Másnap reggel Harry elsőként ébredt. Miután kinyitotta a szemét, percig még mozdulatlanul feküdt; nézte az ágyfüggöny résén beszökő napfénycsíkban kavargó porszemeket, és élvezte a gondolatot, hogy szombat van. Így visszatekintve, a tanév első hete végtelenül hosszúnak tűnt, akár ezer összevont mágiatörténet. A szoba csöndjéből és a kinti fényekből ítélve nagyon korán lehetett. Harry széthúzta a függönyt, felült az ágy szélén, és öltözködni kezdett. Odakintről madárcsicsergés hallatszott, a griffendéles fiúk lassan, egyenletesen szuszogtak. Harry pergament és pennát vett magához, aztán kiment a hálóból, és elindult lefelé a lépcsőn. A klubhelyiségbe érve egyenesen a kihűlt kandalló felé vette az irányt. Kényelmesen elhelyezkedett kedvenc kopott karosszékében, aztán körülnézett. A gyűrött pergamenfecnik, régi köpkövek, fiolák és cukrospapírok, melyekkel este még tele volt szórva a helyiség, mostanra eltűntek — csakúgy mint Hermione manósapkái.
Harry, miközben kihúzta a dugót tintásüvegéből, futólag eltűnődött rajta, vajon hány iskolai manó szabadulhatott fel már akarata ellenére. Aztán megmártotta pennáját, a sima, sárgás pergamenlap fölé emelte, és homlokát ráncolva töprengeni kezdett. Egy perc múlva már az üres kandallóba meredt, de még mindig fogalma sem volt róla, mit írjon.
Most már át tudta érezni, milyen nehéz dolguk volt barátainak, mikor a nyáron leveleket írtak neki. Hogyan tájékoztathatja Siriust az elmúlt öt nap eseményeiről, hogyan teheti fel a kérdéseit anélkül, hogy elárulna egy csomó titkot az esetleges levéltolvajoknak?
Egy darabig még bámulta a kihunyt tüzet, aztán hirtelen elhatározással újra megmártotta pennáját, és egy lendülettel megírta a levelet.
Kedves Szipák!
Remélem, jól vagy. Az első hetem borzalmas volt, nagyon örülök, hogy itt a hétvége.
Új sötét varázslatok kivédése tanárt kaptunk, Umbridge-nek hívják. Majdnem olyan kedves, mint az édesanyád.
Azért írok, mert az a dolog, amiről tavaly nyáron meséltem, megint megtörtént. Mégpedig tegnap este, amikor Umbridge-nél voltam büntetőmunkán.
Nagyon hiányzik legnagyobb barátunk, reméljük, nemsokára visszatér.
Kérlek, válaszolj hamar!
Minden jót: Harry
Többször is újraolvasta a levelet, s igyekezett a kívülálló szemével nézni. Arra jutott, hogy a szövegből nem lehet kitalálni, mire célozgat, és azt se, hogy kinek szól a levél. Remélte, hogy Sirius megérti az utalást Hagridra is, és válaszában megírja, mikor tér vissza a vadőr. Harry gondosan lepecsételte a levelet, majd kimászott a portrélyukon, és elindult a bagolyház felé.
— A helyedben nem mennék arra… — szólította meg Félig Fej Nélküli Nick. A kísértet zavarba ejtő módon az egyik falból bukkant elő. — A mi Hóborcunk a fejébe vette, hogy megtréfálja azt, aki legközelebb elhalad Paracelsus mellszobra előtt.
— A tréfa lényege az, hogy Paracelsus az illető fejére esik? — kérdezte Harry.
— Bármilyen furcsa: igen — felelte unottan Nick. — Hóborc ötleteit mindig is a végtelen egyszerűség jellemezte. Megyek, megkeresem a Véres Bárót… Majd ő a körmére néz annak a csibésznek. Viszlát, Harry!
— Viszlát — biccentett Harry.
A sarokra érve balra fordult, a hosszabb, de biztonságosabb utat választva a bagolyház felé. Ahogy az ablakok előtt elhaladva újra meg újra kinézett a sugárzóan kék égre, egyre derűsebb színben látta a világot. Még néhány óra, és kezdődik az első edzés… Végre visszatérhet a kviddicspályára!
Egyszer csak valami puhán nekiütközött a lábszárának. Lenézett, és megállapította, hogy Mrs Norris, a gondnok sovány, szürke macskája sompolygott el mellette. Az állat sandán ránézett lámpaként világító, sárga szemével, aztán eltűnt Sóvárgó Simon szobra mögött.
— Nem csinálok semmi rosszat! — kiáltott utána Harry. A macskáról lerítt, hogy első dolga lesz jelentést tenni gazdájának. Harry épp csak azt nem értette, miért. Egyetlen szabály se tiltotta, hogy szombat reggel felmenjen a bagolyházba.
A nap már magasan járt, s mikor Harry belépett a madarak szállóhelyére, megszédítette az üvegezetlen ablakokon beáradó fény.
A kerek termet vastag, ezüstös napsugárnyalábok szabdalták át, nyugtalan fészkelődésre késztetve a szarufákon gubbasztó baglyokat, melyek közül sok szemlátomást nemrég tért vissza éjjeli portyázásáról. Harry elindult a szalmával borított padlón — talpa alatt meg-megroppant egy-egy kis rágcsálócsontváz — és tekintetével keresni kezdte Hedviget.
— Ott vagy! — dörmögte, mikor megpillantotta baglyát, aki magasan fent, a boltozatos mennyezet csúcsa alatt üldögélt. — Gyere volna valami kézbesítendő!
Hedvig halk huhogással kiterjesztette nagy, fehér szárnyait, és gazdája vállára röppent.
— Szipák van ráírva — magyarázta Harry, miközben a bagoly csőrébe dugta a levelet — de Siriusnak szól. Érted?
Hedvig pislogott egyet borostyánsárga szemével, s Harry ezt igenlő válaszként értelmezte.
— Hát akkor jó utat! — mondta, és az egyik ablakhoz lépett a madárral. Hedvig lökött egyet a vállán, ahogy elrugaszkodott, s a következő pillanatban már szárnyalt is a vakítón kék ég felé. Harry követte tekintetével, majd miután a madár alakja beleveszett a végtelenbe, Hagrid kunyhója felé fordította pillantását. A toronyból jól látszott a kis épület, s az is, hogy lakója még mindig nem tért haza. A kémény hidegen, feketén ásított, a függönyöket senki nem húzta el.
Könnyű szél lengette a Tiltott Rengeteg fáinak csúcsát. Harry elnézte a hajladozó ágakat, élvezte a friss reggeli levegő simogatását az arcán, a kviddicsre gondolt… és akkor meglátta: az erdő fölött, akár egy groteszk óriásmadár, felbukkant egy nagy, bőrredős szárnyú, iszonyú ló, a roxforti fiákereket húzó rémállatok szakasztott mása.
