Hermione vasárnap reggel félméteres hóban gázolt vissza Hagrid kunyhójához. Harry és Ron szívesen vele mentek volna, de a leküzdésre váró házifeladat-hegy miatt kénytelenek voltak klubhelyiségfogságra ítélni magukat. Legszívesebben betapasztották volna a fülüket, hogy ne hallják a befagyott tavon korcsolyázó s a lejtőn szánkázó roxfortosok vidám zsivaját. A legjobban azonban a Griffendél-torony ablakainak csapódó, távrepülésre bűvölt hógolyók zavarták őket.
— Elég! — kiáltott fel végül türelmét vesztve Ron. Dühösen felhajtotta az egyik ablakot, és kidugta rajta a fejét. — Prefektus vagyok! Ha még egy hógolyót meglátok… Au!
Gyorsan behúzta a fejét, és törölgetni kezdte arcáról a havat.
— Fred és George — morogta keserűen, miután becsapta az ablakot. — Lököttek…
Hermione ebéd előtt ért vissza Hagridtól. Vacogott, és talárja a térdéig csuromvizes volt.
— Na? — nézett rá Ron. — Megtervezted az óráit?
— Megpróbáltam — felelte fásultan a lány, és lehuppant a Harry melletti székre. Elővette a pálcáját, és kacskaringós legyintést mutatott be vele, mire a pálca hegyéből forró levegő tört ki. Hermione talárjára irányította a meleget, s a ruha gőzölögve száradni kezdett. — Nem is volt otthon, amikor leértem. Legalább fél órája kopogtattam már, amikor kisántikált az erdőből…
Harry felmordult. A Tiltott Rengeteg nyüzsgött az olyan lényektől, amelyekkel Hagrid magára haragíthatta Umbridge-et.
— Vajon mit rejteget az erdőben? Nem mondta?
— Nem. — Hermione csüggedten csóválta a fejét. — Kitartott amellett, hogy meglepetésnek szánja. Hiába magyaráztam neki, mit akar Umbridge — mintha meg se hallotta volna. Azt hajtogatta, hogy épeszű ember nem vesződik acsarkákkal, ha kimérája is lehet… Nem, nem hiszem, hogy az van neki — tette hozzá gyorsan Harry és Ron döbbenetét látva. — Ő maga mondta, hogy képtelenség kimératojást szerezni… Kérleltem, hogy inkább Suette-Pollts tantervét kövesse, de szerintem fel se fogta, mit akarok. Nagyon fura hangulatban van, és még mindig nem hajlandó elárulni, hogy sérült meg.
A másnapi reggelinél megjelenő Hagridot nem fogadta osztatlan lelkesedés a diákok részéről. Páran, így Fred, George és Lee, kurjongattak örömükben, és hanyatt-homlok rohantak megszorongatni a vadőr lapátkezét; mások, például Parvati és Lavender, fintorogva összenéztek, és a fejüket csóválták. Az igazság az, hogy pár roxfortos jobban szerette Suette-Pollts óráit, s nem is véletlenül: tanárnőnél ugyanis az „érdekes” tanóra nem volt szükségszerűen életveszélyes is.
Harry, Ron és Hermione kedden kicsit aggódva indultak el mély hóban Hagrid kunyhója félé. Harry nemcsak attól félt, hogy Hagrid esetleg rosszul mutatkozik be, hanem attól is, amit Malfoytól és bandájától számíthattak a főinspektori ellenőrzés során.
Hagrid azonban egy szál magában várta tanítványait az erdő szélen. Még mindig nem volt valami jó bőrben: zúzódásai, amelyek szombat este még lilák voltak, időközben zöldessárgára színeződtek, s egyik-másik sebéből változatlanul szivárgott a vér. Harryt ez különösen nyugtalanította. Talán olyan lény támadta meg Hagridot, aminek a mérge akadályozza a sebek gyógyulását.
A baljós kép kiegészítéseként a vadőr egy tehén vagy valami hasonló állat félbevágott tetemét tartotta a vállán.
— Ma az erdőben tartjuk az órát! — kurjantott oda vidáman a közeledő diákoknak, és fejével a fák sűrűje felé bökött. — Ott kellemesebb az idő. Meg hát a sötétet szeretik…
— Mik szeretik a sötétet? — hallotta Harry Malfoy társaihoz intézett kérdését. A mardekáros fiú hangja kissé riadtan csengett. — Mit mondott, mi szereti a sötétet? Ti hallottátok?
Malfoy egyetlenegyszer járt a Tiltott Rengetegben, és akkkor se viselkedett valami bátran. Harry elmosolyodott magában: a meccs óta ujjongva fogadott mindent, ami Malfoynak rossz.
Hagrid derűs képpel nézett végig tanítványain.
— Készen álltok? — kérdezte. — Helyes… A kirándulást a Tiltott rengetegbe az ötödik évre tartogattam nektek. Legjobb, ha természetes élőhelyükön nézzük meg a kis bestiáinkat. A mai témánk egy igen ritkán látható faj. Úgy tudom, az országban csak nekem sikerült megszelídíteni őket.
— Biztos, hogy szelídek? — kérdezte az előbbinél is riadtabban Malfoy. — Volt már olyan, hogy vérszomjas állatokkal kellett dolgoznunk az órán…
A mardekárosok helyeslően morogtak, és néhány griffendéles arcáról is lerítt, hogy osztja Malfoy aggodalmát. Hagrid összehúzta a szemöldökét, és kicsit feljebb rántotta a fél tehenet a vállán.
— Persze hogy szelídek! — felelte méltatlankodva.
— Akkor meg mitől sebes az arca? — kérdezte szemtelenül.
— Semmi közöd hozzá! — fortyant fel Hagrid. — Elég a buta kérdésekből! Gyertek utánam!
Azzal megfordult, és bevette magát a fák közé. A csoport egyetlen tagja sem sietett követni őt. Harry rápillantott Ronra és Hermionéra, akik sóhajtva bólintottak, és elindultak Hagrid után.
A többiek sorban ugyanígy tettek.
