Ezért kerülte hát Dumbledore a pillantását? Attól tartott, hogy Voldemort nézne vissza rá? Félt, hogy a zöld szemek egyszerre vörösbe váltanak, s a pupilla keskeny réssé szűkül?
Harry a hazafelé robogó metrókocsiban ülve felidézte, hogy a bölcsek kövéért folytatott küzdelem során hogyan préselte ki magát Voldemort kígyóarca, Mógus professzor fejéből. Önkéntelenül végigsimított a tarkóján. Vajon milyen érzés lenne, ha Voldemort az ő koponyájából dugná ki a fejét?
Piszkosnak, fertőzöttnek érezte magát; olyan embernek, aki halálos kórokozót hord a testében, aki nem méltó rá, hogy a metrón együtt utazzon ártatlan, tiszta emberekkel, akiknek az elméje és a teste mentes Voldemort mocskától… Ő, Harry nem csupán látta a kígyót: most már tudta, hogy ő maga volt a kígyó…
És az igazán borzalmas gondolat csak ezután jött. Felszínre bukott az agyában egy emlék, amitől a zsigerei kígyó módjára tekeregni kezdtek.
— Mi más kell neki, mint szövetségesek? — Olyasmi, amit csak lopással szerezhet meg… Egy fegyverre; gondolok. Olyan fegyverre, ami legutóbb nem volt a birtokában.
Én vagyok az a fegyver — gondolta Harry, együtt rázkódva a sötét alagútban sikló metrókocsival. Egyszerre mintha mérget pumpáltak volna az ereibe: teste átfagyott és kiverte a jeges verejték.
Engem akar használni Voldemort… azért járnak őrök a nyomomban. Nem engem akarnak megvédeni, hanem a többi embert tőlem… de hiába, a Roxfortban nem lehet mindig mellettem valaki. Valóban én támadtam meg tegnap éjjel Mr. Weasleyt, én voltam a tettes. Voldemort kényszerített rá. Talán most is itt van bennem, és hallgatja a gondolataimat…
— Jól vagy, Harry drágám? — kérdezte Mrs. Weasley Ginny előtt áthajolva. — Falfehér vagy. Rosszul érzed magad?
A kórházi csapat minden tagja őt nézte. Harry hevesen megrázta fejét, és rámeredt egy biztosítótársaság hirdetésére.
— Biztos, hogy jól vagy, Harry? — kérdezte ismét Mrs. Weasley, mikor már a Grimmauld tér gondozatlan gyepén lépkedtek. — Borzasztóan sápadt vagy. Aludtál délelőtt? Ha hazaértünk, feküdj le, éppen. Vacsoráig még pihenhetsz egy-két órát. Rendben van?
Harry bólintott. Megvolt a jó ürügy rá, hogy senkivel ne kelljen beszélnie. Mikor Mrs. Weasley kinyitotta a bejárati ajtót, ő azonnal bement, a troll-lábból készített esernyőtartó mellett elhaladva végigsietett az előszobán, és felszaladt a lépcsőn Ronnal közös hálószobájukba. Ott aztán elkezdett fel-alá járkálni a két ágy és Phineas Nigellus üres vászna előtt. Agya zúgott és sajgott a rengeteg kérdéstől és a még szörnyűbb sejtésektől.
Hogyan változott kígyóvá? Talán tudtán kívül animágus lett?…
Nem, az nem lehet, arról biztosan tudna. Lehet, hogy Voldemort animágus… igen, az beleillene a képbe: Voldemort az állatok közül biztosan kígyóvá változna… És mikor megszáll engem, mindketten kígyóvá válunk… de ez még mindig nem ad választ rá, hogyan jutottam el öt perc alatt Londonba meg vissza az ágyamba…
Viszont Voldemort Dumbledore után a világ legnagyobb hatalmú varázslója, biztosan nem jelent gondot neki emberek ide-oda röptetése.
És ekkor jött a legrémisztőbb gondolat: Ha Voldemort megszállt engem, akkor általam most belát a Főnix Rendjének főhadiszállására! Megtudja, kik a rend tagjai, és hol van Sirius… és egy csomó dolgot hallottam, amit nem kellett volna, például amit Sirius mesélt aznap este, mikor megérkeztem…
Csak egy megoldás kínálkozott: azonnal el kellett hagynia a Grimmauld téri házat. A Roxfortban tölti majd a karácsonyt, úgy legalább az ünnepek alatt biztonságban lesznek a többiek… de nem, az se jó, hiszen a Roxfort is tele van kínálkozó áldozatokkal.
Mi lesz, ha legközelebb Seamust, Deant vagy Neville-t támadja meg?
Harry abbahagyta a járkálást, és rámeredt Phineas Nigellus üres képkeretére. Úgy érezte, mintha súlyos vasgolyó költözött volna a gyomrába. Nincs más választása, meg kell szakítania a kapcsolatot a varázsvilággal, vissza kell költöznie a Privet Drive-ra.
Ha így kell lennie, gondolta, akkor nincs értelme tovább húzni az időt. Erőnek erejével igyekezett nem gondolni rá, mit fognak szólni Dursleyék, ha a vártnál fél évvel korábban megjelenik a házukban. Odalépett ládájához, és lehajtotta a tetejét. Megszokásból körülnézett Hedvig után, aztán eszében jutott, hogy baglya még a Roxfortban van. Mindegy, gondolta, legalább a kalitkát nem kell cipelnie. Megfogta a láda végét, és húzni kezdte az ajtó felé. Már félúton járt, mikor egy gúnyos hang megszólította:
— Lám csak, szökni készülünk?
Harry hátranézett. Phineas Nigellus megjelent képe vásznán; lazán a keretnek támaszkodott, és enyhe fintorral az arcán figyelte őt.
— Nem, nem készülök szökni — felelte mogorván Harry, és továbbindult a ládával.
— Úgy tudom — folytatta Phineas hegyes szakállát simogatva — hogy a Griffendél-házba a bátrak kerülnek. Az az érzésem, te jobb helyen lettél volna az én házamban. Persze belőlünk, mardekárosokból se hiányzik a bátorság, de mi nem vagyunk ostobák. Teszem azt, ha egy mód van rá, mindenekelőtt a saját bőrünket mentjük.
— Én nem a bőrömet mentem — morogta Harry, miközben igyekezett átrángatni ládáját az ajtó előtt fekvő vastag, molyrágta szőnyegen.
