— Most már bánod, hogy leadtad a jóslástant, igaz, Hermione? — kérdezte kaján vigyorral Parvati.
Két nap telt el Trelawney elbocsátása óta. A griffendélesek a reggelizőasztalnál ültek a nagyteremben. Parvati egy kanál domború oldalára pislogott, hogy ellenőrizze, sikerült-e megfelelő ívbe hajlítania szempilláját. Néhány perc múlva indulniuk kellett az első órájukra Firenzével.
— Nem igazán — felelte közönyösen Hermione, fel se pillantva a Reggeli Prófétából. — Nem rajongok a lovakért.
Azzal lapozott egyet, és végigfuttatta tekintetét a hasábokon.
— Ő nem ló, hanem kentaur! — tiltakozott Lavender.
— Méghozzá gyönyörű kentaur — sóhajtott Parvati.
— Akkor is négylábú — felelte hűvösen Hermione. — Különben is, eddig azt hittem, sajnáljátok, hogy Trelawneyt kirúgták.
— Sajnáljuk is! — sietett a válasszal Lavender. — Voltunk is nála odafent. Vittünk neki nárciszt — nem olyan tülkölőset, amilyen Bimbának van, hanem igazán szépet.
— Hogy van Trelawney? — érdeklődött Harry.
— Nem túl jól — felelte szomorúan Lavender. — Nagyon sírt, és azt mondta, ha soha többé nem láthatná a Roxfortot, az is jobb lenne, mint egy fedél alatt lakni Umbridge-dzsel. Meg is értem szegényt. Borzalmas volt, amit Umbridge tett vele.
— Van egy olyan érzésem — jegyezte meg komoran Hermione — hogy Umbridge ennél borzalmasabb dolgokat is fog még művelni.
— Kizárt dolog — szólt Ron, egy tál sonkás tojásból felpillantva. — Ennél mélyebbre már nem süllyedhet.
— Figyeljétek csak meg, bosszút fog állni Dumbledore-on, amiért a megkérdezése nélkül felvette Firenzét — mondta Hermione, és becsukta az újságot. — A félemberekre egyébként is pikkel. Ti is láttátok, milyen képet vágott, mikor a kentaur megjelent.
Reggeli után Hermione elment számmisztika-órára, Harry Ron pedig Parvatit és Lavendert követve jóslástanra indultak. Ron csodálkozva nézett a két lány után, mikor azok a bejárati csarnokba érve nem a márványlépcső felé vették az irányt.
— Nem az Északi Toronyba megyünk? — kérdezte.
Parvati megrovó pillantást vetett rá a válla fölött.
— Hogy várhatod el Firenzétől, hogy felmásszon azon a létrán? Az óra a tizenegyes teremben lesz. Ha megnézted volna a hirdetőtáblát, tudnád.
A tizenegyes a nagyteremmel szemközt induló földszinti folyosóról nyílt. Harry tudta, hogy azok közé a tantermek közé tartozik, amelyeket csak szükség esetén használnak, s így egy poros, raktárhangulatú helyiségre számított. Annál nagyobb volt a csodálkozása, mikor terembe lépve erdei tisztáson találta magát.
— Mi van itt?
A terem padlóját puha moha borította, és fák nőttek ki belőle. Lombkoronájuk félig eltakarta a mennyezetet és az ablakokat, lágy, zöldes derengéssé tompítva a meredeken beeső napsugarakat.
A korábban érkezett diákok karba tett kézzel vagy térdüket ölelve ücsörögtek a hűvös talajon, egy-egy fatörzsnek vagy sziklának támaszkodva, s többségük igencsak megszeppent arcot vágott.
A tisztás közepén ott állt Firenze.
— Á, Harry Potter…! — szólt, és Harry felé nyújtotta jobbját.
— Öhm… jó napot — köszönt zavartan Harry, és kezet rázott a kentaurral. Az mosolytalan arccal, pislogás nélkül fürkészte őt valószínűtlenül kék szemével. — Nagyon örülök… Rég nem találkoztunk.
— Én is örülök — felelte kis főhajtással a kentaur. — A csillagokban állt, hogy látjuk még egymást.
Harry halvány, pata alakú zúzódást pillantott meg Firenze mellkasán. Mikor sarkon fordult, hogy leüljön a többiek közé, észrevette, hogy társai elkerekedett szemmel néznek rá — nyilván elámultak rajta, hogy a félelmetes megjelenésű kentaur ismerőseként köszöntötte őt.
Miután becsukódott az ajtó és az utolsóként érkezett diák elfoglalta helyét a papírkosár melletti fatuskón, Firenze körbemutatott a teremben.
