Harrynek év eleje óta nem volt ilyen vidám hétvégéje. Jóllehet a vasárnap nagy része arra ment rá, hogy Ronnal házi feladatokat körmöltek — ami nem volt túl szívderítő elfoglaltság — de mivel a napos idő kitartott, ahelyett, hogy a klubhelyiségben gubbasztottak volna, kiköltöztek a tó partjára egy árnyas bükkfa alá. Hermione, akinek természetesen nem volt lemaradása a házi feladatokkal, egy gombolyag gyapjúfonalat vitt ki magával, s megbűvölt kötőtűi egész idő alatt ott csattogtak mellette, újabb és újabb sapkákat meg sálakat gyártva.
Harryt most már határozottan elégtétellel töltötte el a tudat, hogy kulcsszerepet játszik egy olyan akcióban, amivel borsot törnek Umbridge és a minisztérium orra alá. Újra meg újra felidézte magában a szombati megbeszélés képeit: a kocsmába besereglő diákokat, akik mind tanáruknak akarták őt; a bámulatot, ami kiült az arcokra, mikor szóba kerültek a kalandjai… Chót, amint a Trimágus Tusán nyújtott teljesítményét méltatta… Vannak hát emberek, nem is kevesen, akik nem nagyotmondó félnótásnak, hanem igazi hősnek tartják őt! Ez a gondolat annyira fellelkesítette Harryt, hogy még a rémesnek ígérkező hétfői nap reggelén is virágos hangulatban ébredt.
Együtt indultak el Ronnal reggelizni. A csigalépcsőn lefelé baktatva az esti kviddicsedzésről beszélgettek, amelyen Angelina egy új trükköt, a lajhárlendülést készült gyakoroltatni velük.
Annyira elmerültek a témában, hogy csak a napsütötte klubhelyiség közepére érve tűnt fel nekik a hirdetőtáblánál összeverődött csoport.
A táblán egy új pergamenlap függött, de akkora, hogy eltakart minden korábban kitűzött hirdetményt: az eladó használt tankönyvek címeit, Árgus Frics intelmeit, a kviddicsedzések rendjét, a cserére felkínált csokibékás kártyák listáját, a Weasley ikrek legújabb ajánlatát a pénzhiányban szenvedőknek, a roxmortsi hétvégék dátumait és az elveszett, illetve talált tárgyak listáját. Az új hirdetményt nagy fekete betűkkel nyomtatták, s az alján a cikornyás írás mellett hivatalosnak tűnő pecsét díszelgett.
A ROXFORTI FŐINSPEKTOR RENDELKEZÉSE
A Roxfort tanulóinak körében működő minden szervezet, egyesület, egylet, társaság, csapat és kör ezennel feloszlatásra kerül.
Szervezet, egyesület, egylet, társaság, csapat és kör alatt jelen rendelkezés szempontjából három vagy több diák rendszeres találkozása értendő.
A fenti egyesülések újbóli megszervezésére a főinspektor (Umbridge professzor) adhat engedélyt.
Az iskolában nem működhet semmiféle szervezet, egyesület, egylet, társaság, csapat vagy kör a főinspektor tudta és beleegyezése nélkül.
Az a tanuló, aki a főinspektor engedélye nélkül szervezetet, egyesületet, egyletet, társaságot, csapatot vagy kört alakít, illetve ilyenbe tagként belép, eltanácsoltatik az iskolából.
Jelen intézkedés alapját a 24-es számú oktatásügyi rendelet képezi.
Harry és Ron néhány megszeppent másodéves feje fölött olvasták el a hirdetményt.
— Ez azt jelenti, hogy megszűnik a köpkőklub? — kérdezte az egyik másodikos a barátjától.
— A köpkövezést talán nem fogják betiltani — morogta sötéten Ron, a kérdező nagy ijedségére. — De asszem, nekünk nem sietnek engedélyt adni — tette hozzá Harryhez fordulva, miután a másodikosok elmentek.
Harry újra elolvasta a rendelkezést. Jókedve nyomtalanul eltűnt, és már remegett a gyomra a dühtől.
— Ez nem véletlen — morogta ökölbe szorult kézzel. — Umbridge tudja.
— Kizárt dolog — vágta rá Ron.
— Más vendégek is voltak a kocsmában rajtunk kívül. És akik eljöttek a megbeszélésre… Honnan tudhatnánk, hogy megbízhatók? Bármelyik elmehetett Umbridge-hez beköpni minket.
Hogy is ringathatta magát abba a hitbe, hogy az a sok ember mind kedveli őt és felnéz rá…?
Ron öklével a tenyerébe csapott.
— Zacharias Smith! — sziszegte. — De annak a Michael Cornernek is olyan alattomos képe volt…
Harry a lányok hálói felé vezető ajtóra pillantott.
— Hermione vajon már látta ezt?
— Gyerünk, beszéljünk vele! — vágta rá Ron, azzal az ajtóhoz ugrott, kinyitotta, és elindult felfelé a csigalépcsőn.
Már a hatodik fokon járt, mikor egyszerre vijjogó szirénaszó harsant fel, és a lépcső egy szempillantás alatt meredek, sima kőcsúszdává változott. Ron még egy-két másodpercig kézzel-lábbal kapálózva küzdött, aztán hanyatt esett, lecsúszott, és háton fekve csúszott Harry lába előtt.
— Öhm… úgy rémlik, nekünk nem szabad felmenni a lányok szobáiba — szólt Harry, és nevetését visszafojtva talpra segítette barátját.
A kőcsúszdán két negyedéves lány szánkázott le kacagva.
— Ki próbált meg feljönni? — kérdezték, miután talpra szökkentek.