— Ó, értem már! — mondta Phineas, még mindig a szakállát simogatva. — Szóval nem gyáván menekülsz, hanem önfeláldozóan.
Harry most már válaszra se méltatta a portréalakot. A keze már az ajtógombon volt, mikor Phineas Nigellus unottan utánaszólt:
— Üzenetet hoztam neked Albus Dumbledore-tól.
Harry megpördült a tengelye körül.
— Mit üzen?
— Maradj ott, ahol vagy!
— Meg se mozdultam! — felelte ingerülten Harry, kezét még mindig az ajtógombon tartva. — Mi az üzenet?
— Épp most adtam át, lomha agyú barátom. Maradj ott, ahol vagy!
— Miért? — kapott a szón Harry. — Miért akarja, hogy itt maradjak? Mit mondott még?
— Semmit — felelte Phineas, és felvonta fél szemöldökét, mintha indiszkrétnek tartaná a kérdést.
A Harry lelkében összegyűlt feszültség úgy bukott felszínre, akár a magas fűből kiemelkedő kígyó. Kimerült volt és teljesen megzavarodott az elmúlt tizenkét órától, amelyben a rettegést megkönnyebbülés s azt újra rettegés követte. Dumbledore még mindig nem hajlandó szóba állni vele!
— Szóval ennyi! — szólt emelt hangon. — Maradj ott, ahol vagy! Ennyit bírtak mondani nekem azután is, hogy a dementorok megtámadtak! Maradj a fenekeden, Harry, az okos felnőttek majd mindent elintéznek! Inkább nem mondunk el neked semmit, mert úgyse férne bele a kicsi agyadba!
— Na látod, ez az! — csattant fel Phineas, még a Harryénél is emeltebb hangon. — Pontosan ezért gyűlöltem a tanári munkát! A kamaszok mindig mindent jobban tudnak, mindig mindenben nekik van igazuk! Kongó kobakú fiacskám, fel se merült benned, hogy az igazgatónak, uram bocsá, nyomós oka lehet rá, hogy ne siessen részletekbe menő beszámolót tartani neked a terveiről? Nagy önsajnálatodban nem tűnt fel, hogy sose volt még bajod belőle, ha Dumbledore utasítását követted? Nem. Nem, mert mint minden korodbeli kölyök, te is rendíthetetlenül hiszed, hogy kizárólag neked vannak érzéseid és gondolataid, kizárólag te ismered fel a veszélyt, te vagy az egyetlen, aki képes átlátni a Sötét Nagyúr tervein…
— Szóval tervei vannak velem? — kérdezte csendesen Harry.
— Mondtam ilyet? — Phineas szórakozottan nézegette selyemkesztyűjét. — És most bocsáss meg, de jobb dolgom is van, mint az önsajnálatodat hallgatni… Minden jót!
Azzal könnyedén kisétált keretéből.
— Menjen csak, menjen! — kiabált bele Harry az üres képbe. — És mondja meg Dumbledore-nak, hogy köszönöm a nagy semmit!
A vászon nem felelt. Harry dühöngve visszarángatta ládáját az ágy lábához, aztán hasra vetette magát a molyrágta ágyterítőn. Teste ólomsúlyú volt, és fájt minden porcikája. Úgy érezte, végtelenül hosszú utat tett meg az elmúlt huszon-egynéhány órában azóta, hogy Cho Chang odalépett hozzá a fagyöngy alatt. Nagyon elfáradt… nem alhat… de nem tudta, meddig bírja még ébren…
Dumbledore azt üzente, ne menjen el. Akkor viszont aludnia is szabad. De mi lesz, ha a dolog megismétlődik?
Árnyék ereszkedett a szemére…
Olyan volt, mintha egy vetítésre kész mozigép a fejében csak erre a pillanatra várt volna. Kihalt folyosón, fáklyákkal megvilágított, durva kőfalak között lépkedett egy egyszerű, fekete ajtó felé.
Balra egy nyitott ajtón túl kőlépcső vezetett a mélybe. Odaért a fekete ajtóhoz, de nem tudta kinyitni. Csak állt hát, és bámulta sóvárogva… Az ajtón túl ott van, amire vágyik… a kincs… Csak a sebhelye ne sajogna annyira… Akkor végig tudná gondolni a dolgot…
— Harry! — csendült valahol a távolban Ron hangja. — Anya üzeni, hogy kész a vacsora, de félreteszi a részedet, ha nem akarsz lejönni.
Harry kinyitotta a szemét, de Ron addigra kiment a szobából.
Nem akar kettesben maradni velem. Fél, mióta hallotta, amit Mordon mondott. Most, hogy tudják, mi lakik benne, bizonyára senki nem örül a jelenlétének.
Nem megy le vacsorázni. Nem kényszeríti rájuk a társaságát. Átfordult a másik oldalára, és néhány perc múlva újra elaludt.
Hajnalban farkaséhesen ébredt. Ron ott horkolt a másik ágyon. Harry hunyorogva körülnézett, s látta, hogy Phineas Nigellus ott áll a portréjában. Dumbledore bizonyára megbízta Phineast, gondolta, hogy figyelje őt, nehogy megtámadhasson valakit álmában.
Felerősödött benne a tisztátalanság érzése. Szembe kellett volna szegülnie Dumbledore utasításával. Ha mostantól ilyen élete lesz a Grimmauld téri házban, akkor talán még a Privet Drive-val is jobban járna.
A délelőttöt Harryn kívül mindenki a ház feldíszítésével töltötte.
Sirius karácsonyi dalokat énekelt, annyira boldoggá tette, hogy nem kell egyedül töltenie az ünnepeket. Hangja bezengte az egész házat, s beszűrődött a szalonba is — oda, ahol Harry magányosan üldögélt az ablak előtt, s a fehér, havazást ígérő eget bámulta. Fájdalmas elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy távollétében a többiek nyugodtan kibeszélhetik őt. Hogy ezt meg is teszik, afelől nem volt kétsége. Déltájban, mikor hallotta, hogy Mrs. Weasley a lépcső aljából szólítja őt, nem válaszolt, inkább még egy emelettel feljebb menekült.
