Sipor végül a padlásszobából került elő, fülig porosan. Sirius, aki megtalálta, nem tulajdonított túl nagy jelentőséget az ügynek — úgy vélte, Sipor régi kacatok után kutatott családi ereklye-gyűjteményének gazdagítása céljából. Harryt azonban nyugtalanította a dolog.
Megkerülése óta a manó jobb hangulatban volt, ritkábban lehetett dühös motyogását hallani, és az addiginál készségesebben teljesítette az utasításokat. Harry egyszer-kétszer észrevette, hogy Sipor gyűlölködve mered rá, de olyankor a manó mindig gyorsan lesütötte a szemét.
Harry nem osztotta meg aggodalmát keresztápjával, akinek a jókedve karácsony után gyorsan apadni kezdett. Ahogy közeledett Harryék indulásának napja, Sirius egyre gyakrabban kapott „búrohamot”, ahogy Mrs. Weasley nevezte. Olyankor magába fordult vagy zsémbeskedett, s gyakran hosszú órákra bezárkózott Csikócsőr szobájába. Keserűsége átjárta a házat, beszivárgott az ajtók alatt, mint holmi mérges gáz, és egykettőre mindenkit megfertőzött.
Harry — öt éve most először — nem örült közelgő visszatérésének a Roxfortba. Egyrészt nem szívesen hagyta ott keresztapját Siporral összezárva, másrészt az iskolakezdés azt jelentette, hogy megint el kell viselnie a zsarnokoskodó Dolores Umbridge-et, aki időközben bizonyára újabb tucatnyi rendeletet eszelt ki. A kviddics vigasztalást jelentett volna számára — de attól meg eltiltották. Arra is jó esélyt látott, hogy a vizsgák közeledtével a házifeladat-terhelés még tovább növekszik majd; és mindennek a tetejébe ott volt Dumbledore, aki változatlanul nem állt szóba vele. Ha nincs a DS, gondolta Harry, kikönyörögné Siriustól, hogy otthagyhassa az iskolát, és a Grimmauld téri házban maradhasson.
Aztán a szünet utolsó napján történt valami, ami egyenesen rémisztővé tette Harry számára a visszatérést a Roxfortba.
Harry és Ron épp varázslósakkot játszottak Hermione, Ginny és Csámpás kibicelése mellett, mikor Mrs. Weasley bedugta a fejét a hálószoba ajtaján.
— Harry drágám, lejönnél, kérlek, a konyhába? Piton tanár úr szeretne beszélni veled.
Harry először fel se fogta a hallottakat, mert épp lelkesen biztatta bástyáját, ami Ron egyik gyalogjával viaskodott.
— Üsd ki! Üsd már ki, az csak egy gyalog, te szerencsétlen! Bocsánat, Mrs. Weasley, nem figyeltem.
— Piton tanár úr lent vár a konyhában. Szeretne beszélni veled.
Harrynek leesett az álla a megrökönyödéstől. Ránézett Ronra, majd Hermionéra, aztán Ginnyre, de azok szintén csak tátogni tudtak. Csámpás, akit Hermione az utolsó negyedórában alig bírt féken tartani, rögtön kihasználta az alkalmat, és ráugrott a sakktáblára. A figurák rémülten visítozva menekültek előle.
— Piton vár… engem? — kérdezett vissza Harry.
— Piton tanár úr — javította ki szemrehányó hangsúllyal Mrs. Weasley. — Na, gyere, gyere, gyorsan! Azt mondta, sietnie kell.
— Mit akarhat tőled? — kérdezte riadtan Ron, miután anyja visszahúzta a fejét az ajtóból. — Volt valami balhéd nála?
— Dehogyis! — méltatlankodott Harry. Elképzelni se tudta, mi késztethette rá Pitont, hogy utána jöjjön a Grimmauld térre. Talán T-t kapott az utolsó házi feladatára?
Másfél perccel később, mikor benyitott a konyhába, ott találta Siriust és Pitont, akik a hosszú asztalnál ültek, és mereven elnéztek egymás mellett. Egyikük sem szólt, de a levegő szinte vibrált kölcsönös utálatuktól. Sirius előtt az asztalon nyitott levél hevert.
— Öhhm — köhintett Harry, hogy felhívja a figyelmet jelenlétére.
Piton felé fordította zsíros fekete hajjal keretezett arcát.
— Ülj le, Potter!
Sirius hátradőlt, úgyhogy széke két első lába felemelkedett a padlóról, és emelt hangon megszólította a plafont:
— Örülnék, ha nem parancsolgatnál a házamban, Piton.
A bájitaltantanár fakó arca csúnya szürkés-rózsaszínűre vált. Harry leült vele szemben, Sirius mellé.
— Négyszemközt kellene beszélnem veled, Potter — szólt Piton, arcán a jól ismert gúnyos félmosollyal — de Black…
— A keresztapja vagyok — mondta az előbbinél is hangosabban Sirius.
— Dumbledore utasítására vagyok itt — folytatta Piton. Ő viszont egyre halkabban és sziszegőbben beszélt. — De felőlem itt maradhatsz, Black. Felteszem, rosszul esne, ha ebből is kimaradnál.
— Ezzel meg mit akarsz mondani? — csattant fel Sirius, és zajosan visszabillentette székét.
— Bizonyára bosszant, hogy nem lehetsz hasznos tagja a Rendnek — felelte Piton, finoman megnyomva a jelzőt.
Most Siriuson volt a pirulás sora. Piton félmosollyal nyugtázta a bevitt találatot, és ismét Harryhez fordult:
— Az igazgató úr óhaja szerint a következő félévben okklumenciát fogsz tanulni.
— Mit fogok tanulni? — pislogott Harry.
Piton feljebb görbítette szája sarkát.
— Okklumenciát, Potter. Az elme mágikus védelmét külső behatolással szemben. Kevéssé ismert mágiaág, de felettébb hasznos.
Harry szíve vadul kalapálni kezdett. Védekezés külső behatolással szemben? De hát mind azt mondták, hogy nem költözött belé Voldemort…
— Miért kell ezt az okklu… dolgot tanulnom? — bukott ki belőle a kérdés.
— Mert az igazgató úr jónak látja — felelte közönyösen Piton. — Hetente egyszer különórán veszel majd részt, de nem mondhatod el senkinek, mit tanulsz. A legkevésbé Dolores Umbridge-nek. Megértetted?
— Igen — bólintott Harry. — És ki lesz a tanárom?
Piton felvonta fél szemöldökét.
— Én.
Harrynek olyan érzése támadt, mintha a nyakától lefelé olvadni kezdett volna a teste. Különórák Pitonnal — mivel érdemelte ezt ki? Segélykérően pillantott keresztapjára.
— Miért te tanítod Harryt? — kérdezte ellenségesen Sirius. — Miért nem Dumbledore?
