Hermione oldalba bökte Harryt, és rámutatott a képek fölötti címre:
CSOPORTOS KITÖRÉS AZ AZKABANBÓL
Csodabogár csapda
A minisztérium szerint Black maga köré gyűjti a régi halálfalókat
— Black? — hüledezett Harry. — Nem…?
— Csss! — szólt rá rémülten Hermione. — Ne olyan hangosan! Csak olvasd el a cikket!
Harry már másnap reggel választ kapott a kérdésére. A reggelin Hermione, miután kibontotta frissen érkezett Reggeli Prófétáját, és rápillantott az első oldalra, olyan hangosan sikoltott fel, hogy a közelben ülők mind felé fordultak.
— Mi van? — kérdezte kórusban Ron és Harry.
Hermione válasz helyett kiterítette eléjük az újságot. Az első oldalt teljes egészében tíz fekete-fehér fotó foglalta el: kilenc varázsló és egy boszorkány egész alakos fotója. A fényképalakok némelyike gúnyosan vigyorgott, mások gőgös unalommal doboltak fotójuk szélén. Mindegyik kép alatt ott állt az illető neve és a bűn, amiért az Azkabanba zárták.
Antonyin Dolohov — a névhez tartozó, megnyúlt arcú, sápadt varázsló sötét vigyorral nézett Harryre — különös kegyetlenséggel meggyilkolta Gideon és Fabian Prewettet.
Algernon Rookwood — a himlőhelyes arcú, zsíros hajú férfi egykedvűen nekidőlt képe keretének — kiszolgáltatta a Mágiaügyi Minisztérium titkait Tudjukkinek.
Harry tekintetét azonban már az első pillanatban a boszorkány fotója vonta magára. A nő hosszú, fekete haja — amit Harry dúsnak és fényesnek ismert — a képen piszkos és gubancos volt. Szeme összeszűkült hosszú szempillái alatt, s pengevékony ajkain fölényes, megvető mosoly ült. Akárcsak Siriusnál, nála is érezhető volt az egykori vonzó külső, amitől valami — bizonyára az Azkaban — idő előtt megfosztotta.
Bellatrix Lestrange, megkínozta és a tébolyba kergette Frank és Alice Longbottomot.
A Mágiaügyi Minisztérium tegnap késő este bejelentette, hogy elítéltek egy csoportja szökést hajtott végre az Azkabanból.
Cornelius Caramel a miniszteri dolgozószobában tartott sajtótájékoztatón megerősítette, hogy tegnap a kora esti órákban tíz szigorúan őrzött bűnöző kitört a varázslóbörtönből. A miniszter hozzáfűzte, hogy a szökevények jelentette rendkívüli veszély miatt tájékoztatta a mugli miniszterelnököt a történtekről.
„Sajnálatos módon hasonló helyzetbe kerültünk, mint két és fél éve, s tömeggyilkos Sirius Black szökésekor — nyilatkozta tegnap este Caramel. — A két esemény gyaníthatóan összefügg egymással. Effajta tömeges kitörés csak külső segítséggel hajtható végre. Felhívnám rá a figyelmet, hogy Black, akinek az Azkaban történetében elsőként sikerült szökést végrehajtania, ideális helyzetben volt hozzá, hogy egy ilyen akciót megszervezzen. Valószínűsíthető, hogy a szökevények, akik között ott van Black unokahúga, Bellatrix Lestrange is, bandába gyűlnek Black vezetésével. Természetesen minden erőnkkel azon leszünk, hogy kézre kerítsük a bűnözőket. Ezúton szeretném fokozott éberségre és óvatosságra inteni a varázslóközösség tagjait. Kérem, semmi esetre se próbálkozzanak a veszélyes szökevények feltartóztatásával”
— Tessék, Harry! — szólt borzongva Ron. — Most már tudod, miért volt olyan boldog tegnap este.
— Ez nem lehet igaz! — sziszegte Harry. — Caramel még ezt is Siriusra akarja kenni!
— Szerinted van más lehetősége? — kérdezte keserűen Hermione. — Nem mondhatja, hogy: Elnézést kérek mindenkitől, Dumbledore megmondta, hogy ez lesz a vége. Az Azkaban őrei csatlakoztak Voldemorthoz… Ne vinnyogj már, Ron! Így hát most már Voldemort legveszedelmesebb csatlósai is szabadok. Caramel nem gondolhatja meg magát hirtelen, miután fél évig azt sulykolta az emberekbe, hogy te bolond vagy, Dumbledore meg hazudik.
Hermione kinyitotta az újságot, és olvasni kezdte a részletes beszámolót. Harry körülnézett a nagyteremben. A többiek nem tűntek rémültnek, de még csak izgatottnak se — bizonyára Hermionén kívül nagyon kevesen járatták naponta az újságot.
Csak zsibongnak, gondolta Harry, házi feladatokról, kviddicsről meg ki tudja, miféle butaságokról beszélgetnek, miközben Voldemort serege megint erősebb lett tíz halálfalóval!
Harry a tanári asztal felé pillantott. Ott egészen más volt a helyzet. Dumbledore és McGalagony professzor komor arccal, összehajolva beszélgettek. Bimba professzor egy ketchupos üvegnek támasztotta a Reggeli Prófétát, és feszült figyelemmel olvasta az első oldalt; még azt se vette észre, hogy a szája elé emelt kanálból tojássárgája csöpög az ölébe. Az asztal végén ülő Umbridge egy tányér zabkása fölé hajolt. Táskás varangyszeme most az egyszer nem pásztázta a termet rendetlenkedő diákok után kutatva; mogorván kanalazta az ételét, s csak azért pillantott fel néha, hogy dülledt pillantást vessen az élénk beszélgetésbe merülő Dumbledore és McGalagony felé.
— Te jó ég! — motyogta Hermione az újságra meredve.
Harry olyan zaklatott volt, hogy ettől is összerezzent.
— Mi van? — kérdezte gyorsan.
— Ez… rettenetes — suttogta döbbenten Hermione. Kétrét hajtotta a tizedik oldalon kinyitott újságot, és letette Harryék elé.
A MÁGIAÜGYI MINISZTÉRIUM DOLGOZÓJÁNAK TRAGIKUS HALÁLA
A Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályban alapos vizsgálat kezdődött, miután tegnap este egy cserepes növény megfojtotta betegágyában Broderick O’Ment (49), a Mágiaügyi Minisztérium munkatársát. Mr. O’Ment, aki néhány héttel korábbi munkahelyi balesete következtében szorult kórházi kezelésre, a gyógyítók erőfeszítései ellenére nem sikerült újraéleszteni.
Mindeddig nem tudtuk elérni Miriam Strout gyógyítót, aki a kérdéses időpontban ügyeleti szolgálatot teljesített az osztályon, s akit az esetet követően az intézmény vezetése kényszerszabadságra küldött.
