Seamus másnap reggel rekordgyorsasággal öltözött fel, s már becsukódott mögötte az ajtó, mikor Harry még csak a zokniját húzta.
— Fél, hogy megfertőzi az elmebajom, ha túl sokáig marad velem egy szobában? — szólt mogorván Harry.
— Ne törődj vele! — legyintett Dean, és vállára vetette a táskáját.
— Csak egy kicsit…
De nem tudta megmondani, hogy „csak egy kicsit” mi van Seamusszal. Elhallgatott, majd kínos szünet után kisomfordált a hálóteremből.
Neville és Ron amolyan „ne foglalkozz vele, az ő baja” pillantást vetettek Harryre, akit azonban ez nem igazán nyugtatott meg.
Meddig kell még eltűrnie ezt?
— Mi bajod? — kérdezte öt perccel később Hermione, mikor a klubhelyiségben utolérte a reggelizni induló Harryt és Ront. — Olyan képet vágsz, mintha… Te jó isten!
Hermione a hirdetőtáblára meredt. Azon egy nagy plakát lógott:
GALLEON GALLONSZÁMRA!
Zsebpénzed nem fedezi a kiadásaidat?
Szükséged lenne egy kis mellékes aranyra? Jelentkezz Fred és George Weasleynél a Griffendél klubhelyiségében! Mellékállásban is végezhető, egyszerű, szinte fájdalommentes munkát ajánlunk. (A kockázatokat a jelentkező viseli, a mellékhatásokért felelősséget nem vállalunk.)
— Mindennek van határa… — csóválta a fejét Hermione. Mérgesen letépte a plakátot, így újra láthatóvá vált az első roxmortsi hétvége időpontját közlő hirdetmény. — Beszélnünk kell a fejükkel, Ron!
Ron rémülten pislogott.
— Miért?
— Mert prefektusok vagyunk! — felelte szigorúan Hermione, miközben kimásztak a portrélyukon. — Az a dolgunk, hogy megakadályozzuk az ilyesmit!
Ron nem vitatkozott, de arckifejezése elárulta, hogy vonzóbb feladatot is el tud képzelni Fred és George jobb belátásra térítésénél.
— Szóval mi a baj, Harry? — folytatta a faggatózást Hermione.
A lépcsőt, amin felfelé haladtak, hajdanvolt boszorkányok és varázslók portréi szegélyezték. A festményalakok élénk beszélgetésbe merültek, ügyet sem vetettek Harryékre. — Miért vágsz ilyen bosszús képet?
Harry nem felelt, úgyhogy Ron vázolta a helyzetet:
— Seamus szerint Harry hazudott Tudodkiről.
Harry megrökönyödést várt Hermionétól, de a lány csak sóhajtott, és komoran bólintott.
— Igen, Lavendernek is ez a véleménye — mondta.
— Gondolom, kedvesen elcsevegtetek róla, hogy hazug, feltünősködő alak vagyok-e vagy sem — szólt epésen Harry.
— Tévedsz — felelte higgadtan Hermione. — Azt mondtam neki, hogy fogja be azt az ólajtó száját. Egyébként nagyon örülnék, Harry, ha nem ugranál folyton a torkunknak, ugyanis, ha nem vetted volna észre, a te oldaladon állunk.
Néhány másodperces csend következett.
— Ne haragudjatok — mondta végül Harry.
— Semmi baj. — Hermione méltóságteljesen biccentett, aztán megcsóválta a fejét. — Hát nem emlékeztek, mit mondott Dumbledore az évzáró beszédében?
Harry és Ron válasz helyett üres tekintettel néztek rá. Hermione lemondóan sóhajtott.
— Tudjátokkiről beszélt, és azt mondta: „mesterien ért hozzá, hogyan kell békétlenséget, viszályt szítani. Csak úgy győzhetjük le őt, ha egyetértésünk és barátságunk kiállja a próbát…”
— Hogy bírsz ilyeneket megjegyezni? — kérdezte őszinte csodálattal Ron.
— Úgy, hogy odafigyelek.
— Én is odafigyeltem, mégse jegyeztem meg szó szerint.
— Csak azt akarom mondani — emelte fel a hangját Hermione — hogy Dumbledore pontosan erről a helyzetről beszélt. Tudodki még csak két hónapja tért vissza, de máris elkezdtünk civakodni. A Teszlek Süveg is arra figyelmeztetett minket, hogy tartsunk össze…
— Én meg arra emlékszem, mit mondott tegnap Harry — vágott vissza Ron. — Ha ez azt jelenti, hogy jópofiznunk kell a mardekárosokkal, akkor nem kérek belőle.
— Szerintem pedig igenis jó lenne, ha megpróbálnánk erősíteni a házak közti összefogást — erősködött Hermione.
Közben megérkeztek a márványlépcső aljába. A bejárati csarnokon negyedéves hollóhátasok egy csoportja sétált át. Mikor megpillantották Harryt, sietve közelebb húzódtak egymáshoz, mintha attól félnének, hogy Harry megtámadja a lemaradókat.
— Kellemes lesz ilyen emberekkel barátkozni — jegyezte meg sötéten Harry.
Követték a hollóhátasokat a nagyterembe, de már az ajtóból ösztönösen a tanári asztalt kezdték el fürkészni. Suette-Pollts professzor Sinistra professzorral, az asztronómiatanárral beszélgetett, s Hagrid ezúttal is csak a hiányával tűnt fel. Az elvarázsolt mennyezet Harry hangulatát tükrözte: csúnya esőfelhőszürke volt.
— Dumbledore nem mondta, meddig marad Suette-Pollts — jegyezte meg Harry, miközben a Griffendél asztala felé sétáltak.
— Lehet, hogy… — kezdte tűnődve Hermione.
— Hogy…? — kérdezte kórusban Harry és Ron.
— Hát… Dumbledore talán nem akarta felhívni rá a figyelmet, hogy Hagrid nincs itt.
— Felhívni rá a figyelmet? — ismételte félig nevetve Ron. — Lehet azt nem észrevenni?
Mielőtt Hermione felelhetett volna, egy magas, afrofonatos, fekete bőrű lány lépett oda Harryhez.
— Szia, Angelina.
— Szia — biccentett a lány. — Jó volt a nyár? — Majd választ sem várva folytatta: — Figyelj, én lettem a kviddicscsapat kapitánya.
— Ez tök jó — vigyorodott el Harry. Arra gondolt, hogy Angelina biztosan nem fog olyan terjengős buzdító beszédeket tartani, mint Wood, s ezt nagyra értékelte.
— Most, hogy Oliver elment, szükségünk van egy új őrzőre. Pénteken ötkor próbáljuk ki a jelentkezőket. Azt akarom, hogy az egész csapat ott legyen. Olyan ember kell, akit mindenki elfogad.
— Rendben — bólintott Harry.
Angelina egy mosollyal elköszönt, és már ott se volt.
— Nem is gondoltam rá, hogy Wood elment — jegyezte meg csevegő hangon Hermione, miután leült Ron mellé, és maga elé húzott egy tányér pirítóst. — Gondolom, ez elég nagy érvágás a csapatnak.
— Aha — felelte Harry, és leült barátaival szemben. — Jó őrző volt…
— De azért nem árt a vérfrissítés — vélekedett Ron.