Tíz perc gyaloglás után elértek egy helyre, ahol olyan sűrűn álltak a fák, hogy koronáik felfogták a havat, sőt a fény nagy részét is. Alattuk szinte esti sötétség honolt. Hagrid nyögve ledobta válláról a tehéntetemet, majd néhány lépésnyire eltávolodott tőle, és az érkező diákok felé fordult. Azok fától fáig osonva, riadt arccal követték.
— Gyertek csak, gyertek! — biztatta őket Hagrid. — A hússzag is idecsalogatná őket, de azért szólok nekik, hogy tudják, kik vagyunk.
A vadőr megfordult, loboncos haját hátravetve felszegte fejét, majd különös rikkantást hallatott. A hang úgy szállt a fák között, mint egy hatalmas madár torz éneke. Mégse nevetett rajta senki — a diákok megnyikkanni se mertek a félelemtől.
Hagrid megismételte a rikoltást. A következő egy perc azzal telt, hogy mindenki nyugtalanul pislogott a fák közé, az érkező vadat várva. Aztán — épp mikor Hagrid harmadszor is felszegte fejét, nagy levegőt vett — Harry megbökte Ront, és két göcsörtös fa közé mutatott.
Először két fénylő, fehér szem jelent meg, aztán kibontakozott a sötétből egy nagy, fekete szárnyas ló sárkányfeje, nyaka, csontsovány teste. Az állat néhány másodpercig fekete farkát lengetve fürkészte a diákokat, aztán lehajtotta a fejét, és hegyes fogakkal marcangolni kezdte a fél tehenet.
Harry hatalmas megkönnyebbülést érzett. Végre hát itt volt a bizonyíték, hogy a szárnyas bestiák nem csupán képzeletének szüleményei, hanem valóban léteznek. Izgatottan ránézett Ronra, de barátja még mindig a sötét fák felé tekingetett, és hamarosan oda súgta neki:
— Miért nem hívja őket újra Hagrid?
A diákok többsége Ronhoz hasonlóan értetlenkedő és félős-izgatott arcot vágott, s mindenhova néztek, csak az előttük álló lóra nem. Úgy tűnt, Harryn kívül csak két ember látja az állatot: Monstro mögött álló nyúlánk, mardekáros fiú, aki undorodó arcot vágott, és Neville, aki a bestia lengő farkát követte pillantásával.
— Aha, ott jön egy másik is! — örvendezett Hagrid.
A fák közül újabb fekete ló lépett ki. Menet közben behúzta bőr redős szárnyát, majd fejét leszegve falatozni kezdett.
— Tegye fel a kezét, aki látja őket!
Harry jelentkezett; nagyon örült neki, hogy végre hallhatja a rémlovak rejtélyének megoldását. Hagrid ránézett, és bólintott.
— Igen… igen, tudtam, hogy te látni fogod őket, Harry — szólt komoly arccal. — Te is, Neville? És…
— Elnézést kérek — nyekeregte Malfoy — de megmondaná, hogy mit kell látnunk?
Hagrid válasz helyett a tehénre bökött. A diákok bámulni kezdték a tetemet, majd rémülten felnyögtek, Parvati felsikoltott. Harry sejtette, miért: elég furcsa látvány lehetett, hogy a tehén csontjairól falatnyi adagokban elpárolog a hús.
— Mi csinálja ezt? — kérdezte rémülten Parvati, miután bemenekült a legközelebbi fa mögé.
— Thesztrálok — felelte büszkén Hagrid. A Harry mellett álló Hermione halk „Ó!”-val jelezte, hogy most már érti a dolgot. — Roxfortnak egész ménese van belőlük. Ki tudja megmondani…
— De hát azok szerencsétlenséget hoznak! — vágott a szavába a rettegő Parvati. — Aki látja őket, azt mindenféle szörnyűségek érik! Trelawney professzor mondta egyszer…
— Ugyan, dehogy! — nevetett Hagrid. — Az csak babona! Dehogyis hoznak szerencsétlenséget. Nagyon jó eszű állatok, és hasznosak is! Igaz, ezeknek itt nincs sok munkájuk, csak az iskolai kocsikat húzzák, meg Dumbledore viszi el őket néha, ha messzire utazik, és nem akar hoppanálni… Nézzétek, jön még egy pár…
További két ló lépett ki zajtalanul a fák rejtekéből. Az egyik egészen közel haladt el Parvati mellett — a lány megborzongott, és még jobban a fához lapult.
— Éreztem valamit! Itt van a közelemben!
— Ne félj, nem bánt — nyugtatta meg Hagrid. — Na, ki tudja megmondani, hogy miért csak néhányan látják őket?
Hermione jelentkezett.
— Hadd halljam! — nézett rá mosolyogva a vadőr.
— A thesztrálokat csak azok látják — szólt Hermione — akik találkoztak már a halállal.
Hagrid ünnepélyes komolysággal bólintott.
— Pontosan így van. Tíz pont a Griffendélnek. Nos, a thesztrálokkal végeztünk.
— Ehhem, ehhem.
Harrytől alig két méterre ott állt Umbridge professzor. Már ismert zöld süvege és köpenye volt rajta, s karjában dajkálta szeretett jegyzettömbjét. Hagrid, aki még nem ismerte Umbridge köhécselését, aggódva pillantott a legközelebbi thesztrálra — nyilván azt hitte, a ló kehesedett meg.
— Ehhem, ehhem.
— Á, jó napot! — köszönt mosolyogva a vadőr, miután végre azonosította a hang forrását.
— Megkapta az üzenetet, amit reggel a kunyhójába küldtem? — kérdezte Umbridge. Ezúttal is hangosan és lassan beszélt, mintha nehéz felfogású külföldihez szólna. — Értesítettem benne, hogy ma óralátogatást tartok magánál.
— Hogyne, megkaptam — bólogatott vidáman Hagrid. — Örülök, hogy megtalált minket. Hát, amint látja… vagyis hát, nem tudom… látja? Szóval ma a thesztrálokkal foglalkozunk…
— Tessék? — Umbridge összehúzta a szemöldökét, és a füléhez emelte kezét. — Mit mondott?
