Luna a maga álmatag módján kifejtette, hogy nem tudja, mikor jelenik meg a Harryvel készült interjú, mert az apja vár valakitől egy szép hosszú írást az utóbbi időben látott morzsás szarvú szipirtyókról.
— …és az nagyon fontos cikk, úgyhogy Harry sztorija talán csak a következő számba fér bele…
Harrynek eléggé nehezére esett felidézni az éjszakát, amikor Voldemort visszatért. Rita a legapróbb részletekről is kifaggatta, s ő el is mondott mindent, amire csak emlékezett. Tudta, komolyan kell vennie az alkalmat, hogy a világ elé tárhatja az igazságot.
Ugyanakkor gyanította, hogy beszámolójában sokan csak újabb bizonyítékot látnak majd arra, hogy ő, Harry komplett elmebeteg — főleg mivel az interjú a morzsás szarvú szipirtyókról szóló cikkek és egyéb badarságok között jelenik majd meg. Bellatrix Lestrange és a többi halálfaló szökése után azonban Harry úgy érezte, mindenképp hallatnia kell a hangját, akár elér vele valamit, akár nem.
— Kíváncsi vagyok, mit fog szólni a cikkhez Umbridge — mondta hétfő este, a vacsoránál Dean. A mellette ülő Seamus szorgalmasan lapátolta magába a csirkés-sonkás tésztát, de Harry tudta, hogy ő is fülel.
A feltűnően sápadt Neville felpillantott tányérjáról.
— Nagyon jól tetted, hogy mindent. elmondtál, Harry — szólt, majd akadozva hozzátette: — Nehéz volt… beszélni róla… ugye?
— Igen — felelte csendesen Harry. — De az embereknek meg kell tudniuk, milyen szörnyűségekre képes Voldemort.
— Így igaz — bólintott Neville. — És hogy mire képesek a halálfalói. Igen, meg kell tudniuk.
Lesütötte a szemét, és folytatta az evést. Seamus felpillantott, de amint tekintete találkozott Harryével, gyorsan elfordult. Nem sokkal később Dean, Seamus és Neville elindultak a klubhelyiségbe, így Harry és Hermione magukra maradtak az asztalnál. Meg akarták várni Ront, aki a kviddicsedzés miatt késett a vacsoráról.
Hamarosan feltűnt a teremben Cho Chang, barátnője, Marietta társaságában. Harrynek elszorult a torka, mikor meglátta — a lány azonban nem nézett rá, s ültében is a hátát mutatta neki.
— Tényleg, még nem is kérdeztem — szólalt meg vidáman Hermione, a Hollóhát asztala felé pillantva. — Milyen volt a randevúd Chóval? Hogyhogy olyan korán elváltatok?
— Öhm… hát… — fogott a válaszba Harry, miközben maga elé húzta a rebarbarás morzsát, hogy repetát szedjen magának. — Röviden összefoglalva: kész katasztrófa volt.
És elmondta, mi történt Madam Puddifoot kávézójában.
— …aztán felpattant, további jó szórakozást kívánt, és sírva kirohant az utcára — fejezte be néhány perccel később, miután az utolsó falatot is eltakarította a tányérjáról. Letette a kanalat, és Hermionéra nézett. — Fogalmam sem volt, mi ütött belé. Még most sem tudom.
Hermione vetett egy pillantást Cho hátára, és sóhajtott.
— Ne haragudj, hogy ezt mondom, Harry, — szólt szomorúan — de egy kicsit tapintatlan voltál.
— Tapintatlan? — Harry őszintén felháborodott. — Én? Teljesen jól elvoltunk, és akkor egyszer csak elkezdi mesélni, hogy Roger Davies randit kért tőle, meg hogy Cedrickel ott falták egymást abban a hülye kávéházban. Szerinted ez normális dolog?
— Figyelj rám! — szólt Hermione olyan angyali türelemmel, mintha egy hisztis óvodásnak próbálná a fejébe verni, hogy egy meg egy az kettő. — Akkor hibáztál, mikor a randitok közepén bejelentetted, hogy találkozni akarsz velem.
— De-de hát… — dadogta Harry — de hát te mondtad, hogy találkozzunk délben, és hogy vigyem őt magammal! Úgy kellett volna odavinnem, hogy nem mondok neki semmit?
— Nem lett volna semmi baj, ha máshogy tálalod a dolgot. Azt kellett volna mondanod, hogy téged is nagyon bosszant, de addig nyaggattalak, amíg megígértettem veled, hogy elmész a Három Seprűbe. Persze semmi kedved hozzá, mert inkább egész nap vele lennél, de sajnos muszáj, és könyörögsz, hogy kísérjen el, és akkor talán gyorsabban el is szabadulsz. És hát az se ártott volna, ha elmondod neki, hogy milyen csúnyának tartasz engem — tette hozzá kiegészítésképpen Hermione.
— De hát nem tartalak csúnyának! — pislogott Harry.
Hermione felnevetett.
— Esküszöm, Harry, te rosszabb vagy, mint Ron… Nem, az túlzás… — sóhajtotta, mivel ekkor feltűnt a nagyterem ajtajában a fülig sáros és igencsak mogorva Ron. — Értsd meg: megbántottad Chót, mikor elmondtad, hogy találkozni akarsz velem. Utána féltékennyé akart tenni, hogy megtudja, mennyire szereted őt.
— Erre ment ki az egész? — fintorgott Harry. Közben Ron lehuppant melléjük, és maga elé húzott minden elérhető tálat. — Nem lett volna egyszerűbb, ha megkérdezi, hogy jobban szeretem-e őt, mint téged?
— A lányok nem tesznek fel ilyen kérdéseket — mondta Hermione.
— De tegyenek fel! — heveskedett Harry. — Akkor megmondhattam volna, hogy ő tetszik nekem, és nem kellett, volna megint előhoznia a Cedric-ügyet!
Ekkor csatlakozott hozzájuk Ginny, aki ugyanolyan sáros és rosszkedvű volt, mint Ron.
— Egy szóval se mondtam, hogy értelmesen viselkedett — rázta a fejét Hermione. — Csak próbálom megértetni veled, hogy mit érzett.
— Ki kéne adnod egy könyvet — szólt közbe a krumpliját trancsírozva Ron — amiben leírod a fiúknak, hogy mit jelentenek a lányok lökött dolgai.
— Ez remek ötlet! — vágta rá Harry, s a hollóhátasok asztala felé nézett. Cho felállt, és hátra se pillantva kiment a nagyteremből.
Harry csüggedten visszafordult.
— Milyen volt az edzés? — kérdezte.
— Borzalmas — felelte komoran Ron.
— Jaj, ne mondd már! — szólt Hermione, és Ginnyre nézett. — Biztos nem volt olyan…
— De igen — vágott a szavába Ginny. — Tragikus volt. Angelina majdnem elsírta magát.
Vacsora után Ron és Ginny fürödni mentek, Harry és Hermione pedig visszatértek a zsúfolt klubhelyiségbe, hogy fejest ugorjanak a házifeladat-tengerbe. Harry már fél órája szenvedett egy csillagtérképpel, mikor odaléptek hozzájuk a Weasley ikrek.
