A következő két hétben Harry úgy érezte, csodás talizmán rejtőzi a lelkében — egy gyógyerejű titok, ami tartja benne a lelket Umbridge óráin, s még arra is képessé teszi, hogy udvariasan mosolyogjon, mikor a tanárnő csúf, dülledt szemébe néz. Ő és a DS többi tagja kijátszották Umbridge-et, s megtették azt, amitől a miniszter a legjobban félt. Mikor a sötét varázslatok kivédése órákon az osztály Wilbert Fushel könyve fölé görnyedt, Harry olvasás helyett a DS edzéseiről őrzött kellemes emlékeken merengett: felidézte, hogyan fegyverezte le Neville Hermionét; Colin Creevey-re gondolt, aki három edzést végiggyakorolt, és végül a hátráltató rontás mestere lett; maga előtt látta a jelenetet, mikor Parvati Patil a poroló átokkal porszemmé zsugorította az összes gyanúszkópot…
A DS közös gyakorlásaihoz továbbra sem sikerült állandó időpontot találniuk, mivel a három kviddicscsapat, melyekhez alkalmazkodniuk kellett, a gyakori rossz idő miatt változó napokon edzett. Harry ezt nem is bánta: úgy okoskodott, hogy könnyebb megőrizni az ellenség előtt titkukat, ha nem mindig ugyanabban időpontban találkoznak.
Hermione arra is kidolgozott egy agyafúrt módszert, hogy gyorsan értesíteni tudják a tagokat, ha a gyakorlás tervezett időpontja megváltozik. Feltűnő lett volna ugyanis, ha a különböző házakhoz tartozó DS-tagok túl gyakran átmennek egymás asztalához a nagyteremben. Hermione a negyedik közös gyakorlás végén minden résztvevőnek adott egy hamis galleont (Ron nagyon izgatott le amikor meglátta a kosárnyi pénzt — azt hitte, Hermione igazi aranyat készül osztogatni).
— Látjátok a számokat az érme széle mentén? — Hermione mutatta az egyik álaranyat. Az sárgán csillogott a fáklyák fényében. — Az igazi galleonokon ez annak a koboldnak az azonosító száma, aki a pénzt öntötte. A mi aranyainkon viszont a számok mindig a következő találkozásunk napját és óráját jelzik majd. Az érme felforrósodik, mikor megváltoznak rajta a számok, úgyhogy akkor is észreveszitek majd, ha a pénz a zsebetekben van. Mikor Harry kitalál egy új időpontot, átírja a számot a saját érméjén, és mivel Próteusz-bűbájjal kezeltem az összes aranyat, a többi utánozni fogja a változást.
Szavait furcsa csend fogadta. Hermione végignézett a felé forduló arcokon.
— Nekem jó ötletnek tűnt — szólt elbizonytalanodva. — Gondoltam, ha Umbridge kipakoltatja a zsebünket, akkor se bukunk le, hiszen lehet az embernél egy galleon, nem? De ha… ha nem akarjátok használni őket…
— Te el tudod végezni a Próteusz-bűbájt? — kérdezte Terry Boot.
— Igen — felelte Hermione.
— De hát… az RAVASZ-szintű varázslat — pislogott a fiú.
— Ó… igen? — szerénykedett Hermione. — Igen… tényleg.
Harry csodálattal nézett Hermionéra.
— Miért nem vagy te hollóhátas, ha ilyen agyad van?
— Hát, négy éve a Teszlek Süveg is fontolgatta, hogy a Hollóháthoz oszt be — válaszolt felderülve Hermione. — De aztán mégis a Griffendél mellett döntött. Szóval akkor használjuk a galleonokat?
A többiek bólogattak, és mindenki odalépett a kosárhoz, hogy vegyen magának egy érmét. Harry a szeme sarkából Hermionéra pillantott.
— Tudod, mire emlékeztetnek ezek engem?
— Nem. Mire?
— A halálfalók Sötét Jegyére. Ha Voldemort megérinti az egyiket, mindegyikük jegye égni kezd. Abból tudják, hogy a főnökük hívja őket.
— Hát igen — válaszolt csendesen Hermione. — Onnan van az ötlet… De fontos különbség, hogy én fémbe karcoltam a számokat, nem pedig emberek bőrébe.
— Aha… ez szimpatikusabb megoldás — vigyorodott el Harry, és zsebébe süllyesztette az álaranyat. — Csak nehogy véletlenül elcseréljem.
— Én nem fogom — szólt savanyú képpel Ron. — Nincs igazi galleonom, amivel összetéveszthetném.
Az idény első kviddicsmérkőzése, a Griffendél-Mardekár találkozó közeledtével fel kellett függeszteni a DS közös gyakorlását, mert Angelina ragaszkodott hozzá, hogy a csapat szinte naponta eddzen. A mérkőzés iránti érdeklődést jócskán fokozta a tény, hogy a kviddicskupát már rég nem nyerte el senki. A hugrabugosoknak és a hollóhátasoknak se volt közömbös a találkozó kimenetele, hiszen az év folyamán mindkét csapattal meg kellett küzdeniük. Az ellenfelek házvezető tanárai — bár a higgadt sportszerűség álarca mögé rejtőztek — mindenáron a maguk csapatának győzelmét akarták látni. Harryt az döbbentette rá, milyen fontosnak tartja McGalagony a Mardekár feletti diadalt, hogy a tanárnő a meccs előtti héten nem adott fel leckét nekik.