Az állat fekete szárnyát szélesre tárva leírt egy nagy kört a fák fölött, aztán a mélybe bukott, és eltűnt. Az egész olyan hirtelen, oly gyorsan történt, akár egy felvillanó látomás.
Ajtónyikorgás hangzott fel. Harry összerezzent, és gyorsan hátrafordult. Cho Chang lépett be a bagolyházba, egy levéllel és egy csomaggal a kezében.
— Szia — köszönt Harry.
— Ó… szia — zihálta a lány. — Nem gondoltam, hogy ilyen korán itt találok valakit… Öt perce jutott eszembe, hogy ma van édesanyám születésnapja.
Azzal felmutatta a csomagot.
— Aha… — motyogta sután Harry. Szeretett volna valami érdekeset vagy vicceset mondani, de még nem tért egészen magához a szárnyas rémló okozta megdöbbenéséből.
— Szép idő van… — szólt az ablak felé mutatva, de mikor tudatosult benne, hogy az időjárásról kezdett el beszélni, azt kívánta, bár inkább meg se szólalt volna.
— Igen — hagyta rá Cho, s körülnézett egy alkalmas bagoly után. — Ilyenkor jó kviddicsezni. Én a héten egyszer se voltam kint. És te?
— Én sem.
Cho kiválasztotta és magához szólította az egyik iskolai gyöngybaglyot. A madár a karjára röppent, majd szolgálatkészen felemelte fél lábát, hogy Cho ráköthesse a küldeményt.
— Tényleg, van már a Griffendélnek új őrzője? — kérdezte a lány.
— Igen — válaszolt Harry. — A barátomat, Ron Weasleyt választották. Ismered?
— Ő az, aki utálja a Tornádókat, nem?… Jó játékos?
— Aha — bólintott Harry. — Asszem, igen. Nem láttam, amikor kipróbálták, mert büntetőmunkán voltam.
Cho abbahagyta a kötözést, és Harryre nézett.
— Undorító egy nő az az Umbridge — mondta, halkabbra fogva hangját. — Büntetőfeladatot adni, csak mert megmondtad, hogy… hogy hogyan halt meg Cedric. Az egész suli erről beszélt. Nagyon szép és bátor dolog volt, hogy kiálltál az igazság mellett.
Harry önkéntelenül kihúzta magát; úgy érezte, mintha a talpa a bagolypotyadékkal megszórt padló fölött lebegne. Kit érdekel egy vacak repülő ló… Cho szerint szép és bátor dolog volt, amit tett!
Átfutott a fején, hogy segít a lánynak felkötni a csomagot, és közben csak úgy véletlenül megmutatja neki sebes kezét… de tervét nem valósíthatta meg, mert ekkor újra kinyílt a bagolyház ajtaja, és átrontott rajta Frics úr.
A gondnok nyilván futva tette meg az utat a bagolyházig, mert zihált, ritkás haja az égnek meredt, beesett, kékeres arcán két piros folt égett. A nyomában Mrs Norris is besétált; éhes nyávogással bámulni kezdte a baglyokat, akik fészkelődve néztek vissza rá.
Egy nagy barna példány fenyegetően csattintott a csőrével.
— Megvagy! — sziszegte a dühtől és a kifulladástól remegő állal Frics, s egy döngő lépést tett Harry felé. — Tudok róla, hogy egy szállítmány trágyagránátot akarsz rendelni!
Harry karba fonta a kezét, és a gondnok szemébe nézett.
— Ezt meg ki mondta magának?
Cho lesajnálóan nézett Fricsre; a gyöngybagoly huhogott egyet, éreztetve, hogy belefáradt a fél lábon állásba, de a lány nem törődött vele.
— Megbízható forrásból tudom — felelte gonosz önelégültséggel Frics. — Na gyerünk, add ide, amit el akartál küldeni!
Harry némán gratulált magának, amiért nem halogatta Hedvig útnak indítását.
— Nem tudom odaadni, már elküldtem.
Frics arca eltorzult a dühtől.
— Elküldted?
— Elküldtem.
Frics néhány másodpercig csak tátogott, aztán pillantása Harry talárjára tévedt.
— Honnan tudjam, hogy nincs a zsebedben?
— Onnan, hogy…
— Láttam, mikor elküldte — szólt közbe Cho.
Frics a lányra pillantott.
— Láttad…?
— Igen, láttam — ismételte higgadtan Cho.
Frics és Cho egy darabig farkasszemet néztek; aztán a gondnok sarkon fordult, az ajtóhoz lépett, majd miután megfogta a kilincset, még egyszer visszanézett Harryre.
— Ha megérzem rajtad a trágyagránát szagát…
Azzal ledöcögött a lépcsőn. Mrs Norris még egy utolsó, sóvárgó pillantást vetett a baglyokra, majd követte.
Harry és Cho egymásra néztek.
— Kösz — mondta Harry.
— Nincs mit — felelte kissé elpirulva a lány, és gyorsan befejezte a csomag felkötését. — Nem rendeltél trágyagránátot, ugye?
— Nem.
— Akkor meg honnan vette Frics? — tette fel a kézenfekvő kérdést Cho, s közben az ablakhoz lépett a madárral.
Harry vállat vont. Nem tudta a választ, de e pillanatban nem is izgatta különösebben a probléma.
Együtt mentek ki a bagolyházból. A kastély nyugati szárnyába vezető folyosóhoz érve aztán Cho megtorpant.
— Én arra megyek… Majd találkozunk, Harry.
— Aha… szia.
Cho rámosolygott, és elment. Harry lelkét csendes derű árasztotta el. Túl van hát az első olyan beszélgetésén Chóval, ami után nem kell szégyellnie magát… Nagyon szép és bátor dolog volt, hogy kiálltál az igazság mellett… Cho bátornak nevezte őt… nem utálja, amiért életben van… Persze annak idején Cho Cedricet választotta… de talán csak mert Cedric előbb hívta meg őt a bálba… végül is úgy tűnt, Cho őszintén sajnálja, hogy nem fogadhatja el az ő meghívását…
— Jó reggelt! — köszönt vidáman Harry, mikor csatlakozott Ronhoz és Hermionéhoz a reggelizőasztalnál.
— Minek örülsz annyira? — csodálkozott Ron.
— A… a kviddicsedzésnek — felelte könnyeden Harry, és maga elé húzott egy nagy tál szalonnás tojást.
— Aha… — Ron letette a pirítósát, és nagyot kortyolt a töklevéből, mielőtt folytatta: — Figyelj… Nincs kedved kijönni velem egy kicsit korábban? Gondoltam, gyakorolhatnánk edzés előtt. Csak hogy… hogy… belejöjjek egy kicsit.
— Persze, szívesen — bólintott Harry.