A felső ablakokon át hirtelen baglyok százai röppentek be, hogy aztán hangos szárnycsattogás közepette szétszóródjanak a teremben. Miközben kézbesítették a leveleket és csomagokat a címzetteknek, vízcseppek záporát zúdították a reggeliző diákokra, kézzelfogható bizonyítékkal szolgálva rá, hogy odakint szakad az eső.
Hedvig nem volt a baglyok között, de Harryt ez nem lepte meg: egyetlen levelezőtársától, Siriustól nem sok új hírre számított huszonnégy órával az elválásuk után. Hermionénak viszont gyorsan odébb kellett húznia a narancslevét, hogy helyet csináljon egy ázott gyöngybagolynak, ami a Reggeli Prófétával a csőrében ereszkedett felé.
— Minek veszed meg ezt a vacak újságot? — morogta Harry, miután Hermione bedugott egy knútot a madár lábára kötött kis erszénybe, és útjára bocsátotta a baglyot. — Én ugyan bele se nézek. Tele van hazugságokkal.
— Érdemes tudni, mit mond az ellenség — felelte Hermione, azzal széthajtotta a napilapot, és eltűnt mögötte. Csak akkor bukkant fel újra, mikor Ron és Harry már befejezték az evést.
— Üres — foglalta össze a véleményét, azzal összecsavarta az újságot, és letette a tányérja mellé. — Nem írnak rólad, se Dumbledore-ról, se semmiről, ami minket érdekel.
McGalagony professzor közeledett feléjük az órarendekkel.
— Nézzétek a hétfőt! — hördült fel Ron, miután kapott egy példányt az ötödévesekéből. — Mágiatörténet, dupla bájitaltan, jóslástan, dupla sötét varázslatok kivédése… Binns, Piton, Trelawney és az az Umbridge egyetlen napon! Szólok Fredéknek, hogy húzzanak bele azokkal a Maximuláns izékkel…
— Higgyek füleimnek? — szólt közbe Fred, aki épp ebben a pillanatban huppant le George-dzsal együtt Harry mellé. — A nagyságos prefektus úr lógni akar az órákról?
— Nézd meg, mit kell ma végigszenvednünk — dohogott Ron, és bátyja orra alá dugta az órarendet. — Ilyen rémes hétfőnk még sose volt.
— Panaszod nem alaptalan, édes öcsém — bólintott Fred a táblázatot szemlélve. — Ha akarsz, fél áron kaphatsz egy Orvérzés Ostyát.
— Miért fél áron? — kérdezte gyanakodva Ron.
— Mert addig fog vérezni az orrod, amíg ki nem száradsz — felelte Fred, és maga elé emelt egy sózott heringet. — Még nincs készen az ellenszérum.
Ron zsebre dugta az órarendet.
— Köszi — morogta — akkor inkább az órákon aszalódom.
— A Maximuláns dolgaitokról jut eszembe — szólalt meg Hermione, szúrós pillantást vetve az ikrekre. — A Griffendél hirdetőtábláját nem használhatjátok kísérleti nyulak toborzására.
— Ki mondta? — hökkent meg George.
— Én mondom — felelte Hermione. — És Ron.
— Engem hagyj ki ebből — morogta az említett.
Hermione dühösen rámeredt, az ikrek pedig vihogni kezdtek.
— Egykettőre meg fogsz szelídülni, Hermione — szólt kedélyesen Fred, miközben megvajazott egy zsömlét. — Ötödéves vagy… nemsokára könyörögni fogsz, hogy adjunk a Maximuláns desszertekből.
— Attól, hogy ötödéves vagyok, miért szorulnék rá? — kérdezte Hermione.
— Mert az ötödév RBF-év.
— Na és?
— Na és szépen vizsgázni fogtok — vigyorgott Fred. — Addig pedig úgy meghajtanak titeket, hogy bokáig fog lógni a nyelvetek.
— Nálunk a fél osztály enyhébb ideg-összeroppanást kapott az RBF-ek előtt — mesélte George. — Bőgtek, hisztiztek… Patricia Stimpson naponta többször elájult…
— Kenneth Towlernek még kiütései is lettek, emlékszel? — nosztalgiázott Fred.
— Persze, mert beszórtad a pizsamáját Dagadox porral — nevetett George.
— Ja, tényleg… Már el is felejtettem.
— A lényeg az, hogy az ötödév kész rémálom — legyintett George. — Legalábbis ha az ember a jó jegyekre hajt. Mi Freddel azért túléltük valahogy.
— Hát igen… Hány RBF-et is tettetek le? — kérdezte Ron. — Hármat-hármat, nem?
— Aha — bólintott derűsen Fred. — De a mi terveinkben viszonylag kis hangsúlyt kap a tudományos fokozatok megszerzése.
— Arról is komoly vitát folytattunk, hogy egyáltalán elvégezzük-e a hetedik évet — tette hozzá George. — Most, hogy megvan a…
Harry egy szemvillanással elhallgattatta a fiút. Tudta ugyanis, hogy George a tőle kapott pénzt akarja említeni.
— …hogy megvannak az RBF-eink — vágta ki magát George — minek vacakolnánk a RAVASZ-okkal? De aztán arra gondoltunk, hogy anya szomorú lenne, ha nem járnánk ki a sulit. Főleg azután, hogy Percy megszerezte a világ legnagyobb fafeje címet.
— De azért addig se tétlenkedünk. — Fred kedvtelve végigjáratta tekintetét a reggeliző diákseregen. — Végzünk egy kis piackutatást. Felmérjük, milyen termékeket keres egy varázsviccboltban az átlagos roxforti diák, aztán kielemezzük a kutatási eredményeket, és összeállítjuk a keresletnek megfelelő termékskálát.
— De hát honnan lenne pénzetek egy bolt megnyitására? — kérdezte szkeptikusan Hermione. — Ahhoz rengeteg eszköz meg nyersanyag kell… és, gondolom, egy helyiség is…
Harry nem nézett az ikrekre. Érezte, hogy arca lángvörösre gyullad, ezért „véletlenül” leejtette a villáját, és gyorsan lehajolt érte. Közben hallotta Fred válaszát:
— Ne kérdezz, akkor nem hazudunk, Hermione. Gyere, George, ha sietünk, gyógynövénytan előtt még eladhatunk pár telefület.
Mire Harry felbukkant az asztal alól, az ikrek már el is indultak, kezükben egy-egy rakás pirítóssal.
— Ne kérdezz, akkor nem hazudunk… — ismételte tűnődve Hermione. — Mit jelentsen ez? Lehet, hogy már sikerült is kezdőtőkét szerezniük?
— Ez már nekem is megfordult a fejemben — bólintott szemöldökráncolva Ron. — Nyáron vettek nekem egy dísztalárt, és akkor sem értettem, honnan van ilyesmire pénzük…
Harry úgy vélte, ideje elkormányozni a beszélgetést a veszélyes témáról.
— Mit gondoltok, tényleg olyan nehéz év vár ránk? Mármint a vizsgák miatt?
— Hát, szerintem igen — felelte Ron. — Az RBF-ek nagyon fontosak. Eredményességüktől függ, hogy milyen állásokra jelentkezhet ember. Bill azt mondta, pályaválasztási tanácsot is fogunk kapni az idén, hogy el tudjuk dönteni, mely tárgyakból akarjuk letenni jövőre a RAVASZ-t.