— Mert mint igazgató megteheti, hogy másokra bízza a kellemetlen feladatokat — felelte nyájasan Piton. — Biztosíthatlak, hogy nem önként jelentkeztem. — Felállt, és láthatóan indulni készült. — Hétfő délután hat órakor várlak a dolgozószobámban, Potter. Ha bárki kérdezi, bájitaltan-korrepetáláson veszel részt. Aki látott már az órámon, nem fogja kétségbe vonni, hogy rászorulsz.
Azzal meglebbentette fekete köpenyét, és elindult az ajtó felé.
— Egy pillanat! — szólt utána Sirius, és kihúzta magát a széken.
Piton undok mosollyal nézett vissza rá.
— Szívesen társalognék még, Black, de sajnos nincs annyi szabad időm, mint neked.
— Akkor rögtön a lényegre térek — felelte Sirius, és felállt. Jóval magasabb volt Pitonnál, aki most köpenye zsebébe dugott jobbjával szorosan megmarkolt valamit — Harry gyanította, hogy a pálcáját. — Ha megtudom, hogy az okklumenciaórák ürügyén gorombáskodsz Harryvel, velem gyűlik meg a bajod.
— Megható az aggodalmad — felelte sötét mosollyal Piton — de bizonyára észrevetted, hogy Potter az apjára üt.
— Igen, észrevettem — vágta rá büszkén Sirius.
— Vagyis olyan öntelt, hogy lepereg róla minden kritika — vitte be a találatot Piton.
Sirius félrelökte székét, s az asztalt megkerülve elindult a bájitaltantanár felé. Menet közben előhúzta varázspálcáját — mire Piton ugyanígy tett. Megálltak szemben egymással. Sirius sápadt volt a dühtől. Piton arca nem árult el indulatot, de látszott, hogy ellenfele minden rezdülését figyeli.
— Sirius! — szólt ijedten Harry.
Keresztapja ügyet se vetett rá.
— Vigyázz magadra, Pipogyusz — sziszegte. Arca harminc centire se volt Pitonétól. — Hiába mondja Dumbledore, hogy megváltoztál, én átlátok rajtad…
— Akkor miért nem figyelmezteted? — suttogta Piton. — Talán félsz, hogy nem veszi komolyan egy olyan ember véleményét, aki fél éve az anyja házában bujkál?
— Meséld el, hogy van mostanság Lucius Malfoy? Gondolom, boldog, hogy az ölebe a Roxfortban dolgozik.
— Apropó, kutya — duruzsolta Piton — tudtál róla, hogy Lucius Malfoy felismert a legutóbbi kis kiruccanásodon? Ravasz ötlet volt, hogy megmutattad magad egy biztonságos pályaudvari peronon. Pompás ürügyet szereztél rá, hogy még sokáig lapulhass a kis búvóhelyeden.
Sirius felemelte a pálcáját.
— Ne! — kiáltotta Harry, és átszökkent az asztal fölött, hogy a két varázsló közé álljon. — Sirius! Ne csináld!
— Azt mondod, gyáva vagyok!? — harsogta Sirius. Megpróbálta félretolni Harryt, de ő jól megvetette a lábát.
— Igen, ilyesmire céloztam — susogta Piton.
— Ne avatkozz bele, Harry! — sziszegte Sirius, és szabad kezével ellökte keresztfiát.
Ekkor kitárult a konyhaajtó, és vidám zsivajjal betódult rajta a Weasley család, Hermionéval. A népes csapat közepén Mr. Weasley lépkedett, csíkos pizsamában és esőkabátban.
— Meggyógyultam! — jelentette be nagy büszkén. — Makkegészséges vagyok!
A következő pillanatban aztán az egész Weasley família megtorpant. Megrökönyödve bámulták a szemük elé táruló, élőképszerű jelenetet: Sirius és Piton az ajtó felé néztek, s közben egymás arcára szegezték pálcáikat; Harry ott állt közöttük, s kinyújtott karral igyekezett eltolni őket egymástól.
— Merlin szent szakálla! — fakadt ki Mr. Weasley. — Mi folyik itt?
Sirius és Piton leeresztették pálcájukat. Harry az egyikre, majd a másikra nézett: mindkettőjük arca mélységes utálatot tükrözött, de a csapatnyi tanú váratlan megjelenése szemlátomást észhez térítette őket. Piton zsebre dugta pálcáját, hosszú léptekkel átvágott a konyhán, és megkerülte Weasleyéket. Az ajtóból még visszanézett.
— Hétfőn este hat órakor, Potter.
Azzal kiment a konyhából. Sirius gyilkos pillantással nézett utána.
— Mi történt? — kérdezte Mr. Weasley.
— Semmi, Arthur — felelte Sirius. Úgy zihált, mintha futott volna. — Csak elcsevegtünk, ahogy régi iskolatársak szoktak. — Mosolyt erőltetett az arcára. — Szóval… meggyógyultál. Ez ám az örömhír!
— Ugye? — Mrs. Weasley az egyik székhez vezette férjét. — Smethwyck gyógyító addig bűbájoskodott, míg végül megtalálta a kígyóméreg ellenszerét, Arthur pedig egyszer és mindenkorra megtanulta, hogy mit érnek a mugli kuruzslók módszerei. Így van, Arthur? — kérdezte fenyegetően.
— I-igen, Molly drágám — felelte alázatosan a varázsló.
Mr. Weasley szerencsés felépülése okán a vacsoraasztalnál vidám volt a hangulat. Harry megfigyelte, hogy Sirius is igyekszik úrrá lenni rosszkedvén: mosolygott az ikrek viccein, szorgalmasan kínálgatta vendégeit — igaz, néha megfeledkezett magáról, s olyankor kiült arcára a búskomorság. Harry nem ülhetett keresztapja mellett — őt Mundungus és Rémszem fogta közre, akik szintén betoppantak, hogy gratuláljanak Mr. Weasleynek — pedig szeretett volna beszélni Siriusszal. Meg akarta mondani neki, hogy ne törődjön Piton gúnyolódásával, mert senki nem tartja gyávának, amiért Dumbledore utasítását követve meghúzza magát a Grimmauld téri házban. Sirius arckifejezését látva azonban Harry nem volt biztos benne, hogy tanácsos volna bármit is mondania. Helyette inkább elmesélte Ronnak és Hermionénak, hogy okklumenciát kell tanulnia Pitontól.
— Dumbledore azt akarja, hogy többet ne álmodj Voldemortról — állapította meg tárgyilagosan Hermione. — Gondolom, te se bánnád, ha végre nyugodt éjszakáid lennének.
— Különórák Pitonnal!? — szörnyülködött Ron. — Én inkább a rémálmokat választanám!
A tervek szerint másnap a Kóbor Grimbusszal kellett visszautazniuk a Roxfortba. Reggel, mikor Harry, Ron és Hermione a konyhába léptek, már az asztalnál találták két kijelölt kísérőjüket, Lupint és Tonksot. Azok fojtott hangú beszélgetésbe merültek, de Harry láttán nyomban elhallgattak.