— Tudtommal most amúgy is épp elég elfoglaltak vagytok mondta szigorú képpel McGalagony. Senki nem akart hinni a fülnek, amíg a tanárnő rá nem nézett Harryre és Ronra, s hozzá nem tette: — Hozzászoktam, hogy a kviddicskupa a szobámban áll, igen rosszul esne, ha át kellene adnom Piton professzornak. Úgyhogy, ha lehet, felkészülésre használják az ajándékba kapott szabadidejüket.
Piton sem volt kevésbé részrehajló; csak hogy a Griffendél felkészülését megnehezítse, szinte minden szóba jöhető időpontban lefoglalta csapata számára a kviddicspályát. Emellett következetesen eleresztette a füle mellett a gyakori panaszokat, amelyek a Griffendél játékosait a folyosókon rontásokkal támadó mardekárosokról érkeztek. Mikor Alicia Spinnet a gyengélkedőn kötött ki, mert olyan bozontosra nőtt a szemöldöke, hogy ki se látott mögüle, Piton kijelentette, hogy a lány bizonyára hajdúsító bűbájjal próbálkozott, és válaszra se méltatta a tizennégy szemtanú állítását, miszerint a Mardekár őrzője, Miles Bletchley hátulról rontást küldött Aliciára, mikor a lány a könyvtárban ült.
Harry derűlátóan ítélte meg a Griffendél esélyeit, elvégre Malfoy csapata ellen még sosem veszítettek. Ron ugyan még mindig nem nyújtott olyan teljesítményt, mint elődje, Wood, de nagyon keményen dolgozott, és folyamatosan fejlődött. Legnagyobb hibája az volt, hogy ha elkövetett egy baklövést, elveszítette az önbizalmát: az első beengedett góltól zavarba jött, s utána hibát hibára halmozott. Ha viszont formában volt, néha egyenesen káprázatos megmozdulásokat produkált. Az egyik edzésen fél kézzel a seprűjén lógva lábbal védett ki egy támadást, s olyan jól találta el a kvaffot, hogy gólt rúgott vele. A csapat tagjai egyetértettek abban, hogy a lövés vetekedett azzal, amit az Ír Nemzeti Klub őrzője, Barry mutatott be a lengyel sztárhajtó, Ladislaw Zamojski egyik támadásakor. Fred odáig ment, hogy megjegyezte: George és ő egyszer talán még büszkék is lesznek öccsükre, ennélfogva fontolóra veszik, hogy a jövőben elismerjék, amit négy éve kitartóan tagadnak, nevezetesen hogy rokonságban állnak Ronnal.
Ron várható teljesítményével kapcsolatban Harry egyedül attól tartott, hogy barátjánál túl jól beválik az ellenfél puhító taktikája, s Ron hagyja magát felidegesíteni a meccs előtt. Neki négy év alatt sikerült felvérteznie magát a mardekárosok piszkálódásával szemben, így mikor azt hallotta, hogy: „Hé, Potty, Warrington megesküdött, hogy szombaton legurkóz a seprűdről!”, csak nevetett egy jót. „Warrington olyan vacak terelő, hogy jobban félnék, ha két méterrel mellém célozna” — felelte, mire Pansy Parkinson képéről lehervadt a vigyor, Ron és Hermione pedig nevettek.
Ron viszont kimondottan rosszul tűrte a sértő, gúnyos és fenyegető megjegyzések áradatát. Mikor egy csapat mardekáros, akik között nagydarab hetedévesek is voltak, a folyosón odamorogta neki: „Foglaltál már magadnak ágyat a gyengélkedőn, Weasley?”, Ron nem nevetett, hanem látványosan elzöldült. Valahányszor Draco Malfoy utánozta, hogyan csúszik ki a kvaff Ron kezéből (amit egyetlen találkozásukkor sem mulasztott el megtenni), Ronnak mindig lángvörösre gyúlt a füle, és olyan remegés fogta el, hogy félő volt, azt is elejti, ami épp a kezében van.
Az október szélviharokkal és heves esőkkel búcsúzott, az érkező november pedig meghozta a reggeli fagyokat, s jeges szélrohamai alaposan próbára tették a kviddicsezők csupasz kezét és arcát. Az ég és a nagyterem mennyezete fényesszürkére változott, a Roxfort körüli hegyek hósipkát öltöttek, s a kastélyban olyan hideg lett, hogy sok diák az órák között sárkánybőr védőkesztyűjében közlekedett a folyosón.
A mérkőzés napja derűs, hideg idővel köszöntött rájuk. Mikor ébredés után körülnézett a hálóteremben, meglepődve látta, hogy Ron térdét átölelve ül az ágyán, és a semmibe mered.
— Jól vagy? — kérdezte.
Ron némán bólintott. Harrynek eszébe jutott az a régi eset, amikor barátja véletlenül csigahányás-rontást küldött saját magára. Ron akkor pontosan ilyen tüneteket mutatott: falfehér volt, kiverte a verejték, és nem akarta kinyitni a száját.
— Ha eszel valamit, jobban leszel — szólt Harry. — Gyere, menjünk le!
A nagyteremben a szokásosnál pezsgőbb hangulat fogadta őket, Ahogy elhaladtak a Mardekár asztala mellett, ott egyszerre megélénkült a zsivaj. Harry a szeme sarkából odapillantva észrevette, hogy a mardekárosok az elmaradhatatlan zöld-ezüst sálon és süvegen kívül egy-egy korona alakú ezüstjelvényt is viselnek. Valami okból többen közülük vigyorogva integettek Ronnak, s ezen a többiek jót derültek. Harry megszaporázta lépteit, hogy minél előbb biztos távolságban tudja barátját az ellenfél szurkolóitól, úgyhogy az ezüstjelvények feliratát már nem sikerült kibetűznie.