Az ügyről a kórház szóvivője nyilatkozott lapunknak:
„A Szent Mungó vezetése mély sajnálatát fejezi ki az eset kapcsán. Ami történt, annál is elszomorítóbb, mivel Mr. O’Men állapota a tragikus balesetet megelőző időszakban örvendetes javulásnak indult.
Intézményünkben szigorú előírások határozzák meg a kórtermekben tartható személyes tárgyak körét. Strout gyógyítónak a karácsonyi időszakban megszaporodott teendői közepette elkerülte a figyelmét a veszély, amit a Mr. O’Men éjjeliszekrényén álló növény jelentett. Mr. O’Men beszéd- és mozgáskészségének javulását látva Strout gyógyító arra biztatta a beteget, hogy maga gondoskodjon a virágról, amit ártalmatlan sóháncfűnek vélt. A növény, mely valójában ördöghurok volt, az első érintést követően megfojtotta a lábadozó Mr. O’Ment.
A kórház vezetése mindeddig nem talált magyarázatot arra, miként került a veszedelmes növény a kórterembe, s kéri, azok jelentkezését, akik ezzel kapcsolatos információval tudnak szolgálni.”
— O’Men — motyogta Ron. — O’Men. Ismerős ez a név…
— Láttuk őt — suttogta Hermione. — A Szent Mungóban. Nem emlékszel? Lockhartéval szemben volt az ágya. Ő volt az, aki csak bámulta a mennyezetet. Azt is láttuk, mikor behozták az ördöghúrt. A gyógyító azt mondta, karácsonyi ajándék.
Harry újra belepillantott a cikkbe. Elszorult a torka az iszonyattól.
— Hogyhogy nem ismertük fel az ördöghurkot? Mindhárman láttunk már olyat. Megmenthettük volna Mr. O’Ment!
— Ki kezdene el szobanövénynek álcázott ördöghurkokat keresni egy kórházban!? — mérgelődött Ron. — Nem mi vagyunk a hunyók, hanem az, aki a növényt küldte! Hogy lehet valaki olyan lökött, hogy meg se nézi, mit vásárol?
— Ugyan már, Ron! — Hermionénak remegett a hangja. — El tudod képzelni, hogy valaki véletlenül cserépbe ültet egy olyan növényt, ami megöli, aki csak hozzáér? Ez… ez gyilkosság volt… méghozzá agyafúrt gyilkosság… ha a virágot név nélkül küldték, és ha nem fog kiderülni, ki volt a tettes.
Harry már nem az ördöghurok rejtélyén gondolkodott. Eszébe ugrott a beteges arcú férfi, aki a minisztériumi tárgyalás napján az atriumnál beszállt a liftbe, szintén a kilences szintre tartva.
— Én találkoztam O’Mennel — szólt csendesen. — A minisztériumban, mikor apukáddal ott jártam.
Ronnak leesett az álla.
— Tényleg, most jut eszembe, apa mesélt is róla! Hallhatatlan volt — a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon dolgozott!
A három jó barát néma pillantásokat váltott, azután Hermione maga elé húzta az újságot, és becsukta. Ismét rámeredt a tíz szökött halálfaló fényképére a címlapon, aztán egyszerre felugrott.
— Hova mész? — nézett rá csodálkozva Ron.
— Levelet írni — felelte Hermione, és a vállára vetette táskáját. — Nem tudom, hogy… De miért ne próbálnám meg? Csak nekem van rá esélyem.
— Utálom, mikor ezt csinálja — mondta bosszúsan Ron, miután Harryvel felálltak az asztaltól, és Hermionénál komótosabb tempóban elindultak kifelé a nagyteremből. — Belehalt volna, ha kivételesen elmondja, mit tervez? Kábé tíz másodpercébe került volna.
— Szia, Hagrid!
A vadőr a bejárati csarnokba nyíló ajtó előtt állt, egy csapatnyi; kifelé tartó hollóhátas mögött. Ugyanolyan megviselt állapotba volt, mint mikor visszatért az óriásoktól, sőt időközben egy friss sebet is szerzett az orrnyergére.
— Jól vagytok, fiúk? — kérdezte. Megpróbált mosolyogni, de csak fájdalmas grimaszra futotta az erejéből.
— És te? Te jól vagy? — kérdezett vissza Harry, követve a hollóhátasok nyomában sántikáló vadőrt.
— Persze, jól, jól — felelte könnyednek szánt hangon Hagrid. Legyintett egyet — keze szerencsére csak súrolta a szembejövő Vector professzort, így a dologból nem lett súlyosabb baleset — és így folytatta: — Nincs semmi különös, csinálom a dolgom… készülök az órákra… pár szalamandra pikkelypenészt kapott… És próbaidőn vagyok — tette hozzá végül.
— Próbaidőn vagy!? — harsogta Ron, kíváncsi pillantásokat aratva a közelükben elhaladó diákoktól. — Bocsánat… Próbaidő vagy? — suttogta.
— Igen — bólintott búsan Hagrid. — Nem is számítottam jobbra, megmondom nektek őszintén. Talán ti nem vettétek észre, de az óra, mikor Umbridge ott volt, nem sikerült valami jól. Na mindegy… — Mélyet sóhajtott. — Megyek, szórok egy kis erős paprikát a szalamandrákra, mielőtt még leesik nekem a farkuk. Szervusztok…
A vadőr kilépett a tölgyajtón, lebicegett a lépcsőn, és elindult vizes füvén. Harry utána nézett, és arra gondolt, vajon hány szörnyű hírt lesz még képes ép ésszel elviselni.
A hír, hogy Hagridot próbaidőre tették, néhány nap alatt elterjedt iskolában. Harry őszinte felháborodására azonban szinte senki sem döbbent meg tőle, mi több, egyesek — Draco Malfoyjal az élen kitörő örömmel fogadták. Arról, hogy a Szent Mungóban furcsa körülmények között meghalt a Misztériumügyi Főosztály egy dolgozója, Harryn, Ronon és Hermionén kívül látszólag senki nem tudott. Viszont azon kevesek, akik olvastak újságot, szétkürtölték a halálfalók szökésének hírét, s a folyosói beszélgetések immár kizárólag e téma körül forogtak. Az iskolában olyan pletykák keltek szárnyra, hogy a szökevények némelyikét látták Roxmortsban; hogy az egész banda a Szellemszálláson tanyázik, s hogy be akarnak törni a Roxfortba, ahogy egykor Sirius Black tette.
A varázslócsaládból származó diákok mind hallottak már a tíz halálfalóról; tudták, hogy szüleik majdnem akkora félelemmel ejtik ki ezeket a neveket, mint Voldemortét, s ismerték a legendássá vált bűnöket, amelyeket a gonosztevők a Sötét Nagyúr rémuralmának idején elkövettek. Azokra a diákokra, akik rokonságban álltak valamelyik áldozattal, most rávetült a gyilkosok hírnevének fénye, így akaratlanul és morbid módon afféle pótsztárokká váltak. Susan Bones, akinek nagybátyja, nagynénje és unokatestvérei a tízek egyikének estek áldozatul, gyógynövénytanórán szenvedő arccal megsúgta Harrynek: sejti már, milyen érzés lehet a „híres” Harry Potternek lenni.