— Szerintem ez nem túl jó ötlet — csóválta a fejét Hermione. — Mindketten le vagytok maradva a házi feladatokkal, és…
Nem folytatta, mert ekkor megérkezett a posta. A Reggeli Prófétát kézbesítő kuvik, miután majdnem beleröpült a cukortartóba, Hermione felé nyújtotta lábát. A lány gyorsan beledugta a knútot az erszénybe, és átvette az újságot, s mire a bagoly tovaröppent, ő a címoldalt nézte.
— Írnak valami érdekeset? — érdeklődött Ron. Harry elmosolyodott: tudta, hogy Ron bármiről szívesebben beszél, mint a házi feladatról.
— Semmit — sóhajtott Hermione. — Azon csámcsognak, hogy házasodik a Walpurgis Lányainak a basszusgitárosa.
Azzal fellapozta az újságot, és beletemetkezett. Harry szedett még egy adag szalonnás tojást, Ron pedig a magas ablakokra meredve tűnődött valamin.
— Egy pillanat — szólalt meg hirtelen Hermione. — Te jó ég…Sirius!
— Mi történt? — Harry olyan erővel rántotta ki a Reggeli Prófétát Hermione kezéből, hogy az újság kettészakadt.
— A Mágiaügyi Minisztérium megbízható forrásból azt az információt kapta, hogy Sirius Black, a megrögzött tömeggyilkos, bla-bla-bla, jelenleg Londonban rejtőzik! — olvasta fel fojtott hangon Hermione a saját félújságjából.
— Bármiben fogadok, hogy Lucius Malfoy az a forrás — suttogta dühösen Harry. — Felismerte Siriust a pályaudvaron!
— Micsoda? — horkant fel Ron. — Nem mondtad, hogy…
— Csss! — pisszegte le két barátja.
— A minisztérium közleményben figyelmeztette a varázslótársadalmat, hogy Black rendkívül veszélyes… megölt tizenhárom embert… megszökött az Azkabanból… a többi a szokásos szöveg — fejezte be a felolvasást Hermione. Letette a fél újságot, és aggodalmas arccal barátaira nézett. — Most aztán végképp nem jöhet ki a házból — suttogta. — Ez az eredménye annak, hogy nem hallgatott Dumbledore-ra.
Harry magába roskadva meredt letépett újságdarabjára. Az oldal egy részét Madam Malkin Talárszabászatának árleszállítással kecsegtető hirdetése foglalta el.
— Hé! — szólalt meg hirtelen felélénkülve, s leterítette az asztalra a szakadt újságot, hogy Ron és Hermione is láthassák. — Ezt nézzétek meg!
— Nekem most nem kell talár — rázta a fejét Ron.
— Nem az az érdekes — legyintett Harry. — Azt nézd… azt a rövid kis hírt!
Ron és Hermione közelebb hajoltak az újsághoz. A nyúlfarknyi cikket az oldal alján rejtették el.
A Wizengamot ma tárgyalta Sturgis Podmore, Clapham, Laburnum Gardens 38. alatti lakos ügyét, akit azzal vádoltak, hogy augusztus 31-én behatolt a Mágiaügyi Minisztérium épületébe, és ott lopást kísérelt meg.
A Mágiaügyi Minisztérium őrvarázslója, Eric Munch éjjel egy órakor tartóztatta le Podmore-t, miután rajtakapta, amint az belépést kísérelt meg egy, csak külön engedéllyel használható ajtónál. Podmore-t, aki a tárgyaláson semmit sem hozott fel mentségére, mindkét vádpontban bűnösnek találták, és a bíróság hat hónapi azkabani fogságra ítélte.
— Sturgis Podmore? — dörmögte homlokát ráncolva Ron. — Nem ő az a szénakazalfejű pasas? Benne van a rend…
— Csss, Ron! — Hermione riadtan nézett körül.
— Fél év Azkaban! — suttogta döbbenten Harry. — Azért, mert be akart menni egy ajtón!
— Ugyan már, nem azért csukják le, mert be akart menni egy ajtón! — suttogta Hermione. — Az a kérdés, mit keresett az éjszaka közepén a Mágiaügyi Minisztériumban.
— Lehet, hogy a Rend megbízásából ment oda? — találgatott Ron.
— Várjatok csak… — szólt töprengő arccal Harry. — Sturgisnek ki kellett volna kísérnie minket a King’s Crossra, nem?
Két barátja várakozva nézett rá.
— Nem emlékeztek? Úgy volt, hogy ő is benne lesz a testőrgárdában. Mordon dühös is volt, mert Sturgis nem érkezett meg. Tehát nem lehetett olyan küldetésen, amivel a Rend bízta meg.
— Vagy senki nem számított rá, hogy elkapják — mutatott rá Hermione.
— Lehet, hogy tőrbe csalták! — emelte fel a hangját Ron, majd Hermione szigorú pillantására jóval halkabban folytatta: — Figyeljetek! Mondjuk, Caramelék gyanították, hogy Podmore Dumbledore-nak dolgozik, ezért becsalták a minisztériumba, és nem volt semmiféle ajtó meg behatolás, hanem koholt vád az egész!
Harry és Hermione végiggondolták az elméletet. Harry kissé nyakatekertnek tartotta, Hermionénak viszont szemlátomást tetszet — Nem csodálkoznék rajta, ha így lenne — mondta a lány, és tűnődő arccal összehajtotta megcsonkított újságját. Egy ideig gondolataiba mélyedt, de mikor Harry letette a villáját, egyszerre magához tért révületéből. — Na jó, szerintem először írjuk meg Bimbának a dolgozatot az öntrágyázó bokrokról, aztán ha marad időnk, még ebéd előtt elkezdhetjük McGalagonynak az Exnihil objectum bűbájt is…
Harryt kicsit furdalta a lelkiismeret a rá váró házifeladat-mennyiség miatt, de hát az ég szikrázóan kék volt, és ő már egy hete nem ült a Tűzvillámon…
— Majd este nekiállunk a leckének — mondta Ron Harrynek, mikor seprűvel a vállukon elindultak a kviddicspálya felé vezető füves lejtőn. Fülükben még ott csengett Hermione jóslata, hogy ha így folytatják, meg fognak bukni az összes RBF-vizsgán. — És ott van az egész vasárnap is. Az a baj Hermionéval, hogy tanulásfüggő lett… — Ron egy másodpercre elhallgatott, majd homlokát ráncolva hozzátette: — Szerinted komolyan mondta, hogy ezentúl nem másolhatunk róla?
— Asszem, igen — felelte Harry. — De a kviddicsedzés is komoly munka. Ha benne akarunk maradni a csapatban, edzenünk kell.
Ronnak tetszett az érv.
— Így van! — helyeselt. — Tanulni még rengeteg időnk lesz.