A piros-aranyban feszítő griffendélesek ujjongva üdvözölték őket, de Ron ebből se tudott erőt meríteni. Épp ellenkezőleg. A lelkes fogadtatástól mintha maradék önbizalma is szertefoszlott volna; olyan arccal huppant le az asztalhoz, mintha élete utolsó reggelijét készülne elfogyasztani.
— Nem vagyok normális, hogy belementem ebbe — suttogta rekedten. — Nem vagyok normális.
— Az nem normális, hogy ilyeneket beszélsz — pirított rá Harry, és Ron elé tolta a gabonapelyhes tálat. — Az viszont normális, hogy izgulsz. Nagyon jó leszel a pályán, meglátod.
— Dehogy leszek — morogta Ron. — Béna vagyok. Akkor se tudnék rendesen játszani, ha az életem függne tőle. Hogy lehettem ilyen idióta!?
— Szedd már össze magad! — mérgelődött Harry. — Gondolj a múltkori védésedre, amikor gólt rúgtál. Arra még az ikrek is azt mondták, hogy profi volt.
Ron megkínzott arccal nézett rá.
— Az is bénázás volt — suttogta megsemmisülten. — Lecsúsztam seprűről, és véletlenül rúgtam bele a kvaffba, amikor vissza akartam mászni.
Harrynek többé-kevésbé sikerült eltitkolnia meghökkenését, sietve válaszolt:
— Még néhány ilyen véletlen, és a miénk a meccs.
Megérkezett az asztalhoz Hermione és Ginny. Mindketten piros-arany sálat, kesztyűt és kokárdát viseltek.
— Hogy vagy? — kérdezte Ginny a bátyjától, aki úgy meredt a gabonapelyhes tálka alján maradt kevéske tejre, mintha bele akarná fojtani magát.
— Eléggé izgul — vázolta a helyzetet Harry.
— Az biztató jel — szólt vidáman Hermione. — Vizsgán is jobban teljesít az ember, ha előtte izgul egy kicsit.
— Sziasztok! — köszönt rájuk egy réveteg hang.
Harry hátranézett: Luna Lovegood sétált át hozzájuk a Hollóhát asztalától. Jó páran megbámulták a lányt, sőt sokan nevettek rajta ami nem is volt csoda, Luna ugyanis életnagyságú oroszlánfejet formáló díszsüveget viselt.
— A Griffendélnek szurkolok — jelentette ki bizarr fejdíszére bökve. — Megmutatom, mit tud…
Pálcájával rákoppintott az oroszlánfejre, mire az kitátotta a száját, és rémisztően életszerű bömbölést hallatott.
— Ugye, milyen jó? — mosolygott Luna. — Akartam egy félig felfújt Mardekár-kígyót is a szájába, de azt már nem volt időm megcsinálni… Hát akkor… sok sikert, Ronald!
Azzal ellibegett. Harryék szinte még magukhoz se tértek megrökönyödésükből, mikor odasietett hozzájuk Angelina, Katie és a szemöldökburjánzásból immár kigyógyított Alicia.
— Ha végeztetek — szólt a csapatkapitány — azonnal gyertek le a pályára. Átöltözünk, és felmérjük a körülményeket.
— Mindjárt megyünk — bólintott Harry. — Csak Ronnak még ennie kéne valamit.
Mivel azonban Ron a következő tíz percben se mutatott hajlandóságot az evésre, Harry úgy döntött, jobb lesz, ha elindulnak. Velük együtt Hermione is felállt az asztaltól, s egy alkalmas pillanatban félrevonta Harryt.
— Ne engedd, hogy Ron meglássa, mi van a mardekárosok jelvényén — suttogta komoran.
Harry értetlenül nézett a lányra, de Hermione figyelmeztetően megrázta a fejét: közeledett feléjük lógó orrú barátjuk.
— Kéz- és lábtörést, Ron! — mondta Hermione, azzal lábujjhegyre állt, és egy puszit nyomott a fiú arcára. — Neked is, Harry…
A váratlan gesztus egy kissé magához térítette Ront. Miközben kifelé mentek a nagyteremből, csodálkozva tapogatta arcát, mintha bizonyítékot keresne rá, hogy Hermione valóban megpuszilta. Ez a probléma annyira lekötötte a figyelmét, hogy nem nézett se jobbra, se balra. Harry viszont ezúttal alaposabban szemügyre vette a mardekárosok korona alakú jelvényét, és most sikerült is elolvasnia annak feliratát:
Sejtve, hogy ez nem jelenthet jót, Harry gyorsan kiterelte Ront a nagyteremből. Átvágtak a bejárati csarnokon, majd a tölgyajtón át kiléptek a metsző hidegbe.
Talpuk alatt ropogott a zúzmarás fű, ahogy a lejtős pázsiton a stadion felé siettek. Teljes szélcsend volt, s a napot gyöngyházfehér égi fátyol takarta el, vagyis a látási viszonyok ideálisnak ígérkeztek. Harry biztatásképpen fel is hívta erre Ron figyelmét, de mintha egy süketnek beszélt volna.
Mikor beléptek az öltözőbe, Angelina már javában beszélt a többiekhez. Harry és Ron átöltöztek (Ron hosszú percekig próbált fordítva belebújni a talárjába, míg végül Alicia megsajnálta, és segített neki), aztán leültek hallgatni az eligazítást. Eközben odakintről egyre hangosabb zsibongás szűrődött be, jelezve, hogy az első nézők is megérkeztek.
