Harryék azt hitték, végig kell majd böngészniük Hermione Reggeli Prófétáját, ha meg akarják találni benne a cikket, amire Percy utalt.
Ehhez képest alig röppent fel a távozó kézbesítő bagoly a tejeskancsó pereméről, Hermione máris felsikkantott, és leterítette az újságot az asztalra. A szalagcím alatti jókora fotóról Umbridge virította rájuk békamosolyát.
A MINISZTÉRIUM OKTATÁSI REFORMOT SÜRGET,
DOLORES UMBRIDGE TÖLTI BE A ROXFORTI FŐINSPEKTOR ÚJ TISZTJÉT
Harry kezéből kiesett a félig megevett pirítós.
— Umbridge? Roxforti főinspektor? Mi ez már megint?
Hermione felolvasta a cikket:
— „A mágiaügyi miniszter tegnap este váratlanul közzétett rendeletével példátlanul széles ellenőrzési jogkört biztosított a minisztérium számára a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola fölött.
A miniszter úr már egy ideje növekvő aggodalommal figyeli a Roxfort működésének zavarait — nyilatkozta lapunknak Percy Weasley miniszteri almunkatárs. — Ezzel a rendelkezésével azoknak a szülőknek az aggályaira reagál, akik szerint az iskola az oktatás terén rossz irányba halad.
Az utóbbi hetekben volt már rá példa, hogy Cornelius Caramel miniszter új jogszabály bevezetésével pótolta a varázslóképző működésében tapasztalható hiányosságokat. Az augusztus 30-án életbe lépett 22-es számú oktatásügyi rendelet kimondja, hogy ha a mindenkori igazgató nem talál alkalmas jelöltet az iskolában megüresedő tanári állás betöltésére, akkor a minisztérium által kiválasztott személy kerül a posztra.
Ennek köszönhető, hogy Dolores Umbridge ma a Roxfort tanári karának tagja — hangsúlyozta Weasley. — Dumbledore nem talált senkit, ezért a miniszter úr delegálta Umbridge-et, aki természetesen közmegelégedésre végzi munkáját…”
— Micsoda? — horkant fel Harry.
— Várj, még nincs vége — intette le Hermione.
— „…közmegelégedésre végzi munkáját, forradalmasította a sötét varázslatok kivédése tantárgy oktatását, és közvetlen, hiteles módon informálja a miniszter urat a Roxfortban folyó munkáról.
Umbridge ez utóbbi tevékenységének ad formális keretet a most kihirdetett, a roxforti főinspektor új tisztségéről szóló 23-as számú oktatásügyi rendelet.
Ezzel a rendelkezéssel új, izgalmas szakaszába lépett a miniszter úr programja, amellyel azt a folyamatot igyekszik megállítani, amit sokan a roxforti színvonal hanyatlásaként írnak le — mutatott rá Weasley. — A főinspektor, azaz minisztériumi vizsgálóbiztos ellenőrzi pedagóguskollégái munkáját, meggyőződik róla, hogy azok az elvárható színvonalon teljesítenek. A tisztséget Dolores Umbridge-nek ajánlottuk fel, aki nagy örömünkre tanári kötelezettségei mellett is vállalta a feladatot. A minisztérium lépése lelkes fogadtatásra talált a roxforti diákok szüleinek körében.
Megkönnyebbüléssel tölt el a tudat, hogy objektív szakmai ellenőrzés alá vonják Dumbledore-t — nyilatkozta wiltshire-i kúriájában Lucius Malfoy (41). — Minket, szülőket, akik elsősorban gyermekeink érdekeit tartjuk szem előtt, az elmúlt években aggodalommal töltöttek el Dumbledore egyes bizarr döntései, és megnyugtatónak tartjuk, hogy a minisztérium lépéseket tesz a probléma orvoslására. Kétségkívül az említett bizarr döntések közé tartoznak azok a tanári kinevezések, melyekről annak idején lapunk is beszámolt — így Remus Lupin vérfarkas, Rubeus Hagrid félóriás és a paranoiás exauror, Rémszem Mordon szerződtetése.
A fenti okokból közkeletű a vélekedés, hogy Albus Dumbledore, a Mágusok Nemzetközi Szövetségének egykori elnökhelyettese és a Wizengamot exfőmágusa már nem képes felelősen irányítani a nagy múltú Roxfortot.
A vizsgálóbiztos kinevezése az első lépés afelé, hogy olyan igazgató kerüljön a Roxfort élére, akiben fenntartások nélkül megbízhatunk — jelentette ki egy magát megnevezni nem kívánó minisztériumi illetékes.
A Wizengamot két tagja, Griselda Marchbanks és Tiberius Ogden a főinspektori tisztség bevezetése elleni tiltakozás gyanánt kivált a bírói testületből.
A Roxfort egy iskola, nem pedig Cornelius Caramel koronagyarmata — jelentette ki Madam Marchbanks. — Ez a gusztustalan akció is csak Dumbledore lejáratását szolgálja. (Beszámolónk Madam Marchbanks feltételezhető kapcsolatáról bizonyos felforgató goblincsoportokkal a 17. oldalon olvasható.)”
Hermione felpillantott az újságból.
— Most már legalább tudjuk, hogyan került ide Umbridge. Caramel kiadta azt az úgynevezett oktatásügyi rendeletet, és szépen a nyakunkra ültette őt! Most pedig még arra is feljogosítja, őt hogy piszkálja a tanárainkat! — Hermione zihált az indulattól. — Ez egyszerűen hihetetlen! Felháborító!
— Persze hogy az — bólintott Harry, sötét pillantást vetve az asztalon pihenő jobb kezére, melyen még mindig kirajzolódtak az Umbridge-féle szavak.
Ron szája viszont kaján vigyorra húzódott. Két barátja megütközve nézett rá.
— Minek örülsz annyira?
— Alig várom, hogy bejöjjön McGalagony órájára szemlét tartani — felelte a kezét dörzsölgetve Ron. — Akkor majd megkapja a magáét.