Mielőtt beléptek a kviddicspályára, Harry vetett még egy pillantást a Tiltott Rengeteg sötéten hajladozó fái felé. Most semmi nem repült fölöttük. Az ég üres volt, csak a bagolyház gyanánt szolgáló torony körül szárnyalt néhány madár. Harry elhessegette a látomás emlékét; az a repülő rémló nem bántotta őt… Minek törődne vele, hisz van más gondja elég…
Elővették a labdákat az öltözőbeli szekrényből, és munkához láttak. Harry hajtóként támadott a kvaffal, Ron pedig védte a három karikás póznát. Harry elégedett volt barátja teljesítményével: Ron a dobások háromnegyedét sikeresen blokkolta, s szinte percről percre ügyesebben mozgott a posztján.
Két óra gyakorlás után eltették a kvaffot, felmentek a kastélyba ebédelni (és meghallgatni Hermione újabb szemrehányásait), majd visszatértek a kviddicspályára, hogy részt vegyenek a csapatedzésen. Az öltözőbe lépve Angelina kivételével minden csapattársukat ott találták.
— Minden oké? — kérdezte öccsére kacsintva George.
— Aha — motyogta Ron. Mióta elindultak Harryvel a kastélyból, nemigen lehetett szavát venni.
— Mesterkurzust tartasz nekünk, Prefi Roni? — kérdezte gúnyos vigyorral Fred, miután kócos feje kibukkant a kviddicstalár nyakán.
— Dugulj el!
Ron is belebújt a griffendéles mezbe. Egészen jól illett rá a talár ahhoz képest, hogy a sokkal szélesebb vállú Oliver Woodtól örökölte.
Angelina már átöltözve lépett ki a csapatkapitányi szobából.
— Na, gyerünk, essünk neki! — szólt. — Alicia, Fred, hozzátok ki a ládát a labdákkal! Jut eszembe, beültek egypáran a nézőtérre, de nem szeretném, ha foglalkoznátok velük.
A megjátszott könnyedségből, amellyel ezt mondta, Harry megsejtette, kik lehetnek a hívatlan nézők. Nem is tévedett; mikor az öltözőből kiléptek a napfényben fürdő pályára, füttykoncert és pfujolás fogadta őket: az egyik lelátón középtájt ott ült a Mardekár teljes kviddicscsapata, a játékosok barátaival kiegészítve. Hangjuk zengve visszhangzott az üres stadionban.
— Azzal akar Weasley repülni? — kiabálta be Malfoy. — Ki volt az az ütődött, aki röptetőbűbájt tett arra a korhadt husángra?
Crak, Monstro hahotáztak, Pansy Parkinson visítva nevetett.
Ron a lába közé kapta seprűjét, és elrugaszkodott a földtől. Harry követte őt, s látta, hogy Ron füle lángvörösre gyúlt.
— Ne törődj velük! — mondta, mikor utolérte barátját. — Majd meglátjuk, ki fog nevetni, miután játszottunk velük…
— Ez a helyes hozzáállást, Harry! — dicsérte meg Angelina, aki a kvaffal a hóna alatt eléjük vágott, majd befordult, és lebegve megállt a magasban felsorakozott csapat előtt. — Figyelem! Bemelegítésnek passzolgatunk egy kicsit. Mindenki…
— Hé, Johnson, ki átkozta meg a hajadat? — visította odalentről Pansy Parkinson. — Nem zavar, hogy férgek lógnak ki a fejedből?
Angelina a válla mögé dobta hosszú, afrofonott haját, és higgadtan befejezte az eligazítást:
— Szóródjatok szét, és kezdjük!
Harry hátramenetben eltávolodott a többiektől, Ron pedig elrepült a karikák felé. Angelina fél kézzel a magasba emelte a kvaffot, s odahajította Frednek. Fred George-nak adta tovább, George Harrynek, Harry pedig Ronnak, aki kiejtette a kezéből.
A mardekárosok, Malfoyjal az élen, teli torokból röhögtek. Ron lebukott a labda után, és sikerült is még a levegőben elkapnia, de ügyetlenül jött ki a bukórepülésből, és félig lecsúszott a seprűjéről.
Mikor felért a többiekhez, lángolt az arca a szégyentől. Harry látta, hogy Fred és George összenéznek — azonban rájuk oly kevéssé jellemző módon egyikük sem kommentálta a hibát, s ezért Harry roppant hálás volt nekik.
Angelina se tette szóvá a dolgot.
— Passzold tovább! — utasította Ront.
Ron Aliciának dobta a labdát, a lány visszapasszolta Harrynek, aki George-nak továbbított…
— Hogy van a homlokod, Potter? — kiabált fel Malfoy. — Nem kéne lefeküdnöd egy kicsit? Már egy hete itt vagyunk, de még nem voltál a gyengélkedőn! Ez nálad egyéni csúcs, nem?
George Angelinának passzolt, aki a háta mögött továbbított Harrynek. Harryt váratlanul érte a passz, de az ujja hegyével sikerült elkapnia a kvaffot, amit aztán gyorsan továbbdobott Ron felé.
Ron a labda után kapott, de nem érte el.
— Szedd össze magad! — csattant fel Angelina, miközben Ron a kvaff után iramodott. — Koncentrálj!
A visszatérő Ron arca legalább olyan vörös volt, mint a kezében tartott labda. Malfoy és társai harsogva nevettek rajta.
Harmadik próbálkozásra Ronnak sikerült elkapni a kvaffot, de aztán — talán a megkönnyebbüléstől — olyan erővel passzolta tovább, hogy a labda félrelökte Katie kinyújtott kezét, és a lány arcába csapódott.
Ron sűrű bocsánatkérések közepette odarepült a lányhoz, hogy megnézze, nem esett-e baja.
— Menj vissza a helyedre, túléli! — kiáltott rá Angelina. — De ha csapattársnak passzolsz, nem az a cél, hogy lelökd a seprűjéről. Az a gurkók dolga!
Katie-nek eleredt az orra vére. Miközben odalent a mardekárosok dobogtak és pfujoltak, az ikrek odarepültek a lányhoz.
— Vedd be ezt! — szólt Fred, és Katie kezébe nyomott egy kis piros valamit, amit a zsebéből halászott elő. — Fél perc alatt rendbe hoz.
— Figyelem! — harsogta Angelina. — Fred, George, hozzátok az ütőiteket és az egyik gurkót! Ron, indulj a karikákhoz! Harry, ha szólok, elengeded a cikeszt. Gondolom, kitaláltátok, mi a feladat.
Harry az ikrek nyomába eredt, hogy magához vegye az aranylabdácskát.
— Ron olyan béna, hogy nézni is rossz — jegyezte meg George, miután mindhárman földet értek, és kinyitották a labdás ládát.
— Csak azért, mert izgul — kelt barátja védelmére Harry. — Délelőtt, mikor gyakoroltunk, nagyon ügyes volt.
— Ha csak kettesben tud villogni, nem sokra megyünk vele — morogta Fred.