— Végre sikerült megtudnom az ellenfél összeállítását — mondta Angelina, s egy pergamenlapot vett elő. — A tavalyi terelők, Derrick és Bole elmentek, de úgy tűnik, Montague mardekáros szokás szerint nem jó repülőket, hanem megint két gorillát állított be. Crak és Monstro a nevük, nem sokat tudok róluk…
— Mi igen — mondta kórusban Harry és Ron.
— Ahogy elnéztem őket, a seprű két végét se tudják megkülönböztetni — folytatta Angelina, és zsebre tette a pergament. — Persze én már azon is csodálkoztam, hogy Derrick és Bole felismerték a stadiont.
— Crak és Monstro ugyanaz a kategória — bólogatott Harry.
Odakint a lelátókon most már cipők százai dübörögtek. Énekszó is behallatszott, de Harry nem ismerte fel a dalt. Ő maga is izgulni kezdett, de tudta, hogy szapora szívdobogása semmi ahhoz képest, amit barátja érez: Ron halványszürke arccal markolta a gyomrát, összepréselte ajkait, és maga elé meredt.
— Idő van — szólt csendesen Angelina, miután megnézte az óráját. — Indulás… és mindent bele.
A játékosok felálltak, vállukra vették seprűjüket, és egyes oszlopban kivonultak a fényben fürdő pályára. Robajló hangorkán fogadta őket; Harry most is hallotta az énekszót, de már csak a füttyögés és kurjongatás tompa háttérzajaként.
A mardekáros játékosok már a pályán álltak. Az ő talárjukon is ott csillogott a korona alakú ezüstjelvény. Új csapatkapitányuk, Montague, Dudley Dursley alkati jegyeit viselte; olyan alkarjai voltak, akár egy-egy szőrös sonka. Mögötte két, szintén tagbaszakadt figura ácsorgott bambán hunyorogva, ütővel a kezében: Crak és Monstro. Malfoy a csapatkapitány mellett állt — tejfölszőke haja csillogott a napfényben. Mikor tekintete találkozott Harryével, elvigyorodott, és megtapogatta jelvényét.
— Kapitányok, fogjatok kezet! — rendelkezett a játékvezető, Madam Hooch. Angelina Montague elé lépett. Harry látta, hogy a mardekáros kapitány teljes erőből megszorítja a lány ujjait, de Angelina meg se nyikkant. — Csapatok, seprűre!
Madam Hooch megfújta sípját, majd kiengedte ládájukból a labdákat. Ezzel egyidejűleg a tizennégy játékos elrugaszkodott a földtől. Harry a szeme sarkából látta, hogy Ron elrepül a karikák felé.
Ő maga a magasba tartott. Kitért egy gurkó elől, aztán nagy ívű körbe kezdett, tekintetével a cikesz aranyló foltja után kutatva.
A stadion túlsó végében Draco Malfoy ugyanezt tette.
— Johnson mutatkozik be… — hallatszott a közvetítés — megszerezte a kvaffot. Csodás hajtó ez a lány, évek óta mondom neki, mégse akar járni velem…
— Jordan! — csattant fel McGalagony.
— Csak érdekességnek szántam, tanárnő… Johnson kicselezi Warringtont, elhalad Montague mellett is, és… juj, hátba találja Crak gurkója… Montague elkapja a kvaffot, gyorsan ellentámadást indít… szép gurkóütést látunk George Weasleytől, sikerült fejbe találnia Montague-t. Megint gazdátlan a kvaff, nem, már Katie Bellnél van. A griffendéles hajtólány a háta mögött lepasszolja Alicia Spinnetnek, Spinnet továbbviszi…
Lee Jordan kommentárja zengve visszhangzott a stadionban. Harry igyekezett odafigyelni rá, de a fülében fütyülő menetszél, meg a szurkolók kiabálása, füttyögése és éneke miatt csak mind második mondatot értette.
— …kijátssza Warringtont, kitér egy gurkó elől — hű, de szép volt, Alicia! Ez tetszik a közönségnek! Hallgassuk csak meg, mit énekelnek!
Lee szünetet tartott, hogy meghallgassa a dalt, ami most tisztán és érthetően zengett fel a mardekárosok zöld-ezüst tengeréből:
— Alicia visszapasszolja a kvaffot Angelinának! — harsogta Lee Jordan, s Harry, akiben fortyogott a düh a gonosz gúnydal hallatán, tudta, hogy Lee igyekszik elnyomni mágikusan felerősített hangjával az éneket. — Gyerünk, Angelina… úgy látom, már csak az őrző áll az útjában! És lő! És… úúúú…
Bletchley, a mardekárosok őrzője kivédte a lövést. Előredobta a labdát Warringtonnak, aki elszlalomozott vele Alicia és Katie mellett. Ahogy közeledett Ron felé, odalent egyre hangosabban harsogta a mardekáros tábor:
Harry, bár tudta, hogy nem volna szabad, felhagyott a cikesz keresésével, és Ront kezdte figyelni. Barátja magányosan lebegett a pálya távoli végében a karikák előtt, farkasszemet nézve a felé száguldó, nagydarab Warringtonnal.
— …még mindig Warringtonnál a kvaff, lassan eléri a büntetőzónát, gurkók nem fenyegetik, csak az őrző állíthatja meg…
A mardekárosok ordítva zengték:
— …első komoly megmérettetése előtt áll a Griffendél őrzője, Ron Weasley, Fred és George terelők öccse, aki ígéretes új tehetségként került a csapatba. Hajrá, Ron!
Az örömujjongás azonban végül a mardekárosok soraiból hangzott fel: Ron széttárt karokkal vetődött, és a kvaff a két keze között zuhanva berepült a középső karikába.