— Ron és Ginny nincsenek itt? — kérdezte körülpillantva Fred, miközben odahúzott egy széket az asztalhoz. Harry a fejét rázta. — Akkor jó. Megnéztük az edzést. A földbe fogják döngölni őket. Borzalmas a csapat nélkülünk.
— Ginny nem olyan rossz — szólt George, és leült Fred mellé. — Fura is, hogy ilyen ügyes. Mi sose engedtük játszani.
— Hatéves kora óta rendszeresen bejárt a kerti seprűtárolótokba, és felváltva gyakorolt a seprűiteken, mikor nem láttátok — szólt ki Hermione az ősi rúnákról szóló könyvek ingatag tornya mögül.
— Nocsak — morogta meglepetten George. — Akkor nincs több kérdésem.
— Hogy megy Ronnak a védés? — kérdezte Hermione a Mágikus hieroglifák és logogramok mögül kipillantva.
— Ha nem látja senki, remekül — felelte fejcsóválva Fred. — Szombaton meg kell beszélni a közönséggel, hogy ha a térfelünkre kerül a kvaff, fordítsanak hátat és dudorásszanak.
Fred felállt, és nyugtalanul járkálni kezdett. Végül megállt az ablak előtt, és kinézett a sötét parkra.
— A kviddics volt az egyetlen dolog, amiért érdemes volt itt dekkolni.
Hermione rosszalló pillantás vetett rá.
— És a vizsgáitok?
— Mondtuk már, hogy minket nem érdekelnek a RAVASZ-ok — legyintett Fred. — A Maximuláns nyalánkságok sorozatgyártásra készek. Már a Lázralobbantót is tökéletesítettük. Kiderült, hogy a keléseket pár csepp futkárlobonc-kivonattal el lehet tüntetni. Lee ötlete volt.
George nagyot ásított, és unottan kinézett a felhős, éjszakai égre.
— Nem is tudom, megnézem-e a szombati meccset. Ha Zacharias Smithék legyőznek minket, kénytelen leszek a tóba vetni magam.
— Kénytelen leszel a tóba vetni Zacharias Smitht — javította ki mogorván Fred.
— Látjátok, ez a baj a kviddiccsel! — jegyezte meg Hermione, fel se pillantva rúnafordításából. — Kiélezi a házak közötti feszültséget.
Mikor felnézett megkeresni a Spellman Szótagképtárat, észrevette, hogy Fred, George és Harry szörnyülködve bámulnak rá.
— Miért, nem így van? — csattant fel ingerülten. — Szerintetek ér ennyit egy játék?
— Hermione! — szólalt meg fejcsóválva Harry — az érzelmekhez nagyon jól értesz, de a kviddicsről fogalmad sincs.
— Az lehet, de nekem legalább nem függ a boldogságom Ron őrzői teljesítményétől — felelte egykedvűen a lány, és újra a fordítása fölé hajolt.
Harry inkább leugrott volna a csillagvizsgáló toronyból, semmint hogy ezt bevallja Hermionénak, de miután végignézte a szombati mérkőzést, bármilyen összeget megadott volna érte, hogy többé őt se érdekelje a kviddics.
A legjobb dolog, amit a meccsről el lehetett mondani, az volt, hogy csupán huszonkét percig tartott. A Griffendél szurkolóinak azonban ennyi is bőven elég volt a lidércnyomásból. Harry nem is tudta eldönteni, melyik volt a meccs legborzalmasabb pillanata, erre a címre ugyanis három megmozdulás is pályázhatott: Ron tizennegyedik sikertelen védése; vagy az, amikor Sloper a gurkó helyett Angelina száját találta el az ütőjével; talán az, amikor Kirke rémült sikollyal hanyatt dobta magát a kvaffal közeledő Zacharias Smith láttán. Az volt a csoda, hogy a Griffendél ezek után csak tíz ponttal veszített: Ginnynek sikerült elhalásznia a cikeszt a hugrabugos fogó, Summerby orra elől, így a végeredmény 240:230 lett.
— Szépen csináltad! — dicsérte meg Harry Ginnyt, miután felkullogtak a Griffendél-toronyba. A klubhelyiségben olyan volt a hangulat, mintha a társaság egy temetésről érkezett volna haza.
Ginny mogorván vállat vont.
— Szerencsém volt — felelte. — Elég lomha cikeszt kaptunk, Summerby pedig náthás, és pont rosszkor tüsszentette el magát. De mindegy, ha majd visszajössz a csapatba…
— Örökre eltiltottak, Ginny.
A lány a fejét rázta.
— Az örök eltiltásod addig tart, amíg Umbridge itt van a suliban: Nagy különbség. Szóval, ha majd visszajössz a csapatba, átjelentkezem hajtónak. Angelina és Alicia jövőre elmennek, én meg úgyis jobban szeretek gólt dobni, mint a cikeszt lesni.
Harry Ron felé pillantott. Barátja a sarokban gubbasztott egy üveg vajsörrel a kezében, és a térdét bámulta.
— Angelina még mindig nem engedi kiszállni — szólt Ginny, mintha kitalálta volna Harry gondolatát. — Azt mondja, érzi, hogy Ron többre képes.
Harrynek tetszett Angelina kitartó bizalma, mégis úgy gondolta, ha másért nem, könyörületből el kellene engednie Ront. A mardekárosok, akiknek most már jó esélyük volt a Kviddicskupa elnyerésére, a meccs után ismét a Weasleyt nézni szinte fáj!-jal búcsúztatták a pályáról lekullogó fiút.
Fred és George sétáltak oda hozzájuk.
— Már cikizni sincs kedvem — szólt Fred, a magába roskadt Ron felé pillantva. — De azért az a tizennegyedik nem volt semmi…
Azzal kapálózni kezdett, mintha függőleges kutyaúszást mutatna be.
— …ezt megjegyzem, és majd elsütöm valamelyik bulin.
Ron nem sokkal később felállt, és elkullogott a csigalépcső felé. Harry várt néhány percig, s csak azután követte: időt hagyott Ronnak, hogy alvást színlelhessen, ha akar. És valóban, mikor belépett a hálóterembe, barátja feltűnően hangos horkolásba kezdett.
Harry csendben levetkőzött, s közben újra eltöprengett a meccs tanulságain. Nagyon megviselte, hogy tehetetlen kívülállóként kell néznie a játékot. Elégedett volt ugyan Ginny teljesítményével, de biztosra vette, hogy ő maga jóval korábban el tudta volna kapni a cikeszt. Emlékezett a pillanatra, mikor az aranylabda Kirke bokája mellett lebegett — ha Ginny akkor habozás nélkül odakap, kicsikarhatta volna a győzelmet a Griffendél számára.
Umbridge, aki néhány sorral lejjebb, előtte ült a lelátón, a meccs alatt kétszer is hátrafordult, hogy kárörvendően rávigyorogjon. Az emlék feldühítette Harryt, de aztán eszébe jutott az utasítás, amit Piton minden okklumenciaóra végén megismételt: hogy elalvás előtt csitítsa el érzelmeit, és ürítse ki az elméjét.