Hagrid megzavarodott egy kissé.
— Öhm… Thesztrálok! — ismételte jó hangosan. — Nagy… öhm… szárnyas lovak, tudja!
És biztató mosollyal meglengette hatalmas karjait. Umbridge felvonta a szemöldökét, és hangosan motyogva feljegyezte a pergamenjére: Óráján… primitív… jelbeszéddel… érteti… meg… magát.
Hagrid kissé elpirult, s megint a csoporthoz fordult.
— Na… szóval… Hol is tartottam?
— Rövid… távú… emlékezete… gyenge — motyogta mindezt mindenki számára érthetően Umbridge. Draco Malfoy olyan arcot vágott, mintha előre hozták volna egy hónappal a karácsonyt; Hermione viszont elvörösödött a dühtől.
— Öhm, szóval… — dörmögte Hagrid. Vetett egy nyugtalan pillantást Umbridge jegyzettömbjére, aztán összeszedte magát, és folytatta: — Azt akartam elmondani nektek, hogyan lett az iskolának ménese. Az elején egy csődörünk és öt kancánk volt. Ez Tenebrusz… — Itt megcsapkodta az elsőnek érkezett ló hátát. — Ő a kedvencem, az első thesztrál, amelyik itt született az erdőben.
— Tudatában van annak — szólt közbe harsány hangon Umbridge — hogy a Mágiaügyi Minisztérium a thesztrálokat veszélyes bestiáknak minősítette?
Harrynek elszorult a torka, Hagrid viszont csak kuncogott.
— Dehogy veszélyesek a thesztrálok! Nem mondom, odakapnak ha felbosszantják őket…
— Látható… élvezettel… beszél… az… erőszakról… — motyogta sercegő pennával Umbridge.
— Nem… Ugyan, dehogy! — Hagrid most már tényleg megrémült. — A kutya is harap, ha bántják, nem igaz? A thesztráloknak a haláldolog miatt rossz a hírük… Tudom, hogy sokan baljós előjelnek tartják őket, de ez alaptalan hiedelem!
Umbridge nem válaszolt. Befejezte, amit éppen írt, azután felnézett Hagridra, és hangosan, tagoltan így szólt:
— Folytassa az órát! Én körbejárok… — Két ujjával utánozta a járást. (Malfoy és Pansy Parkinson rázkódtak az elfojtott nevetéstől.) — …a tanulók között… (Itt rámutatott néhány diákra.) …és kérdéseket teszek fel nekik. — Azzal a szájára bökött, a beszédre utalva.
Hagrid értetlenül meredt rá — nyilván fogalma se volt, miért beszél vele úgy Umbridge, mintha tökéletesen süket lenne. Hermionénak a könnye is kicsordult dühében.
— Gonosz vén banya! — suttogta, mikor Umbridge elsétált Pansy Parkinson felé. — Tudom, mire készülsz, te alattomos, undok…
— Öhm… na szóval… — Hagrid igyekezett újra felvenni magyarázata fonalát. — Szóval a thesztrálok… Nagyon sok jó tulajdonságuk van…
— Áruld el nekem — szólalt meg zengő hangon Umbridge, Pansy Parkinsonhoz intézve szavait — általában érteni szoktátok Hagrid professzor beszédét?
Hermionéhoz hasonlóan Pansynek is könnyes volt a szeme, de neki a nevetéstől.
— Nem, mert… sokszor… olyan, mintha… csak brummogna… — felelte a vihogástól elcsukló hangon.
Umbridge feljegyzett valamit. Hagrid elvörösödött arcának ép részein, de igyekezett úgy tenni, mintha nem hallotta volna Pansy szavait.
— Öh… szóval… sok jó tulajdonságuk van a thesztráloknak. Ha az ember megszelídíti őket, úgy, mint ezeket, akkor többet biztosan nem téved el utazás közben. Prímán tájékozódnak, csak megmondom nekik, hova akarok menni, és…
— Ha ugyan megértik, amit mond — szólt közbe fennhangon Malfoy. Pansy Parkinson ettől megint nevetőgörcsöt kapott.
Umbridge professzor elnézően rájuk mosolygott, aztán Nevillehez fordult.
— Te látod a thesztrálokat, Longbottom, igaz?
Neville bólintott.
— Kit láttál meghalni? — kérdezte részvétlen közönnyel.
— A… a nagyapámat — felelte Neville.
— És mit szólsz hozzájuk? — A főinspektor húsos ujjával a lovak felé bökött. Azok időközben a tetem nagy részét bekebelezték.
— Hát… — Neville félős pillantást vetett Hagrid felé. — Hát… hm… jók…
— A tanulók… nem merik… bevallani… hogy… félnek. — motyogta Umbridge, miközben jegyzetelt.
— Nem! — méltatlankodott Neville. — Egyáltalán nem félek tőle!
— Nem kell szégyellned. — Umbridge vállon veregette Nevillet, és megnyugtatónak szánt, ám inkább ijesztőre sikeredett mosolyt virított rá. Majd megint Hagridhoz fordult, és hangosan, lassan folytatta: — Azt hiszem, bőven eleget láttam. Tíz nap múlva… (feltartotta tíz kövér ujját) …megkapja… (Úgy csinált, mintha elvenne valamit a levegőből.) …a felülvizsgálat eredményét. — Rámutatott a jegyzettömbre, majd legszélesebb varangymosolyával arcán elfordult, és távozott. Malfoy és Pansy Parkinson a hasukat fogva nevettek, Hermione remegett a dühtől, Neville pedig döbbenten pislogott.
— Hazug, álnok, rosszindulatú vén szörnyeteg! — fakadt ki Hermione fél órával később, mikor már a kastély felé taposták a havat. — Tudjátok, miért csinálta ezt? Mert pikkel a félemberekre. Csak mert Hagrid édesanyja óriás volt, úgy akarja beállítani őt, mintha valami iszapagyú troll lenne… Ráadásul ez egyáltalán nem is volt rossz óra! Azt hittem, megint durrfarkú szurcsókokat vagy hasonlókat fog hozni, de a thesztrálokkal nem volt semmi baj. Hagrid tényleg kitett magáért.
