Az aznapi vacsora a nagyteremben nem volt épp kellemes élmény Harry számára. Umbridge-dzsel vívott szócsatájának híre még roxforti mércével mérve is villámgyorsan elterjedt, s rajta meg a két oldalán ülő Hermionén és Ronon kívül szinte mindenki erről sustorgott a teremben. Furcsamód a legtöbben még titkolni se próbálták Harry előtt, hogy róla beszélnek. Épp ellenkezőleg: mintha remélték volna, hogy Harry feldühödik, megint kiabálni kezd, s így tőle magától hallhatják a sztorit.
— Azt mondta, látta, mikor Cedric Diggoryt megölték…
— Azt állítja, párbajozott Tudjátokkivel…
— Na persze…
— Higgyük is el, mi?
— Szerintem álmodta…
— Csak azt nem értem — morogta dühösen Harry, miután letette kését és villáját (úgyse tudta használni őket, annyira remegett a keze) — hogy két hónapja, amikor Dumbledore mondta, miért hitték el a történetet…
— Az a gond, Harry, hogy szerintem nem hitték el — szólt sötéten Hermione.
Ő is lecsapta kését és villáját; Ron ugyanígy tett, bár előtte vetett még egy vágyakozó pillantást almás lepénye maradékára. Tekintetek százai követték őket, amint kivonultak a nagyteremből.
— Miért mondtad, hogy szerinted nem hittek Dumbledore-nak? — kérdezte Harry, miután maguk mögött hagyták a márványlépcsőt.
— Te nem tudod, milyen volt ez a dolog kívülről nézve — nézett Harry szemébe Hermione. — Egyszer csak megjelentél Cedric holttestével… Senki nem látta, mi történt a labirintusban. Aztán jött Dumbledore, aki azt állította, hogy Tudodki visszatért, megölte Cedricet, és párbajozott veled.
— Így is történt! — csattant fel Harry. — Ez az igazság!
— Tudom, hogy ez az igazság, úgyhogy légy szíves, ne harapd le fejem! — kérte fájdalmas pillantással Hermione. — De gondolj csak bele: mielőtt a diákok megemészthették volna a hírt, hazautaztak, és utána két hónapon át azt olvasták az újságban, hogy te bolond vagy, Dumbledore pedig szenilis.
Üres folyosókon baktattak a Griffendél-torony felé. Harry úgy érezte, mintha a tanév első napja egy hétig tartott volna — és még nem is volt vége: lefekvés előtt házi feladatokat kellett írniuk.
jobb szeme fölött egyre erősödő, tompa, lüktető fájdalmat érzett.
Kövér Dámához vezető folyosóra érve kinézett az egyik esőverte ablakon: Hagrid kunyhója még mindig sötét és elhagyatott volt.
— Mimbulus mimbeltonia — mondta Hermione, megelőzve a Kövér Dáma kérdését. A festmény ajtó módjára kinyílt, s a három jó barát bemászott a lyukon.
A klubhelyiségben csak néhány ember üldögélt — a griffendélesek többsége még javában vacsorázott. Csámpás, aki addig a karosszékben heverészett, most felkelt, dorombolva gazdája elé kocogott, majd mikor Harryék elfoglalták kedvenc székeiket a kandalló mellett, Hermione ölében ütött tanyát. Harry a kimerültségtől zsibbadt aggyal bámulta a tüzet.
— Hogy engedhette meg ezt Dumbledore!? — fakadt ki váratlanul Hermione. Ron és Harry összerezzentek, Csámpás pedig leugrott az öléből, és szemrehányó pillantást vetett rá. Hermione akkorát csapott a szék karfájára, hogy a kárpit lyukaiból potyogni kezdett a töltés. — Hogy engedheti, hogy az a szörnyű nő tanítson minket? Ráadásul pont az RBF-évben!
— Eddig se voltak túl jó sötét varázslatok kivédése tanáraink — vonta meg a vállát Harry. — Az van, amit Hagrid mondott: senkinek nem kell az az állás, mert azt hiszik, átok ül rajta.
— De akkor is, hogy lehet felvenni valakit, aki egyáltalán nem hagy minket varázsolni? Hogy gondolta ezt Dumbledore?
— Ráadásul Umbridge besúgókat akar szervezni magának — tette hozzá komoran Ron. — Emlékeztek? Azt mondta, jelentsük neki, ha valaki Tudjátokkiről beszél.
— Ugyan, Ron, nyilvánvaló, hogy kémkedni jött! — szólt ingerülten Hermione. — Mi másért küldte volna ide Caramel?
Ron már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de Harry gyorsan közbeszólt:
— Nehogy nekem megint veszekedni kezdjetek! Inkább írjuk meg a leckét, hogy legalább azon túllegyünk…
Közben már kezdtek visszaszállingózni az emberek a nagyteremből. Harry még véletlenül se nézett a portrélyuk felé, de érezte, hogy vonzza a többiek tekintetét.
— Melyikkel kezdjük? Pitonéval? — kérdezte Ron, és megmártotta a pennáját. — „A holdkő… tulajdonságai… és használata… a bájitalfőzésben” — motyogta, miközben leírta a címet. — Így ni! — s aláhúzta a mondatot, majd várakozva nézett Hermionéra.
— Na, melyek a holdkő tulajdonságai, és mire használják a bájitalfőzésben?
Hermione azonban nem figyelt rá; a helyiség egy távolabbi része felé sandított, ahol Fred, George és Lee Jordan ült egy csapatnyi, ártatlan tekintetű elsős társaságában. Utóbbiak mind rágtak valamit, ami kétségkívül a Fred csuklóján lógó nagy papírtáskából került elő.
— Sajnálom, de ez már több a soknál! — szólt kipirult arccal Hermione, és felállt. — Gyerünk, Ron!
— Mi?… Hova…? — Ron megpróbálta az értetlent játszani, de gyorsan belátta, hogy ezzel semmire se megy. — Hagyd, Hermione… Nem szúrhatjuk le őket azért, mert édességet osztanak.
— Nagyon jól tudod, hogy az nem édesség, hanem Orrvérzés Ostya vagy mit tudom én… Rókázó Rágcsa vagy…
— Vagy Tetszhalott Tabletta — tippelt csendesen Harry.
Az elsősök, mintha egy láthatatlan pöröllyel sorban leütötték volna őket, aléltan roskadtak össze a székükön. Volt, aki legurult a földre, mások a karfára dőltek. Volt, akinek még a nyelve is kilógott. Akik figyelték Fredék mesterkedését, többségükben nevettek a dolgon. Hermione ellenben kihúzta magát, és odacsörtetett Fredhez és George-hoz, akik most jegyzettömbbel a kezükben vizsgálgatták az ájult elsősöket.
Ron félig felemelkedett a székében, néhány másodpercig habozott, aztán odadörmögte Harrynek:
— Egyedül is el tudja intézni. — Azzal visszahuppant a karosszékbe és igyekezett minél mélyebbre csúszni benne.
— Elég ebből! — támadt rá Hermione az ikrekre.
Fred és George kissé meghökkenve néztek rá.
— Igen, igazad van — bólintott George. — Ennyi tényleg elég ebből a hatóanyagból.
— Már reggel is megmondtam, hogy nem kísérletezhettek diákokon!
— Rendesen megfizetjük őket! — méltatlankodott Fred.
— Nem érdekel! Veszélyes, amit csináltok!
— Fenét! — foglalta össze a véleményét Fred.
— Nyugi, Hermione, nincs semmi bajuk — szólt csitítóan Lee Jordan, aki feladata szerint egy-egy piros tablettát dugott az alélt lányok szájába.