Harry egy-két percig próbálkozott is a dologgal, de most, hogy Umbridge után Piton is eszébe jutott, dühe csak még jobban felizzott. Ron tüntető horkolása időközben már átment egyenletes, lassú szuszogásba. Harry annál nehezebben tudott elaludni. Teste kimerült volt, de agya még sokáig nem talált nyugalmat.
Azt álmodta, hogy Neville Bimba professzorral keringőzik a Szükség Szobájában, és McGalagony skót dudán játszik nekik.
Ő egy darabig nevetve nézte a táncot, azután elindult, hogy megkeresse a DS többi tagját.
A teremből kilépve azonban nem Badar Barnabást és a trollokat pillantotta meg, mint máskor, hanem fáklyafényben derengő, csupasz kőfallal találta szemben magát. Lassan balra fordította a fejét: ablaktalan folyosót látott, és a távolban egy dísztelen, fekete ajtót.
Izgatottság fogta el, s elindult az ajtó felé. Érezte, hogy most végre sikerülni fog, ezúttal ki tudja nyitni… Már csak fél méterre volt a céltól, mikor szíve nagyot dobbant: keskeny kék fénycsíkot pillantott meg az ajtó jobb oldalán… Az ajtó résnyire nyitva volt…
Felemelte a kezét…
Ron nagyot horkantott álmában, s Harry felriadva azon kapta magát, hogy a semmiben tapogatózik, egy ajtót keresve, ami több száz kilométerre van tőle. Csalódottan és szégyenkezve leeresztette a kezét. Tudta, hogy megint tilosban járt, de olyan égető kíváncsiság vonzotta ahhoz, ami az ajtón túl vár rá, hogy jobb belátása ellenére is azt kívánta, bár várt volna Ron még egy percet azzal a horkantással…
Hétfő reggel Harryék a postabaglyok érkezésének pillanatában léptek be a nagyterembe. Ezen a napon nemcsak Hermione várta izgatottan a Reggeli Prófétát kézbesítő madarat — szinte mindenki kíváncsi volt rá, vannak-e újabb fejlemények a halálfalók ügyében.
Köztudott volt ugyanis, hogy a szökevényeket még mindig nem sikerült kézre keríteni — bár sok szemtanú állította, hogy látta őket.
Miközben Hermione az újságot bontogatta, Harry narancslevet töltött magának. Ő maga egyetlenegy levelet kapott év eleje óta, így aztán mikor egy bagoly huppant le elé az asztalra, első gondolata az volt, hogy tévedés történt.
— Kit keresel? — kérdezte a madártól, majd miután kivette narancsleves poharát a bagoly csőre alól, előredőlt, hogy elolvassa a küldemény címzését: Harry Potter, Roxfort, nagyterem. Harry csodálkozva nekilátott, hogy kioldja a levelet rögzítő bőrszíj csomóját, de még mielőtt végzett volna vele, három, négy, öt további bagoly landolt az első mellett. A madarak tülekedni kezdtek — egyik se akarta kivárni a sorát — így aztán pillanatok alatt feldöntötték a sót, és beletapostak a vajtartóba.
— Mi van itt? — álmélkodott Ron.
A griffendélesek kíváncsian pislogtak Harryre, akit addigra már újabb hét vijjogó, huhogó, csapkodó bagoly próbált megközelíteni.
— Harry! — szólt izgatottan Hermione, és kihúzott egy kuvikot a tolltömeg közepéből. A madár lábára hosszú, hengeres csomag volt kötve. — Azt hiszem, tudom, mit történt… Ezt nyisd ki elsőnek!
Harry letépte a barna papírt — a csomag a Hírverő márciusi kiadásának egy összecsavart példánya volt. Mikor kisimította a magazint, saját, bárgyún vigyorgó arcát pillantotta meg a címlapon.
A fotóra keresztben piros betűkkel ezt nyomtatták:
— Na mit szólsz? — kérdezte Luna, aki időközben odasétált a Griffendél asztalához, és befurakodott Fred és George közé. — Tegnap jelent meg. Én kértem meg apát, hogy küldjön neked egy tiszteletpéldányt. Azok meg, gondolom — a Harry előtt tolongó bagolyseregre mutatott — az olvasók levelei.
— Én is arra tippeltem — bólogatott Hermione. — Harry, nem bánod, ha…
— Dehogyis, csak nyugodtan! — felelte kissé kábán Harry.
Ron és Hermione lelkesen rávetették magukat a levelekre.
— Ez azt írja, meg vagy kattanva — foglalta össze az első levél tartalmát Ron. — Na, jól van…
— Ezt egy nő írta… Azt ajánlja, menj el a Szent Mungóba sokkbűbáj-terápiára — olvasta fintorogva Hermione, és gombócba gyűrte a kérdéses levelet.
— Ez egy kicsit kedvesebb — szólt bizonytalanul Harry, egy Paisleyből érkezett hosszú levelet böngészve. — Hé, ez a nő azt írja, hisz nekem!
— Ez meg nem tudja, mit higgyen — jelentette Fred, aki közben szintén belevetette magát a levélszüretbe. — Azt írja, nem tűnsz őrültnek, de nem tudja elhinni, hogy Tudodki visszatért, szóval teljesen tanácstalan. Erre pocsékolni a jó pergament!
— Itt is van egy, akit meggyőztél! — szólt izgatottan Hermione, s olvasni kezdte: Most, hogy megismertem az Ön verzióját is, azt kell mondanom, a Reggeli Próféta felettébb igazságtalanul bánt Önnel. Bár nehéz szembenézni a ténnyel, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén visszatért, kénytelen vagyok belátni, hogy Ön igazat mond. — Ez fantasztikus!
— Még egy, aki szerint futóbolond vagy — dörmögte Ron, és hátradobott a válla fölött egy összegyűrt levelet. — Ez viszont azt írja, meggyőzted, és most igazi hősnek tart — fú, még a fényképét is elküldte!
— Ti meg mit csináltok? — csendült egy kislányosan affektáló hang.
Harry felpillantott az előtte heverő levélhalomból. Fred és Luna mögött ott állt Umbridge professzor, dülledt varangyszemét a bagoly- és levélrengetegre szegezve. A háta mögül egész seregnyi diák pislogott Harry felé.
— Miért kaptál ennyi levelet, Potter?
— Miért, már levelet kapni se szabad? — szájaskodott Fred.
— Fékezd magad, Weasley, mert büntetőmunka lesz a vége. Nos, Potter?
Harry először tétovázott, aztán belátta, hogy úgyse tudja titokban tartani a dolgot. Csak idő kérdése volt, hogy a Hírverő egy példánya Umbridge-hez is eljusson.
— Adtam egy interjút arról, ami tavaly júniusban történt velem — felelte. — És az olvasók írtak nekem.
Miközben beszélt, vetett egy futó pillantást a tanári asztal felé.
Dumbledore Flitwick professzorral beszélgetett, neki mégis az volt az érzése, hogy egy másodperccel korábban az igazgató még őt nézte.