— Umbridge azt mondta, veszélyes bestiák. — jegyezte meg Ron.
Hermione türelmetlenül legyintett.
— Meg tudják védeni magukat, ahogy Hagrid is mondta. Persze egy olyan tanár, mint Suette-Pollts biztos csak a RAVASZ előtt mutatná meg őket, de hát tényleg izgalmas állatok, nem? Bár láttam volna őket!
— Tényleg azt kívánod? — kérdezte csendesen Harry.
Hermione észbe kapott, és megborzongott.
— Jaj, Harry… ne haragudj! Nem, dehogy kívánom. Butaságot mondtam.
— Semmi baj — felelte sietve Harry.
— Én azon csodálkozom, hogy ilyen sokan látták őket — mondta Ron. — Hárman a csoportból…
— Ne álmodozz, Weasley — szólt egy undok hang. Harryék most vették csak észre, hogy Malfoy, Crak és Monstro ott lépkednek a nyomukban. — Hiába néznéd végig, ahogy valaki kinyiffan, a kvaffot utána se látnád jobban.
A mardekáros hármas nagyot röhögött, s miután előretolakodtak Harryék között, kórusban zengeni kezdték a Weasleyt nézni szinte jó! kezdetű indulót. Ron a füléig elvörösödött.
— Ne foglalkozz velük! — harsogta éneklő hangon Hermione, aztán elővette pálcáját, és újra elvégezte a forró levegőt készítő bűbájt, hogy utat olvasszon hármuknak az üvegházak felé.
A december még több havat hozott, az ötödéveseknek pedig házifeladat-lavinát. Karácsony közeledtével Ron és Hermione prefektusi teendői is megszaporodtak. Nekik kellett felügyelniük a kastély feldíszítését (— Próbáld ki, milyen úgy aranyszalagot aggatni, hogy Hóborc a nyakadra tekeri, és meg akar fojtani vele! — dühöngött Ron.), kordában kellett tartaniuk az első- és másodéveseket, akik a kemény hideg miatt az épületben töltötték a szüneteket (— Ha hallanád, milyen szemtelenek azok a kis taknyosok! — háborgott Ron. — Mi tiszteltük a nagyobbakat elsős korunkban!), és rendszeresen folyosói őrjáratra kellett menniük Árgus Friccsel, akinek rögeszméjévé vált, hogy a karácsonyi hangulat varázslópárbaj-hullámot fog elindítani a diákok között. (— Sárkánytrágya van a fejében, komolyan! — mérgelődött Ron.) Annyi dolguk volt, hogy Hermione felhagyott a manósapkák készítésével, pedig — mint mondta — már csak három darab volt neki raktáron.
— Azok a szerencsétlenek, akiket még nem szabadítottam fel, most itt tölthetik a karácsonyt, mert nincs elég sapka! — sopánkodott Hermione.
Harry, aki azóta se közölte Hermionéval a kiábrándító igazságot a félkész mágiatörténet-dolgozata fölé hajolt. Az egész karácsony téma kellemetlen volt számára. Tanulóévei során most először mindenképp a Roxforttól távol akarta tölteni az ünnepeket.
A kviddicseltiltás és a Hagridot fenyegető intézkedések az egész iskolát ellenszenvessé tették számára. Az egyetlen dolog, aminek őrülni tudott, a DS volt; az önvédelmi edzéseket azonban fel kellett függeszteni a szünet idejére, hiszen szinte minden résztvevő otthon készült tölteni az ünnepnapokat. Hermione bejelentette, hogy síelni megy a szüleivel, Ron az Odúba készült — Harry napokig csak némán irigykedett rá, de mikor végül megkérdezte Ront, hogyan fog hazamenni, barátja így felelt:
— De hiszen te is jössz! Nem mondtam? Anya azt írta, hívjalak meg!
Hermione rosszallóan csóválta a fejét, Harryt viszont egy csapásra felvidította a gondolat, hogy az Odúban karácsonyozhat.
Ugyanakkor némi bűntudata támadt, amiért a szünetben magára hagyja Siriust. Arra gondolt, majd megpróbálja rábeszélni Mrs. Weasleyt, hogy keresztapját is hívja meg az Odúba — bár nemigen bízott a sikerben, hiszen Sirius és Mrs. Weasley kapcsolata nem volt épp felhőtlen. Abban is kételkedett, hogy Dumbledore engedélyezné a kiruccanást Siriusnak. Utolsó tűzbeli megjelenése óta keresztapja nem jelentkezett, s bár Harry tudta, hogy Umbridge miatt mindenfajta kapcsolatfelvételi kísérlet igen kockázatos lenne, mégis fájt arra gondolnia, hogy Sirius karácsonykor egyedül gubbaszt majd anyja régi házában, vagy épp Siporral húzogatja a pukkantós bonbonokat.
A szünet előtti utolsó DS-találkozó előtt Harry korán felment a Szükség Szobájába. Nem is bánta meg, hogy így tett: mikor kigyúltak a fáklyák, döbbenten látta, hogy a terem sajátos karácsonyi díszbe öltözött. A titkos akció elkövetője csak Dobby lehetett: a mennyezetről vagy száz aranygömb lógott alá, s azok mindegyike Harry arcképét, valamint a következő feliratot viselte: „BOLDOG KARÁCSONYT, HARRY POTTER, URAM!” Harry épp végzett a gömbök eltüntetésével, mikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta az álmodozó arcú Luna Lovegood.
— Szervusz — szólt, és réveteg lassúsággal végignézett a megmaradt díszeken. — Szépek. Te tetted fel őket?
— Nem — felelte Harry. — Dobby, a házimanó szórakozott.