— Na gyerünk, indulás! — pattant fel Hermione. — Ha bejön Binns órájára, nem kéne elkésnünk.
Umbridge professzor azonban nem látogatta meg a mágiatörténet-órát, így az pontosan olyan unalmas volt, mint előző hétfőn, és nem volt ott Piton pincetermében sem, mikor Harryék megérkeztek dupla bájitaltanra. Harry visszakapta holdkődolgozatát; a lap jobb felső sarkában nagy, fekete B betű sötétlett.
— Azt a jegyet írtam a dolgozataitokra, amit az RBF-vizsgán kapnátok rájuk — szólt sötét félmosollyal Piton, miközben az asztalok között sétálva kiosztotta a munkákat. — Azt akartam, hogy lássátok, mire számíthattok.
Mikor kiért a padsorok közül, hirtelen hátraarccal szembefordult diákokkal.
— Házi feladataitok átlagos színvonala kritikán aluli volt. Ha ezt vizsgán produkáljátok, a többség megbukott volna. Az e heti dolgozatot a kígyóméreg-ellenszérumok változatairól gondosabban készítsétek el, különben kénytelen leszek a jövőben büntetőfeladattal párosítani a B érdemjegyet.
— Vannak, akik B-t kaptak? Haha! — suttogta jó hangosan Malfoy.
Piton nem szólt rá, csak somolygott.
Harry észrevette, hogy Hermione kíváncsi oldalpillantásokat vet dolgozatára — bizonyára a jegyét akarta kilesni. Harry jobbnak látta bizalmasan kezelni ezt az információt, gyorsan a táskájába süllyesztette hát a pergamenlapot.
Eltökélte, hogy ezen az órán nem ad alkalmat Pitonnak a megszégyenítésére, úgyhogy minden lépés előtt háromszor is elolvasta a táblára írt recept megfelelő sorát. Erősítő energiafőzete nem lett ugyan tiszta türkizkék, mint Hermionéé, de legalább kék volt és nem rózsaszínű, mint Neville-é. Az óra végén dacos arccal, de valójában inkább megkönnyebbülten tette le a mintát Piton asztalára.
— Ez most nem volt olyan nehéz, mint a múlt heti — jegyezte meg Hermione, mikor felértek a pincelépcsőn a bejárati csarnokba. — És a dolgozat is egész tűrhetően sikerült, nem?
Miután se Harry, se Ron nem válaszolt, Hermione tovább ütötte a vasat:
— Persze nem számíthatunk a legjobb jegyre, ha RBF-szinten osztályoz, de így az év elején már az elégséges szint is biztató, nem?
Harry megköszörülte a torkát, de esze ágában sem volt megszólalni.
— A vizsgáig még rengeteg időnk van — folytatta kitartóan Hermione. — Addig még sokat tanulhatunk, és ezek a jegyek nagyon jó viszonyítási alapot adnak. Lemérhetjük róluk, hogy mennyit fejlődtünk…
Közben besétáltak a nagyterembe, és leültek a Griffendél asztalához.
— Persze boldog lettem volna, ha K-t kapok, de…
Ronnak elfogyott s türelme.
— Hermione — szólt élesen — ha annyira érdekel, hogy milyen jegyet kaptunk, mért nem kérdezed meg?
— Én nem… nem azért… de ha meg akarjátok mondani…
— Én H-t kaptam — mondta Ron, miközben levest mert magának. — Most elégedett vagy?
— Nem kell azt szégyellni — szólt közbe Fred, aki épp akkor ült le Harry jobbjára George és Lee Jordan társaságában. — Nincs semmi baj egy jó erős H-val.
— De hát a H… — kezdte Hermione.
— Azt jelenti: „hitvány” — bólintott Lee Jordan. — Viszont még mindig jobb, mint a B vagyis a „borzalmas”.
Harry érezte, hogy elvörösödik, úgyhogy enyhe köhögési rohamot színlelve elfordult az asztaltól. Nagy bosszúságára azonban Hermione továbbra se szállt le a témáról.
— Szóval a legjobb jegy a K, azaz a „kiváló” — csicseregte. — Utána jön az E…
— Nem, a V jön utána — javította ki George. — „Várkozáson felüli”. Szerintem nekünk Freddel mindenből V-t kellett volna kapnunk, hiszen már azzal felülmúltuk a várakozásokat, hogy beültünk vizsgázni.
Ezen mindenki nevetett, kivéve Hermionét, aki tovább lovagolt a témán:
— Jó, akkor a V után következik az E, ami „elfogadható”-t jelent. Aki annál rosszabbat kap, az megbukik, igaz?
— Aha — felelte Fred, és belemártott egy zsömlét a levesébe, hogy aztán egészben a szájába tömje.
— Az E alatt már csak a hitvány H van… — Ron széttárta karját, mintha ünnepeltetné magát. — …meg a borzalmas B.
— És a T — szólt George.
— T? — csodálkozott Hermione. — Az még rosszabb, mint a B? Mi a jelentése?
— Troll — felelte gondolkozás nélkül George.
Harry megint nevetett, bár nem volt benne biztos, hogy George viccelt. Elképzelte, milyen lesz, ha az RBF-vizsgákon szerzett T-it kell majd rejtegetnie Hermione elől — és szentül megfogadta, hogy ezentúl gőzerővel fog tanulni.
— Nektek volt már olyan órátok, amire bement Umbridge? — kérdezte Fred.
— Nem — felelte Hermione. — És nektek?
— Épp most, ebéd előtt — mondta George. — Bűbájtan.
— És mi volt? — kérdezte kórusban Harry és Hermione.
Fred vállat vont.
— Semmi különös. Umbridge végig a sarokban álldogált és jegyzetelt. Tudjátok, milyen Flitwick; nem zavartatta magát, úgy kezelte, mint egy vendéget. Umbridge nem nagyon szólt bele semmibe. Aliciát kérdezgette róla, hogy általában milyenek Flitwick órái, Alicia meg mondta, hogy nagyon jók. Ennyi volt.