— Interjút adtál? — ismételte Umbridge, még tőle is szokatlanul magas és vékony hangon. — Mi az, hogy interjút adtál?
— Válaszoltam egy újságíró kérdéseire — felelte Harry. — Tessék…
Azzal a főinspektor elé dobta a Hírverőt. Umbridge felemelte a magazint, rámeredt a címlapra, és sápadt, tésztás arca másodpercek alatt csúf, foltos lilára sötétedett.
— Mégis, mikor…? — kérdezte elfúló hangon.
— A legutóbbi roxmortsi hétvégén.
Umbridge szeme villámokat szórt, s úgy remegett a keze, hogy zörögni kezdett benne az újság.
— Soha többet nem mehetsz le Roxmortsba, Potter — sziszegte. — Hogy voltál képes… hogy merészeltél… — Kihúzta magát, és sóhajtott egyet. — Szomorúan látom, hogy még mindig nem sikerült leszoktatnom téged a hazudozásról. Ötven pontot levonok a Griffendéltől, te pedig még egy hét büntetőmunkát kapsz.
Azzal a hóna alá csapta a Hírverőt, és számos diák tekintetétől kísérve eldöcögött.
Késő délelőtt hatalmas plakátok tűntek fel kastélyszerte — nemcsak a házak hirdetőtábláin, hanem a folyosókon és a tantermekben is:
A ROXFORTI FŐINSPEKTOR RENDELKEZÉSE
A Roxfort tanulói számára a Hírverő című sajtótermék birtoklása eltanácsolás terhe mellett tilos.
Jelen rendelkezés alapját a 27-es számú oktatásügyi rendelet képezi.
Hermione valami okból mindig boldogan elmosolyodott, valahányszor elhaladt a plakát egy-egy példánya előtt.
— Megtudhatnám, mi tetszik ezen annyira? — kérdezte tőle Harry.
— Jaj, hát nem érted? — suttogta Hermione. — Azzal hogy Umbridge indexre tette az interjút, gondoskodott róla, hogy kivétel nélkül mindenki elolvassa!
Ebben nem is tévedett. Estére a Roxfort összes tanulója fejből idézte a cikket, pedig Harry a nap folyamán a Hírverő egyetlen példányát se látta senkinél. A diákok az interjúról suttogtak az osztálytermek előtt sorban állva, ebéd közben, sőt az órák alatt is.
Hermione rúnatanra menet rövid látogatást tett a lányvécében, s utána beszámolt róla, hogy ott is minden fülkében a cikkről folyt a szó.
— Nyilván mindenki tudja, hogy ismerlek, mert miután észrevettek, elkezdtek kérdésekkel bombázni — mesélte csillogó szemmel. — És képzeld, úgy tűnt, hogy a lányok hisznek neked! Végre sikerült meggyőznöd őket!
Umbridge professzor egész nap a folyosókon cirkált. Szúrópróbaszerűen megállította a diákokat, és rájuk parancsolt, hogy ürítsék ki táskájukat és zsebeiket. Nyilván az újságot kereste náluk, de a diákok túljártak az eszén: az interjút tartalmazó oldalakat megbűvölték, hogy az illetéktelen szem tankönyvlapoknak vagy egyszerűen üres pergamennek lássa őket.
A tanárok a 26-os számú oktatásügyi rendelet értelmében nem beszélhettek a cikkről, de azért megtalálták a módját, hogy kifejezésre juttassák véleményüket. Bimba professzor húsz ponttal jutalmazta a Griffendélt, miután Harry odavitt neki egy locsolókannát; Flitwick professzor bűbájtanóra után titkon Harry kezébe nyomott egy doboz cincogó cukoregeret; Trelawney pedig a jóslástanóra közepén hisztérikus zokogásban tört ki, és Umbridge nagy bosszúságára közölte az elképedt diákokkal, hogy Harry mégsem fog fiatalon kínhalált halni, hanem megéri az aggastyánkort, kinevezik mágiaügyi miniszternek, és tizenkét gyereke lesz.
A legnagyobb örömöt mégis az okozta Harrynek, hogy másnap, mikor épp átváltoztatástan-órára sietett, odalépett hozzá Cho. Mire észbe kapott, a lány megfogta a kezét, és belesúgta a fülébe:
— Bocsáss meg, Harry! Nagyon bátor vagy, hogy mindent elmondtál… Sírtam, amikor olvastam.
Harry sajnálta, hogy ismét megríkatta Chót, annak viszont örült, hogy megint beszélő viszonyban vannak. A lány búcsúzóul még egy gyors puszit is nyomott az arcára. Az átváltoztatástan-terem előtt aztán újabb kellemes meglepetés érte Harryt: Seamus kilépett a sorból, és odament hozzá.
— Csak azt akarom mondani — motyogta a fiú, Harry bal térdét fixírozva — hogy most már hiszek neked. Elküldtem az anyukámnak egy példányt a magazinból.
Harry boldogságát ezek után már csak Malfoy, Crak és Monstro reakciója tudta fokozni. Aznap délután a könyvtárban látta a mardekáros hármast. Egy negyedik, cingár fiú is volt velük, akit Hermione elsuttogott tájékoztatása szerint Theodore Nottnak hívtak. Harry egy könyvet keresett a részleges eltüntetésről, s a fiúk egy emberként felé fordultak: Monstro fenyegetően ropogtatta az ujjait, Malfoy pedig odasúgott valamit Craknak. Harry pontosan tudta, miért viselkednek így: az interjúban mind a négyük apját megnevezte mint halálfalót.
— És az a legjobb — suttogta örvendezve Hermione, mikor kiléptek a könyvtárból — hogy még csak nem is tiltakozhatnak, mert azzal beismernék, hogy olvasták az interjút!
Mindennek tetejébe Luna a vacsoránál beszámolt róla, hogy a Hírverő összes példánya rekordsebességgel elkelt.
— Utánnyomást kellett rendelni! — mesélte az izgalomtól kidülledő szemmel. — Apa teljesen el van ájulva! Azt mondja, ez még a morzsás szarvú szipirtyónál is jobban érdekli az embereket!
Harryt aznap este hősként ünnepelték a Griffendél-toronyban.
A Weasley ikrek a veszélyre fittyet hányva nagyító bűbáj segítségével óriásplakátot csináltak a Hírverő címlapjából, és kiakasztották a klubhelyiség falára. A hatalmas Harry-arc időnként mennydörgő hangon megszólalt, és efféléket harsogott: Marhák minisztériuma! Most vigyorogj, Umbridge!
Hermione ezt nem találta túlzottan szórakoztatónak; azt mondta, zavarja a koncentrálásban, s végül korán el is ment lefeküdni. Egy-két óra múltán Harry is belátta, hogy az óriásplakát hosszú távon nem olyan vicces. Ráadásul múlni kezdett a beszéltető bűbáj hatása, úgyhogy a kép már csak összefüggéstelen szavakat kiabált:
Marhák!… Umbridge! — azt viszont egyre gyakrabban és egyre visítóbb hangon tette. Harrynek végül belefájdult a feje a rikácsolásba, s mivel egyidejűleg a sebhelye is égni kezdett, bejelentette, hogy elmegy lefeküdni — nagy bánatot okozva a körülötte ülő griffendéleseknek, akik századszorra is szerették volna meghallgatni a történet izgalmasabb részeit.