— Ti már tudjátok, mihez akartok kezdeni a Roxfort után? — kérdezte pár perccel később Harry, miután kisétáltak a nagyteremből, és elindultak mágiatörténet-órára.
— Én nem nagyon — felelte lassan Ron, és lesütötte a szemét.
— Habár? — faggatta Harry.
— Hát, tök jó lenne aurornak menni — bökte ki Ron.
Harry lelkesen bólogatott.
— Csak hát az aurorok… az olyan elitcsapat — folytatta Ron. — Aurornak csak a legjobbak mehetnek. Na és te mi akarsz lenni, Hermione?
— Nem tudom — felelte a lány. — Mindenesetre valami értelmes munkát szeretnék végezni.
— Az aurorok értelmes munkát végeznek! — méltatlankodott Harry.
— Persze, de azért más is van a világon. Például ha befolyásos mozgalommá tudnám fejleszteni a MAJOM-ot…
Harry és Ron nagyon vigyáztak, nehogy találkozzon a tekintetűk…
A mágiatörténet a diákság egyöntetű véleménye szerint a varázstudományok legunalmasabbika volt. A tárgyért felelős néhai Binns professzor monoton előadásmódja hipnotizáló erővel bírt: tíz, melegben öt perc alatt garantáltan mindenki félálomba bódult tőle. A kísértettanár minden órája egyforma volt: felolvasta a mondókáját, a diákok pedig vagy jegyzeteltek vagy bambán meredtek a semmibe. Harry és Ron csak úgy tudták letenni addigi történelemvizsgáikat, hogy a felkészülési időben lemásolták Hermione jegyzeteit — ő ugyanis csodával határos módon ébren tudta végigülni Binns előadásait.
Ez alkalommal az óriások háborúinak ürügyén unatkoztak másfél órát. Harry az első tíz percben még felfogott valamit az elhangzottakból; utoljára még arra gondolt, hogy a téma más tanár előadásában akár érdekes is lehetne, aztán végérvényesen leállt az agya. A fennmaradó nyolcvan percben akasztófásat játszott Ronnal a pergamenje sarkán, amiért Hermione megrovó pillantásokkal illette mindkettőjüket.
— Mi lenne — kérdezte a lány, mikor már kifelé mentek a teremből (Binns professzor a táblán át távozott) — ha idén nem adnám oda nektek a jegyzeteimet?
— Akkor a te lelkeden száradna, hogy megbukunk az RBF-vizsgán — felelte Ron.
— Megérdemelnétek! — zsörtölődött Hermione. — Meg se próbáltatok odafigyelni!
— De megpróbáltunk — állította Ron. — Csak nincs annyi eszünk meg olyan memóriánk, mint neked, és nem tudunk olyan jól koncentrálni. Tudjuk, hogy sokkal okosabb vagy nálunk; minek kell még az orrunk alá is dörgölni?
— Jaj, nem kell ez a rossz duma! — legyintett Hermione, de azért szemlátomást hatott rá a hízelgés, mert nem zsörtölődött tovább.
A szünetet az udvaron kellett tölteniük. Odakint finom, ködszerű eső permetezett, úgyhogy az udvar széleinél csoportokban ácsorgó diákokból csak elmosódott körvonalak látszottak. Harry, Ron és Hermione beálltak egy félreeső sarokba, egy csöpögő erkély alá, felhajtották talárjuk gallérját. Épp arról kezdtek el beszélgetni, vajon mit tartogat számukra Piton az év első bájitaltanórájára, amikor észrevették, hogy valaki közeledik feléjük.
— Szia, Harry!
Cho Chang volt az; mi több, teljesen egyedül bukkant fel. Ez igen szokatlan volt nála, mert általában egész csapatnyi viháncoló lány vette körül. Harry jól emlékezett még rá, milyen nehéz volt négyszemközt beszélni vele, mikor negyedévben őt akarta párjának hívni a karácsonyi bálra. — Szia… — köszönt vissza, s érezte, forróság önti el az arcát. Most legalább nem folyik butykor a képemen, gondolta, s úgy tűnt, Chónak ugyanez jutott az eszébe.
— Látom, sikerült leszedni azt a valamit.
— Persze… — bólintott Harry. Igyekezett úgy vigyorogni, mintha találkozásukat a vonaton viccesnek találta volna, nem pedig megalázónak. — Öö… jól telt a nyarad?
Alighogy kimondta a kérdést, már meg is bánta. Cedric Cho barátja volt, úgyhogy a halála Cho nyarát bizonyára éppúgy tönkretette, mint az övét, Harryét.
— Aha… nem volt rossz… — felelte színtelenül Cho.
— Ez a Tornádók jelvénye, nem? — kérdezte Ron, és rámutatott a Cho talárján díszelgő dupla arany T betűs, égszínkék jelvényre. — Nekik drukkolsz?
— Igen — felelte Cho.
— Már régen, vagy csak mióta bajnokok lettek? — kérdezte Ron, olyan gúnyos felhanggal, amit Harry egyáltalán nem érzett helyénvalónak.
— Hatéves korom óta nekik drukkolok — felelte szárazon Cho. — Na szia, Harry.
Azzal otthagyta őket. Hermione megvárta, amíg a lány az udvar közepére ért, s csak akkor vette elő Ront.
— Hogy lehetsz ilyen tapintatlan!?
— Mért? Csak megkérdeztem, hogy…
— Nem vetted észre, hogy Harryvel akart beszélni?
— Na és? Mondtam én, hogy ne beszéljen vele?
— Mért kellett cikizned a csapata miatt?
— Én nem cikiztem, csak…
— Kit érdekel, hogy a Tornádóknak drukkol, vagy sem?
— Figyelj már, minden második ember, aki ilyen jelvényt hord, csak tavaly vette, miután…
— És akkor mi van?
— Az van, hogy azok nem igazi szurkolók. Mindig annak a csapatnak drukkolnak, amelyik éppen felfutott…
— Becsöngettek! — szólt Harry, mivel látta, hogy barátai a nagy vitatkozásban még a csengőszót se hallották meg.
Ezután elindultak Piton alagsori tanterme felé, de Ron és Hermione egész úton folytatták a civakodást, így Harry zavartalanul rágódhatott a történteken. Arra gondolt, hogy Ron és Neville közelében boldog lehet, ha valaha is lesz olyan találkozása Chóval ami után nem akarja a falba verni a fejét.
Cho mégis odajött hozzá, és beszélgetni akart vele, gondolta miután barátaival beállt a Piton terme előtt kígyózó sorba. Pedig Cedric barátnője volt; gyűlölhetné is őt, amiért élve jött vissza a Trimágus-labirintusból, amikor Cedric meghalt. De nem, Cho kedvesen beszélt vele, nem úgy, mintha őrültnek és hazudozónak tartaná, vagy titkon azzal vádolná, hogy felelős Cedric haláláért… Igen, magától odajött beszélgetni, mégpedig két napon belül már másodszor…
Ez a gondolat felvidította Harryt. Még a pinceterem ajtajának vészjósló nyikorgása se tudta kipukkasztani derűje kis léggömbjét.