— Nem is értem, hogy bírod ki — ez borzalmas! — sopánkodott a lány, s figyelmetlenségében annyi tömény sárkánytrágyát szórt a gongárpalántákra, hogy azok cincogva vergődni kezdtek ágyásaikban.
Ezekben a napokban Harry iránt is újra megélénkült az érdeklődés, vagyis a diákok megint összesúgtak a háta mögött, és ujjal mutogattak rá, de Harry e mögött most inkább kíváncsiságot, nem pedig ellenséges érzületet sejtett. Még olyan megnyilvánulásokat is hallott, amelyekből az derült ki, hogy a beszélő nem elégedett a halálfalók szökésére a Prófétában olvasható magyarázattal.
A kétkedők tanácstalanságukban és szorongásukban elővették az egyetlen rendelkezésre álló alternatív magyarázatot: azt, amit Harry és Dumbledore hirdettek az előző tanév vége óta.
Az új fejlemények nemcsak a diákok hangulatát változtatták meg. A félreesőbb folyosókon gyakran lehetett látni suttogva beszélgető tanárokat, akik nyomban elhallgattak, amint diákok közeledtek feléjük.
— A tanári szobában már biztos nem tudnak nyugodtan beszélgetni — jegyezte meg halkan Hermione, miután Harryvel és Ronnal elhaladtak a bűbájtanterem előtt álldogáló McGalagony, Flitwitck és Bimba mellett. — Ott a falnak is Umbridge-füle van.
— Vajon tudnak valamit, amit mi nem? — találgatott Ron, a válla fölött hátrapillantva a három tanárra.
— Ha igen, akkor sem fogják elmondani — morogta dühösen Harry. — Hiszen az tilos, a nemtudomhányas számú oktatásügyi rendelet értelmében.
Az azkabani kitörés utáni második nap reggelén ugyanis újabb plakát bukkant fel a házak hirdetőtábláin:
A ROXFORTI FŐINSPEKTOR RENDELKEZÉSE
A mai naptól fogva a tanárok kizárólag olyan információkat közölhetnek a tanulókkal, amelyek szorosan kötődnek a munkaszerződésükben megjelölt tantárgyhoz.
Jelen rendelkezés alapját a 26-os számú oktatásügyi rendelet képezi.
A legújabb rendelet a tréfák kedvelt tárgyává vált a diákok körében. Lee Jordan kifejtette Umbridge-nek, hogy az új szabály szerint nem szidhatja le Fredet és George-ot, amiért robbantós snapszlit játszanak a hátsó padban.
— A robbantós snapszlinak semmi köze a sötét varázslatok kivédéséhez, tanárnő! Ez az információ nem kötődik a tantárgyához!
Mikor Harry legközelebb találkozott Lee-vel, a fiúnak csúnyán vérzett a keze. Harry futkárlobonc-kivonatot ajánlott neki.
Harry arra számított, hogy az azkabani fogolykitörés hírétől Umbridge egy kicsit magába száll majd; azt hitte, a főinspektor szégyellni fogja, hogy ilyen katasztrofális esemény következhetett be imádott Carameljének uralma alatt. Sajnos ennek épp az ellenkezője történt: a rossz hír szemlátomást csak még inkább felkorbácsolta Umbridge beteges vágyát, hogy az iskolai élet minden mozzanatát személyes irányítása alá vonja. Nyilvánvalóvá vált, hogy inkább előbb, mint utóbb szerét ejti egy tanár elbocsátásának, s csak az volt a kérdés, hogy Trelawney vagy Hagrid lesz-e az illető.
Immár minden egyes jóslástan- és legendás lények gondozása óra a főinspektor és jegyzettömbje jelenlétében zajlott. Umbridge állandó vendég lett a túlillatosított toronyszobában, folytonos közbeszólásokkal zavarta Trelawney egyre hisztérikusabb hangú magyarázatait, körmönfont kérdéseket tett fel neki a madár- és zsigerjóslásról, elvárta, hogy a jósnő előre megmondja, mit fognak a diákok válaszolni a kérdéseire, és ötletszerűen követelte, hogy a tanárnő jövendöljön kristálygömbből, teafűből vagy épp rúnakövekből. Trelawney jó úton haladt az ideg-összeroppanás felé: míg korábban szinte soha nem hagyta el az Északi Tornyot, Harry most rendszeresen találkozott vele a kastély különböző részein: a jósnő kezeit tördelve, magában motyogva rótta a folyosókat, és minden alkalommal átható sherryszagot árasztott. Ha nem kell Hagridért aggódnia, Harry bizonyára megsajnálta volna őt — de így, hogy választania kellett, kénytelen volt a jósnő ellen drukkolni.
Még nagyobb baj volt, hogy Hagrid teljesítménye nem sokkal múlta felül Trelawneyét. Jóllehet a vadőr újabban megszívlelni látszott Hermione tanácsát — a legveszélyesebb állat, amit karácsony óta bemutatott, a villás farkú, kiskutyaforma krup volt — de az állandó stressz az ő idegeit is megviselte. Az órákon szórakozott volt, gyakran elvesztette mondókája fonalát, rosszul válaszolt a kérdésekre, és állandóan Umbridge felé pislogott. Harryékkel tartózkodóbban viselkedett, mint korábban bármikor; például szigorúan megtiltotta nekik, hogy sötétedés után felkeressék őt a kunyhójában.
— Ha Umbridge elkap titeket, mind a négyünknek lőttek — jelentette ki mogorván. Harryék, mivel nem akartak ürügyet adni a főinspektornak Hagrid eltávolítására, lemondtak az esti látogatásokról.
Harry csüggedten állapította meg, hogy Umbridge-nek immár szinte minden örömforrástól sikerült megfosztania őt: elválasztotta Hagridtól és Siriustól, elkobozta Tűzvillámát, és megtiltotta neki a kviddicsedzést. Keserűségét és bosszúvágyát Harry csak egy módon tudta levezetni: még több energiát fordított a DS-edzések előkészítésére és levezetésére.
Elégedetten tapasztalta, hogy a DS tagjait, így Zacharias Smith-t is, elszántabb gyakorlásra sarkallta a halálfalók szökésének híre. Ez a jelenség Neville esetében volt a legszembetűnőbb.
Az, hogy szüleinek megkínzója kiszabadult rabságából, furcsa, sőt kissé riasztó változást hozott a fiú viselkedésében. Neville a szünet óta egyszer se említette kórházi találkozását Harryékkel — a három jó barát ezt látva szintén hallgatott a dologról — és Bellatrix Lestrange szökéséhez sem fűzött kommentárt. Általában véve hallgatagabb lett, ugyanakkor feltűnő szorgalommal gyakorolta az újabb és újabb rontásokat. Kerek arca az edzések során megfeszült az összpontosítástól; fel se vette a kisebb-nagyobb baleseteket, sérüléseket, és keményebben dolgozott, mint bárki más a teremben. Tudása olyan gyorsan fejlődött, hogy az már egyenesen riasztó volt, s a rontások visszaverését szolgáló pajzsbűbáj gyakorlásakor az egész társaságból csak Hermione bizonyult ügyesebbnek nála.