Este hat óra körül megszólalt az ajtócsengő, és Mrs. Black szokás szerint visítozni kezdett. Harry feltételézte, hogy Mundungus vagy a Rend valamely másik tagja érkezett. Tovább kuporgott hát Csikócsőr szobájában, amit rejtekhelyül választott, és az éhségtől nagyot nyelve dobott még egy döglött patkányt a hippogriffnek.
Néhány perc múlva azonban meglepetésére valaki dörömbölni kezdett a szoba ajtaján.
— Tudom, hogy odabent vagy! — hallatszott Hermione hangja. — Gyere ki, légy szíves! Beszélni akarok veled!
— Hogy kerülsz te ide? — kérdezte csodálkozva Harry, és kinyitotta az ajtót. — Azt hittem, síelni mentél a szüleiddel.
— Az az igazság, hogy nem vagyok oda a síelésért — felelte Hermione — úgyhogy inkább ide jöttem karácsonyozni. — A lány haja csupa hó volt, arca kipirult a hidegtől. — De Ronnak ezt nem kell mondani. Azért bizonygattam neki, hogy a síelés jó dolog, mert kinevetett. Anyáék egy kicsit szomorúak voltak, de azt mondtam nekik, hogy mindenki, aki komolyan veszi a vizsgákat, a Roxfortban marad tanulni. Azt akarják, hogy jó jegyeket kapjak, úgyhogy végül is nem ellenkeztek… Na gyere — folytatta sürgetően — menjünk le a szobádba! Ron anyukája begyújtott, és küldött fel szendvicset.
Harry követte Hermionét a második emeletre. A hálószobába lépve meglepetten látta, hogy Ron és Ginny is ott vannak.
— A Kóbor Grimbusszal jöttem — folytatta csevegő hangon Hermione, és lehúzta kabátját. — Dumbledore már reggel elmondta, mi történt, de meg kellett várnom, hogy hivatalosan is véget érjen a tanítás, csak utána indulhattam el. Umbridge teljesen kiakadt tőle, hogy eltüntetek, pedig Dumbledore mondta neki, hogy Mr. Weasley a Szent Mungóban van, és ő engedélyezte, hogy meglátogassátok.
Hermione leült Ron és Ginny mellé az ágy szélére. Mindhárman Harryre függesztették tekintetüket.
— Hogy vagy? — kérdezte Hermione.
— Jól.
— Ne hazudj, Harry! — mérgelődött a lány. — Ron és Ginny azt mondják, mióta hazajöttetek a Szent Mungóból, bujkálsz mindenki elől.
— Igen? Azt mondják? — Harry dühös pillantást vetett a két említettre. Ron nyomban a cipője orrára fordította tekintetét — Ginnynek viszont a szeme se rebbent.
— Mert úgy is volt! — mondta. — Ránk se akartál nézni!
— Ti nem akartok énrám nézni! — vágott vissza Harry.
— Lehet, hogy felváltva néztek egymásra, soha nem egyszerre. — mondta bujkáló mosollyal Hermione.
— Nagyon vicces! — morogta Harry, és elfordult.
— Hagyd már abba ezt a duzzogást! — szólt rá bosszúsan Hermione. — A többiek mesélték, mit hallottatok tegnap a telefüllel…
— Igen? — Harry zsebre dugott kézzel az ablakhoz lépett, és kibámult a sűrűn hulló hópelyhekre. — Jót beszélgettetek rólam a hátam mögött, mi? De nem baj, már kezdem megszokni.
— Veled akartunk beszélgetni, Harry! — bizonygatta Ginny. — De mivel bujkálsz előlünk…
— Mert nem akartam, hogy beszélgessenek velem! — csattant fel Harry.
— Akkor elég buta vagy — vágta rá Ginny — mivel az ismerőseid közül én vagyok az egyetlen, akit egyszer már megszállt Tudodki, és akitől megtudhatnád, hogy milyen érzés az!
Harry megdermedt a súlyos szavaktól. Azután gyorsan barátai felé fordult.
— Erről elfeledkeztem — mondta.
— Jó neked — felelte szárazon Ginny.
— Ne haragudj — nézett rá Harry. — Szóval szerinted… megszállt engem?
— Pontosan emlékszel mindenre, amit csináltál — kérdezte Ginny — vagy vannak az emlékezetedben nagy fehér foltok?
Harry eltöprengett.
— Nincsenek — felelte végül.
— Akkor Tudodki nem szállt meg téged — jelentette ki határozottan Ginny. — Miután belém költözött, nekem hosszú órák estek ki emlékezetemből. Többször is előfordult, hogy ott találtam magam valahol, és nem tudtam, hogyan kerültem oda.
Harry ellenkezni akart, ragaszkodott volna rémisztő gyanújához, mégis érezte, hogy megkönnyebbül.
— De hát a látomás édesapádról meg a kígyóról…
— Korábban is voltak már ilyen álmaid, Harry — rázta a fejét Hermione. — Tavaly is megérezted néha, hogy mire készül Voldemort.
— Az más volt — ellenkezett Harry. — Most benne voltam abban a kígyóban… Lehet, hogy Voldemort valahogy elvitt Londonba…
— Remélem — szólt fáradt-lemondóan Hermione — hogy egyszer, egy szép napon majd elolvasod A Roxfort történetét, és akkor talán megjegyzed, hogy az iskolában nem lehet se hoppanálni, se dehoppanálni. Arra még Voldemort se képes, hogy kilopjon téged a hálóteremből…
— Az ágyadban voltál — erősítette meg Ron. — Ott dobáltad magad, és legalább egy percbe telt, mire fel tudtunk ébreszteni.
Harry megint elkezdett fel-alá járkálni a szobában. El kellett ismernie, hogy amit barátaitól hallott, nem üres vigasztalás volt, hanem logikus érvelés. Gépiesen elvett egy szendvicset az ágyon heverő tálról, és a szájába tömte.
— Szóval mégsem én vagyok a fegyver. — Erre a gondolatra olyan mérhetetlen öröm és megkönnyebbülés öntötte el a szívét, hogy mikor Sirius énekelve elhaladt az ajtó előtt, kedve lett volna vele zengeni a Jó hippogriffem, szállj az égbe kezdetű dalt.
Hogy is juthatott az eszébe olyan őrültség, hogy a Privet Drive-on töltse a karácsonyt?