Visszatértek a csapat többi tagjához, s Angelina sípszavára Harry szabadon engedte a cikeszt. Fred és George ugyanígy tettek a gurkóval. Ettől a pillanattól fogva Harry csak a szeme sarkából látta, mit csinálnak a többiek. Az volt a dolga, hogy elkapja a fürge, szárnyas kis labdát, ami a mérkőzésen százötven pontot ért a csapatnak — s hogy ez sikerüljön, minden ügyességét latba kellett vetnie. Szédítő sebességgel cikázott a hajtók között; a langyos őszi levegő az arcába csapott, s már nem hallotta a mardekárosok kurjantásait… De mikor épp belemelegedett volna a hajszába, a csapatkapitány sípszava megállította.
— Állj ! Állj ! — kiabálta Angelina. — Ron! Ne hagyd ott a középső póznát!
Harry barátja felé pillantott. Ron a bal oldali karika előtt lebegett, védtelenül hagyva a másik kettőt.
— Jaj… bocsánat…
— Figyeltelek: miközben a hajtókat nézed, folyton elvándorolsz oldalra. Vagy maradj középen, amíg ki nem kell ugranod védeni, vagy körözz a póznák körül, de ne sodródj céltalanul ide-oda! Az utolsó három gólt ezért kaptad!
— Bocsánat — ismételte Ron. Arca olyan volt, akár egy lebegő tűzgolyó.
— Katie, te meg nem tudnád elállítani azt az orrvérzést?
— Nem, sőt egyre rosszabb! — panaszolta Katie, talárja ujját az orra alá szorítva.
Harry megkereste tekintetével Fredet. A fiú nyugtalanul kotorászott a zsebében, elővett valami pirosat, megvizsgálta, aztán rémült arccal Katie-re bámult.
— Jól van, folytassuk! — adta ki a parancsot Angelina. A szokásosnál kicsit merevebben ült a seprűjén, bár úgy tett, mintha meg se hallaná a mardekárosokat, akik most skandálni kezdték, hogy Bénák, bénák!
Ezúttal majdnem három percig sikerült egyhuzamban játszaniuk — akkor megint leállította őket Angelina sípszava. Harry, aki épp megpillantotta a cikeszt a túloldali karikáknál, most már kezdte elveszíteni a türelmét.
— Mi van már megint? — fordult Aliciához, aki a legközelebb volt hozzá a csapat tagjai közül.
— Katie — hangzott a tömör válasz.
Harry megfordult, és látta, hogy Angelina, Fred és George szélsebesen repülnek Katie felé. Erre ő is elindult Aliciával. Angelina még épp időben fújta le az edzést: Katie arca falfehér volt, s talárja úszott a vérben.
— Gyengélkedő — szólt fejcsóválva Angelina.
— Majd mi elkísérjük — bólintott Fred, majd hozzátette: — Elképzelhető, hogy tévedésből egy vérhúzó varázsfruttit kapott be…
— Hiányos terelő- és hajtósorral nincs értelme folytatni — szólt csüggedten Angelina, miután az ikrek lassú repülésben elindultak a kastély felé, két oldalról támogatva Katie-t. — Menjünk átöltözni!
A mardekárosok gúnyos skandálása az öltözőig kísérte a megfogyatkozott csapatot.
— Hogy ment a kviddicsedzés? — kérdezte kissé hűvösen Hermione, miután Harry és Ron fél órával később bemásztak a portrélyukon.
— Hát… — kezdte Harry.
— Rosszul — mondta fásultan Ron, és lezuttyant egy székre.
Hermione arca megenyhült.
— Biztos bele fogsz jönni… — mondta vigasztalóan.
— Ki mondta, hogy miattam ment rosszul az edzés? — fortyant fel Ron.
— Senki — visszakozott meghökkenve a lány. — Csak arra gondoltam…
— …hogy biztos bénáztam, mi?
— Dehogyis! De mivel azt mondtad, rosszul ment…
— Leckét kell írnom — prüszkölte dühösen Ron, és elcsörtetett.
Miután eltűnt a fiúk hálótermeihez vezető lépcsőn, Hermione Harryhez fordult:
— Bénázott?
— Nem — felelte Harry.
Hermione felvonta a szemöldökét.
— Na jó, nem volt csúcsformában — ismerte be Harry. — De hát ez csak az első edzése volt…
Aznap este se Harry, se Ron nem jutott túl sokra a házi feladatokkal. Harry sejtette, hogy Ron még mindig a délutáni edzésen rágódik, hiszen az ő fejében is ott visszhangoztak még a mardekárosok „Bénák, bénák!” kiáltásai.
Az egész vasárnapot a toronyban töltötték, könyveik társaságában. Körülöttük előbb megtelt, majd kiürült a klubhelyiség. Aznap is kellemes, derült idő volt, s rajtuk kívül mindenki a szabadban élvezte az év talán utolsó nyárias vasárnapját. Estére Harry már úgy érezte, mintha manók labdáznának az agyával.
— Azt hiszem, többet kellene foglalkoznunk a leckékkel hét közben — dörmögte oda Ronnak, miután késznek nyilvánították az Exnihil Objectum bűbájról szóló átváltoztatástan-dolgozatot, és cseppet sem lelkesen elkezdték gyűjteni a Jupiter tucatnyi holdjának tulajdonságait Sinistra professzor számára.
— Ahaaa… — ásította Ron, majd megdörzsölte vörös szemét, és a kandalló felé hajította az ötödik gombócba gyűrt pergamenlapot is.
— Figyelj… szerintem kérdezzük meg Hermionét, hogy nem nézhetnénk-e meg mégis, amit írt.
Harry a lány felé pillantott. Hermione Csámpással az ölében üldögélt, és vidáman csevegett Ginnyvel. Előtte a levegőben egypár szorgalmasan dolgozó kötőtű és egy alaktalan manózokni-kezdemény lebegett.
— Nem érdemes — mondta csüggedten Harry. — Úgyse engedi meg.
Így aztán az este is a pergamen fölé görnyedve találta őket. Aztán a zsúfolt klubhelyiség ürülni kezdett, s fél tizenegy tájban Hermione ásítozva odasétált hozzájuk.
— Na mi lesz? Elkészültök lassan?
— Nem — felelte mogorván Ron.
— A Jupiter legnagyobb holdja a Ganymedes, nem a Kallisto — jegyezte meg Hermione, és Ron válla fölött átnyúlva a készülő asztronómiadolgozat egyik sorára mutatott. — És az Ión vannak vulkánok.
— Kösz…! — morogta inkább vádlón, semmint hálásan Ron, és kihúzta a hibás mondatokat.
— Bocsánat, én csak…
— Ha azért jöttél, hogy cikizd a dolgozatomat…
— Ron…
— Nincs időm prédikációt hallgatni, Hermione. Ha nem tűnt volna fel, nyakig vagyok a…
— Nem-nem-nem! Odanézz!
Hermione a legközelebbi ablak felé mutatott. Harry és Ron odafordultak. Az ablakpárkányról egy szép kuvik pislogott Ronra.