Odafent az üres hálóteremben első útja az ágya melletti ablakhoz vezetett. Nekinyomta homlokát az üvegnek, s a hűvös érintés átmenetileg tompította fájdalmát. Aztán levetkőzött, és bebújt az ágyba. Fejfájása nem akart szűnni, sőt most már enyhe hányingerrel párosult. Az oldalára fordult, behunyta szemét, és szinte azonnal elaludt…
Álmában ott állt egy gyertyákkal gyéren megvilágított, lefüggönyözött ablakú szobában. Egy szék magas támláján pihentette kezét, mely olyan fehér volt, mintha évek óta nem látott volna napot.
Hosszú ujjai sápadt póklábaknak tűntek a sötét bársonykárpiton.
A szék előtt, a gyertyák fénykörében fekete taláros férfi térdepelt.
— Úgy tűnik, rossz tanácsot kaptam — sziszegte dühösen Harry.
— Bocsáss meg nekem, kegyelmes úr — felelte a földön térdelő férfi. Lehajtott feje remegni látszott a gyertyafényben.
— Nem téged hibáztatlak, Rookwood — mondta éles, gonosz hangján Harry. Elengedte a széket, és elindult a földön kuporgó alak felé. Közvetlenül mellette megállt, és lenézett rá — magasnak érezte magát, sokkal magasabbnak, mint máskor. — Biztos vagy abban, amit mondtál, Rookwood? — kérdezte.
— Igen, nagyúr, igen… Hiszen ott dolgoztam a főosztályon…
— Avery azt mondta, O’Men el tudja hozni.
— Nem, kegyelmes uram, O’Men nem hozhatta el… Ezt ő maga is tudta… Bizonyára azért küzdött olyan kitartóan Malfoy Imperius-átka ellen…
— Állj fel, Rookwood! — suttogta Harry.
A férfi kis híján hasra esett, úgy sietett engedelmeskedni. Himlőhelyes arca volt; a hegek mély krátereknek tűntek a gyertyafényben. Kissé görnyedten állt, mintha egyfolytában meghajolni készülne, s csak időnként mert felpillantani Harry arcára.
— Jól tetted, hogy ezt elmondtad nekem — szólt Harry. — Nagyon jól… Lám, hónapokat vesztegettem el hasztalan próbálkozásokkal… De nem baj… Elölről kezdjük. Voldemort nagyúr hálás neked, Rookwood…
— Köszönöm… kegyelmes uram — nyögte Rookwood a megkönnyebbüléstől elcsukló hangon.
— A segítségedre lesz szükségem. El kell mondanod mindent, amit tudsz.
— Készséggel, nagyúr… amit csak kívánsz…
— Jól van… most elmehetsz. Küldd hozzám Averyt!
Rookwood hajlongva kihátrált a szobából.
Az egyik falon törött, félig vak tükör lógott. Harry lassan elindult felé. Homályba burkolózó tükörképe egyre nőtt, és egyre tisztábban kivehetővé vált… halálfejnél is fehérebb arc… vörös szem hosszúkás, szűk pupillaréssel…
— Neeeeeeem!
— Mi van? — kiáltott fel valaki a közelében.
Harry kétségbeesetten csapkodott maga körül, belegabalyodott az ágy függönyébe, és végül a padlón kötött ki. Hosszú másodpercekig fogalma sem volt, hol van. Arra számított, hogy megint feltűnik előtte a fehér, halálfejszerű arc — aztán Ron hangja magához térítette.
— Nyugton maradnál egy pillanatra, hogy kiszabadíthassalak?
Ron szétráncigálta a függönyöket. Harrynek izzott a sebhelye a fájdalomtól. Hanyatt feküdt, úgy nézett fel barátja holdfényben fürdő arcára. Ron szemlátomást épp akkor kezdett vetkőzni: talárja felgyűrve lógott a nyakában.
— Megint megtámadtak valakit? — kérdezte, s kíméletesnek épp nem nevezhető mozdulattal felrántotta a földről Harryt. — Apát? Megint a kígyó?
Harry erőtlenül megrázta a fejét.
— Nem… semmi baj… — felelte rekedten. A sebhelye mintha lánggal égett volna. — Illetve… Avery félhet… ő bajban van… Rossz tanácsot adott neki… Voldemort nagyon dühös rá…
Nagyot nyögött, remegve leroskadt az ágyára, és megdörzsölte a sebhelyét.
— De Rookwood segít neki… Most újra jó nyomon jár…
— Miket beszélsz? — kérdezte ijedten Ron. — Úgy érted, az előbb… Tudodkit láttad?
— Én magam voltam Tudodki — válaszolta Harry, és gyorsan rápillantott a kezére. Meg akart bizonyosodni róla, hogy már nincsenek hosszú, hullaszínű ujjai. — Rookwooddal beszélt, az egyik azkabani szökevénnyel. És Rookwood elmondta neki, hogy O’Men nem volt képes rá.
— Mire nem volt képes?
— Nem tudott elhozni valamit… Azt mondta, O’Men tudta is, hogy nem képes rá… Az Imperius-átokkal irányították… Malfoy apja átkozta meg.
— O’Ment kényszeríteni akarták, hogy hozzon el valamit? De hát… az csak a…
— Csak a fegyver lehet — bólintott Harry. — Igen.
A hálószoba ajtaja kinyílt, s belépett Dean és Seamus. Harry gyorsan felhúzta a lábát az ágyra. Titkolni akarta, mi történt, nehogy Seamus meggondolja magát, és megint bolondnak tartsa őt.
Ron vizet töltött magának az éjjeliszekrényen álló kancsóból, s közben odahajolt Harryhez.
— Jól értettem? — suttogta. — Te voltál Tudodki?
— Igen — felelte halkan Harry.
Ron túl nagyot kortyolt a pohárból. A víz lecsordult az állán, és a mellkasára folyt.
— Harry! — szólt, mikor Dean és Seamus beszélgetve vetkőzni kezdtek — ezt el kell mondanod…
— Nem kell senkinek elmondanom! — vágott a szavába Harry. — Nem is láttam volna, ha menne az okklumencia. Azt akarják, hogy zárjam ki a fejemből az ilyen dolgokat.
Az oldalára fordult, a hátát mutatva Ronnak. Egy idő múlva hallotta, hogy Ron matraca is megnyikordul. Közben megint égni kezdett a sebhelye, beleharapott hát a párnájába, hogy elfojtsa fájdalmas nyögéseit. Tudta, hogy valahol egy messzi szobában Avery pokoli kínokat áll ki…
Harry és Ron másnap megvárták az első szünetet, csak akkor mesélték el Hermionénak, mi történt az este. Semmiképp sem akarták kockáztatni, hogy valaki kihallgatja őket. Mikor aztán már a szokásos sarokban álltak a hideg, széljárta udvaron, Harry részletesen beszámolt a lánynak látomásáról. Hermione végighallgatta, s utána még hosszú másodpercekig némán meredt Fredre és George-ra, akik fej nélkül álltak az udvar túlsó végében, vevőik gyűrűjében.