— Én — felelte a még mindig kissé zilált Ron. — Nem tudtam, hogy ez a lépcső ilyen… Ez felháborító! — tette hozzá, miután a két lány vihogva továbbment a portrélyuk felé. — Ha Hermione feljöhet a mi hálótermünkbe, akkor mi miért nem…
— Hát igen, kissé idejétmúlt szabály — szólt Hermione, aki épp akkor csusszant le Harryék mellé. — A Roxfort története szerint az alapítók a lányokat megbízhatóbbnak tartották, mint a fiúkat. Egyébként miért akartatok feljönni?
— Hogy szóljunk neked… Ezt nézd meg! — Ron a hirdetőtáblához vonszolta Hermionét.
Hermione átfutotta a szöveget, s közben egyre jobban elkomorodott.
— Valaki köpött Umbridge-nek! — dühöngött Ron.
— Az ki van zárva — felelte halkan Hermione.
— Ne légy már ilyen naiv! Csak mert te becsületes és szavatartó vagy…
— Nem arról van szó — rázta a fejét Hermione. — Rontást tettem a pergamenre, amit aláírtunk. Higgyétek el, ha a társaságból valaki feljelentett minket Umbridge-nél, látni fogjuk, ki volt az, és nagyon megbánja.
— Miért, mi lesz vele? — kérdezte felcsillanó szemmel Ron.
— Fogalmazzunk úgy, hogy Eloise Midgeon legnagyobb pattanása is bájos kis szeplő ahhoz képes, ami az ő arcára kerül. Gyertek, menjünk le reggelizni, és derítsük ki, mit szólnak a többiek. Vajon mindegyik házban kitették a rendeletet?
Mikor beléptek a nagyterembe, azonnal rájöttek, hogy a hirdetmény nemcsak a Griffendél-toronyban volt olvasható. A teremben a szokásosnál is nagyobb volt a hangzavar. A diákok csoportokba verődve beszélgettek az asztalok mellett, és a téma mindenhol a rendelet volt. Alighogy Harryék leültek, máris odasietett hozzájuk Neville, Dean, Fred, George és Ginny.
— Olvastátok?
— Szerintetek megtudta?
— Most mit lesz?
Mindannyian Harrytől várták a választ. Ő körülnézett, hogy nincs-e tanár a közelben, majd csendesen így szólt:
— Akkor is csináljuk.
— Tudtam, hogy ezt fogod mondani — vigyorgott George, és vállon veregette Harryt.
— A prefektusok is benne vannak? — kérdezte Fred, Ronra és Hermionéra pillantva.
— Persze — felelte higgadtan a lány.
— Jön Ernie és Hannah Abbott — szólt hátrapillantva Ron. — Plusz azok a hollóhátasok meg Smith… de egyikük se túl pattanásos.
Hermione riadtan nézte a közeledőket.
— Nem a pattanás az érdekes! Tiszta bolondok! Most nem jöhetnek ide, az nagyon gyanús lenne!… Üljetek le! — Hermione ezt már csak hangtalanul tátogta, és közben vadul integetett Ernie-nek és Hannah-nak, hogy maradjanak a Hugrabug asztalánál. — Később! Majd… később… beszélünk!
— Szólok Michaelnek — pattant fel Ginny. — Nem normális!
Azzal elsietett a Hollóhát asztala felé. Harry is arra nézett. Cho nem messze ült, és azzal a göndör hajú barátnőjével beszélgetett, akit a Szárnyas Vadkanba is magával hozott. Vajon Cho mer-e még találkozni velük ezek után?
A rendelet valódi súlyára azonban csak reggeli után döbbentek rá, mikor elindultak mágiatörténet-órára.
— Harry! Ron!
Angelina szaladt feléjük, kétségbeesett arccal.
— Semmi baj — szólt fojtott hangon Harry, mikor a lány a közelükbe ért. — Akkor is találkozunk…
— Felfogtátok, hogy ebbe a kviddics is beletartozik? — vágott a szavába Angelina. — Külön engedélyt kell kérnünk, hogy újra összeállhasson a Griffendél kviddicscsapata!
— Micsoda…?! — hüledezett Harry.
— Az nem lehet… — mondta döbbenten Ron.
— Olvastátok a hirdetményt, nem? A csapatokat is írja! Harry… kérlek, könyörgök, ne feleselj Umbridge-dzsel, különben soha többet nem enged minket játszani!
— Jól van, jól van… — csitította Harry a lányt, aki szemlátomást a könnyeivel küszködött. — Ne félj, nem csinálok semmit…
— Fogadjunk, hogy Umbridge bejön mágiatörténetre! — mondta mogorván Ron, mikor elindultak felfelé a márványlépcsőn. — Binnst még nem ellenőrizte. Tuti, hogy ma bejön.
De tévedett. Mikor beléptek a mágiatörténet terembe, egyetlen tanárt találtak ott: Binns professzort, aki szokása szerint néhány centivel a széke fölött lebegett, és már várta, hogy folytathassa altató hatású monológját az óriások háborúiról. Ez alkalommal Harry meg se próbált figyelni, csak szórakozottan firkálgatott a pergamenjére. Mit sem törődött Hermione szemrehányó pillantásaival és bökdösésével, mígnem végül egy különösen fájdalmas bökés után dühösen felpillantott.
— Mit akarsz!?
Hermione az ablak felé mutatott. Harry odanézett, és megpillantotta Hedviget, aki a keskeny ablakpárkányon üldögélt, lábán egy levéllel, és őt nézte. Harry nem értette a dolgot. Nemrég volt reggelizni. Miért nem akkor, a szokásos időben kézbesítette Hedvig a levelet? A teremben már többen is észrevették, és egymásnak mutogatták a madarat.