— Ez Hermész, nem? — szólt Hermione.
— Tényleg! — Ron letette a pennát, és felállt. — De hát miért írna nekem Percy?
Odasietett az ablakhoz, és kinyitotta. Hermész beröppent a klubhelyiségbe, leszállt Ron dolgozatára, és felemelte fél lábát. Miután Ron megszabadította a levéltől, azonnal ismét szárnyra kapott, otthagyva maszatos lábnyomát az Iót ábrázoló rajzon.
— Márpedig ez Percy kézírása — állapította meg Ron. Visszaült a székébe, és rámeredt a címzésre: Ronald Weasley, Roxfort, Griffendél-ház. Utána barátaira emelte pillantását. — Mit szóltok ehhez?
— Nyisd ki! — sürgette Hermione. Ron kibontotta a pergamentekercset, és olvasni kezdte a levelet. Arca híven tükrözte érzelmeinek változását: kezdeti kíváncsiságát megrökönyödés váltotta fel, azt rosszallás követte, s mikor befejezte az olvasást, már undor ült az arcára. Odalökte a levelet Harrynek és Hermionénak, akik fejüket összedugva olvasni kezdtek:
Kedves Ron!
Nemrég értesültem róla (nem kisebb személyiségtől, mint magától a mágiaügyi miniszter úrtól, aki új tanárotok, Umbridge professzor közlésére hivatkozott), hogy roxforti prefektus lettél.
A hír őszinte örömmel töltött el, s mindenekelőtt gratulálni szeretnék Neked. Bevallom, tartottam tőle, hogy inkább Fred és George példáját fogod követni ahelyett, hogy az én nyomdokaimba lépnél. Kellemesen csalódtam hát, mikor megtudtam, hogy méltónak találtattál a felelős beosztásra.
A gratuláció mellett azonban jó tanácsokkal is szeretnék szolgálni Neked, ezért is küldöm jelen soraimat a szokásos reggeli posta helyett ezen az esti órán. Remélem, lehetőséget találsz rá, hogy egyedül olvasd el levelemet, s így elkerüld a kellemetlen kérdéseket.
A miniszter úr, mikor közölte velem a jó hírt, elejtett egy megjegyzést, amiből arra kellett következtetnem, hogy még mindig sok időt töltesz együtt Harry Potterrel. Meg kell mondanom, Ron, semmi sem veszélyezteti jobban újonnan megszerzett jelvényedet, mint az, ha továbbra is bizalmas viszonyban maradsz azzal a fiúval. Tudom, meglep ez a kijelentés — bizonyára azt felelnéd rá, hogy Potter mindig is Dumbledore kegyeltje volt — de kötelességemnek érzem közölni veled, hogy Dumbledore már nem sokáig marad a Roxfort élén, s azok az emberek, akik számítanak, egészen máshogy — vélhetően helyesebben — ítélik meg Potter viselkedését. Ezt most nem kívánom bővebben kifejteni, de ha holnap belenézel a Reggeli Prófétába, megtudod, mi a helyzet- és talán bátyád nevén is megakad a szemed!
Komolyra fordítva a szót, nem volna szerencsés, ha az a kép maradna meg Rólad, hogy egy húron pendülsz Potterrel. Értsd meg: a jövőd forog kockán, s ez alatt nemcsak az iskolai karrieredet értem. Mivel apánk kísérte el Pottert a minisztériumba, felteszem, tudsz róla, hogy a nyáron fegyelmi eljárást folytattak le Potter ellen. A Wizengamot előtti tárgyaláson sem tudta tisztázni magát. Csupán egy apró formai problémának köszönheti, hogy büntetés nélkül megúszta a dolgot, s többen azok közül, akikkel beszéltem, helytelennek tartják a felmentését.
El tudom képzelni, hogy félsz egyik napról a másikra megszakítani a kapcsolatot Potterrel — hisz a fiú közismerten kiszámíthatatlan, s tudtommal az erőszaktól se riad vissza. Ha efféle aggályaid vannak, vagy más nyugtalanító dolgot fedezel fel Potter viselkedésében, fordulj bizalommal Dolores Umbridge-hez, akit végtelenül jóindulatú hölgynek ismerek, s aki örömmel ad majd tanácsot Neked.
Ehhez kapcsolódik a másik dolog, amire szeretném felhívni a figyelmedet. Mint már említettem, a Roxfort a jelek szerint hamarosan kikerül Dumbledore vezetése alól. Kérlek, Ron, vésd eszedbe: nem az igazgatónak tartozol hűséggel, hanem az iskolának és a minisztériumnak. Megrökönyödéssel hallottam, hogy Umbridge professzor mindeddig igen kevés támogatást kapott a tanári kartól a nagyon is időszerű s a minisztérium által szorgalmazott reformok bevezetéséhez (bár a jövő héttől bizonyára könnyebb dolga lesz — lásd a holnapi Reggeli Prófétát!). Summa summarum: ha egy diák most segítőkészségéről biztosítja Umbridge professzort, két év múlva jó eséllyel indulhat az iskolaelső címért!
Sajnálom, hogy a nyáron olyan keveset találkoztunk. Fáj, hogy bírálnom kell szüleinket, de mindaddig képtelen vagyok egy fedél alatt lakni velük, amíg kapcsolatban állnak a Dumbledore köré verbuválódott gyanús népséggel. (Ha írsz anyánknak, kérlek, említsd meg, hogy egy bizonyos Sturgis Podmore-t, aki Dumbledore nagy barátja, nemrég fél évre az Azkabanba küldtek, mert engedély nélkül behatolt a minisztériumba. Talán felnyitja szüleink szemét, ha megtudják, hogy miféle kisstílű bűnözők vannak az úgynevezett barátaik között.) Jómagam is csak a szerencsémnek és a miniszter úr kegyes bizalmának köszönhetem, hogy nem sütötték rám a kétes elemek pártolásának bélyegét. Bízom benne, hogy Téged sem köt a tévesen értelmezett családi összetartás, és helyesen ítéled meg félrevezetett szüleink nézeteit és tetteit. Remélem, anyáék időben belátják tévedésüket — ha erre sor kerül, természetesen kész leszek megbocsátani nekik.
Kérlek, alaposan gondold végig mindezt, különösen a Harry Potterre vonatkozó tanácsomat! Még egyszer gratulálok prefektusi kinevezésedhez.
Ölel bátyád:
Harry felpillantott barátjára.
— Figyelj, Ron — szólt tettetett derűvel — ha gondolod, nyugodtan szakítsd meg velem a kapcsolatot. Ígérem, nem maradok erőszakkal a barátod.
Ron a levélért nyúlt.
— Adjátok ide! — morogta. — Hogy lehet… — kezdte dühösen, és kettétépte a levelet. — …valaki… — Négyfelé tépte. — …ilyen… — Nyolcfelé tépte. — …surmó!? — Azzal bedobta a fecniket a tűzbe, majd maga elé húzta a Sinistra számára készülő dolgozatot. — Na gyerünk, dolgozzunk, mert reggelre se leszünk készen.