— Szóval ezért ölték meg! — szólalt meg végül Hermione, levéve tekintetét az ikrekről. — O’Men attól készült ki, hogy megpróbálta ellopni azt a fegyvert. Gondolom, valamilyen védővarázs van rajta, és veszélyes megérinteni. Tudjuk, hogy O’Men azért került a Szent Mungóba, mert valami történt az agyával, még beszélni is elfelejtett. De emlékeztek, mit mondott róla a gyógyító? Hogy javul az állapota. Azt pedig nem engedhették, hogy meggyógyuljon. Gondoljatok csak bele: mikor megfogta a fegyvert, a sokktól vagy nem tudom, mitől, kikerült az Imperius-átok hatása alól. Ha visszanyerte volna a beszélőképességét, el tudta volna mondani, hogy Lucius Malfoy odaküldte ellopni a fegyvert. Malfoy könnyen találhatott alkalmat rá, hogy megátkozza, hisz mindennapos vendég a minisztériumban.
— Aznap is ott ólálkodott, mikor a tárgyalásom volt — bólintott Harry — lent a… Várjunk csak! Aznap lent volt a Misztériumügyi Főosztályra vezető folyosón! Mr. Weasley azt mondta, biztos arra volt kíváncsi, mi történik a tárgyalásomon. De lehet, hogy…
— Sturgis! — kiáltott fel Hermione.
Ron elképedve nézett rá.
— Tessék?
— Sturgis Podmore-t azért tartóztatták le, mert megpróbált bemenni egy ajtón! — hadarta Hermione. — Lehet, hogy Malfoy őt is elkapta! Talán épp aznap, amikor találkoztál vele odalent, Harry! Sturgis Mordon köpenyét viselte, igaz? Lehet, hogy láthatatlanul őrt állt az ajtónál, és Malfoy hallotta, ahogy megmozdult. Vagy egyszerűen kitalálta, hogy van ott valaki. Mondjuk, feltételezte, hogy áll egy őr az ajtó előtt, és vaktában odaküldött egy Imperius-átkot. És Sturgis, mikor legközelebb alkalma volt rá — gondolom, mikor megint ő volt őrszolgálatban — megpróbált bemenni a Misztériumügyi Főosztályra, hogy ellopja a fegyvert Voldemortnak… Maradj már, Ron…! De elkapták, és az Azkabanba küldték!
Hermione Harryre nézett.
— És most Rookwood elmondta Voldemortnak, hogyan szerezheti meg a fegyvert?
— Csak a beszélgetés végét hallottam, de úgy tűnt, hogy igen — felelte Harry. — Rookwood ott dolgozott. Lehet, hogy Voldemort most őt fogja elküldeni a fegyverért.
Hermione bólogatott, de szemlátomást máshol járt az esze. Aztán hirtelen így szólt:
— De neked ezt nem lett volna szabad látnod.
Harry megrökönyödve nézett rá.
— Micsoda?
— Meg kell tanulnod kizárni a fejedből az ilyesmit.
— Tudom, de…
— El kell felejtenünk, amit láttál! — jelentette ki határozottan Hermione. — És mostantól fogva vedd komolyabban az okklumenciát!
Harry olyan dühös lett Hermionéra, hogy egészen estig nem állt szóba vele — és nem is ez volt az egyetlen bosszúsága aznap. A szünetekben a diákok, ha nem a szökött halálfalókról beszélgettek, nevetve emlegették a Griffendél csapatának szombati lebőgését.
A mardekárosok olyan hangosan és olyan gyakran zengték el a Weasleyt nézni szinte fáj!-t, hogy Frics végül megtiltotta a folyosói éneklést.
A hét többi napja se alakult sokkal jobban. Harry kapott még két B-t bájitaltanból, továbbra is aggódnia kellett Hagridért, s a tetejébe kényszeresen újra meg újra felidézte a látomást, amiben Voldemort testébe bújt — bár barátai előtt mélyen hallgatott erről, mert nem akart újabb fejmosást kapni Hermionétól. Szívesen megbeszélte volna a dolgot Siriusszal, de mivel erről szó se lehetett, igyekezett elásni az emléket valahova az agya legmélyére.
Sajnos az agya legmélye már nem volt olyan jó rejtekhely, mint egykor.
— Állj fel, Potter!
Egyik este, néhány héttel a látomásos este után, Harry ismét a bájitaltantanár dolgozószobájának padlóján térdelt, elméje kiürítésén fáradozva. Piton varázslata megint rákényszerítette, hogy felelevenítsen egy sor régi, elfeledett élményt — többségében megaláztatásokat, melyeket Dudley és bandája jóvoltából szenvedett el még kisiskolás korában.
— Mi volt az utolsó emlék? — kérdezte Piton.
— Nem tudom — felelte fásultan Harry. Egyre nehezebben tudta különálló emlékekre bontani a kép- és hangegyveleget, amit Piton bűbája kavart a fejében. — Arra gondol, amikor az unokatestvérem rám támadt a vécében?
— Nem — felelte Piton. — Arra gondolok, amelyikben egy férfi térdel egy elsötétített szoba közepén…
— Az… nem érdekes — motyogta Harry.
A bájitaltantanár Harry szemébe fúrta a tekintetét. Harrynek eszébe jutott, amit épp Pitontól hallott: hogy a szembenézés a legilimencia fontos feltétele — gyorsan elfordította hát a fejét.
— Hogy kerül az a férfi és az a szoba a fejedbe, Potter?
— Ez csak… — Harry mindenfelé nézett, csak Pitonra nem. — Ez csak egy álom volt.
— Álom?
A beálló csöndben Harry kitartóan bámult egy piros folyadékban ázó döglött varangyot.
— Emlékszel még rá, hogy miért vagyunk itt, Potter? — kérdezte fenyegető-halkan Piton. — Tisztában vagy vele, miért áldozom az estéimet erre a kimerítő elfoglaltságra?
— Igen — felelte kelletlenül Harry.
— Tehát miért is vagyunk itt?
Harry most egy döglött angolnát vett szemügyre.
— Hogy megtanuljam az okklumenciát.
— Így van, Potter. Tudom, hogy nem erősséged a tanulás…
Harry Pitonra nézett, de csak egy gyűlölködő pillantás erejéig — …de mertem remélni, hogy két hónap alatt azért rád ragadt valami.
— Hány hasonló álmod volt még a Sötét Nagyúrról?
— Nem volt több — felelte Harry.
— Ugyanakkor azt sem tartom kizártnak… — Piton fekete szeme kissé összeszűkült — …hogy egyenesen élvezed ezeket a látomásokat. Különleges és fontos embernek érzed magad tőlük. Így van?
— Nem, nincs így — sziszegte Harry, és ökölbe szorította pálcát tartó kezét.