Harry sokért nem adta volna, ha olyan eredményeket tud produkálni az okklumencia terén, mint Neville a DS-edzéseken. A további különórák Pitonnal semmivel sem voltak sikeresebbek az elsőnél, sőt, Harry úgy érezte, egyre romlik a teljesítménye.
Mielőtt elkezdett okklumenciát tanulni, a sebhelye csak hébe-hóba fájt — többnyire éjjel, valamint azon ritka alkalmakkor, ha Voldemort gondolatait vagy hangulatát érzékelte. Mostanában viszont jóformán szüntelenül sajgott a homloka, s gyakran tört rá indokolatlan ingerültség vagy épp megmagyarázhatatlan jókedv — különösen éles fájdalommal kísérve. Az a rémisztő benyomása támadt, hogy elméje egyre inkább afféle antennává válik, amit Voldemort hangulatváltozásaira hangoltak, s ennek a fokozott érzékenységnek a kezdetét egyértelműen az első okklumenciaórához kapcsolta. A tetejébe már szinte minden éjjel végigment álmában a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály előtti folyosón, hogy aztán vágyakozva megálljon a fekete ajtó előtt.
— Lehet, hogy úgy van, mint a betegségeknél — fejtette ki véleményét Hermione, miután Harry beszámolt neki és Ronnak a tüneteiről. — Talán olyan ez, mint mikor belázasodsz. Átmenetileg súlyosbodik az állapotod, aztán hirtelen meggyógyulsz.
— Az órák Pitonnal csak rontanak rajta — jelentette ki makacs pesszimizmussal Harry. — Elegem van belőle, hogy folyton fáj a sebhelyem, és hogy minden éjjel ott kell ácsorognom azon a folyosón. — Mérgesen megdörzsölte a homlokát. — Ha legalább kinyílna végre az ajtó! Unom már, hogy csak állok és bámulok rá…
— Ezzel ne viccelj! — pirított rá Hermione. — Dumbledore azt akarja, hogy egyáltalán ne álmodj arról a folyosóról, különben nem bízta volna meg Pitont, hogy tanítson téged okklumenciára. Egyszerűen arról van szó, hogy többet kell dolgoznod a sikerért!
— Mégis, mit tehetek még!? — csattant fel Harry. — Próbáld ki egyszer, milyen érzés, amikor Piton belemászik a fejedbe! Hidd el, hogy nem túl kellemes!
— Lehet, hogy… — dünnyögte Ron.
— Lehet, hogy mi? — mordult rá Hermione.
— Lehet, hogy nem Harry hibája, ha nem tudja bezárni az agyát — bökte ki Ron.
— Mit akarsz ezzel mondani?
— Azt, hogy Piton talán nem is akar igazán segíteni neki…
Harry és Hermione rámeredtek barátjukra. Ron jelentőségteljes, komor pillantással válaszolt.
— Elképzelhető — folytatta szinte suttogva — hogy Piton igazából még jobban ki akarja nyitni Harry agyát… hogy Tudjátokki könnyebben belemászhasson…
— Ugyan már, Ron! — legyintett mérgesen Hermione. — Számtalanszor meggyanúsítottad már Pitont, de mindig tévedtél. Dumbledore bízik Pitonban, és Piton igenis a Főnix Rendjét szolgálja. Mért nem tudsz ebbe belenyugodni?
Ron azonban makacsul rázta a fejét.
— Piton valamikor halálfaló volt. Mi bizonyítja, hogy tényleg átállt?
— Dumbledore bízik benne — ismételte Hermione. — Nekünk pedig Dumbledore-ban kell megbíznunk.
A megannyi teendő — éjszakába nyúló házifeladat-írások, titkos DS-edzések, rendszeres különórák Pitonnal — és a sok aggódás közepette gyorsan teltek a napok, s mire Harry észbe kapott, már a január is tovatűnt. Az új hónap nedvesebb, de enyhébb időt hozott valamint felcsillantotta a tanév második roxmortsi kirándulásának szívderítő ígéretét. Harry legutóbb akkor beszélgetett hosszabban Chóval, mikor megállapodtak, hogy együtt mennek le a faluba annál furcsább érzés volt, mikor tudatosult benne, hogy nemsokára egy egész napot kettesben fog tölteni a lánnyal.
Február tizennegyedikén reggel különös gondossággal öltözött fel. Ronnal a postabaglyok érkezésének pillanatában léptek be nagyterembe. Hedvignek nyoma sem volt a madarak között Harry nem is számított az érkezésére — Hermione viszont épp levelet húzott ki egy ismeretlen, barna bagoly csőréből, mikor a fiúk leültek vele szemben.
— Na végre! Ha ma sem jött volna meg… — motyogta izgatottan a lány. Gyorsan feltépte a borítékot, s szeletnyi kis pergament húzott ki belőle. Miközben átfutotta az üzenetet, komor elégedettség ült ki az arcára.
— Figyelj, Harry — szólt, felpillantva a levélből. — Ez most nagyon fontos. El tudsz jönni dél körül a Három Seprűbe?
— Hát… nem biztos — felelte Harry. — Nem beszéltük meg Chóval, hogy pontosan mi lesz a programunk… de szerintem arra számít, hogy az egész napot vele töltöm.
Hermione türelmetlenül legyintett.
— Mindegy, felőlem ő is eljöhet. De te mindenképp legyél ott délben, oké?
— Jó… de miért?
— Most nincs időm elmondani, gyorsan válaszolnom kell erre levélre.
Azzal Hermione kisietett a nagyteremből — egyik kezében a levéllel, a másikban egy pirítóssal.
— Megyünk együtt a faluba? — fordult Ronhoz Harry.
Ron csüggedten rázta a fejét.
— Én egyáltalán nem megyek Roxmortsba — felelte. — Angelina kitalálta, hogy tartsunk egész napos edzést. Mintha bármi értelme lenne… Soha életemben nem láttam ilyen vacak csapatot, mint a miénk. Sloper és Kirke egyszerűen borzalmasak, még nálam is bénábbak. — Ron szomorúan sóhajtott. — Nem tudom, miért ragaszkodik hozzám Angelina.
— Azért, mert ha formában vagy, akkor jól védsz! — vágta rá ingerülten Harry.
