A következő két hétben Hermione nem hozta újra szóba ötletét, hogy Harry sötét varázslatok kivédése órákat tartson nekik. Harrynek közben végre-valahára lejárt a büntetőmunkája (de félő volt, hogy a bekarcolt felirat most már élete végéig ott marad a kézfején). Ron részt vett további négy kviddicsedzésen, és a második kettőn már egyszer se kiabáltak vele. Idővel mindhárman megtanulták bűbáj segítségével eltüntetni az egeret (Hermionénak pedig már kismacskával is sikerült a mutatvány). Aztán egy csúnya, szeles, szeptember végi estén, mikor mindhárman a könyvtárban ültek, és bájital-hozzávalók leírását tanulmányozták Piton órájára, újra szóba került a téma.
— Mondd csak, Harry — szólalt meg váratlanul Hermione — gondolkoztál a dolgon? A sötét varázslatok kivédésén?
— Persze… — morogta Harry — az a banya tesz róla, hogy minden óráját megemlegessük.
— Nem, én arra a dologra gondolok, amit Ronnal mondtunk…
Ron riadt-fenyegető pillantást vetett Hermionéra, de a lány csak legyintett.
— Jó, amit én mondtam… hogy taníthatnál minket.
Harry nem válaszolt rögtön. Úgy tett, mintha egy nagyon érdekes bekezdésre bukkant volna az Ázsiai ellenszérumok című könyvben, mert nem akarta hangosan kimondani, ami most átfutott a fején.
Az elmúlt két hétben nagyon is sokat rágódott Hermione javaslatán. Néha, csakúgy mint első hallásra, képtelen ötletnek érezte, máskor viszont azon kapta magát, hogy gondolatban gyűjtögeti azokat a varázslatokat, amelyek jó szolgálatot tettek neki a sötét bestiákkal és halálfalókkal való találkozásai során — vagyis elkezdett órákat tervezgetni…
— Igen… — szólalt meg vonakodva, mikor már nem tudott tovább úgy tenni, mintha érdekesnek találná az Ázsiai ellenszérumokat — igen, gondolkodtam rajta.
— És?
— Nem tom.
Harry Ronra pillantott.
— Én mindig is jó ötletnek tartottam — jelentette ki Ron. Látva, hogy Harry nem készül ordibálni, most már hajlandó volt részt venni a beszélgetésben.
Harry nyugtalanul fészkelődni kezdett.
— Ugye, megértettétek, amit akkor mondtam? Hogy nagyrészt a szerencsén múltak ezek a dolgok?
— Persze, Harry — hagyta rá szelíden Hermione — de akkor sincs értelme tagadni, hogy jó vagy a sötét varázslatok kivédésében. Tavaly te voltál az egyetlen, akinek sikerül teljesen leküzdeni az Imperius-átkot. Patrónust tudsz megidézni, képes vagy egy csomó olyan dologra, amire a felnőtt varázslók közül se mindenki… Viktor is azt mondta, hogy…
Ron olyan hirtelen fordította a fejét Hermione felé, hogy beleroppant a nyaka.
— Igen? — kérdezte a tarkóját masszírozva. — Mit mondott Vikike?
— Kac-kac! Jaj de vicces! — vágott egy mérges fintort Hermione — azt mondta, Harry olyanokat tud, amit még ő se. Pedig ő végzős volt a Durmstrangban.
Ron gyanakodva fürkészte a lányt.
— Nehogy azt mondd, hogy még mindig tartod vele a kapcsolatot!
— És ha igen, akkor mi van? — Hermione hangja hűvös-dacos volt, de az arcán piros foltocska jelent meg. — Azzal levelezem, akivel akarok…
— De ő nem csak levelezni akart veled — mondta szemrehányóan Ron.
Hermione sóhajtva megcsóválta a fejét, majd ismét Harryhez fordult:
— Na, mi a válaszod? Tanítasz minket?
— Csak téged meg Ront, igaz?
— Hát… — Hermione megint zavarba jött egy kicsit. — Légy szíves, ne kezdj megint tombolni… de szerintem mindenkit tanítanod kéne, akit érdekel a dolog. Végül is arról van szó, hogy megtanulnánk védekezni Vo-Voldemorttal szemben… Szóval nem lenne igazságos elzárni mások elől ezt a lehetőséget.
Harry eltöprengett a dolgon, aztán így felelt:
— Nem hiszem, hogy rajtatok kívül bárki is kíváncsi lenne rám. Ha nem tudnád, dilis vagyok.
— El se hinnéd, hány embert érdekelnek a tapasztalataid — mondta komolyan Hermione. — Figyelj… — Odahajolt Harryhez. Ron, aki még mindig gyanakodva figyelte őt, most szintén közelebb húzódott, hogy hallja a folytatást. — Október első hétvégéjén lemehetünk Roxmortsba. Mit szólnál, ha a faluban összeülnénk az érdeklődőkkel, és megbeszélnénk a részleteket?
— Miért nem lehet itt az iskolában összeülni? — kérdezte Ron.