— Fagyöngy — motyogta Luna, egy csokor fehér bogyós növényre mutatva, ami épp Harry feje fölött lógott. Harrynek eszébe jutott a mondás, miszerint „fagyöngy alatt szabad a csók”, és gyorsan kiugrott a növénydísz alól.
— Helyes — bólintott nagy komolyan Luna. — Sokszor laknak bennük narglik.
Harry nem tudta meg, mik azok a narglik, mert ekkor megérkezett Angelina, Katie és Alicia. Mindhárman ziháltak, és szemlátomást át voltak fázva.
— Megvan az utódod — szólt rosszkedvűen Angelina, és a sarokba dobta köpenyét.
— Az utódom? — értetlenkedett Harry.
— Igen, meg Fredé és George-é — magyarázta ingerülten Angelina. — Kiválasztottuk az új fogót!
— Ki lett az? — kérdezte gyorsan Harry.
— Ginny Weasley — válaszolta Katie.
Harry eltátotta a száját.
— Persze, tudom… — legyintett Angelina. Előhúzta varázspálcát, és bemelegítő karhajlításokat végzett. — Különben egyáltalán nem rossz a kislány. Neked persze a nyomodba se ér, de mivel rád nem számíthatunk…
A mondatot lesújtó pillantással fejezte be. Harry lenyelte az ingerült választ, ami már a nyelve hegyén volt, s inkább tovább érdeklődött. — És kik a terelők?
— Andrew Kirke és Jack Sloper — felelte fintorogva Alicia. — Egyik se valami nagy szám, de a többi jelentkezőhöz képest zsenik.
A borús hangulatú beszélgetésnek Ron, Hermione és Neville érkezése vetett véget.
— Jól van, figyeljetek! — szólította meg Harry a zsibongó társaságot. — Arra gondoltam, hogy ma ismételjük át az eddig gyakorolt varázslatokat. Ez az utolsó edzés a szünet előtt. Nincs értelme új dologba kezdenünk, hiszen három hétig nem találkozunk…
— Nem csinálunk semmi újat? — morogta az örökké elégedetlen Zacharias Smith. — Ha ezt tudom, el se jöttem volna.
— Akkor nagyon sajnáljuk, hogy Harry nem értesített előre — felelte neki fennhangon Fred.
Többen kuncogtak a frappáns válaszon. Harry látta, hogy Cho is nevet, és megint olyan érzése támadt, mintha ledöccent volna egy láthatatlan lépcsőn.
— Párokban fogunk dolgozni. Először tíz percig gyakoroljuk a hátráltató ártást, aztán elővesszük a párnákat, és újra megpróbáljuk a kábító átkot.
A társaság párokra oszlott — Harry partnere, mint mindig, Neville lett. Hamarosan felhangzottak az első Obstructo!-kiáltások; akit eltalált az ártás, körülbelül egy percre harcképtelenné vált — addig partnere a többieket nézegette — azután folytathatta a gyakorlást.
Neville-re rá se lehetett ismerni, olyan sokat fejlődött az első edzés óta. Harry, miután háromszor dermedt meg egymás után, átküldte Ronékhoz Neville-t, ő maga pedig ellenőrző körútra indult a teremben. Mikor elhaladt Cho mellett, a lány rámosolygott — Harry ezután alig tudott ellenállni a kísértésnek, hogy még jó párszor arra menjen.
Miután letelt a hátráltató ártásra szánt tíz perc, előkerültek a párnák, és következett a kábítás. Ezt az átkot helyszűke miatt egyszerre csak a csoport fele tudta gyakorolni. Harry dagadt a büszkeségtől, ahogy elnézte tanítványait. Igaz, Neville Deanre célzott, mégis végül Padma Patilt kábította el, de nála ezt is sikerként lehetett elkönyvelni, és a többiek is nagyon sokat fejlődtek.
Egy óra elteltével Harry leállította a gyakorlást.
— Már nagyon jók vagytok — szólt széles mosollyal. — A szünet után megpróbálkozunk pár komolyabb dologgal, esetleg akár a patrónus-bűbájjal is.
A bejelentést izgatott moraj fogadta. Aztán mindenki szedelőzködni kezdett, majd a DS-tagok a szokásos módon, kettes-hármas csoportokban útnak indultak hálókörleteik felé. A legtöbben búcsúzóul boldog karácsonyt kívántak Harrynek, s ő jókedvűen hozzálátott a párnák elpakolásához. Ron és Hermione segítettek neki, aztán elmentek — Harry eltéblábolt még a teremben, remélve, hogy Chótól is kap egy karácsonyi jókívánságot.
— Nem, menj csak — hallotta a lány hangját.
A mondat, bár a Marietta nevű barátnőnek szólt, nagy hatással volt Harryre: szíve egyszerre felugrott az ádámcsutkája mögé. Továbbra is úgy tett, mintha a párnakupacot igazgatná, pedig jól tudta, hogy már csak ketten vannak a teremben. Arra várt, hogy Cho megszólítsa — de helyette hangos szipogást hallott.
Harry megfordult. Cho a terem közepén állt, s könnyek csorogtak le az arcán.
— Mi…
Harrynek fogalma sem volt, mit csináljon a némán zokogó lánnyal.
— Mi baj? — kérdezte szinte suttogva.
Cho a fejét rázta, és megtörölte szemét a talárja ujjával.
— Ne haragudj — szólt rekedten. — Tudod… ezekről a dolgok. amiket tanulunk… mindig az jut az eszembe, hogy… hogy ő is gyakorolta volna ezeket… akkor még ma is élne.
Harry szíve sebesen süllyedni kezdett lefelé, és végül valahol a köldöke tájékán állapodott meg. Tudhatta volna… Cho Cedricről akart beszélni vele.
— Jól tudta ezeket a bűbájokat — felelte sóhajtva. — Nagyon is jól, különben nem jutott volna el a labirintus közepéig. De akit Voldemort meg akar ölni, annak nincs esélye.
Voldemort nevét hallva Cho csuklott egyet, de azért pislogás nélkül nézett Harryre.
— Te is túlélted, kisbaba korodban — mondta csendesen.
