— Umbridge elolvasta Sirius levelét. Más magyarázat nincs.
— Szerinted ő támadta meg Hedviget? — kérdezte Harry.
— Szinte biztos vagyok benne — felelte komoran Hermione. — Vigyázz a békádra, megszökik.
Harry az asztal széle felé ugráló kecskebékára szegezte pálcáját.
— Invito! — szólt, mire a béka búsan visszaröppent a kezébe.
A bűbájtanóra volt az egyik legalkalmasabb időpont bizalmas beszélgetések folytatására. A nagy zsivajban és nyüzsgésben Harryéknek nem kellett attól tartaniuk, hogy kihallgatják őket. Ez alkalommal kecskebékák brekegésétől és hollók károgásától visszhangzott a terem, s az ablakokon hangosan dobolt az eső — úgyhogy Harry, Ron és Hermione veszélytelenül megtárgyalhatták Umbridge tűzbeli rajtaütését.
— Akkor fogtam gyanút, mikor mesélted azt a dolgot Friccsel meg a trágyagránátokkal — suttogta Hermione. — Rosszindulatú tréfának túl ügyetlen volt, hiszen ha elolvassák a leveledet, rögtön kiderül, hogy nem rendeltél semmit, tehát meg se büntettek volna. Akkor meg hol a vicc? Aztán eszembe jutott, hogy bizonyára arra ment ki a játék, hogy valaki el akarja olvasni a leveledet. Umbridge ilyen módon könnyedén megtehette volna: rád uszítja Fricset, az elvégzi a piszkos munkát, elkobozza a levelet, aztán Umbridge vagy ellopja tőle, vagy egyszerűen szól, hogy ő is látni akarja — Frics biztos nem ellenkezett volna, nem szokása kiállni a diákjogok mellett. Vigyázz, Harry, agyonnyomod a békádat!
Harry lenézett. Valóban olyan erősen markolta szegény állatot, hogy annak majdnem kiugrott a szeme. Gyorsan letette hát a békát az asztalra.
— Ez a kandallós dolog nagyon meleg helyzet volt — folytatta Hermione. — Kíváncsi lennék, Umbridge sejti-e, milyen közel járt sikerhez. Silencio!
A kecskebékának, amin a némító bűbájt gyakorolta, a torkára forrott a brekegés.
— Ha elkapta volna Szipákot…
Harry befejezte helyette a mondatot.
— Akkor Szipák már az Azkabanban lenne. — Oda se figyelve meglendítette pálcáját. A békája felfúvódott, akár egy kis zöld léggömb, majd magas, fütyülő hang tört ki belőle.
— Silencio! — szólt gyorsan Hermione, s a béka most már némán eresztette ki a levegőt. — Szipák többé nem próbálkozhat ezzel. Csak azt nem tudom, hogyan értesítsük. Baglyot nem küldhetünk.
— Szerintem enélkül sem kockáztatja meg újra. — rázta a fejét Ron — Neki is van esze, tudja, hogy kis híján lebukott. Silencio!
Az előtte álldogáló nagy, csúnya holló megvetően tovább károgott.
— Silencio! Silencio!
A holló még hangosabban károgott.
— A pálcamozdulatoddal van baj — szólt Hermione, kritikus szemmel figyelve Ron próbálkozásait. — Nem inteni kell vele, hanem döfni egyet.
— A hollóval nehezebb, mint a békával — felelte sértődötten Ron.
— Jó, akkor cseréljünk! — bólintott Hermione, és Ron elé rakta a békáját. — Silencio!
A holló továbbra is nyitogatta a csőrét, de hangot már nem tudott kiadni.
— Nagyon szép, Granger kisasszony! — sipította Flitwick professzor. A három jó barát összerezzent. — És most lássuk, mit tud Mr. Weasley!
— Hogy…? Ja… igen — hebegte elpirulva Ron. — Öhm… Silencio!
Akkorát bökött a pálcájával, hogy belekapott vele a béka szemébe. Az állat fájdalmas brekegéssel leugrott az asztalról.
Egyikük sem csodálkozott rajta, hogy Harry és Ron a némító bűbáj további gyakorlását kapta kiegészítő házi feladat gyanánt.
Az eső miatt a tanulóknak nem kellett kimenniük a szünetben az udvarra. Némi téblábolás után Harryék beültek egy első emeleti zajos és zsúfolt tanterembe, ahol a zsibongó diákokon kívül ott volt Hóborc is. A kopogószellem révedező arccal lebegett a csillár mellett, és időnként kilőtt egy-egy tintás galacsint a diákok felé.
Alighogy Harryék leültek, megpillantották Angelinát, aki a beszélgető csoportok között oldalazva feléjük közeledett.
— Megvan az engedély! — újságolta a lány. — Újra összeállhat csapat!
— Szuper! — ujjongott a két fiú.
— Aha! — bólogatott sugárzó arccal Angelina. — Szóltam McGalagonynak, ő meg szerintem jelentette a dolgot Dumbledore-nak. A lényeg az, hogy Umbridge beadta a derekát. Haha! Figyeljetek; szorít minket az idő, úgyhogy este hétkor legyetek a pályán! Gondoljatok bele: csak három hetünk van az első meccsig!
Azzal Angelina sarkon fordult, félrehajolt Hóborc tintás galacsinja elől — ami így egy elsőst talált el — és eltűnt a tömegben.
Ron a kívül vizes, belül párás ablak felé nézett, és mosolya kissé elhalványodott.
— Remélem, estére jobb idő lesz. Mi van, Hermione?
A lány is az ablak felé nézett, de nem úgy, mintha látna is valamit. Tekintete ködös volt, s arcára aggodalmas kifejezés ült ki.
— Csak elgondolkoztam… — szólt.
— Siri… Szipákról? — kérdezte Harry.
— Nem… illetve: is — felelte bizonytalanul Hermione. — Nem vagyok biztos benne… Ugye, jó, amit csinálunk? Mert talán… Hát, nem tudom.
Harry és Ron egymásra néztek.