— Nem hiszem, hogy kicikizi Flitwicket — vélekedett George. — Az öreg vizsgáján mindenki simán át szokott menni.
— Kivel lesz órátok délután? — fordult Harryhez Fred.
— Trelawneyval…
— Nagy-nagy T betű…
— …és Umbridge-dzsel is.
— Akkor fékezd a nyelved, és legyél jó kisfiú — csóválta a fejét George. — Angelina leharapja a fejed, ha még egy edzésről lemaradsz.
Harrynek azonban nem kellett a sötét varázslatok kivédése óráig várnia rá, hogy találkozzon Umbridge-dzsel. Épp elővette álomnaplóját a jóslástanterem egyik homályos zugában ülve, mikor Ron oldalba bökte. A helyiségbe vezető csapóajtó nyílásában Umbridge alakja jelent meg. Az addig vidáman cseverésző diákok egy csapásra elnémultak. Trelawney, aki épp akkor osztotta ki Az álom a jóslásban példányait, felkapta a fejét a hirtelen támadt csendre, és körülnézett.
— Jó napot, Trelawney professzor — köszönt széles mosollyal Umbridge. — Remélem, megkapta az üzenetet, amiben jeleztem óralátogatásomat.
Trelawney tartózkodóan bólintott, majd hátat fordított Umbridge-nek, és folytatta a könyvek kiosztását. Umbridge — továbbra is mosolyogva — megfogta a legközelebbi üres karosszéket, és odahúzta Trelawney széke mellé. Leült, elővette virágmintás táskájából a jegyzettömbjét, majd felnézett, és várta, hogy elkezdődjön az óra.
Trelawney professzor kissé remegő kézzel megigazította kendőjét.
— A mai órán folytatjuk a profetikus álmok tanulmányozását — fogott bele a mondókájába. Bár igyekezett hozni a tőle megszokott, sejtelmes duruzsolást, egy kicsit remegett a hangja. — Alkossatok párokat, gyermekeim, és Az álom a jóslásban segítségével értelmezzétek egymás legutóbbi éji látomásait!
Megfordult, hogy leüljön, de mikor látta, hogy székét már elfoglalta Umbridge, inkább Parvati és Lavender mellé lépett, akik már elmélyülten vitatkoztak Parvati legújabb álmáról.
Harry kinyitotta az Álom a jóslásbant, de titkon Umbridge-et figyelte. Az néhány percig jegyzetelt, aztán felállt, és Trelawney nyomába szegődött. Hallgatta a diákokkal folytatott beszélgetését, s néha közbe is szúrt egy-egy kérdést. Harry gyorsan a könyv fölé hajolt.
— Mondj egy álmot! — morogta oda Ronnak. — Lehet, hogy idejön a vén varangy…
— Én a múltkor már mondtam — tiltakozott Ron. — Most te jössz!
— Nem tudok… — Harry nem emlékezett rá, hogy az elmúlt pár napban bármit is álmodott volna. — Na jó, mondjuk, hogy… mondjuk, hogy álmomban belefojtottam Pitont egy üstbe.
Ron prüszkölve belenevetett a könyvébe.
— Jól van, hozzáadjuk a korodat az álomlátás dátumához… Hány betűből is áll az álom tárgya? Mi a tárgy? „Belefojtani”, „üst” vagy „Piton”?
— Tökmindegy, amelyik szimpatikus — felelte Harry, és lopva hátrapillantott a válla fölött. Umbridge szorosan Trelawney mellett állt és jegyzetelt. Közben a jóstanárnő kikérdezte Neville-t az álomnaplójáról.
— Melyik éjjel álmodtad ezt? — kérdezte nagy számolgatásba merülve Ron.
— Nem tom. Tegnap vagy amikor akarod — felelte szórakozottan Harry. Fülét hegyezve próbálta kihallgatni, mit mond Umbridge Trelawney professzornak. A két nő most a szomszédos asztalnál állt. Umbridge megint felírt valamit, Trelawney pedig felháborodott arcot vágott.
— Nos… — Umbridge felpillantott a tanárnőre. — Pontosan hány éve is tölti be ezt az állást?
Trelawney összevonta a szemöldökét, karba fonta a kezét, és még a vállát is összehúzta, mintha így próbálna védekezni a büszkeségét sértő kérdezősködéssel szemben. Néhány másodpercig hallgatott — ezalatt valószínűleg belátta, hogy a kérdés nem volt olyan vérlázítóan szemtelen, hogy el kelljen eresztenie a füle mellett — majd bosszúsan így felelt:
— Lassan tizenhat éve.
— Az hosszú idő — bólintott Umbridge, és megint feljegyzett valamit. — Dumbledore professzor szerződtette, igaz?
— Igen — felelte kurtán Trelawney.
Umbridge felírt valamit.
— És maga a híres látó, Cassandra Trelawney ükunokája?
— Úgy van — válaszolt Trelawney, kissé kihúzva magát.
Újabb feljegyzés.
— De úgy tudom — javítson ki, ha tévedek — hogy Cassandra óta maga az első a családban, aki rendelkezik a másik látás képességével.
— Gyakori, hogy ez a tehetség lappang öhm… három nemzedéken át.
Umbridge szája még szélesebbre húzódott.
— Hát persze — mondta, és megint felírt valamit. — Akkor hát hallhatnék egy jóslatot? — És várakozó mosollyal nézett Trelawneyre. A tanárnő döbbenten pislogott, és megmarkolta a nyaka alatt összehúzott kendőt.
— Nem értem a kérést — felelte.
— Azt szeretném, ha jósolna nekem valamit — ismételte hangosan érthetően Umbridge.
Már nemcsak Harry és Ron lestek a két nő felé a könyvük mögül. A diákok többsége várakozva meredt Trelawneyra, aki most gyöngysorait csörgetve kihúzta magát.
— A benső szemnek nem lehet megparancsolni, hogy lásson! — jelentette ki a mélységes felháborodás hangján.
