Harry nyomban erőre kapott az örömtől, hogy McGalagony komolyan veszi, amit mond. Habozás nélkül kiugrott az ágyból, belebújt köntösébe, és felkapta a szemüvegét.
— Maga is jöjjön, Weasley! — szólt McGalagony.
Harryék követték a tanárnőt. Elhaladtak a némán álldogáló Neville, Dean és Seamus mellett, kimentek a hálószobából, lesiettek a csigalépcsőn a klubhelyiségbe, átkeltek a portrélyukon, és a Kövér Dáma tekintetétől kísérve elindultak a holdfényben fürdő folyosón. Harry úgy érezte, szétrobban a mellkasa a kínzó aggodalomtól: rohanni szeretett volna, és Dumbledore-ért kiáltani. Ráérően sétálnak itt, miközben Mr. Weasley testéből ömlik a vér… És mi van, ha azok a fogak (Nem, nem az én fogaim!, gondolta dühösen) méregfogak voltak?… Elmentek Mrs. Norris mellett; a macska rájuk nézett lámpaszemével, és halkan sziszegett. — Sicc! — szólt rá McGalagony, mire a macska eliszkolt a folyosó sötétjében. Néhány perc múlva aztán megérkeztek a Dumbledore dolgozószobáját őrző kőszörny elé.
— Bűvös Bizsere — mondta McGalagony professzor.
A kőszörny nyomban életre kelt, és félreugrott. Mögötte kinyílt a fal, és láthatóvá vált a kőből épített, mozgó csigalépcső.
McGalagony, Harry és Ron ráléptek egy-egy lépcsőfokra. A fal döngve bezárult mögöttük, ők pedig spirális ívet követve haladtak felfelé, mintha a lépcső egy dugóhúzó szárán siklott volna. Végül megérkeztek egy fényesre csiszolt tölgyfa ajtó elé, amit griffmadár alakú rézkopogtató díszített.
Jóval elmúlt már éjfél, Harry mégis zsivajt hallott kiszűrődni az igazgatói szobából. A hangzavar arra utalt, hogy Dumbledore legalább tucatnyi embert lát vendégül.
McGalagony háromszor az ajtóhoz verte a griffmadaras kopogtatót. Erre odabent nyomban néma csönd lett, mintha valaki varázsszóval elnémította volna a bent lévőket. Az ajtó magától kinyílt, és McGalagony bevezette a két fiút.
A szobában félhomály volt. Az asztalokon sorakozó különleges ezüstszerkezetek nem zümmögtek, ketyegtek és puffogtak, mint rendesen, hanem némán, mozdulatlanul álltak. A falakon lógó festmények lakói — a Roxfort egykori igazgatói és igazgatónői — csendesen szunyókáltak kereteikben. Az ajtó mögötti arany ülőrúdon, szárnya alá dugott fejjel egy hattyú nagyságú, piros-arany madár aludt.
— Á, maga az, McGalagony professzor… és… ah!
Dumbledore az íróasztala mögött ült. Ahogy előredőlt magas támlájú székében, arcát megvilágította az előtte heverő pergamenlapoknak szánt gyertyafény. Hófehér hálóinget, azon pedig pirossal és arannyal átszőtt, díszes mintázatú köntöst viselt, de öltözéke ellenére cseppet sem tűnt álmosnak: elevenen csillogó, világoskék szemét érdeklődve szegezte McGalagonyra.
— Dumbledore professzor, Potternek… nos, rémálma volt — szólt McGalagony. — Azt mondja…
— Nem álom volt — vágott közbe Harry.
McGalagony kissé neheztelve nézett rá.
— Rendben van, Potter, mondja el maga!
— Hát… valóban aludtam… — kezdett bele Harry. Feldúlt volt, és másra se vágyott, csak hogy megértesse Dumbledore-ral, mi történt — mégis bosszantotta, hogy az igazgató nem néz rá, hanem összefűzött ujjait szemléli. — De nem úgy láttam ezt, mint egy álmot… hanem mint a valóságot… Végignéztem, mi történik… — Vett egy nagy levegőt. — Ron édesapját, Mr. Weasleyt… megtámadta egy hatalmas kígyó.
Szavai mintha egy ideig még ott lebegtek volna a levegőben, és így utólag valahogy nevetségesnek tűntek. Dumbledore hátradőlt, s tűnődve a mennyezetre nézett. Ron az igazgató és Harry között kapkodta a tekintetét, arca falfehér volt a döbbenettől.
— Hogyan láttad a történteket? — kérdezte csendesen Dumbledore, s még mindig nem nézett Harryre.
— Hát… nem tudom — felelte alig leplezett ingerültséggel Harry. Mit számít, hogyan látta!? — Úgy a fejemben volt az egész… — Bökte ki végül.
— Félreértetted a kérdést — folytatta higgadtan Dumbledore. — Arra lennék kíváncsi, hogy emlékszel-e, milyen szemszögből láttad az eseményeket. Az áldozat mellett álltál, vagy esetleg felülről nézted a dolgot?
Harrynek egy pillanatra a szava is elállt a meghökkenéstől. Lehetséges, hogy Dumbledore tudja…?
— Én voltam a kígyó — felelte. — A kígyó szemszögéből láttam az egészet.
Csend ült a szobára. Aztán Dumbledore ránézett a még mindig sápadt Ronra, és új, szigorúbb hangon megkérdezte:
— Súlyosan megsebesült Arthur?
— Igen! — felelte dühös nyomatékkal Harry. Miért ilyen lassú mindenkinek a felfogása? Mintha nem tudnák, mennyire vérzik valaki, akinek ujjnyi hosszú fogak hatolnak a testébe! És Dumbledore miért nem képes legalább egyszer a szemébe nézni?
Az öreg varázsló azonban most felállt — olyan hirtelen, hogy Harry összerezzent — és a mennyezet alatt lógó egyik portréhoz lépett.
— Everard? — szólt élesen. — És maga, Dilys!
Egy sárgásfakó arcú, fekete szakállas varázsló és keretszomszédja, egy idősebb, őszes fürtű boszorkány, akik eddig mintha az igazak álmát aludták volna, most azonnal kinyitották a szemüket.
— Hallották? — kérdezte Dumbledore.
A varázsló bólintott, a boszorkány így felelt:
— Természetesen.
— Vörös hajú, szemüveges férfiról van szó — folytatta Dumbledore. — Everard! Riassza a megfelelő embereket, és gondoskodjon róla, hogy rátaláljanak!
A varázsló és a boszorkány bólintottak, majd kicsusszantak a keretükből. Azonban ahelyett, hogy megjelentek volna a szomszédos képben (ahogy az a Roxfortban szokásos volt), egyikük sem bukkant fel újra. Az egyik festményen csupán egy sötét drapéria maradt, a másikon pedig egy üres, bőr karosszék. Harry észrevette, hogy a szorgalmasan horkoló és szuszogó portréalakok közül többnek is résnyire nyitva van a szeme, és őt figyeli. Most már sejtette, hogy kik beszélgettek érkezésük előtt a szobában.