— Köszönjük! — szólt gúnyosan Ron. — Rendes tőled, hogy ilyen értelmesen elmagyaráztad a problémát.
Hermione úgy nézett rá, mintha most venné csak észre, hogy ott van.
— Azon gondolkoztam — ismételte, már összeszedettebben — hogy tényleg jó ötlet-e elkezdeni ezt a defenzív mágiai szakkört.
— Micsoda?! — hüledezett kórusban a két fiú.
— A te ötleted volt, Hermione! — csattant fel Ron.
— Tudom — bólintott kezeit tördelve a lány — de most, hogy beszéltünk Szipákkal…
— Ő is támogatta! — szólt közbe Harry.
— Igen. — Hermione tekintete megint az ablakra vándorolt. — Éppen azért jutott eszembe, hogy talán mégsem kellene csinálnunk…
Hóborc hason fekve, lövésre kész fúvócsővel beúszott föléjük.
Mindhárman automatikusan a fejük fölé emelték a táskájukat, úgy várták, hogy a kopogószellem lőtávolságon kívülre érjen.
— Tisztázzuk ezt a dolgot! — szólt mérgesen Harry, miután a táskák visszakerültek a padlóra. — Sirius egyetért velünk, ezért azt mondod, hogy mégse csináljuk?
Hermione arca kínzó tanácstalanságot tükrözött. Két kezére meredt, úgy kérdezett vissza:
— Szerinted lehet az ő véleményére hagyatkozni ilyen dolgokban?
— Igen! — vágta rá Harry. — Mindig nagyon jó tanácsokat kaptunk tőle!
Elröppent mellettük egy galacsin, hogy aztán Katie Bell fülében érjen célt. Hermione odafordult, és szórakozottan bámulta Katie-t, aki felpattant, és Hóborc felé hajigált mindent, ami a keze ügyébe került. Így telt el néhány másodperc. Amikor Hermione újra megszólalt, nagyon óvatosan válogatta meg a szavait:
— Szerintem Szipák… eléggé… meggondolatlan lett, mióta be van zárva az anyja házába. Nem érzed úgy, hogy… szeretné, ha egy kicsit… helyette élnénk?
— Mi az, hogy szeretné, ha helyette élnénk? — kérdezett vissza ingerülten Harry.
— Úgy értem… nagyon örülne, ha ő alapíthatna titkos önvédelmi köröket egy minisztériumi ember bosszantására. Megviseli őt, hogy tétlenül kell ülnie… és ezért minket próbál mindenfélére…
Ron megütközve pislogott a lányra.
— Jól mondta Sirius: tényleg úgy beszélsz, mint az anyám.
Hermione az ajkába harapott, és nem felelt. Hamarosan megszólalt a csengő — épp mikor Hóborc besuhant Katie fölé, és ráöntött egy egész üveg tintát a lány fejére.
Az idő a nap hátralevő részében se lett jobb, így Harry és Ron egykettőre bőrig áztak, ahogy hét óra előtt nem sokkal elindultak az ázott füvön a kviddicspálya felé. A égbolt haragosszürkén terpeszkedett fölöttük, s ők fellélegeztek, mikor végre beértek a meleg, világos öltözőbe, bár tudták, hogy nem sokáig maradhatnak e menedékhelyen. Odabent Fred és George épp azon tanakodtak, bevessék-e valamelyik Maximuláns terméküket az edzés szabotálására.
— Nem tudnánk átverni Angelinát — súgta ikertestvérének Fred — Tegnap neki is felkínáltam a Rókázó Rágcsát.
— De Lázralobbantót bevehetnénk — motyogta George. — Azt még senki se ismeri.
— És működik? — kérdezte reménykedve Ron. A tetőn még szaporább dobolásba kezdett az eső, és a szél viharosan zúgott odakint.
— Hát persze! — felelte Fred. — Egy perc alatt felmegy tőle a lázad — És pluszban még szép gennyes keléseid is lesznek — tette hozzá George. — Most épp azoknak az eltüntetésén dolgozunk.
Ron megbámulta az ikreket.
— Nem látok rajtatok keléseket.
— Persze hogy nem látod őket — morogta sötéten Fred. — Olyan helyen vannak, amit nem szoktunk mutogatni társaságban.
— Viszont a seprűlovaglást elég fájdalmassá teszik…
— Figyelem, játékosok! — csendült fel Angelina hangja. A lány a csapatkapitányi szobából lépett az öltözőbe. — Tudom, hogy a körülmények nem épp ideálisak, de mivel elképzelhető, hogy a Mardekár ellen is rossz időben kell játszanunk, használjuk ki az alkalmat, és dolgozzuk ki a stratégiát erre az esetre. Harry, ha jól emlékszem, annak idején, mikor viharban játszottunk a Hugrabug ellen, csináltál valamit a szemüvegeddel.
— Az Hermione műve volt — pontosított Harry. Elővette a pálcáját, megkoccintotta vele szemüvegét, és így szól: — Leperex!
— Jó lesz, ha mindnyájan alkalmazzuk a bűbájt — mondta Angelina. — Ha csak az arcunkat meg tudjuk védeni az esőtől, már akkor is jobban fogunk látni. Na gyerünk, mondjuk együtt… Leperex! Jól van, indulás kifelé!
A csapat tagjai visszadugták varázspálcájukat talárjuk belső zsebébe, vállukra vetették a seprűt, és Angelina nyomában kivonultak az öltözőből.
A mély sárban cuppogó cipővel a pálya közepére baktattak.
Leperex-bűbáj ide vagy oda, a látási viszonyok rémesek voltak. Gyorsan alkonyodott, és az eső sűrű, szürke függönyt eresztett a horizont elé.
— Sípszóra felszállunk! — kiáltotta Angelina.