Umbridge lassan bólintott.
— Értem — szólt szelíden, és felírt valamit a pergamentömbjébe.
— Ez… nem… de… Várjon! — hebegte Trelawney. Megpróbált titokzatos csengést adni szavainak, de a hatást nem kis mértékben rontotta, hogy hangja remegett a dühtől. — Azt hiszem, mégiscsak tudok valamit… Ez magáról szól… Valami közeleg… valami sötét dolog… halálos veszély…
Remegő kézzel Umbridge-re mutatott, aki szemöldökét felvonva, érdeklődő mosollyal nézett rá.
— Ó, fájdalom… szörnyű veszély fenyegeti magát! — fejezte be színpadiasan Trelawney.
A beálló csendben Umbridge egy hosszú pillanatig a jósnő arcát fürkészte.
— Értem — szólt végül, s megint lejegyzett valamit. — Nos, ha mindössze ennyit tud mondani…
Azzal elfordult, faképnél hagyva a megrökönyödött Trelawneyt.
Harry elkapta Ron pillantását, s rögtön tudta, hogy barátja ugyanazt gondolja, amit ő. Mindketten tisztában voltak vele, hogy Trelawney csaló, ugyanakkor annyira gyűlölték Umbridge-et; hogy most részvétet éreztek tanárnőjük iránt. Sajnálkozásuk azonban csak addig tartott, amíg Trelawney oda nem lépett hozzájuk.
— Na gyerünk! — ripakodott rájuk tőle szokatlan nyerseséggel a jósnő. — Hadd lássam azt az álomnaplót!
Trelawney ezután fennhangon értelmezte a Harry naplójában feljegyzett álálmokat (melyek mindegyike, még a zabkásaevés is a korai kínhalál ígéretét hordozta), s mire végzett, Harry már a legkevésbé sem sajnálta őt. Umbridge ezalatt szorgalmasan jegyzetelt, s mikor megszólalt a csengő, elsőként ereszkedett le az ezüstlétrán, hogy tíz perccel később már a saját termében fogadja a sötét varázslatok kivédése órára érkező ötödéveseket.
Dudorászva, csöndesen mosolyogva várta tanítványait. Harry és Ron, miközben előbányászták A defenzív mágia elméletét a táskájukból, gyorsan beszámoltak az előző órán történtekről Hermionénak, aki jóslástan helyett számmisztikára járt. Mielőtt azonban a lány rákérdezhetett volna a részletekre, Umbridge csöndet kért, és az osztály elnémult.
— Pálcát a táskába! — adta ki mosolyogva az utasítást a tanárnő, s azok, akik voltak olyan optimisták, hogy elővették varázspálcájukat, lelombozódva engedelmeskedtek. — A múlt órán az első fejezettel foglalkoztunk. Most lapozzatok a tizenkilencedik oldalra, és folytassátok az olvasást „A főbb defenzív elméletek és azok eredete” című fejezettel. Kérem, mellőzzétek a beszélgetést!
Ezután széles, önelégült mosollyal helyet foglalt a tanári asztal mögött. Az ötödévesek egy emberként sóhajtottak, és megadóan fellapozták a tizenkilencedik oldalt. Harry fásultan eltűnődött, vajon van-e elég fejezet a könyvben ahhoz, hogy Umbridge a tanév összes óráját végigolvastathassa velük. Épp készült megnézni a tartalomjegyzéket, mikor észrevette, hogy Hermione keze megint a magasban van.
Umbridge is látta, hogy Hermione jelentkezik, s úgy tűnt, időközben új stratégiát dolgozott ki az ilyen helyzetek kezelésére.
Nem próbált úgy tenni, mintha nem látná Hermionét, hanem felállt, odasétált a lány padjához, és suttogva így szólt:
— Tessék, Granger, hallgatlak.
— Már olvastam a második fejezetet — mondta Hermione.
— Helyes, akkor folytasd a harmadikkal.
— Azon is túl vagyok. Elolvastam az egész könyvet.
Umbridge pislogott néhányat, de gyorsan feltalálta magát.
— Nos, akkor bizonyára tudod, mit mond Fushel az ellenrontásokról a tizenötödik fejezetben.
Hermione kész volt a válasszal:
— Azt írja, hogy az ellenrontásokat nem így kellene nevezni. Szerinte csak azért hívnak az emberek egyes rontásokat ellenrontásnak, hogy jobb színben tüntessék fel őket.
Umbridge felvonta a szemöldökét, és majdhogynem elismerően nézett a lányra.
— De én nem értek egyet ezzel — tette hozzá Hermione.
Umbridge szemöldöke most még magasabbra szaladt, s az arca elkomorult.
— Nem értesz egyet ezzel? — ismételte hűvösen.
— Nem — rázta a fejét Hermione, aki Umbridge-dzsel ellentétben nem suttogott, hanem fennhangon beszélt, magára vonva az egész osztály figyelmét. — Mr. Fushel bizonyára nem szereti a rontásokat. Pedig azok szerintem nagyon hasznosak lehetnek, ha védekezésre használjuk őket.
Umbridge felegyenesedett, és most már ő se suttogott.
— Szóval ez a véleményed… Nos, sajnálom, de az órámon Mr. Fushel véleményét tekintjük mérvadónak, nem a tiédet.
— De… — kezdte Hermione.
— Elég! — hallgattatta el Umbridge, azzal sarkon fordult, visszament a padsorok elé, és szembefordult az osztállyal. Derűs hangulatának már nyoma se volt. — Öt pontot levonok a Griffendél-től, Granger.
Az osztály felmorajlott.
— Miért? — kérdezte dühösen Harry.
— Ne avatkozz bele! — szólt rá suttogva Hermione.