— Azért — felelte Hermione, miközben újra a kínai falókáposzta rajza fölé hajolt — mert Umbridge nem lelkesedne, ha megtudná, mire készülünk.
Harry örömmel várta a roxmortsi hétvégét, bár egy dolog aggasztotta. Sirius a szeptember eleji kandallós beszélgetés óta nem hallatott magáról — bizonyára megsértődött, amiért szinte megtiltották, hogy elmenjen Roxmortsba — de Harry tartott tőle, hogy keresztapja a veszélyre fittyet hányva mégiscsak tiszteletét teszi majd a faluban. Mihez kezdenek, ha mint nagy fekete kutya egyszer csak szembejön velük Roxmorts főutcáján, talán épp Draco Malfoy szeme láttára?
— Végül is normális, hogy néha ki akar szabadulni abból a házból — mondta Ron, mikor Harry megosztotta aggodalmát barátaival. — Bujdosnia sem lehetett valami kellemes, de akkor legalább szabad volt. Most meg ott kuksolhat egy házban, összezárva azzal a lökött manóval.
Hermione csupán egy rosszalló pillantással reagált a Siport becsmérlő jelzőre.
— Az a gond — fordult Harryhez — hogy amíg V-Voldemort… Jaj, Ron, maradj már! Szóval amíg le nem leplezi magát, addig Siriusnak lapítania kell. Azok az ostobák a minisztériumban nem fogják elismerni az ártatlanságát, amíg be nem látják, hogy Dumbledore végig igazat mondott. De amint elkezdenek az igazi halálfalókra vadászni, rögtön kiderül, hogy Sirius nem tartozik közéjük… Hiszen például nincs rajta a Jegy.
— Sirius nem olyan bolond, hogy ekkorát kockáztasson — vélekedett Ron. — Különben is, Dumbledore nagyon bepöccenne, ha eljönne, és Sirius hallgat Dumbledore-ra, még ha bosszantja is, hogy utasításokat kap.
Harry továbbra is aggódó arcot vágott, úgyhogy Hermione témát váltott. — Figyelj, Ronnal puhatolóztunk azoknál, akikről úgy gondoltuk, hogy szívesen tanulnának önvédelmet, és egypár ember tényleg érdeklődött. Azt mondtuk nekik, hogy Roxmortsban találkozunk.
— Aha — felelte szórakozottan Harry, akinek még mindig Siriuson járt az esze.
— Ne aggódj érte, Harry — mondta csendesen Hermione. — Van elég gondod Sirius nélkül is.
Hermionénak ebben teljesen igaza volt. Harry még mindig nem érte utol magát a házi feladatokkal, bár mióta nem kellett minden estéjét Umbridge-nél töltenie, sokat ledolgozott a lemaradásból.
Most Ron volt állandó időzavarban, hiszen neki a heti kétszeri kviddicsedzés mellett még prefektusi feladatait is el kellett látnia.
Viszont Hermione, aki több órára járt, mint a fiúk, nemcsak hogy mindig elkészült a házi feladataival, de arra is maradt ideje, hogy további manóruhákat kössön. Harrynek el kellett ismernie, hogy a lány kézimunkatudása fejlődik: egyre több elkészült művéről lehetett megállapítani hogy sapka-e vagy zokni.
A roxmortsi kirándulás napja derült, de szeles idővel köszöntött rájuk. Reggeli után sorba álltak Frics előtt, aki ellenőrizte, hogy rajta van-e a nevük azoknak a diákoknak a listáján, akiknek valamelyik szülőjük vagy a gondviselőjük írásban engedélyezte Roxmorts meglátogatását. Harry némi bűntudattal gondolt rá, hogy ha nincs Sirius most nem mehetne le a faluba.
Amikor ő lépett Frics elé, a gondnok mélyet szippantott a levegőből, mintha valamiféle szagot keresne. Aztán mogorván biccentett — pofazacskói beleremegtek — és Harry kisétált a napsütötte bejárati kőlépcsőre.
— Öhm… miért szagolt meg téged Frics? — kérdezte Ron, miután a három jó barát sietős léptekkel elindult a roxforti birtok kapuja felé vezető széles úton.
— Ellenőrizte, hogy nincs-e trágyaszagom — felelte nevetve Harry. — Nem is meséltem nektek…
Azzal beszámolt róla, hogyan támadt rá Frics a bagolyházban, az állítólagos trágyagránát-rendelést keresve rajta. Meglepetésére Hermione kifejezetten érdekesnek találta a történetet.
— Azt mondta, fülest kapott róla, hogy trágyagránátokat rendelsz? De hát ki mondhatta neki ezt?
— Nem tom — vonta meg a vállát Harry. — Lehet, hogy az a mókamester Malfoy.
Áthaladtak a szárnyas vadkanszobrokkal díszített kapuoszlopok között, majd rákanyarodtak a faluba vezető útra.
— Malfoy? — ismételte kétkedve Hermione. — Hát… igen… lehet…
Ezután gondolataiba merült, és az út hátralevő részében egy szót se szólt.
— Hova megyünk? — kérdezte Harry, mikor beértek a faluba. — A Három Seprűbe?