Harry sarat fröcskölve elrúgta magát a talajtól, és a szélben kissé imbolyogva a magasba röppent. Fogalma sem volt, hogyan fogja ilyen időben megtalálni a cikeszt; az edzéshez használt egyetlen gurkót is alig látta — az már a második percben majdnem fejbe kólintotta — csak lajhárlendüléssel tudott az utolsó pillanatban kitérni. Az ügyes mutatványnak sajnos egyetlen tanúja sem volt — mivel a játékosok nem látták egymást az esőben. A szél megint viharossá erősödött, s Harry a jelentős távolság ellenére is hallotta a tó hullámzó vizébe csapódó esőcseppek zaját.
Angelina közel egyórás szenvedés után végre feladta az elemekkel vívott kilátástalan harcot, és mikor az öltözőbe vezette ázott, zúgolódó játékosait, már csak félhangosan merte megjegyezni, hogy szerinte az edzés nem volt haszontalan. Fred és George különösen ingerültek voltak. Mindketten terpeszben jártak, és minden lépéshez fájdalmasan nyögtek egyet. — Nekem néhány ki is fakadt siránkozott Fred.
— Nekem nem — felelte összeszorított fogakkal George — de lüktetnek, mint a fene… és szerintem meg is nőttek.
— Au! — jajdult fel Harry.
Arcára nyomta a törülközőt, s alatta összeszorította a szemét kínjában. Megint belehasított a fájdalom a sebhelyébe — élesebben, mint az elmúlt hetekben bármikor.
— Mi baj? — kérdezte több hang is.
Harry leeresztette a törülközőt. Csak homályosan látta az öltözőt maga körül, mert nem volt rajta a szemüvege, de annyit így is ki tudott venni, hogy minden arc felé fordul.
— Semmi… — motyogta. — Csak belekaptam a szemembe.
Ronra azonban vetett egy jelentőségteljes pillantást, s mikor a többiek köpenybe burkolózva, mélyen az arcukba húzott süvegben kisorjáztak az öltözőből, Ron hátramaradt vele.
— Mi történt? — kérdezte Ron, miután a sereghajtó Alicia is eltűnt az ajtóban. — A sebhelyed volt?
Harry bólintott.
— De hát… — Ron homlokát ráncolva az ablakhoz lépett, és kipislogott az esőbe — most nem lehet itt a közelünkben. Vagy igen?!
— Nem — motyogta Harry. Visszaroskadt az öltözőpadra, és megdörzsölte homlokát. — Valószínűleg messze jár. Azért fájt a homlokom, mert… mert… dühös.
Gépiesen mondta ki ezeket a szavakat, s maga is elcsodálkozott rajtuk: mintha valaki más beszélt volna helyette. Ugyanakkor tudta, hogy amit mondott, igaz: Voldemort dühös, borzalmasan dühös. Fogalma sem volt, honnan tudja, de tudta.
— Láttad őt? — kérdezte rémülten Ron. — Látomásod volt, vagy valami ilyesmi?
Harry mozdulatlanul meredt maga elé. Várta, hogy elméje és emlékezete kiheverje a sokkoló fájdalmat. Egymásba folyó alakok, hangok zúgó összevisszasága…
— Valamit nagyon akar, és az nem teljesül elég gyorsan… — válaszolt.
Ismét meglepődött saját szavain, és megint érezte, hogy igaz amit mondott.
— De hát… honnan tudod? — értetlenkedett Ron.
Harry megrázta a fejét, és tenyerét az arcára szorította. A nyomástól káprázni kezdett a szeme. Nem látta, csak érezte, hogy Ron leül mellé a padra, és aggódva nézi őt.
— A múltkori is ugyanez volt? — kérdezte fojtott hangon Ron. — Amikor Umbridge szobájában megfájdult a homlokod? Tudodki akkor is dühös volt?
Harry a fejét rázta.
— Hát akkor?
Harry megpróbálta felidézni azt a jelenetet. Ránézett Umbridge-re… megfájdult a sebhelye… és furcsa érzése támadt a gyomra alatt… mintha csuklott volna… Örült… — akkor azért nem jött rá erre, mert közben rémesen érezte magát…
— Voldemort legutóbb örült — felelte Ronnak. — Nagyon örült valaminek. Azt gondolta, hogy valami jó fog történni. És mielőtt visszajöttünk a Roxfortba, az utolsó este — visszagondolt rá, hogyan fájdult meg a sebhelye a Grimmauld téri házban — akkor is dühöngött.
Felemelte a fejét, és ránézett Ronra, aki tátott szájjal bámulta őt.
— Megpályázhatod Trelawney állását, barátom.
— Ez nem jóslás.
— Valóban nem. Tudod, mit csinálsz? — Ron hangjában félelemmel vegyes ámulat csendült. — Olvasol Tudodki gondolataiban!
— Nem, nem — rázta a fejét Harry. — Ezek csak az érzelmei. Időnként megérzem, milyen hangulatban van. Dumbledore szerint tavaly is valami ilyesmi történt. Azt mondta, az hat rám, ha Voldemort a közelemben van, vagy ha fellángol benne a gyűlölet. Hát most már azt is érzem, amikor örül.
Néhány másodpercig mindketten hallgattak. Az eső szaporán kopogott az öltöző tetején.
— El kéne mondanod valakinek — szólalt meg végül Ron.
— A múltkor elmondtam Siriusnak.
— Hát mondd el neki ezt is!
— Hogyan? — morogta bosszúsan Harry. — Umbridge figyeli a baglyokat meg a tüzet is.
— Akkor szólj Dumbledore-nak!
— Mondom, hogy ő úgyis tudja — utasította el az ötletet Harry, azzal felállt, és a vállára kanyarította köpenyét. Ron is felöltözött, s közben tűnődve nézte Harryt.
— Hidd el, Dumbledore-t érdekelné ez a dolog — jegyezte meg.
Harry vállat vont.
— Gyere, menjünk. Még gyakorolnunk kell a némító bűbájt.
Kisiettek a stadionból, és botladozva, csúszkálva elindultak felfelé a füves, sártengerré változott domboldalon. Útközben nem esett több szó köztük. Harry azon töprengett, vajon mi lehet az, amit Voldemort annyira akar, s ami nem történik meg elég gyorsan.