Pillanatnyilag a legkevésbé se tudott együtt érezni Ronnal, hiszen ő maga bármit megadott volna érte, hogy seprűre ülhessen a Hugrabug elleni meccsen. Ron valószínűleg észbe kapott a mérges választól, mert nem említette többet a kviddicset. Reggeli után kissé hűvösen köszöntek el egymástól. Ron elindult a kviddicspályára, Harry viszont még egy percig az asztalnál maradt. Egy teáskanalat használva tükör gyanánt megpróbálta lelapítani rakoncátlanul égnek meredő haját; miután ezzel kudarcot vallott, lámpalázasan elindult a bejárati csarnok felé, s menet közben azon töprengett, vajon miről fog egész nap beszélgetni Chóval.
A lány a tölgyajtó mellett várt rá. Harry megállapította, hogy nagyon csinos a lófarokba kötött hosszú hajával. Ahogy közeledett Cho, érthetetlen okból egyszerre túl nagynak érezte a saját lábát, és hirtelen zavarni kezdte, hogy menet közben olyan esetlenül lengeti a karját.
— Szia — köszönt megszeppent egérhangon Cho.
— Szia.
Pár másodpercig némán nézték egymást. Végül Harry szólalt meg:
— Hát akkor… indulunk?
— Hm?… Aha, persze…
Beálltak a Frics előtt sorakozó diákok közé. Néha találkozott a tekintetük, olyankor zavartan mosolyogtak, de egyikük se szólalt meg. Harry megkönnyebbült, mikor végre kiléptek a szabadba: úgy vélte, szótlanul sétálni nem olyan kínos, mint kukán ácsorogni egymás mellett. Kellemesen friss, kissé szeles nap volt; a kviddicsstadion mellett elhaladva Harry megpillantotta a lelátók fölött röpködő Ginnyt és Ront — s fájó szívvel arra gondolt, mennyivel jobb nekik.
— Nagyon hiányzik, igaz? — kérdezte Cho.
Harry ránézett, s tekintete találkozott a lány fürkésző pillantásával.
— Igen… Nagyon.
— Emlékszel arra a meccsre, mikor először játszottunk egymás ellen? Harmadéves voltál.
— Aha — mosolyodott el Harry. — Folyton berepültél elém.
— És Wood rád szólt, hogy ne játszd meg az úriembert, hanem lökj le a seprűről — folytatta nosztalgikus mosollyal Cho. — Úgy hallottam, ő most a Pride of Portree-ben véd.
— Nem, nem ott, hanem a Porpicy SC-ben. Találkoztam vele tavaly a világkupa döntőjén.
— Mi is találkoztunk, nem emlékszel? Ugyanott sátoroztunk. Nagyon izgalmas meccs volt, igaz?
Egészen a vadkanos kapuig a világkupáról folyt köztük a szó. Harry nem győzött csodálkozni rajta, hogy ilyen jól el tud beszélgetni Chóval — Ronnal vagy Hermionéval se tudott volna jobban.
Önbizalma és jókedve egyre fokozódott — egészen addig, amíg meg nem előzte őket egy csapat mardekáros lány, élükön Pansy Parkinsonnal.
— Potter és Chang! — visította oda Pansy kórusban vihogó társainak. — Pfuj, Chang, már nem is válogatsz? Diggory legalább jól nézett ki!
A lányok beszélgetve és vihorászva továbbsiettek, de még jó párszor hátrafordultak megbámulni Harryt és Chót. Harrynek ezután már semmi érdekes nem jutott az eszébe a kviddicsről, s ezzel Cho is így lehetett, mert attól fogva csak a lábát nézte. Szótlanul tették meg az utat Roxmorts határáig.
— Na és… hova szeretnél menni? — kérdezte Harry, mikor feltűntek előttük az első házak. A főutca tele volt kirakatokat nézegető és csoportokban sétáló diákokkal.
— Nekem mindegy — felelte vállat vonva Cho. — Ha akarod, nézzük meg az üzleteket.
Elsétáltak a Dervish és Durran felé. A bolt kirakata előtt néhány roxmortsi lakos ácsorgott; nem az árukat nézegették, hanem az üvegre kiragasztott plakátot. Harry és Cho közeledtére félrehúzódtak, s Harry ismét szembe találta magát a tíz szökött halálfaló képével. A szöveg szerint a Mágiaügyi Minisztérium ezer galleon jutalmat ajánlott fel azoknak, akik információval szolgálnak a szökevények hollétéről.
— Milyen furcsa — jegyezte meg a fotókat nézegetve Cho. — Mikor az a Sirius Black lelépett, Roxmortsban nyüzsögtek a dementorok. Most tíz halálfaló szökött meg, de egyetlen dementor sincs sehol…
— Aha. — Harry levette tekintetét Bellatrix Lestrange arcáról, és végignézett a főutcán. — Igen, ez tényleg furcsa.
Egyáltalán nem hiányoztak neki a dementorok, de most, hogy belegondolt, rádöbbent, milyen riasztó jel a hiányuk. Nem elég, hogy hagyták megszökni a tíz halálfalót, de meg se próbálnak úgy tenni, mintha keresnék őket. Vagyis nyíltan szembefordultak a minisztériummal.
Minden kirakatból, ami előtt Chóval elhaladtak, a tíz halálfaló nézett rájuk. Mikor a Calamus Pennabolthoz értek, eleredt az eső; nagy, hideg vízcseppek hullottak a fiatalok arcára és nyakára.
— Öhm… nincs kedved inni egy kávét? — kérdezte félszegen Cho, ahogy az eső komolyabban rákezdett.
— De van — felelte Harry, és körülnézett. — Hova menjünk?
— Nem messze van egy nagyon kellemes hely. Sose jártál még Madam Puddifoot kávézójában?
Cho bevezette Harryt az egyik mellékutcába, ahol valóban megbújt egy Harry számára mindaddig ismeretlen kávéház. A szűk, fülledt helyiségben szinte minden tenyérnyi helyet fodrok és szalagcsokrok díszítettek. Harry borzongva nézett körül: a kávézó Umbridge dolgozószobájára emlékeztette.
— Szép, ugye? — kérdezte vidáman Cho.
— Öh… igen — hazudta Harry.
— Nézd, külön feldíszítették Valentin-napra!
A kis kerek kávéházi asztalok mindegyike fölött egy-egy szárnyas aranyangyalka lebegett. Arra programozták őket, hogy időnként konfettit szórjanak a vendégekre.
Harry és Cho helyet foglaltak az egyetlen üres asztalnál, ami az egyik bepárásodott ablaknál állt. Tőlük alig fél méterre Roger Davies, a Hollóhát kviddicscsapatának kapitánya ült, kéz a kézben egy csinos szőke lánnyal. Harryt kellemetlen érzés fogta el, mert mikor figyelmesebben körülnézett, látta, hogy kivétel nélkül minden asztalnál párocskák ülnek, és mind fogják egymás kezét.
Lehet, hogy Cho is elvárja majd…
— Mit hozhatok, drágáim? — kérdezte a kövér, fekete kontyos Madam Puddifoot, miután nagy nehezen átpréselte magát Harry és Daviesék asztala között.
— Két kávét kérünk — felelte Cho.