— Öhm… nem — felelte felocsúdva Hermione. — Nem, az mindig tele van, és nagyon zajos. Azt beszéltem meg a többiekkel, hogy a Szárnyas Vadkanban találkozunk. Tudjátok, a másik kocsmában, ami egy mellékutcában van. Elég ócska hely, a diákok nem nagyon járnak oda, szóval nem kell félni, hogy kihallgatnak minket.
Végigsétáltak a főutcán; elhagyták Zonko Csodabazárát, ahol — cseppet sem meglepő módon — megpillantották Fredet, George-ot és Lee Jordant, elhaladtak a postahivatal mellett, ahonnan szabályos időközönként baglyok röppentek ki. Végül befordultak egy kis zsákutcába, s hamarosan megérkeztek a keresett fogadó elé.
A kocsma ajtaja fölött rozsdás vasrúd állt ki a falból; azon viharvert facégér lógott, egy elejtett szárnyas vadkan képével. A disznó sebéből szivárgott a vér. A három jó barát habozva megállt az ajtó előtt.
— Hát akkor… menjünk be — szólt kissé megszeppenve Hermione.
Harry kinyitotta az ajtót, és belépett rajta.
A kocsma a legkevésbé sem hasonlított a tágas, csillogóan tiszta és hívogatóan világos Három Seprűhöz. A Szárnyas Vadkant egyetlen szűk, barátságtalan és rémesen piszkos helyiség alkotta, amiben ráadásul átható kecskeszag terjengett. Az ablakok olyan koszosak voltak, hogy csak halvány derengés hatolt be rajtuk.
A kocsmát így elsősorban a durva faasztalokon égő gyertyacsonkok világították meg. A padló ránézésre egyszerű döngölt földnek tűnt, de belépve Harry érezte, hogy kőlapokon jár — pontosabban a követ borító, évszázadosnak tűnő koszrétegen.
Harry emlékezett rá elsős korából, hogy Hagrid említette neki ezt a helyet. „Sok fura figura fordul meg a Szárnyas Vadkanban” — mondta a vadőr, mikor arról mesélt, hogyan nyert itt egy sárkánytojást egy kámzsás idegentől. Harry annak idején nem értette, miért nem furcsállta Hagrid, hogy az idegen egész idő alatt nem mutatta meg neki az arcát. Most viszont látta, hogy a Szárnyas Vadkanban divat az arc elrejtése. Az italmérő pultnál állt egy férfi, akinek az egész feje piszkos, szürke pólyába volt csavarva — igaz, a szája előtt volt egy rés, s azon át megszámlálhatatlan pohárnyit töltött magába valamilyen füstölgő, tüzes folyadékból. Az egyik ablakfülkében álló asztalnál két csuklyás alak gubbasztott; Harry dementoroknak vélte volna őket, ha nem hallja erős yorkshire-i tájszólásukat. Egy női vendég pedig, aki a kandalló melletti sötét sarokban ült, földig érő, vastag, fekete fátylat viselt. Csak az orra hegye látszott, s az is csak azért, mert ott kissé kidudorodott a fátyol.
— Hát, nem tudom, Hermione… — dörmögte Harry, miközben átvágtak a helyiségen. A sok furcsa alak közül neki a lefátyolozott boszorkány volt a leggyanúsabb. — Nem gondolod, hogy az alatt akár Umbridge is rejtőzhet?
Hermione szemügyre vette a boszorkányt.
— Umbridge alacsonyabb, mint az a nő — felelte halkan. — De még ha ő lenne is az, akkor se tehetne semmit. Többször elolvastam az iskola házirendjét. Egy: nem vagyunk területen kívül. Kettő: direkt megkérdeztem Flitwick professzort, hogy diákok látogathatják-e a Szárnyas Vadkant. Azt mondta, nyugodtan, csak vigyünk saját poharat. Három: utánanéztem, hogy szabad-e tanulókört alakítani meg közösen dolgozni a házi feladaton, és egyértelműen szabad. Épp csak úgy gondolom, hogy nem kell nagydobra verni, mit csinálunk.
— Nem — felelte szárazon Harry — főleg mivel nem leckeírásra készülünk.
A kocsmáros kioldalazott egy hátsó szobából, és a pult mögött feléjük indult. Magas, sovány, mogorva képű öregember volt, hosszú szürke hajjal és szakállal. Harrynek az volt az érzése, hogy találkozott már vele valahol.
— No…? — morogta az öreg.
— Három vajsört kérünk — rendelt Hermione.
A kocsmáros benyúlt a söntés alá, kiemelt három nagyon poros és koszos palackot, és lecsapta őket Harryék elé.
— Hat sarló — vetette oda.
— Én fizetek — mondta gyorsan Harry, és leszámolta az ezüstöket.
A kocsmáros végigmérte őt — tekintete egy fél másodpercig elidőzött a villám alakú sebhelyen — aztán elfordult, és betette a pénzt egy ősrégi, fadobozos pénztárgépbe, aminek automatikusan kinyílt a fiókja. Harry, Ron és Hermione fogták a vajsörüket, leültek a söntéstől legtávolabb álló asztalhoz, és körülnéztek. A bepólyált fejű férfi a pultra koppintott, mire a kocsmáros lerakott elé egy újabb pohár füstölgő italt.