Ron és Hermione nyomában besétált Piton termébe, követte őket a megszokott hátsó padhoz, aztán leült barátai közé, akik most már csak dühös mordulásokkal fejezték ki egymás iránti érzelmeiket.
— Csendet kérek! — szólt Piton, miután becsukta az ajtót.
Az utasítás fölösleges volt; amint a diákok meghallották az ajtó döndülését, rögtön abbamaradt a beszélgetés és a mozgolódás: tanáruk puszta jelenléte is elegendő fegyelmező erővel bírt.
Piton elindult a tanári asztal felé, s közben végigjáratta tekintetét a diákokon.
— Mielőtt hozzákezdünk az órai munkához — szólt — emlékeztetnélek rá benneteket, hogy jövő júniusban egy igen fontos vizsgán kell számot adnotok tudásotokról a varázsfőzetek készítése és használata terén. Bár sajnálatos módon a csoport egyes tagjai átlagon aluli szellemi képességekkel rendelkeznek, elvárom, hogy az RBF-vizsgán legalább elégséges szintű teljesítményt nyújtsanak mindazok, akik nem akarják, hogy… megnehezteljek rájuk.
Piton tekintete Neville-en időzött. A fiú keze remegni kezdett.
— A következő tanévben sokan közületek már nem lesznek a tanítványaim — folytatta Piton. — A RAVASZ-ra előkészítő kurzusomon ugyanis csak a legjobbak vehetnek részt, vagyis egyesektől meg kell majd válnunk.
Piton most Harryt nézte, s szája sarka kissé felfelé görbült.
Harry állta a tekintetét; elégtétellel töltötte el őt a gondolat, hogy ötödév után Pitonnak nem lesz alkalma megalázni őt.
— A búcsú boldogító percétől azonban még egy egész tanév választ el minket — folytatta Piton — úgyhogy akár szándékoztok RAVASZ-ra menni, akár nem, azt ajánlom, összpontosítsatok annak a magas szintű tudásnak a megszerzésére, amit a sikeres RBF-vizsga feltételéül támasztok.
— A mai órán egy olyan bájitalt készítünk el, ami gyakran szerepel a Rendes Bűbájos Fokozat vizsgafeladatai között: a béke elixírjét. Ez a főzet a szorongás oldására, az izgalom csillapítására szolgál. De vigyázat! Aki túl bőkezűen adagolja a hozzávalókat, annak bájitala mély, sőt akár örök álmot hozhat elfogyasztójára. Legyetek hát óvatosak munkátok során!
A Harry balján ülő Hermione kihúzta magát, s arca feszült figyelmet tükrözött.
— A hozzávalókat és az elkészítés módját — Piton itt intett egyet a pálcájával — a táblán olvashatjátok. — (A táblán erre feltűnt a recept.) — Mindent, amire szükségetek lesz — Piton megint intett a pálcával — megtaláltok a tároló szekrényben. (Az említett szekrény ajtaja kitárult.) Másfél órátok van a munkára. Lássatok hozzá!
A három jó barát jóslata helyesnek bizonyult: ennél bonyolultabb bájitalt Piton aligha adhatott volna fel nekik. A hozzávalókat szigorú sorrendben és a lehető legpontosabban kimérve kellett az üstbe szórni, s a levet az előírt számú mozdulattal kellett megkeverni, előbb az óramutató járásával megegyező, majd azzal ellentétes irányban. Az utolsó alapanyag hozzáadása előtt egy bizonyos idővel a főzéshez használt tűz lángját a recept szerinti nagyságúra kellett csökkenteni.
— A főzet akkor jó, ha könnyű, ezüstös pára lebeg fölötte — szólt Piton tíz perccel az óra vége előtt.
Harry verejtékben úszó arccal körülnézett a teremben. Az ő üstje sötétszürke gőzt okádott, Ronéból zöld szikrák röppentek fel, Seamus pedig kétségbeesetten élesztgette pálcájával kialudni készülő tüzét. Hermione főzetének felszínét viszont ezüstösen fénylő pára borította — Piton csupán rápillantott görbe orra fölött, aztán szótlanul továbbment — ami nem kevesebbet jelentett, mint hogy hirtelen nem tud mibe belekötni. Harry üstje mellett viszont megállt, és szája undok mosolyra húzódott.
— Megtudhatnám, mi ez, Potter?
A terem első felében dolgozó mardekárosok kíváncsian felkapták a fejüket. Imádták hallgatni, mikor Piton Harryt gyötörte.
— A béke elixírje — felelte pislogva Harry.
— Mondd csak, Potter, tudsz te olvasni? — kérdezte szinte nyájasan Piton.
Draco Malfoy hangosan felkacagott.
— Igen, tudok — válaszolt Harry. Ujjai ráfeszültek varázspálcájára.
— Akkor olvasd fel az útmutatás harmadik bekezdését!
Harry hunyorogva a táblára nézett. A termet betöltő sokszínű füstködön át nem volt könnyű kibetűzni a receptet.
— „Hozzáadjuk a porított holdkövet, háromszor megkeverjük balra, azután hét percig forraljuk, majd két csepp hunyorszirupot adunk hozzá.” — Összeszorult a gyomra. Most döbbent csak rá, hogy a hunyorszirupot nem tette bele a főzetbe: a hétperces főzés után rögtön a következő lépésre ugrott.
— Mindent elvégeztél, ami a harmadik bekezdésben áll, Potter?
— Nem — motyogta Harry.
— Tessék?
— Nem — ismételte hangosabban Harry. — A hunyorszirupot kifelejtettem.
— Kifelejtetted bizony, épp ezért a kotyvalékod használhatatlan. Evapores!
A főzet az utolsó cseppig eltűnt, s Harry úgy állt ott üres üstje mellett, mintha az elmúlt másfél órában semmit se csinált volna.
— Azok, akiknek sikerült elolvasni és felfogni az utasításokat, töltsenek meg egy palackot a főzetükből. Címkézzék fel, írják rá a nevüket, és tegyék le az asztalomra. Házi feladat: negyven centiméter hosszú pergamenen foglaljátok össze a holdkő tulajdonságait és a bájitalfőzésben való használatát. A dolgozatokat csütörtökre várom.
Amíg a többiek a palackjukat töltögették, Harry duzzogva elpakolta a holmiját. A főzete semmivel se volt rosszabb, mint Ron záptojásszagú löttye, vagy mint Neville masszája, amit késsel kellett kikaparni az üstből — mégis egyedül ő kapott elégtelent az órai munkájára. Bedugta a pálcáját a hátizsákjába, aztán lezuttyant a székére, és nézte, ahogy a többiek sorban Piton asztalához ballagtak megtöltött és bedugózott üvegükkel. Mikor végre-valahára megszólalt a csengő, Harry elsőként lépett ki a teremből, s már javában ebédelt, mikor Ron és Hermione rátaláltak. A nagyterem mennyezete a délelőtt folyamán még sötétebb szürkére színeződött, s a magas ablakokon patakokban csorgott le az eső.
— Igazságtalan volt, amit Piton tett — szólt együtt érzőn Hermione, miután leült Harry mellé, és szedett magának a krumplis vagdaltból. — Monstro főzete sokkal rosszabb lett, mint a tiéd: mikor áttöltötte, felrobbant az üveg, és meggyulladt tőle a talárja.
— Miért csodálkozol? — morogta Harry. — Mikor volt Piton igazságos velem?