Hermione egy darabig nézte a fiúkat, majd hirtelen így szólt:
— Na jó, adjátok ide!
— Mi…?! — kapta fel a fejét Ron.
— Adjátok ide a munkátokat! Átnézem és kijavítom.
— Komolyan? — élénkült fel Ron. — Az életünket mented meg, Hermione! Nem is tudom, hogy köszönjem meg…
— Köszönet helyett ígérjétek meg, hogy ezentúl nem hagyjátok a munkát az utolsó pillanatra — felelté bujkáló mosollyal a lány, és a kezét nyújtotta a dolgozatokért.
— Örök hála, Hermione — motyogta kimerülten Harry. Miután átadta a pergamenlapot, visszaroskadt a székbe, és megdörzsölte a szemét.
Már elmúlt éjfél. A klubhelyiségben hármukon és Csámpáson kívül egy lélek sem volt. Nem hallatszott más zaj, csak a mondatokba belejavító Hermione pennájának sercegése, amit időnként lapok zizegése váltott fel, mikor a lány kikeresett egy-egy adatot valamelyik szakkönyvből. Harry halálosan fáradt volt, s a tetejében enyhe émelygés is gyötörte — de ez utóbbi tünetet nem a kimerültség okozta, hanem az időközben elhamvadt levél.
Hiába volt eddig is tisztában vele, hogy a Roxfortban minden második ember nagyotmondónak vagy féleszűnek tartja, hiába tudta, hogy a Reggeli Próféta hónapok óta csak rosszat ír róla, mégis csak most, Percy levelét olvasva fogta fel igazán a helyzetét.
Valami okból döbbenetes volt leírva látni, hogy Percy szerint Ronnak meg kellene szakítania vele a kapcsolatot, sőt be kellene árulnia őt Umbridge-nél. Az a Percy, akit négy éve ismer, akinek a családjánál hetekig vendégeskedett a nyári szünetekben, akivel egy sátorban lakott a Kviddics Világkupa döntőjekor, és akitől a legmagasabb pontszámot kapta a Trimágus Tusa második próbáján — az a Percy most kiszámíthatatlan, erőszakra hajlamos embernek tartja őt.
Hirtelen mély együttérzéssel gondolt keresztapjára, mint az egyetlen emberre, aki meg tudná érteni, amit most érez, mert ő is hasonló helyzetben van. Siriusnak tizennégy éve kell azzal a tudattal élnie, hogy a varázsvilágban szinte mindenki megátalkodott gyilkosnak és Voldemort hívének tartja…
Harry pislogni kezdett. Miközben a tűzbe meredt, egy szemvillanásnyi ideig látott a lángok között valamit, ami nem lehetett ott… Képtelenség, gondolta. A képzeletem játszik velem…
— Jól van, tisztázd le! — szólt Hermione, Ron felé nyújtva a kijavított dolgozatot. — Írtam hozzá egy összefoglalást.
— Hermione, te vagy a legjobb ember a világon! — hálálkodott fáradtan Ron. — Ha még egyszer csúnyán beszélek veled…
— Az jelzi majd, hogy újra normális vagy — nevetett Hermione. — Harry, a tied nagyjából rendben volt, csak ez nem stimmel itt a vége felé. Biztos rosszul értetted, amit Sinistra mondott: az Európa felszínét jégpáncél borítja, nem kék páclé… Harry…?
Harry időközben lecsúszott a karosszékéről, és a fakó, kiégett kandallószőnyegen térdepelve meredt a tűzbe.
— Öhm… Harry…? — szólította meg tétován Ron. — Mit csinálsz a földön?
— Sirius fejét láttam a tűzben — felelte Harry.
Hangjában nem volt döbbenet vagy izgalom. Elvégre Sirius feje az előző tanévben is feltűnt a kandallóban, még beszélgettek is. De azért nem volt biztos benne, hogy most is tényleg látta… olyan gyorsan eltűnt…
— Sirius fejét? — ismételte Hermione. — Mármint úgy, mint amikor beszélt veled a Trimágus Tusa alatt? Azt most biztos nem csinálná meg, ő is tudja, hogy túl… Sirius…!!!
Hermione elkerekedett szemmel meredt a tűzbe. Ron kezéből kiesett a penna. A táncoló lángok között jól kivehetően felbukkant Sirius fekete tincsekkel keretezett, vigyorgó arca.
— Attól féltem, lefeküdtök, mielőtt kiürül a terem — szólt a varázsló. — Óránként ellenőriztem, mi a helyzet.
— Minden órában megjelentél a tűzben? — kérdezte döbbenten Harry.
— Csak pár másodpercre, amíg körülnéztem.
— És mi lett volna, ha meglátnak? — aggodalmaskodott Hermione.
— Hát, azt hiszem, egy lány — olyan elsősforma — tényleg észrevett… de semmi vész — tette hozzá sietve Sirius, miután Hermione a szája elé kapta a kezét rémületében. — Eltűntem, mire másodszor is rám nézhetett volna, úgyhogy biztos azt hiszi, káprázott a szeme.
— De Sirius, ez nagyon kockázatos… — sopánkodott Hermione.
— Úgy beszélsz, mint Molly — vágott a szavába a varázsló.
— Mindenképp válaszolni akartam Harry levelére, és ez tűnt egyetlen használható megoldásnak. Persze rejtjeles levelet is írhattam volna, de a kódokat meg lehet fejteni.
A levél említésére Ron és Hermione Harryre meresztették a szemüket.
— Nem is tudtuk, hogy írtál Siriusnak — szólt szemrehányóan Hermione.
— Elfelejtettem mondani — felelte Harry, s nem is hazudott: a találkozás Chóval minden mást kitörölt az agyából. — Ne nézz így rám, Hermione! A levelemből semmilyen titkos információt nem lehetett kiolvasni. Ugye, Sirius?
— Nem, nagyon jó levél volt — erősítette meg mosolyogva a varázsló. — De térjünk gyorsan a tárgyra, mert bármikor megzavarhatnak minket. Ami a sebhelyedet illeti…
— Miért, mi van a… — kotyogott közbe Ron, de Hermione leintette.
— Majd utána elmondjuk. Folytasd, Sirius!
— Tudom, hogy nem túl jó érzés, mikor fáj a sebhelyed, de gondoljuk, nem kell túl nagyjelentőséget tulajdonítani a dolognak. Tavaly is sokat fájt, nem?
— Igen, és Dumbledore azt mondta, olyankor jön rám, ha Voldemorton valamilyen erős érzelem lesz úrrá — felelte Harry, nem törődve Ron és Hermione ijedt nyögésével. — Lehet, hogy csak… nem tudom… talán épp nagyon dühös volt aznap este, mikor büntetőmunkán voltam.