— Nézd, már ébredeznek is! — mondta George.
Néhány elsős valóban mocorogni kezdett. Egyikük-másikuk döbbenten konstatálta, hogy a földön vagy épp a szék karfáján fekszik, s ebből Harry arra következtetett, hogy az ikrek nem tájékoztatták önkénteseiket a kísérlet mibenlétéről.
— Minden rendben? — kérdezte nyájas mosollyal George a lábánál heverő, fekete hajú kislánytól.
— Igen… azt hiszem… — felelte elhaló hangon a lány.
— Kitűnő! — bólintott elégedetten Fred, de a következő pillanatban Hermione kikapta a kezéből a jegyzettömböt és a Tetszhalott tablettákat tartalmazó táskát.
— Ez egyáltalán nem kitűnő!
— Dehogynem, hisz mind élnek! — vágott vissza Fred.
— És ha valamelyikük komolyan megbetegszik, akkor mi lesz!?
— Tuti, hogy nem lesz bajuk, mert ezeket már kipróbáltuk magunkon. Most csak azt teszteljük, hogy mindenki egyformán reagál-e.
— Ha nem hagyjátok ezt abba, akkor…
— Büntetőmunkára küldesz minket? — kérdezte Fred „na, arra kíváncsi vagyok” hangon.
— Leíratod velünk százszor, hogy jó kisfiúk leszünk? — tódította gúnyos vigyorral George.
A közelben állók harsányan nevettek. Hermione kihúzta magát; szeme összeszűkült, bozontos haja szinte szikrázott.
— Nem — felelte dühtől remegő hangon. — De megírom édesanyátoknak.
George hátrahőkölt.
— Azt nem tennéd meg… — nyögte.
— De megteszem! — nézett rá zordan Hermione. — Tömjétek csak magatokat az ostoba tablettáitokkal, ha jólesik, de azt nem engedem, hogy az elsősöket is mérgezzétek velük!
Az ikrek kővé dermedtek a döbbenettől. A fenyegetés szemlátomást mélyen övön alul érte őket. Hermione egy utolsó lesújtó pillantással odalökte Frednek a jegyzettömböt és a papírtáskát, aztán sarkon fordult, és visszament a kandallóhoz.
Ron olyan mélyre csúszott a székben, hogy az orra nagyjából egy magasságban volt a térdével.
— Kösz a segítséget, Ron! — vetette oda neki fagyosan Hermione.
— Úgy láttam, nélkülem is boldogulsz…
Hermione néhány másodpercig mozdulatlanul meredt üres pergamenjére, aztán megrázta a fejét.
— Nem megy, nem tudok koncentrálni — szólt, és kinyitotta a táskáját. — Megyek, lefekszem.
Harry azt hitte, Hermione a könyveit készül eltenni, de tévedett.
A lány két, gyapjúból kötött, alaktalan valamit húzott elő a táskából. Letette őket a kandalló előtt álló asztalra, rájuk rakott néhány gyűrött pergamenfecnit és egy törött pennát, aztán hátrált egy lépést, és megszemlélte művét.
— Szent szalamandra, mit művelsz? — kérdezte Ron olyan arccal, mintha erősen kételkedne Hermione épelméjűségében.
— Ezek házimanóknak való sapkák — világosította fel mogorván Hermione, miközben gyors mozdulatokkal a táskájába rámolta könyveit. — Nyáron kötöttem őket. Varázslat nélkül csak nagyon lassan tudok kötni, de itt az iskolában majd még csinálok egy csomót.
— Sapkát teszel ki a házimanóknak? — kérdezte Ron, minden egyes szót megnyomva. — És szeméttel takarod el?
— Igen — felelte dacosan Hermione, és a vállára vetette a táskáját.
— De hát ez átverés! — háborgott Ron. — Ezzel az alattomos trükkel ráveszed őket, hogy fogják meg a sapkát! Felszabadítod őket, miközben nem is akarnak szabadok lenni!
— Hogyne akarnának szabadok lenni! — vágta rá elpirulva Hermione. — Nehogy hozzá merj nyúlni a sapkákhoz!
Azzal faképnél hagyta a két fiút. Ron megvárta, amíg becsukódott mögötte a lányok hálói felé vezető ajtó, aztán lesöpörte a szemetet a sapkákról.
— Legalább lássák, hogy mihez nyúlnak hozzá — mondta. — Na jó… — Sóhajtva összetekerte a pergament, amire a Piton-féle dolgozat címét írta. — Ezzel nem érdemes most szenvedni, úgyse tudom megírni Hermione nélkül. Fogalmam sincs, hogy mire való a holdkő. Te tudod?
Harry megrázta a fejét, amitől nyomban felerősödött a lüktetés a jobb halántékában. Mikor aztán eszébe jutott az óriások háborúiról írandó esszé, a fájdalom még tovább fokozódott. Sóhajtott egyet, és elrakta könyveit, bár tudta, hogy reggelre megbánja ezt a döntését.
— Én is megyek lefeküdni.
A hálótermekhez vezető ajtó felé menet Harry elhaladt Seamus mellett, de nem nézett rá a fiúra. Volt egy olyan érzése, hogy Seamus meg akarja szólítani, ezért meg is szaporázta lépteit. A csigalépcsőre érve aztán fellélegzett: ott már nem kellett senkinek a fullánkos megjegyzéseitől tartania.
Másnap reggel még mindig ólomszürke volt az ég, továbbra is esett az eső, és a reggelinél megint hiába keresték Hagridot a tanárok között.
— Jó hír viszont, hogy ma nincs óránk Pitonnal — hangsúlyozta Ron.
Hermione nagyot ásított, és kávét töltött magának. Derűs hangulatban volt, s mikor Ron megkérdezte, minek örül annyira, így felelt:
— Eltűntek a sapkák. Úgy tűnik, a házimanók mégiscsak szabadok akarnak lenni.
Ron fintorogva csóválta a fejét.
— Azért nem vennék rá mérget a helyedben. Lehet, hogy azok az izék nem számítanak ruhának. Jobban hasonlítottak gyapjas hurkákra, mint sapkára.
Hermione egész délelőtt nem állt szóba Ronnal.
Dupla bűbájtannal kezdték a napot, s azt dupla átváltoztatástan követte. Először Flitwicktől aztán McGalagonytól is negyedórás kiselőadást kellett végighallgatniuk az RBF-vizsga fontosságáról.
— Egyvalamit véssetek eszetekbe! — mondta a pöttöm Flitwick professzor, aki, mint mindig, ezúttal is egy könyvkupac tetejére állt fel, hogy kilásson az asztala mögül. — A jövőtök nem kis részben az idei vizsgáitok eredményétől függ. Aki még nem töprengett el azon, hogy mihez akar kezdeni felnőttkorában, most itt az ideje, hogy megtegye. A vizsgákig pedig minden eddiginél keményebben fogunk dolgozni, hogy terveitek meg is valósulhassanak.
Ezután több mint egy órahosszat gyakorolták a begyűjtő bűbájokat amelyekről a professzor azt állította, hogy mindenképp szerepelni fognak az RBF-vizsga feladatai között — kicsöngetés előtt pedig Flitwick annyi házi feladatot adott fel az osztálynak, mint még soha.
Az átváltoztatástan-óra legalább ilyen fárasztó volt.