Vannak olyan tervei, amelyeket feltűnés nélkül, egyedül is meg tud valósítani… Olyasmi, amit csak lopással szerezhet meg… Egy fegyverre gondolok. Olyan fegyverre, ami legutóbb nem volt a birtokában. — Harry hosszú idő óta most először gondolkozott el azon, amit a Grimmauld téri házban hallott. Az elmúlt hetekben a roxforti események kötötték le minden figyelmét: Umbridge-dzsel vívott csatája, a minisztérium övön aluli húzásai… De most újra eszébe jutottak Sirius szavai, és eltöprengett rajtuk. Voldemort dühe érthető, ha még mindig nem sikerült megszereznie, amit akart. Talán a Rend meghiúsította a terveit? Megakadályozták, hogy rátegye a kezét a titokzatos fegyverre? De hol lehet az a fegyver? Ki őrzi?
— Mimbulus mimbeltonia — szólalt meg Ron. Harry felocsúdott mély töprengéséből, és gyorsan bemászott a portrélyukon.
A jelek szerint Hermione korán lefeküdt: Csámpás magányosan hevert egy karosszékben, s a kandalló előtti asztalon csinosnak még mindig nem mondható, kötött manósapkák sorakoztak. Harry örült, hogy nincs ott a lány. Így nem kellett se újra beszélnie fájós sebhelyéről, se újra meghallgatnia a tanácsot, hogy forduljon Dumbledore-hoz. Ron, nyugtalan pillantásaiból ítélve, még mindig nem tért napirendre a dolog fölött, ezért Harry gyorsan elővette bájitaltankönyveit. Hozzálátott, hogy befejezze dolgozatát, de csak tettette, hogy a munkára koncentrál: mikor Ron szólt, hogy felmegy lefeküdni, még mindig az első mondatnál tartott.
Eljött és elmúlt az éjfél, s Harry változatlanul a kalánfű, a lestyán és a cickafark felhasználásáról szóló bekezdést olvasta újra meg újra.
— Ezen növények kiváltképpen alkalmasok az agynak gyullasztására, ennek okán gyakorta használtatnak az elmét megbomlasztó vagy zavarossá tévő főzetekben, mikoron a bűbájos vágya nem más, mint forrófejűséget kelteni s meggondolatlanságot… — olvasta a régi-régi szöveget.
…Hermione azt mondta, Sirius meggondolatlan lett, mióta be van zárva a Grimmauld téri házba…
…kiváltképpen alkalmasok az agynak gyullasztására, ennek okán gyakorta használtatnak…
De a Reggeli Próféta azt írná, agygyulladása van, ha hírét vennék, hogy tudja, mit érez Voldemort…
…az elmét megbomlasztó vagy zavarossá tévő főzetekben…
…igen, zavaros ez az egész. Miért tudja, mit érez Voldemort?
Mi köti össze kettejüket? Mi ez a furcsa kapcsolat, amit Dumbledore se tudott igazán megmagyarázni?
…mikoron a bűbájos vágya nem más…
…nincs más vágya, csak aludni egy kicsit…
…mint forrófejűséget kelteni…
…jó meleg és kényelmes ez a karosszék. A eső dobol az ablakon, Csámpás dorombol, a kandallóban pattog a tűz…
A könyv kicsúszott Harry kezéből, és tompa puffanással a kandalló előtti szőnyegre esett. Harry feje oldalra billent…
Megint egy ablaktalan folyosón sétált. A csöndet csak lépéseik visszhangzó zaja törte meg. Ahogy közeledett az ajtóhoz, szíve egyre szaporábban dobogott… ha ki tudná nyitni… ha beléphet rajta…
Kinyújtotta a kezét… ujjai csak centiméterekre voltak az ajtótól…
— Harry Potter, uram!
Harry felriadt álmából. A klubhelyiségben már egyetlen gyertya égett, a tűz is csak pislákolt, de a homályban mozgott valami.
Harry ijedten kihúzta magát.
— Ki az?
— Dobby elhozta a baglyodat, uram! — felelte egy sipító hang.
Harry a hang forrása felé pislogott. A kandalló előtti asztalnál ott állt Dobby, a házimanó. Nagy, hegyes fülei között egész sapkahegy tornyosult — ránézésre az összes kötött fejfedő rajta volt, amit Hermione a hetek során a klubhelyiségben hagyott. Egymásra húzva viselte őket — úgyhogy a feje vagy egy méterrel hosszabbnak tűnt — s a legfelső sapka tetején ott üldögélt a derűsen huhogó, szemlátomást gyógyult Hedvig.
— Dobby önként jelentkezett, hogy visszahozza Harry Potter baglyát — magyarázta csillogó szemmel a manó. — Suette-Pollts professzor azt üzeni, uram, hogy a madár teljesen egészséges.
Azzal mélyen meghajolt, úgyhogy ceruzaszerű orra a kopott kandallószőnyeget súrolta. Hedvig méltatlankodó huhogással leröppent a billenő sapkatoronyról, és átszállt Harry székének karfájára.
— Köszönöm, Dobby.
Harry megcirógatta baglyát, s közben pislogva igyekezett megszabadulni az álombeli ajtó kellemetlen emlékétől. Mikor valamennyire kitisztult a feje, jobban szemügyre vette Dobbyt, és látta, hogy a manó a sapkákon kívül jó pár sálat és számtalan zoknit is visel. Ez utóbbiaktól a lábfeje aránytalanul nagynak tűnt a testéhez képest.
— Öhm… nálad van az összes holmi, amit Hermione kitett?
— Nem, uram, nem — felelte vidáman a manó. — Dobby adott belőlük Winkynek is.
— Tényleg, hogy van Winky? — kérdezte Harry.
Dobby lesütötte teniszlabda méretű, zöld szemeit, s a fülei is lekonyultak kissé.