— Gólt szerzett a Mardekár! — kiáltotta Lee a közönség ujjongása illetve pfujolása közepette. — Tíz null a Mardekár javára. Hát, ez nem jött össze, Ron.
Odalent ismét felharsant a gúnydal:
— …és megint a Griffendélnél a kvaff, Katie Bell száguld vele előre. — harsogta elszántan Lee, de már alig-alig tudta túlkiabálni a Mardekárosok mennydörgő kórusát:
— Mi van veled!? — kiabált rá Harryre Angelina, mikor Katie nyomában elszáguldott mellette. — Csináld a dolgod!
Harry mintha kábulatból tért volna magához; egyszerre rádöbbent, hogy már több mint egy perce egy helyben lebeg, és ahelyett, hogy a cikesz után kutatna, megbabonázva nézi a pályán zajló eseményeket. Gyorsan lebukott, és folytatta a körözést. A cikesznek nyoma se volt; Malfoy is cél nélkül rótta a köröket. Ellenkező irányban repültek Harryvel, s mikor elhaladtak egymás mellett, Harry fülét megütötte a mardekáros fiú éneke:
— …és megint Warringtont látjuk a kvaffal! — bömbölte torkaszakadtából Lee. — Lepasszolja Puceynak, Pucey elhúz Spinnet mellett! Gyerünk, Angelina, szerelni tudod!… Mégse tudod… de érkezik egy gurkó Fred Weasleytől, nem, George Weasleytől… mindegy, szóval valamelyik Weasleytől, és Warrington elejti kvaffot. Katie Bell… hopp, ő is elejti, most Montague-nál van kvaff, a Mardekár csapatkapitánya szerezte meg, és már repül vele… Gyerünk, Griffendél, állítsátok meg!
Harry nagy ívben visszakanyarodott a Mardekár karikái mögött. Ezúttal sikerült erőt vennie magán, és nem nézett a griffendéles karikák felé. Mikor elsuhant Bletchley mellett, hallotta, hogy mardekáros őrző is zengi a dalt:
— …Pucey megint kicselezi Aliciát, és továbbrepül a karikák felé; Védj, Ron!
Harrynek nem kellett odanéznie, hogy megtudja, mi lett a támadás kimenetele. A Griffendél szurkolói bosszúsan felhördültek, a mardekárosok pedig ismét éljeneztek és tapsoltak. Harry lenézett rájuk, és megpillantotta a rókaképű Pansy Parkinsont, aki a lelátó előtt állt, és a pályának hátat fordítva vezényelte a mardekáros kórust.
De a húsz nulla nevetséges hátrány volt; a Griffendél könnyűszerrel behozhatta. Néhány gól, és vezetni fogunk, mint mindig… Így biztatta magát Harry, miközben a játékosok között cikázva üldözőbe vett egy csillogó tárgyat, ami aztán Montague fémszíjas órájának bizonyult.
Ron azonban ezután még két gólt beengedett. Harry ekkor már riadtabban kutatott a cikesz után: szeretett volna minél előbb véget vetni a mérkőzésnek.
— …a griffendéles Katie Bell elhúz Pucey mellett, kicselezi Montague-t, szép csavar volt, Katie! Passzol Johnsonnak, Angelina Johnson átveszi a kvaffot, túljut Warringtonon, közeledik a karikákhoz, gyerünk, Angelina!… És gólt szerez a Griffendél! Negyven tízre módosult az állás! Negyven tíz a Mardekár javára, Puceynál van a kvaff…
A Griffendél szurkolótábora ujjongott, s ott bömbölt köztük Luna oroszlánfej sapkája. Harry megint egy kicsit derűlátóbban élte meg a helyzetet. Már csak harminc pont a hátrányuk, az semmi, könnyen behozható. Kitért egy gurkó elől, amit Crak küldött felé, aztán folytatta a kutatást a cikesz után. Közben időnként Malfoyra nézett, hogy észrevegye, ha ellenlábasa üldözni kezdi az aranylabdát. Malfoy azonban ugyanolyan céltalanul keringett, mint ő…
— …Pucey továbbít Warringtonnak, Warrington Montague-nak, Montague vissza Puceynak — Johnson elfogja a passzt, megszerzi a kvaffot, átadja Bellnek. Ebből lehet valami! Már nem, Bellt eltalálja a mardekáros Monstro gurkója, és a kvaff megint Puceyhoz kerül.
És ekkor Harry végre meglátta a cikeszt! Az apró, szárnyas labdácska a Mardekár térfelének végén lebegett, harminc centivel a föld fölött.
Harry bukórepülésbe kezdett…
Két másodperc múlva megjelent balján a seprűjére dőlő Malfoy zöld-ezüst alakja…
A cikesz körberepülte az egyik gólpóznát, aztán eliramodott a túloldali lelátók felé. Ez az irány kedvezett Malfoynak, aki így be tudott előzni. Harry éles kanyart írt le, és máris fej fej mellett suhantak Malfoyjal…
Földközelbe érve Harry bal kezével elengedte a seprűt, és a cikesz után nyúlt… tőle jobbra Malfoy szintén kinyújtotta a kezét…
Két vad és viharos másodperc múlva a versenyfutás véget ért: Harry ujjai összezáródtak a csapkodó szárnyú kis labda körül — Malfoy már csak az ő kézfejébe mélyeszthette a körmét — aztán Harry felhúzta seprűjét, és a griffendéles szurkolótábor ujjongani kezdett…
Megmenekültek — már nem számított, hogy Ron beengedte azokat a gólokat. Arra senki nem fog emlékezni, hiszen győzött a Griffendél…
Bamm!