— Most, hogy visszatért, nem csoda, ha gyakrabban jön a fájdalom — mutatott rá Sirius.
— Szóval szerinted csak véletlen egybeesés, hogy akkor fájdul meg, mikor Umbridge hozzám ért?
— Igen — bólintott Sirius feje. — Hallottam hírét annak a nőnek. Biztos vagyok benne, hogy nem halálfaló.
— Pedig elég gonosz hozzá — dörmögte sötéten Harry. Barátai hevesen bólogattak.
— Az lehet, de a világ nem csak jó emberekből meg halálfalókból áll — mondta fanyar mosollyal Sirius. — Tudom, hogy undok szipirtyó — Remus tudna mesélni róla.
— Lupin ismeri? — kérdezte Harry. Emlékezett még Umbridge megjegyzésére arról a bizonyos „rendkívül veszélyes félvérről”.
— Nem — rázta a fejét Sirius — viszont két éve Umbridge fogalmazta meg azt a vérfarkasellenes törvényt, ami miatt Remus sehol nem kap munkát.
Harrynek eszébe jutott Lupin folt hátán folt talárja, és ettől fogva még jobban utálta Umbridge-et.
— Mi baja a vérfarkasokkal? — fortyant fel Hermione.
— Gondolom, fél tőlük — felelte Sirius, megmosolyogva a lány ingerültségét. — De úgy tűnik, minden félember ellenszenves neki. Tavaly azt találta ki, hogy fogják be és gyűrűzzék meg a sellőket. Pedig micsoda időpazarlás sellőket hajkurászni, amíg olyan kis mocsok, mint Sipor, szabadon garázdálkodnak.
Ron jót nevetett, Hermione viszont szörnyülködve nézett.
— De Sirius! — szólt szemrehányóan. — Biztos vagyok benne, hogy Sipor megszelídülne, ha foglalkoznál vele egy kicsit. Te vagy a család utolsó sarja, és Dumbledore professzor azt mondta…
— Na és milyen órákat tart Umbridge? — vágott a szavába Sirius. — Megtanuljátok nála, hogyan kell kinyírni a félvéreket?
— Nem — felelte Harry, ügyet sem vetve Hermionéra, akit szemlátomást szíven ütött, hogy nem mondhatta végig védőbeszédét. — Egyáltalán nem enged minket varázsolni.
— Egész órán egy unalmas tankönyvet olvasunk — tette hozzá.
— Ez beleillik a képbe — bólintott Sirius. — Minisztériumi forrásaink szerint Caramel nem akarja, hogy harci kiképzést kapjatok.
— Harci kiképzést? — hüledezett Harry. — Miért, mit képzel? Egy varázslóhadsereget szervezünk az iskolában?
— Eltaláltad — felelte Sirius. — Pontosabban attól tart, hogy Dumbledore szervez magánhadsereget, amivel aztán megtámadhatja a minisztériumot.
Eltartott egy darabig, amíg Harryék megemésztették ezeket a szavakat. Végül Ron szólalt meg először:
— Ekkora sületlenséget még Luna Lovegoodtól se hallottam.
— Caramel azért nem enged minket sötét varázslatok kivédését tanulni, mert attól fél, hogy a minisztérium ellen fordítjuk az átkokat? — hitetlenkedett Hermione.
— Bizony — bólintott Sirius. — Caramel szerint Dumbledore bármi áron meg akarja szerezni a hatalmat. Napról napra súlyosabb a miniszter üldözési mániája. Előbb-utóbb elő fog rukkolni valami mondvacsinált váddal, és letartóztatja Dumbledore-t.
Ez eszébe juttatta Harrynek Percy levelét.
— Nem tudod, lesz valami Dumbledore-ról a holnapi Reggeli Prófétában? Ron bátyja, Percy valami ilyesmire célozgatott.
— Nem tudom — felelte Sirius. — Egész hétvégén senkivel nem találkoztam a Rendből. Nagyon elfoglaltak. — Keserű gúnnyal hozzátette: — Itt ülök édes kettesben Siporral…
— Akkor Hagridról se tudsz semmi újat?
— Nem… Már meg kellett volna érkeznie. Senki nem tudja, miért késik. — Harryék rémült arcát látva Sirius gyorsan hozzátette: — De Dumbledore szerint nincs semmi gond, úgyhogy ne essetek pánikba. Hagrid jól van, ez biztos.
— De hát ha már meg kellett volna érkeznie… — motyogta aggódva Hermione.
— Madame Maxime vele volt, és jelentette nekünk, hogy a visszaúton el kellett válniuk… De semmi okunk feltételezni, hogy Hagrid megsérült vagy… Szóval semmi nem utal rá, hogy bármi baja lenne.
Harryék arcáról azonban továbbra se tűnt el az aggodalom.
— Idefigyeljetek: ne nagyon kérdezősködjetek Hagridról! — folytatta sietve Sirius. — Azzal csak felhívnátok a figyelmet a távolmaradására, annak pedig Dumbledore nem örülne. Hagrid kemény legény, tud vigyázni magára. — S mikor a három jó barát ettől se derült fel, hozzátette: — Mikor lesz a következő roxmortsi hétvégétek? Arra gondoltam, hogy ha már a pályaudvaron bejött a kutyajelmez, akkor esetleg…
— Ne!!! — vágta rá Harry és Hermione, a kelleténél kicsit hangosabban.
— Nem olvastad a Reggeli Prófétát, Sirius? — sopánkodott Hermione.
— Ja, hogy az… — Sirius szája gúnyos mosolyra húzódott. — Folyton találgatnak, hogy hol lehetek. Valójában fogalmuk sincs…
— Szerintünk most tényleg szimatot fogtak — erősködött Harry. — Malfoy mondott valamit a vonaton, ami utalhatott arra, hogy felismertek. Ha nem ő, akkor az apja, Lucius Malfoy. Ő is kint volt a pályaudvaron. Szóval semmiképp ne gyere ide. Ha Malfoy megint kiszúr téged…
— Jól van, jól van, megértettem — morogta bosszúsan Sirius. — csak egy ötlet volt. Azt hittem, örülnél neki, ha találkoznánk.
— Persze, de annak nem örülnék, ha visszaküldenének az Azkabanba!
Sirius néhány másodpercig némán fürkészte Harry arcát. Mélyen ülő szemei között függőleges ránc jelent meg.
— Kevésbé hasonlítasz apádra, mint hittem — szólt végül szárazon. — Jamesnek épp a kockázat miatt tetszett volna az ötlet.
— Én csak…
— Jobb lesz, ha elbúcsúzom; Sipor megint a lépcsőn ólálkodik — vágott a szavába Sirius. Harry biztosra vette, hogy keresztapja nem mond igazat. — Majd megírom, hogy mikor tudok megint bemenni a tűzbe. Persze csak ha nem tartod túl kockázatosnak.
Halk pukkanás hallatszott, és Sirius feje párává hullott szét a táncoló lángnyelvek között.