Erre aztán nehéz volt mit felelni, hiszen a vak is láthatta, hogy Piton az első év első órájától utazik Harryre.
— Reméltem, hogy az idén egy kicsit normálisabb lesz — csóválta a fejét Hermione. — Mivel hogy… — Lopva körülnézett; mellettük kétoldalt hat-hat hely üres volt, és épp senki nem haladt el az asztal mellett. — Mivel hogy benne van a Rendben, meg minden.
— Sárkányból nem lesz golymók — bölcselkedett Ron. — Nekem különben is mindig az volt a véleményem, hogy Dumbledore-nak nem kéne megbíznia Pitonban. Mi bizonyítja, hogy tényleg nem Tudjátokkinek dolgozik?
— Arra még nem gondoltál — szólt bosszúsan Hermione — hogy Dumbledore esetleg több bizonyítékot is tud, csak nem osztja meg veled?
Ronnak már a nyelve hegyén volt a válasz, de Harry megelőzte.
— Hagyjátok már abba, jó? — csattant fel. (Két barátja megütközve nézett rá.) — Öt percig se bírjátok ki veszekedés nélkül. Megőrülök tőletek!
Azzal felpattant félig teli tányérja mellől, vállára vetette táskáját, és faképnél hagyta barátait.
A márványlépcsőn kettesével szedte a fokokat, a lefelé igyekvő diákokat kerülgetve. Hirtelen támadt dühe még mindig nem párolgott el, s ahogy felidézte Ron és Hermione döbbent tekintetét, bosszús elégtételt érzett. Megérdemlik, gondolta. Miért nem tudnak békében maradni? Folyton piszkálják egymást… A falra mászik tőlük az ember!
Az egyik lépcsőfordulóban elhaladt Sir Cadogan portréja mellett. A lovag fenyegetően rázta felé kardját.
— Gyere ide, nyúlszívű pór! — harsogta sisakrostélya mögül. — Küzdj meg velem!
Harry azonban ügyet se vetett rá. Sir Cadogan átszaladt a szomszéd képbe, hogy üldözőbe vegye. Ám annak lakója, egy dühös farkaskutya rövid úton visszakergette őt a saját keretei közé.
Harry az ebédszünet hátralevő részét magányosan töltötte az északi toronybeli csapóajtó alatt, s mikor becsöngettek, elsőként mászott fel az ezüstlétrán Sybill Trelawney tantermébe.
A jóslástant majdnem annyira utálta, mint a bájitaltant — nem utolsósorban azért, mert Trelawney professzor rendszeresen megjósolta az ő korai halálát. A tarka kendős, gyöngysorokkal teleaggatott nyakú, sovány tanárnő szemüvege mögött a szeme hatalmasnak tűnt, s ettől úgy festett, mint egy óriási rovar. Mikor Harry belépett a terembe, Trelawney az elszórtan álló asztalkák között sétált, karján egy rakás kopott, bőrkötéses könyvvel, s minden asztalra letett egy kötetet. A kendővel letakart lámpák és az illatosítóval meghintett, pislákoló kandallótűz derengő fényében Harrynek sikerült észrevétlenül leülnie az egyik asztalhoz, így köszönnie se kellett. A következő öt percben a csoport többi tagja is befutott.
Ron bedugta a fejét a csapóajtón, megkereste tekintetével Harryt, majd egyenesen felé indult — pontosabban szlalomozni kezdett az asztalok, székek és keményre tömött puffok között.
— Már nem veszekszünk Hermionéval — jelentette.
— Örülök… — motyogta Harry.
— De Hermione azt mondja, jó lenne, ha te se mindig rajtunk töltenéd ki a dühödet — folytatta Ron.
— Nem igaz, hogy… — kezdte ingerülten Harry.
— Én csak átadtam az üzenetet — szakította félbe Ron. — Egyébként egyetértek vele. Nem mi tehetünk róla, hogy Seamus meg Piton felbosszantott.
— Nem mondtam, hogy…
— Köszöntelek benneteket, gyermekeim! — búgta a tőle megszokott, túlvilági stílusban Trelawney. Harry elhallgatott, lenyelve szégyennel keveredő ingerültségét. — Itt vagytok hát az idei első jóslástanórán. Természetesen a szünidőben is figyelemmel kísértem sorsotokat, s örömmel látom, hogy mind épen és egészségesen visszatértetek a Roxfortba — ahogy azt persze előre tudtam.
— Az asztalotokon fekvő könyv Inigo Imago műve, az Álom a jóslásban. Az álomfejtésről, mely a jövő kutatásának egyik legkézenfekvőbb módszere, nagy valószínűséggel az RBF-vizsgátokon is szó esik majd — nem mintha én a jóslás szent művészetének terén legcsekélyebb jelentőséget is tulajdonítanám bármiféle vizsgának. Aki a Látó Szem adományát élvezi, nem törődik bizonyítványokkal és érdemjegyekkel. Az igazgató úr azonban ragaszkodik a formaságokhoz, így hát… — harapta el Trelawney a mondatát fensőbbséges sajnálkozással — majd folytatta: — Kérlek, lapozzátok fel a bevezetést, és ismerkedjetek meg Imago álomfejtés-elméletével. Utána alkossatok párokat, és a könyv segítségével értelmezzétek egymás legutóbbi éji látomását.
Harrynek egyetlen dolog tetszett ebben az órában: hogy nem dupla volt. Mire a csoport végzett a könyv bevezetésének elolvasásával, már csak alig tíz perc maradt az álomfejtésre. A szomszéd asztalnál Neville részletesen beszámolt Deannek lidérces álmáról, amiben egy hatalmas olló a nagymamája legszebb kalapját viselte, Harry és Ron viszont csak bámultak egymásra.
— Mondj te egy álmot — szólt végül Ron. — Én mindig elfelejtem őket reggelre.
— Gondolkozz, egyre biztos emlékszel.
Harrynek esze ágában se volt elmesélni az álmait. Azt, hogy mit jelent rendszeresen visszatérő, temetős rémálma, magától is tudta — nem szorult rá, hogy Ron, Trelawney vagy egy ostoba álmoskönyv fejtse meg neki.
Ron homlokát ráncolva kutatott az emlékezetében.
— Na jó… egyik éjjel azt álmodtam, hogy kviddicsezem. Vajon ez mit jelent?
— Biztos valami olyasmit, hogy nemsokára felfal téged egy óriási gumicukor — dörmögte Harry, miközben unottan fellapozta az Álom a jóslásbant.
A legkevésbé se volt szórakoztató álommotívumokat kikeresgélni a könyvben, s az se vidította fel Harryt, hogy Trelawney álomnaptár vezetését adta fel nekik egy hónapra való házi feladat gyanánt. Kicsengetés után Ronnal elsőként másztak le a lépcsőn.
— Észrevetted, máris mennyi leckét kaptunk? — mérgelődött Ron. — Binns félméteres esszét kér az óriások háborúiról, Pitonnak negyven centit kell írnunk a holdkő használatáról, és erre most még álmokat is gyűjtsünk Trelawneynak! Igazuk volt Fredéknek: szörnyű ez az RBF-hiszti! Ha az az Umbridge is felad valamit, megőrülök…
Mikor beléptek a sötét varázslatok kivédése terembe, Umbridge professzor már a tanári asztal mögött ült. Ismerős, rózsaszínű kardigánját viselte, s ott volt a hajában a fekete bársonymasni, amit Harry most is egy hatalmas varangy fején ücsörgő légynek látott.