Ron izgatottan pislogott a söntés felé.
— Figyeljetek! — suttogta. — Itt azt rendelhetnénk, amit csak akarunk! Az öreg biztos kiszolgálna minket. Végre megkóstolhatnám a Lángnyelv whiskyt…
— Prefektus vagy, Ron! — pirított rá Hermione.
Ron csalódottan legyintett.
— Szóval kiket is várunk? — kérdezte Harry, miután eltávolította vajsörös palackja rozsdás kupakját, és megkóstolta az italt.
— Csak pár embert. — Hermione az órájára nézett, majd aggódó pillantásokat vetett az ajtó felé. — Mostanra beszéltük meg velük, és biztos, hogy mind tudják, hol van ez a hely… Na, ezek ők lesznek!
A kocsmaajtó kitárult. Egy másodpercig porral teli, széles napfénynyaláb szelte át a helyiséget — aztán a fény útját állta az ajtón betóduló csapatnyi ember.
Elsőként Neville lépett be, oldalán Deannel és Lavenderrel; őket Parvati és Padma Patil követte, valamint (Harry gyomra csinált egy hátraszaltót) Cho és az egyik vihogós barátnője. Aztán jöttek a többiek: Luna Lovegood (egyedül és olyan álmodozó arccal, mintha véletlenül vetődött volna oda), Katie Bell, Alicia Spinnet és Angelina Johnson, Colin és Dennis Creevey, Ernie Macmillan, Justin Finch-Fletchley, Hannah Abbott, egy hosszú, fonott copfos hugrabugos lány, három hollóhátas fiú, akiket Harry emlékezete szerint Anthony Goldsteinnek, Michael Cornernek és Terry Bootnak hívtak; utánuk Ginny lépett be, szorosan a sarkában egy magas, sovány, szőke hajú és pisze orrú fiúval, akiben Harry a Hugrabug kviddicscsapatának egyik tagját vélte felismerni. A sort Fred, George és Lee Jordan zárták — mindhárman csodabazárbeli árukkal megtömött, nagy papírtáskákkal érkeztek.
— Pár ember? — hüledezett Harry. — Ez neked pár ember!?
— Hát igen, elég nagy sikert aratott az ötlet — felelte elégedett mosollyal Hermione. — Hoznál még néhány széket, Ron?
A kocsmáros, aki épp egy poharat készült szárazra törölni egy évek óta mosásra váró ronggyal, félbehagyta a mozdulatot, és az újonnan érkezettekre bámult. Valószínűleg még sose látott egyszerre ennyi embert a kocsmájában.
— Jó napot! — köszönt neki Fred, aki elsőként ért a söntéshez.
Gyorsan megszámolta társait. — Huszonöt üveg vajsört kérnénk szépen.
A kocsmáros gyilkos pillantást vetett rá, aztán mérgesen eldobta a rongyot — mintha igen fontos munkában zavarták volna meg — és előbányászott a pult alól huszonöt poros palackot.
— Egészségetekre! — mondta Fred, miközben kiosztotta az italokat. — Adakozzatok, mert ennyi ezüstöm nincsen…
Az újonnan érkezettek cseverésztek, a sörüket bontogatták, és pénz után kotorásztak a zsebükben. Harry a döbbenettől némán meredt rájuk. El se tudta képzelni, minek jött ez a sok ember — aztán az a szörnyű gyanúja támadt, hogy valamiféle beszédet várnak tőle, és akkor gyorsan Hermionéhoz fordult.
— Mit mondtál nekik? — kérdezte fojtott hangon. — Mire számítanak?
— Mondtam már, a tapasztalataidra kíváncsiak — felelte Hermione, majd mikor Harry továbbra is mérgesen nézett rá, sietve hozzátette: — De egyelőre semmit nem kell csinálnod. Először én beszélek hozzájuk.
— Szia, Harry! — köszönt Neville, és leült Harryvel szemben.
Harry suta mosollyal válaszolt. Megszólalni sem tudott, annyira kiszáradt a szája. Cho ugyanis rámosolygott, mielőtt leült Ron mellé. A barátnője viszont, akinek vörösesszőke, göndör haja volt, mélységes bizalmatlansággal nézett Harryre, jelezve, hogy nem saját jószántából jött el.
Az újonnan érkezettek két-három fős fürtökben elhelyezkedtek Harry, Ron és Hermione körül. Egyesek arca izgalmat tükrözött, másoké kíváncsiságot, Luna Lovegood pedig merengve bámult a semmibe. Miután az utolsó ember is megtalálta a helyét, a társaság elcsendesedett, és mindenki Harryre függesztette a tekintetét.
— Hát akkor… — szólalt meg Hermione, a lámpaláztól kicsit cincogó hangon — sziasztok.
A hallgatóság figyelme most őrá fordult, bár a tekintetek rendszeresen visszatértek Harryre.