— Mindenkinek sikertelen lesz az RBF-vizsgája — jelentette ki szigorúan McGalagony — aki nem tanul és gyakorol lankadatlan szorgalommal. De nincs is senki maguk között, aki ne tudná megszerezni a Rendes Bűbájos Fokozatot, amennyiben veszi a fáradságot az alapos felkészülésre. — Ezt hallva Neville szomorúan felnyögött. — Jól hallotta, Longbottom — nézett rá McGalagony. — A maga munkájából egyetlen dolog hiányzik: az önbizalom. Nos… A mai órán hozzálátunk az eltüntető bűbájok elsajátításához. Ezek könnyebbek ugyan a megjelenítő bűbájoknál, amelyekkel csak a RAVASZ-előkészítőn szokás foglalkozni, viszont az RBF-vizsga anyagában a legnehezebb varázslatok közé tartoznak.
Ez nem is volt túlzás; Harry borzalmasan nehéznek találta az eltüntető bűbájokat. A dupla óra végéig se neki, se Ronnak nem sikerült eltüntetnie a csigát, amin gyakoroltak — bár Ron azt állította, hogy az övé a végére egy kicsit halványabb lett. Hermione ellenben már harmadik próbálkozásra sikeresen elvégezte a bűbájt, s ezzel tíz jutalompontot szerzett a Griffendélnek. Ő volt az egyetlen, aki nem kapott házi feladatot; mindenki másnak tovább kellett gyakorolnia az eltüntetést a másnap délutáni óráig.
Harryt és Ront most már valóban megrémítette a felhalmozódott házifeladat-mennyiség, ezért ebéd helyett a könyvtárba mentek, hogy utánanézzenek a holdkő mágikus tulajdonságainak. Hermione nem tartott velük, mert még mindig duzzogott Ronnak a sapkákra tett megjegyzése miatt. Mire aztán elindultak a legendás lények gondozása órára, Harrynek megint megfájdult a feje.
Hűvös, szeles volt a délután, s a füves lejtőn Hagrid erdőszéli kunyhója felé sétálva Harry és Ron néha egy-egy esőcseppet is éreztek az arcukon. Suette-Pollts professzor a kunyhó ajtajától mintegy tíz méterre állt, ott várta a diákokat egy hosszú, kecskelábú asztal mögött, ami gallyakkal volt teleszórva. Mikor Harry és Ron odaértek, egyszerre nevetés harsant fel mögöttük: Draco Malfoy közeledett, elmaradhatatlan mardekáros talpnyalói kíséretében. Draco valami roppantul szórakoztató dolgot mondhatott, mert Crak, Monstro, Pansy Parkinson és a többiek még a kecskelábú asztalhoz érve is rázkódtak a nevetéstől. Harry különösebb nehézség nélkül kitalálta, ki lehetett a remek vicc tárgya, mivel a röhögcsélők újra meg újra felé pislogtak.
— Mindenki itt van? — kérdezte Suette-Pollts, miután a mardekárosok és a griffendélesek egyaránt szép számmal összegyűltek. — Ha igen, akkor lássunk hozzá! Ki tudja megmondani, mik ezek.
Azzal rámutatott az asztalon heverő gallyakra. Hermione keze nyomban a magasba lendült. A háta mögött Malfoy kidugta metszőfogait, és idétlenül ugrálni kezdett, Hermione lelkes jelentkezését parodizálva. Pansy Parkinson erre visítva felnevetett, de a következő pillanatban már nevetés nélkül visított, mivel az asztalon heverő gallyak hirtelen felugrottak, s most már inkább fából tákolt tündérmanóknak tűntek. Bütykös karjuk és lábuk volt, kezüket két, ágacskaszerű ujj alkotta, s furcsán lapos, kéregszerű arcukban apró, barna szempár csillogott.
— Úúúúú! — ámuldozott a Parvati-Lavender páros.
Harry bosszúsan pillantott rájuk. Mintha Hagrid nem mutatott volna nekik érdekes lényeket! Igaz, a futóférgek nem voltak valami izgalmasak, a szalamandrák és a hippogriffek viszont annál inkább, a durrfarkú szurcsókok pedig túlságosan is.
— Egy kicsit csendesebben, lányok! — szólt szigorúan Suette-Pollts, s egy marék barna rizsre emlékeztető anyagot szórt az ágacskalények közé, akik mohón rá is vetették magukat a csemegére. — Nos, tudja valaki, miféle teremtmények ezek Granger?
— Bólintérek — mondta Hermione. — Faőrző bestiák, főként varázspálcának való fákon élnek.
— Öt pont a Griffendélnek — biccentett Suette-Pollts. — Ezek valóban bólintérek, s ahogy Hermione is mondta, rendszerint olyan fákon találhatók meg, amelyek varázspálca készítésére alkalmas ágakat adnak. Tudja valaki, mivel táplálkoznak?
— Fatetűvel — felelte gondolkodás nélkül Hermione, s ezzel a tudatlan többség arra is magyarázatot kapott, hogy miért mozognak a barna rizsszemnek tűnő valamik. — De ha tündérmanótojást találnak, azt is megeszik.
— Kitűnő válasz, újabb öt pontot érdemel. Ha tehát leveleket vagy ágat kívántok szerezni egy olyan fáról, amin bólintér lakik, jó, ha van nálatok fatetű. Bár a bólintér ránézésre nem tűnik harciasnak, ha felmérgesítik, megpróbálja kiszúrni az ember szemét az ujjával, amely, mint látjátok, igen éles és hegyes, következésképpen jobb távol tartani a szemgolyótól. Lépjetek az asztalhoz, válasszatok egy bólintért — három emberre jut egy példány — és vizsgáljátok meg alaposabban! Néhány fatetűt is vigyetek magatokkal! Az óra végéig mindenki készítsen rajzot a bestiáról, és tüntesse fel rajta az egyes testrészek nevét.
A diákok a kecskelábú asztalhoz tódultak. Harry átment az asztal túloldalra, és Suette-Pollts professzor mellé somfordált.
— Hol van Hagrid? — kérdezte a tanárnőtől, miközben a többiek a bólintérválasztással voltak elfoglalva.
— Ne törődj vele! — felelte Suette-Pollts, épp olyan kurtán és elutasítóan, mint az előző alkalommal, mikor Hagrid nem jelent meg órát tartani. Malfoy felemelte az asztalról a legnagyobb bólintért, s közben odahajolt Harryhez.
— Könnyen lehet — szólt olyan halkan, hogy csak Harry hallhatta a szavait — hogy a nagy mamlasz csúnyán megjárta.
— Te járod meg, ha nem fogod be a szád! — morogta vissza Harry.
— Lehet, hogy olyan dologba ütötte az orrát, ami túl nagy volt neki, ha érted, mire célzok.
Malfoy elfordult, a válla fölött még hátraküldött egy gonosz vigyort, és odébbállt. Harrynek összeszorult a torka az aggodalomtól. Lehet, hogy Malfoy tud valamit? Elvégre az apja halálfaló; talán eljutott hozzá valami, amiről a Rend még nem szerzett tudomást. Az asztalt megkerülve visszasietett Ronhoz és Hermionéhoz, akik valamivel távolabb a fűben guggoltak, és igyekeztek rávenni bólintérjukat, hogy maradjon nyugton, amíg lerajzolják. Harry pergament és pennát vett elő, lekuporodott barátai mellé, és suttogva beszámolt nekik Malfoy megjegyzéséről.