A csoport viszonylag fegyelmezetten vonult be a terembe. Nem ártott az óvatosság, hisz Umbridge még ismeretlen ellenfél volt.
— Jó napot kívánok mindenkinek! — szólalt meg a tanárnő, miután elfoglalták a helyüket.
Néhányan motyogva visszaköszöntek neki.
— Ajajaj… ! — csóválta a fejét Umbridge. — Ez bizony elég soványra sikerült. Hangosan és érthetően mondjátok: „Jó napot, Umbridge professzor!” Próbáljuk meg még egyszer, rendben? Jó napot mindenkinek!
— Jó napot, Umbridge professzor! — zengte a kórus.
— Így mindjárt más — bólintott negédes mosollyal Umbridge. — Nem is volt olyan nehéz, ugye? Most pedig pálcát a táskába, és pennát veszünk elő.
A csoportból többen fintorogva összenéztek; sosem fordult még elő, hogy a „pálcát a táskába” parancsot élvezhető óra követte volna. Harry pennát, tintát és pergament bányászott ki a hátizsákjából.
Umbridge kinyitotta kézitáskáját, kivette belőle saját, feltűnően rövid varázspálcáját, és nagyot koppintott vele a táblára. Azon egy szempillantás múlva az alábbi szöveg jelent meg:
— Ha jól sejtem, a sötét varázslatok kivédéséről szerzett eddigi ismereteitek meglehetősen rendszertelenek és hiányosak. — Umbridge az osztály felé fordult, s összekulcsolta a kezét. — Évenként más tanár foglalkozott veletek, s közülük többen nem tartották magukat a minisztérium által jóváhagyott tantervhez. Ennek sajnálatos következményeként tudásotok messze elmarad az RBF-vizsga évében elvárható szinttől. Bizonyára örömmel halljátok, hogy a problémát orvosolni fogjuk. Idén már egy gondosan felépített, elméletközpontú, a minisztériumi elvekkel összhangban álló tanmenetet követve ismerkedhettek a defenzív mágiával. Kérem, másoljátok le az alábbiakat!
Azzal ismét rákoppintott a táblára. Az első szöveg eltűnt, s a helyén megjelentek a „tantárgyi célkitűzések”.
1. A defenzív mágia elméleti alapjainak megismerése.
2. A defenzív mágia jogszerű használatát lehetővé tevő helyzetek felismerésének elsajátítása.
3. A defenzív mágia helyének meghatározása a bűbájhasználatában.
Két percig a pergament kaparó tollhegyek zaja töltötte be a termet. Mikor mindenki végzett a három pont lemásolásával, Umbridge egy kérdéssel folytatta:
— Mindenkinek van példánya Wilbert Fushel A defenzív mágia elmélete című könyvéből?
A csoport igenlően morgott.
— Próbáljuk meg újra, rendben? — mondta Umbridge. — Ha felteszek egy eldöntendő kérdést, akkor az „Igen, Umbridge professzor!” és a „Nem, Umbridge professzor!” válaszok egyikét várom. Nos: mindenkinek van példánya Wilbert Fushel A defenzív mágia elmélete című könyvéből?
— Igen, Umbridge professzor! — felelte kórusban a csoport.
— Helyes — bólintott Umbridge. — Nyissátok ki a könyvet az ötödik oldalon, és önállóan olvassátok el „Az alapokról kezdőknek” című fejezetet. Kérem, mellőzzétek a beszélgetést!
Umbridge otthagyta a táblát, leült a tanári asztalhoz, és az osztályra meresztette dülledt, táskás varangyszemét. Harry fellapozta a könyvben az ötödik oldalt, és hozzákezdett az olvasáshoz.
A szöveg kétségbeejtően unalmas volt, vetekedett Binns professzor előadásaival. Harry pár perc alatt eljutott abba az állapotba, mikor már tizedik olvasásra is csak az első néhány szót fogta fel a mondatokból. Telt-múlt az idő, s a teremben néma csend honolt.
Ron a pennájával játszott, és révedő tekintettel bámulta az egyik oldal közepét. Harry most jobbra nézett — és a csodálkozás magához térítette kábulatából. Hermione ki se nyitotta a könyvét; csak ült, és fél kezét a magasba emelve Umbridge-et nézte.
Harry nem emlékezett rá, hogy Hermione valaha is ellenkezett volna, ha olvasásra szólították fel — de még arra se, hogy a lány ne nyitott volna ki egy könyvet, ha az kartávolságon belül került hozzá. Kérdő tekintetére azonban Hermione csak megrázta a fejét, jelezve, hogy nem óhajt magyarázkodni, és tovább fixírozta a tanárnőt, aki viszont tüntetően másfelé nézett.
Jó néhány perc telt el így, s ezalatt a helyzet csak annyiban változott, hogy már nem csak Harry figyelte Hermionét. Szemlátomást egyre többen vélték úgy, hogy a néma párbaj jobb szórakozást ígér, mint az unalmas mondatok végtelen sora.
Mikor a csoportnak már több mint a fele Hermionét nézte, Umbridge rájött, hogy módszere nem vezet eredményre.
— Szeretnél kérdezni valamit az első fejezettel kapcsolatban, kedvesem? — fordult Hermionéhoz, olyan arcot vágva, mintha akkor tűnt volna csak fel neki, hogy a lány jelentkezik.
— Nem, a kérdésem nem a fejezettel kapcsolatos — felelte Hermione.
— Akkor a türelmedet kérem. — Umbridge kivillantotta apró, hegyes fogait. — Most olvasunk, de az óra végén szívesen meghallgatlak.
— A tantárgyi célkitűzésekről szeretnék kérdezni valamit — mondta Hermione.
Umbridge szemöldöke a homloka közepére szaladt.
— Megtudhatnám a neved?
— Hermione Granger.
— Nos, Hermione, úgy vélem, a célok világosak — jelentette ki Umbridge negédesen, de határozottan.
— Nekem sajnos nem — folytatta szemrebbenés nélkül Hermione. — Nem értem, miért nem szerepel köztük a védekező bűbájok használata.
Szavait néhány másodperces csend követte. Ez alatt az idő alatt a csoportból többen is a táblára néztek, és újra elolvasták a tantárgyi célkitűzéseket.
— A védekező bűbájok használata? — ismételte kuncogva Umbridge. — Nos, nem hinném, hogy ebben a teremben bármi ellen is védekezni kellene. Vagy attól tartasz, hogy megtámadnak óra alatt?
— Nem fogunk varázsolni? — kérdezte megrökönyödve Ron.
— Az én órámon a diák jelentkezik, ha szólni szeretne, kedves…
— Ron Weasley — mutatkozott be Ron, immár felemelt kézzel.
Umbridge professzor még szélesebb mosolyra húzta békaszáját, hátat fordított neki. Harry és Hermione keze rögtön a magasba lendült. Umbridge egy hosszú pillanatig Harryre szegezte dülledt szemét, aztán ismét Hermionéra nézett.
— Tessék, kedvesem. Még valamit szeretnél kérdezni?