— Úgy szeretem ezt a baglyot, olyan gyönyörű — hallotta Harry Lavender sóhaját.
Rápillantott Binns professzorra, aki kitartóan folytatta végtelennek tűnő felolvasását. Nem tűnt fel neki, hogy a szokásosnál is kevesebben figyelnek rá. Harry zajtalanul felállt, legörnyedve az ablakhoz osont, és óvatosan kinyitotta.
Arra számított, hogy Hedvig odanyújtja majd neki a lábát, hogy aztán a levéltől megszabadulva továbbrepüljön a bagolyházba. De nem így történt. Amint az ablak elég szélesre nyílt, a bagoly panaszosan huhogva beugrott rajta. Harry újra Binns felé pillantott — a professzor nem nézett fel, aztán becsukta az ablakot, és Hedviggel a vállán visszaosont a helyére. Ott aztán az ölébe vette madarát, és hozzálátott, hogy leoldozza lábáról a levelet.
Ekkor vette csak észre, hogy Hedvig kissé lógatja az egyik szárnyát, és a tollazata is borzas, rendezetlen.
— Megsérült! — súgta oda barátainak.
Hermione és Ron közelebb hajoltak. Hermione még a pennáját is letette.
— Nézzétek… valami történt a szárnyával.
Hedvig reszketett, s mikor Harry megérintette beteg szárnyát, összerándult, és szemrehányóan nézett gazdájára.
— Binns professzor úr — szólalt meg fennhangon Harry. A teremben mindenki felé fordult. — Nem érzem jól magam.
Binns felnézett a jegyzeteiből, és mint mindig, csodálkozva konstatálta, hogy a terem tele van emberekkel.
— Nem érzed jól magad? — ismételte értetlenül.
— Egyáltalán nem — bizonygatta Harry, és Hedviget a háta mögé rejtve felállt. — Szeretnék elmenni a gyengélkedőre.
— Hogyne — bólogatott szórakozottan Binns. — Hogyne… hogyne, a gyengélkedőre… persze, menj csak, menj csak, Perkins…
Harry kisietett a teremből. Miután becsukta maga mögött az ajtót, visszaültette a baglyot a vállára, aztán gyorsan elindult a folyosón, és csak akkor állt meg gondolkozni, miután befordult az első sarkon. Ha teheti, természetesen Hagridhoz vitte volna Hedviget, de mivel a vadőr nem volt elérhető közelségben, jobb híján Suette-Polltstól kellett segítséget kérnie.
A egyik ablakon át kinézett a széljárta parkba. A tanárnőnek nyoma sem volt Hagrid kunyhója környékén. Ha nem volt órája, a tanári szobában kellett lennie. Harry elindult lefelé az erőtlenül huhogó s kissé szédelgő Hedviggel a vállán.
A tanári szoba ajtaját két oldalról egy-egy szárnyas kőszörny őrizte. A közeledő Harry láttán az egyik károgó hangon megszólalt:
— Nem kellene órán lenned, kis barátom?
— Sürgős ügyben jöttem — felelte kurtán Harry.
— Hohó, sürgős ügyben — sipította a másik szörny. — Hogy oda ne rohanjunk!
Harry bekopogott a tanáriba. Közeledő léptek zaját hallotta, majd kinyílt az ajtó, és szemben találta magát McGalagony professzorral.
— Már megint büntetést kapott!? — csattant fel a tanárnő, s szögletes szemüvege vészesen megvillant.
— Nem, nem kaptam — sietett leszögezni Harry.
— Akkor miért nincs órán?
— Sürgős ügyben jött — kotyogott közbe az egyik szörny.
— Suette-Pollts professzort keresem — mondta Harry. — A baglyom miatt. Azt hiszem, megsérült.
— Jól hallom, megsérült egy bagoly?
McGalagony válla mögött feltűnt Suette-Pollts, szájában pipával, kezében a Reggeli Prófétával.
— Igen — bólintott Harry, és óvatosan leemelte a válláról Hedviget. — A többi postabagoly után érkezett meg, és olyan furcsa a szárnya, nézze…
Suette-Pollts a foga közé szorította pipáját, és átvette a baglyot.
— Hmm… úgy tűnik, valami megtámadta — szólt. A pipa kissé remegett a szájában, ahogy beszélt. — El se tudom képzelni, mi lehetett. A thesztrálok ugyan elejtenek néha madarakat, de a roxfortiakat Hagrid kiképezte rá, hogy ne bántsák a baglyokat.
Harry nem tudta, mik azok a thesztrálok, de nem is törődött vele.
Pillanatnyilag csak az érdekelte, milyen súlyos Hedvig sérülése.
McGalagony viszont szúrós pillantással így szólt:
— Tudja, hogy milyen messziről jött ez a bagoly, Potter?
— Hát… azt hiszem, Londonból.
McGalagony két szemöldöke összetalálkozott az orra fölött. Ebből Harry kitalálta, hogy a tanárnő a Londont Grimmauld 12-ként értelmezte.
Suette-Pollts professzor előhúzott egy monoklit valahonnan a talárja alól, a szemére illesztette, és vizsgálgatni kezdte Hedvig szárnyát.
— Azt hiszem, rendbe tudom hozni, de itt kell hagynod nálam — jelentette ki végül. — Néhány napig nem szabad hosszabb távra repülnie.
— Öhm… értem — bólintott Harry. Ekkor felhangzott az óra végét jelző csengő. — Köszönöm.
— Nincs mit — morogta Suette-Pollts, és visszaindult a tanári szobába.
— Egy pillanat, Wilhelmina! — szólt utána McGalagony. — Potter levele!