— Dumbledore tudná, ha Hagriddal történt volna valami — jelentette ki szilárd meggyőződéssel Hermione. — Malfoy kezére játszol, ha elárulod, hogy aggódsz: abból kitalálhatja, hogy nem tudjuk, mi a helyzet. Nem szabad foglalkoznunk vele, miket beszél. Tessék, Harry, fogd meg egy percre a bólintért, hogy lerajzolhassam a fejét…
— Igen — hallatszott Malfoy undok hangja a közelben álló mardekáros csoport felől — apám pár napja beszélt a miniszterrel. A minisztérium most már tényleg színvonalas oktatást akar a Roxfortban. Úgyhogy ha vissza is jön az a nagydarab tahó, szerintem rögtön szedheti a sátorfáját.
— Aúú… !
Harry eldobta a bólintért: miután dühében túl erősen markolta a kis bestiát, az odakapott éles ujjaival, és két mély vágást ejtett a kezén. Crak és Monstro, akik eddig Malfoy szavain nevettek, egyenesen hahotázni kezdtek, mikor a különös lény pálcikalábain eliramodott a Tiltott Rengeteg felé, hogy aztán pillanatok alatt eltűnjön a gyökerek között.
Mikor felcsendült a távoli csengőszó, Harry zsebkendőbe csavart kezével összehajtotta vérfoltos bólintér-rajzát, és Malfoy gúnyos kacajának emlékétől kísérve elindult gyógynövénytanórára.
— Ha még egyszer tahónak meri nevezni Hagridot… — morogta dühösen.
— Ne keresd a bajt, Harry! Ne felejtsd el, hogy Malfoy prefektus, megnehezítheti az életedet…
— Hű, de kíváncsi vagyok, milyen a nehéz élet — dörmögte epésen Harry. Ron nevetett a megjegyzésen, Hermione viszont rosszallóan csóválta a fejét.
Közben libasorban átvágtak a veteményeskerten. A fejük fölött az ég szemlátomást még mindig nem tudta eldönteni, hogy zúdítson-e esőt a földre vagy sem.
— Csak azt szeretném, ha Hagrid végre megérkezne — mondta fojtott hangon Harry, mikor az üvegházakhoz értek. — És nehogy azt mondjátok, hogy ez a Suette-Pollts jobb tanár! — tette hozzá fenyegetően.
— Eszem ágában se volt azt mondani — felelte hűvös nyugalommal Hermione.
— Mert ha megfeszül, akkor se lesz olyan jó, mint Hagrid! — hőbörgött tovább Harry, akit a leginkább az dühített, hogy nagyon jól tudta: Suette-Pollts órája mintaszerű volt.
A legközelebbi üvegházból egy csapatnyi negyedéves vonult ki.
Ginny is közöttük volt.
— Sziasztok! — köszönt vidáman, mikor elhaladt Harryék mellett.
Néhány másodperccel később, társai mögött lemaradva megjelent Luna Lovegood. Haja kontyba volt tűzve a feje búbján, s orrán barna maszat éktelenkedett. Mikor meglátta Harryt, izgatottan kidüllesztette nagy szemét, és egyenesen felé indult. A negyedévesek közül többen kíváncsian odafordultak. Luna nagy levegőt vett, és mindenfajta bevezető udvariaskodást mellőzve elhadarta mondókáját:
— Én elhiszem, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén visszatért. Elhiszem, hogy megvívtál vele, és megszöktél tőle.
— Öö… értem — motyogta zavartan Harry.
Luna két darab narancssárga, reteknek látszó valamit viselt fülbevaló gyanánt, s ezzel felhívta magára Parvati és Lavender figyelmét, akik most vihogva mutogattak a fülcimpájára.
— Nevessetek csak, ha akartok — vetette oda Luna, nyilván abban a hiszemben, hogy Parvati és Lavender a hitvallásán derülnek — de sokáig azt is tagadták az emberek, hogy létezik a Borzalgó Baldavér meg a Morzsás Szarvú Szipirtyó.
— Nem is tévedtek — szólt közbe bosszúsan Hermione. — Képzeld, tényleg nem létezik se a Borzalgó Baldavér, se a Morzsás Szarvú Szipirtyó.
Luna mindössze egy lesújtó pillantással válaszolt, aztán répáit vadul himbálva távozott. Most már nemcsak Parvati és Lavender rázkódott a nevetéstől.
— Ha megkérhetlek, ne sértegesd azokat, akik hisznek nekem! — fordult Hermionéhoz Harry, miután bementek az üvegházba.
— Te jó ég, nehogy már megvédd Luna Lovegoodot! — fintorgott Hermione. — Ginny mesélt róla. Ez a lány csak olyan dolgokban hisz, amelyekre nincs bizonyíték. Mi mást vársz attól, akinek az apja a Hírverő főszerkesztője?
Harry a fiákereket húzó rémlovakra gondolt, meg arra, hogy Luna is látta őket. Lehetséges volna, hogy a lány hazudott? Mielőtt azonban tovább töprenghetett volna a problémán, odalépett hozzá Ernie Macmillan.
— Azt szeretném mondani, Potter — szólt jó hangosan — hogy nem csak flúgosak állnak melletted. Például én is száz százalékig hiszek neked. Az én családom mindig is Dumbledore-t támogatta.
— Öhm… köszönöm, Ernie — felelte Harry kissé meghökkenve, de azért örömmel. Bár Ernie gyakran tett hangzatos kijelentéseket, Harry pillanatnyilag hálás volt minden olyan ember támogatásáért, akinek nem lóg retek a fülében. Ernie szavai mindenesetre elvették Lavender Brown kedvét a vihogástól, s Harrynek az is feltűnt, hogy Seamus arcán a mogorva dacot a bizonytalanság kifejezése váltotta fel.
Immár senki nem lepődött meg rajta, hogy Bimba professzor az RBF fontosságának taglalásával kezdte az órát. Harrynek már kezdett elege lenni a témából. Ráadásul eszébe jutott róla, hogy mennyi leckét kell megírnia, ettől pedig fájdalmasan ficánkolni kezdett a gyomra. Ez a tünet csak rosszabbodott, mikor Bimba tanárnő is gazdagította a gyűjteményt egy írásbeli házi feladattal.
Másfél órával később a griffendélesek kimerülten és Bimba kedvenc trágyájától, a sárkánykomposzttól bűzölögve indultak vissza a kastélyba. Még beszélgetni se maradt erejük a hosszú, fárasztó nap után.
Harry farkaséhes volt, de nem feledhette el, hogy öt órakor büntetőmunkára kellett mennie Umbridge-hez. Mivel nem akart üres hassal szembenézni a további megpróbáltatásokkal, úgy döntött, kihagyja a kitérőt a Griffendél-torony felé, és egyenesen vacsorázni megy. Azonban alighogy belépett a nagyterem ajtaján, egy dühös hang rákiáltott:
— Hé, Potter!
— Mi van? — morogta fáradtan Harry, és szembefordult a hang gazdájával, aki nem volt más, mint a szikrázó szemű Angelina Johnson, a kviddicscsapat új főnöke.
— Megmondom, mi van! — harsogta a lány, és mutatóujjával jól mellbe bökte Harryt. — Az van, hogy pénteken délután öt órakor büntetőmunkára kell menned!
— Na és? — értetlenkedett Harry. — Ja tényleg… Az őrzőválogatás!
— Most jut eszébe! — dühöngött Angelina. — Nem megmondtam, hogy együtt akarom látni az egész csapatot, mert olyan embert kell választanunk, aki mindenkinek megfelel!? Külön ezért lefoglaltam a pályát! Erre te nem jössz el!
— Nem tehetek róla! — fortyant fel Harry. — Umbridge megbüntetett, csak mert a szemébe mondtam az igazságot Tudodkiről!