— Everard és Dilys a Roxfort legkiválóbb igazgatói közé tartoznak — magyarázta Dumbledore, miközben vendégeit megkerülve az ajtó mellett alvó madárhoz lépett. — Hírnevüknek köszönhető más fontos varázsvilágbeli intézményekben is őrzik a portréjukat. Mivel saját arcképeik között szabadon mozoghatnak, tájékoztatni tudnak minket másutt lezajló eseményekről…
— De hát Mr. Weasley bárhol lehet! — vetette ellen Harry.
— Kérlek, üljetek le, fiúk, és maga is, McGalagony professzor. — mondta Dumbledore, eleresztve a füle mellett Harry megjegyzését. — Beletelik néhány percbe, amíg Everard és Dilys visszatérnek. Kedves tanárnő, kérem, gondoskodjon székekről.
McGalagony előhúzta pálcáját, és intett egyet vele. Azonnal előtűnt a semmiből három szék: egyszerű, egyenes támlájú, fa ülőalkalmatosságok, nem olyan kényelmes, puha karosszékek, mint amiket Dumbledore varázsolt elő Harry fegyelmi tárgyalásán.
Harry leült, s a válla fölött hátranézve figyelte az igazgatót: Dumbledore mutatóujjával megsimogatta Fawkes aranysárga nyakát. A főnix azonnal felébredt. Büszkén felemelte gyönyörű fejét, és csillogó, fekete szemével Dumbledore-ra nézett.
— Figyelmeztetésre lesz szükségünk — mondta neki halkan az igazgató.
Lángcsóva villant fel, és a madár eltűnt.
Dumbledore most az egyik ismeretlen rendeltetésű ezüstszerkezethez lépett. Felemelte, az íróasztalához vitte, majd miután visszaült a székébe, pálcája hegyével finoman rákoppintott.
A szerkezet ritmikus kattogással beindult, s a tetején kiálló vékony ezüstcsövön apró, halványzöld füstfelhőcskéket kezdett eregetni. Dumbledore szemöldökráncolva figyelte a füstöt. Néhány másodperc múlva a gép már felhőcskék helyett egyenletes füstoszlopot fújt, mely a magasba emelkedve összesűrűsödött, kanyarogni kezdett… és tátott szájú kígyófej alakját öltötte fel. Harry várakozón nézett Dumbledore-ra, mivel feltételezte, hogy a jelenség valamiképpen kapcsolatban van beszámolójával. Az igazgató azonban egyre csak a kígyózó füstoszlopot figyelte.
— Hát persze, hát persze… — motyogta. — De lényegükben egyek-e?
Harry nem tudta mire vélni a kérdést. A füst most két tekergő kígyóra oszlott. Dumbledore — arcán komor elégedettséggel — felegyenesedett, és ismét rákoppintott a szerkezetre. A kattogás lelassult majd elhalt, s a füstkígyók egykettőre semmivé foszlottak.
Dumbledore visszavitte a szerkezetet eredeti helyére. Harry látta, hogy a portréalakok közül többen tekintetükkel követik őt — de ha észrevették, hogy Harry figyeli őket, gyorsan megint alvást színleltek. Harry meg akarta kérdezni, mire adott választ a kis füstmasina, de mielőtt megtehette volna, kiáltás hangzott fel. Az Everard nevű varázsló visszatért a keretébe. Zihált egy kicsit, és igen zaklatottnak tűnt.
— Dumbledore!
— Mi hír? — kérdezte rögtön az igazgató.
— Addig kiabáltam, amíg oda nem szaladt valaki — felelte Everard, s közben megtörölte izzadt homlokát a mögötte lógó drapériával. — Azt mondtam, lépteket hallottam lentről. Nem nagyon mert hinni nekem, de azért lement körülnézni. Odalent sajnos nincsenek portrék. Aztán pár perc múlva fel is hozták őt. Nagyon rossz bőrben van, mindene csupa vér volt. Átszaladtam Elfrida Cragg portréjába, hogy jobban lássam őket, mikor kimennek.
— Köszönöm — bólintott Dumbledore. Ron arca megrándult a hír hallatán. — Gondolom, Dilys látja majd őket megérkezni…
Néhány másodperc múlva a fürtös hajú, ősz boszorkány is visszatért keretei közé. Köhögve leroskadt karosszékébe, majd így folytatta.
— Igen, Dumbledore, elvitték a Szent Mungóba. A portrém előtt haladtak el vele. Nagyon rossz állapotban van.
— Köszönöm — mondta Dumbledore, és McGalagonyhoz fordult: — Minerva, legyen szíves, keltse fel a többi Weasley gyereket.
— Megyek.
McGalagony felállt, és sebes léptekkel elindult az ajtó felé. Harry vetett egy oldalpillantást Ronra; barátja zihált a rémülettől.
— Mi lesz Mollyval, Dumbledore? — kérdezte az ajtóból visszafordulva McGalagony.
— Fawkes majd értesíti, ha végzett az őrködéssel. De talán már tudja is, mi történt. Van az a remek órája…
Harry tudta, hogy Dumbledore arra az odúbeli órára céloz, ami nem az időt, hanem a Weasley család tagjainak hollétét és állapotát jelzi. Elszorult a szíve, mikor arra gondolt, hogy Mr. Weasley mutatója most bizonyára a „halálos veszély” felirat fölött áll. De Mrs. Weasley ilyen későn feltehetőleg már aludt, és nem nézett az órára.
Harry megborzongott, mert eszébe jutott a jelenet, mikor a mumus a zokogó asszony előtt a halott Arthur Weasleyvé változott: az élettelen test, a félrecsúszott szemüveg, a véres arc… De nem, Mr. Weasley nem halhat meg… Az képtelenség…
Dumbledore most a fiúk mögött álló szekrényben keresgélt. Elvett belőle egy megfeketedett, régi üstöt, letette az íróasztalára, felemelte pálcáját.
— Transportus — dörmögte, mire az üst remegni kezdett, és élénken felizzott. A jelenség csupán néhány másodpercig tartott, utána kihunyt a fény, és az edény nem mozdult többé.
Dumbledore most odalépett egy másik portré elé, aminek hátterén a Mardekár két színe, a zöld és az ezüst dominált. A kép lakója egy hegyes szakállú, ravasz arcú varázsló látszólag olyan mélyen aludt, hogy Dumbledore szólítására se ébredt fel.
— Phineas… Phineas!
A többi portréalak most már nem színlelt alvást: mozgolódni kezdtek vásznaikon, hogy jobban lássák, mi történik. Miután a sunyi képű varázsló továbbra se volt hajlandó kinyitni a szemét, némelyikük segített az ébresztgetésben.
— Phineas! Phineas! Phineas!!!
A portrévarázsló most már nem színlelhetett tovább. Hirtelen kerekre tárta a szemét, mintha felriadt volna.
— Szólított valaki?
— Megint fel kell keresnie a másik képét, Phineas — mondta Dumbledore. — Újabb üzenetem van.