Amíg Harryék a kávéjukat várták, Roger Davies és barátnője összehajoltak a cukortartó fölött, és csókolózni kezdtek. Harry ettől még inkább zavarba jött, mert tartott tőle, hogy Cho ebben is a szomszédokhoz igazítja majd elvárásait. Égett az arca a fülledt melegben; ki akart nézni az ablakon, de a párás üvegen át semmi nem látszott az utcából. Hogy tovább késleltesse a pillanatot, mikor rá kell néznie Chóra, a magasba bámult, mintha a mennyezet állapotát vizsgálná — mire kapott az arcába egy marék rózsaszínű konfettit a felette lebegő angyalkától.
További néhány kínos csendben telt perc után Cho megemlítette Umbridge-et. Ezután egy darabig a főinspektort ócsárolták, de a kellemes téma nem tartott ki túl sokáig, mivel a DS-edzéseken már többé-kevésbé kimerítették. Újabb hallgatás következett. Harryt borzalmasan zavarták a szomszéd asztal felől érkező cuppogó hangok, és kétségbeesetten töprengeni kezdett, hogy mit mondhatna.
— Öhm… figyelj — szólalt meg végül. — Nincs kedved dél felé átjönni velem a Három Seprűbe? Hermione Grangerrel találkozom.
Cho szeme elkerekedett.
— Hermione Grangerrel találkozol? Ma?
— Igen, ő kérte. De azt mondta, nem baj, ha te is eljössz.
— Aha… Ez nagyon kedves tőle — felelte kimérten Cho.
További néhány perc telt el néma csendben. Harry olyan gyorsan itta a kávéját, hogy úgy tűnt, hamarosan újat kell rendelnie.
Roger Daviest és barátnőjét mintha összeragasztották volna a szájuknál fogva.
Cho az asztalon nyugtatta a kezét, a kávéja mellett, s Harry egyre sürgetőbb kötelességének érezte, hogy megfogja. Tedd meg!, unszolta magát. Lelkét a félelem és az izgalom másodpercenként változó arányú keveréke töltötte el. Egyszerűen nyúlj oda! Érthetetlen okból sokkal nehezebb feladatnak érezte megfogni a lány kezét, mint elkapni egy repülő cikeszt…
Mikor azonban végre elszánta magát a cselekvésre, és felemelte karját, Cho hirtelen levette kezét az asztalról.
— Roger pár hete randit kért tőlem — szólt fojtott hangon, miután diszkréten hosszú pillantást vetett a csókolózó Roger Daviesre és barátnőjére. — De nemet mondtam neki.
Harry (aki közben megfogta a cukortartót, hogy értelmet adjon célt tévesztett mozdulatának) nem tudta mire vélni ezt a közlést. Ha Cho szívesebben ülne a szomszéd asztalnál és tapadna Roger Davies szájához, akkor miért vele, Harryvel jött el Roxmortsba?
Nem tudta, mit feleljen, hát hallgatott. A lebegő angyalka újabb adag konfettit szórt rájuk — néhány darab Harry kihűlt kávémaradékában landolt.
— Tavaly Cedrickel voltam itt — jegyezte meg Cho.
Beletelt egy hosszú pillanatba, mire Harry felfogta a mondatot, s ezalatt egész bensője jéggé fagyott. Hogy juthat eszébe Chónak Cedricről beszélni egy csókolózó párokkal teli kávéházban?
A lány hangja magas és vékony volt, mikor újra megszólalt:
— Már nagyon régen meg akartalak kérdezni… Említett… említett engem Cedric… mielőtt meghalt?
Ha Cho azt a témát kereste, amiről Harry a legkevésbé akart beszélgetni vele, akkor most ráhibázott.
— Nem — felelte csendesen Harry. — Nem mondott semmit, nem volt rá ideje. — Szünetet tartott, majd könnyednek szánt hangon megpróbált témát váltani. — Na és… szoktál kviddicset nézni az iskolai szünetekben? A Tornádóknak szurkolsz, igaz?
Döbbenten látta, hogy Cho szemét megint elöntik a könnyek — csakúgy, mint a karácsony előtti utolsó DS-edzés után. Közelebb hajolt a lányhoz, hogy senki ne hallja, amit mond.
— Figyelj… ne Cedricről beszéljünk most… inkább valami másról…
Sajnos úgy tűnt, nem éppen ezt kellett volna mondania.
— Azt hittem… — Cho könnyei az asztalra csöppentek. — Azt hittem, te… te megérted! Kell beszélnem róla! És… neked is… biztos… el kell mondanod valakinek! Hiszen… hiszen láttad, amikor megölték!
Rémisztően rossz irányba haladt a dolog. Roger Davies barátnője abbahagyta a szájragasztást, és a síró Chóra meredt.
— De hát… már elmondtam — suttogta Harry. — Ronnak Hermionénak…
— Hermione Grangerrel tudsz beszélni róla, igaz? — csattant fel zokogva Cho. Patakokban csorogtak arcán a könnyek. Körülöttük további párok hagyták abba a csókolózást, hogy a jelenetet figyeljék. — De nekem nem mondod el! Akkor inkább… fizessünk, és menj, találkozz Hermione Grangerrel! Úgyis csak arra vársz tudom!
Harry megrökönyödve meredt a lányra. Cho felkapott egy fodros asztalkendőt, és megtörölte vele az arcát.
— Cho…
Harry hálás lett volna Rogernek, ha bámészkodás helyett inkább megint rátapasztotta volna a száját a barátnőjére.
— Mire vársz? Menj! — zokogta Cho, az asztalkendőbe rejtve arcát. — Azért hívtál el, hogy utána más lányokkal találkozz!? Hányan várnak még rád Hermione után?
— Félreérted! — rázta a fejét Harry. Annyira megkönnyebbült, hogy végre megértette, mi bántja Chót, hogy elnevette magát — de rögtön rájött, hogy ezzel is hibát követett el.
A kávézóban most már mindenki őket nézte. Cho felpattant az asztaltól.
— További jó szórakozást, Harry!
És sírós csuklások közepette az ajtóhoz rohant, feltépte, s eltűnt az esőben. Az ajtó csilingelve becsapódott mögötte.
— Cho! — kiáltott utána Harry.
Dermedt csend ült a kávézóra. Minden szem Harryre szegeződött. Harry egy galleont dobott az asztalra, kirázta hajából a rózsaszínű konfettit, és Cho után indult.
Odakint szakadt az eső, és a lány már sehol se volt. Harry képtelen volt felocsúdni döbbenetéből: hiszen fél órája még olyan jól elvoltak egymással!
— Ennyit a lányokról! — morogta, azzal dühösen zsebre dugta a kezét, és csattogó léptekkel elindult az esőmosta utcán. Minek kellett Chónak szóba hoznia Cedricet!? Miért kell mindig olyan dolgokról beszélnie, amitől elbőgi magát?
