyúlt a függöny után, hogy behúzza, amikor Seamus megszólalt:
— Figyelj… most őszintén… mi történt aznap este, amikor… tudod, amikor… szóval Cedric Diggoryval?
Seamus hangjában szorongás és kíváncsiság keveredett. Dean, aki addig a ládájában kotorászott a papucsa után, most hirtelen mozdulatlanná dermedt — ő is érdeklődve várta a választ.
— Miért engem kérdezel? — felelt gorombán Harry. — Olvasd te is szorgalmasan a Reggeli Prófétát! Vagy beszélgess az anyukáddal, ha olyan jól értesült!
— Anyámról szállj le, jó? — fortyant fel Seamus.
— Leszállok róla, ha nem fog hazugnak nevezni! — vágott vissza Harry.
— Hagyd abba, Potter!
— Majd abbahagyom, ha akarom! — Harry dühében felkapta az éjjeliszekrényről a pálcáját. — És ha nem tetszik, hogy egy szobában kell aludnod velem, szólj McGalagonynak, ő majd átköltöztet… hogy ne kelljen aggódnia az anyukádnak…
— Mondtam, hogy szállj le az anyámról!
— Mi van itt?
A kérdést Ron tette fel, aki ebben a pillanatban lépett be a szobába, s most elkerekedett szemmel állt az ajtóban. Először Harryt bámulta meg, aki az ágyán térdelt, és pálcáját Seamusra szegezte, aztán a dühtől remegő Seamusra nézett.
— Potter szidja az anyámat! — kiabálta a szőke fiú.
— Mi? — hitetlenkedett Ron. — De hisz ismerjük az édesanyádat… Nagyon kedves volt…
— Kedves volt addig, amíg nem a Reggeli Próféta hazugságait szajkózta! — mordult fel Harry.
— Jaa… — Ron lassan bólintott. — Értem.
— Igaza van — sziszegte Seamus, újabb gyilkos pillantást vetve Harryre. — Tényleg nem akarok egy szobában lakni vele, mert nem normális!
— Hagyd abba! — szólt rá Ron, s füle vészjóslóan vörösödni kezdett. — Megsérted a házirendet…
— Én sértem meg!? — ordított Seamus. — Te elhiszed a sok hülyeséget, amit Tudodkiről összehordott, mi? Szerinted az mind igaz, ugye!?
— Igen! — vágta rá dühösen Ron.
— Akkor te is őrült vagy! — acsargott Seamus.
— Igen? Csak az a baj, öreg, hogy prefektus is vagyok! — felelte Ron, és a mellkasán díszelgő jelvényre bökött. — Úgyhogy ha nem akarsz büntetőfeladatot, vigyázz a szádra!
Seamus arcán látszott, hogy a büntetést nem feltétlenül tartja túl nagy árnak azért, hogy kimondhassa, ami a nyelve hegyén van — de végül mégis beérte egy megvető mordulással. Ledobta magát az ágyára, és behúzta a függönyt — illetve behúzta volna, de a dühös rántástól a függöny leszakadt, és egy kupacban a padlón kötött ki.
Ron még egyszer rávillantotta szemét Seamusra, aztán Deanhez és Neville-hez fordult.
— Másnak is van gondja Harryvel? — kérdezte fenyegetően.
— Az én szüleim muglik, haver — vonta meg a vállát Dean. — Fogalmuk sincs róla, hogy valaki meghalt a Roxfortban, mert nem voltam olyan lökött, hogy elmondjam nekik.
— Te nem ismered anyámat! — fakadt ki Seamus. — Ő bárkiből bármit ki tud szedni! És a te szüleidnek nem jár a Reggeli Próféta! Azt se tudják, hogy az igazgatónkat kirúgták a Wizengamotból meg a Mágusok Nemzetközi Szövetségéből, mert már tök szenilis…
— A nagyanyám szerint ez marhaság — szólt közbe Neville. — Azt mondja, nem Dumbledore-nak szállt el az agya, hanem azoknak akik ilyeneket írnak róla az újságban. Le is mondta az előfizetésünket. Mi hiszünk Harrynek — tette hozzá nemes egyszerűséggel, majd bemászott az ágyába, állig betakarózott, fontoskodó pillantást vetve Seamusra, és így folytatta: — A nagymamám mindig is azt mondta, hogy fogunk még hallani Tudodkiről. Szerinte ha Dumbledore azt mondja, hogy visszatért, akkor úgy is van.
Harryt őszinte hálával töltötték el ezek a szavak. A vita ezzel véget is ért. Seamus elővette a pálcáját, visszavarázsolta a helyére a függönyt, majd el is tűnt mögötte. Dean bebújt az ágyába, rögtön az oldalára fordult, és nem szólt többet. Neville holdfényben fürdő kaktuszát nézegette — úgy tűnt, neki sincs több mondanivalója.
Ron csendesen matatott a holmijával, Harry pedig hanyatt dőlt, és a párnára hajtotta fejét. Felkavarta a veszekedés Seamusszal, akit mindig is rokonszenves fiúnak tartott. Hány ember fogja még a fejéhez vágni, hogy hazudik és nem normális?
Vajon Dumbledore is ilyen kínokat állt ki a nyáron, miután előbb a Wizengamotban, aztán a Mágusok Nemzetközi Szövetségében is ajtót mutatták neki? Talán dühös lett rá, Harryre, azért vette semmibe őt két hónapon át? Végül is együtt kerültek ebbe a kutyaszorítóba: Dumbledore hitt neki, lényegében az ő beszámolóját visszhangozta előbb a Roxfort diákjai, majd a szélesebb nyilvánosság előtt. Aki őt, Harryt hazugnak tartja, annak azt kell gondolnia Dumbledore-ról, hogy jó- vagy rosszhiszeműen, de rémhíreket terjeszt…
Ron is ágyba bújt, és elfújta az utolsó gyertyát a szobában.
Egy napon belátják majd, hogy igazunk volt, gondolta keserűen Harry. Csak azt nem tudta, hány hasonló támadást kell még elszenvednie, amíg felvirrad az a nap.