Az egyik gurkó Harry háta közepének ütközött, és ő orral előre lebukfencezett a seprűjéről. Szerencsére csak két méter magasan repült, de azért elakadt a lélegzete, mikor háta a fagyos földnek ütközött. Ezután egy ideig csak a hangokat hallotta: Madam Hooch sípszavát, a griffendéles szurkolók felháborodott moraját, dühös kiáltásokat, majd egy dobbanást és végül Angelina rémült hangját.
— Jól vagy?
— Persze — nyögte Harry, és megfogta Angelina felé nyújtott kezét, hagyva, hogy a lány felsegítse. Madam Hooch odarepült az egyik mardekáros játékoshoz — abból a távolságból nem látszott, kihez.
— Az a disznó Crak volt! — dühöngött Angelina. — Feléd ütötte a gurkót, mikor látta, hogy elkaptad a cikeszt — de győztünk, Harry, győztünk!
Harry gúnyos horkantást hallott. Markában a cikesszel megfordult, és látta, hogy Draco Malfoy szállt le a háta. mögött. A fiú most is sötéten vigyorgott, pedig sápadt volt a dühtől.
— Örülsz, hogy megmentetted Weasley barátodat? — sziszegte. — Sose láttam még ilyen rossz őrzőt… Tudtam én, hogy lyukas a keze… Tényleg, Potter, tetszett a dalom?
Harry nem válaszolt. Hátat fordított Malfoynak, és fogadta csapattársait, akik egymás után landoltak a közelben, és kurjongatva bokszolták a levegőt. Mind ott voltak, kivéve Ront, aki a karikáknál szállt le a földre, és magányosan elkullogott az öltöző felé.
— Irtunk volna még egy pár strófát — kiáltotta oda Malfoy, mikor Katie és Alicia Harry nyakába borultak. — Csak nem találtunk rímet a „ronda kövér”-re. Merthogy az anyjáról is akartunk énekelni…
— Savanyú neki a szőlő — mondta Angelina, undorodó pillantást vetve Malfoyra.
— És az se fért bele, hogy „vén balek”, azért maradt ki az apja is…
Fred és George most jöttek rá, miről beszél a mardekáros fiú.
Miközben gratuláltak Harrynek, egyszerre mindketten elkomorodtak, és Malfoy felé fordultak.
— Ne törődj vele! — szólt közbe gyorsan Angelina, és megfogta Fred karját. — Hagyd, hadd óbégasson. Nem tud veszteni a nagyszájú kis…
— …de te imádod Weasleyéket, mi, Potter? — folytatta vicsorogva Malfoy. — Náluk szoktál nyaralni, mint hallom. Nem is értem, hogy bírod azt a szagot. Persze akit muglik nevelnek fel, annak a Weasley-putri bűze meg se kottyan…
Harry gyorsan elkapta George-ot. Közben Angelina, Alicia és Katie már csak együttes erővel tudták megakadályozni, hogy Fred rávesse magát Malfoyra, aki harsogva kacagott rajtuk. Harry körülnézett, hogy segítségül hívja Madam Hoochot, de a tanárnő még mindig Crakot szapulta fent a magasban.
Malfoy hátrálni kezdett, de közben tovább járt a szája:
— Vagy talán még emlékszel rá, milyen büdös volt otthon az anyádnál, és Weasleyék óla arra emlékeztet…
Harry azon kapta magát, hogy elengedte George-ot, és mindketten Malfoy felé rohannak. Teljesen megfeledkezett róla, hogy az összes tanár őket nézi; egyetlen cél vezérelte: annyi fájdalmat okozni Malfoynak, amennyit csak tud. A pálcáját nem volt ideje elővenni, egyszerűen hátralendítette hát a cikeszt szorongató öklét, és teljes erőből gyomorszájon vágta Malfoyt…
— Harry! George! Neee!
Mindent hallott: a lányok sikoltozását, Malfoy jajgatását, George szitkozódását, a sípszót és a tömeg üvöltését — de semmi nem érdekelte. Csak akkor hagyott fel Malfoy püfölésével, mikor valaki a közelében elkiáltotta magát: „Obstructo!” — és az ártás ereje hanyatt lökte őt.
— Meg vagytok őrülve!? — harsogta Madam Hooch, miközben Harry feltápászkodott. Úgy tűnt, ő szórta a hátráltató ártást: egyik kezében a sípját tartotta, a másikban a varázspálcáját. Seprűje néhány méterrel odébb hevert. Malfoy nyöszörögve, véres orral feküdt a földön. George-nak feldagadt a szája, Fredet pedig még mindig erővel tartotta vissza a három hajtólány. Crak a háttérben heherészett.
— Miféle minősíthetetlen viselkedés ez!? Mind a ketten felmentek a kastélyba, és jelentkeztek a házvezető tanárotoknál! Indulás!
Harry és George nyomban sarkon fordultak, és zihálva levonultak a pályáról. Egyikük se szólt a másikhoz. A tömeg moraja egyre halkult, ahogy közeledtek kastély felé, s a bejárati csarnokba érve már csak saját lépteik zaját hallották. Harry ekkor érzékelte csak hogy jobbjában — ami a Malfoy állkapcsával való találkozás látható nyomait viselte — mozog valami. Lenézett, és ujjai között megpillantotta a cikesz kilógó ezüstszárnyacskáját.
Alighogy megérkeztek McGalagony dolgozószobája elé, fel is tűnt mögöttük a folyosón a tanárnő. Szeme szikrát szórt, s kezében remegett a griffendéles sál, amit menet közben lerántott nyakáról.
— Befelé! — parancsolta haragosan, és az ajtóra mutatott.