A sietve elfogyasztott reggeli után valamennyien kabátot húztak, és sálat kanyarítottak a nyakukba. A gondolatra, hogy el kell búcsúznia Siriustól, Harrynek kellemetlen szorító érzés támadt a mellkasában. Aggodalommal töltötte el ez az elválás; nem tudta, mikor láthatja viszont keresztapját, s kötelességének érezte, hogy visszatartsa Siriust a meggondolatlan cselekedetektől. Könnyen el tudta képzelni, hogy keresztapját annyira felpaprikázta Piton sértő vádja, hogy máris tervezi következő vakmerő kiruccanását a Grimmauld téri házból. Mielőtt azonban kitalálhatta volna, pontosan mit mondjon, Sirius odaintette magához.
— Vidd ezt magaddal! — szólt halkan a varázsló, s egy hevenyében becsomagolt, zsebkönyv méretű tárgyat nyomott Harry kezébe.
— Mi ez?
— Eszköz arra, hogy értesíthess, ha Piton rosszul bánik veled. Nem, ne nyisd most ki! — tette hozzá Sirius, gyors pillantást vetve Mrs. Weasley felé, aki épp arra próbálta rávenni az ikreket, hogy húzzanak fel egy-egy pár egyujjas, kötött kesztyűt. — Molly nem helyeselné… De kérlek, használd, ha szükséged lesz rám. Rendben?
— Rendben — bólintott Harry, és kabátja belső zsebébe dugta a csomagot. Ugyanakkor szilárdan eltökélte, hogy nem fogja használni az eszközt, bármi legyen is az — nem rángatja ki Siriust biztonságos rejtekhelyéről, még ha Piton pokollá teszi is számára az okklumenciaórákat.
— Hát akkor… — Sirius komor mosollyal vállon veregette keresztfiát, s mielőtt Harry egy szót is szólhatott volna, már indultak is a reteszekkel és láncokkal lezárt bejárati ajtó felé. Ott aztán a Weasley gyerekekkel körülvéve még megálltak egy percre.
Mrs. Weasley magához ölelte Harryt.
— Az ég óvjon, kis drágám!
— Minden jót, Harry, és kérlek, ezentúl is védj meg a kígyóktól! — búcsúzott Mr. Weasley, és mosolyogva kezet rázott Harryvel.
— Jó… rendben — motyogta Harry. Ha óvatosságra akarta inteni Siriust, most kellett megtennie. Megfordult, keresztapja szemébe nézett, és már nyitotta a száját — de ekkor Sirius fél karral, esetlenül magához ölelte őt, és ezt dörmögte: — Vigyázz magadra! — A következő pillanatban pedig Harry már azon kapta magát, hogy arcába csap a hideg téli szél, és Tonks (aki ezúttal magas, fémszürke hajú, tweedruhás nőként jelent meg) tereli őt lefelé a bejárati lépcsőn.
A Grimmauld tér 12. ajtaja becsapódott mögöttük. Mikor Harry a lépcső aljából hátranézett, a ház már laposra zsugorodott — mintha két szomszédja összenyomta volna — s egy szempillantással később teljesen eltűnt.
— Gyertek! — sürgette a gyerekeket Tonks. Harry a szokottnál nyugtalanabbnak érezte a boszorkány hangját. — Minél gyorsabban felszállunk a buszra, annál jobb!
Lupin felemelte a jobb kezét.
Bamm!
A következő pillanatban egy kétemeletes, harsánypiros busz fékezett le az orruk előtt, elfoglalva a közeli lámpaoszlop helyét is, ami az utolsó pillanatban félreugrott az útjából.
A jármű lépcsőjéről piros egyenruhás, sovány, szeplős, elálló fülű fiatalember szökkent a járdára.
— Üdvözöljük a Kóbor… — harsogta.
— Igen, köszönjük, tudjuk — fojtotta belé a szót Tonks. — Gyerünk, szaporán, szálljatok fel…
Azzal már terelte is Harryt a busz lépcsője felé. Mikor elhaladtak a kalauzfiú előtt, annak elkerekedett a szeme.
— Né má! Herri…
— Ha ordibálni kezded a nevét, úgy megátkozlak, hogy attól koldulsz! — mordult rá fenyegetően Tonks, miközben már Ginnyt és Hermionét tuszkolta felfelé a lépcsőn.
Ron csillogó szemmel nézett körül a buszon.
— Végre kipróbálhatom ezt az izét! — örvendezett.
Harry legutóbb éjszaka utazott a Kóbor Grimbusszal, s akkor a busz utastere rézkeretes ágyakkal volt tele. Most ellenben szedett-vedett székek alkották a berendezést. A hirtelen fékezés következtében az ülőalkalmatosságok egy része felborult, s több varázsló- és boszorkányutas is a padlón kötött ki. Ők most tápászkodtak fel, dühös morgolódás közepette. Valakinek a bevásárlókosara előreszánkázott a jármű orrába, s ott kiborult, aminek következtében békapetében és krémpudingban fuldokló csótányok ropogtak a felszállók talpa alatt.
— Úgy tűnik, külön fogunk ülni — állapította meg Tonks, miután felmérte a helykínálatot. — Fred, George, Ginny, ti üljetek le ott hátul… Remus veletek marad.
Tonks, Harry, Ron és Hermione felmentek a második emeletre ahol találtak is négy szabad széket: kettőt elöl, kettőt pedig a busz farában. Stan Shunkpike, a kalauz kutyamód követte Ront és Harryt a hátsó két helyhez. Az utasok tekintetükkel követték az elhaladó Harryt, de mikor a fiú leült, minden fej előrefordult.
Miközben a fiúk kiguberálták a tizenegy sarlós viteldíjat, a Kóbor Grimbusz vészesen inogva továbbindult. A járda és az úttest között bukdácsolva megkerülték a Grimmauld teret, majd a busz — bamm! — hatalmasat zökkent, úgyhogy valamennyien hátraestek.
Ron székestül felborult, s elejtette Pulipinty kalitkáját. A madár kiszabadult, vad csicsergés közepette előrerepült az utasok között, és letelepedett Hermione vállára. Miközben Ron feltápászkodott, Harry, akit egy falra szerelt gyertyatartó megmentett a hanyatt eséstől, kinézett az ablakon. Úgy tűnt, a busz épp egy autópályán halad.
— Birminghamnél járunk — válaszolta meg kimondatlan kérdését a mindig vidor Stan. — Aztán mondd, hogy vagy, Herri? Sokat voltál az újságban nyáron, de nem nagyon írtak jókat rólad. Mondtam is Ernie-nek, hogy mondom: Nem is látszott pedig dilisnek, mikor velünk utazott.