— Igen — bólintott Hermione. — Mire való a sötét varázslatok kivédése tantárgy, ha nem arra, hogy gyakoroljuk a védekező bűbájokat.
— Te a minisztériumban képzett pedagógiai szakértő vagy? — kérdezett vissza higgadtan Umbridge.
— Nem, de…
— Nos, akkor attól tartok, nem a te dolgod meghatározni, hogy „mire való” valamely tantárgy. Az új tantervünket nálad sokkal öregebb és bölcsebb varázslók dolgozták ki. Biztonságos, veszélytelen módon fogtok megismerkedni a defenzív mágiával…
— Annak mi értelme van? — szólt közbe Harry. — Ha megtámadnak minket, az nem lesz…
— Nem láttam a kezed, Harry Potter! — szakította félbe éneklő hangon Umbridge.
Harry gyorsan felemelte a kezét. Umbridge ezúttal is tüntetően elfordult, de most már mindenfelé feltartott kezeket látott.
— Bemutatkoznál? — nézett rá Deanre.
— Dean Thomas vagyok.
— Tessék, Dean.
— Szerintem Harrynek igaza van. Ha megtámadnak minket, az nem lesz veszélytelen.
— Tőled is megkérdezem — duruzsolta idegesítő mosollyal Umbridge. — Tartasz tőle, hogy támadás ér az órám alatt?
— Nem, de…
Umbridge egy intéssel elhallgattatta.
— Nem kívánom bírálni az iskola vezetését — mondta fanyar mosollyal — de azok közül, akik ezt a tárgyat tanították nektek, ebben igencsak felelőtlenek voltak. Mi több, akadt köztük — itt megengedett magának egy kuncogást — egy rendkívül veszélyes félvér is.
— Ha Lupin professzorról beszél — fortyant fel Dean — ő volt a legjobb…
— Jelentkezünk, Dean! Tehát… eddigi tanáraitok olyan bűbájokkal ismertettek meg benneteket, amelyek a korotoknál fogva túl bonyolultak voltak nektek — sőt, akadtak köztük egyenesen életveszélyesek is. Tanáraitok rátok ijesztettek, elhitették veletek, hogy szinte naponta ér majd benneteket sötét támadás…
— Nem így volt! — fakadt ki Hermione. — Csak azért…
— Nem látom a kezedet!
Hermione feltette a kezét, Umbridge pedig elfordult.
— Úgy tudom, hogy az elődöm nemcsak hogy megismertetett benneteket egyes tiltott átkokkal, de egyenesen rajtatok mutatta be őket.
— De róla kiderült, hogy őrült — mutatott rá Dean. — Egyébként pedig nagyon sokat tanultunk tőle.
— Előbb jelentkezünk, aztán beszélünk, Dean! — énekelte Umbridge. — A minisztérium álláspontja szerint alapos elméleti tudás birtokában le tudjátok tenni a vizsgátokat, s ezzel oktatásotok eléri célját… Mutatkozz be, kérlek — tette hozzá a jelentkező Parvatira nézve.
— Parvati Patil vagyok, és azt szeretném kérdezni, hogy nem lesz-e az RBF-vizsgának gyakorlati része is. Úgy tudom, meg kell majd mutatnunk, hogy tényleg végre tudjuk-e hajtani az ellenátkokat.
Umbridge készen állt a válasszal.
— Ha elsajátítjátok az elméletet, természetesen képesek lesztek elvégezni a varázslatokat a vizsgán biztosított speciális körülmények között.
— Anélkül, hogy előtte gyakoroltunk volna? — hitetlenkedet Parvati.
— Ismétlem, ha elsajátítjátok. az elméletet…
Harry felemelte a kezét, de nem várta meg, hogy szólítsák.
— De hát az iskolán kívül mire megyünk az elmélettel?
Umbridge felszegte a fejét.
— Egyelőre iskolában vagy, Potter — felelte higgadtan.
— Akkor nem is kell felkészülnünk arra, ami odakint vár ránk?
— Semmi nem vár rátok odakint.
— Semmi? — ismételte Harry. Az indulat, ami egész nap feszítette, kitörni készült belőle.
— Véleményed szerint kinek állna szándékában gyerekeket megtámadni? — kérdezte Umbridge hátborzongatóan mézesmázos hangon.
— Kinek is, lássuk csak… — dörmögte töprengő fintorral Harry. — mondjuk… Voldemort nagyúrnak!
Ronnak elakadt a lélegzete; Lavender Brown sikkantott egyet; Neville leesett a székről — Umbridge professzor ellenben meg se rezzent, sőt gonosz elégedettség ült ki az arcára.
— Tíz pont a Griffendéltől, Potter.
A teremben néma csönd lett. Mindenki vagy Umbridge-re vagy Harryre nézett.
— És most szeretnék tisztázni néhány dolgot.
Umbridge felállt, és tömzsi ujjait az asztal lapjára támasztotta.
— Azt mondták nektek, hogy egy bizonyos sötét varázsló feltámadt halottaiból…
— Nem volt halott — javította ki mérgesen Harry.
— De igenis — A viselkedésed máris tíz pontjába került a házadnak, ne feszítsd tovább a húrt! — darálta Umbridge, rá se nézve Harryre. — mint mondtam, úgy informáltak benneteket, hogy egy bizonyos sötét varázsló ismét közöttünk garázdálkodik. Ez az állítás hazug…
— Nem hazugság! — csattant fel Harry. — Láttam őt, megküzdöttem vele!
— Büntetőfeladat, Potter! — vágta rá diadalmasan Umbridge. — holnap délután öt órakor várlak a szobámban. Ismétlem: az állítás hazugság. A Mágiaügyi Minisztérium biztosít benneteket róla, hogy nem kell tartanotok semmilyen sötét varázslótól. Aki mégis nyugtalankodik, az keressen fel engem bizalommal tanítási időn kívül. Ha bárki bármilyen feltámadt sötét varázsló rémképével ijesztget benneteket, csak szóljatok nekem. Azért jöttem, hogy segítsek. A barátotok vagyok. És most, legyetek szívesek folytatni az olvasást. Ötödik oldal, „Az alapokról kezdőknek”.
Azzal visszaült az asztala mögé — Harry viszont felállt. Egyszerre minden szem rászegeződött. Seamus félelemmel vegyes ámulattal nézett rá.
— Ne csináld, Harry! — suttogta Hermione. Talárja ujjánál fogva próbálta visszahúzni Harryt a székre, de a fiú elrántotta a kezét, és remegő hangon így szólt:
— Szóval a tanárnő úgy gondolja, hogy Cedric Diggory magától halt meg?
A csoport minden tagjának elakadt a lélegzete. Ronon és Hermionén kívül Harry senkinek nem beszélt közülük róla, hogy pontosan mi történt Cedric halálának estéjén. A tekintetek Umbridge felé fordultak, aki viszont Harryt nézte — immár mosolytalan arccal.
— Cedric Diggory tragikus balesetben vesztette életét — jelentette ki hűvösen.
— Meggyilkolták — felelte Harry. Minden porcikája remegett a dühtől, mégis nehezére esett kimondani ezeket a szavakat harminc kíváncsian fülelő osztálytársa előtt. — Voldemort ölte meg, és ezt maga is tudja.