— Igen, persze — sóhajtott Harry, és egy lépést tett az ajtó felé. — De hogy miért, azt nem tudom, és más se tudja, úgyhogy nincs mit büszkélkednem vele.
— Jaj, ne menj el! — kiáltott fel sírós hangon Cho. — Ne haragudj, hogy így kiborultam… nem akartam…
Újra csuklott egyet. Még így, vörös és megdagadt szemmel is nagyon szép volt. Harry borzalmasan érezte magát. Mennyivel jobban örült volna egy egyszerű karácsonyi jókívánságnak!
— Tudom, hogy szörnyű lehet neked — folytatta Cho, és megint megtörölte a szemét. — Szörnyű lehet, hogy Cedricről beszélek, hisz láttad, amikor meghalt… Biztosan szeretnéd inkább elfelejteni.
Harry nem válaszolt. Igent kellett volna felelnie erre, de nem akarta megbántani Chót.
— Nagyon jó tanár vagy — mondta könnyes mosollyal a lány. — Eddig soha senkit nem sikerült elkábítanom.
— Köszönöm — motyogta zavartan Harry.
Egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztek. Harry égető vágyat érzett, hogy kirohanjon a teremből, ugyanakkor képtelen volt akár csak megmozdítani a lábát.
— Fagyöngy — szólt halkan Cho, és a mennyezet felé mutatott.
— Aha — motyogta kiszáradt szájjal Harry. — Biztos tele van narglikkal.
— Mi az a nargli?
— Fogalmam sincs — felelte Harry. Cho még közelebb ment hozzá, s ő úgy érezte, mintha egy kósza kábító átok fejen találta volna.
— Kérdezd meg Lükét… akarom mondani, Lunát.
Cho egy csuklós-nevetős hangot hallatott. Vészesen fogyott köztük a távolság — Harry már meg tudta volna számolni a szeplőt a lány orrán.
— Nagyon kedves fiú vagy.
Harry fejéből az utolsó gondolat is elszállt. Bizsergés áradt a testében, megbénítva a kezét, a lábát és az agyát. Cho már nagyon közel volt hozzá. Jól látta a lány szempilláján ülő összes kis könnycseppet…
Fél órával később, mikor Harry bemászott a Griffendél-toronyba, a klubhelyiség már szinte üres volt, de Hermionét és Ront még ott találta. Hermione a kandalló előtti asztalnál ült, és hosszú levelet körmölt; a pergamentekercs teleírt része már lelógott az asztalról.
Ron a kandallószőnyegen hasalt, és átváltoztatástan-házifeladatát próbálta befejezni.
— Hol voltál ilyen sokáig? — kérdezte, mikor Harry lehuppant Hermione mellé.
Harry nem felelt. A folyamatos döbbenet állapotában volt. Lényének egyik fele el akarta mondani, hogy mi történt, a másik fele viszont magával akarta vinni a titkot a sírba.
— Jól vagy, Harry? — kérdezte pennája mögül kilesve Hermione.
Harry erőtlenül vállat vont. Igazság szerint fogalma se volt, hogy jól van-e.
— Mi baj? — kérdezte Ron, s feltámaszkodott a könyökére, hogy jobban lássa Harryt. — Mi történt?
Harry nemcsak azt nem tudta, mondjon-e valamit, hanem azt se, hogy ha igen, akkor mit mondjon. Már épp eldöntötte, hogy a hallgatást választja, mikor Hermione átvette a beszélgetés irányítását.
— Chóval voltál? — kérdezte kertelés nélkül. — Odament hozzád az edzés után?
Harry bágyadt csodálkozással bólintott. Ron kuncogni kezdett, de Hermione egy szemvillanással elhallgattatta.
— Na és… mit akart tőled? — kérdezte komolykodva Ron.
— Hát… — kezdte rekedten Harry. Megköszörülte a torkát, aztán újra nekifutott. — Hát… öö…
— Csókolóztatok? — kérdezett rá Hermione.
Ron egy szempillantás alatt felült fektéből. Közben felrúgta a tintásüvegét, de nem törődött vele, csak bámulta Harryt.
— Na?
Harry először barátja izgatott-nevetős arcára pillantott, aztán ránézett Hermionéra — aki szemöldökráncolva fürkészte őt — és végül bólintott.
— Juhééé!
Ron a levegőbe bokszolt, majd harsogó kacagásban tört ki. Ezzel sikerült alaposan ráijesztenie az ablaknál üldögélő másodévesekre. Harry bizonytalan mosollyal nézte a barátját, aki ezután fetrengeni kezdett a kandallószőnyegen. Hermione mélységesen megvető pillantást küldött Ron felé, aztán folytatta a levélírást.
— Na és? — szólalt meg végül Ron. — Milyen volt?
Harry elgondolkodott.
— Nedves — felelte végül őszintén.
Ron erre olyan hangot hallatott, amiről nem lehetett eldönteni, hogy az tetszés vagy az undor kifejezése-e.
— Mert sírt — magyarázta búsan Harry.
— Igen? — Ron mosolya kissé elhalványult. — Olyan rosszul csókolózol?
— Nem tom — felelte Harry. Erre a lehetőségre eddig nem gondolt, s most nyugtalanság fogta el. — Lehet.
— Dehogy csókolózol rosszul — szólt oda Hermione, fel se pillantva a levélből.
— Azt meg honnan tudod? — kérdezte Harry.
— Onnan, hogy Cho mostanában folyton sír — hangzott a felelet.
— Sír evés közben, sír a vécén, sír mindenhol.
— Azért a csókolózás felvidíthatta volna — jegyezte meg vigyorogva Ron.
— Vedd tudomásul, Ron — szólt Hermione, miközben megmártotta pennáját — hogy te vagy a legérzéketlenebb fafej, akivel valaha összehozott a balsors.
— Ezt most mért mondod? — méltatlankodott Ron. — Mondd meg: kinek jut eszébe sírni, mikor csókolózik valakivel?
— Így van: kinek? — erősítette meg a kérdést Harry.