— Menjek el a másik portrémba? — A festett varázsló magas, nyafogó hangon beszélt. Bemutatott egy hosszú műásítást, s közben tekintete végigpásztázta a termet, majd megállapodott Harry arcán.
— Nem, Dumbledore, ma fáradt vagyok a szaladgáláshoz.
Phineas hangja ismerősen csengett Harrynek. Vajon hol hallotta? Nem volt ideje eltűnődni a dolgon, mert a többi portré nyomban felháborodott tiltakozásba kezdett.
— Ez fegyelemsértés, uram! — harsogta az öklét rázva egy festett vörös orrú varázsló. — Tűrhetetlen engedetlenség! Szent kötelességünk a Roxfort jelenlegi igazgatójának rendelkezésére állni! — kiabálta egy törékeny alkatú, öreg varázsló, akiben Harry felismerte Dumbledore elődjét, Armando Dippetet. — Szégyellje magát, Phineas!
— Meggyőzzem őt, Dumbledore? — kérdezte egy szúrós tekintetű boszorkány, felemelve szokatlanul vastag és hosszú, fűzfavesszőhöz hasonlatos varázspálcáját.
— Jól van, na — morogta Phineas, nyugtalan pillantásokat vetve a pálcára. — Bár lehet, hogy már a szemétben van a portrém. A többi felmenőjét is elintézte.
— Sirius nem dobja ki a maga portréját, Phineas — rázta a fejét.
Harry egyszerre rádöbbent, honnan volt ismerős neki Phineas hangja: az szólt a látszólag üres képből a Grimmauld téri hálószoba falán.
— A következő üzenetet adja át neki: Arthur Weasley súlyosan megsebesült. A felesége, a gyermekei és Harry Potter hamarosan megérkeznek a házába. Megértette, Phineas?
— Arthur Weasley megsebesült, feleség, gyerekek és Harry Potter mennek — darálta unottan a portréalak. — Megjegyeztem, átadom.
Azzal kioldalazott a képből, és eltűnt. Ugyanabban a pillanatban nyílt a dolgozószoba ajtaja, és McGalagony kíséretében megérkezett Fred, George és Ginny. Mindhárman hálóruhában voltak, és szemlátomást meg voltak zavarodva.
— Mi történt, Harry? — kérdezte rémülten Ginny. — McGalagony professzor azt mondja, láttad, hogy apa megsebesült…
— Apátok megsérült a Főnix Rendjének végzett szolgálata közben — előzte meg Harryt a válasszal Dumbledore. — Beszállították a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályba. Most Sirius házába küldelek benneteket, mert onnan könnyebb elérni a kórházba, mint az Odúból. Édesanyátok is oda érkezik majd.
— Hogyan megyünk? — kérdezte megrendülten Fred. — Hop-porral?
— Nem — felelte Dumbledore. — A Hop Hálózatot figyelik, úgyhogy a por pillanatnyilag nem biztonságos. Zsupszkulccsal utaztok. — Rámutatott az íróasztalán békésen álló, régi üstre. — De még megvárjuk, hogy Phineas Nigellus visszaérjen… Meg akarok bizonyosodni róla, hogy a ház biztonságos, mielőtt útnak indítalak benneteket.
A szoba közepén ekkor lángnyelv villant a levegőben, s nyomban egy arany madártoll hullott lassan a padló felé.
— Ez Fawkes figyelmeztető jelzése — szólt Dumbledore, s röptében elkapta a tollat. — Umbridge professzor megtudta, hogy nem vagytok ágyban… Minerva, menjen, és magyarázza ki a dolgot… Találjon ki valami mesét…
McGalagony egy skót kockás suhanással eltűnt.
— Azt üzeni, szívesen látja őket — csendült egy unott hang Dumbledore háta mögött. Phineas visszatért mardekáros dísze elé. — Az ükunokám mindig is furcsa ízléssel válogatta meg a vendégeit.
— Gyertek hát! — szólította Dumbledore Harryt és a Weasley gyerekeket. — Gyorsan, mielőtt hívatlan látogatónk érkezik.
A gyerekek az íróasztal köré gyűltek.
— Valamennyien használtatok már zsupszkulcsot? — kérdezte Dumbledore. Mindenki bólintott, és kinyújtották kezüket a megfeketedett üst felé. — Helyes. Akkor hát háromra… Egy… kettő…
A dolog a másodperc töredékéig tartott: mielőtt Dumbledore kimondta a hármas számot, Harry felpillantott rá — nagyon közel álltak egymáshoz — az igazgató kék szeme pedig a zsupszkulcstól Harry arcára fordult.
Harry sebhelye azon nyomban tüzesen felizzott, mintha felszakadt volna a régi seb. Lelkében hívatlanul, akaratlanul, mégis rémisztő erővel lángolt fel a gyűlölet. Egy pillanatig nem volt más vágya, csak támadni, harapni…
— …három.
Harry hatalmas rántást érzett a köldöke mögött. A padló eltűnt a lába alól, s keze mintha hozzánőtt volna az üsthöz. Teste össze-összeütközött a többiekével, ahogy együtt suhant velük a zúgó szélben, elmosódott, kavargó színfoltok között.
Aztán Harry talpa egyszer csak a talajnak ütközött, de olyan keményen, hogy összeroskadt tőle. Az üst zörögve földet ért, és valahol a közelben így szólt egy hang:
— Na tessék, visszajöttek az árulókölykök. Igaz, hogy az apjuk halálán van?
— Kifelé! — csattant egy másik, haragos hang.
Harry feltápászkodott, és körülnézett: a Grimmauld téri ház félhomályos, alagsori konyhájába érkeztek meg. A tűz derengő fénye az egyetlen szál, csöpögő gyertya magányosan elköltött vacsora maradékait világította meg. Sipor már az ajtóban állt; mielőtt kiment, felrántotta ágyékkötőrongyát, és vetett még egy dühös pillantást az érkezőkre. Sirius aggódó arccal sietett feléjük. Borostás képet, hálóruha helyett nappali öltözékét viselte, s némi alkoholszag érződött rajta.
— Mi történt? — kérdezte, miközben felsegítette Ginnyt. — Phineas Nigellus azt mondta, Arthur súlyos sebet szerzett…
— Harryt kérdezd — mondta Fred.
— Igen, én is szeretném végre megtudni, mi ez az egész — bólogatott George.
Az ikrek és Ginny Harryre meredtek. Sipor távolodó lépteinek zaja egyszerre megszűnt odakint.
— Úgy volt, hogy… — fogott bele Harry. Most még rémesebb volt számára felidézni az élményt, mint korábban, amikor McGalagonynak és aztán Dumbledore-nak számolt be róla. — Volt egy… egy látomásom…
Elmondott mindent, de ezúttal úgy adta elő a történetet, mintha valahonnan kívülről nézte volna végig a támadást, nem pedig a kígyó szemszögéből. Ron, aki még mindig falfehér volt, csupán egy pillantással jelezte, hogy észrevette a ferdítést, de nem szólalt meg.