Sirius öröme az egész társaságra átragadt. A varázslót boldoggá tette, hogy vendégei vannak s még inkább, hogy Harry visszatért. Immár nem az a mogorva házigazda volt, aki nyáron: szemlátomást célul tűzte ki, hogy vendégei legalább olyan jól, de ha lehet, még jobban érezzék magukat, mint ha a Roxfortban maradtak volna. Fáradhatatlan buzgalommal vett részt a karácsonyi előkészületekben, a díszítésben, a takarításban, úgyhogy szenteste már rá se lehetett ismerni a házra. A csillárokon immár nem pókháló lógott, hanem magyalkoszorú és ezüst meg arany szalagdíszek; a foszló szőnyegeken kupacokban állt a mágikus hó; Sirius családfáját eltakarta egy élő tündérmanókkal feldíszített karácsonyfa (Mundugus szerzeménye), a kitömött házimanófejek pedig mikulássapkában és — szakállban pompáztak.
Mikor karácsony reggelén Harry felébredt, egy halom ajándékot talált a lába mellett az ágyon. Ron akkor már javában bontogatta saját csomagjait.
— Jó az idei termés — szólt ki a csomagolópapír-hegy mögül. — Kösz a seprűiránytűt, szuper darab. Sokkal jobb, mint a házifeladat-naptár amit Hermionétól kaptam…
Harry keresgélni kezdett ajándékai között, és kibontotta amelyiken Hermione kézírását találta. Ő is egy határidőnaplóra hasonlító könyvet kapott, ami, ha kinyitották, efféle bölcsességeket mondott fennhangon: Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra.
Sirius és Lupin ajándéka egy gyönyörű, többkötetes könyv volt. A defenzív mágia gyakorlata és használata a sötét varázslatokkal szemben — ezt a címet viselte, és szép színes, mozgó ábrák illusztrálták benne a leírt ellenrontásokat és ártásokat. Harry izgatottan belelapozott az első kötetbe, s rögtön látta, hogy a mű nagy hasznára lesz a DS-edzések előkészítésében. Hagrid szőrös, barna erszényt küldött neki, aminek az volt az érdekessége, hogy hegyes fogai voltak, és harapott. Ez a tulajdonsága bizonyára a tolvajok távol tartására szolgált — de sajnos Harry se tudott pénzt tenni a tárcába anélkül, hogy ujjainak épségét kockáztatta volna. Tonks ajándéka a Tűzvillám kisméretű, működő modellje volt; Harry vágyakozva gondolt saját, igazi Tűzvillámára, ahogy elnézte a röpködő kis seprűt. Rontól egy hatalmas doboz mindenízű drazsét kapott, a Weasley házaspártól a szokásos kötött pulóvert és néhány gyümölcskosarat, Dobbytól pedig egy rettenetesen csúf festményt, ami gyaníthatóan a manó saját kezű alkotása volt. Harry épp megfordította a képet, hátha az fejjel lefelé elviselhetőbben néz ki, amikor hangos pukkanás hallatszott, és megjelentek az ágy lábánál az ikrek.
— Boldog karácsonyt! — köszönt George. — Egy darabig ne menjetek le a földszintre.
— Miért? — kérdezte Ron.
— Mert anya megint zokog — felelte Fred. — Percy visszaküldte a karácsonyi pulcsit.
— Még levelet se mellékelt — tette hozzá George. — Nem kérdezte, hogy van apa, be se ment hozzá, semmi.
— Próbáltuk megvigasztalni anyát — folytatta Fred, s közben megkerülte az ágyat, hogy szemügyre vegye Dobby festményét. — Mondtuk, hogy Percy egy büdös rakás denevértrágya, és nem kell törődni vele.
— De nem hatott — csóválta a fejét George, azzal bekapott egy csokibékát. — Most Lupin vigasztalja. Szerintem jobb, ha idefent várunk, amíg összeszedi magát.
— Ez egyébként micsoda? — kérdezte a festményt szemlélve Fred. — Bevert képű pávián?
— Dehogyis, ez maga Harry! — George a kép hátára mutatott. — Rá van írva!
— A megszólalásig hasonlít — vigyorgott Fred, mire Harry hozzávágta házifeladat-naptárát. A könyv a földre esve kinyílt, és vidáman harsogta: Munka után édes a pihenés!
Harry és Ron kikászálódtak az ágyból. Öltözködés közben hallották, amint a ház lakói boldog karácsonyt kívánnak egymásnak odakint. A lépcsőn lefelé menet aztán összetalálkoztak Hermionéval.
— Köszönöm a könyvet, Harry! — szólt lelkesen a lány. — Már mióta vágytam A numerológia új elméletére! Neked meg köszönöm a parfümöt, Ron. Nagyon érdekes illata van.
— Szívesen — felelte Ron, majd rámutatott a csinos csomagra, amit Hermione a kezében tartott. — Azt kinek szánod?
— Sipornak — felelte vidáman a lány.
— Nehogy ruhát adj neki! — figyelmeztette Ron. — Sirius azt mondta, nem engedhetjük el Siport, mert túl sokat tud.
— Nem ruha — rázta a fejét Hermione. — Bár ha rajtam múlna, adnék neki valami normális öltözéket a koszos rongya helyett… Nem, ez egy foltmintás takaró. Gondoltam, felvidítom vele egy kicsit a hálószobáját.
— Van neki hálószobája? — kérdezte Harry. Suttogóra fogta hangját, mert épp Mrs. Black portréja előtt haladtak el.
— Hát, Sirius szerint nem szoba, inkább csak odú — felelte Hermione. — Úgy tudom, a vízmelegítő alatt alszik, a konyhából nyíló kis kamrában.
Az alagsorban csak Mrs. Weasleyt találták. A boszorkány a tűzhely előtt állt, és olyan hangon kívánt boldog karácsonyt, mintha súlyos megfázás gyötörné. A gyerekek tapintatosan elfordultak, és nem néztek az arcába.
— Ez lenne Sipor hálószobája? — kérdezte Ron az éléskamrával szemközti sarokban nyíló, kopott ajtóhoz sétálva. Harry még sose látta nyitva azt az ajtót.
— Igen — felelte Hermione, most már némi félsszel a hangjában.
— Öhm… szerintem kopogjunk.
Ron rákoppantott párat az ajtóra. Odabentről nem érkezett válasz.
— Biztos odafent ólálkodik — mondta Ron, és további teketóriázás nélkül kinyitotta az ajtót. — Úúh!