— Akkor most szépen elmész hozzá, és kikönyörgöd, hogy pénteken elengedjen — sziszegte Angelina. — Nem érdekel, mivel puhítod meg. Ha akarsz, esküdj meg neki, hogy Tudodki csak a mesében létezik, mit bánom én, de legyél ott pénteken!
Azzal sarkon fordult, és elviharzott.
— Van egy sanda gyanúm — fordult barátaihoz Harry, miután azok is megérkeztek a vacsoraasztalhoz. — Meg kéne érdeklődni a Porpicy SC-nél, hogy Angelina elődje, Oliver Wood nem szenvedett-e véletlenül halálos balesetet. Az az érzésem, hogy a szelleme megszállta Angelinát.
— Szerinted mekkora az esély rá, hogy Umbridge elengedi a pénteki büntetésedet? — kérdezte kétkedő fintorral Ron.
— Kisebb a nullánál — felelte Harry, és a szájába dugta az első falat báránysültet. — De azért meg kell próbálnom, nem? Majd felajánlom neki, hogy a jövő héten kétszer megyek el. — Lenyelte a falatot, és hozzátette: — Remélem, ma nem tart ott túl sokáig. Meg kell írnunk három dolgozatot, gyakorolnunk kell az eltüntető varázslatot McGalagonynak, ki kell dolgoznunk egy ellenbűbájt Flitwicknek, be kell fejeznünk a rajzot a bólintérről, és el kell kezdenünk azt a nyomorult álomnaplót.
Ron nyögött egyet, és valami okból felnézett a mennyezetre.
— Ráadásul esni fog.
— Mi köze annak a leckéinkhez? — vonta fel a szemöldökét Hermione.
— Semmi… — motyogta elvörösödve Ron.
Öt óra előtt öt perccel Harry búcsút vett barátaitól, és elindult Umbridge harmadik emeleti dolgozószobája felé. Mikor bekopogott az ajtón, egy mézesmázos hang beinvitálta, s ő félszegen belépett, majd körülnézett a szobában.
Ismerte a helyiséget, akkor is járt benne, mikor még Umbridge elődei használták. Gilderoy Lockhart idején a falakat a professzor arcképei borították; mikor Lupin tanította a tárgyat, a látogató mindig számíthatott rá, hogy egy ketrecet vagy akváriumot s benne valamilyen érdekes, sötét bestiát pillant meg; az ál-Mordon ténykedése idején pedig a szoba tele volt zsúfolva a legkülönfélébb bűnhazugság-leleplező eszközökkel, műszerekkel.
A helyiségre most rá se lehetett ismerni. Minden látható felületet csipketerítők és kendők borítottak. Itt is, ott is száraz virágokkal teli vázák álltak (mindegyik külön kis csipkés alátéten), az egyik falon pedig olyan dísztányérsorozat lógott, amelynek minden darabján más és más színű masnival ékesített kismacskaportré volt látható. Harry megbabonázva meredt a szörnyű giccsgyűjteményre, s csak akkor tért magához, mikor Umbridge megszólította:
— Jó estét, Potter!
Harry eddig észre se vette a tanárnőt, aki virágmintás talárjában egybeolvadt a mögötte álló íróasztallal, amit hasonlóan tarka terítő fedett.
— Jó estét, Umbridge professzor.
— Foglalj helyet! — mondta a tanárnő, s egy csipketerítős asztalka mellett álló székre mutatott. Az asztalkán üres pergamenlap feküdt — nyilván Harryre várva.
Harry egyelőre nem mozdult.
— Öhm… tanárnő, mielőtt elkezdjük, szeretnék… szeretnék kérni egy szívességet.
Umbridge dülledő szeme összeszűkült.
— Nocsak…
— Tudja, én… én… benne vagyok a Griffendél kviddicscsapatában. És pénteken öt órakor ott kellene lennem, amikor kiválasztjuk az új őrzőt, ezért… meg szeretném kérdezni, hogy nem tehetnénk-e át az aznapi büntetőmunkát máskorra.
Még be se fejezte a mondatot, máris tudta a választ.
— Ó nem, nem! — felelte a varangyarcú tanárnő olyan széles mosollyal, mintha épp lenyelt volna egy különösen szaftos legyet. — Szó se lehet róla. Büntetést kaptál, mert feltűnési vágyadban csúnya, valótlan meséket terjesztesz. A büntetéseket pedig nem szokás a bűnös igényeihez igazítani. Nem, nem… maradunk az eredeti tervnél: szépen eljössz ide holnap, holnapután és pénteken is. Egyenesen hasznosnak tartom, hogy lemaradsz valamiről, ami fontos neked. Így még nagyobb az esély rá, hogy a büntetés eléri célját.
Harrynek a fejébe szökött a vér, s úgy érezte, mintha valaki dobolni kezdett volna a fülében. Szóval csúnya, valótlan meséket terjeszt, mert feltűnési vágya van!
Umbridge kitartóan mosolygott, és érdeklődő arccal figyelte őt; mintha belelátna a fejébe, és kíváncsian várná, hogy megint dühöngeni kezd-e. Harry minden önfegyelmét latba vetve elfordította a fejét, ledobta a táskáját az egyenes támlájú szék mellé, és leült.
— No lám… — szólt negédesen Umbridge — máris fejlődött egy kicsit az önuralmunk. Most pedig írni fogsz nekem egy kicsit, kedves Harry Potter. Nem, nem a saját pennáddal — tette hozzá, mikor Harry a táskája után nyúlt. — Van egy különleges tollam erre a célra. Tessék!
Azzal átnyújtott Harrynek egy hosszú, vékony, szokatlanul hegyes, fekete pennát.
— Azt fogod leírni: Hazudni bűn.
— Hányszor írjam le? — kérdezte Harry, sikeresen eljátszva a készséges diákot.
— Addig írod, amíg el nem érjük a kívánt hatást — felelte Umbridge. — Kezdheted.
Azzal leült az asztalához, és maga elé húzott egy halom javításra váró dolgozatot. Harry felemelte a hegyes, fekete pennát, de ekkor rájött, hogy hiányzik valami.
— Nem kaptam tintát — szólt.
— Nem lesz szükséged tintára — felelte Umbridge. A hangjában nevetés bujkált.
Harry a pergamenhez érintette a pennát, és leírta: Hazudni bűn.
Felszisszent a fájdalomtól. A penna hegye élénkpiros betűket rajzolt a pergamenre, s egyidejűleg Harry jobb kézfején is megjelent a két szó — kanyargós, véres bemetszés formájában, melyet mintha szike ejtett volna a bőrén. Harry rámeredt a sebre; nem sokáig nézhette, mert az másodpercek alatt begyógyult, s csupán enyhe bőrpír maradt a helyén.
Harry rámeredt Umbridge-re. A nő békaszáját mosolyra húzva nézett vissza rá.
— Mondani akarsz valamit?
— Nem… — motyogta Harry.
Újra a pergamenre helyezte a pennát, és megint leírta: Hazudni bűn. Ezúttal is érezte az égő fájdalmat, a láthatatlan szike ismét a bőrébe metszette a két szót, és a seb most is gyorsan begyógyult.
Ez így ment tovább hosszú-hosszú ideig: Harry újra meg újra leírta a szavakat. Immár tudta, hogy a penna hegye nyomán megjelenő betűket nem tinta, hanem az ő vére színezi pirosra. A két szó mindig újra a kézfejébe metsződött, és a seb újra meg újra begyógyult.