Stan átadta a jegyeket, és tovább bámulta Harryt. Szemlátomást cseppet sem érdekelte, hogy valaki dilis-e vagy sem, ha híres annyira, hogy benne legyen a neve az újságban. Közben a Kóbor Grimbusz riasztóan kilengve előzgetni kezdte az autókat. Harry a busz orra felé nézett, s látta, hogy Hermione eltakarja a szemét. Pulipinty pedig jókedvűen egyensúlyozott a lány vállán.
Bamm!
A székek megint hátracsúsztak, a busz ugyanis leugrott az autópályáról, hogy rátérjen egy hajtűkanyarokkal teli mellékútra. Padkától padkáig kacsáztak, az utat szegélyező élősövénynek többször is félre kellett húzódnia. Hamarosan egy kisváros forgalmas főutcájára értek, aztán végigszáguldottak egy magas hegyek ölelte viadukton, majd egy széles, szélfútta fennsík következett. Minden váltást újabb robaj és zuttyanás jelzett.
— Most, hogy kipróbáltam — motyogta Ron, miután hatodszor is feltápászkodott a padlóról — többet nem is akarok ezen az izén utazni.
— Még egy megálló, aztán a Roxfort következik — jelentette vidáman Stan, miután odabotorkált Harryékhez. — A parancsolgatós nő, aki veletek szállt fel, adott egy kis vajsörre valót, hogy vegyük előre a megállótokat a sorban. De azért Madam Marshot még letesszük, mert nincs nagyon jól… Az alsó szintről öklendezés majd undok loccsanás hallatszott fel.
Pár perccel ezután a Kóbor Grimbusz zajosan lefékezett egy kocsmában — illetve egy kocsma előtt, mert az épület idejében félreugrott. Stan lesegítette a buszbeteg Madam Marshot, s ezt az alsó szinten utazók a hangokból ítélve megkönnyebbüléssel nyugtázták. A busz továbbindult, egyre gyorsított, azután…
Bamm!
A hóborította Roxmorts főutcáján robogtak. Harry kinézett a hópelyhek pöttyözte ablakon, és megpillantotta a Szárnyas Vadkant — a kocsma cégére nyikorogva lengett a téli szélben. Végül aztán a Kóbor Grimbusz megállt a roxforti birtok kapuja előtt.
Lupin és Tonks leadogatták a gyerekek csomagjait, majd maguk is leszálltak elbúcsúzni. Harry vetett még egy utolsó pillantást a kétemeletes buszra. Az utasok az ablaknak nyomott orral bámulták őket.
— A birtokon már biztonságban lesztek — mondta Tonks, a néptelen utat fürkészve. — Jó tanulást, fiúk-lányok!
— Vigyázzatok magatokra! — búcsúzott Lupin, és mindenkivel kezet rázott. Harryt hagyta utoljára. — Figyelj rám… — fordult hozzá, amíg a többiek Tonkstól búcsúzkodtak. — Tudom, hogy nem kedveled Perselust… De hidd el, kiváló okklumentor, és mindannyian — Siriusszal egyetemben — azt akarjuk, hogy meg tudd védeni magad. Úgyhogy vedd komolyan a dolgot, rendben?
— Rendben — sóhajtotta Harry, Lupin koravén arcába nézve. — Hát akkor: viszlát.
A gyerekek ládáikat vonszolva elindultak a csúszós úton a kastély felé. Hermione arról csacsogott, hogy lefekvés előtt köt még néhány manósapkát. Mikor végre-valahára a tölgyajtó elé értek, Harry még egyszer hátrafordult. Eszébe jutott, milyen megpróbáltatások várnak rá, s azt kívánta, bár a Kóbor Grimbuszon maradt volna.
Harry hétfője a szorongás jegyében telt. A reggeli dupla bájitaltan a legkevésbé se csökkentette félelmét, mivel Piton pontosan olyan undok volt vele, mint máskor. Az is csak rontott a hangulatán, hogy a szünetekben egyre-másra megszólították a DS lelkes tagjai: érdeklődtek, hogy tervez-e aznap estére edzést.
— Ha meglesz az időpont, a szokásos módon értesítek mindenkit — ismételgette egyre fáradtabban Harry. — Ma este nem érek rá, mert… bájitaltan-korrepetálásra megyek.
— Bájitaltan-korrepetálásra? — ismételte gúnyosan Zacharias Smith, aki ebéd után akaszkodott rá Harryre a bejárati csarnokban. — Akkor iszonyúan rossz lehetsz. Piton nem szokott különórákat adni.
Ron gyilkos pillantást küldött a vigyorogva távozó Smith után.
— Mehet egy jó kis ártás? — kérdezte, s pálcájával becélzott Smith két lapockája közé. — Még eltalálnám…
— Hagyd — legyintett Harry. — Mások ugyanígy azt fogják gondolni, hogy teljesen hüly…
— Szia, Harry! — csendült egy hang a háta mögött. Harry megfordult, és szemben találta magát Chóval.
— Á… — nyögte bukfencező gyomorral. — Szia.
— A könyvtárban leszünk, Harry — szólt nyomatékosan Hermione, s a karjánál fogva elvonszolta Ront a márványlépcső felé.
— Jól telt a karácsony? — kérdezte Cho.
— Aha… jól.
— Nekem elég csendesen. — A lány valamilyen rejtélyes okból zavarban volt. — Öh… a jövő hónapban is lesz roxmortsi hétvége. Láttad a kiírást?
— Tessék? Ja… nem, még nem néztem meg hirdetőtáblát.
— Valentin-napon lesz…
— Aha. — Harry nemigen értette, miért olyan fontos információ ez. — Gondolom, azt szeretnéd…
— Csak ha te is akarod — vetette közbe a lány.
Harry a homlokát ráncolta. Azt akarta mondani: Gondolom, azt szeretnéd kérdezni, hogy lesz-e este DS-edzés. Csakhogy ehhez nem illett a lány válasza.
— Hát… öh… — motyogta tanácstalanul.
— Nem baj, ha nem akarsz — visszakozott ijedten Cho. — Semmi gond. Szia.
Azzal elsietett. Harry kétségbeesetten töprengve nézett utána — s egyszerre beugrott neki a megfejtés.
— Cho! Várj! Cho!
A lány után szaladt, s a márványlépcső közepén utol is érte.
— Öh… nincs kedved eljönni velem Roxmortsba Valentin-napon?
— De van! — felelte pirulva, de boldog mosollyal a lány.
— Jó… akkor ezt… megbeszéltük — búcsúzott Harry. Örömmel nyugtázta, hogy mégiscsak tartogatott számára valami jót ez a nap, s miután elvált Chótól, szinte a lépcsőfokok fölött lebegve szaladt fel a könyvtárba, hogy csatlakozzon barátaihoz.
Végül elérkezett a hat óra. Egyre erősödő szorongása kikergette a Piton dolgozószobája felé közeledő Harry fejéből a sikeres randevúkérés örömteli emlékét.