— Winky még mindig sokat iszik, uram — válaszolta szomorúan. — És még mindig nem akar ruhát. Ahogy a többi házimanó se. Egyikük se akar már a Griffendél-toronyban takarítani, az eldugott sapkák meg zoknik miatt. Sértésnek érzik, hogy ruhákat tukmálnak rájuk. Dobby egyedül végez itt minden munkát, uram, de nem bánja, mert mindig reméli, hogy találkozik Harry Potterrel, és ma éjjel teljesült is a vágya! — Újra meghajolt, aztán félénken pislogva folytatta: — De Dobby úgy látja, Harry Potternek nincs jó kedve. Motyogtál álmodban, uram. Harry Potter talán rosszat álmodott?
— Nem érdekes — felelte ásítva Harry, és megdörzsölte a szemét.
— Volt már rosszabb álmom is.
A manó néhány másodpercig fürkészve nézett rá óriási szemével, aztán lelógatta a fülét, és nagyon komolyan így szólt:
— Dobby azt kívánja, bár segíthetne Harry Potteren, mert Harry Potter felszabadította Dobbyt, és Dobby azóta nagyon boldog.
Harry elmosolyodott.
— Nem tudsz segíteni rajtam, Dobby, de azért köszönöm.
Lehajolt, felvette a szőnyegről a bájitaltankönyvet, és arra gondolt, hogy a dolgozat befejezését most már másnapra hagyja.
Ahogy becsukta a könyvet, a pislákoló tűz megvilágította kézfejét, s rajta a vékony, fehér forradásokat — az Umbridge-nél végzett büntetőmunka emlékét…
— Várj csak, Dobby! — szólt tűnődve. — Mégiscsak tehetnél értem valamit.
A manó arca felderült.
— Mondd, hogy mit, uram, mondd!
— Kellene egy olyan hely, ahol huszonnyolc ember titokban gyakorolhatja a sötét varázslatok kivédését. Egy olyan hely, ahol nem talál meg minket senki… — Harry erősen megmarkolta a könyvet, amitől még jobban kirajzolódtak kezén a forradások — …a legkevésbé Umbridge professzor.
Arra számított, hogy Dobby elkomorodik, lelógatja a fülét, és azt feleli, hogy nem tud segíteni, vagy hogy majd körülnéz, de nem hiszi, hogy talál megfelelő helyet. Ezzel szemben az történt, hogy a manó ugrott egyet, vidáman meglengette a fülét, és összecsapta kezeit.
— Dobby tudja a legjobb helyet, uram! — sipította boldogan. — Dobby hallott róla a többi házimanótól, mikor a Roxfortba jött! Jössz és Mész Szobának hívják, vagy más néven a Szükség Szobája.
— Miért ez a neve? — kérdezte kíváncsian Harry.
— Mert olyan szoba — felelte nagy komolyan Dobby — amibe csak akkor tudunk belépni, ha igazán szükségünk van rá. Egyszer a helyén van, máskor nincs ott, de ha megjelenik, mindig az van benne amire a keresgélőnek épp szüksége van. Dobby is használta már, uram. — A manó lehalkította hangját, és bűntudatosan pislogott. — Mikor Winky egyszer nagyon részeg volt, Dobby a Szükség szobájában rejtette el őt. Volt ott vajsörre való gyógyszer meg egy szép, manónak való ágy, amin Winky kialudhatta a mámorát… és Dobby tudja, hogy egyszer Frics úr is talált ott tisztítószereket, mikor kifogyott a készletből, uram…
— És ha épp vécét keres az ember — szólt közbe Harry, felidézve a történetet, amit Dumbledore mesélt az előző tanévben a karácsonyi bálon — akkor a Szükség Szobája megtelik éjjeliedényekkel?
— Biztosan, uram — bólintott Dobby. — Csodálatos szoba az, Harry feljebb csúszott a széken.
— Hányan tudnak róla? — kérdezte.
— Nagyon kevesen, uram. A legtöbben csak betévednek, mikor szükségük van rá, de aztán soha többet nem találják meg, mert nem tudják, hogy mindig készen áll, s csak arra vár, hogy segítségül hívják.
— Ez nagyon jól hangzik — mondta izgatottan Harry. — Mikor tudnád megmutatni, hol van?
— Bármikor, uram! — felelte a manó, Harry örömén fellelkesülve. — Ha kívánod, akár most azonnal!
Harry erős kísértést érzett, hogy nyomban a csodás szobához siessen. Felállt, és már indult volna a láthatatlanná tévő köpenyéért, mikor egy hang, ami nagyon hasonlított Hermionééra, a fülébe vágta: meggondolatlan vagy. És hát valóban: későre járt, kimerült volt, és a Pitonnak írandó dolgozatot se fejezte be.
— Inkább majd máskor, Dobby — felelte kissé kedveszegetten, visszaült a székbe. — Ez nagyon fontos dolog, rendesen meg kell tervezni, nehogy elszúrjak valamit. Nem tudnád inkább elmondani, pontosan hol van ez a Szükség Szobája, és hogyan lehet eljutni oda?
A szél vadul tépkedte a három jó barát talárját, mikor a sarat dagasztva átkeltek a zöldségeskerten dupla gyógynövénytanórára menet. Az órán alig értettek valamit Bimba professzor magyarázatából, olyan hangosan verte az eső az üvegház tetejét. A délutáni legendás lények gondozása órát a parkból áthelyezték egy szabad földszinti tanterembe, s a kviddicscsapat tagjainak nagy megkönnyebbülésére Angelina az ebédnél bejelentette, hogy az aznapi edzés elmarad.
— Helyes — felelte halkan Harry a lánynak — ugyanis találtam egy helyet, ahol megtarthatjuk az első önvédelmi foglalkozás Este nyolckor találkozunk a hetediken, annál a gobelinnél, amin A trollok Badar Barnabást verik. Értesítsd Katie-t és Aliciát, jó?
Angelinát kissé meghökkentette a hír, de azért megígérte, hogy szól a két lánynak. Harry ismét a kolbásszal és krumplipürével megrakott tányérja fölé hajolt. Mikor újra felpillantott, hogy igyon egy korty töklevet, észrevette, hogy Hermione homlokráncolva nézi őt.
— Mi van? — kérdezte tele szájjal.