Harry belesett barátja mellett. A kamra nagy részét egy ósdi vízmelegítő foglalta el. Sipor a csövek alatti harminc centis helyen rendezte be vackát, ami gyűrött rongyokból és rossz szagú, ócska takarókból állt. A kupac közepén bemélyedés jelezte, hova szokta befészkelni magát a házimanó éjszakára. A rongyok között száraz kenyérhéjak és penészes sajtdarabok hevertek, a sarokban pedig pénzdarabok és különféle kisebb tárgyak csillantak meg — Harry gyanította, hogy az Sipor kincseskamrája: azok a tárgyak, amelyeket sikerült megmentenie Sirius lomtalanító akciója idején. A gyűjtemény részét képezték az ezüstkeretes családi fotók is. Üvegük összetört ugyan, de fekete-fehér lakóik még mindig dölyfösen néztek a világba. Harry gyomra összeszorult, mikor felfedezte köztük Bellatrix Lestrange-et, azt a fényes fekete hajú, seprűs pillájú nőt, akinek a tárgyalását végignézte Dumbledore merengőjében. Sipor szemlátomást különösen nagy becsben tartotta ezt a képet: Magifix-csíkkal úgy-ahogy összeragasztotta törött üvegét, s az összes többi fotó elé állította.
— Itt hagyom neki az ajándékát — szólt Hermione, azzal letette a csomagot a rongykupac kifeküdt részére. Ezután óvatosan becsukta a kamra ajtaját. — Majd megtalálja, ha lejön.
Az éléskamrából ekkor lépett ki Sirius, kezében szép nagy karácsonyi pulykával.
— Jut eszembe — szólt — találkozott valamelyikőtök mostanában Siporral?
— Én utoljára akkor láttam, amikor megérkeztünk — felelte Harry. — Amikor kiparancsoltad a konyhából.
— Igen… — Sirius tűnődve bólintott. — Azt hiszem, én is akkor láttam utoljára… Biztosan elbújt valahol.
— De nem mehetett el, ugye? — kérdezte Harry. — Mikor azt mondtad neki, hogy „kifelé”, nem érthette úgy, hogy menjen el a házból?
— Nem, a manók csak akkor mehetnek el, ha ruhát kapnak — rázta a fejét Sirius. — Addig a gazdáik házában kell maradniuk.
— Ha nagyon akarják, el tudják hagyni a házat — vetette ellen Harry. — Két éve Dobby elszökött Malfoyéktól, hogy figyelmeztessen engem. Utána meg kellett büntetnie magát érte, de azért megtette.
Sirius erre kissé összevonta a szemöldökét, de aztán így felelt:
— Majd később megkeresem. Biztos fent van valahol, és bőgve ölelgeti anyám valamelyik régi rongyát. Vagy lehet, hogy beszorult a szellőzőbe, és elpusztult… de nem, nincs nekem olyan szerencsém.
Fred, George és Ron nevettek, Hermione pedig rosszallóan megcsóválta a fejét.
Úgy tervezték, hogy ebéd után ismét bemennek a kórházba, ezúttal Rémszem és Lupin kíséretében. Már a desszertnél tartottak, mikor befutott Mundungus, akinek sikerült „kölcsönöznie” egy autót erre az alkalomra. Szükség is volt a járműre, hiszen karácsonykor nem közlekedett a metró. A kocsit — amiről Harry gyanította, hogy tulajdonosának tudta és beleegyezése nélkül került a Grimmauld térre — ugyanazzal a tágító bűbájjal kezelték, ami Weasleyék régi Ford Angliájánál is olyan jól bevált: az autó kívülről nézve normális nagyságú maradt, mégis kényelmesen elfért benne tíz személy plusz Mundungus, a sofőr. Mrs. Weasley kezdetben vonakodott beülni a járműbe — Harry sejtette, hogy viaskodnak benne a Mundungusszal és a mágiamentes közlekedéssel szembeni ellenérzései — de a zimankós hideg és gyerekeinek rimánkodása végül megtette hatását, úgyhogy nagy kegyesen helyet foglalt Fred és Bill között.
A városban nem volt nagy forgalom, így gyorsan elértek a Szent Mungóhoz. Az egyébként néptelen bevásárlóutcán csupán néhány boszorkány és varázsló lopakodott a kórház felé. Miután a tíz utas kiszállt, Mundungus elhajtott, hogy egy sarokkal odébb leparkoljon, Harryék pedig ráérősen odasétáltak a nejlonruhás baba kirakatához, majd egyenként átléptek az üvegen.
Az előcsarnokban kellemes, ünnepi hangulat fogadta őket.
A lámpa gyanánt szolgáló üveggömböket pirosra és aranysárgára színezték, így azok hatalmas karácsonyfadíszekre hasonlítottak. Minden ajtót magyalfüzér keretezett, s minden sarokban mágikus hótól és jégcsapoktól fehérlő, aranycsillag csúcsdíszes fenyőfa állt. A kórházban nem volt akkora tömeg, mint legutóbb, Harryt mégis majdnem fellökte egy boszorkány, akinek mandarin volt a bal orrlyukában.
— Családi veszekedés, mi? — kérdezte kissé gúnyosan a szőke recepciós boszorkány. — Maga már a harmadik ma… Varázslati traumák osztálya, negyedik emelet.
Mr. Weasley az ágyán ült, ölében a pulykaebéd maradékával, és egy kicsit szégyenlős arcot vágott.
— Minden rendben, Arthur? — kérdezte Mrs. Weasley, miután valamennyien köszöntötték a varázslót, és átadták neki az ajándékokat.
— Persze, persze — felelte feltűnő sietséggel Mr. Weasley. — Öhm… nem találkoztatok véletlenül Smethwyck gyógyítóval?
— Nem — Mrs. Weasley gyanakodva nézett férjére. — Miért?
— Nem érdekes — legyintett Mr. Weasley, és gyorsan hozzálátott ajándékai kibontásához. — Mindenkinek szép napja volt? Miket kaptatok karácsonyra? Nahát, Harry! Ez gyönyörű! — Épp kibontotta ugyanis Harry ajándékát, ami nem volt más, mint néhány olvadóbiztosíték és egy csavarhúzókészlet.
Mrs. Weasleyt szemlátomást nem elégítette ki férje kitérő válasza. Mikor Mr. Weasley előredőlt, hogy kezet rázzon Harryvel, az asszony vetett egy pillantást a hálóinge alá.