— Hát… öhm… Tudjátok, miért vagyunk itt. Öhm… öö… Harry arra gondolt… (Harry csúnyán nézett rá.) pontosabban eredetileg én gondoltam rá… hogy jó lenne, ha azok, akik sötét varázslatok kivédését akarnak tanulni — mármint akik rendesen akarják tanulni, nem úgy, ahogy Umbridge gondolja… — Hermione hangja egyszerre sokkal erősebben és magabiztosabban csengett — …mert amit ő tart, az nem nevezhető sötét varázslatok kivédése órának…
— Úgy van! — helyeselt Anthony Goldstein, amire Hermione még jobban kihúzta magát.
— Szóval arra gondoltam, jó lenne, ha önállósítanánk magunkat.
Szünetet tartott, váltott egy pillantást Harryvel, majd folytatta:
— Ez alatt azt értem, hogy szervezzünk magunknak önvédelmi tanfolyamot. Nem elméletit, hanem olyat, ahol gyakoroljuk az igazi varázslatokat…
— De azért az RBF-et is meg akarjátok szerezni sötét varázslatok kivédéséből, ugye? — kérdezte Michael Corner.
— Persze — vágta rá a lány. — De szerintem annál most több kell nekünk. Valóban képesnek kell lennünk rá, hogy megvédjük magunkat, mert… — Itt nagy levegőt vett. — …mert Voldemort nagyúr visszatért.
A reakció azonnali volt és cseppet sem meglepő. Cho barátnője felsikoltott, és leöntötte magát a vajsörével, Terry Boot egész testében összerándult; Padma Patil megborzongott, Neville pedig fura nyikkanást hallatott, amit aztán köhögésnek próbált álcázni: Közben mindenki állhatatosan és szinte éhes tekintettel Harryre meredt.
— Szóval ez a terv — folytatta Hermione. — Ha benneteket is érdekel a dolog, meg kell beszélnünk, hogyan fogunk…
— Mi bizonyítja, hogy Tudodki visszatért? — kérdezte meglehetősen barátságtalanul a szőke hugrabugos kviddicsező.
— Dumbledore hisz benne… — kezdte Hermione.
— Mármint Dumbledore hisz neki — vágta rá a szőke fiú, Harry felé biccentve.
— Ki vagy? — mordult rá gorombán Ron.
— Zacharias Smith — felelte a fiú — és szerintem jogunk van tudni, miből gondolja Potter, hogy Tudodki visszatért.
— Várjatok! — avatkozott közbe sietve Hermione. — Most nem ezt kell megbeszélnünk…
— Semmi baj, Hermione — szólalt meg Harry.
Lassan derengeni kezdett neki, miért sereglett oda annyi ember.
Hermionénak számítania kellett volna erre: sok diákot — talán a többséget — az csábította a kocsmába, hogy első kézből hallhatják Harry történetét.
— Azt kérded, miből gondolom, hogy Tudodki visszatért? — ismételte Zacharias szemébe nézve. — Abból, hogy találkoztam vele. Dumbledore tavaly az egész iskolának elmondta, mi történt. Ha neki nem hittetek, nekem sem fogtok, és nem akarom azzal tölteni a napomat, hogy győzködjelek titeket.
Mindenki visszafojtott lélegzettel hallgatta őt. Harrynek az volt a benyomása, hogy a kocsmáros is fülel, ugyanis már jó ideje ugyanazt a poharat törölgette a koszos ruhával — amitől a pohár csak egyre piszkosabb lett.
Zacharias nem szeppent meg.
— Dumbledore tavaly csak annyit mondott, hogy Tudodki megölte Cedric Diggoryt, és te visszahoztad Diggory holttestét a Roxfortba. Nem árult el részleteket, nem derült ki, pontosan hogyan halt meg Diggory, pedig szerintem mindenkit érdekelt volna…
— Akit csak az érdekel, milyen, mikor Voldemort megöl valakit, az hiába jött ide — felelte Harry. Kezdett kijönni a béketűrésből, ami mostanában nem volt szokatlan nála. — Nem fogok Cedric Diggoryról beszélni. Érthető? Úgyhogy nyugodtan elmehetsz, ha akarsz.
Harry dühös pillantást vetett Hermione felé. Úgy érezte, a lány közszemlére tette őt, mint valami furcsa torzszülöttet — és persze mindenki eljött, hátha a bolond előadja a meséjét.
Zacharias Smith nem állt fel, de azért továbbra is szúrós szemmel nézte Harryt.
— Hát akkor… — vette ismét magához a szót Hermione (s hangja megint elvékonyodott egy kissé) — …ahogy mondtam… ha akartok rendes önvédelmet tanulni, akkor meg kell beszélnünk, hogyan csináljuk, milyen gyakran találkozunk, és hol legyen a…
— Igaz az — szakította félbe Hermionét a hosszú copfos lány Harryre nézve — hogy tudsz patrónust megidézni?
A csoporton az érdeklődés moraja futott végig.
— Igen — felelte tartózkodóan Harry.
— Inkarnálódott patrónust?
A szó egy emléket ébresztett Harryben.