— Granger nem idetartozó megjegyzésével megzavarta az órát — válaszolt higgadtan Umbridge. — A minisztérium által jóváhagyott módszer, amit követek, nem ad rá lehetőséget, hogy a diákok véleményt nyilvánítsanak olyan kérdésekben, amelyekről vajmi keveset tudnak. Lehet, hogy az előző tanáraitok szántak időt az ilyesmire, de ők egy minisztériumi felülvizsgálat esetén mind elmarasztaló értékelést kaptak volna — talán Mógus professzor kivételével, aki legalább a korosztályotoknak megfelelő témákra szorítkozott…
— Persze, Mógus szuper tanár volt! — szólt közbe fennhangon Harry. — Kár, hogy Voldemort nagyúr feje lógott ki a tarkójából!
E szavakat a legmélyebb csend követte, amit Harry tanteremben valaha is hallott. Aztán…
— Azt hiszem, jót fog tenni neked még egy hét büntetőmunka, Potter — mondta mosolyogva Umbridge.
Harry kézfején a frissen begyógyult seb másnap reggel már megint vérzett. Az esti büntetést egyetlen pisszenés nélkül szenvedte végig, hogy Umbridge ne találjon annyi élvezetet a kínzásában. Újra meg újra leírta, hogy hazudni bűn, s bár a seb minden egyes betűvel mélyebb lett a kezén, egy árva hang se hagyta el az ajkát.
George-nak igaza lett: a második heti adag büntetőmunkában a legrosszabb Angelina reakciója volt. A csapatkapitány kedden a reggelinél vette elő Harryt, és olyan hangosan kiabált vele, hogy McGalagony professzor felállt a tanári asztaltól, és suhogó talárral odasietett hozzájuk.
— Johnson kisasszony, hogy merészel ilyen patáliát csapni a nagyteremben!? Öt pont a Griffendéltől!
— De tanárnő… Potter megint összehozta, hogy megbüntessék!
McGalagony Harryre szegezte a szemét.
— Mi ez már megint, Potter? — kérdezte vészjóslóan. — Ki büntette meg?
— Umbridge professzor — felelte szemlesütve Harry.
— Értsem úgy… — McGalagony halkabbra fogta hangját, hogy a kíváncsiskodó hollóhátasok a szomszéd asztalnál ne hallják; amit mond. — Értsem úgy, hogy a múlt heti figyelmeztetésem ellenére megint nem volt képes fékezni magát Umbridge professzor óráján?
— Igen — felelte a padlónak Harry.
— Össze kell szednie magát, Potter, különben nagyon ráfizet! Még öt pont a Griffendéltől!
— De… miért? Tanárnő! — Harrynek a fejébe szökött a vér. — Umbridge már megbüntetett, miért kell még pontot is levonnia!?
— Mert úgy tűnik, a büntetőmunka nincs semmiféle hatással magára — felelte szigorúan McGalagony. — Nem, Potter, egy szót se többet! Maga pedig, Johnson kisasszony, a jövőben a kviddicspályán rendezze a jeleneteit, különben lemondhat a csapatkapitányi karszalagról!
Azzal faképnél hagyta őket. Angelina vetett még egy lesújtó pillantást Harryre, aztán ő is elment, Harry pedig mérgesen ledobta magát Ron mellé.
— Öt pontot veszít a Griffendél, mert én minden este véresre metélem a kezem! Hol igazságos ez, hol?
Ron együtt érzőn csóválta a fejét.
— Teljesen igazad van. McGalagony se normális.
Hermione viszont csak megrázta újságját, és hallgatott.
— Szerinted McGalagonynak igaza volt, mi? — mordult rá Harry Cornelius Caramel fényképére, ami mögött a lány arcát sejtette.
— Nem örülök, hogy levont öt pontot, de abban igaza van, hogy fékezned kell magad Umbridge óráján — felelte Hermione, miközben Caramel vadul gesztikulálva szónokolt a címoldalon.
Harry egész bűbájtan alatt nem szólt Hermionéhoz, de mikor beléptek az átváltoztatástan-terembe, egy szempillantás alatt elfelejtette neheztelését. Az egyik sarokban ott ült Umbridge professzor a füzettömbjével, és a nő látványa minden egyebet kiűzött Harry fejéből.
— Szuper! — suttogta Ron, mikor elfoglalták szokásos helyüket. — Lássuk, hogyan kapja meg Umbridge a magáét.
A terembe lépő McGalagony professzor a legkisebb jelét se mutatta, hogy észrevette volna Umbridge jelenlétét.
— Csendet kérek! — szólt, mire az egész osztály elnémult. — Mr. Finnigan, legyen szíves, ossza ki ezeket a házi feladatokat! Miss Brown, itt ez a doboz egér — ne butáskodjon, nem bántanak — adjon mindenkinek egyet-egyet!
— Ehhem, ehhem — köhintett Umbridge, újra bevetve a módszert, amit Dumbledore beszéde közben alkalmazott az évnyitó lakomán.
McGalagony nem nézett rá. Seamus átadta Harrynek a házifeladatát. Harry fel se pillantva elvette, és megkönnyebbülten konstatálta, hogy E-t kapott rá.
— Továbbra is figyelmet kérek! Dean Thomas, ha még egyszer ezt csinálja azzal az egérrel, büntetőfeladatot kap. A többségnek most már sikerült eltüntetnie a csigát, s akinél meg is maradt a csiga egy része, az is ráérzett a bűbáj lényegére. A mai órán…
— Ehhem, ehhem.
— Tessék — fordult Umbridge felé McGalagony. Két szemöldökét annyira összehúzta, hogy azok egyetlen, vízszintes vonalban egyesültek.
— Csupán arra lennék kíváncsi, professzor, hogy megkapta-e az üzenetet, amiben közöltem az óralátogatásom…
— Természetesen megkaptam, máskülönben megkérdeztem volna, hogy mit keres a tantermemben — felelte McGalagony, és tüntetően hátat fordított Umbridge-nek. A diákok közül többen vigyorogva összenéztek. — Tehát: a mai órán továbblépünk egy nehezebb feladatra, az egér eltüntetésére. Az eltüntető bűbáj…
— Ehhem, ehhem.