— Arthur! — Mrs. Weasley hangja úgy csattant, mint egy egérfogó. — Neked kicserélték a kötésedet! Miért cserélték ki egy nappal előbb? Azt mondták, csak holnap kapsz új kötést!
Mr. Weasley az álláig rántotta a takarót.
— Te-te-tessék? — hebegte megszeppenve. — Nem érdekes… semmiség… nem fontos…
Felesége szúrós tekintetétől aztán leeresztett, akár egy kilyukadt lufi.
— Jól van… De légy szíves, ne izgasd fel magad, Molly… Augustus Pye-nak volt egy ötlete… Tudod, ő itt a gyógyítóinas, szimpatikus fiatalember… a hobbija az… az alternatív gyógyászat… a hagyományos muglimódszerek… És hát van az úgynevezett sebvarrás, ami nagyon jól működik… muglisebeknél…
Mrs. Weasley a visítás és a hörgés érdekes elegyét produkálta.
Lupin elfordult az ágytól, és odasétált a vérfarkashoz. Annak nem volt látogatója, és vágyakozva pislogott a Mr. Weasley ágyát körülálló csoport felé. Bill azt motyogta, hogy elmegy inni egy teát, az ikrek pedig nyomban felpattantak, hogy vele tartsanak. Mrs. Weasley nem vett róla tudomást, hogy többen menekülőre fogták a dolgot, s mikor beszélni kezdett, hangja minden szóval fenyegetőbben zengett:
— Azt akarod mondani, hogy muglimódszerekkel kísérletezgettek rajtad?
— Nem kuruzslás ez, Molly drágám — próbált védekezni Mr. Weasley. — Csak Pye-jal gondoltuk, hogy kipróbálunk valamit… de sajnos pont az ilyen sebeknél… nem működik olyan jól a dolog, mint hittük…
— Vagyis?
— Hát… mondom, van egy módszer, amit sebvarrásnak neveznek…
— Ez úgy hangzik, mintha megpróbáltátok volna tűvel és cérnával összefércelni a bőrödet. — Mrs. Weasley vészjóslóan felnevetett. — De nem, ilyen ostoba még te se lehetsz, Arthur…
— Én is innék egy teát — pattant fel Harry.
Hermione, Ron és Ginny futólépésben követték őt. Miután becsukták maguk mögött az ajtót, odabent felharsant Mrs. Weasley hangja:
— Mi az, hogy körülbelül ilyesmit csináltatok!?
— Ez jellemző apára — csóválta a fejét Ginny. — Bevarrni egy sebet… Megáll az eszem.
Közben a négyes fogat elindult a folyosón.
— Mágiamentes sebeknél a varrás jól bevált módszer — jegyezte meg Hermione. — De annak a kígyónak a mérge valószínűleg oldja a cérnát. Merre lehet a teázó?
— Az ötödiken — felelte Harry, felidézve az eligazító táblán olvasott információt.
A folyosó végén nyíló lengőajtón kilépve egy lépcsőházban találták magukat, ahol a falon további ijesztő arcú gyógyítók portréinak sora függött. Miközben Harryék felfelé lépkedtek a recsegő fa lépcsőfokokon, több festményalak is megszólította őket: sajátos tüneteket diagnosztizáltak náluk, és rémisztő kúrákat ajánlgattak.
Ron felettébb megütközött, mikor egy középkori varázsló drámai hangon kijelentette, hogy súlyos ragyaszóródása van.
— Az meg micsoda? — kérdezte mérgesen, mikor a gyógyító már vagy hat kép óta szaladt mellette, félrelökdösve az útjába álló portrélakókat.
— Haj, úrfi, az bizony a bőrnek egy rettenetes elfajzása. Idő múltával talán még a mostaninál is csúfabb s torzabb lesz tőle az orcád…
— Nem csúf és torz az arcom! — csattant fel lángoló füllel Ron.
— Az egyetlen gyógyír rá a varangyos béka mája, azt kötözd szorosan a torkodra, s állj holdtölte idején mezítelenül angolnahalak kivájt szemével teli hordóba…
— Nincs ragyaszóródásom!
— De hát orcád teli van undok foltokkal, úrfi…
— Azok szeplők! — dühöngött Ron. — Menjen vissza a képébe, és hagyjon engem békén! — A többiek felé fordult, akik gondosan ügyeltek rá, hogy komoly arcot vágjanak. — Hányadik emelet ez?
— Az ötödik, azt hiszem — felelte Hermione.
— Nem, ez a negyedik — rázta a fejét Harry. — Még egyet megyünk…
A lépcsőpihenőre érve azonban Harry egyszerre megtorpant.
A varázslati traumák osztályára nyíló ajtó kis ablaka mögül az üvegnek préselt orral egy varázsló nézett rájuk. Göndör szőke hajú, kék szemű férfi volt; széles, bárgyú mosolyra húzott szájából vakítóan fehér fogak villantak ki.
— Azt a… ! — suttogta a varázslóra meredve Ron.
— Te jó ég! — sikkantott Hermione — Lockhart professzor!
A volt sötét varázslatok kivédése tanár kinyitotta az ajtót, és hosszú, lila hálóköntösében odalépett hozzájuk.
— Szívélyes üdvözletem! — szólt. — Autogramot szeretnétek kérni tőlem, igaz?
— Semmit nem változott — súgta oda Harry Ginnynek, aki elvigyorodott.
— Öhm… Hogy van, tanár úr? — kérdezte kissé bűntudatosan Ron. Az ő repedt varázspálcája okozta ugyanis Lockhartnál a súlyos emléktörlődést, ami miatt a Szent Mungóba került. Igaz, Lockhart magának köszönhette a balesetet, mert rátámadt Harryre és Ronra. Harry nem is sajnálta olyan nagyon a professzort.
— Kitűnően vagyok, kitűnően! — felelte túláradó vidámsággal Lockhart, és előhúzott köpenye zsebéből egy meglehetősen kopott pávatoll pennát. — Akkor hát, hány autogramot parancsoltok? Képzeljétek, már tudok folyóírással írni!
— Öhm… köszönjük, de most egyet se kérünk — felelte Ron.
Megrökönyödve nézett Harryre, aki viszont a professzorhoz fordult:
— Szabad a tanár úrnak a folyosón sétálnia? Nem a kórteremben kellene lennie?