Hermione sajnálkozva nézett a két fiúra.
— Komolyan fogalmatok sincs róla, mit érez mostanában Cho?
— Nincs — felelték kórusban a fiúk.
Hermione sóhajtott, és letette pennáját.
— Akkor elmondom. Nagyon szomorú, mert Cedric meghal Plusz meg van zavarodva, mert szerette Cedricet, most pedig Harryt szereti, és nem tudja eldönteni, melyikük a fontosabb neki. Emellett bűntudata is van, mert azt hiszi, megsérti Cedric emlékét, ha csókolózik Harryvel, meg járni kezd vele. És gondolom, attól is fél, hogy mit fognak szólni hozzá a többiek. Egyébként se tudja pontosan, mit érez Harry iránt, mivel Harry volt ott, amikor Cedric meghalt… Úgyhogy az egész dolog nagyon zavaros és fájdalmas neki. Ja, és még attól is fél, hogy kiteszik a Hollóhát kviddics csapatából, mert rosszul játszik.
A monológot néhány másodperces döbbent csend fogadta. Aztán Ron megszólalt:
— Egyszerre ennyi mindent nem érezhet valaki, mert felrobbanna.
— Csak azért, mert te egy teáskanál érzelmi színvonalán állsz, nem kell másokról is ezt feltételezned — válaszolta gonoszul Hermione, és megint kézbe vette a pennáját.
— De hát ő kezdte — védekezett Harry. — Én nem is… Odajött hozzám, és aztán csak sírt… Nem tudtam, mit csináljak vele…
Ron rémült arcot vágott.
— Semmi gond, ne vádold magad — sietett megnyugtatni Harryt.
— Csak kedvességet várt tőled. — Hermione összeráncolta a homlokát. — Kedves voltál vele, ugye?
— Hát… — Harry érezte, hogy kellemetlen forróság önti el az arcát. — Igen… megveregettem a hátát.
Hermione szemlátomást nagyon nehezen tudta fékezni bosszús rángásba kezdő arcizmait.
— Az is valami — felelte. — Találkoztok majd?
— Persze — bólintott Harry. — A DS-edzéseken biztos.
— Tudod, hogy nem úgy gondolom — legyintett türelmetlenül Hermione.
Harry nem válaszolt. Hermione kérdése zavarba ejtő kilátások egész sorát villantotta fel a fejében. Elképzelte, hogy elmegy valahova, például Roxmortsba Chóval, és ott órákig kettesben van vele. Azután, ami történt, Cho biztosan elvár valamilyen meghívást… A gondolattól Harry gyomra öklömnyire zsugorodott.
— Nem baj — szólt szórakozottan Hermione, és megint a levelébe temetkezett — rengeteg lehetőséged lesz még randira hívni őt.
— És mi van, ha nem akarja randira hívni? — kérdezte Ron, szokatlanul ravasz arccal figyelve Harryt.
— Ne beszélj butaságokat! — legyintett Hermione. — Harrynek már nem is tudom, mióta tetszik Cho. Így van?
Harry hallgatott. Igen, régóta tetszik neki a lány, de esetleges együttlétüket mindig úgy képzelte el, hogy Cho jól érzi magát — nem úgy, hogy végig csorognak a könnyei.
— Kinek írod azt a regényt? — kérdezte Ron. Megpróbált belepillantani az immár a földet söprő pergamenbe, de Hermione gyorsan válaszolt.
— Viktornak.
— Krumnak?
— Hány Viktort ismerünk még?
Ron nem felelt, csak duzzogó arcot vágott. A következő húsz percben egyikük sem szólalt meg. Ron hosszú horkantások és gyakori dühös satírozás közepette befejezte az átváltoztatástan-dolgozatát, Hermione pedig a pergamentekercs fennmaradó részét is teleírta. Akkor aztán összecsavarta, és gondosan lepecsételte a levelet. Harry ezalatt a tűzbe bámult; most nagyon örült volna, ha megjelenik Sirius feje, és bölcs tanácsokat ad neki a lányokkal kapcsolatban. A lángnyelvek azonban üresen lobogtak, majd lassan kihunytak. Azután a vöröslő zsarátnokok is hamuvá hűltek.
Megint ők maradtak utolsónak a klubhelyiségben.
— Na, jó éjszakát — szólt nagyot ásítva Hermione, és már indult is a lányok lépcsője felé.
— Szerinted mit eszik Krumban? — fordult Harryhez Ron, mikor már ők is a csigalépcsőt taposták.
— Hát… — Harry elgondolkozott a problémán. — Gondolom, ő már felnőttebb… és hát nemzetközi hírű kviddicsező…
— Jó, de azon kívül — türelmetlenkedett Ron. — Hiszen egy szörnyű, mogorva alak!
— Hát igen, egy kicsit zárkózott — hagyta rá Harry, s közben Chóra gondolt.
Odafent csendben átöltöztek pizsamába. Dean, Seamus és Neville már aludtak. Harry letette a szemüvegét az éjjeliszekrényre, aztán bebújt a takaró alá. Az ágyfüggönyt nem húzta be, inkább kibámult arra a csillagos égdarabra, amit a Neville ágya melletti ablak látni engedett. Ha előző este tudta volna, hogy huszonnégy óra múlva túl lesz az első csókolózáson Cho Changgal…
— Jó éjszakát — morogta Ron a sötétből.
— Jó éjszakát.
Legközelebb… ha ugyan lesz legközelebb… Cho talán vidámabb lesz. Meg kellett volna hívnia őt valahova; Cho biztos el is várta volna, és most nagyon dühös rá… vagy álmatlanul fekszik az ágyában, és Cedricet siratja. Harry nem tudta, mit higgyen, Hermione magyarázata nem segített neki, csak még jobban összekuszált mindent a fejében.