Miután befordult a sarkon, futásnak eredt, és alig két perc múlva belépett a Három Seprű ajtaján. Ahhoz még korán volt, hogy Hermionét ott találja; úgy tervezte, keres egy ismerőst a vendégek között, hogy addig se üldögéljen egyedül, amíg a lány megérkezik.
Kirázta csapzott haját a szeméből, körülnézett — és megakadt a tekintete Hagridon. A vadőr bús arccal, magányosan ült az egyik félreeső asztalnál.
— Szia, Hagrid! — köszönt rá Harry, miután átverekedte magát a zsúfolt termen, és odahúzott egy széket a vadőr asztalához.
Hagrid összerezzent, és olyan ködös tekintettel nézett fel Harryre, mintha meg se ismerné őt. Arcát két friss vágás és számos új zúzódás csúfította el.
— Nocsak… Harry — morogta. — Hogy vagy?
— Jól — felelte Harry. A testileg és lelkileg egyaránt igencsak megviselt Hagridot elnézve valóban úgy érezte, nincs oka panaszra. — Na és… te hogy vagy?
— Én? — kérdezett vissza révedten a vadőr. — Ja, hogy én… Pompásan vagyok, Harry. Remekül.
Belebámult vödör méretű fedeles ónkupájába, és nagyot sóhajtott. Harry hirtelen nem tudta, mit mondjon, így hát egy percig némán üldögéltek egymás mellett. Aztán Hagrid megszólalt:
— Mi ketten egy cipőben járunk, nem igaz, Harry?
— Hát…
— Úgy bizony — dörmögte bölcsen bólogatva Hagrid. — Megmondtam én már régen… mások vagyunk, mint a többi… és árvák… bizony, mindketten árvák vagyunk.
Jó nagyot húzott a kupájából, majd folytatta:
— Mennyire más az, ha rendes családja van az embernek… Apám jóravaló ember volt… A te édesanyád és édesapád is… mindketten jóravaló emberek voltak. Mennyire más lenne minden, ha élnének, igaz?
— Igen… gondolom — felelte óvatosan Harry. Úgy vette észre, Hagrid nagyon furcsa hangulatban van.
— Család — motyogta elmerengve a vadőr. — Mondhatsz, amit akarsz, bizony fontos a vér…
És elkent egy cseppet a fontos nedvből a szeme alatti seben.
Harry nem bírta fékezni aggódó kíváncsiságát.
— Hagrid, mondd meg végre: hol szerzed ezeket a sebeket?
A vadőr felkapta a fejét, és pislogni kezdett.
— Heh? Milyen sebeket?
— Hát ezeket! — felelte Harry, Hagrid arcára mutatva.
— Ja… ezek csak horzsolások, Harry. Ez a munkámmal jár, — Hagrid felhajtotta maradék italát, visszatette a kupát az asztalra, és felállt. — Minden jót, Harry… Vigyázz magadra!
Azzal kiballagott a kocsmából, és eltűnt a szakadó esőben. Harry elszorult szívvel nézett utána. Hagrid szenved és titkol valamit, de nem fogadja el a segítséget. Mi ez az egész? Mielőtt azonban tovább töprenghetett volna a kérdésen, valaki a nevén szólította.
— Harry! Gyere!
Hermione integetett felé a helyiség túlsó végéből. Harry felállt, és megindult az asztalok között. Félúton járt, mikor észrevette, hogy Hermione többedmagával érkezett — mi több, a lehető legfurcsább partnereket hozta magával: Luna Lovegoodot és nem mást, mint a Reggeli Próféta egykori munkatársát, Rita Vitrolt, akinél bevallottan kevés embert utált jobban.
— Milyen korán jöttél! — szólt Hermione, miközben félrehúzódott, hogy helyet szorítson Harry székének. — Azt hittem, Chóval vagy. Csak egy óra múlva számítottam rád.
— Chóval? — kapott a szón Rita, és Harryre meredt. — Egy lánnyal?
Közben felkapta a krokodilbőr táskáját, és kotorászni kezdett benne.
— Ha Harrynek száz barátnője lenne, magának ahhoz se volna köze! — ripakodott rá Hermione. — Úgyhogy rakja el azt a vacakot, de rögtön!
Az említett vacak egy méregzöld penna volt. Rita olyan arcot vágott, mintha butykornyálat nyelt volna, eltette az írószerszámot; és csattintva becsukta táskáját.
— Miről van szó? — kérdezte a székére zuttyanva Harry, és végignézett az asztaltársaságon.
— A prefektus kisasszony épp készült elmondani, amikor megérkeztél — mondta Rita, és belekortyolt az italába. — Beszélnem azért szabad a fiatalemberhez, ugye? — tette hozzá, Hermionénak címezve.
— Azt szabad — felelte higgadtan a lány.
Rita Vitrolt szemlátomást megviselte a kényszerű munkanélküliség. Egykor gondosan becsavart haja most fésületlenül lógott le szögletes arca két oldalán. Ötcentis körmeiről lepattogzott a lakk, és csillogó-villogó szemüvegén foghíjas volt a műdrágakő-berakás. Megint ivott egy nagy kortyot, majd a szája sarkából odamorogta Harrynek:
— És mondd, csinos a lány?
— Még egy szó Harry szerelmi életéről, és lőttek a megállapodásunknak! — förmedt rá Hermione.
Rita megtörölte száját a kézfejével.
— Milyen megállapodásról beszélsz, Fontoska kisasszony? Ha jól emlékszem, egyszerűen iderendeltél engem. De ne félj, eljön még a nap…
Mély, borzongós sóhajjal elhallgatott.
— Persze, eljön a nap, mikor majd megint hazugságokat írhat Harryről meg rólam — felelte közönyösen Hermione. — Csakhogy az minket már nem fog érdekelni.
— Az utóbbi időben a segítségem nélkül is sok szörnyű dolgot írnak Harryről — jegyezte meg Rita, a fiúra pillantva a pohara fölött. Ezután rekedten suttogva hozzátette: — Milyen érzés ezeket olvasni, Harry? Fáj? Kétségbeejt? Dühít?
— Természetesen dühíti a dolog — felelte Harry helyett Hermione. — Elmondta a miniszternek az igazságot, de az olyan ostoba, hogy nem hajlandó elhinni.
— Szóval továbbra is azt állítod, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén visszatért? — Rita letette poharát, s keze megint a krokodilbőr táskára vándorolt. — Kitartasz a mese mellett, amit Dumbledore terjeszt? Hogy Tudodki visszatért, és te vagy az egyetlen tanú?
— Nem én vagyok az egyetlen tanú — morogta dühösen Harry. — Több mint egy tucat halálfaló is látta. Soroljam a nevüket?