— Jaj, persze! — kapott észbe Harry. Teljesen elfeledkezett a bagoly lábára erősített kis pergamentekercsről. Suette-Pollts átadta neki a levelet, aztán eltűnt Hedviggel a tanáriban. Távolodtában a bagoly csalódottan nézett Harryre: nyilván fájt neki, hogy gazdája ilyen könnyen lemondott róla. Harry enyhe lelkifurdalással elfordult, és már menni készült, de McGalagony megállította.
— Potter!
— Tessék, tanárnő.
McGalagony körülnézett a folyosón. Mindkét irányból diákok közeledtek.
— Ne felejtse el — szólt sietve — hogy az információs csatornákat figyelhetik.
— Én… — kezdte Harry, de a gyorsan közeledő diákok miatt inkább elhallgatott. McGalagony kimért biccentéssel elköszönt tőle, és visszament a tanáriba, Harry pedig hagyta, hogy az emberáradat magával sodorja a udvarra. Odakint hamar észrevette Ront és Hermionét, akik gallérjukat fázósan felhajtva álldogáltak egy többé-kevésbé szélvédett sarokban. Harry feléjük vette az irányt, és menet közben kibontotta a pergamentekercset. A levelet Sirius írta, s az mindössze három szóból állt:
Ma, ugyanott, ugyanakkor.
— Hogy van Hedvig? — érdeklődött aggódva Hermione, mikor Harry odaért hozzájuk.
— Hova vitted? — kérdezte Ron.
— Suette-Polltshoz — felelte Harry. — És találkoztam McGalagonnyal is. Azt mondta…
Azzal beszámolt McGalagony figyelmeztetéséről. Meglepetésére Ront és Hermionét nem döbbentette meg a hír, sőt sokatmondó pillantást váltottak.
— Mi van? — csodálkozott Harry, egyik barátjáról a másikra nézve.
— Épp azt mondtam Ronnak, hogy talán valaki megpróbálta elfogni Hedviget. Még soha nem fordult elő, hogy útközben megsérült volna.
— Ki írt neked? — kérdezte Ron, és kivette Harry kezéből a levelet.
— Szipák — felelte halkan Harry.
— Ugyanott, ugyanakkor? A kandallóra gondol a klubhelyiségben?
— Nyilván — bólintott Hermione, miután ő is rápillantott a szűkszavú üzenetre. — Nagyon remélem, hogy más nem olvasta ezt…
— Le volt pecsételve meg minden — mondta Harry, önmaga megnyugtatására is. — És egyébként is csak annak mond valamit a levél, aki tudja, hol beszéltünk vele legutóbb.
— Hát, nem is tudom — csóválta a fejét Hermione. Közben a vállára vetette táskáját, mert megszólalt a csengő. — Nem túl nehéz bájjal visszazárni egy levelet… És ha valaki figyeli a Hop Hálózatot… Viszont fogalmam sincs, hogyan figyelmeztethetnénk Szipákot anélkül, hogy azt is megtudnák.
Gondolataikba merülve indultak el bájitaltanórára. Mikor azonban a pincelépcső aljába értek, kizökkentette őket töprengésükből Draco Malfoy hangja. A mardekáros fiú Piton termének ajtaja előtt állt, és egy hivatalos iratnak tűnő pergament lobogtatott. Olyan harsány hangon beszélt, hogy Harryék a távolból is minden szavát halloták.
— Igen, reggel rögtön elmentem Umbridge-hez, és a Mardekár csapata gond nélkül meg is kapta az engedélyt. Apám sokat jár be a minisztériumba, és jól ismeri Umbridge-et. Majd meglátjuk, hogy Griffendél is alakíthat-e csapatot…
— Ne guruljatok be! — figyelmeztette Hermione a két fiút, akik ölbe szorult kézzel, fogcsikorgatva meredtek Malfoyra. — Pont ezt akarja.
— Ha azon múlik — folytatta Malfoy, még jobban felemelve hangját, és gonosz pillantásokat vetve Harryék felé — hogy van elég támogatójuk a minisztériumban, akkor szerintem nincs sok esélyük. Apám azt mondja, Arthur Weasleyt évek óta ki akarják rúgni. Pottert meg apám szerint előbb-utóbb el fogják szállítani Szent Mungóba… Úgy hallottam, van ott egy külön osztály azoknak, akiknek valamilyen varázslattól megzápult az agyuk.
Malfoy ernyedten eltátotta a száját, és bamba, bámulós képet vágott. Crak és Monstro szokásuk szerint engedelmesen röhögtek főkolomposuk viccén, s Pansy Parkinson is visítva nevetett.
Harry megtántorodott: valami nekiütközött a vállának. Mikor felocsúdott meglepetéséből, látta, hogy Neville robogott el mellette, egyenesen Malfoy felé tartva.
— Neville, ne!
Harry a fiú után ugrott, és elkapta a talárját. Neville hadonászva kapálózott — szemlátomást iszonyatosan dühös volt Malfoyra, aki ijedten hőkölt hátra.
— Segítsetek! — kiáltott barátainak Harry, miközben hátulról átkarolta Neville nyakát, hogy elhúzza őt a mardekárosok közeléből.
Crak és Monstro Malfoy elé léptek, és harcra készen feszegették izmaikat. Ron elkapta Neville mindkét karját, s Harryvel sikerült is visszavonszolniuk őt a griffendélesek közé. Neville arca rákvörös volt; Harry karja elszorította a torkát, így szinte csak hörögni tudott.
— Nem… vicces… ne… Mungo… majd én… megkeserülöd…
Az alagsori tanterem ajtaja kinyílt, és megjelent Piton. Fekete szeme végigsiklott a griffendélesek során, és megállt a Neville-lel birkózó Harryn és Ronon.