— Nem egészen értem — szólt fagyos dühvel McGalagony — hogyan kíván képet alkotni a tanítási módszereimről, ha ismételt közbeszólásokkal zavarja a munkámat. Tudja, általában elvárom, hogy mindenki csöndben maradjon, amikor beszélek.
Umbridge olyan arcot vágott, mintha pofon csapták volna. Nem felelt, de megigazította a jegyzettömbjét, és vadul körmölni kezdett.
McGalagony közben ismét az osztályhoz fordult, és higgadtan folytatta:
— Tehát: az eltüntető bűbáj végrehajtása annál nehezebb, minél magasabb rendű állatot kívánunk eltüntetni. A csigával, gerinctelen állat lévén, viszonylag könnyű dolgunk volt. Az egér viszont emlős, következésképpen sokkal nagyobb kihívást jelent. Ezt a varázslatot nem tudják úgy végrehajtani, hogy közben az ebéden jár az eszük. Nos, a varázsigét ismerik, lássanak hozzá a gyakorláshoz…
— És még ő papol nekem arról, hogy fékezzem magam! — suttogta Harry, de vigyora elárulta, hogy valójában cseppet sem mérges.
Umbridge nem szegődött McGalagony nyomába úgy, ahogy Trelawneyval tette — talán mert sejtette, hogy McGalagony úgyis visszaparancsolná a sarokba. Helyette viszont rengeteget jegyzetelt, és mikor McGalagony végül elengedte az osztályt, komor arccal állt fel a székéről.
— Kezdetnek végül is nem rossz — mondta Ron, a kezében tartott, ficánkoló egérfarkat szemlélve. A farok végül a dobozban landolt, amit Lavender hordott körbe.
Már indultak volna kifelé a teremből, amikor Harry észrevette, hogy Umbridge a tanári asztal felé tart. Megbökte Ront, aki ugyanígy tett Hermionéval, és mindhárman megálltak hallgatózni.
— Mióta tanít a Roxfortban? — kérdezte Umbridge.
— Decemberben lesz harminckilenc éve — válaszolt szárazon McGalagony, és becsapta táskáját.
Umbridge feljegyzett valamit.
— Rendben — szólt — tíz nap múlva megkapja a felülvizsgálat eredményét.
— Kíváncsian várom — felelte gúnyos közönnyel McGalagony, és indult az ajtó felé. — Menjenek, menjenek! — szólt rá Harryékre, kiterelve őket az ajtón.
Harry önkéntelenül megeresztett egy villanásnyi mosolyt a tanárnő felé, és meg mert volna esküdni rá, hogy McGalagony hasonlóval válaszolt.
Azt hitte, legközelebb az esti büntetőmunkán találkozik Umbige-dzsel, de tévedett. Mikor barátaival megérkeztek legendás lények gondozása órára, Suette-Pollts professzor oldalán ott találták a főinspektort és jegyzettömbjét.
— Magát csak helyettesítésre szerződtették, igaz? — hallotta Umbridge kérdését Harry, mikor Ronnal és Hermionéval megálltak a kecskelábú asztalnál, melyen a befogott bólintérek, mint megannyi életre kelt gallyacska, ide-oda mászkáltak fatetvek után kutatva.
— Úgy van — felelte Suette-Pollts hátratett kézzel, előre-hátra hintázva sarka és lábujjhegye között. — Hagrid professzort helyettesítem a távollétében.
Malfoy, Crak és Monstro sutyorogni kezdtek. Harry nyugtalan pillantást váltott barátaival. Mindhárman tisztában voltak vele, hogy Draco örömmel mesélne rémtörténeteket Hagridról a minisztériumi főinspektornak.
— Hmmm… — Umbridge halkabbra fogta hangját, de azért Harry hallotta a folytatást. — Az igazgatótól nem kaptam erre választ… de talán maga is fel tud világosítani… Érdekelne, hol késik ilyen sokáig Hagrid professzor.
Harry a mardekárosok felé sandított. Látta, hogy Malfoy érdeklődve felkapta a fejét, s tekintete a két tanárnő között ingázik.
— Sajnos nem tudom — felelte könnyedén Suette-Pollts. — Kaptam egy baglyot Dumbledore-tól, hogy volna-e kedvem néhány hétig tanítani. Igent mondtam. Akkor hát… Elkezdhetem az órát?
— Igen, legyen szíves — bólintott Umbridge, s közben feljegyzett valamit.
Ezen az órán Umbridge új módszerrel gyűjtötte az információkat: a tanulók között sétált, és kérdéseket tett fel nekik a varázslényekről. Legtöbbször helyes válaszokat kapott, s ettől Harry kicsit jobb kedvre derült: a diákok nem hoztak szégyent Hagridra.
Umbridge, miután hosszasan faggatta Dean Thomast, végül visszatért Suette-Polltshoz.
— Megkérdezhetném, hogy magának, aki csak átmenetileg dolgozik itt — tehát bizonyos mértékig kívülálló — mi a véleménye a Roxfortról? Elegendő támogatást kap az iskolavezetéstől?
— Ó igen, Dumbledore kitűnő igazgató — felelte derűsen Suette-Pollts. — Elégedett vagyok a munkahelyi környezettel. Tökéletesen elégedett.
Umbridge udvariasan kétkedő arcot vágott. Apró jelet biggyesztett a jegyzetlapjára, majd folytatta:
— Milyen anyagot készül leadni a tanév során? — feltéve persze, hogy Hagrid professzor nem tér vissza.
— Azokra a lényekre összpontosítunk, amelyekről gyakran esik szó az RBF-vizsgán — felelte Suette-Pollts. — Nem sok dolgunk maradt — az unikornist meg az orrontó furkászt már tanulták, de esetleg foglalkozhatunk a porlokkal és a murmánccal, szót ejthetünk a krupról és az acsarkáról…
— Nos, úgy látom, maga érti a dolgát — mondta Umbridge, és látványosan kipipált valamit a pergamenjén. Az erős hangsúly a maga szón nem tetszett Harrynek, az pedig még kevésbé, hogy következő kérdését Umbridge Monstróhoz intézte.