— Öhm… nem ismered te véletlenül Madam Bonest? — kérdezte a lánytól.
A lány elmosolyodott.
— Ő a nagynéném — felelte. — Susan Bones vagyok. Mesélt nekem a tárgyalásodról. Szóval… tényleg igaz? Szarvas alakú a patrónusod?
— Igen.
— Tyű, Harry! — álmélkodott Lee Jordan. — Nem is tudtam!
— Anya azt mondta Ronnak, hogy ne terjesszük — magyarázta vigyorogva Fred. — Szerinte így is épp eléggé reflektorfényben vagy.
— Jól mondta — dörmögte Harry, mire néhányan felnevettek.
A lefátyolozott boszorkány kicsit fészkelődni kezdett.
— És tényleg te ölted meg a Baziliskust? Azzal a karddal, ami Dumbledore szobájában van? — folytatta Harry faggatását Terry Boot. — Az egyik festmény mesélte nekem még tavaly…
— Igen — felelte zavartan Harry.
Justin Finch-Fletchley elismerően füttyentett, a Creevey fivérek ámulva összenéztek, Lavender Brown pedig eltátotta a száját.
Harrynek kezdett melege lenni a gallérja alatt; eltökélte, hogy még véletlenül se néz Cho felé.
— És mikor elsősök voltunk — tódította Neville — megmentette azt a bölcs követ…
— A bölcsek kövét — javította ki Hermione.
— Igen, azt… Megmentette Tudjátokkitől — fejezte be Neville.
Hannah Abbott szeme akkora lett, mint egy aranygalleon.
— És azt se felejtsük el — szólalt meg Cho Chan, Harry azonnal felé fordult; a lány mosolyogva nézett rá, (amitől neki újabb szaltót ugrott a gyomra) — hogy kiállta a Trimágus Tusa próbáit. Kijátszotta a sárkányokat, a sellőket, az akromantulát…
A diákok elismerően sustorogtak és bólogattak. Harry igyekezett szerényen mosolyogni, de közben minden belső szerve ficánkolt az örömtől. Cho dicsérő szavai után egyenesen nehezére esett elmondani azt, amit megfogadott, hogy mindenképp tisztázni fog:
— Figyeljetek! — szólt, mire a társaság nyomban elcsendesedett — nem akarom, hogy álszerénynek tartsatok, de… minden esetben kaptam valamilyen segítséget…
— A sárkánynál nem — vágta rá Michael Corner. — Az káprázatos repülés volt…
— És idén nyáron se segített neked senki elkergetni a dementorokat — jegyezte meg Susan Bones.
— Nem — ismerte el Harry. — Jól van, tudom, hogy bizonyos dolgok segítség nélkül sikerültek. Csak azt akarom mondani…
— Kimagyarázod magad, hogy ne kelljen semmit megmutatnod nekünk? — vágott a szavába Zacharias Smith.
— Van egy ötletem — szólalt meg Ron, mielőtt Harry válaszolhatott volna. — Mi lenne, ha befognád végre a szádat?
Úgy nézett a fiúra, mintha legszívesebben páros lábbal ugrálna a fején. Zacharias elvörösödött.
— Azért jöttünk, hogy tanuljunk tőle, erre most azt mondja, hogy nem is tud semmit — felelte.
— Nem azt mondta! — mordult rá Fred.
— Szeretnéd, ha kipucolnánk a füledet? — kérdezte George, és az egyik csodabazáros táskából előhúzott egy hosszú, vékony szerszámot.
— Ha kéred, máshova is szívesen bedugjuk, nekünk mindegy — tódította Fred.
— Haladjunk tovább! — szólt közbe gyorsan Hermione. — Először is: egyetértünk abban, hogy tanulni akarunk Harrytől?
A társaság igenlő morajjal felelt. Zacharias összefonta a karját, és konokul hallgatott, de talán csak mert túlzottan lekötötte a figyelmét a veszedelmesnek tűnő szerszám Fred kezében.
— Helyes — bólintott megkönnyebbülten Hermione. Szemlátomást örült, hogy végre valamiben sikerült megegyezniük. — A következő kérdés az, hogy milyen gyakran találkozzunk. Szerintem úgy van értelme, ha legalább heti egy közös gyakorlást tartunk.
— Egy pillanat! — szólt közbe Angelina. — Úgy kell intézni, hogy; ne ütközzön a kviddicsedzéseinkkel.
— Meg a miénkkel se — mondta Cho.
— A miénkkel se — tette hozzá Zacharias Smith.
— Biztosan találunk olyan estét, ami mindenkinek megfelel — mondta kissé türelmetlenül Hermione. — De szerintem kevés fontosabb dolog van, mint az, hogy megtanuljunk védekezni Voldemorttal meg a halálfalókkal szemben…
— Úgy van! — harsogta Ernie Macmillan, akinek Harry várakozása szerint már sokkal korábban meg kellett volna szólalnia. — Szerintem is nagyon fontos dolog, talán a legfontosabb minden idei feladatunk közül, az RBF-vizsgákat is beleértve!