— Semmi… csak arra gondoltam, hogy én nem bíznék Dobby ötleteiben. Egyszer a fél karod összes csontját elvesztetted miatta, nem emlékszel?
— Ez a szoba nem Dobby fejéből pattant ki. Dumbledore is ismeri — mesélt róla a karácsonyi bálon.
Hermione arca felderült.
— Dumbledore mesélt róla neked?
— Említette — felelte vállvonogatva Harry.
— Akkor jó — bólintott Hermione, s több fenntartást nem fogalmazott meg a tervvel szemben.
A nap további része javarészt azzal telt, hogy Harryék megkeresték a listára feliratkozott embereket, és szóltak nekik az esti találkozóról. Cho Changot és barátnőjét Ginny találta meg előbb — ennek Harry nem örült annyira, annak viszont annak igen, hogy a vacsora végére mind a huszonöt embert sikerült értesíteniük.
Fél nyolckor Harry, Ron és Hermione elhagyta a Griffendél klubhelyiségét — Harry egy bizonyos régi pergamennel a kezében. Mint ötödévesek, kilenc óráig a folyosókon tartózkodhattak, most mégis nyugtalanul nézelődve indultak céljuk felé.
A hetedik emeletre vezető lépcső tetejére érve Harry egyszerre megállt. — Egy pillanat — szólt, és lekuporodott. Kiterítette a régi pergament a legfelső lépcsőfokra, megérintette pálcájával, és ezt motyogta: — Esküszöm, hogy rosszban sántikálok!
Erre az üres pergamenen kirajzolódott a Roxfort különleges térképe. Névvel ellátott apró, fekete, mozgó pöttyök jelölték rajta különböző emberek tartózkodási helyét.
— Frics a másodikon van — jelentette a térkép fölé hajolva Harry. — Mrs. Norris pedig a negyediken.
— És Umbridge? — kérdezte aggódva Hermione.
— A szobájában — mutatta Harry. — Jól van, mehetünk.
Elindultak a folyosón, s hamarosan megtalálták a helyet, amit Dobby leírt: egy üres falszakaszt azzal a jókora falikárpittal szemben, amin a trollokat balettozni tanító Badar Barnabás megpróbáltatásait örökítették meg.
— Jól van — szólt halkan Harry. Az egyik molyrágta troll a jövevényeket észrevéve felfüggesztette a botcsinálta balett-tanár kitartó püfölését. — Dobby azt mondta, menjünk el háromszor ez előtt a fal előtt, s közben koncentráljunk arra, amire szükségünk van.
Így is tettek. Az üres falszakaszt egyik végén egy ablak, a másikon egy embermagasságú váza határolta; ezek között járkáltak fel-alá. Ron összehúzott szemmel koncentrált, Hermione folyamatosan motyogott valamit, Harry ökölbe szorította a kezét, és leszegte a fejét.
Kell egy hely, ahol gyakorolhatjuk a harcot, gondolta. Gyakorolnunk kell valahol… ahol nem találnak meg minket…
— Harry! — szólalt meg a harmadik forduló után Hermione.
A falban gyönyörű, míves ajtó jelent meg. Ron kissé tartózkodóan bámult rá, Harry ellenben habozás nélkül megfogta a rézkilincset, kinyitotta az ajtót, és bevezette rajta barátait.
Fáklyákkal megvilágított, tágas terembe értek. A falakat könyvespolcok szegélyezték, a padlón — székek helyett — nagy selyempárnák feküdtek, a terem távoli végében pedig egy polcos szekrényen különös műszerek sorakoztak: gyanúszkópok, Subrosaszenzorok és egy megrepedt malíciamutató tükör — az vagy annak szakasztott mása, amit Harry előző évben az ál-Mordon szobájában látott.
— Ezek jól jönnek majd, mikor a kábító átkot gyakoroljuk — szólt örvendezve Ron, és lábával megbökte az egyik selyempárnát.
— És nézzétek ezt a sok könyvet! — lelkendezett Hermione, végigfuttatva ujjait a nagy, bőrkötésű kötetek gerincén. — Az alap átkok és ellenvarázsaik kompendiuma… A feketemágia megszelídítése… A varázsló önvédelme… Nahát! — Sugárzó arccal nézett körül.
Úgy tűnt, hogy a több száz könyv végleg eloszlatta Hermione minden kételyét. — Ez csodálatos, Harry! Itt minden megvan, amire szükségünk lehet!
Azzal levette a polcról Az ártásokról ártatlanoknak című kötetet, leült az egyik párnára, és olvasni kezdett.
Halkan kopogtattak az ajtón. Harry odafordult: Ginny, Neville, Lavender, Parvati és Dean léptek a terembe.
— Tyűha! — álmélkodott Dean. — Miféle hely ez?
Harry belekezdett a magyarázatba, de mielőtt a végére ért volna, további emberek érkeztek, és elölről kellett kezdenie. Nyolc órakor már minden párnán ült valaki. Harry az ajtóhoz lépett, és elfordította a kulcsot. A zár jó hangosan kattant — erre a zajra mindenki elhallgatott, és Harryre nézett. Hermione megjelölte, hol tart Az ártásokról ártatlanoknak-ban, és félretette a könyvet.
— Hát szóval… — kezdte kicsit lámpalázasan Harry — ez volna az a hely, amit a gyakorláshoz találtunk, és hát… úgy látom, nektek is tetszik.
— Fantasztikus! — mondta Cho, s a többiek bólogatva helyeseltek.
— Hát ez fura! — csóválta a fejét Fred. — Egyszer elbújtunk itt Frics elől, emlékszel, George? De akkor csak egy kis kamra volt.
— Azok micsodák, Harry? — kérdezte Dean, a gyanúszkópok meg a malíciamutató felé bökve.
— Álságdetektorok — felelte Harry, és a párnák között a műszerekhez sétált. — Elméletileg jelzik, ha sötét varázsló vagy ellenség van a közelben, de nem szabad feltétlenül megbízni bennük, mert manipulálhatók.
Futólag belepillantott a megrepedt malíciamutatóba — abban felismerhetetlen árnyalakok mozogtak — aztán hátat fordított a tükörnek.