Lassan alkonyi homály borult a dolgozószoba ablakaira. Harry nem kérdezte, meddig kell folytatnia az írást, még csak az óráját se nézte meg. Tudta, hogy Umbridge a gyengeség jeleit várja, s eltökélte, hogy nem szerzi meg ennek a nőnek ezt az örömöt, még akkor sem, ha egész éjjel metélnie kell a kezét ezzel az átkozott pennával…
— Gyere ide! — szólalt meg nagy sokára Umbridge.
Harry felállt. Szúró fájdalom kínozta jobb kezét, s mikor ránézett, látta, hogy azon az utolsó vágás is begyógyult ugyan, de a bőre lángvörös maradt.
— A kezedet!
Harry kinyújtotta jobbját. Umbridge a tenyerébe vette, hogy megvizsgálja. Harry megborzongott a giccses gyűrűkkel ékesített kurta, húsos ujjak érintésétől.
— Ejnye, ejnye… — csóválta a fejét a tanárnő. — Úgy látom, még nem sikerült maradandó nyomot hagynom. Nem baj, majd holnap folytatjuk. Most elmehetsz.
Harry köszönés nélkül ment ki a szobából. A folyosó néptelen volt. Biztosan éjfél is elmúlt már. Harry egy darabig ráérősen baktatott, de mikor úgy vélte, Umbridge már nem hallhatja lépteit, futásnak eredt.
Nem tudta gyakorolni az eltüntető bűbájokat, nem kezdte el az álomnaplót, nem fejezte be a rajzot a bólintérről, és nem írt meg egyetlen dolgozatot se. Másnap reggel kihagyta a reggelit, hogy összehozzon pár kitalált álmot jóslástanra, ami az első órájuk volt.
A klubhelyiségbe érve meglepődve konstatálta, hogy Ron ugyanezzel foglalatoskodik.
— Miért nem írtad meg este? — kérdezte barátját, aki kétségbeesetten pislogott körbe, ötleteket keresve az álomgyártáshoz.
Mikor Harry az éjjel felment a hálóterembe, Ron már mélyen aludt. Most csak annyit motyogott, hogy más dolga volt, aztán a pergamen fölé hajolt, és lefirkantott pár szót.
— Ennyi elég lesz — mondta, és becsukta a naplót. — Azt írtam, hogy álmomban vettem egy új cipőt. Ebből biztos nem tud semmi agylövött dolgot kihozni, ugye?
Nem sokkal később együtt rohantak el az északi toronyba.
— Milyen volt a büntetőmunka Umbridge-nél? Mit kellett csinálnod?
Harry egy pillanatig habozott, aztán csak ennyit felelt:
— Írnom kellett.
— Az nem olyan vészes.
— Nem.
— Most jut eszembe: elenged pénteken?
— Nem.
Ron együtt érzően mordult egyet.
Ez a nap se hozott sok örömöt Harrynek. Átváltoztatástanon pocsékul szerepelt, mivel egy percet se gyakorolta az eltüntető bűbájokat. Az ebédszünetet a bólintérportré befejezésével kellett töltenie, ráadásul McGalagonytól, Suette-Polltstól és Sininstrától újabb házi feladatokat kaptak. Remény se volt rá, hogy este meg tudja írni őket, hiszen megint büntetőmunkára kellett mennie. Mindennek a tetejébe a vacsoránál ismét megtalálta őt Angelina Johnson, aki Umbridge elutasító válaszáról értesülve kijelentette, hogy egyáltalán nem tetszik neki Harry hozzáállása. Azoktól, akik a csapat tagjai kívánnak maradni, mondta, elvárja, hogy a kviddicset egyéb kötelezettségeik elé helyezzék.
— Büntetésben vagyok! — kiáltott a lány után Harry. — Gondolhatod, hogy szívesebben kviddicseznék, mint hogy annak a vén varangynak a szobájában üldögéljek!
— Örülj, hogy legalább csak írnod kell — vigasztalta Hermione, miután Harry visszaroskadt a helyére, és étvágytalanul bámulni kezdte megkezdett marhasültjét. — Sokkal rosszabb büntetést is kitalálhatott volna…
Harry már nyitotta a száját, de aztán mégse szólalt meg. Igazából maga sem értette, miért titkolózik barátai előtt; csak annyit tudott, hogy nem akarja látni megrökönyödött arcukat, mert attól még szörnyűbbnek érezné a büntetést, következésképpen még nehezebb lenne elviselnie azt. Emellett valamiért úgy gondolta, hogy a dolog csak rá meg Umbridge-re tartozik, s ha kívülállóknak panaszkodna megkínzatásáról, azzal elismerné, hogy legyőzték.
— Elképesztő, hogy mennyi leckénk van! — kesergett Ron.
— Tegnap este miért nem írtál meg egyet se? — kérdezte szemrehányóan Hermione. — Nem is tudom, hogy hol voltál.
— Elmentem… sétálni egyet — felelte zavartan fészkelődve Ron.
Barátjára pillantva Harrynek az az érzése támadt, hogy hármuk közül nem ő az egyetlen, aki titkolózik.
A második büntetőmunka épp olyan fájdalmas volt, mint az első.
Harry kézfején már néhány perc után égővörösre gyúlt a megkínzott bőr, s Harry gyanította, hogy a seb már nem sokáig fog olyan tökéletesen begyógyulni: a bemetszés ott marad majd a bőrében, és akkor Umbridge talán végre elégedett lesz az eredménnyel. Mindazonáltal összeszorította fogát, és egy nyikkanással se árulta el fájdalmát; érkezése és éjfél utáni távozása között csupán kétszer szólalt meg: mikor köszönt és amikor elköszönt.
A házifeladat-helyzet azonban immár egyenesen válságossá vált; Harry, miután visszatért a Griffendél klubhelyiségébe, bár halálosan kimerült volt, nem ment el lefeküdni, hanem elővette könyveit, és elkezdte írni a holdköves dolgozatot. Ha nem akarta, hogy Piton is megbüntesse, be kellett adnia valamit. Fél kettő is elmúlt, mire végzett a munkával. A dolgozat nem sikerült valami fényesre, de a semminél jobb volt. Utána gyorsan megírta a válaszokat McGalagony kérdéseire, összecsapott valamit a bólintérokról Suette-Polltsnak, majd felvonszolta magát a hálóterembe, ruhástól ledőlt az ágyra, és nyomban el is aludt.
A csütörtöki napot Harry szinte bóbiskolva szenvedte végig, s feltűnt neki, hogy Ron is alig tudja nyitva tartani a szemét. A büntetőmunka harmadik felvonása ugyanúgy zajlott, mint az előző kettő, azzal a különbséggel, hogy két óra eltelte után a két szó nem tűnt el többé Harry kézfejéről, hanem nyílt, vérző sebként ott maradt.
Umbridge észrevette, hogy a fekete penna nem serceg már a pergamenen, és felpillantott munkájából.
— Nocsak! — szólt, azzal felállt, és a kis asztalhoz lépett, hogy szemügyre vegye Harry kezét. — Jól van. Reméljük, ez már emlékeztetőül fog szolgálni. Mára elég ennyi.
Harry kissé ügyetlenül emelte fel a táskáját, mivel a bal kezét kellett használnia.
— Azért még holnap is jönnöm kell? — kérdezte.
— De mennyire! — felelte negédesen Umbridge. — Dolgoznunk kell még rajta, hogy elég mélyen bevésődjön ez a fontos igazság.