Lockhart arcáról leolvadt a mosoly. Néhány másodpercig töprengve nézte Harryt, aztán megkérdezte:
— Nem találkoztunk mi már valahol?
— De… de igen — felelte Harry. — Maga tanított minket a Roxfortban, nem emlékszik?
— Tanítottam? Én? — pislogott Lockhart. — Tényleg?
Aztán ijesztő hirtelenséggel visszatért a mosoly az arcára.
— Gondolom, mindenre én tanítottalak meg benneteket, amit csak tudtok! Így van? Na, mi lesz akkor az autogramokkal? Kaptok egy kerek tucattal, hogy a kis barátaitoknak is adhassatok!
Ekkor azonban egy fej jelent meg a folyosó túlsó végén nyíló ajtóban.
— Enyje-ejnye, Gilderoy, hát már megint elkószált?
Az ajtó kinyílt, és egy pirospozsgás, kövér gyógyítónő döcögött a folyosóra. Hajában kis aranykoszorút viselt, és kedves mosollyal köszöntötte Harryéket.
— Nahát, Gilderoy, látogatói jöttek? És épp karácsony napján! Milyen kedvesek! Tudjátok, szegénykét nem látogatja soha senki, pedig olyan egy drága jó lélek! Ugye, Gilderoy?
— Autogramokat kérnek tőlem! — újságolta sugárzó arccal Lockhart. — Úgy könyörögnek, hogy nem lehet nemet mondani nekik! Csak legyen elég fényképem!
— Mit szóltok hozzá? — A gyógyító belekarolt Lockhartba, s úgy nézett rá, ahogy koraérett kétévesekre szokás. — Tudjátok, ő valamikor híres ember volt. Reméljük, ez az autogram-osztogatás jelzi, hogy lassan kezd visszatérni az emlékezete. Gyertek velünk kérlek! Gilderoynak a zárt részlegben van a helye. Biztos akkor osont ki, amikor bevittem a karácsonyi ajándékokat. Egyébként zárva tartjuk az ajtót. Nem bánt ő senkit, de… — itt suttogóra fogta a hangját — …félünk, hogy baja esik szegénynek. Elkóborol, aztán nem talál vissza… Kedves tőletek, hogy bejöttetek hozzá.
Ron bizonytalanul felfelé mutogatott.
— Hát… mi igazából…
A gyógyító azonban olyan hívogatóan mosolygott, hogy a mondat végét Ron már csak elmotyogta:
— …teázni indultunk.
Harry, Ron, Hermione és Ginny összenéztek, aztán kelletlen elindultak Lockhart és a gyógyító nyomában a folyosón.
— Ne maradjunk sokáig! — suttogta Ron.
A boszorkány rámutatott pálcájával a Janus Cooka Kórterem ajtajára.
— Alohomora — motyogta, s miután az ajtó kinyílt, karon fogva, odavezette Gilderoyt az ágya mellett álló karosszékhez.
— Ebben a szobában laknak a tartós ápolást igénylő betegeink — magyarázta suttogva Harryéknek. — Azok, akiknél egy varázslat maradandó károsodást okozott. Ők többé-kevésbé gyógyíthatatlanok, bár bájitalkúrákkal, bűbájokkal és némi szerencsével el lehet érni náluk bizonyos javulást. Gilderoy például már kezdi visszanyerni az öntudatát, O’Men úr pedig már szavakat is ki tud mondani, csak épp senki nem érti, milyen nyelven beszél… Hát akkor; beszélgessetek vele, én befejezem az ajándékosztást.
Harry körülnézett. Mr. Weasley kórtermével ellentétben ez a helyiség tele volt a betegek személyes tárgyaival. Ebből is látni lehetett, hogy a lakók hosszabb időre költöztek be. Gilderoy ágyának feje körül fotók borították a falat — mindegyikben Lockhart egy-egy mosolygó, integető képmása lakott. Több fényképet girbegurba, gyerekes nyomtatott betűk szeltek át — azokat Lockhart magának szignálta.
Miután a gyógyító leültette őt székébe, Gilderoy nyomban elővett egy újabb csomag fotót, pennát ragadott, és lázas dedikálásba fogott.
— Tedd borítékba őket! — utasította Ginnyt, miközben sorban a az ölébe dobálta az aláírt képeket. — Nem felejtettek ám el az emberek! Még mindig rengeteg rajongói levelet kapok. Gladys Ladgeon például hetente ír. Csak tudnám, miért.
Egy pillanatra megállt, tekintete a semmibe révedt — aztán megint szélesre húzta a száját, és új lendülettel folytatta a dedikálást.
— Biztos azért, mert olyan jóképű vagyok!
A szemközti ágy lakója, egy fakósárga arcú, gyászos tekintetű varázsló láthatóan nem érzékelte a körülötte zajló eseményeket. Szüntelenül motyogott magában, s közben a plafont bámulta. Két ággyal odébb egy boszorkány feküdt, akinek az egész fejét sűrű szőr nőtte be. Harrynek eszébe jutott, hogy három éve Hermionéval valami hasonló történt, de az ő esetében az elváltozás szerencsére nem bizonyult maradandónak. A kórterem távoli végében az utolsó két ágyat virágmintás függöny takarta el.
A gyógyító boszorkány a szőrös arcú nőhöz lépett, és néhány ajándékot adott át neki.
— Tessék, Ágnes — szólt. — Látja, nem feledkeztek meg magáról. A fia baglyot is küldött: azt írta, este bejön magához. Örül neki?
Ágnes négyet vakkantott.
— Nézze csak, Broderick! Kapott egy szép cserepes virágot meg egy naptárat tizenkét gyönyörű hippogriff fotóval. Ettől majd felvidul, kedvesem! — A gyógyító boszorkány letett egy meglehetősen csúnya, lengő polipkaros növényt az éjjeliszekrényre, majd a naptárat egy pálcaintéssel a falra erősítette. — És… ó, Mrs. Longbottom, hát már mennek is?
Harry úgy fordult oda, mintha dróton rántották volna. A kórterem végében széthúzták a függönyt, és két látogató lépett ki az ágysorok közti folyosóra. Egyikük egy öntudatos tartású, idősebb boszorkány volt; hosszú, zöld ruhát viselt, hozzá kissé viseltes rókaprémet, fején pedig kitömött keselyűvel díszített, hegyes süveg tornyosult. Mögötte egy fiú kullogott búsan leszegett fejjel: Neville.