— Igaz az, hogy a múltban történtek balesetek a legendás lények gondozása órán?
Monstro bután elvigyorodott. Malfoy sietve megválaszolta helyette a kérdést.
— Igen, például én is megsérültem egyszer. Megtámadott egy hippogriff.
— Egy hippogriff? — ismételte Umbridge, és sebesen írni kezdett.
— Mert nem volt annyi esze, hogy betartsa Hagrid utasításait! — szólt közbe dühösen Harry.
Ron és Hermione felnyögtek. Umbridge lassan Harry felé fordította a fejét.
— Még egy esti büntetőmunka — szólt szelíden. — Nos, nagyon köszönöm, Suette-Pollts professzor. Azt hiszem, nincs is több dolgom itt. A felülvizsgálat eredményét tíz nap múlva kapja meg.
— Remek — bólintott Suette-Pollts, s Umbridge elindult a kastély felé.
Aznap este Harry nem sokkal éjfél előtt szabadult ki Umbridge dolgozószobájából. A keze olyan erősen vérzett, hogy teljesen eláztatta a kötésként használt kendőt. Azt hitte, ilyen késői órán már senkit nem talál a klubhelyiségben, de tévedett. Két barátja megvárta őt. Örült a gesztusnak, főként mivel Hermione szokatlan módon nem rosszalló, hanem együtt érző arccal fogadta.
— Tessék! — szólt a lány, és egy kis edényben valamilyen sárga folyadékot nyújtott felé — áztasd bele a kezdet. Pácolt futkárloboncoldat, biztosan segíteni fog.
Harry belemártotta sebes kezét a folyadékba, és fájdalma azon nyomban enyhülni kezdett. Csámpás dorombolva odadörgölőzött a lábához, majd felugrott az ölébe, s ott összegömbölyödött. Harry baljával megvakarta a macska fülét, és hálás pillantást vetett Hermionéra.
— Köszönöm.
— Még mindig azt mondom, hogy panaszt kéne tenned Umbridge-re — szólt fejcsóválva Ron.
— Nem — felelte makacsul Harry.
— McGalagony akkora botrányt csinálna…
— Biztos — dörmögte Harry. — És szerinted meddig tartana Umbridge-nek rendeletet hozatni arról, hogy aki kritizálja a főinspektort, azt rögtön kirúgják?
Ron kinyitotta a száját, hogy ellenkezzen, aztán újra becsukta, mert nem jutott az eszébe ellenérv.
— Szörnyű egy némber… — füstölgött Hermione. — Szörnyű! Amikor jöttél, épp arról beszéltünk Ronnal, hogy ez nem mehet így tovább.
— Javasoltam, hogy mérgezzük meg — morogta Ron.
— Nem… Úgy értem, nem törődhetünk bele, hogy ilyen rossz sötét varázslatok kivédése tanárunk van.
— Mit tehetnénk ellene? — Ron ásítva vállat vont. — Ez már így marad. Megkapta az állást, és Caramel úgy bebetonozta, hogy nem szabadulunk meg tőle.
— Az igaz, de… — kezdte óvatosan Hermione. — Arra gondoltam… — Tétovázva rápillantott Harryre, aztán még egyszer belevágott: — Arra gondoltam, hogy ideje lenne… önállósítani magunkat.
Harry felpillantott futkárloboncoldatban ázó kezéről.
— Mire gondolsz? — kérdezte rosszat sejtve.
— Úgy értem, tanuljuk önállóan a sötét varázslatok kivédését — bökte ki Hermione.
— Na ne! — hördült fel Ron. — Azt akarod, hogy még különmunkát vállaljunk? Harry meg én már megint el vagyunk maradva a leckéinkkel! Pedig ez még csak a második hét!
— Ez sokkal fontosabb a házi feladatoknál! — jelentette ki Hermione.
A két fiú elhűlve meredt rá.
— Azt hittem, a házi feladatoknál semmi nem fontosabb — mondta Ron.
— Ugyan már, dehogynem! — vágta rá Hermione. Arca — Harry nem kis aggodalmára — azt a fanatikus lelkesedést tükrözte, amit addig csak a házimanók felszabadításának témája tudott felszítani benne. — Ahogy Harry Umbridge első óráján mondta: fel kell készülnünk arra, ami az iskolán kívül vár ránk. Gyakorolnunk kell az önvédelmet! Ha egy egész évig semmit sem tanulunk…
— Tanár nélkül nem jutunk semmire — legyintett borúlátóan Ron.
— Jó, persze, kinézhetünk a könyvekből egypár rontást, és megpróbálhatjuk gyakorolni őket…
— Nem, igazad van, ezen a szintem már nem lehet csak könyvekből tanulni — folytatta Hermione. — Rendes tanárra van szükségünk, aki megmutatja, hogyan kell használni a bűbájokat, és segít a gyakorlásban.
— Ha Lupinra gondolsz… — kezdte Harry.
— Nem, nem Lupinra gondolok — rázta a fejét Hermione. — Neki épp elég dolga van a Rendben, és különben is, vele legfeljebb a roxmortsi hétvégéken találkozhatnánk.
— Hát akkor ki tanítson minket? — kérdezte Harry.
Hermione mélyet sóhajtott.
— Szerintem egyértelmű — mondta. — Te vagy az alkalmas ember, Harry.
A kijelentést néhány másodperces csend követte. A tűz halkan ropogott, s Ron háta mögött egy fuvallat megzörgette az ablak üvegét.
— Mire vagyok én alkalmas…? — kérdezte pislogva Harry.
— Arra, hogy sötét varázslatok kivédésére taníts minket.
Harry rábámult Hermionéra. Utána Ronra nézett, készen arra, hogy fájdalmas pillantást váltson vele, ahogy azt a lány valóságtól elrugaszkodott ötletei hallatán mindig szokták. Ron azonban, nagy ijedségére, nem fintorodott el, hanem töprengve ráncolta a homlokát, majd így szólt:
— Nem is rossz ötlet…
— Mi nem rossz ötlet…?! — kérdezte Harry.