Az alagsori szoba ajtaja elé érve egy pillanatra megállt. Kevés helyet tudott, ahol ne lett volna szívesebben ebben a percben.
Összeszedte magát, vett egy nagy levegőt, kopogtatott, és belépett az ajtón.
Ismerte a homályos helyiséget; nem jelentettek újdonságot számára a polcokon százával sorakozó üvegedények, melyekben elkocsonyásodott állati és növényi részek úszkáltak színes oldatokban.
Jól emlékezett a sarokban álló tárolószekrényre is, aminek a kifosztásával Piton egyszer meggyanúsította őt — nem is teljesen alaptalanul. Volt azonban a szobában egy új tárgy is: a gyertyafénnyel megvilágított íróasztalon egy rúnákkal és szimbolikus rajzokkal díszített, sekély kőmedence feküdt. Harry nyomban ráismert benne Dumbledore merengőjére. Azon már nem volt ideje eltöprengeni, hogy vajon mit keres a merengő Pitonnál, mert ekkor a szoba sötétjében felcsendült a bájitaltantanár hangja:
— Csukd be az ajtót magad után, Potter!
Harry engedelmeskedett, leküzdve azt a szörnyű érzést, hogy a börtön ajtaját zárja magára. Piton eközben az íróasztala mögé lépett, s mikor Harry újra a szoba belseje felé fordult, némán rámutatott az asztal előtt álló székre. Harry leült, s úgy tett a tanár is. Fekete szemét Harryre szegezte, arca komor és megvető volt.
— Nos, Potter, tudod, hogy miért vagy itt — szólt. — Az igazgató úr megbízott vele, hogy okklumenciára tanítsalak. Merem remélni, hogy ehhez több tehetséget mutatsz majd, mint a bájitalfőzéshez.
— Igyekezni fogok — felelte Harry.
— Amire készülünk, nem a szokásos értelemben vett tanóra, mégse feledd el, hogy a tanárod vagyok. Elvárom a tanár úr vagy a Piton professzor úr megszólítást.
— Értem… tanár úr.
Piton egy percig összehúzott szemmel fürkészte Harryt, azután folytatta:
— Amint azt drágalátos keresztapád konyhájában már mondtam, az okklumencia az elme lezárását teszi lehetővé a mágikus behatolás és befolyásolás előtt.
Harry dacosan Piton szemébe nézett.
— És miért gondolja úgy Dumbledore professzor, hogy nekem szükségem van erre, tanár úr? — kérdezte. Kíváncsian várta, hogy választ kap-e erre a kérdésre.
Piton megint csak nézte őt egy darabig, majd megvetően így felelt:
— Erre még neked is rég rá kellett volna jönnöd, Potter. A Sötét Nagyúr mesterien ért a legilimenciához…
— Az micsoda… tanár úr?
— Hozzáférés egy másik ember elméjében lakó érzésekhez és emlékekhez…
— Gondolatolvasás? — vágta rá Harry, legszörnyűbb gyanúját sejtve igazolódni.
— Nincs érzéked a finomságokhoz, Potter — susogta villogó szemmel Piton. — Többek között ezért vagy tökéletesen alkalmatlan a bájitalfőzés elsajátítására.
Szünetet tartott, nyilván hogy kiélvezze a sértést, majd folytatta:
— A gondolatolvasás nevetséges muglifogalom. Az elme nem könyv, amit kedvére lapozgathat és tanulmányozhat az ember. A gondolatok nincsenek felvésve a koponya falára, hogy a behatoló megszemlélhesse őket. Az elme összetett, sokrétegű dolog — legalábbis a legtöbb ember elméje az. — Piton szája gúnyos mosolyra görbült. — Mindazonáltal tény, hogy a legilimencia művelője a megfelelő feltételek mellett képes áldozata elméjének mélyébe hatolni, és értelmezni tudja az ott találtakat. A Sötét Nagyúr például szinte mindig rájön, ha valaki hazudik neki. Csak aki ért az okklumenciához, az tudja elzárni, hozzáférhetetlenné tenni a hazugságát cáfoló érzéseit és emlékeit, csak az tud a leleplezés veszélye nélkül valótlant állítani a Nagyúr előtt.
Piton meghatározása ide vagy oda, Harry továbbra is úgy sejtette, hogy a legilimencia nem más, mint gondolatolvasás.
— Szóval tudhatja, hogy most mit gondolunk… tanár úr?
— A Sötét Nagyúr távol van — felelte Piton — emellett a Roxfortban ősi bűbájok sora biztosítja az itt tartózkodók testének és elméjének védelmét. A tér és az idő fontos faktorok a mágiában, Potter. A legilimenciához sok esetben szembenézés szükséges.
— Akkor viszont miért kell okklumenciát tanulnom?
Piton végighúzta hosszú ujját a száján, s közben mereven nézte Harryt.
— Minden arra utal, hogy a te esetedben nem érvényesek a szokásos szabályok. Az átok, ami nem tudott megölni téged, a jelek szerint valamiféle kapcsolatot teremtett közted és a Sötét Nagyúr között. Úgy tűnik, időnként, mikor az elméd a legernyedtebb, a legvédtelenebb — például mikor alszol — osztozol a Sötét Nagyúr gondolataiban és érzéseiben. Az igazgató ezt nem tartja kívánatosnak, ezért kérte, hogy tanítsalak meg rá, miképp tudod elválasztani az elmédet a Sötét Nagyúrétól.
Harry szívverése megint felgyorsult. Még mindig zavarosnak érezte a magyarázatot.
— De hát miért mondja Dumbledore professzor, hogy ez nem kívánatos? — bukott ki belőle a kérdés. — Nem kellemes érzés, az biztos, de eddig hasznos volt, nem? Hiszen… ha nem néztem volna végig, hogyan támadja meg a kígyó Mr. Weasleyt, akkor Dumbledore professzor nem menthette volna meg őt. Nem így van, tanár úr?
Piton tovább simogatta ujjával a száját, és csak nézte Harryt. Mikor megint megszólalt, lassan beszélt, gondosan mérlegelve minden szót.
— Úgy tűnik, a Sötét Nagyúrnak a legutóbbi időkig nem volt tudomása a köztetek lévő sajátos kapcsolatról. Nem tudta, hogy tükröződnek benned az érzelmei, hogy osztozol a gondolataiban. A karácsony előtti látomásod azonban…
— Amelyikben Mr. Weasley és a kígyó szerepelt?
— Ne vágj a szavamba, Potter! — förmedt rá Piton. — A karácsony előtti látomásod olyan mélységű behatolás volt a Sötét Nagyúr gondolataiba…
— A kígyó fejében voltam, nem az övében!
— Azt mondtam, ne vágj a szavamba!
Harryt azonban nem érdekelte, hogy Piton dühös-e rá vagy sem.