Harryben addig soha még csak fel sem merült, hogy akadhat olyan tanára, akit jobban fog utálni Pitonnál, de ahogy a Griffendél-torony felé baktatott, érzelmeit vizsgálva el kellett ismernie, hogy a bájitaltantanár komoly vetélytársra talált Umbridge személyében. Gonosz szipirtyó, gondolta, miközben a hetedik emeletre vezető lépcsőket rótta, undok, szadista, őrült, vén…
— Ron?
A lépcsőn felérve jobbra fordult, és majdnem beleütközött Ronba, aki Langaléta Lachlan szobra mögött álldogált, új Jólsep-R 11-esével a kezében. Harry láttán összerezzent, és megpróbálta háta mögé rejteni a seprűt.
— Te meg mit csinálsz itt?
— Öö… semmit… És te…?
Harry összevonta a szemöldökét.
— Ugyan már, Ron, nekem elmondhatod. Ki elől bújtál el?
— Fred és George elől, ha annyira érdekel… — hadarta pislogva Ron. — Az előbb erre jöttek egy csomó elsőssel. Biztos megint kísérleteznek rajtuk. A klubhelyiségben már nem csinálhatják Hermione miatt.
— De minek van nálad seprű? — kérdezte Harry. — Csak nem repültél?
— Nem… Na jó, elmondom, de ne nevess ki! — felelte elvörösödve Ron. — Gondoltam, most, hogy van rendes seprűm… és kell egy őrző a csapatba… szóval, gondoltam, én is jelentkezem. Tessék. Nevethetsz.
— Mért nevetnék? — sietett megnyugtatni Harry. — Jó ötlet! Szuper lenne, ha bekerülnél a csapatba! Még sose láttalak védeni. Jó őrző vagy?
Ron szemlátomást megkönnyebbült.
— Nem túl rossz… — felelte vállat vonva. — Charlie, Fred és George mindig engem állítottak be védeni, ha otthon edzettek a szünetben.
— Szóval most este gyakoroltál?
— Meg tegnap és tegnapelőtt is… de csak úgy egyedül. Próbáltam megbűvölni a kvaffokat, hogy repüljenek felém, de elég nehéz volt, és nem tudom, mennyit ért az egész. — Ron arca megint elsötétült. — Fredék betegre fogják röhögni magukat, ha meglátnak a válogatáson. Úgyis folyton cikiznek, mióta prefektus lettem.
— Most már még jobban sajnálom, hogy nem lehetek ott — mondta fejcsóválva Harry, miután elindultak együtt a Griffendél-toronyba.
— Én is sajnálom… Hé, mi az ott a kezeden?
Harry most már bánta, hogy megvakarta az orrát. Igyekezett eldugni a kezét, de ez csak annyira sikerült neki, mint Ronnak a seprű elrejtése.
— Csak megvágtam… semmiség…
Ron azonban elkapta a csuklóját, és magához húzta, hogy jobban lássa. Néhány másodpercig döbbenten meredt a véres feliratra, aztán szörnyülködve megcsóválta a fejét.
— Azt mondtad, csak írnod kellett.
Harry habozott, de aztán arra gondolt, hogy Ron is őszinte volt vele. Vett hát egy nagy levegőt, és elmondta, mivel töltötte az időt Umbridge szobájában.
— Perverz vén banya! — suttogta felháborodva Ron, mikor megálltak a Kövér Dáma előtt, aki fejét a képkeretnek támasztva békésen szunyókált. — Nem normális! Jelentsd McGalagonynak, hogy mit művelt veled!
— Nem jelentem — rázta a fejét Harry. — Nem szerzem meg Umbridge-nek azt az örömet, hogy panaszkodom.
— De hát ezt nem úszhatja meg!
— Különben se tudom, mennyi beleszólása van az ilyesmibe McGalagonynak — mondta Harry.
— Akkor Dumbledore-nak szólj!
— Nem — felelte kurtán Harry.
— Mért nem?
— Mert neki van elég baja e nélkül is.
Harry azt nem tette hozzá, hogy azért sem akarja Dumbledore segítségét kérni, mert az igazgató június óta szóba se állt vele.
— Hát akkor… — kezdte Ron, de a Kövér Dáma, aki már egy ideje álmosan pislogva nézte őket, most rájuk förmedt:
— Megmondjátok a jelszót, vagy virrasszak, amíg kegyeskedtek befejezni a csevegést!?
A péntek ugyanolyan borongós időt hozott, mint a hét addigi napjai. Harry, mikor belépett a nagyterembe, már csak megszokásból nézett a tanári asztal felé — közben nem is Hagridra gondolt, hanem a rá váró hatalmas mennyiségű házi feladatra, no meg az újabb büntetőmunkára Umbridge-nél.
Két dolog tartotta benne aznap a lelket: az egyik a küszöbönálló hétvége volt, a másik az a gondolat, hogy kezének metélése közben esetleg lát majd valamit Ron produkciójából. Umbridge dolgozószobájának ablaka ugyanis a távoli kviddicspályára nézett. Halvány vigaszok voltak ezek, de azért némi fényt csempésztek Harry éjsötét hangulatába. Sosem volt még ilyen szörnyű első hete a Roxfortban.
Délután ötkor — reményei szerint utoljára — bekopogott Umbridge professzorhoz, s engedélyt is kapott a belépésre. Az üres pergamenlap és a tűhegyes fekete penna már ott várta a csipketerítős asztalon.
— Tudod, mi a dolgod, kedvesem — szólt negédes mosollyal Umbridge.
Harry kezébe vette a pennát, és kinézett az ablakon. Ha egy kicsit eltolná jobbra a széket… Úgy tett, mintha közelebb akarna ülni az asztalhoz, így sikerült is feltűnés nélkül odébb húzódnia.
Most már belátta a kviddicspályát. Csapattársai a magasban röpködtek, a karikás póznák tövében pedig fél tucat, fekete taláros alak ácsorgott — nyilván ők voltak az őrzőjelöltek. Ilyen távolságból lehetetlen volt megállapítani, hogy melyik közülük Ron.
Hazudni bűn, írta le Harry. A seb a kézfején felszakadt, és újra vérezni kezdett.
Hazudni bűn. A vágás elmélyült, az égő fájdalom fokozódott.
Hazudni bűn. Harry csuklóján lecsordult a vér.
Megkockáztatott egy újabb pillantást az ablak felé. Nem látta, ki védi éppen a karikákat, de azt igen, hogy nagyon ügyetlenül csinálja. Az alatt a pár másodperc alatt, amíg Harry odanézett, Katie Bell kétszer is bedobta a kvaffot. Harry némán fohászkodott, hogy ne Ron legyen az, és újra a vértől pirosló pergamenlapra fordította tekintetét. Hazudni bűn.
Hazudni bűn.
Mindig kinézett az ablakon, valahányszor úgy érezte, hogy minimális kockázattal megteheti. Olyankor tehát, ha meghallotta Umbridge pennájának sercegését vagy a kinyíló íróasztalfiók zaját.
A harmadik jelölt elég jó volt, a negyedik szörnyű, az ötödik ügyesen kitért egy gurkó elől, de aztán beengedett egy potyagólt. Közben alkonyodni kezdett, s Harry attól tartott, hogy a hatodik és hetedik jelölt bemutatkozását már nem fogja látni.
Hazudni bűn.
Hazudni bűn.
A pergamenlap pöttyös volt a rácsöpögő vértől, s Harry kézfeje már szinte elviselhetetlenül fájt. Mikor legközelebb felnézett, már teljesen sötét volt odakint, és semmi sem látszott a kviddicspályán.
— Lássuk, nyomot hagyott-e rajtad a munka! — búgott fel Umbridge hangja mintegy fél órával később.