— Potter, Weasley, Longbottom? Verekedtek? — szólt, száját gonosz félmosolyra húzva. — Tíz pont a Griffendéltől. Ereszd el Longbottomot, Potter, különben büntetőfeladatot is kapsz. Befelé, mindenki!
Harry elengedte Neville-t, aki zihálva, dühösen meredt rá.
— Nem engedhettelek oda — magyarázta halkan Harry, miközben felemelte a földről a táskáját. — Crak és Monstro széttéptek volna.
Neville nem válaszolt; fogta a táskáját, és Harryt faképnél hagyva becsörtetett a terembe.
— Merlin szent szakálla! — szólt hüledezve Ron, miközben barátaival Neville után indultak. — Mi a fene volt ez?
Harry nem felelt. Nagyon jól tudta, miért érintette érzékenyen Neville-t, hogy Malfoy kigúnyolta a Szent Mungónak azokat a betegeit, akik mágikus eredetű agykárosodásban szenvednek. Megesküdött azonban Dumbledore-nak, hogy senkinek nem árulja el Neville titkát — maga Neville se sejthette, hogy mindent tud.
Harry, Ron és Hermione elfoglalták szokásos helyüket a terem hátuljában. Pennát és pergament vettek elő, s a padra készítették bűvös fű és gomba című tankönyvüket. Az osztály suttogva tárgyalta Neville dühkitörését, mikor azonban Piton döngve becsukta a terem ajtaját, azonnal csend lett.
— Amint látjátok — szólalt meg halk, gunyoros hangon a tanár — vendégünk van a mai órán.
Azzal a terem egyik homályba burkolózó sarka felé mutatott.
Ott ült Umbridge, jegyzettömbbel az ölében. Harry felvonta szemöldökét, s rápillantott barátaira. Piton és Umbridge: egy teremben a két tanár, akiket a legjobban utál. Nehezen tudta eldönteni, melyiknek drukkoljon.
— Folytatjuk az erősítő energiafőzet elkészítését. Keverékeiteket úgy találjátok, ahogy a múlt óra végén hagytátok őket. Aki jól dolgozott, annak a főzete összeért az elmúlt napok alatt. A további tudnivalókat… — Meglegyintette a pálcáját. — …a táblán olvashatjátok. Lássatok munkához!
Az első félórában Umbridge fel se állt a helyéről, csak szorgalmasan jegyzetelt. Harryt nagyon érdekelte, milyen kérdéseket tesz fel Pitonnak — olyan nagyon, hogy megint figyelmetlenül bánt a főzetével.
— Szalamandravért, Harry! — Hermione elkapta Harry csuklóját, nehogy harmadszor is rossz anyagot öntsön az üstjébe. — Szalamandravér kell bele, nem gránátalmalé!
— Ja, persze — bólintott szórakozottan Harry. Letette a gyümölcsleves palackot, de tekintete továbbra is a sötét sarkot fürkészte.
Umbridge épp akkor állt fel.
— Na most — morogta, mikor a tanárnő megcélozta Pitont, aki éppen Dean Thomas üstje fölé hajolt.
— A tanítványai elismerésre méltó tudással rendelkeznek — szólította meg Piton hátát Umbridge. — Mindazonáltal nem feltétlenül látom jónak, hogy épp az erősítő energiafőzet elkészítését tanulják. A minisztériumi irányelvek szellemében ezt a bájitalt törölni kellene a tananyagból.
Piton lassan felegyenesedett, és Umbridge felé fordult.
— Nos… mióta is tanít a Roxfortban? — kérdezte Umbridge pergamenre támasztva pennáját.
— Tizennégy éve — válaszolta kifürkészhetetlen arccal Piton.
Harry feszülten figyelte őt, s közben belecsöpögtetett valamit az üstjébe. A főzet vészjóslóan sziszegett, és türkizkékből narancssárgára színeződött.
— Maga eredetileg a sötét varázslatok kivédését szerette volna tanítani, igaz? — folytatta a kérdezősködést Umbridge.
— Igen — felelte csendesen Piton.
— De nem kapta meg a tantárgyat, ugye?
Piton szája széle megrándult.
— Amint látja, nem.
Umbridge felírt valamit a pergamenjére.
— De mióta itt tanít, ha jól tudom, újra meg újra megpályázta a posztot.
— Igen — válaszolt halkan, s szinte mozdulatlan szájjal Piton.
Most már nagyon dühösnek tűnt.
— Dumbledore azonban következetesen elutasította a kérését. Sejti, hogy minek köszönhető ez?
— Erről nála kellene érdeklődnie — felelte ingerülten Piton.
— Fogok is — bólintott negédes mosollyal Umbridge.
Piton szeme összeszűkült.
— Lényeges kérdésnek tartja ezt? — kérdezte.
— De még mennyire! — felelte Umbridge. — A minisztérium alaposan meg kívánja ismerni a tanárok… öhm… személyes és szakmai hátterét.
Azzal Umbridge elfordult, odalépett Pansy Parkinsonhoz, és kezdte kérdezgetni a lányt a bájitaltanórákról. Piton szintén megfordult, s egy pillanatra találkozott a tekintete Harryével. Harry gyorsan lesütötte a szemét, és belebámult főzetébe, ami időközben zselés állagúvá vált, és orrfacsaró égettgumi-bűzt árasztott.
— Ez a munkája is értékelhetetlen, Potter — förmedt rá Piton, egy pálcalegyintéssel kiürítette az üstöt. — A következő órára ír nekem egy dolgozatot a főzet helyes elkészítéséről és a hibákról, amelyeket elkövetett. Megértette?