— Gondolkoztam rajta, hogy mivel kellene kezdenünk, és hát… — Észrevett egy magasba emelt kezet. — Tessék, Hermione.
— Vezetőt kellene választanunk — mondta a lány.
— Harry a vezetőnk — jelentette ki Cho, s úgy nézett Hermionéra, mint egy ütődöttre. Hermione azonban nem adta meg magát ilyen könnyen.
— Rendben, de ezt rendesen meg is kell szavaznunk — folytatta. — Attól határozattá válik, és tekintélyt ad Harrynek. Jelentkezzen, aki Harryre szavaz!
Mindenki feltette a kezét, még Zacharias Smith is, bár ő nem túl magasra.
— Öhm… köszönöm — motyogta elpirulva Harry. — Akkor hát… tessék, Hermione.
— Szerintem név is kellene a csoportnak — mondta vidoran a lány, le se eresztve a kezét. — Az erősítené az összetartást és a csapatszellemet, nem gondoljátok? Lehetnénk Umbridge-ellenes Liga? — kérdezte reménykedve.
— Vagy legyünk Mulya a Mágiaügyi Minisztérium Csoport — javasolta Fred.
— Inkább olyan név kellene — szólt Hermione, miközben lesajnáló pillantást vetett Fredre — amit mások előtt is nyugodtan kimondhatunk, mert nem árulja el, hogy mit csinálunk.
— Akkor legyünk Defenzív Szakkör — mondta Cho. — Vagy csak röviden DS, és akkor senki nem értheti, miről beszélünk.
— Igen, a DS jó — szólt Ginny. — De a jelentése Dumbledore Serege legyen, hiszen attól fél a legjobban a minisztérium, nem?
A javaslatot nevetés és helyeslő, egyetértő moraj fogadta.
— Ki támogatja a DS-t? — kérdezte Hermione, és feltérdelt a párnákra, hogy megszámolja a kezeket. — Ez a többség — indítvány elfogadva!
Hermione felállt, a falhoz lépett, és kitűzte rá az aláírásokkal teli pergament. Aztán felírta a lap tetejére:
— Jól van — szólt Harry, miután Hermione visszaült a helyére. — most már munkához láthatunk, ugye? Arra gondoltam, hogy a capitulatusszal kellene kezdenünk, tudjátok, a lefegyverző bűbáj. Tudom, hogy alapvarázslat, de én nagyon hasznosnak talál…
— Jaj, nee… ! — szólt közbe Zacharias Smith. Karba tette a kezét, és elfintorodott. — Szerinted a Capitulatusszal meg tudjuk védeni magunkat Tudodkivel szemben?
— Használtam ellene — felelte csendesen Harry. — Júniusban megmentette az életemet.
Smith némán hápogott. A többiek meg se pisszentek.
— De ha alacsonynak találod a színvonalat, nyugodtan elmehetsz — tette hozzá Harry.
Smith nem mozdult.
— Jól van — folytatta Harry. Egy kicsit kiszáradt a szája a szereplés izgalmától. — Akkor hát álljatok fel párokban, és gyakoroljatok.
Furcsa érzés volt utasításokat adni, de még furcsább volt látni, hogy az emberek engedelmeskednek. Mindenki habozás nélkül felállt, és párt keresett magának. Amint az megjósolható volt, Neville maradt egyedül.
— Te majd velem gyakorolsz — szólt oda neki Harry, majd ismét a társasághoz fordult. — Rendben, akkor háromra kezdjétek! Egy, kettő, három!
A következő másodpercben huszonnyolc szájból hangzott el varázsige. A teremben pálcák röpködtek szanaszét, és a célt tévesztett átkok nyomán könyvek bucskáztak le a polcokról. Harry fürgébb volt, mint Neville, így a fiú pálcája felrepült a magasba, szikrát hányva visszapattant a mennyezetről, és egy könyvszekrény tetején landolt. Harry begyűjtő bűbájjal magához hívta, és visszaadta Neville-nek.
A teremben körülpillantva Harry megállapította, hogy valóban célszerű volt az alapokkal kezdeni a gyakorlást. Nem egy „tanítványa” kimondottan ügyetlen volt: többen lefegyverzés helyett csupán meglökték vagy épp csak súrolták ellenfelüket bágyadt bűbájukkal.
— Capitulatus! — kiáltotta Neville, s Harry, akit váratlanul ért a támadás, érezte, hogy a pálca kiröppen a kezéből.
— Sikerült! — ujjongott Neville. — Életemben először… sikerült!
— Ügyes vagy! — dicsérte mosolyogva Harry, s úgy döntött, eltekint annak megemlítésétől, hogy igazi párbajban az ellenfél valószínűleg nem háttal és nem leeresztett pálcával fog állni. — Figyelj; Neville, most egy pár percig Ronnal és Hermionéval gyakorolj! Én körüljárok, megnézem, hogy megy a többieknek.
Elindult a terem közepe felé. Az első ember, akin megakadt a tekintete, Zacharias Smith volt. A fiúval igen furcsa dolog történt: Amikor kinyitotta a száját, hogy kimondja Anthony Goldsteinre a lefegyverző bűbájt, az ő kezéből röppent ki a pálca, és Anthony nem csinált semmit. Harrynek nem kellett sokáig küzdenie, hogy megtalálja a rejtély megoldását: Fred és George egy méterre álltak Smithtől, és felváltva a fiú hátára szegezték tekintetüket.
— Bocs, Harry! — szabadkozott George, mikor Harry elkapta a pillantását. — Túl nagy volt a kísértés.
Harry sorban megszemlélte a többi páros munkáját is, és tanácsokat adott azoknak, akik rosszul hajtották végre a bűbájt. Ginny Michael Cornerrel gyakorolt; ő maga jól csinálta a lefegyverzést, Michael viszont vagy nagyon ügyetlen volt, vagy nem akarta eltalálni Ginnyt. Ernie Macmillan látványosan, de feleslegesen nagyot lendített a pálcáján, így partnere könnyedén meg tudta előzni.