A tanárnő odalépett a csipketerítős asztalhoz, és gyűrűs kezével megfogta Harry karját. Ekkor furcsa dolog történt: Harry kínzó fájdalmat érzett — de nem a kezén, hanem a homlokán — s egyidejűleg rángatózni kezdett a rekeszizma.
Kikapta a karját Umbridge kezéből, felpattant, és a tanárnőre meredt. Umbridge széles békamosollyal nézett vissza rá.
— Fáj, igaz?
Harry nem válaszolt. Szaporán, dübörögve vert a szíve. Vajon Umbridge a kezéről beszél, vagy a sebhelyéről?
— Azt hiszem, sikerült megértetnem veled, amit akartam. Most elmehetsz.
Harry felkapta táskáját, és kimenekült a szobából.
— Ne ess pánikba! — nyugtatgatta magát, miközben felfelé szaladt a lépcsőkön. Nem biztos, hogy azt jelenti, amire gondolsz…
— Mimbulus mimbeltonia! — motyogta oda a Kövér Dámának, s a portrélyuk feltárult előtte.
A klubhelyiségben hangos zsibongás fogadta. Ron sugárzó arccal rohant oda hozzá, vajsört loccsintva a talárjára a kezében tartott palackból.
— Sikerült, Harry! Engem választottak! Én vagyok az őrző!
— Mi?… Jaj, de jó! — Harry mosolyogni próbált, bár szíve még mindig vadul kalapált, és vérző jobbja is veszettül sajgott.
— Igyál egy vajsört! — biztatta Ron, és a kezébe nyomott egy palackot. — El se merem hinni… Hol van Hermione?
— Ott — felelte Fred, aki maga is vajsörös üveget szorongatott, és a kandalló előtti karosszékre mutatott. Hermione ott bóbiskolt, félrebillent kupával a kezében.
— Pedig örült, amikor megmondtam neki — jegyezte meg csalódottan Ron.
— Hagyjátok, hadd aludjon — mondta gyorsan George. Harry gyanakodva körülnézett, s feltűnt neki, hogy több elsősnek is vérfoltos az orra.
— Gyere, Ron, próbáld fel Oliver régi kviddicstalárját! — kiáltott oda Katie Bell. — Majd leszedjük róla a nevét, és ráírjuk helyette a tiédet…
Miután Ron elment, Angelina lépett oda Harryhez.
— Ne haragudj, hogy veszekedtem veled, Potter — szólt. — Fárasztó dolog kordában tartani ezt a bandát. Kezdem úgy érezni, hogy néha igazságtalan voltam Wooddal.
Angelina Ronra pillantott a kupája fölött, és kissé összevonta a szemöldökét.
— Tudom, hogy Weasley a legjobb haverod, de az a helyzet, hogy egyáltalán nem olyan szuper őrző — jelentette ki nyers őszinteséggel. — Persze; ha rendesen edz, nem lesz vele nagy gond. Mivel a testvérei között sok a jó játékos, elképzelhető, hogy tehetségesebb, mint amilyennek ma mutatta magát. Vicky Frobisher és Geoffrey Hooper is jobban repült nála, de Hooper egy nyafogógép, folyton kiakad valamin, Vicky meg egy csomó más dologban is aktív. Meg is mondta, hogy ha a kviddics ütközik a bűbájszakkörrel, akkor nem minket választ. Jut eszembe! Holnap délután kettőkor tartunk egy kis csapatedzést. Ha lehet, most már te is legyél ott. És tedd meg, hogy a hóna alá nyúlsz Ronnak, rendben?
Harry bólintott, majd miután Angelina visszament Alicia Spinnethez, leült Hermione mellé. Ahogy letette a táskáját, a lány felriadt.
— Jaj, Harry, te vagy az? — motyogta álmosan. — Ugye, milyen jó? Ron csapattag lett… — Ásított egy nagyot. — Annyira fáradt vagyok. Éjjel egyig sapkákat kötöttem. Viszik őket, mint a cukrot!
Harry körülnézett; szerte a klubhelyiségben gyapjúsapkák voltak elrejtve olyan helyekre, ahol az óvatlan házimanók véletlenül kézbe vehették őket.
— Tök jó… — dörmögte szórakozottan Harry, s közben arra gondolt, hogy megőrül, ha nem mondhatja el gyorsan valakinek… — Figyelj, Hermione, az előbb, amikor büntetőmunkán voltam, Umbridge megfogta a karomat…
A lány feszülten figyelt, majd mikor Harry végzett a beszámolóval, tűnődve így szólt:
— Attól félsz, hogy Tudodki, ugyanúgy irányítja Umbridge-et, ahogy Mógust irányította?
— Végül is lehetséges, nem?
— Lehetséges — hagyta rá Hermione — de nem hiszem, hogy ugyanúgy beleköltözött, mint Mógusba. Most már saját teste van, nincs szüksége rá, hogy más emberekben lakjon. Az persze elképzelhető, hogy az Imperius-átkot használja.
Harry néhány másodpercig töprengve bámulta Fredet, George-ot és Lee Jordant, akik üres vajsörös üvegekkel zsonglőrködtek. Aztán Hermione folytatta:
— De tavaly akkor is fájt a sebhelyed, mikor senki nem ért hozzád, és Dumbledore azt mondta, hogy ez attól van, amit Tudodki éppen akkor érez. Szóval lehet, hogy az egésznek semmi köze Umbridge-hez, és csak véletlen, hogy épp akkor történt, mikor…
— Umbridge gonosz — felelte szimplán Harry. — Egy szadista.
— Persze, szörnyű nőszemély, de… Szerintem szólnod kellene Dumbledore-nak, hogy fájt a sebhelyed.
Harry két napon belül már másodszor kapta ezt a tanácsot, s Hermionénak ugyanazt válaszolta, amit Ronnak:
— Nem akarom ilyesmivel zavarni. Te magad mondtad, hogy ez nem olyan fontos dolog. Egész nyáron voltak ilyen fájdalmaim. Ez mai épp csak egy kicsit volt erősebb amazoknál…
— Harry, biztos, hogy Dumbledore-t érdekelné ez a dolog…
— No persze! — fakadt ki Harry, egy pillanatra megfeledkezve magáról. — A sebhelyem az egyetlen dolog bennem, ami még érdekli őt!
— Ugyan, Harry, tudod, hogy ez nem igaz.
— Megírom Siriusnak, megkérdezem, mi a véleménye…
— Ilyesmit nem írhatsz meg levélben! — rémüldözött Hermione. — Nem emlékszel, mit mondott Mordon? Nagyon kell vigyáznunk, hogy mit írunk le! Lehet, hogy elfogják a baglyainkat…
— Jó, elég, értem! Nem írom meg — vágott a szavába ingerülten Harry, azzal felállt. — Megyek, lefekszem. Mondd meg Ronnak, hogy fáradt voltam, jó?
— Nem, nem, nem! — rázta a fejét Hermione. — Ha te elmész, akkor én is elmehetek anélkül, hogy megsérteném. Teljesen kivagyok, és holnap megint akarok kötni néhány sapkát. Tényleg, segíthetnél, ha van kedved. Kezdek belejönni a kötésbe, most már mintákat is tudok.
Hermione lelkesedését látva Harry igyekezett úgy tenni, mintha csábítaná az ajánlat.
— Hát… nem. Igazán sajnálom, de nem lesz időm holnap — felelte. — Nagyon le vagyok maradva a leckékkel…
Azzal elsietett a fiúk lépcsője felé, faképnél hagyva a csalódott Hermionét.