— Igen — morogta dühösen Harry. Piton más leckét is adott fel nekik, és este kviddicsedzése volt, tehát ez a pluszmunka újabb átvirrasztott éjszakákat jelentett. — Lehet, hogy lógni fogok jóslástanról — dörmögte csüggedten, mikor barátaival ebéd után megálltak az udvaron. Élénk, hideg szél cibálta talárjuk szegélyét és süvegük karimáját. — Majd azt mondom, rosszul vagyok. Inkább megírom Pitonnak a dolgozatot, akkor nem kell megint reggelig ott lennem.
— Nem lóghatsz jóslástanról — jelentette ki szigorúan Hermione.
— Pont te beszélsz, aki le is adtad a jóslástant, mert utálod Trelawneyt! — támadt rá Ron.
— Nem utálom — felelte méltóságteljesen Hermione. — Csak rémesen rossz tanárnak és persze csalónak tartom. De Harry már mágiatörténetről is kiment, úgyhogy ma már több órát nem kellene leadnia.
Ebben sok igazság volt, így hát fél órával később Harry — az egész világra dühösen — elfoglalta helyét a fülledt és túlillatosított jóslástanteremben. Trelawney professzor ezúttal is kiosztotta az Álom a jóslásbant. Harry még mindig úgy vélte, értelmesebb elfoglaltság lenne Piton büntetődolgozatát írni, mint kitalált álmok kitalált jelentésén törni a fejét.
Úgy tűnt azonban, nem ő a jóslástan óra egyetlen zaklatott kedélyű résztvevője. Trelawney professzor lecsapta Az álom a jóslásbant Harry és Ron asztalára, majd dühösen összeszorított szájjal továbbcsörtetett. Seamus és Dean elé is ledobott egy könyvet — majdnem eltalálta vele Seamus fejét — az utolsó példányt pedig olyan erővel vágta Neville-hez, hogy a fiú leesett a puffjáról.
— Folytassátok a munkát! — parancsolta Trelawney visító, kissé hisztérikus hangon. — Tudjátok, mi a dolgotok! Vagy olyan csapnivaló tanár vagyok, hogy egy könyvet se tanultatok meg kinyitni!?
A csoportból mindenki döbbenten rámeredt, aztán egymásra néztek. Harry ekkor már sejtette, mi lehet a baj. Mikor Trelawney szemében óriás könnycseppekkel — visszarohant magas támlájú tanári székéhez, Harry közelebb hajolt Ronhoz, és odasúgta neki:
— Szerintem megkapta a felülvizsgálat eredményét.
— Tanárnő — szólalt meg fojtott hangon Parvati Patil (ő és Lavender már kezdettől fogva Trelawney csodálói voltak). — Tanárnő, valami… valami baj van?
— Baj! — fakadt ki a felindultságtól remegő hangon a jósnő. — Már hogy lenne baj!? Igaz, hogy megsértettek… jogtalan kritikával illettek… alaptalanul megvádoltak… de nem, nincs semmi baj, dehogyis van!
Trelawney nagy, szaggatott lélegzetet vett, és elfordult Parvatitól. Könnyei kicsordultak a szemüvege alól.
— Nem fogom felemlegetni — folytatta elfúló hangon — tizenöt év odaadó munkáját… látszólag úgysem érdekel senkit… Nem fogok megsértődni, nem és nem!
— De hát ki akarja megsérteni a tanárnőt? — kérdezte félénken Parvati.
— A hatalmaskodók! — felelte drámaian mély, zengő hangon Trelawney. — Azok, akik nem látnak úgy, ahogy én, akik nem tudják, amit én, mert szemüket elhomályosítja az evilági lét múló káprázata… De hát ez sosem volt másként, tőlünk, látóktól mindig féltek a tudatlanok, mindig üldöztek minket… ó fájdalom, ez a sorsunk!
Trelawney nyelt egy nagyot, hímzett kendője sarkával felitatta könnyeket arcáról, majd trombitálva kifújta az orrát.
Ron kuncogott, amiért Lavender lesújtó pillantással büntette.
— Tanárnő… — szólt Parvati — talán arról van szó… hogy Umbridge professzor…
— Ne mondd ki előttem annak a nőnek a nevét! — Trelawney megcsörrenő gyöngysorokkal és villogó szemüveggel felpattant. — Folytassátok a munkát!
Az óra fennmaradó részében a jósnő az asztalok között járkált; félig érthetetlen fenyegetéseket motyogott, és néha megtörölte a szemét.
— …itt kellene hagynom őket… megérdemelnék… felháborító. Próbaidőre, engem… arcátlan nőszemély…
— Úgy tűnik, egy dologban egyetértetek Umbridge-dzsel — mondta Harry Hermionénak, mikor megint találkoztak sötét varázslatok kivédése óra előtt. — Trelawney szerinte is csaló… próbaidőre tette.
Miközben beszélt, Umbridge belépett a terembe. A fekete masnija volt rajta, és roppant önelégült arcot vágott.
— Jó napot mindenkinek!
— Jó napot, Umbridge professzor! — válaszolt unottan a kórus.
— Pálcát a táskába!
Az utasítást ezúttal nem követte mocorgás, mivel már senki nem vette elő a pálcáját.
— Lapozzatok A defenzív mágia elmélete harmincnegyedik oldalára, és olvassátok el a harmadik fejezetet! A címe: „Mágikus támadások békés kivédése”. Kérem…
— …mellőzzétek a beszélgetést — motyogta kórusban a három jó barát.
— A kviddicsedzés elmarad — mondta csüggedten Angelina, mikor Harry, Ron és Hermione vacsora után beléptek a klubhelyiségbe.
— De hát nem feleseltem! — védekezett Harry. — Esküszöm, Angelina, egész órán egy szót se szóltam…
— Tudom, tudom — legyintett fásultan a lány. — Umbridge azt mondta, meg kell fontolnia a dolgot.