Harry azonnal rádöbbent, hogy kik fekszenek a legtávolabbi két ágyban. Kétségbeesetten körülnézett; keresni akart valamit, amivel el tudja terelni barátai figyelmét, amíg Neville elhagyja a kórtermet. A Longbottom névre azonban Ron is felkapta a fejét, és mielőtt Harry megakadályozhatta volna, elrikkantotta magát:
— Neville!
A fiú összerezzent, és úgy behúzta a nyakát, mintha puskagolyó fütyült volna el a füle mellett.
— Láttad? Itt van Lockhart! Te kinél voltál?
— Ők a barátaid, Neville drágám? — kérdezte Neville nagyanyja, és fensőbbséges pillantással végignézett Harryéken.
Neville-en látszott, hogy a pokolban is jobban érezné magát. Nem nézett Harryék szemébe, s kövérkés arca lassan lilára színeződött.
— Á, látom már — folytatta a nagyanyja, és Harry felé nyújtotta aszott, madárlábszerű jobbját. — Téged természetesen megismerlek. Neville mindig rajongással emleget téged.
— Öhm… köszönöm — motyogta zavartan Harry, és kezet fogott a boszorkánnyal. Neville a lábára meredt, s folyamatosan lilult az arca.
— Ti ketten bizonyára Weasleyk vagytok. — Neville nagyanyja most Ronnal és Ginnyvel is kezet fogott. — Ismerem a szüleiteket, ha csak futólag is. Kiváló emberek, kiválóak… Te pedig Hermione Granger vagy, nemde?
Hermionét szemlátomást meglepte, hogy Mrs. Longbottom felismerte, de megfogta a felé nyújtott kezet.
— Neville sokat mesélt rólad. Tudom, hogy nemegyszer segítettél neki… Rendes fiúcska az én Neville-em — tette hozzá, csontos orra mentén gyengédnek épp nem nevezhető pillantást vetve a fiúra — de sajnos nem örökölte az apja tehetségét.
E szavakkal fejét a kórterem végében álló ágyak felé fordította, de olyan hirtelen, hogy süvegén vészesen inogni kezdett a kitömött keselyű.
— Micsoda? — motyogta döbbenten Ron. Harry legszívesebben rátaposott volna a lábára, de ezt farmernadrágban nem lehetett olyan észrevétlenül megtenni, mint talárban. — Az apád fekszik itt, Neville?
Mrs. Longbottom felkapta a fejét.
— Mire véljem ezt, Neville? A barátaid semmit nem tudnak a szüleidről?
Neville nagy levegőt vett, felnézett a plafonra, és megrázta a fejét. Harry soha senkit nem sajnált még ennyire, de ötlete sem volt, hogyan segíthetné ki Neville-t kínos helyzetéből.
— Mi szégyellnivaló van ezen? — csattant fel Mrs. Longbottom. — Büszke lehetsz a szüleidre, büszke! Azt hiszed, azért áldozták fel az egészségüket, az elméjük épségét, hogy a tulajdon gyermekük szégyellje őket!?
— Nem szégyellem őket — felelte elhaló hangon Neville, még mindig kerülve Harryék tekintetét. Ron lábujjhegyen ágaskodva meresztette a szemét a távoli két ágy felé.
— A viselkedésed nem azt mutatja! — korholta unokáját Mrs. Longbottom, majd felszegett fejjel Harryékhez fordult, s úgy folytatta: — A fiamat és a menyemet Tudjukki csatlósai juttatták ide.
Hermione és Ginny a szájuk elé kapták a kezüket. Ron visszaereszkedett a talpára, és döbbenten pislogott.
— Mindketten aurorok voltak, a varázslótársadalom köztiszteletben álló tagjai — folytatta Mrs. Longbottom. — Kimagaslóan tehetségesek, mind a ketten… Tessék, Alice drágám, mit szeretnél?
A ágyak közti folyosón hálóinges nő csoszogott feléjük. Neville édesanyja volt — de nem az a pirospozsgás, mosolygós boszorkány, akire Harry a Főnix Rendjének egykori tagjait ábrázoló csoportképről emlékezett, hanem egy sovány, beesett arcú, aránytalanul nagy szemű, színtelenre őszült hajú asszony. Nem akart beszélni — talán nem is tudott — csupán bizonytalanul felemelte a kezét, Neville felé nyújtva valamit, amit a markában tartott.
— Már megint… — Mrs. Longbottom fáradtan megcsóválta a fejét. — Jól van, Alice drágám, jól van… Vedd el, Neville, hadd örüljön.
Neville addigra már nyújtotta is a kezét, s anyja a markába ejtett egy összegyűrt Drubli Legjobb Fúvógumija csomagolópapírt.
— Jól van, drágám — szólt színlelt derűvel Mrs. Longbottom, és vállon veregette a beteg asszonyt.
— Köszönöm, anya — szólt csendesen Neville.
Alice Longbottom megfordult, és halkan dúdolva elcsoszogott az ágya felé. Neville dacosan végignézett Harryéken. Bizonyára arra számított, hogy nevetni fognak, de tévedett.
Mrs. Longbottom sóhajtott.
— Ideje indulnunk — szólt, és felhúzta hosszú, zöld selyemkesztyűjét. — Örülök, hogy megismerhettelek benneteket. Neville, dobd ki azt a cukrospapírt! Már annyi van otthon, hogy kitapétázhatnád vele a szobádat.
Harry azonban látta, hogy Neville kifelé menet titkon a zsebébe csúsztatja édesanyja kis ajándékát. Aztán becsukódott az ajtó az öreg hölgy és unokája mögött.
— Sejtelmem se volt róla — szólt könnyeivel küszködve Hermione.
— Nekem se — mondta rekedten Ron.
— Nekem se — suttogta Ginny.
Mindhárman Harryre néztek.
— Én tudtam — szólt csüggedten Harry. — Dumbledore-tól… De megígértem, hogy nem mondom el senkinek. Ezért került Bellatrix Lestrange az Azkabanba: a Cruciatus-átokkal kínozta Neville szüleit.
— Bellatrix Lestrange tette ezt velük? — szörnyülködött Hermione. — Az a nő, akinek a képét Sipor a fészkében őrzi?
A döbbenet csöndjét néhány másodperc után Lockhart bosszús hangja törte meg:
— Ejnye, hát ezért tanultam meg folyóírással írni!?