— Nagyon helyes! — susogta Piton. — Ugyanis nem vagy se különleges, se fontos. És nem a te dolgod kihallgatni, miről beszél a Sötét Nagyúr a halálfalóival.
— Hanem a magáé, igaz? — csattant fel Harry.
Végig se gondolta, mit mond, csak dühében vetette oda a mondatot. Egy hosszú pillanatig egymásra meredtek; Harry biztosra vette, hogy ezúttal túllőtt a célon. Piton azonban nem dühödött fel, sőt, elégedettség ült ki az arcára.
— Úgy bizony, Potter — felelte megcsillanó szemmel. — Az az én dolgom. Most pedig, ha készen állsz, próbáljuk meg újra.
Felemelte a pálcáját.
— Egy… kettő… három. Legilimens!
Száz dementor suhant a tó fölött… Harry minden izmát megfeszítette, úgy koncentrált… a dementorok egyre közeledtek… üres szemüregük sötéten ásított kámzsájuk alatt… ugyanakkor Harry azt is látta, hogy Piton ott áll szemben vele, az arcára szegezi szemét és motyog… sőt, Piton képe egyre tisztább lett, a dementoroké pedig lassan elhalványult…
Harry felemelte a pálcáját.
— Protego!
Piton megtántorodott, a pálca kirepült a kezéből — és Harry agya egyszerre megtelt olyan emlékekkel, amelyek nem az övéi voltak: egy horgas orrú férfi egy kuporgó nővel ordítozik, miközben egy fekete hajú kisgyerek a sarokban sír… Egy zsíros hajú kamasz egyedül ül sötét szobájában, pálcáját a plafonra szegezi, és legyekre lövöldöz… Egy lány kacagva nézi, hogyan próbál egy cingár fiú megülni egy zabolátlan seprűt…
— Elég!
Harry úgy érezte, mintha mellbe vágták volna. Hátratántorodott, és nekiütközött a polcnak. Üvegcsörömpölést hallott. A vele szemben álló Piton keze kissé remegett, és falfehér volt az arca.
Harry nedvességet érzett a talárja hátán. Az egyik üvegedény elrepedt, mikor nekiesett a polcnak, s lakója, egy nyálkás valami, forogni kezdett az elfolyó tárolóoldat örvényében.
— Reparo — sziszegte Piton, s az üvegedény nyomban összeforrott. — Lám csak, Potter… végre mutattál valamit…
Piton elfordult, és kissé zihálva megigazította a merengőt, mintha ellenőrizni akarná, hogy még mindig benne vannak a foglalkozás előtt áttöltött gondolatai.
— Nem mondtam, hogy használj pajzsbűbájt. De kétségtelenül hatásosan alkalmaztad.
Harry hallgatott; érezte, hogy veszélyes lenne most bármit is mondania. Tisztában volt vele, hogy az imént betört Piton emlékezetébe — a bájitaltantanár gyermekkori emlékeit látta. Megijedt, ha belegondolt, hogy a kisfiú, aki sírva nézte veszekedő szüleit, azonos az előtte álló, sötét tekintetű férfival.
— Akkor hát próbáljuk meg újra! — mondta Piton.
Harry szívét átjárta a rémület. Biztosra vette, hogy most fizetni fog azért, amit az imént látott. Újra felvették a kiindulóhelyzetet az íróasztal két oldalán. Harry érezte, hogy ezúttal nagyon nehéz lesz kiüríteni az elméjét.
— Háromra — szólt Piton, és ismét felemelte pálcáját. — Egy… kettő…
Harry még el se kezdte a felkészülést, mikor Piton már kiáltotta is:
— Legilimens!
Csupasz kőfalak között rohant a Misztériumügyi Főosztály felé vezető folyosón. A fáklyák sorban suhantak el mellette, s a fekete ajtó egyre nagyobb lett. Olyan sebesen haladt, hogy félő volt, beleütközik az ajtóba… már csak fél méter… meglátta a kiszűrődő kék fényt…
Az ajtó kitárult! Végre beléphetett rajta!
Fekete falú és padlójú, kék lángú gyertyákkal megvilágított, kerek helyiségbe került. A falon körös-körül számos ajtó nyílt — tovább kell mennie, de melyik ajtót válassza?
— Potter!
Harry kinyitotta a szemét. Megint a hátán feküdt, és megint nem emlékezett rá, hogyan került a földre. Még zihált is, mintha tényleg végigfutott volna folyosón, tényleg beszaladt volna a fekete ajtón át a kör alakú terembe.
Piton dühtől eltorzult arccal magasodott fölé.
— Magyarázatot várok! — mennydörögte.
— Nem… nem tudom, mi történt — felelte őszintén Harry, és felállt. A tarkóján púp nőtt az eséstől, és tagjai úgy remegtek, mintha láza lenne. — Ezt még sose álmodtam… Illetve az ajtóról álmodtam már máskor is, de még sohase nyílt ki…
— Nem veszed komolyan a munkánkat, Potter!
Piton furcsamód sokkal ingerültebbnek tűnt, mint két perccel korábban, mikor Harry belenézett az emlékeibe.
— Lusta és hanyag vagy! Nem csoda, hogy a Sötét Nagyúr…
— Kérdezhetek valamit, tanár úr? — szólt közbe fellobbanó dühvel Harry. — Miért hívja Voldemortot Sötét Nagyúrnak? Csak a halálfalók szokták így nevezni!
Piton nyitotta a száját, mint az acsargó kutya — és akkor egy nő sikolya hallatszott valahonnan kintről. Piton felkapta a fejét, és a mennyezetre nézett.
— Mi a…? — morogta.
Harry tompa dobogást hallott odafentről — a zaj minden bizonnyal a bejárati csarnokból szűrődött le. Piton most ismét ránézett, és összeráncolta a szemöldökét.
— Láttál valami szokatlant lefelé jövet, Potter?
Harry a fejét rázta. Odafent a nő újra sikoltott. Piton felemelt pálcával az ajtóhoz sietett, és kiment. Harry egy másodpercig habozott, majd követte.
A sikolyok valóban a bejárati csarnokból érkeztek. Harry egyre tisztábban hallotta őket, ahogy felfelé szaladt a lépcsőn. Mikor felért, a csarnok már tele volt: a vacsorára összegyűlt diákok tömegével tódultak ki a nagyteremből, hogy megnézzék, mi történt, s a márványlépcsőn is jó pár ember állt. Harry utat tört magának egy csapat termetes mardekáros között. Látta, hogy a bámészkodók első sora tágas körben állt fel. A legtöbb arcon döbbenet ült, de néhányan egyenesen rémültnek tűntek. Harry megpillantotta McGalagonyt a csarnok túloldalán tolongó diákok között: a tanárnő olyan arcot vágott, mintha a rosszullét kerülgetné.
A bejárati csarnok közepén Trelawney professzor állt, egyik kezében pálcájával, a másikban egy üres sherrysüveggel. Leírhatatlan állapotban volt: a haja égnek állt, lecsúszott szemüvege egyik szemét nagyobbnak mutatta, mint a másikat, s számtalan kendője összevissza lógott a vállán, azt a benyomást keltve, hogy teste darabokra akar szakadni a varrások mentén. Mellette két jókora láda hevert a kövön, az egyik az oldalára borulva, mintha legurították volna a lépcsőn. A jósnő a rettenettől eltorzult arccal meredt valamire, ami az irányból ítélve a márványlépcső aljában állt.