Creevey fivérek lelkesen, de igen pontatlanul szórták a bűbájokat, a legtöbb könyv az ő jóvoltukból röppent le a polcokról. Luna Lovegood is ingadozó teljesítményt nyújtott: néha szépen lefegyverezte Justin Finch-Fletchleyt, máskor épp csak megremegett a pálca a fiú kezében.
— Jól van, elég! — kiáltotta Harry. — Állj! Állj!
Kellene egy síp, gondolta, és azonnal meg is pillantott egyet a közelebbi könyvespolcon. Felkapta, és jó erősen belefújt. Ők azonnal leeresztették pálcájukat.
— Kezdetnek nem volt rossz — szólt Harry — de azért van még mit fejlődnötök. — Zacharias Smith mérgesen rámeresztette a szemét. — Folytassátok a gyakorlást!
Újabb körútra indult a teremben. Itt-ott megállt, tanácsokat osztott, s ahogy múlt az idő, az általános színvonal észrevehetően javulni kezdett. Harry sokáig szándékosan nem ment Cho és barátnője közelébe, de miután már kétszer elhaladt az összes többi pár mellett, úgy érezte, nem kerülgetheti őket tovább.
— Jajistenem… — motyogta Cho, mikor észrevette a közeledő Harryt. — Capitulus! Vagyis capitullatius! Nem… jaj, bocsánat, Marietta!
A göndör barátnő talárjának ujja lángra lobbant. A lány eloltotta a tüzet pálcájával, aztán dühösen Harryre nézett, mintha ő okozta volna a balesetet.
— Izgultam, mert néztél — magyarázkodott Cho. — Eddig nagyon jól ment.
— Ez se volt rossz — mondta Harry, de mikor a lány felvonta szemöldökét, visszavonta a suta hazugságot. — Na jó, ez rossz volt, de láttam, hogy meg tudod csinálni. Figyeltelek távolabbról.
Cho nevetett. Marietta sértődött pillantást vetett kettejükre, tüntetően hátat fordított nekik.
— Ne törődj vele! — mondta halkan Cho. — Csak azért van, mert elráncigáltam. A szülei ráparancsoltak, hogy legyen jó Umbridge-dzsel. Az édesanyja a minisztériumban dolgozik.
— És a te szüleid? — érdeklődött Harry.
— Ők is ugyanazt mondták nekem — felelte Cho, és büszkén kihúzta magát. — De ha azt képzelik, hogy nem fogok harcolni tudodki ellen azután, amit Cedrickel tett…
Cho zavartan elhallgatott. Kínos csend következett. Közben Terry Boot pálcája elsuhant Harry füle mellett, és orron találta Alicia Spinnetet.
— Az én apám támogat mindenféle minisztériumellenes akciót. — csendült Luna Lovegood dicsekvő hangja Harry háta mögött. — A lány ezek szerint hallgatózásra használta fel a kényszerszünetet, amíg Justin Finch-Fletchley összegabalyodott talárját igyekezett lehúzni a fejéről. — Mindig azt mondja, hogy Caramelről bármit el tud képzelni. Milyen ember az, aki ennyi koboldot meggyilkol? Mindenki tudja, hogy a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon borzalmas mérgeket kevernek a miniszter úr számára, hogy titokban eltehessen láb alól mindenkit, aki ellentmond neki. És persze ott van a Mordacsargi Gulubánc is…
— Ne kérdezd meg! — súgta oda Chónak Harry, mikor a lány már nyitotta volna a száját. Cho észbe kapott, és kuncogott.
— Harry! — kiáltott át Hermione a terem túlsó végéből. — Tudod, mennyi az idő?
Harry az órájára nézett, és döbbenten látta, hogy tíz perccel elmúlt kilenc — vagyis azonnal vissza kellett indulniuk a hálókörleteikbe, ha nem akarták, hogy Frics elkapja és megbüntesse őket a késői kószálásért. Harry megfújta sípját, mire néhány másodperc múlva az utolsó Capitulatus-kiáltás is elhalt, és zörögve a padlóra esett az utolsó néhány pálca.
— Jól ment a gyakorlás — szólította meg a társaságot Harry — de kifutottunk az időből, úgyhogy most abba kell hagynunk. A jövő héten ugyanebben az időben ugyanitt?
— Előbb! — kiáltotta lelkesen Dean Thomas. Többen szaporán tapsoltak.
Angelina azonban gyorsan közbeszólt:
— Kezdődik a kviddicsidény, edzenünk is kell!
— Akkor maradjunk a jövő szerda estében — döntött Harry. — további időpontokat majd akkor megbeszéljük. És most menjünk, mert késő van.
Újra elővette a Tekergők Térképét, és ellenőrizte, hogy tartózkodik-e tanár a hetediken. Hármas-négyes csoportokban engedte ki az embereket, s a térképen figyelte, hogy pöttyeik baj nélkül elérik-e a hálókörleteket: a hugrabugosok a konyha felé vezető folyosót, a hollóhátasok a kastély nyugati oldalán emelkedő tornyot, griffendélesek pedig a Kövér Dáma portréját.
— Ez nagyon-nagyon jó volt, Harry — szólt Hermione, mikor már csak ő, Ron és Harry maradtak a Szükség Szobájában.
— Igen, szuper! — bólogatott lelkesen Ron. Kisurrantak a teremből, s megnézték, hogyan változik vissza az ajtó tömör kőfallá. — Láttad, milyen gyönyörűen lefegyvereztem Hermionét?
— Egyszer — felelte Hermione. — Én sokkal többször találtalak el, mint te engem.
— Mi az, hogy egyszer? Legalább háromszor lefegyvereztelek…
— Persze, ha azt is beleszámoljuk, amikor elbotlottál a saját lábadban, és kiütötted a kezemből a pálcát…
Egész úton vitatkoztak, de Harry nem figyelt rájuk: egyrészt, mert a Tekergők Térképét nézte, másrészt mert végig Cho egy mondata járt a fejében: Izgultam, mert néztél…