Miután Harry elhallgatott, Fred, George és Ginny egy hosszú pillanatig még rámeredtek. Harry szemrehányást vélt felfedezni a tekintetükben. Ha már azért is hibáztatják, hogy látta a támadást — gondolta — akkor jó ötlet volt nem hangoztatni, hogy látomása során végig a kígyó fejével gondolkodott.
— Anya már itt van? — fordult Siriushoz Fred.
— Valószínűleg még nem is tudja, mi történt — felelte a varázsló. — Mindenekelőtt ki kellett csempészni titeket az iskolából, mielőtt Umbridge közbeléphetett volna. Gondolom, Dumbledore ezekben percekben értesíti Mollyt.
— El kell mennünk a Szent Mungóba — jelentette ki eltökélten Ginny, és pizsamában ácsorgó bátyjaira nézett. — Sirius, kölcsön tudsz adni nekünk egy-egy köpenyt vagy valamit?
— Álljon meg a menet! — emelte fel a kezét a varázsló. — Nem rohanhattok el rögtön a kórházba!
— De igenis elrohanhatunk — felelte komoran Fred. — Ott van az apánk!
— És mit mondtok majd, honnan tudtok az esetről, ha még nem volt idő, hogy a kórház értesítse a beteg feleségét?
— Ki a fene törődik most azzal? — heveskedett George.
— Igenis törődünk vele! — felelte mérgesen Sirius. — Ugyanis nem akarjuk nagydobra verni, hogy Harry több száz mérföldre lezajló eseményeket lát vízió formájában! Van fogalmad róla, mit tenne a miniszter, ha ezt megtudná?
Fred és George arckifejezése elárulta, hogy a legkevésbé sem aggasztja őket, mit csinálna a miniszter. Ron még mindig sápadt volt, és hallgatott. Végül Ginny szólalt meg:
— Mondhatjuk, hogy mástól tudtuk meg… nem Harrytől.
— Igen? És vajon kitől? — Sirius a fejét rázta. — Figyeljetek, apátok a Rendtől kapott feladatát teljesítette, amikor megsebesült A körülmények épp elég gyanúsak anélkül is, hogy a gyerekei másodpercekkel a történtek után odasereglenének a kórházba… nagyon sokat árthattok az ügyünknek…
— Nem érdekel minket a hülye Rendetek! — csattant fel Fred.
— Az apánk érdekel, aki haldoklik! — kiabálta George.
— Apátok tudta, hogy mire vállalkozik, és nem fogja megköszönni nektek, ha tönkreteszitek a munkánkat! — vágott vissza kisebb dühvel Sirius. — Látjátok, pontosan ezért nem léphettek be a Rendbe! Mert nem tudjátok felfogni, hogy bizonyos dolgokért érdemes az életünket adni!
— Te könnyen beszélsz, mikor itt dekkolsz a házadban! — vágott vissza Fred. — Te nem viszed vásárra a bőrödet!
Sirius arcából eltűnt az a kevés vér is, ami még volt benne. Egy pillanatig úgy látszott, legszívesebben felpofozná Fredet, de mikor végül megszólalt, hangja fegyelmezetten, nyugodtan csengett:
— Tudom, hogy nehéz dolgot kérek, de egyelőre úgy kell tennünk, mintha nem tudnánk a dologról. Itt kell maradnunk legalább addig, amíg anyátok jelentkezik.
Fred és George, arckifejezésükből ítélve, még folytatták volna a lázongást, Ginny viszont odament a legközelebbi székhez, és lehuppant rá. Harry ránézett Ronra. Barátja furcsa mozdulatot tett, valahova a vállrándítás és a bólintás közé lehetett sorolni, és ő is leült. Az ikrek még vagy egy percig izzó tekintettel meredtek egymásra, azután letelepedtek Ginny mellé.
— Így van ez jól — bólintott a varázsló. — Addig is… igyunk, hogy gyorsabban teljen az idő. Invito vajsör!
Beszéd közben felemelte a pálcáját, mire fél tucat palack röppent ki a tálalószekrényből. Az üvegek csúszva landoltak az asztalon, félrelökték Sirius vacsorájának romjait, és megálltak hatuk előtt. Ezután ki-ki belekortyolt az italába, s egy ideig nem hallatszott más zaj, csak a tűz ropogása meg a palackok koppanása az asztalon.
Harry csak azért ivott, hogy kezdjen valamit a kezével. A gyomra fortyogó bűntudattal volt tele. Ha ő nincs, most nem itt ülnének, hanem békésen aludnának roxforti ágyukban. Még azzal se vigasztalta magát, hogy a látomása talán megmentette Mr. Weasley életét, hiszen ő maga volt az, aki rátámadt a varázslóra.
Ne légy ostoba, hiszen neked nincs kígyófogad! — vitatkozott saját magával, de hiába igyekezett megnyugodni: a vajsörös palackot tartó keze remegett az idegességtől. Az ágyadban feküdtél, nem rontottál rá senkire…
És amit Dumbledore-ra nézve éreztem? Őt is meg akartam támadni.
Egy kicsit keményebben tette le az üveget, mint akarta, s annak tartalma az asztalra loccsant. Senki nem törődött vele. Aztán egyszerre lángcsóva lobbant a levegőben, s miközben a gyerekek ijedten felkiáltottak, egy pergamentekercs meg egy aranysárga főnix-toll hullott az asztalra.
— Ez Fawkes volt! — szólt izgatottan Sirius, és felkapta a levelet. — Nem Dumbledore írása… akkor biztosan édesanyátoktól jött.
Azzal George kezébe nyomta a pergamentekercset. A fiú gyorsan kibontotta, és felolvasta az üzenetet:
— Apa még életben van. Indulok a Szent Mungóba. Maradjatok ahol vagytok! Amint tehetem, értesítelek benneteket. Anya.
George segélykérő pillantással nézett körül.
— Még életben van — ismételte lassan. — Vagyis akkor…
Nem kellett befejeznie a mondatot. Az üzenetből Harry is azt vette ki, hogy Mr. Weasley állapota még mindig válságos. A sápadt és néma Ron úgy meredt a pergamenlap hátsó oldalára, mintha vigasztaló szavakat remélne találni rajta. Fred kivette a levelet George kezéből, ő is elolvasta, azután Harryre nézett, aki most nagyon erősen markolta a palackot, hogy fékezze kézremegését.
Harry nem emlékezett rá, hogy valaha is lett volna ilyen hosszú éjszakája. Sirius egy ponton felvetette ugyan, hogy talán le kell feküdniük, de a Weasley gyerekek arckifejezését látva nem erőltette a dolgot. Az idő nagy részében hallgatásba burkolózva nézték a viasztóban úszó gyertyakanócot, s időről időre szájukhoz emelték a vajsörös üveget. Néha egyikük-másikuk megkérdezte, hány óra.
Többször szóba került, hogy vajon mi lehet a helyzet, s olyankor mindig abban maradtak, hogy ha baj lenne, gyorsan megtudnák, hiszen Mrs. Weasley bizonyára már rég megérkezett a Szent Mungóba.