Umbridge professzor arca kifejezéstelen maradt. Harry arra számított, hogy a tanárnő ráordít, de nem így történt; Umbridge a legsziruposabb kislányhangját vette elő:
— Gyere ide hozzám, Harry drágám!
Harry hátrarúgta székét, megkerülte két barátját, és odacsörtetett a tanári asztalhoz. Érezte, hogy mindenki visszafojtott lélegzettel figyeli őt, de annyira dühös volt, hogy már ez se érdekelte.
Umbridge egy kis tekercs rózsaszín pergament vett elő a retiküljéből. Kiterítette az asztalra, megmártotta pennáját, és írni kezdett.
Egészen közel hajolt a laphoz, így Harry nem láthatta, mit ír. A teremben néma csend volt. Körülbelül egy perc múlva a tanárnő felegyenesedett, összecsavarta a pergament, majd pálcájával megérintette a tekercset. A pergamenlap hengerré zárult, mintha összehegesztették volna a széleit.
— Vidd el ezt McGalagony professzornak, kedvesem — szólt Umbridge, és Harry felé nyújtotta a levelet. Harry szó nélkül átvette, sarkon fordult, barátaira vissza se nézve kiment a teremből, és bevágta maga mögött az ajtót.
Sebes léptekkel indult el a folyosón, dühösen markolva a McGalagonynak szóló levelet. Az első sarkon aztán egyenesen belerohant Hóborcba, a kopogószellembe. A széles szájú emberke háton fekve lebegett a levegőben, és tintásüvegekkel zsonglőrködött.
— Nini! Icipici Pottiputyi! — kornyikálta, s közben elejtett két üveget. Azok összetörtek a kőpadlón, és tintával fröcskölték be a falat. Harry dühös kiáltással félreugrott.
— Hagyd abba, Hóborc!
— Hohó, dúl-fúl a kis bolondgomba! — harsogta a kopogószellem. Hátrálva repült a továbbsiető Harry előtt, s vigyorogva belebámult az arcába. — Mi bántja a lelkecskédet? Hangokat hallasz? Látomásaid vannak? Vagy megint furcsán forog… — itt csúfolódva fújt egyet — …a nyelved?
— Azt mondtam, hagyj békén! — kiabálta Harry, miközben futva szedte a lépcsőfokokat, de Hóborcot nem tudta lerázni. A szellem a hátára feküdt, leszánkázott mellette a lépcsőkorláton, és közben énekelt:
— Fogd be a szád! — ordította Harry.
A bal oldalon kitárult egy ajtó, és McGalagony lépett ki rajta mogorva s kissé zaklatott arccal.
— Mit ordibál itt, Potter? — dörrent rá Harryre. (Hóborc addigra kéjes kacagással elszelelt.) — Miért nincs órán?
Harry dacosan kihúzta magát.
— A tanárnőhöz küldtek — felelte.
— Mi az, hogy hozzám küldték? Ki küldte hozzám?
Harry átnyújtotta Umbridge levelét. McGalagony szemöldökráncolva elvette, egy pálcamozdulattal kinyitotta, és olvasni kezdte. Szeme sebesen mozgott szögletes szemüvege mögött, és egyre jobban összeszűkült.
— Jöjjön be, Potter!
Harry követte a tanárnőt a dolgozószobába. — Nos? — fordult hozzá McGalagony. — Igaz ez?
— Micsoda? — kérdezett vissza Harry, a kelleténél kicsit mogorvábban. — Mi, tanárnő? — váltott udvariasabb hangra.
— Igaz, hogy kiabált Umbridge professzorral?
— Igen.
— A szemébe mondta, hogy hazudik?
— Igen.
— Megmondta neki, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén visszatért?
— Igen.
McGalagony professzor leült az íróasztalához, s egy darabig némán nézte Harryt. Azután így szólt:
— Egyen egy kekszet, Potter!
— Tessék?
— Egyen egy kekszet! — ismételte türelmetlenül McGalagony, és egy skót kockás fémdobozra mutatott, ami az egyik pergamenhalom tetején állt. — Üljön le!
Harry nem értette a dolgot; ugyanúgy megzavarodott, mint akkor régen, mikor fenyítésre számított, és helyette McGalagony közölte vele, hogy játszhat a Griffendél kviddicscsapatában. Mindenesetre leült a tanárnővel szemben, és vett a dobozból egy gyömbéres gyíkot.
McGalagony letette Umbridge levelét, és Harryre függesztette tekintetét.
— Óvatosnak kell lennie, Potter.
Harry lenyelte a falatot, és csodálkozva a tanárnőre meredt.
McGalagony nem a tőle megszokott, pattogós stílusban beszélt, hanem lágy, kicsit aggódó hangon.
— Ha fegyelmezetlenkedik Dolores Umbridge óráján, annak sokkal súlyosabb következménye is lehet, mint a pontlevonás és a büntetőfeladat.
— Mire gondol, tanárnő?
— Használja a fejét, Potter! — csattant fel McGalagony, visszatérve szokásos stílusához. — Nagyon jól tudja, honnan jött Dolores Umbridge, és tudja, kinek tesz jelentést.
Kicsöngettek. Föntről, lentről és minden irányból elefántcsordát idéző lábdobogás hallatszott — a padokból felálló diákok zaja.
McGalagony ismét a levélbe pillantott.
— Itt az áll, hogy büntetőmunkát kell végeznie a hét minden napján, holnapi kezdettel — mondta.
— A hét minden napján? — ismételte megrökönyödve Harry. — De hát, tanárnő… nem tudná…
— Nem tudnám — felelte kurtán McGalagony.
— De…
— Umbridge professzor a tanára, joga van büntetőfeladatot adni magának. Holnap délután öt órakor jelentkezzen a szobájában. És jegyezze meg: jobb lesz, ha vigyáz Dolores Umbridge-dzsel.
— De hát igazat mondtam! — háborgott Harry. — Voldemort visszatért, ezt a tanárnő is tudja, Dumbledore professzor is tudja…
— Az ég szerelmére, Potter! — sziszegte McGalagony, miután dühösen megigazította a szemüvegét (hátrahőkölt ugyanis Voldemort neve hallatán). — Ne azzal foglalkozzon, hogy mi igaz és mi nem! Húzza meg magát, és tartsa kordában az érzelmeit!
Azzal felpattant a székéből. Orrlyukai kitágultak, száját pengevékonyra szorította. Harry is felállt.
— Egyen még egy kekszet! — szólt ingerülten McGalagony, és Harry felé lökte a dobozt.
— Köszönöm, nem kérek.
— Ne gyerekeskedjen!
Harry kivett egy kekszet.
— Köszönöm… — morogta.
— Az évnyitó lakomán nem figyelt oda Dolores Umbridge beszédére?
— De igen… — felelte bizonytalanul Harry. — Azt mondta… hogy meg fogják tiltani az újításokat… Az volt a lényeg, hogy… hogy a Mágiaügyi Minisztérium bele akar szólni a Roxfort dolgaiba.
McGalagony néhány másodpercig vesébe látó pillantással fürkészte Harryt. Végül szipogott egyet, majd íróasztalát megkerülve az ajtóhoz lépett, és kinyitotta.
— Mindenesetre örülök, hogy legalább Hermione Grangerre odafigyel — mondta, és intett Harrynek, hogy elmehet.