Harry és George engedelmeskedtek. McGalagony becsörtetett íróasztala mögé, dühösen a padlóra hajította a sálat, és szembefordult a fiúkkal.
— Ketten egy ellen! — förmedt rájuk. — Undorító! Magyarázatot várok!
— Malfoy provokált minket — mondta dacosan Harry.
— Provokálta magukat! — kiabálta McGalagony, s öklével akkorát csapott az íróasztalra, hogy a skót kockás doboz a padlóra bucskázott, kinyílt, és kiszóródtak belőle a Gyömbéres Gyíkok. — Malfoy elvesztette a mérkőzést! Persze, hogy provokálni akarta magukat! De mi olyat mondhatott, ami feljogosítja magukat rá, hogy…
— Kigúnyolta a szüleimet! — csattant fel George. — És Harry édesanyját!
— És maguk ahelyett, hogy Madam Hoochra bízták volna a dolgot, úgy döntöttek, hogy nyilvános bemutatót rendeznek muglipárbajozásból, igaz!? — tajtékzott McGalagony. — Van fogalmunk róla, hogy…
— Ehhem, ehhem.
Harry és George megpördültek a tengelyük körül. Az ajtóban ott állt Dolores Umbridge. Zöld szövetből készült köpenyt viselt — ezáltal még inkább hasonlított egy óriás varangyhoz — és az az émelyítő, undok mosoly ült az arcán, amit Harry már reflexszerűen a várható kínszenvedéssel társított.
— Segíthetek, McGalagony professzor? — kérdezte legszörnyűbb mézesmázos modorában a főinspektor.
McGalagonynak az arcába szökött a vér.
— Hogy segíthet-e? — kérdezett vissza indulattól remegő hangon. — Elárulná, miben óhajt segíteni?
— Gondoltam, szívesen fogad némi felsőbb támogatást.
Harry nem csodálkozott volna, ha McGalagony orrából lángnyelvek törnek elő.
— Rosszul gondolta — sziszegte a tanárnő, és újra Harryékhez fordult. — Jól figyeljenek rám: nem érdekel, mivel provokálta magukat Malfoy; az se érdekel, ha a teljes rokonságukat kigúnyolta. Akkor is visszataszító, amit csináltak! Egy hét büntetőmunka mindkettejüknek. Ne nézzen így rám, Potter, mert megérdemli! És valamelyikük még egyszer…
— Ehhem, ehhem.
McGalagony behunyta szemét, mintha az égiekhez fohászkodna béketűrésért, s ismét Umbridge felé fordult.
— Tessék.
— Úgy gondolom, ennél szigorúbb büntetést érdemelnek — mondta fülig érő szájjal Umbridge.
McGalagony szeme felpattant. Megpróbálkozott valamiféle elnéző mosollyal, amitől aztán úgy festett, mintha szájzára lenne.
— Attól tartok, Dolores — felelte — hogy ez esetben az számít, amit én gondolok, mivel a házamba tartozó tanulókról van szó.
— Nos, Minerva — mosolygott Umbridge — be fogja látni, hogy igenis számít a véleményem. Hova is tettem? Nemrég érkezett Corneliustól, akarom mondani… — Itt beiktatott egy kis kuncogást, s közben a táskájában kotorászott — …nemrég érkezett a minisztertől… Á, meg is van.
Elővett egy pergamentekercset, kibontotta, majd körülményesen megköszörülte a torkát, és hangosan olvasni kezdett.
— Ehhem, ehhem… „25-ös számú oktatásügyi rendelet.”
— Már megint egy!? — fakadt ki dühösen McGalagony.
— Hát igen — bólintott mosolyogva Umbridge. — Őszintén szólva épp maga döbbentett rá, hogy szükség van még egy kiegészítő rendelkezésre… Felülbírált engem, mikor nem akartam játékengedélyt adni a Griffendél kviddicscsapatának. Dumbledore elé vitte az ügyet, és az igazgató ragaszkodott hozzá, hogy a csapat játszhasson. Nos ebbe nem nyugodhattam bele. Azonnal kapcsolatba léptem a miniszter úrral, aki egyetértett velem abban, hogy ha a főinspektornak nincs joga kedvezményeket megvonni a diákoktól, akkor annyi hatalma sincs, mint az egyszerű tanároknak. És ugye most már belátja, Minerva, hogy igazam volt, mikor elleneztem a griffendéles csapat újjáalakítását. Szörnyen erőszakosak… No, de térjünk vissza a rendeletre… ehhem, ehhem… „A főinspektor legfelsőbb döntési joggal rendelkezik a Roxfort diákjait érintő büntetések, megtorló intézkedések és kedvezménymegvonások terén; így jogában áll megváltoztatni az iskola más tanárai által előírt büntetéseket, megtorló intézkedéseket és kedvezménymegvonásokat.” Aláírás: „Cornelius Caramel mágiaügyi miniszter, aranyfokozatú Merlin-díjas” satöbbi, satöbbi.
Umbridge összecsavarta a pergament, és mosolyogva visszadugta a kézitáskájába.
— Nos… úgy vélem, örökre el kell tiltanunk ezt a két fiút a kviddicsezéstől — jelentette ki Harryre, George-ra majd megint Harryre nézve.
A cikesz kétségbeesett ficánkolásba kezdett Harry markában.
— Örökre… eltilt… a kviddicsezéstől?
Harry távoli motyogásként hallotta saját hangját.