Fred végül oldalra bukott fejjel elbóbiskolt. Ginny mint egy macska összegömbölyödött a székén, de a szemét nem hunyta le. Ron a tenyerébe temette arcát, így nem látszott, hogy alszik-e vagy ébren van. Harry és Sirius, akik kívülállók voltak a családi gyászban, gyakran egymásra néztek, és vártak… vártak…
Ron órája szerint hajnali öt óra tíz perckor kitárult a konyha ajtaja, és belépett Mrs. Weasley. Riasztóan sápadt volt, de mikor a várakozók ránéztek — Fred, Ron és Harry félig fel is emelkedtek székükről — erőtlenül elmosolyodott.
— Fel fog épülni — szólt a kimerültségtől rekedten. — Most alszik. Később mindnyájan bemehetünk hozzá. Bill mellette maradt. Délelőtt nem megy be dolgozni.
Fred az arca elé kapta a tenyerét, és visszahuppant a székére. George és Ginny édesanyjukhoz léptek, és megölelték őt. Ron remegős kis nevetést hallatott, majd egy hajtásra megitta vajsöre maradékát.
— Reggeli! — kurjantotta Sirius, és talpra szökkent. — Hol az átkozott házimanó? Sipor! Sipor!
A manó azonban nem jelentkezett a szólításra.
— Vigye el az ördög — motyogta Sirius, és megszámolta a jelenlévőket. — Akkor hát… reggeli hét személyre. Szalonnás tojás, pirítós…
Harry segítőkészen a tűzhelyhez sietett. Nem akarta jelenlétével megzavarni Weasleyék örömét, és rettegett a pillanattól, mikor Mrs. Weasley megkéri majd, hogy mesélje el a látomást. Azonban, ahogy elővett néhány tányért a tálalószekrényből, Mrs. Weasley odalépett hozzá, és átölelte.
— Nem is tudom, mi történt volna, ha nem segítesz, Harry — szólt elfúló hangon a boszorkány. — Talán csak órák múltán találtak volna rá Arthurra, mikor már elvérzett. De hála neked, él, és Dumbledore-nak is sikerült kimagyaráznia, hogyan került oda, ahol volt. El se tudod képzelni, mekkora baj lehetett volna ebből, gondolj csak szegény Sturgisre…
Harryt szörnyen zavarba hozta a hálálkodás. Mrs. Weasley szerencsére hamar kiengedte őt öleléséből, hogy köszönetet mondjon Siriusnak, amiért egész éjjel vigyázott a gyerekeire. A varázsló azt felelte, örült, hogy segíthet, és reméli, hogy vendégül láthatja valamennyiüket, amíg Mr. Weasley kórházban van.
— Jaj, Sirius, olyan hálás vagyok… Azt mondják, egy darabig bent kell tartaniuk, és olyan jó volna a közelében lenni… Persze akkor a karácsonyt is itt töltenénk.
— Együtt szép az ünnep — felelte Sirius, s látszott rajta, hogy ezt nem udvariaskodásból mondja. Mrs. Weasley hálásan ránevetett, és már kötötte is a kötényét, hogy munkához lásson a konyhában.
Harry úgy érezte, egy percig se bír tovább várni.
— Sirius — dörmögte — beszélhetnék veled… most rögtön?
Behúzódott a sötét kamrába, és Sirius követte. Köntörfalazás nélkül beszámolt keresztapjának a vízió minden egyes részletéről, beleértve azt is, hogy a látomásban ő maga volt a kígyó.
Mikor szünetet tartott, Sirius megkérdezte:
— Elmondtad ezt Dumbledore-nak?
— Persze — felelte kissé ingerülten Harry. — De ő nem árulta el, hogy mit jelent ez. Soha semmit nem mond el nekem.
— Ha bajt jelentene, azt biztosan mondta volna — jelentette ki.
Harry lehalkította hangját.
— De ez még nem minden — folytatta. — Sirius… azt hiszem, kezdek megőrülni. Dumbledore szobájában, mielőtt elindultunk a zsupszkulccsal… egy másodpercig megint azt hittem, hogy kígyó vagyok. Kígyónak éreztem magam… Megfájdult a sebhelyem, mikor ránéztem Dumbledore-ra és… és rá akartam támadni!
Csak egy csíkot látott Sirius arcából; annak többi része árnyékba burkolózott.
— Ez a vízió utóhatása lehetett — felelte a varázsló. — Tele még a fejed az álommal, és…
— Nem, nem azért volt — rázta a fejét Harry. — Feltámadt bennem valami… Mintha tényleg bennem élne egy kígyó.
— Ki kell aludnod magad — jelentette ki határozott hangon Sirius.
— Megreggelizünk, aztán felmész, és lefekszel, ebéd után pedig lemehetsz a többiekkel Arthurhoz. A sokk hatása alatt állsz, Ha Magadat hibáztatod valamiért, aminek csak a tanúja voltál — nagy szerencse, hogy a tanúja voltál, mert különben Arthur ma már nem élne. Hagyd abba az önmarcangolást!
Azzal Sirius vállon veregette Harryt, és kilépett a kamrából, magára hagyva keresztfiát a sötétben.
Harryn kívül mindenki végigaludta a délelőttöt. Ronnal felmentek a közös hálószobájukba, s Ron néhány perc múlva már húzta is a lóbőrt. Harry viszont felöltözve ült az ágyon, hátát a hideg fémrácsoknak vetve — szándékosan kényelmetlen testhelyzetben, nehogy véletlenül is elbóbiskoljon. Rettegett tőle, hogy álmában újra kígyóvá válik, s megtámadja Ront vagy valaki mást a házban…
Mikor Ron felébredt, Harry igyekezett úgy tenni, mintha ő is kialudta volna magát. Ebéd közben megérkeztek a ládáik a Roxfortból, úgyhogy a kórházi kirándulás előtt át tudtak öltözni mugliruhába. A Weasley gyerekek felszabadult, vidám hangulatban cserélték talárjukat farmernadrágra és pólóra. Hamarosan befutott Tonks és Rémszem is — ők voltak hivatva védőkíséretet biztosítani számukra a városi kiruccanáshoz. A gyerekek kitörő lelkesedés fogadták őket. Nagyot kacagtak Mordon keménykalapján, amit öreg varázsló mágikus szeme elé húzva viselt, és egymás szavába vágva bizonygatták, hogy a virító rózsaszín hajú Tonks sokkal kisebb feltűnést fog kelteni nála a londoni metróban.
Tonks lelkes érdeklődést mutatott Harry látomása iránt, Harry viszont cseppet sem lelkesedett a témáért.
— Nincs véletlenül látó a felmenőid között? — kérdezte kíváncsian a boszorkány, mikor már a metrón ültek.
— Nincs — felelte méltatlankodva Harry, mivel Trelawney jutott eszébe.