Végre közel került a nagy rejtély megoldásához. Izgalmában előrecsúszott egészen a szék szélére, s úgy ült ott megfeszült izmokkal, mintha futásnak akarna eredni.
— Miért a kígyó szemével láttam, ha Voldemort gondolataiban osztozom?
— Ne mondd ki a Sötét Nagyúr nevét! — sziszegte dühösen Piton.
Feszült csönd következett. Harry és a bájitaltantanár farkasszemet néztek a merengő fölött.
— Dumbledore professzor is kimondja a nevét — szólt csendesen Harry.
— Dumbledore kivételes hatalmú varázsló — felelte Piton. — Rá nem feltétlenül jelent veszélyt a név… de ránk…
Önkéntelenül megdörzsölte bal alkarját. Harry tudta, hogy ott hordozza a bőrébe égetett Sötét Jegyet.
— Csak azt szerettem volna megtudni — kezdte újra Harry, ismét udvarias hangot ütve meg — hogy miért…
— Bizonyára azért kerültél a kígyó elméjébe, mert a Sötét Nagyúr éppen ott tartózkodott — válaszolta türelmetlenül Piton. — Átmenetileg megszállta a kígyót, így hát azt álmodtad, hogy te is az állatban vagy.
— És Vol… rájött, hogy ott voltam?
— Úgy tűnik, igen — felelte higgadtan Piton.
— Honnan lehet azt tudni? — faggatta Harry. — Csak Dumbledore professzor feltételezi, vagy…
— Mint mondtam, elvárom, hogy „tanár úrnak” szólíts — szólt rá Piton.
— Elnézést, tanár úr — hadarta Harry. — Szóval honnan lehet tudni…
— Elégedj meg annyival, hogy tudjuk — hangzott a felelet. — Tehát: a Sötét Nagyúr előtt immár nem titok, hogy hozzáférsz a gondolataihoz és az érzéseihez. Kikövetkeztette, hogy ez valószínűleg az ellenkező irányban is működik, más szóval rájött, hogy ő is megismerheti a te gondolataidat és érzéseidet.
— És megpróbál majd rákényszeríteni dolgokra? — kérdezte Harry, majd gyorsan hozzátette — tanár úr?
— Elképzelhető — válaszolta jeges nyugalommal Piton. — És ezzel vissza is kanyarodtunk az okklumenciához.
Azzal előhúzta talárja belső zsebéből varázspálcáját. Harry ijedten hátrahőkölt — Piton azonban nem őt célozta meg, hanem saját halántéka felé fordította a pálcát. Hegyét zsíros hajának tövéhez érintette, s mikor elhúzta, a pálca és a feje között nyúlékony, ezüstös szál jelent meg. Az ökörnyálszerű anyag végül elvált a halántékától, a merengőbe hullott, s ott meghatározhatatlan halmazállapotban ezüstös-fehéren kavarogni kezdett. Piton még kétszer megismételte a műveletet, aztán — minden magyarázat nélkül — felemelte a merengőt, és egy félreeső polcra helyezte. Utána visszatért az íróasztalhoz, és felemelt pálcával Harryhez fordult.
— Állj fel, és vedd elő a pálcádat, Potter!
Harry szorongva engedelmeskedett. Ott álltak egymással szemben az asztal két oldalán.
— Megpróbálhatsz lefegyverezni, vagy bármely más módon védekezni — mondta Piton.
— És maga mit fog csinálni? — kérdezte Harry, nyugtalan pillantást vetve Piton pálcájára.
— Megpróbálok behatolni az elmédbe — duruzsolta Piton. — Megnézzük, mekkora ellenállásba ütközöm. Úgy tudom, az Imperiusátokkal szemben képes vagy bizonyos fokú védekezésre… Készülj fel! Legilimens!
Harryt meglepetésként érte Piton támadása. Arra se volt ideje, hogy elkezdjen erőt gyűjteni. A dolgozószoba képe elmosódott majd eltűnt a szeme elől, s vakítóan élénk képek villogó, filmszerű sorozata kezdett peregni az agyában.
Ötéves önmaga irigykedve nézi, ahogy Dudley felül az új piros biciklijére… kilencévesen Marcang, a buldog felkergeti őt egy fára, Dursleyék pedig lent állnak a fűben, és nevetnek… a Teszlek Süveg azt mondja neki, sokra vihetné a Mardekárban… Hermione fekete szőrrel benőtt arccal fekszik a gyengélkedőn… száz dementor keríti be a tó sötét vize mellett… Cho Chang közeledik felé a fagyöngy alatt…
Nem!, tiltakozott egy hang a fejében. Ezt nem nézheted meg, nem nézheted meg, ez nem tartozik rád…
Szúró fájdalmat érzett a térdében. Szeme előtt újra feltűnt Piton dolgozószobája, s rádöbbent, hogy a padlón fekszik. Az egyik térdét csúnyán beverte az íróasztal lábába. Felnézett Pitonra, aki kipirosodott csuklóját dörzsölgette.
— Szándékosan küldted rám a csalánártást? — kérdezte egykedvűen a tanár.
— Nem — morogta Harry, és feltápászkodott a földről.
— Sejtettem.
Piton szúrós szemmel nézett rá.
— Túl mélyre beengedtél. Elhagytad magad.
— Mindent látott, amit én? — kérdezte Harry, de nem volt biztos benne, hogy hallani akarja a választ.
— Csak villanásnyi képeket — felelte gonosz mosollyal Piton. — Kié volt az a kutya?
— Marge nénikémé — motyogta bosszúsan Harry.
— Nos, elsőre nem is volt olyan rossz. — Piton megint felemelte a pálcáját. — A végén sikerült visszaverned engem, bár időt és energiát pazaroltál a kiabálásra: Összpontosíts! A tudatoddal védekezz, akkor nem kell a pálcádat használnod.
— Szívesen csinálnám — fortyant fel Harry — ha végre megmondaná, hogyan kell!
— Udvariasabban, Potter — sziszegte Piton. — Gyerünk, hunyd be a szemed!
Harry még vetett egy dühös pillantást a tanárra, aztán engedelmeskedett, bár nemigen fűlött hozzá a foga, hogy csukott szemmel álljon a felfegyverzett Piton előtt.
— Ürítsd ki az elméd, Potter! — zendült a tanár barátságtalan hangja. — Szabadulj meg minden érzelmedtől…
De hiába, Harryben továbbra is ott lüktetett az indulat, amit Pitonnal szemben érzett. Szabaduljon meg az érzelmeitől? A lábát is könnyebb lenne eldobnia…
— Nem csinálod, amit mondtam, Potter. Uralkodnod kell magadon. Koncentrálj…
Harry megpróbálta kiüríteni az agyát; nem gondolkodni, nem emlékezni, nem érezni…
— Próbáljuk meg újra! Háromra… Egy — kettő — három — legilimens!