Kéne egy „női észjárás” tantárgy, gondolta Harry, és az oldalára fordult. Sokkal hasznosabb lenne, mint a jóslástan…
Harry álmában újra a DS-teremben állt… Cho a szemére hányta, hogy hazugsággal odacsalta őt: százötven csokibékás kártyát ígért… — Cedrictől ilyen sok csokibékás kártyát kaptam! — kiabálta a lány, és a levegőbe szórt több marék kártyát, amit a talárjából kapkodott elő. Aztán átváltozott Hermionévá, aki azt mondta: — Megígérted, Harry… Adnod kell neki valamit helyette… mondjuk a Tűzvillámodat. — Harry magyarázni kezdte, hogy nem tudja Chónak adni a seprűjét, mert Umbridge elvette, de különben se ígért semmit, és csak azért ment fel a DS-terembe, hogy Dobby fejét mintázó karácsonyi gömböket aggasson fel…
Az álom elúszott, és egy másik jött helyette…
Sima, erős és hajlékony volt a teste… Hason csúszva haladt egy hideg kőpadlón, fényes rácsok között… Sötét volt, mégis látta maga körül a tárgyakat: azok különös, vibráló színekben derengtek… Fejét elfordította, körülnézett… a folyosó üresnek tűnt… de mégsem… a sötétben felsejlettek egy ember körvonalai… a folyosót lezáró ajtó előtt egy férfi ült, mellére bukott fejjel…
Harry kidugta a nyelvét… megérezte az ember szagát… a férfi élt, csak elnyomta az álom…
Jó volna megharapni a férfit… de uralkodnia kell ösztönein… fontosabb dolga van…
A férfi azonban most megmozdult… talpra szökkent, és lábáról ezüstszínű köpönyeg hullott a földre. Harry látta vibráló, elmosódott körvonalú alakját… A férfi fölé tornyosult, és pálcát húzott elő az övéből… most már nem volt választása… villámgyorsan felemelkedett a földről, és odacsapott a fejével… egyszer, kétszer, háromszor… fogai beletéptek a férfi testébe… állkapcsai között bordák ropogtak, szájában érezte a vér ízét…
A férfi ordított kínjában… aztán elcsendesedett… hátratántorodott, és összeroskadt a fal tövében…
Harrynek borzalmasan fájt a homloka… mintha fel akarna robbanni.
— Harry! Harry!
Kinyitotta a szemét. Érezte, hogy arca jeges verejtékben úszik, a lepedő rácsavarodott a testére, akár egy kényszerzubbony, s a homlokához mintha izzó vasat nyomtak volna.
— Harry!
Ron rémült arcát látta maga előtt, s az ágy lábánál is állt két ember. Az arcára szorította a kezét; elvakította a fájdalom… az oldalára fordult, és lehányta az ágy szélét.
— Nagyon rosszul van — csendült egy ijedt hang. — Nem kéne hívni valakit?
— Harry! Harry!
Meg kell mondania Ronnak, nagyon fontos, hogy elmondja neki.
Harry mélyeket lélegzett, s a hányingerrel küszködve, nagy nehezen felült az ágyban. Még mindig káprázott a szeme a fájdalomtól.
— Édesapád… — zihálta elfúló hangon. — Édesapádat… megtámadták.
— Micsoda!?
— Apádat megtámadták, nagyon súlyos a sebe, minden tele volt vérrel…
— Hívok valakit — mondta az előző ijedt hang, és Harry szapora léptek zaját hallotta.
— Harry, figyelj…! — szólt bizonytalanul Ron. — Csak álmodtál…
— Nem! — csattant fel Harry. Nagyon fontos volt, hogy Ron megértse. — Ez nem álom volt… Nem egyszerű álom… Ott voltam, láttam… én tettem…
Hallotta Seamus és Dean sutyorgását, de nem törődött vele.
A homlokát égető fájdalom lassan lohadni kezdett, de a verejtékezés és lázas reszketés nem múlt el. Megint hányt, úgyhogy Ronnak félre kellett ugrania.
— Beteg vagy, Harry… Neville mindjárt hoz segítséget.
— Nem vagyok beteg! — Harry reszkető kézzel megtörölte a száját. — Semmi bajom. Édesapádat kell megmenteni… Meg kell tudnunk, hol van. Iszonyúan vérzik… Egy nagy… egy nagy kígyó voltam.
Megpróbált kimászni az ágyból, de Ron szelíd erőszakkal visszanyomta. Seamus és Dean még mindig ott sugdolóztak valahol a közelben. Harry nem tudta, hogy egy perc telt el, vagy tízenegy, csak ült remegő tagokkal, a múló fájdalomra figyelve. Aztán egyszerre lábdobogás hangzott fel a lépcsőn, majd megint Neville hangja hallatszott.
— Erre, tanárnő!
McGalagony professzor sietett be a hálószobába. Skót kockás pongyola volt rajta, szemüvege csontos orra közepére csúszott.
— Mi baja, Potter? Hol fáj?
Harry még sose örült ennyire McGalagonynak. Éppen rá, a Főnix Rendjének egyik tagjára volt most szüksége, nem valami ápolónőre, aki vacak gyógyitalokat tukmál rá.
— Ron édesapjáról van szó — mondta, és megint felült az ágyban. — Megtámadta egy kígyó, és súlyosan megsérült. Láttam az egészet.
McGalagony összehúzta sötét szemöldökét.
— Mi az, hogy látta?
— Nem tudom… Aludtam, és egyszer csak ott voltam…
— Úgy érti, álmodta?
— Nem! — vágta rá dühösen Harry. Hát senki nem akarja megérteni!? — Előtte álmodtam, valami egészen mást, egy butaságot… aztán ez a dolog félbeszakította az álmot. Ez a valóság volt! Mr. Weasley a földön ülve aludt, és megtámadta egy hatalmas kígyó. Fröcskölt a vér, és ő összeesett… Meg kell tudni, hol van… — McGalagony professzor döbbenten meredt rá ferde szemüvegén át.
— Nem hazudok, és nem vagyok bolond! — Harry már szinte ordított. — Higgye el, tanárnő, hogy láttam, és megtörtént!
— Hiszek magának, Potter — felelte szárazon McGalagony. — Vegye fel a hálóköntösét! Megyünk az igazgató úrhoz.