— Nincs… — ismételte tűnődve Tonks. — Hát igen, amit te csinálsz, az valójában nem is jóslás. Hiszen nem a jövőt látod, hanem a jelent… Furcsa dolog. Viszont igen hasznos…
Harry nem válaszolt. Szerencsére addigra a belvárosba értek, és a következő megállónál ki kellett szállniuk. A tolongásban Harry úgy intézte, hogy az ikrek legyenek Tonks mögött, aki a menet előtt haladt a mozgólépcső felé. A sereghajtó Mordon volt; keménykalapja ferdén és előrebillentve ült a fején, s fél kezét végig a kabátja gombjai közé dugva tartotta — bizonyára mert varázspálcáját szorongatta vele. Harry folyamatosan magán érezte a mágikus szem tekintetét.
— Hova rejtették a muglik elől a Szent Mungo kórházat? — fordult hátra Harry.
— Itt van a közelben — felelte Rémszem, miután kiléptek egy széles, boltokkal szegélyezett utcára, ami zsúfolva volt karácsonyi bevásárlásaikat intéző emberekkel. Mordon egy szelíd lökéssel elindította Harryt, és maga is tovább bicegett. — Nem volt könnyű megfelelő helyet találni. — magyarázta. — Az Abszol úton nem akadt elég nagy telek, egy kórházat meg nem lehet a földbe süllyeszteni, mert az egészségtelen lenne. Végül aztán sikerült szerezni idefent egy épületet. Úgy okoskodtunk, hogy a beteg varázslók szépen elvegyülnek majd a tömegben.
Mordon megfogta Harry vállát, nehogy elsodorja őket egymástól a vásárlók egy se hall, se lát csapata, akik úgy rohantak a közeli műszaki bolt felé, mintha mágnessel húzták volna őket.
— Helyben vagyunk — szólt nem sokkal később Mordon.
Egy nagy, vöröstéglás épület elé érkeztek, melyen a cégtábla a Purgall Metell Ltd. nevet hirdette. Az áruház vevőcsalogatónak épp nem volt nevezhető: piszkos kirakataiban mindössze néhány félrecsúszott parókájú, ütött-kopott baba állt, évtizednyivel korábbi divatot idéző ruhában. A porlepte bejáraton nagybetűs tábla hirdette: Felújítás miatt zárva.
— Gyerünk… — motyogta Tonks. Intett a fejével, hogy kövessék őt az egyik kirakathoz, amiben egy különösen csúnya női baba állt egy nejlon kötényruhában, félig leszakadt műszempillákkal. — Mindenki készen áll?
A többiek bólogatva összesereglettek a boszorkány körül. Mordon megint lökött egyet Harry vállán, hogy igyekezzen. Tonks egészen közel hajolt a kirakathoz, és felnézett a csúnya babára.
Lélegzete párafoltot hagyott az üvegen.
— Jó napot! — szólt. — Arthur Weasleyhez jöttünk.
Harry eléggé furcsállotta, hogy Tonks a zajos utcán halkan bele beszél egy vastag üvegbe, és elvárja, hogy a baba meghallja, amit mond. Aztán az is eszébe jutott, hogy a kirakati babák egyáltalán nem hallanak. Annál nagyobb volt a csodálkozása, mikor a baba biccentett, és ujját hívogatóan begörbítette. Tonks könyökön fogta Ginnyt és Mrs. Weasleyt, belépett velük a kirakatüvegbe, és eltűnt.
Ezután Fred, George és Ron léptek be a kirakatba. Harry körülnézett a nyüzsgő utcán: úgy vette észre, a járókelők egyetlen pillantást se pazarolnak a Purgall Metell Ltd. csúf kirakataira, ahogy arra se figyelt fel senki, hogy hat ember köddé vált a közvetlen közelükben.
— Menjünk! — morogta Rémszem, és magával húzta Harryt. Harry úgy érezte, mintha hirtelen egy vízesés hűvös függönyén lépne át, — furcsállta is, hogy nem ázott el a ruhája.
Az üveg túloldalán nem volt se baba, se kirakatfülke. Valamiféle bejárati csarnokba vagy váróhelyiségbe kerültek, ahol sorokba rendezett, roskatag székeken megannyi varázsló és boszorkány ült.
Sokan a Szombati Boszorkány egy-egy régi, ronggyá olvasott példányát lapozgatták. Némelyikük teljesen egészségesnek tűnt, másoknál szemmel látható volt a kórházi jelenlét oka: elefántormánnyá változott az orruk, harmadik kéz nőtt ki a mellkasukból és így tovább. A váróterembeli zajszint alig maradt el a zsibongó mugliutcáé mögött, mivel a páciensek közül sokan különféle furcsa hangokat adtak ki: az első széksor közepén egy verejtékező arcú boszorkány, aki szorgalmasan legyezte magát a Reggeli Prófétával, újra meg újra süvítő füttyszót hallatott, s közben gőzfelhőt eresztett ki a száján. A sarokban egy ápolatlan külsejű varázsló valahányszor megmozdult, megkondult, akár egy harang, és minden konduláskor fülön kellett markolnia magát, olyan hevesen remegni kezdett a feje.
A széksorok között citruszöld taláros boszorkányok és varázslók járkáltak; kérdéseket tettek fel a betegeknek, és feljegyezték a válaszokat a karjukra támasztott, csíptetős írótáblán. Harry megfigyelte, hogy mind ugyanolyan jelvényt viselnek a mellükön: keresztbe tett varázspálcát és lábszárcsontot.
— Ezek orvosok? — kérdezte halkan Rontól.
— Orvosok? — ismételte a fiú. — Azokra a muglikra gondolsz, akik vagdossák az embereket? Á, nem, ezek gyógyítók.
— Erre gyertek! — kiáltotta Mrs. Weasley, túlharsogva a sarokban ülő varázsló kongását.
Weasley-csoport az asszonyt követve beállt egy testes, szőke boszorkány asztala előtt kígyózó sorba. Az asztalon tábla hirdette: INFORMÁCIÓ, a boszorkány mögötti falat pedig különböző nagyságú poszterek borították, efféle feliratokkal:
A poszterek között egy fürtös hajú, ősz boszorkány portréja lógott. Alatta egy táblácskán ez állt:
A portré-Dilys olyan figyelmesen fürkészte a Weasley-csoportot, mintha számolgatná őket. Mikor tekintete találkozott Harryével, alig észrevehetően kacsintott — azután kioldalazott a képéből, és eltűnt. Ezalatt a sor elején egy fiatal varázsló rögtönzött törzsitánc-bemutatót tartott, és fájdalmas kiáltásokkal tarkítva a problémáját magyarázta a szőke boszorkánynak.
— Van ez a… Au! Ez a cipő, amit a bátyámtól kaptam… Juj! megeszi a… Áá! …a lábamat, nézze meg, biztos rontás van rajta… Úúú! És nem tudom levenni!
A fiatal mágus egyik lábáról a másikra ugrált, mintha parázs lenne a talpa alatt.