— Mit kell megfontolnia? — dühöngött Ron. — A mardekárosok megkapták az engedélyt! Mi miért nem?
Harry átlátott a szitán. El tudta képzelni, mennyire élvezi Umbridge, hogy a végleges tilalom rémével ijesztgetheti a Griffendél csapatát, így hát értette, miért nem akar a tanárnő első kérésre lemondani erről a fegyverről.
— Tudod mit? — szólt Hermione. — Nézd a dolog jó oldalát: lesz időd megírni a dolgozatot Pitonnak.
— Ez a jó oldala!? — csattant fel Harry, és Ron is elborzadva nézett Hermionéra. — Hogy kviddicsedzés helyett büntetődolgozatot írhatok?
Harry lezuttyant egy székre, undorodva elővette a pergamenjét, és munkához látott. Nehezére esett összpontosítania. Bár tudta jól, hogy Sirius csak jóval később fog megjelenni, akaratlanul is újra meg újra a kandalló felé pillantott. Emellett jó nagy zsivaj is volt a helyiségben: Fred és George nyilván elkészültek valamelyik Maximuláns termékükkel, mert most felváltva mutatták be a hatását a lelkes közönségnek.
Fred leharapta egy puha valami narancssárga felét, majd látványosan belehányt az elé állított vödörbe. Utána nagy nehezen legyűrte a piros színű részt, amitől azonnal abbahagyta a hányást.
Lee Jordan, aki segédként vett részt a bemutatón, időről időre kiürítette a vödröt, ugyanazt a bűbájt használva, amivel Piton főzeteit tüntette el.
Az ismétlődő öklendezéssel, a közönség ujjongásával és az előrendeléseket felvevő Fred és George hangjával a fülében Harry igencsak nehezen tudott az erősítő energiafőzet elkészítésének helyes módjára koncentrálni. Hermione se könnyítette meg a dolgát: rosszalló hümmögései még az előbbi zajoknál is jobban zavarták Harryt.
— Miért nem mész és szólsz rájuk? — fakadt ki ingerülten, miután negyedszerre is rosszul írta le a szárított griffkarom szükséges mennyiségét.
— Azért, mert nem sértik meg a házirendet! — felelte tehetetlen dühvel Hermione. — Joguk van hozzá, hogy egyék azt a vacakot, és azt sem tiltja semmiféle szabály, hogy megvegye tőlük a többi ütődött. Veszélyes anyagot persze nem árulhatnának, de ez látszólag nem az.
A három jó barát némán végignézte, amint George sugárban belehányt a vödörbe, majd lenyelte az ellenmérget, felegyenesedett, és kitárt karokkal, vigyorogva meghajolt.
— Nem is értem, miért csak három RBF-et szereztek az ikrek — jegyezte meg Harry, miközben Fred, George és Lee begyűjtötték vevőik aranyait. — Végül is nagyon jól értik a dolgukat.
— Amit tudnak, az csak szemfényvesztés, senkinek nincs hasznára — jelentette ki becsmérlően Hermione.
— Nincs senkinek hasznára? — ismételte fájdalmasan Ron. — Hermione, már eddig összeszedtek vagy huszonhat galleont!
Sok idő telt el, mire feloszlott a Weasley ikreket körülvevő tömeg.
Fred, George és Lee ezután még hosszasan számolták a bevételt, így aztán a három jó barát csak jóval éjfél után maradt magára a klubhelyiségben. Fred ment el utolsóként, büszkén zörgetve galleonokkal teli pénzesdobozát, amivel rosszalló szemöldökráncolásra késztette Hermionét. Harry, aki alig haladt a dolgozatával, úgy döntött, aznapra feladja. Miközben elrakta könyveit, a bóbiskoló Ron egy mordulással felébredt, és pislogva belebámult a kandallóba.
— Sirius! — nyögött fel.
Harry azonnal megfordult. A tűz közepén ismét ott állt Sirius fésületlen üstöke.
— Szervusztok! — szólt szélesen mosolyogva a varázsló.
— Szervusz — köszönt kórusban Harry, Ron és Hermione, s mindhárman letérdeltek a kandalló előtti szőnyegre. Csámpás hangosan dorombolt, a tűzhöz sétált, s a forróság ellenére megpróbálta odadugni a fejét a varázslóéhoz.
— Hogy vagytok? — kérdezte Sirius.
— Nem túl jól — felelte Harry, miközben Hermione visszahúzta a megpörkölődött bajszú macskát. — A miniszter megint hozott egy rendeletet, úgyhogy már kviddicscsapatunk se lehet…
— Se titkos önvédelmi szakkörötök? — kérdezte Sirius.
A mondatot döbbent csend fogadta.
— Honnan tudsz róla? — kérdezte riadtan Harry.
— Legközelebb ügyesebben válasszátok meg a találkozóhelyeteket — felelte széles vigyorral Sirius. — Hogy jutott eszetekbe pont a Szárnyas Vadkanba menni?
— Még mindig jobb volt, mint a Három Seprű! — védekezett Hermione. — Az mindig zsúfolva van…
— Vagyis ott nehezebb lett volna kihallgatni benneteket — nézett rá Sirius feje. — Sokat kell még tanulnod, Hermione.
— Ki hallgatott ki minket? — kérdezte Harry.
— Hát Mundungus — felelte csevegő hangon Sirius, majd Harryék meghökkent arcát látva elnevette magát. — Mondjam úgy, hogy a fátylas boszorkány?
— Az Mundungus volt? — hüledezett Harry. — Mit keresett a Szárnyas Vadkanban?
— Hármat találhatsz! — mordult fel türelmetlenül Sirius. — Téged figyelt, mi mást csinált volna?
— Hát még mindig megfigyelés alatt állok? — mérgelődött Harry.