Egy nagy fekete sárkány hátrál előle… az édesanyja és az édesapja integetnek neki egy elvarázsolt tükörből… Cedric Diggory üveges szemmel fekszik a földön…
— Neeeeem!
Harry megint a padlón térdelt, kezébe temette az arcát, és úgy fájt a feje, mintha valaki ki akarta volna tépni az agyát.
— Állj fel! — szólt rá szigorúan Piton. — Állj fel! Nem koncentrálsz! Nem védekezel! Engeded, hogy hozzáférjek a rettegett emlékeidhez, fegyvereket adsz a kezembe!
Harry megint feltápászkodott. Úgy kalapált a szíve, mintha most látta volna először a halott Cedricet. Piton sápadtabb volt és még dühösebbnek tűnt, bár közel sem lehetett olyan dühös, mint Harry.
— Igyekszem védekezni!
— Azt mondtam, szabadulj meg az érzelmeidtől!
— Igen, de ez most nem olyan egyszerű!
— Akkor bizony könnyű préda leszel — susogta gonoszul Piton. — A bolondok, akik büszkén a világ elé tárják szívüket, akik nem tudnak uralkodni az érzelmeik felett, gyötrő emlékeken rágódnak, és hagyják, hogy bárki feldühítse őket — más szóval a gyenge emberek — mind esélytelenek a Sötét Nagyúrral szemben! Játszi könnyedséggel fog behatolni az elmédbe, Potter!
— Nem vagyok gyenge — felelte halkan Harry. Olyan dühös volt, hogy attól félt, mindjárt rátámad Pitonra.
— Bizonyítsd be! — rivallt rá a tanár. — Uralkodj magadon! Fékezd a dühödet, fegyelmezd az elméd! Újra megpróbáljuk! Készülj fel! Legilimens!
Vernon bácsi beszögezi az ajtót… Száz dementor siklik a tó vize fölött… Mr. Weasleyvel egy ablaktalan folyosón sietnek… közelednek a fekete ajtóhoz… ő arra számít, hogy bemennek rajta… de Mr. Weasley befordul balra, a lefelé vezető kőlépcsőre…
— Tudom! Tudom!
Ezúttal is négykézlábra rogyott, s a sebhelye is fájt, de a torkából feltörő kiáltás diadalmas volt. Felpattant a földről, és látta, hogy Piton pálcáját függőlegesen tartva mered rá. Olyan volt, mintha a tanár ezúttal magától megszüntette volna a bűbájt, mielőtt Harry védekezni kezdett volna.
— Mi történt, Potter?
— Láttam… emlékeztem… — zihálta Harry. — Most jöttem rá…
— Mire jöttél rá? — kérdezte élesen Piton.
Harry nem válaszolt rögtön. Megdörzsölte a homlokát, és közben még néhány másodpercre átadta magát a felismerés szédítő örömének.
Hónapok óta álmodott az ablaktalan folyosóról és a zárt ajtóról de mindeddig meg se fordult a fejében, hogy az létező hely lehet. Most, az emlék láttán rádöbbent, hogy mindvégig arról a folyosóról álmodott, amin augusztus tizenkettedikén, a minisztériumi tárgyalóterem felé menet végigsiettek Mr. Weasleyvel. És ugyanazon, Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályra vezető folyosón tartózkodott Mr. Weasley akkor éjjel, mikor a kígyó megtámadta.
Harry felpillantott Pitonra.
— Mi van a Misztériumügyi Főosztályon?
— Tessék?
Harry elégedetten látta, hogy a Piton arca nyugtalanul megrándult.
— Mi van a Misztériumügyi Főosztályon, tanár úr?
— Mire véljem ezt a kérdést, Potter? — kérdezte halkan Piton.
— Az előbb láttam egy folyosót — felelte Harry, a tanár arcát fürkészve. — Hónapok óta újra és újra álmodom róla. És most felismertem… a minisztériumban van, a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályra vezet… és szerintem Voldemort onnan akar…
— Ne mondd ki a Sötét Nagyúr nevét!
Néhány másodpercig farkasszemet néztek egymással. Harrynek megint fájt a sebhelye, de nem törődött vele. Piton kizökkent hűvös nyugalmából, de erről csak arckifejezése árulkodott; ahogy megszólalt, hangja higgadtan csengett:
— Sok dolgot őriznek a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon, Potter. Kevés olyat, amit megértenél, és egyet se, ami rád tartozik. Elég világosan fogalmaztam?
— Igen — felelte Harry, egyre erősebben sajgó sebhelyét dörzsölgetve.
— Szerda délután ugyanebben az időpontban folytatjuk a munkát.
— Értem — motyogta Harry. Nem volt más vágya, csak kiszabadulni végre Piton szobájából, s megkeresni barátait.
— Esténként, elalvás előtt csitítsd el minden érzelmedet. Legyen üres, tiszta és nyugodt az elméd, megértetted?
— Igen — felelte oda se figyelve Harry.
— Figyelmeztetlek! Megtudom, ha nem gyakorolsz.
— Értem. — Harry a vállára vetette táskáját, az ajtóhoz sietett, majd még egyszer visszanézett a bájitaltantanárra. Piton addigra hátat fordított neki, s már a merengőnél állt. Pálcája hegyével sorra kiemelte gondolatait a kőtálból, és visszahelyezte őket a fejébe.
Harry kiment, és halkan behúzta maga mögött az ajtót.
Barátaira a könyvtárban talált rá, ahol azok az Umbridge-től kapott legújabb házifeladat-halommal viaskodtak. A környező asztalok is foglaltak voltak: a lámpák világánál többnyire ötödévese ültek, egy-egy vaskos kötet vagy félig teleírt pergamenlap fölé görnyedve. Közben az ablakokon túl egyre sötétedett az ég. A papír zörgésen és pennasercegésen kívül az egyetlen zaj Madam Cvikker cipőjének halk nyikorgása volt: a könyvtárosnő az asztalok között járőrözött, s egy anyatigris éberségével figyelte, elég gyengéden bánnak-e a diákok imádott könyveivel.
Harrynek még mindig lüktetett a homloka, s úgy rázta a hideg, mintha láza volna. Mikor leült Ronnal és Hermionéval szemben, megpillantotta tükörképét a szemközti ablakban. Arca falfehér volt, s homlokán a szokásosnál is tisztábban kirajzolódott a villám alakú sebhely.
— Na, milyen volt? — kérdezte suttogva Hermione, majd aggodalmas arccal hozzátette: — Jól vagy, Harry?
— Igen… jól… nem tudom… — Harry türelmetlenül legyintett, majd felnyögött a homlokába fúródó újabb fájdalomtőrtől. — Figyeljetek… rájöttem valamire…
Azzal elmondta barátainak, mire jött rá az emlékek felidézése közben.
— Szóval — suttogta Ron, miközben Madam Cvikker nyikorgó cipőben elsétált mellettük — szerinted a fegyver, amit Tudodki meg akar szerezni, a Mágiaügyi Minisztériumban van?