— De olvasni azért még tud, nem? — pirított rá ingerülten a szőke boszorkány, és az asztaltól balra lógó, nagy táblára mutatott. — Varázslati traumák osztálya, negyedik emelet. Kérem a következőt!
A fiatal varázsló eltáncolt az asztal elől, így a sor haladt egy kicsit, és Harry már el tudta olvasni a tájékoztató táblát:
VARÁZSTÁRGYAK OKOZTA BALESETEK… Földszint
Üstrobbanás, pálcavisszasülés, seprűs karambol stb.
VARÁZSLÉNY OKOZTA SÉRÜLÉSEK… 1. emelet
Harapások, marások, égések, betokosodott tüskék stb.
VARÁZSRAGÁLYOK… 2. emelet
Fertőző betegségek, pl. sárkányhimlő, eltűnési viszketegség, skrofungula stb.
BÁJITAL- ÉS NÖVÉNYMÉRGEZÉSEK… 3. emelet
Kiütések, felöklendés, nevetőgörcs stb.
VARÁZSLATI TRAUMÁK… 4. emelet
Krónikus rontások, ártások, helytelenül alkalmazott bűbájok stb.
LÁTOGATÓK TEÁZÓJA, KÓRHÁZI ÜZLET… 5. emelet
Amennyiben nem tudja eldönteni, melyik osztályra menjen, képtelen érthetően beszélni, vagy nem emlékszik rá, miért kereste fel kórházunkat, kérjen tanácsot recepciós boszorkányunktól!
Az asztalnál most egy görnyedt hátú, hallócsöves, agg varázsló került sorra.
— Broderick O’Menhez jöttem! — sipította.
— Negyvenkilences szoba — felelte unottan a boszorkány. — De azt hiszem, hiába fáradt ide. O’Men úr teljesen megzavarodott; még mindig teáskannának képzeli magát. A következőt! Tessék!
Egy feldúlt arcú varázsló következett. A bokájánál fogva tartotta kétévesforma kislányát, aki a játszóruhája hátából kinyúló, hatalmas, tollas szárnyakkal csapkodva röpködött apja feje körül.
— Negyedik emelet — mondta a boszorkány, meg se hallgatva a kérdést. Az apa és légies lánya már indultak is a jobboldalt nyíló kétszárnyú ajtó felé. — Következő!
Mrs. Weasley az asztalhoz lépett.
— Jó napot. Úgy tudom, a férjemet, Arthur Weasleyt reggel átvitték egy másik kórterembe. Meg tudná mondani…
— Arthur Weasley? — ismételte a szőke boszorkány, és végigfuttatta ujját egy pergamenlapra írt hosszú listán. — Igen, megvan. Első emelet, második ajtó jobbra. Dai Llewellyn Kórterem.
— Köszönjük — bólintott Mrs. Weasley. — Na gyertek, gyertek!
A csapat engedelmesen követte az asszonyt a kétszárnyú ajtón, majd végig egy hosszú folyosón, ahol a mennyezet alatt — belsejükben égő gyertyákkal — üveggömbök lebegtek, akár megannyi jókora szappanbuborék. A falakat híres gyógyítók portréinak sora díszítette. Kétoldalt ajtók nyíltak, melyeken további zöld talárosok járkáltak ki-be. Az egyik ajtón át émelyítő szagú, sárga füst gomolygott ki, más ajtók mögül pedig különféle panaszos hangok hallatszottak. A folyosó végén lépcső indult; azon felsietve a Weasley-csapat megérkezett a varázslény okozta sérülések osztályára. Itt jobbra indultak el, s megálltak a második ajtó előtt, melyen tábla hirdette:
„Durrbele” Dai Llewellyn Kórterem. Súlyos harapások.
A tábla alatt réztokba dugott kis pergamenkártyán, kézírással ez állt:
Felelős gyógyító: HIPPOCRATES SMETHWYCK.
Gyógyítóinas: AUGUSTUS PYE.
— Mi egyelőre idekint várunk, Molly — szólt Tonks. — Nem kell egyszerre olyan sok látogató Arthurnak… Előbb menjen be a család.
Rémszem egyetértése jeleként mordult egyet, és mágikus szemét jobbra-balra pörgetve nekitámaszkodott a folyosó falának.
Harry is hátrább akart húzódni, de Mrs. Weasley megfogta a karját, és betuszkolta őt az ajtón.
— Ne butáskodj, Harry, Arthur köszönetet akar mondani neked.
A kórterem kicsi volt, és meglehetősen sötét — egyetlen keskeny ablaka nyílt csak az ajtóval szemközti fal felső részén. A világításról jobbára a mennyezet közepe alatt lebegő gyertyás üveggömbök gondoskodtak. A tölgyfa burkolatú falakon egyetlen portré lógott: egy meglehetősen gonosz képű varázslóé, aki a felirat szerint Urguhart Rackharrow (1612-1697), a kizsig átok feltalálója volt.
A kórteremben három beteg feküdt. Mr. Weasley a helyiség végében, a kis ablak alatt álló ágyat foglalta el. Harry megkönnyebbült és megörült, mikor ránézett a varázslóra: Mr. Weasley párnákkal kitámasztva ült az ágyban, és a Reggeli Prófétát olvasta az ablakon beeső fénynél. Az ajtó nyílására felpillantott az újságból, és mikor felismerte a látogatókat, szélesen elmosolyodott.
— Szervusztok! — köszönt vidáman, és félredobta a Reggeli Prófétát. — Bill nemrég elment, Molly, mert várták a munkahelyén, azt mondta, később majd benéz hozzátok.
— Hogy vagy, Arthur? — kérdezte aggódó arccal Mrs. Weasley, lehajolt, hogy megcsókolja férjét. — Még mindig elég sápadt vagy.
— Remekül! — felelte mosolyogva a varázsló, és ép karjával megölelte Ginnyt. — Ha le lehetne venni a kötéseimet, akár haza is mehetnék.
— És miért nem lehet levenni őket, apa? — kérdezte Fred.
— Mert valahányszor megpróbálják, vérezni kezdenek a sebeim. — válaszolta vidoran Mr. Weasley. Közben felemelte az ágyszekrényről varázspálcáját, és legyintett vele, mire hat szék tűnt fel az ágy mellett. — Valamilyen ritka méreg lehetett annak a kígyónak a fogában, ami nem engedi begyógyulni a sebeket. De megnyugtattak, hogy előbb-utóbb biztosan találnak rá ellenszérumot. Azt mondják, sokkal rosszabb eseteik is voltak már, mint az enyém. Egyelőre óránként vérelfogyásgátló elixírt kell innom. Viszont az a szerencsétlen ott… — Halkabbra fogta hangját, és a szemközti ágy felé biccentett. Abban egy zöldes arcszínű férfi feküdt mozdulatlanul, a mennyezetre meredve. — Megharapta szegényt egy vérfarkas. Őt nem tudják meggyógyítani.
— Egy vérfarkas? — suttogta riadtan Mrs. Weasley. — Akkor nem kellene külön kórteremben feküdnie?