— Boldoggá tennél — susogta Rita. A keze már a táskájában volt, és úgy nézett Harryre, mintha a világ nyolcadik csodáját látná. — Öles szalagcím: „Potter neveket mond”… Alcím: „Harry Potter azt állítja: a halálfalók ma is köztünk járnak”. Alatta egy szép nagy fotó rólad. „Tudjukki támadásának zavart elméjű túlélője, a tizenöt éves Harry Potter tegnap közfelháborodást keltve halálfalónak nevezte a varázslótársadalom több köztiszteletben álló és prominens tagját”…
Rita a szájához emelte a purlicerpennát… aztán egyszerre kihunyt a mohó csillogás a szemében, és leeresztette a bűvös tollat.
— De persze — folytatta, szúrós pillantást vetve Hermionéra — a prefektus kisasszony nem óhajtja, hogy ez a sztori napvilágot lásson.
— Ami azt illeti — felelte nyájas mosollyal Hermione — a prefektus kisasszony pontosan azt óhajtja.
Rita szeme elkerekedett. Harryé úgyszintén. Luna ellenben álmatagon dúdolta a Weasleyt nézni szinte fájt, és a koktélját kevergette egy pálcára szúrt gyöngyhagymával.
— Azt akarod, hogy megírjam, amit Tudjukkiről mond? — kérdezte fojtott hangon Rita.
— Igen, azt akarom — bólintott Hermione. — Írja meg a teljes igazságot! Pontosan úgy, ahogy Harrytől hallja. Harry elmond minden részletet: felsorolja, kik azok a halálfalók, akik ott voltak, leírja Voldemort jelenlegi külsejét… Szedje már össze magát! — tette hozzá megvetően, miután Rita Voldemort nevének hallatán úgy összerándult, hogy magára loccsantotta Lángnyelv whiskyje felét.
Az újságírónő letörölte kopott esőkabátjáról az italt, de közben egy pillanatra se vette le a szemét Hermionéról. Azután megrázta a fejét.
— A Próféta nem fogja lehozni — szólt. — Ha nem vetted volna észre, senki nem hiszi el ezt a légből kapott mesét. Harryt rögeszmés bolondnak tartják. Persze ha ebből kiindulva írnám meg a cikket…
— Az úgynevezett eszelős Harryről már épp elég cikket olvashattunk — vágott a szavába Hermione. — Abból, köszönjük szépen, nem kérünk többet! Azt akarom, hogy Harrynek lehetősége legyen elmondani az igazságot!
— Ilyen sztorira senki nem vevő — legyintett Rita.
— Csak a Próféta nem vevő rá, mert az Caramel szócsöve! — csattant fel Hermione.
Rita összehúzott szemmel vizsgálgatta a lányt. Aztán az asztal fölé hajolt, és tárgyilagosan így szólt:
— Tény, hogy Caramel elvár dolgokat a Prófétától, de nem ez a lényeg. Azért nem hoznak le olyan cikket, ami jó színben tünteti fel Harryt, mert senki nem akar ilyesmit olvasni. A közhangulat mást diktál. Az azkabani fogolyszökés épp elég most az embereknek. Mindenki tiltakozik a gondolat ellen, hogy Tudjukki visszatért.
— Szóval a Reggeli Prófétának nincs más dolga, mint azt mondani, amit a nép hallani akar — csattant Hermione válasza.
Rita megitta Lángnyelv whiskyje maradékát, majd kihúzta magát, és szemöldökét felhúzva így felelt:
— A Prófétának az a dolga, hogy eladja magát, te ostoba.
— Apám szerint borzalmas újság — szólalt meg váratlanul Luna.
Dülledő szemét Ritára emelte, s a szájába dugta a gyöngyhagymát.
— Apám fontos híreket közöl, amelyekről mindenkinek tudni kell. Őt nem érdekli a pénz.
Rita úgy nézett rá, mint elefánt a hangyára.
— Felteszem, apád valami ócska kis falusi hírmondót szerkeszt… „Hasznos tippek muglik közt lakóknak”… „Bolhapiaci hírek”…
— Nem — felelte higgadtan Luna, és visszadugta a gyöngyhagymát a violalikőrbe. — Apám a Hírverő szerkesztője.
Rita akkorát horkantott, hogy a közeli asztaloknál ülők ijedten összerezzentek.
— Fontos híreket közöl, amelyekről mindenkinek tudni kell! — prüszkölte undorodva. — Kertet lehet trágyázni azzal a szennylappal!
— Nos, Rita, itt a nagy lehetőség, hogy emelje a Hírverő színvonalát — szólt negédes mosollyal Hermione. — Luna azt mondja, az apja szívesen lehozza az interjút Harryvel. Úgyhogy a publikálás nem gond.
Rita pár másodpercig szóhoz se jutott az elképedéstől. Aztán harsányan felnevetett.
— A Hírverőben!? — kacagta. — Azt hiszitek, lesz ember, aki komolyan veszi, ha a Hírverőben jelenik meg!?
— Mondjuk úgy, hogy lesznek, akik nem veszik komolyan — felelte rendíthetetlen nyugalommal Hermione. — De mivel a kommentár, amit a Próféta az azkabani foglyok szökéséhez fűzött, nem volt túl meggyőző, sok ember elgondolkodik majd, hogy nincs-e más magyarázat is a történtekre. Ha pedig kínálnak nekik más magyarázatot, igenis kíváncsiak lesznek rá, még ha csak… — Gyors oldalpillantást vetett Lunára. — …szóval, még ha csak egy ilyen különös magazinban olvasható is.
Rita kissé oldalra billentette a fejét, és hosszasan fürkészte Hermione arcát. Aztán hirtelen így szólt:
— Rendben, tegyük fel, hogy vállalom a munkát. Mennyit kapok érte?
— Apa nem szokott fizetni a cikkekért — válaszolta révetegen Luna. — A magazinunkba írni megtiszteltetés, meg hát az emberek örülnek, ha nyomtatásban látják a nevüket.
Rita Vitrol olyan arccal fordult Hermionéhoz, mintha megérezné a butykornyál ízét a szájában.
— Azt várod tőlem, hogy ingyen írjam meg?
— Azt bizony — felelte Hermione, és belekortyolt az italába. — Mert ha nem teszi meg, értesítem a hatóságokat, hogy maga bejegyzetlen animágus. Aztán a Próféta jól megfizeti majd a helyszíni beszámolóit az Azkabanból.
Rita arckifejezése elárulta, hogy legszívesebben Hermione orrába dugná a színes papírernyőt, ami a lány koktélját díszítette.
— Szóval nincs választásom — szólt kissé remegő hangon. Ismét kinyitotta krokodilbőr táskáját, kivett belőle egy pergamenlapot, és szájához emelte a purlicerpennát.
— Apa nagyon fog örülni — szólt vidáman Luna, mire Rita állkapcsán megrándult egy izom.
— Mehet? — fordult Harryhez Hermione. — Készen állsz rá, hogy elmondd a világnak az igazságot?
— Azt hiszem — felelte Harry, a pergamenen egyensúlyozó purlicerpennára pillantva.
— Akkor kezdheti, Rita — biccentett komoly képpel Hermione, és kihalászott egy szem meggyet koktélospohara aljából.