— Úgy van, Potter, az örökös eltiltást tartom célravezetőnek. — Umbridge még szélesebbre húzta a száját, úgy figyelte a hatást, amit ítéletével Harryre gyakorolt. — Weasley, esetedben úgyszintén. Továbbá megelőző jelleggel a fiatalember ikertestvére is ezt a büntetést kapja. Ha a csapattársai nem tartják vissza, bizonyára ő is rátámadt volna az ifjú Malfoyra. Természetesen mindhármuk seprűjét elkobzom. A szobámban fogom őrizni őket, nehogy megszeghessék a tilalmamat. — Most újra McGalagonyhoz fordult, aki olyan dermedten meredt rá, akár egy jégszobor. — De mivel az ésszerű büntetések híve vagyok, Minerva, a csapat többi tagjának engedélyezem a további játékot. Az ő részükről nem tapasztaltam erőszakos viselkedést. Nos… minden jót.
Umbridge elégedett mosollyal sarkon fordult, és távozott, a döbbenet mély csendjét hagyva maga után.
— Eltiltás…
Este a klubhelyiségben Angelina megrökönyödve ismételgette a szörnyű szót.
— Eltiltás. Nincs fogónk, nincsenek terelőink… Mi a ménkűt fogunk csinálni?
A hangulat mindent tükrözött, csak azt nem, hogy aznap meccset nyert a Griffendél. Bármerre nézett Harry, csak szomorú dühös arcokat látott. A csapat tagjai a kandalló előtt gubbasztottak, kivéve Ront, aki a mérkőzés vége óta nem került elő.
— Ilyen igazságtalanságot… — Alicia megrendülten csóválta a fejét. — És Crak, aki a sípszó után még Harryre küldte azt a gurkót? Umbridge őt is eltiltotta?
— Nem — motyogta Ginny. Ő és Hermione Harry két oldalán ültek. — Neki csak írnia kell. Hallottam, mikor Montague röhögve mesélte a vacsoránál.
Alicia saját térdét püfölte tehetetlen dühében.
— De Fredet, aki nem is csinált semmit, bezzeg eltiltotta!
— Nem rajtam múlott, hogy nem csináltam semmit — vicsorgott Fred. — Ha nem fogtok le, ízekre szedtem volna azt az undorító kis szemétládát.
Harry csüggedten meredt a sötét ablakra. Odakint nagy pelyhekben hullott a hó. A cikesz, amit magával hozott a meccsről, most ott röpködött a klubhelyiségben. Többen bambán követték a tekintetükkel, mintha hipnotizálta volna őket a kis labda, Csámpás pedig székről székre ugrálva vadászott rá.
— Megyek lefeküdni — motyogta Angelina, és lassan felállt. — Talán lidérces álom ez az egész… Remélem, holnap arra ébredek, hogy még nem is játszottunk.
Alicia és Katie követte Angelina példáját, majd valamivel később Fred és George is elindult — gyilkos pillantást vetettek mindenkire, aki mellett elhaladtak — a következő távozó pedig Ginny volt. Harry és Hermione ketten maradtak a kandallónál.
— Nem tudod, hol van Ron? — kérdezte csendesen Hermione.
Harry a fejét rázta.
— Szerintem bujkál előlünk — folytatta a lány. — De most már…
Ebben a pillanatban megnyikordult a hátuk mögött a Kövér Dáma festménye, és a portrélyukban megjelent Ron. Feltűnően sápadt volt, és hópelyhek ültek a haján. Mikor megpillantotta Harryéket, megtorpant.
Hermione felpattant a székből.
— Hol voltál? — kérdezte aggódva.
— Sétálni — motyogta Ron. Még mindig a kviddicstalárja volt rajta.
— Teljesen át vagy fagyva! — sopánkodott Hermione. — Gyere, ide a tűzhöz!
Ron odaballagott. Kerülte Harry pillantását, s a legtávolabbi székre ült le. Közben a fejük fölött ott körözött az ellopott cikesz.
— Bocsánatot kérek — dörmögte a cipőjét bámulva Ron.
— Miért? — kérdezte Harry.
— Amiért azt hittem, hogy tudok kviddicsezni. Holnap kilépek a csapatból.
— Ha kilépsz — mondta hangsúlyosan Harry — akkor csak hárman maradnak. — Megvárta Ron értetlenkedő pillantását, és csak akkor tette hozzá: — Fredet, George-ot és engem örökre eltiltottak a játéktól.
— Micsoda!? — köhögte Ron.
Harry nem volt hajlandó még egyszer elmondani büntetésük történetét, úgyhogy a feladat Hermionéra hárult. Mikor befejezte, Ron az addiginál is keserűbb képet vágott.
— Erről is én tehetek…
— Ugyan már, nem te uszítottál rá Malfoyra! — csattant fel Harry.
— Ha nem játszottam volna olyan rosszul…
— Ennek ahhoz semmi köze!
— Attól a daltól készültem ki…
— Más is kikészült volna tőle.
Hermione felállt, a vitatkozókat hátrahagyva az ablakhoz lépett, és bámulni kezdte a kavargó hópelyheket.
— Könyörgök, Ron, hagyd abba! — fakadt ki Harry. — Elég rossz ez anélkül is, hogy te itt a bűnbakot játszanád!
Ron nem felelt, csak bámulta talárja átnedvesedett szegélyét.
— Ez életem legszörnyűbb napja- dörmögte hosszú szünet után.
— Ezt más is mondta már ma — felelte keserűen Harry.
— Elhiszitek — szólalt meg kissé remegő hangon Hermione — hogy tudok olyat mondani, amitől jobb kedvetek lesz?
— Nem — morogta Harry.
Hermione elfordult a sötét, hófoltos ablaktól, és fülig érő vigyorra húzta a száját.
— Megérkezett Hagrid.