— Két hét van még teliholdig — felelte halkan Mr. Weasley. — Délelőtt beszéltek vele a gyógyítók, magyarázták neki, hogy farkaskórral együtt lehet élni. Én is győzködtem… persze nem mondtam nevet… Szóval mondtam neki, hogy személyesen ismerek egy vérfarkast, aki nagyon szimpatikus ember, és egyáltalán nem okoz gondot neki a betegsége.
— És mit felelt? — kérdezte George.
— Azt, hogy bokán harap, ha nem fogom be a számat — felelte szomorúan Mr. Weasley. — Az a nő meg… — Rámutatott az ajtó melletti ágyban fekvő másik betegre. — …nem akarja elárulni a gyógyítóknak, mi harapta meg. Biztos valami tiltott bestiája van otthon. Jó nagy darabot kiharapott a lábából az a valami, borzalmas szag van az egész szobában, amikor kötést cserélnek rajta.
— Elmondod, mi történt, apa? — kérdezte Fred, közelebb húzva székét az ágyhoz.
— De hiszen tudjátok, nem? — Mr. Weasley sokatmondó mosolyt pillantott Harryre. — Egyszerű történet: kimerítő napom volt, elbóbiskoltam, az a kígyó meg jött, és megharapott.
— Benne van a Prófétában a hír? — kérdezte Fred, a félredobott újság felé bökve.
— Dehogy van benne! — legyintett keserű mosollyal a varázsló. — a minisztérium nem fogja világgá kürtölni, hogy éjszaka hatalmas kígyók sétálnak a…
— Arthur! — vágott a szavába Mrs. Weasley.
— …sétálnak a… az emberek között. — Mr. Weasley végül így fejezte be a mondatot, de Harry biztosra vette, hogy eredetileg nem ezt akarta mondani.
— Hol voltál, amikor ez történt, apa? — kérdezte George.
— Az az én dolgom — felelte Mr. Weasley, de a mosoly nem tűnt el az arcáról. Újra a kezébe vette a Reggeli Prófétát, és széthajtotta. — Épp Willy Widdershin letartóztatásáról olvastam, mikor megérkeztetek. Tudtátok, hogy Willy keze volt abban a nyári, böfögő wécé-ügyben? Egy alkalommal visszafelé sült el a rontása, a wécé felrobbant, és őt ott találták eszméletlenül, tetőtől talpig beborítva.
— Mikor „szolgálatban” vagy — vágott közbe fojtott hangon Fred — olyankor mit csinálsz?
— Hallottátok, mit mondott apátok — suttogta Mrs. Weasley. — Erről nem beszélünk nyilvános helyen. Mondd tovább, Arthur! Mi van Willy Widdershinnel?
— Ne kérdezzétek, hogyan és miért, de ejtették a vádat ellene. — Mr. Weasley rosszallóan csóválta a fejét. — Csak arra tudok gondolni, hogy valahol arany cserélt gazdát.
— Azt őrizted, igaz? — kérdezte fojtott hangon George. — A fegyvert, amit Tudodki akar, ugye?
— Hallgass, George! — szólt rá Mrs. Weasley.
— Na mindegy — folytatta fennhangon Mr. Weasley — Willy ezúttal harapós ajtógombokat árult a mugliknak. Ezt biztos nem fogja megúszni, mert a cikk szerint két mugli elveszítette az ujját. Behozták őket ide a Szent Mungóba csontnövesztésre és emlékezet-módosításra. Gondoljatok csak bele! Muglik a Szent Mungóban! Csak tudnám, melyik kórteremben vannak…
Mr. Weasley mohó pillantással körülnézett, mintha valami jelet remélne, ami felvilágosítja.
— Nem azt mondtad, hogy Tudodkinek van egy kígyója, Harry? — kérdezte Fred, apja reakcióját figyelve. — Méghozzá nem is kicsi. Láttad aznap este, mikor visszatért, nem?
— Elég ebből! — csattant fel Mrs. Weasley. — Rémszem és Tonks odakint várnak, ők is szeretnének bejönni hozzád. Ti most szépen kimentek — jelentette ki gyerekeihez és Harryhez fordulva. — Utána majd még bejöhettek elbúcsúzni. Na indulás!
A gyerekek libasorban kivonultak a folyosóra. Rémszem és Tonks bementek, és becsukták maguk után a kórterem ajtaját. Fred felvonta a szemöldökét.
— Így is jó — motyogta, és kotorászni kezdett a zsebében. — Ne mondjatok el nekünk semmit.
— Ezeket keresed? — kérdezte George, és felmutatott egy marék hússzínű zsineget.
— Gondolatolvasó vagy — vigyorgott Fred. — Vizsgáljuk meg, van-e a Szent Mungóban páncélozó bűbáj a kórtermek ajtajának.
Az ikrek kibogozták az összegabalyodott telefüleket, majd kiosztották őket. Mind az ötüknek jutott egy-egy zsineg. Harry habozott, mikor Fred odanyújtotta neki az övét.
— Vedd csak el, Harry! Te mentetted meg apa életét. Ha valakinek joga van hallgatózni, az te vagy.
Harry ennek már nem tudott ellenállni. Megfogta a zsinór végét, és beledugta a fülébe, ahogy az ikrek is tették.
— Oké, mehet! — suttogta Fred.
A hússzínű zsinegek férgek módjára tekeregni kezdtek, és bekúsztak az ajtó alatt. Harry eleinte nem hallott semmit, aztán egyszerre ijedten összerezzent: olyan tisztán csengett a fülében Tonks vinnyogása, mintha a boszorkány ott állt volna közvetlenül mellette.
— Mindent átkutattak, de sehol nem találták a kígyót. Mintha elnyelte volna a föld, miután megtámadott téged. De hát Tudodki biztos nem hitte, hogy egy kígyó el tudja hozni…
— Szerintem felderítőnek küldte ki a bestiát — dörmögte Rémszem. — Mivel eddig nem járt sikerrel, alaposabban fel akarta mérni, mivel áll szemben. Ha Arthur nincs ott, a kígyónak bőven lett volna ideje körülnézni. Szóval Potter azt mondja, látta az egészet?
— Igen — felelte nyugtalanul Mrs. Weasley. — Sőt, Dumbledore mintha már várta volna, hogy Harrynek efféle látomása legyen.
— Hát igen — szólt Mordon — mindig is volt valami furcsa a Potter gyerekben, ez nem vitás.
— Hajnalban, mikor beszéltem Dumbledore-ral, úgy éreztem, aggódik Harryért — jegyezte meg Mrs. Weasley.
— Persze hogy aggódik — morogta Rémszem. — A fiú Tudjátokki kígyójának a szemével lát dolgokat. Persze neki fogalma sincs, mit jelent ez, de ha Tudjátokki megszállta őt…
Harry kirántotta a füléből a zsinórt. Szaporán kalapált a szíve, s az arcát elöntötte a forróság. Ránézett a Weasley gyerekekre.
azok visszabámultak rá, fülükben a zsinórral. A tekintetükben rémület ült.