— Nem! — visította Trelawney. — Nem! Ez nem teheti… Nem nyugszom bele!
— Pedig számíthatott rá — felelte egy magas, kislányos hang.
Harry kissé jobbra húzódott, s most már látta, hogy Trelawney szörnyülködő pillantásának tárgya nem más, mint a kéjesen mosolygó Umbridge. — Bár tisztában vagyok vele, hogy a holnapi időjárást se tudja megjósolni, azt azért előre láthatta, hogy a szánalmas és fikarcnyit sem javuló teljesítmény, amit az órákon sorozatosan nyújtott, előbb-utóbb az elbocsátásához vezet majd.
— Nem… nem és nem! — kiabálta zokogva Trelawney. Könnyei patakokban csordultak ki hatalmas szemüvege alól. — Nem… nem küldhet el! Tizenhat éve élek itt! A Roxfort… az otthonom!
— Csak volt az otthona — felelte Umbridge. Kárörömtől csillogó szemmel nézte Trelawneyt, aki most zokogva leroskadt az egyik utazóládára. — Egy órával ezelőttig, amikor is a mágiaügyi miniszter úr aláírta a felmondólevelét. Most pedig, keljen fel, és hordja magát! Kíméljen meg minket a további jelenlététől!
Trelawney panaszosan nyögdécselt, és görcsös rángások közepette előre-hátra hajlongott ültében. Umbridge kaján élvezettel nézte kínlódását. Harry elfojtott zokogást hallott valahonnan bal felől. Odanézett: Lavender és Parvati egymás vállára borulva sírtak. Ezután léptek koppantak a kőpadlón: McGalagony professzor kivált a bámészkodók gyűrűjéből, és odasietett Trelawneyhoz. Aztán megveregette a jósnő hátát, s közben jókora zsebkendőt húzott elő talárja zsebéből.
— Tessék, Sybill… nyugodjon meg… fújja ki az orrát… nem olyan nagy a baj… nem kell elmennie a Roxfortból…
— Úgy véli McGalagony professzor? — szólt élesen Umbridge, és néhány lépést tett Trelawney felé. — Megtudhatnám, milyen felhatalmazás alapján állítja ezt?
— Én hatalmaztam fel rá — zengte egy mély hang.
A tölgyfa ajtó kinyílt, s a szétrebbenő diákok között megjelent Dumbledore professzor. Igen hatásos volt, ahogy kibukkant a sejtelmesen fénylő ködből, bár Harry el se tudta képzelni, mit keresett az igazgató alkonyatkor a parkban.
Dumbledore nyitva hagyta maga mögött az ajtót, és hosszú léptekkel elindult a könnyáztatta arcú, reszkető Trelawney felé.
— Maga hatalmazta fel, Dumbledore professzor? — Umbridge szemtelen kis nevetést hallatott. — Attól tartok, nincs tisztában a helyzettel. Itt van nálam… — pergamentekercset húzott elő a talárjából — …a mágiaügyi miniszter úr által aláírt felmondólevél. A 23-as számú oktatásügyi rendelet értelmében a roxforti főinspektornak jogában áll szakmailag ellenőrizni, próbaidőre tenni és elbocsátani minden olyan tanárt, akiről úgy véli, hogy munkáját nem a Mágiaügyi Minisztérium által elvárt színvonalon végzi. Mivel Trelawney professzor megítélésem szerint rosszul dolgozik, felmondtam neki.
Harry meglepetésére Dumbledore továbbra is mosolygott. Tekintetét a ládáján kuporgó Trelawneyra függesztette, és így válaszolt:
— Vitathatatlanul igaza van, Umbridge professzor. Mint főinspektornak joga van felmondani a tanáraimnak. Arra azonban nem terjed ki a felhatalmazása, hogy elküldje őket a kastélyból. Attól tartok — folytatta udvarias kis főhajtással — hogy ez a jog változatlanul az iskola igazgatóját illeti meg. Az én kívánságom pedig az, hogy Trelawney professzor a Roxfortban maradjon.
Trelawney erre csuklásba hajló, keserű kis kacajt hallatott.
— Nem… nem… elmegyek, Dumbledore! Elhagyom a Roxfortot… máshol keresek boldogulást…
— Nem — felelte élesen Dumbledore. — Határozott kívánságom, hogy a Roxfortban maradjon, tanárnő.
Azzal McGalagonyhoz fordult.
— Felkísérné a lépcsőn Sybillt, McGalagony professzor?
— Hogyne — bólintott McGalagony. — Jöjjön, Sybill…
Bimba professzor kiverekedte magát a bámészkodók közül, és odasietett, hogy segítsen McGalagonynak. Ketten közrefogták Trelawneyt, és Umbridge-et kikerülve elindultak vele a márványlépcsőn.
Flitwick professzor felemelte pálcáját.
— Locomotor ládák! — sipította, mire a poggyász a levegőbe emelkedett, és követte gazdáját. Ezután Flitwick professzor is csatlakozott a menethez.
Umbridge mozdulatlanul állt, és a derűsen mosolygó Dumbledore-ra meredt.
— Megkérdezhetem — szólt hangosan suttogva — hogy mihez kezd, ha kinevezem az új jóslástantanárt, aki esetleg igényt tart majd Sybill Trelawney szálláshelyére?
— Amiatt ne aggódjon, Umbridge professzor! — felelte mosolyogva Dumbledore. — Már találtam új jóslástantanárt, és ő nem óhajt a toronyban megszállni.
— Talált? — rikoltotta Umbridge. — Maga talált? Emlékeztetném rá, Dumbledore, hogy a 22-es számú oktatásügyi rendelet értelmében…
Dumbledore befejezte helyette a mondatot:
— A minisztérium által kiválasztott személy kerül a megüresedett posztra, ha — hangsúlyozom: ha — az igazgató nem talál alkalmas jelöltet. Nos, örömmel közölhetem, hogy ezúttal találtam. Ha megengedi, be is mutatnám.
Azzal az esti ködre nyíló tölgyajtó felé fordult. Harry patadobogást hallott. A bámészkodók tömegén nyugtalan moraj futott végig, s az ajtó közelében állók hátrább húzódtak. Néhányan majdnem hanyatt estek, olyan sietve igyekeztek helyet biztosítani az érkezőnek.
A ködből egy kék szempár s a hozzá tartozó, szőke hajjal keretezett arc bukkant elő. Harry nyomban felismerte a jövevényt, pedig csak egyszer találkozott vele: egy vészterhes éjszakán a Tiltott Rengetegben. A fejhez meztelen váll, emberi törzs és aranysárga szőrrel borított lótest tartozott.
— Íme Firenze professzor! — fordult Dumbledore a döbbenettől dermedt Umbridge-hez. — Az ő munkájával bizonyára elégedett lesz, Dolores.