— Úgy bizony. De ne is csodálkozz rajta, ha te az első szabad hétvégéden rögtön illegális önvédelmi tanfolyamot indítasz.
Sirius ezt nem szemrehányóan, még csak nem is aggódva mondta. Ellenkezőleg, látható büszkeséggel nézett Harryre.
— Miért nem fedte fel magát Dung? — kérdezte csalódottan Ron. — Szívesen beszéltünk volna vele.
— Húsz éve kitiltották a Szárnyas Vadkanból — felelte Sirius — és a kocsmárosnak jó a memóriája. Mordon tartalék láthatatlanná tévő köpenyét elvesztettük, mikor Sturgist letartóztatták, úgyhogy Dung az utóbbi időben boszorkányjelmezben jár… de nem ez a fontos… először is, Ron: szavamat adtam édesanyádnak, hogy átadom az üzenetét.
— Igen? — fintorodott el Ron.
— Azt mondta, semmi esetre se járj illegálisan szervezett önvédelmi tanfolyamra, mert ki fognak csapni az iskolából, és akkor minden kapu bezárul előtted. Lesz még elég alkalmad rá, hogy védekező bűbájokat tanulj, most még korai ezzel foglalkoznod. Mellesleg — itt Harryhez és Hermionéhoz fordult — nektek is azt tanácsolja, hogy mondjatok le a csoportról. Tudja, hogy titeket nem utasíthat semmire, de kéri, higgyétek el, hogy a javatokat akarja. Mindezt meg is írná nektek, de ha a baglyát elfognák, még nagyobb bajba kerülnétek. Személyesen pedig nem mondhatja el, mert ma éjjel szolgálatban van.
— Miféle szolgálatban? — kérdezte gyorsan Ron.
— Az ne érdekeljen, a Rend ügye — felelte Sirius. — Szóval rám hárult a feladat, hogy mindezt közöljem veletek. Ron, értesítsd majd édesanyádat, hogy megtettem, amire kért, mert nemigen bízik bennem.
Ismét szünet következett. Csámpás nyávogva nyújtogatta a mancsát Sirius feje felé, Ron pedig a kandallószőnyeg egyik lyukát babrálta.
— Szóval ígérjem meg neked, hogy kiszállok az önvédelmi csoportból? — dörmögte végül. — Azt akarod?
— Dehogyis! — méltatlankodott Sirius. — Kitűnő ötletnek tartom!
— Tényleg? — kapta fel a fejét Harry.
— Hát persze! — bólogatott Sirius. — Azt hiszed, apád behúzta volna a nyakát, és hagyta volna, hogy egy olyan banya, mint Umbridge, parancsolgasson neki?
— De hát tavaly mást se mondtál nekem, csak hogy legyek óvatos és ne kockáztassak…
— Tavaly biztosra vettük, hogy valaki a Roxfortban az életedre tör — hadarta türelmetlenül Sirius. — Idén az a helyzet, hogy valaki a Roxforton kívül tör mindnyájunk életére, úgyhogy nagyon is jó ötlet felkészülni a védekezésre.
— Nem félsz, hogy tényleg kicsapnak minket? — kérdezte fürkésző pillantással Hermione.
— De hisz az egész a te ötleted volt! — csattant fel Harry.
— Tudom, csak kíváncsi vagyok Sirius véleményére — felelte vállat vonva a lány.
— Inkább csapjanak ki, és legyél képes megvédeni magad, mint hogy tudatlanul üldögélj az iskolában — mondta Sirius.
— Így van! Így van! — helyeselt a két fiú.
— Na és hogy működik a csoport? — érdeklődött Sirius. — Hol találkoztok?
— Azt még nem sikerült kitalálnunk — válaszolt Harry. — Fogalmunk sincs, hova menjünk.
— Mit szóltok a Szellemszálláshoz? — vetette fel Sirius.
— De jó ötlet! — kapott a szaván Ron. Hermione viszont tagadóan hümmögött, mire mindhárman ránéztek.
— Mikor ide jártál, Sirius, négyen találkoztatok a Szellemszálláson. Mind a négyen át tudtatok alakulni állattá, és gondolom, szükség esetén befértetek egyetlen láthatatlanná tévő köpeny alá. Mi viszont huszonnyolcan vagyunk, és egyetlen animágus sincs köztünk. Nemhogy egy láthatatlanná tévő köpeny, de egy láthatatlanná tévő sátor is kicsi lenne nekünk…
— Ez igaz — bólintott lelombozódva Sirius. — De majd csak kitaláltok valamit. Volt egy elég tágas titkos folyosó a negyedik emeleten, a nagy tükör mögött. Abban talán lenne elég hely a gyakorláshoz.
— Az ikrek szerint az már nincs meg — rázta a fejét Harry. — Beomlott, vagy ilyesmi.
— Aha. — Sirius töprengő arcot vágott. — Jó, gondolkodom a problémán, aztán…
Hirtelen elhallgatott; riadt kifejezés jelent meg rajta, és oldalt fordult, mintha belenézne a kandalló téglafalába.
— Sirius? — szólt aggódva Harry.
A varázsló azonban már eltűnt. Harry egy pillanatig döbbenten bámult az üres lángokba, aztán barátaihoz fordult.
— Miért…
Hermione rémülten felsikkantott, és szemét a kandallóra szögezve felpattant a szőnyegről.
A lángnyelvek között egy tapogatózó kéz jelent meg — egy húsos kéz, kurta ujjain ósdi, giccses gyűrűkkel.
A három jó barát egy szempillantás alatt eliszkolt a kandalló elől. Harry még visszanézett a hálószobák felé vezető ajtóból. Umbridge keze akkor is ott tapogatózott a lángok között, vakon kutatva Sirius feje után.