— Hát az, hogy te taníts minket.
— Na ne…
Harry elvigyorodott; most már biztos volt benne, hogy barátai csak ugratják.
— Én nem vagyok tanár, nem tudok…
— Harry, te vagy a legjobb az évfolyamunkban sötét varázslatok kivédéséből — szögezte le Hermione.
— Én? — Harry még szélesebb vigyorra húzta a száját. — Hiszen minden vizsgán jobb voltál nálam…
— Még ez se stimmel — rázta a fejét a lány. — Harmadikban te voltál a jobb — és az volt az egyetlen év, amikor mindketten vizsgáztunk és normális tanárunk volt. De most nem vizsgaeredményekről beszélek, hanem mindarról, amit tettél!
— Miért, mit csináltam?
Ron Hermionéhoz fordult.
— Lehet, hogy tényleg nem sokra megyünk egy ilyen tespedt agyú tanárral — mondta huncut mosollyal, aztán a töprengő Monstrót utánozva összeráncolta arcát. — Hogy is volt… elsős korunkban… megakadályoztad, hogy Tudodki megkaparintsa a bölcsek kövét.
— Az nem a tudásomon múlott — vetette ellen Harry. — Szerencsém volt…
— Másodikban — vágott a szavába Ron — megölted a Baziliskust és végeztél Denemmel.
— Igen, de Fawkes segített…
— Harmadikban — emelte fel a hangját Ron — elkergettél vagy száz dementort…
— Tudod, hogy akkor is mázlim volt. Ha nincs az időnyerő…
— Tavaly — harsogta Ron — megint megvédted magad Tudodkivel szemben!
— Hallgassatok már végig! — csattant fel Harry. — Ez nagyon jól hangzik így felsorolva, de minden esetben szerencsém volt! Csak sodródtam az eseményekkel, nem volt tervem, azt tettem, ami ép eszembe jutott, és majdnem mindig segített valaki vagy valami.
Ron és Hermione somolyogtak. Harryt egyre jobban elfutotta méreg, bár nem is igazán tudta, miért.
— Ne vigyorogjatok úgy, mintha jobban tudnátok! Én voltam ott nem ti! Én tudom, hogy történtek ezek a dolgok! Egyszer sem azért menekültem meg, mert olyan jól értek az önvédelemhez, hanem azért, mert a megfelelő pillanatban segítséget kaptam, vagy mert ráhibáztam valamire — az események irányítottak engem, nem én irányítottam az eseményeket… Ne nevessetek!
A futkároldatos edény a padlóra zuhant, és összetört. Harry azon kapta magát, hogy áll, de nem emlékezett rá, mikor pattant fel. Csámpás bemenekült egy kanapé alá, Ron és Hermione arcáról pedig most már eltűnt a mosoly.
— Fogalmatok sincs, milyen érzés életveszélyben lenni! Egyikőtöknek se kellett még soha szembenézni Voldemorttal! Azt hiszitek annyi az egész, hogy bemagolunk egy csomó átkot, aztán a képébe szórjuk? Az nem olyan, mint az órán! Ott állsz, és tudod, hogy semmi más nem választ el a haláltól, csak a… csak az eszed vagy a lélekjelenléted vagy mit tudom én! Még gondolkozni se tud rendesen az ember, amikor fél másodpercre van attól, hogy megöljék vagy megkínozzák, vagy a szeme láttára meggyilkolják a barátait! Arra senki nem tanít meg minket, hogy mit kell tennünk ilyen helyzetben! Szó sincs róla, hogy Diggory béna volt, én meg ügyes voltam, és azért maradtam életben. Értsétek már meg, fordítva is történhetett volna! Rám még szüksége volt Voldemortnak, azért nem ölt meg rögtön…
— Egy szót se szóltunk Diggoryról — védekezett Ron. — Nem mondtunk semmi ilyesmit, Harry… Teljesen félreérted!
Segélykérően pillantott Hermionéra, aki viszont elkerekedett szemmel nézte Harryt.
— Hát nem érted? — szólt az őszinte tisztelet hangján. — Pontosan ért van szükségünk rád… Azt akarjuk tudni, hogy valójában milyen szembenézni… V… Voldemorttal.
Hermione talán életében először mondta ki a gonosz varázsló nevét, s ha más nem, ez lecsillapította Harryt. Zihálva visszaroskadt a székére. Most jutott csak el a tudatáig, hogy jobb keze megint rettenetesen fáj. Már bánta, hogy dühében kiöntötte a futkárloboncoldatot.
— Szóval… kérlek, gondolkodj a dolgon — mondta csendesen Hermione. — Megteszed?
Harry most már szégyellte magát kirohanása miatt. Rábólintott a kérésre, bár szinte fel se fogta, mibe egyezett bele.
Hermione felállt.
— Megyek lefeküdni — szólt megjátszott könnyedséggel. — Hát… Jó éjt!
Ron is kikászálódott a karosszékéből.
— Te nem jössz? — kérdezte félszegen.
— De — felelte Harry. — Majd mindjárt… Ezt még feltakarítom.
Rámutatott az összetört edényre. Ron bólintott, és elindult.
— Reparo! — motyogta Harry, pálcájával a porceláncserepek felé bökve. Azok egy szempillantás alatt összeálltak edénnyé. A kiömlött futkárloboncoldatot viszont már semmilyen varázslat nem gyűjthette össze.
Harry egyszerre halálosan kimerültnek érezte magát. Erős kísértést érzett, hogy egyszerűen hátradőljön a székében, és lehunyja a szemét. Végül mégis összeszedte magát, feltápászkodott, és követte Ront a hálóterembe. Ezen az éjszakán is hosszú folyosókról és zárt ajtókról álmodott, s reggel arra ébredt, hogy megint sajog a feje.