— Igen, méghozzá a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon — bólintott Harry. — Láttam az ajtót, amikor apukád elkísért a fegyelmi tárgyalásra. Ugyanaz volt, mint amit akkor őrzött, amikor a kígyó megharapta.
— Hát persze — szólt mély sóhajtással Hermione.
— Persze mi? — kérdezte mohón Ron.
— Gondolkodj… Sturgis Podmore is be akart menni egy ajtón a Mágiaügyi Minisztériumban… Ez nem lehet véletlen egybeesés!
— Miért akart volna Sturgis betörni oda, ha a mi oldalunkon állt?
— Azt nem tudom — ismerte be Hermione. — Elég zavaros…
— Mi van a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon? — fordult Ronhoz Harry. — Nem mesélt róla apukád?
— Azt tudom, hogy hallhatatlanoknak nevezik azokat, akik ott dolgoznak — felelte homlokráncolva Ron. — Mivel nem nagyon beszélnek róla, hogy mit csinálnak… Elég furcsa, hogy éppen ott tárolnak egy fegyvert…
— Egyáltalán nem furcsa, nagyon is logikus — vélekedett Hermione. — Biztos egy szupertitkos dologról van szó, amit a Minisztériumban fejlesztettek ki. Biztos, hogy jól vagy, Harry?
Harry már két kézzel dörzsölte a homlokát, mintha ki akarná vasalni.
— Persze… igen… — Leeresztette remegő kezét. — Csak egy kicsit… Nem valami kellemes dolog ez az okklumencia.
— Mindenki kikészülne tőle, ha sorozatosan megtámadnák az agyát — felelte együtt érző fejcsóválással Hermione. — Gyertek, menjünk fel a klubhelyiségbe, ott nyugodtabban beszélgethetünk.
A klubhelyiség azonban zsúfolva volt diákokkal, és fülsiketítő zsivaj töltötte be. Fred és George ugyanis épp legújabb csodabazár-portékájuk bemutatóját tartották.
— Íme a fejnyelő fejfedő! — harsogta George, miközben Fred egy bolyhos rózsaszín tollal díszített hegyes süveget mutatott körbe a nézősereg előtt. — Bevezető ár! Csak két galleon darabja! Figyeljétek Fredet!
Fred vigyorogva a fejébe nyomta a süveget. Elég nevetségesen festett benne — aztán feje a süveggel együtt eltűnt.
Néhány lány felsikoltott, de mindenki más harsányan kacagott-a mutatványon.
— És leveszi! — rikkantotta George, mire Fred megmarkolta a válla fölött a levegőt, s a következő pillanatban feltűnt a kezében a süveg, a nyakán pedig a feje.
Hermione is megfeledkezett a házi feladatáról, és tűnődve figyelte az ikreket.
— Vajon hogy működik ez a süveg? — töprengett hangosan. — Jó, persze, nyilván valamelyik láthatatlanná tévő bűbáj az alapja… Az az érdekes, hogy nem csak maga a megbűvölt tárgy válik láthatatlanná, a feje is… Gondolom, nem valami tartós hatású varázslat…
Harryt nem érdekelte a téma, ugyanis rosszulléttel küszködött.
— Majd holnap megírom — motyogta, és visszadugta nemrég elővett könyveit a táskájába.
— Írd be a házifeladat-naptárodba! — unszolta Hermione. — Akkor nem fogod elfelejteni.
Harry lemondó pillantást váltott Ronnal, aztán elővette a határidőnaplót, és vonakodva kinyitotta.
— Jobb a most, mint a majd, mert távol tart bút és bajt! — harsogta a könyv. Hermione kedvtelve nézett rá.
Harry felírta az Umbridge-féle feladat címét, s magában elhatározta, hogy az első adandó alkalommal tűzre veti az okoskodó határidőnaplót.
— Megyek, lefekszem…
Keresztülsétált a helyiségen, s közben elhajolt George elől, aki a fejébe akarta nyomni a fejnyelő fejfedőt. Megkönnyebbülten lépett ki a meleg és zajos klubhelyiségből. Bár még mindig a hányinger környékezte, akárcsak a kígyó támadásának éjjelén, de valamiért úgy érezte, jobban lesz, ha lefekszik az ágyába.
Kinyitotta a hálóterem ajtaját, belépett rajta — ám ekkor olyan iszonyatos fájdalom hasított belé, mintha baltát vágtak volna a fejébe. Egy szempillantás alatt elfelejtette, hol van; azt se tudta, áll-e vagy fekszik, még a saját nevére se emlékezett…
Tébolyult kacagás csengett a fülében… nagyon rég nem volt ilyen jókedvű… túláradó, fékezhetetlen örömöt, diadalmámort érzett… csodálatos, csodálatos dolog történt…
— Harry? Harry!
Valaki pofon csapta. A nevetést fájdalmas kiáltás szakította meg.
A jókedve elszállt, de a kacagás tovább zengett a fülében…
Kinyitotta a szemét, és rádöbbent, hogy ő maga nevet. Azonnal a elhallgatott, és csak feküdt zihálva a földön. A plafonra meredt, homloka lüktetett az iszonyatos fájdalomtól.
Ron aggódó arccal hajolt fölé.
— Mi történt?
— Nem tudom — motyogta Harry, és nagy nehezen felült. — Jókedve van… nagyon örül…
— Mármint Tudodki?
— Valami jó dolog történt — suttogta Harry. Rázta a hideg, s ugyanolyan erős hányingere volt, mint a kígyós látomás után. — Bekövetkezett, amit remélt.
Akárcsak a stadion öltözőjében, ezúttal is úgy érezte, mintha valaki más adná a szájába a szavakat, és most is meggyőződése volt, hogy igaz, amit mond. Sóhajtozni kezdett, hogy leküzdje hányingerét; örült, hogy Ron ott van, és annak is, hogy Dean és Seamus ezúttal nem nézik végig kínlódását.
— Hermione kért meg, hogy jöjjek fel utánad — magyarázta fojtott hangon Ron, miközben talpra segítette Harryt. — Azt mondta, biztos nagyon védtelen vagy most, hogy Piton beleturkált a fejedbe, gondolom, hosszú távon azért hasznos lesz, amit tanulsz, nem?
Ron megerősítést várva rápislogott Harryre, s közben odakísérte az ágyához. Harry fáradtan bólintott, és lehuppant a párnákra. Tagjai sajogtak a sok eséstől, és a sebhelye is lüktetett még. Meg kellett állapítania, hogy első találkozása az okklumenciával inkább csökkentette, semmint növelte teste és elméje ellenálló képességét.
A tetejébe ott lüktetett a fejében az újabb aggasztó kérdés: vajon hol lehet az, ami tizennégy év után először diadalittas örömmel töltötte el Voldemort nagyurat?