Kihívóan körülnézett, de mivel senki nem szállt vitába vele, folytatta:
— A magam részéről érthetetlennek tartom, hogy a minisztérium ebben a válságos helyzetben ilyen lehetetlen tanárt ültetett a nyakunkra. Ők persze tagadják, hogy Tudjátokki visszatért, na de mégis, olyan tanárt küldeni nekünk, aki egyenesen meg akarja akadályozni, hogy védekező bűbájokat használjunk…
— Úgy tudjuk, Umbridge azért nem akarja, hogy önvédelmet tanuljunk — szólt Hermione — mert az a rögeszméje, hogy Dumbledore magánhadsereget szervez az iskola diákjaiból, vagyis mozgósítani akar minket a minisztérium ellen.
Ettől a hírtől mindenkinek elállt a szava — kivéve Luna Lovegoodot, aki cseppet sem lepődött meg.
— Hát igen, ez logikus. Végül is Cornelius Caramelnek is van magánhadserege.
— Mi? — nyögte Harry, akit teljesen letaglózott a váratlan információ.
— Van egy héliopátokból álló serege — jelentette ki ünnepélyes komolysággal Luna.
— Nincs — vágta rá Hermione.
— De van! — mondta Luna.
— Mik azok a héliopátok? — kérdezte pislogva Neville.
— Tűzszellemek — felelte Luna. Szeme a szokásosnál is jobban dülledt, s arcán a megszállottság egyértelmű jelei mutatkoztak. — Hatalmas, lángoló lények, amelyek mindent felégetnek maguk körül, amerre csak…
— Héliopátok nem léteznek, Neville — jelentette ki Hermione.
— De igenis léteznek! — méltatlankodott Luna.
— Hol a bizonyíték? — kérdezte ingerülten Hermione.
— Rengeteg szemtanú számol be róluk. Csak azért, mert te olyan szűkült vagy, hogy mindent az orrod alá kell dugni…
— Ehhem, ehhem. — Ginny olyan jól utánozta Umbridge professzort, hogy többen riadtan körülnéztek — aztán persze jót nevettek. — Nem azt akartuk megbeszélni, hogy milyen gyakran tartsunk…
— De igen! — kapott a szaván Hermione. — Igen, Ginny, teljesen igazad van.
— Hetente egyszer oké — mondta Lee Jordan.
— De csak ha… — kezdte Angelina.
— Igen, tudjuk, csak ha nem ütközik a kviddicsedzéssel — legyintett Hermione. — Akkor most azt döntsük el, hogy hol találkozunk.
Ez már nehezebb kérdés volt. Mindenki néma töprengésbe merült.
— A könyvtár nem jó? — kérdezte nagy sokára Katie Bell.
— Madam Cvikker nem repesne az örömtől, ha rontásokat szórnánk egymásra a könyvtárban — felelte Harry.
— Használjunk egy üres tantermet — indítványozta Dean.
— Az jó ötlet — bólogatott Ron. — McGalagony biztos beenged a termébe. Harrynek is kölcsönadta, mikor a Trimágus Tusára edzett.
Harry azonban sejtette, hogy McGalagony ezúttal nem lenne olyan készséges. Hiába mondta Hermione, hogy szabad tanulókört meg leckeíró csoportot szervezni, Harry gyanította, hogy amire ők készülnek, azt senki nem sorolná ezekbe kategóriákba.
— Jól van, majd megpróbálunk termet szerezni — zárta le a témát Hermione. — Ha meglesz az első találkozónk helye és időpontja, mindenkit értesítünk.
Pergament és pennát kotort elő a táskájából, aztán egy pillanatig habozott, mintha kellemetlen bejelentést készülne tenni.
— Arra gondoltam, írja fel mindenki a nevét erre a lapra, hogy tudjuk, ki volt itt. És szerintem… — Itt nagy levegőt vett. — nem kéne szétkürtölni, hogy mit csinálunk. Úgyhogy aki feliratkozik, egyben megígéri, hogy nem szól a dologról se Umbridge-nek senkinek.
Fred magához ragadta a lapot, és vidáman ráfirkantotta a nevét. Az arcokat figyelve Harry észrevette, hogy nem mindenki lelkesedik az ötletért. Zacharias nem vette át George-tól a felé nyújtott lapot.
— Öhm… Ernie majd szól nekem, hogy mikor találkozunk.
Csakhogy szemlátomást Ernie-nek se akaródzott feliratkoznia:, Hermione szúrós pillantással nézett rá.
— Mi… mi prefektusok vagyunk — bökte ki Ernie. — És ha valaki megszerzi ezt a listát… szóval… Ti is mondtátok, hogy Umbridge-nek nem kéne megtudnia…
— Te meg azt mondtad, hogy ez a dolog a legfontosabb feladatunk — emlékeztette Harry.
— Persze, az is, csak…
— Ernie, komolyan azt hiszed, hogy kiadom a kezemből a listát? — méltatlankodott Hermione.
— Nem… dehogy. — Ernie összeszedte magát. — Aláírom.
Ezután már senki nem emelt kifogást, bár Harry elkapta a szemrehányó pillantást, amit a vihogós barátnő vetett Chóra, mikor aláírta az ívet. Miután az utolsó ember — Zacharias — neve is felkerült a listára, Hermione gondosan összecsavarta és a táskájába süllyesztette a pergament. A csoporton sajátos hangulat lett úrrá: valamennyien úgy érezték, hogy titkos szövetséget kötöttek.
— Ketyeg az óra — jegyezte meg Fred, és felállt. — George-dzsal meg Lee-vel még be kell szereznünk néhány kényesebb természetű cikket, úgyhogy mi most lelépünk.
A társaság kettes-hármas csoportokban szállingózni kezdett kifelé a kocsmából. Cho fekete hajának függönye mögé rejtette arcát, és hosszasan bíbelődött táskája csatjával. Mivel azonban barátnője megállt mellette, karba tette a kezét, és türelmetlenül ciccegett, Cho végül kénytelen volt elindulni vele. Az ajtóból azonban még visszafordult, és integetett Harrynek.
— Ez egészen jól ment — szólt elégedetten Hermione, mikor pár perc múltán két barátjával az oldalán kilépett a napsütötte utcára.
Harry és Ron a vajsörüket is magukkal vitték.
— Micsoda egy patkány az a Zacharias Smith! — füstölgött Ron, sötét pillantást küldve a távolodó fiú után.
— Nekem se túl szimpatikus — ismerte el Hermione — de ő is ott volt a hugrabugos asztalnál, mikor Ernie-vel és Hannah-val beszéltem, és nagyon érdekelte a dolog. Mit mondhattam volna neki? Végül is minél többen vagyunk, annál jobb… Michael Corner is csak azért jött el a barátaival együtt, mert Ginnyvel jár…
Ron, aki épp szájához emelte a palackot, hogy megigya utolsó korty vajsörét, most az egészet a talárjára köpte, a füle pedig a nyers marhahús színét öltötte.
— Micsoda!? — hördült fel. — A húgom… Ginny… jár… mi van Michael Cornerrel!?
— Szerintem Michael és a barátai azért jöttek el, mert Ginny elmondta nekik — ismételte türelmesen Hermione. — Persze azért valamennyire biztos érdekli is őket a dolog…
— Mióta… mikor…? — hüledezett tovább Ron.
— A karácsonyi bálon ismerkedtek meg, és tavaly év végén jöttek össze.
Időközben kiértek a főutcára, és Hermione megállt a Calamus Pennabolt kirakata előtt, hogy megszemléljen néhány fácántollból készült, szép írószerszámot. — Hm… kellene már egy új penna.
Azzal bement a boltba. Harry és Ron követték.
— Melyik volt az a Michael Corner? — kérdezte feldúltan Ron.
— Az a fekete hajú fiú — felelte Hermione.
— Annak nem tetszett a képe — vágta rá Ron.
— Nahát, ki hitte volna? — dörmögte Hermione.
Ron kiskutyaként követte a lányt a réztartókba dugott tollak sora mentén.
— De hát azt hittem, Ginny bele van zúgva Harrybe! — mondta szinte kétségbeesetten.
Hermione lesajnáló pillantást vetett rá, és megcsóválta a fejét, aztán tovább vizsgálgatott egy hosszú, fekete-arany pennát.
— Az régen volt — mondta, majd Harrynek címezve hozzátette — Persze most is kedvel téged.
Harry lelki szemei előtt még mindig az integető Cho képe lebegett, úgyhogy közel sem találta olyan érdekesnek a témát, mint a felháborodott barátja. Rádöbbent viszont valamire, ami addig fel se tűnt neki.
— Szóval ezért hallom a hangját — fordult Hermionéhoz. — Azelőtt soha nem szólalt meg, ha én is jelen voltam.
— Aha — felelte szórakozottan a lány. — Igen, azt hiszem, ezt veszem meg…
A pénztárhoz lépett, és leszámolt tizenöt sarlót meg két knútot.
Ron még mindig ott lihegett a sarkában.
— Ron! — szólt szigorúan Hermione, miután megfordult, és rálépett a fiú lábára — Ginny pont azért nem mondta el neked, hogy jóban van Michaellel, mert tudta, hogy jelenetet fogsz rendezni. Nagyon kérlek, hagyd abba végre a sápítozást. Nem tudom, miért kell ezen kiakadni.
— Mi az, hogy… Ki sápítozik? Miért lennék kiakadva…
Időközben ismét kiléptek az utcára. Ron menet közben is kitartóan motyogta átkait Michael Cornerre. Hermione megcsóválta a fejét, és Harryhez fordult:
— Ginnyékről jut eszembe… Mi van veled és Chóval?
— Hogyhogy mi van? — kérdezett vissza gyorsan Harry. Olyan érzése támadt, mintha forró víz zubogna fel a tagjaiban, s arcát egyszerre szúrni kezdte a hideg levegő — hát ennyire látszik rajta, mit érez?
Hermione finoman elmosolyodott.
— Cho le se tudja venni rólad a szemét.
Harry még soha nem látta ilyen gyönyörűnek Roxmorts falut…