— Dumbledore professzor úr volt olyan kedves, és természetes élőhelyem képére alakította ezt a termet. Szívesebben tartanám az órákat a Tiltott Rengetegben — ami hétfőig az otthonom volt — de ez sajnos lehetetlen.
— Bocsánat, öhm… tanár úr — cincogta bátortalanul Parvati, és felemelte a kezét. — Miért nem mehetünk az erdőbe? Jártunk már ott Hagrid tanár úrral, és nem félünk.
— Nem is nektek kell félnetek, hanem nekem — felelte Firenze. — Nem mehetek be az erdőbe. Száműzött a csordám.
— A csordája? — ismételte megrökönyödve Parvati mivel a szó legelő tehenek képét idézte fel a lányban. — Ja… Vagy úgy! — Parvati lassan felfogta a dolgot.
— Hát többen vannak kentaurok az erdőben? — kérdezte őszinte csodálkozással.
— Hagrid tenyésztette magukat, mint a thesztrálokat? — kíváncsiskodott Dean.
Firenze lassan felé fordította a fejét. Dean arca elárulta, hogy már maga is rádöbbent, micsoda sértés szaladt ki a száján.
— Nem úgy értettem… bocsánat — motyogta.
— Sem szolgái, sem játékszerei nem vagyunk az embereknek — mondta Firenze. Szavait csend követte, majd Parvati ismét jelentkezett.
— Megkérdezhetem, hogy… miért száműzték önt a társai, tanár úr?
— Mert igent mondtam, mikor Dumbledore professzor úr arra kért, tanítsalak benneteket — felelte Firenze. — Szerintük ezzel árulást követek el.
Harrynek eszébe jutott az a négy év előtti jelenet, mikor a Goron nevű kentaur leszidta Firenzét, amiért az a hátára vette őt, Harryt. Goron azt mondta, csak egy „közönséges öszvér” tesz ilyet. Harry arra gondolt, hogy a zúzódás Firenze mellkasán Goron patájának nyoma.
— Kezdjünk hát hozzá! — szólt a kentaur, s meglendítette hosszú, aranysárga farkát. Két kezét a lombsátor felé emelte, majd lassan leeresztette. Miközben így tett, a teremben halványulni kezdett a fény: az erdei tisztáson bealkonyult, s az ég-mennyezeten kigyúltak a csillagok. A csoport ámulva felmorajlott.
— Azannya! — suttogta Ron.
— Feküdjetek hanyatt! — zendült Firenze hangja — és nézzetek fel a magasba. Az értő szem, ha a csillagokra tekint, kiolvashatja belőlük a Föld lakóinak jövendő sorsát.
Harry leheveredett a mohos földre, és szemlélni kezdte az esti eget. Épp a feje fölött egy vörös csillag égett.
— Tudom, hogy asztronómiaórán megtanultátok a bolygók és s holdjaik nevét — folytatta Firenze — és feltérképeztétek az égitestek útját. Mi, kentaurok az évszázadok során a mozgásukban rejlő titkokat is megfejtettük, s rájöttünk, hogy az égből kiolvasható a jövő…
— Trelawney professzortól is tanultunk erről! — kotyogott közbe Parvati, és háton fektében maga elé nyújtotta a karját, úgyhogy az a mennyezet felé meredt. — A Mars baleseteket meg égési sérüléseket okoz, és ha derékszögben áll a Szaturnusszal, ahogy most is… — ujjával mutatta a derékszöget — …akkor az embereknek nagyon kell vigyázniuk a forró dolgokkal…
— Ez — szólt higgadtan Firenze — az emberi ész badar szüleménye.
Parvati keze lehanyatlott.
— Az emberiség nyüzsgő hangyaboly csupán az univerzum végtelenjében. Apró sérüléseik, jelentéktelen baleseteik nem függnek a bolygók mozgásától.
— De hát Trelawney professzor… — kezdte méltatlankodva Parvati.
— Trelawney professzor ember — vágott a szavába Firenze. — Ennélfogva tudata is korlátolt, emberi.
Harry fektében Parvati felé sandított. A lány felháborodott arcot vágott, s ezzel nem volt egyedül a csoportban.
— Hogy Sybill Trelawney látó-e, nem tudom — folytatta a fekvő diákok között sétálva Firenze. Harry hallotta farkának halk suhogását. — Mindenesetre ideje nagy részét arra a hivalkodó, oktalan praktikára fecsérli, amit az emberek jövendőmondásnak neveznek. Amiről én beszélek, az a kentaurok érzelmektől és elfogultságtól mentes bölcsessége. Mi az égre tekintve a gonosz erejének hullámzását figyeljük, a nagy változások jeleit kutatjuk, s gyakran tíz évbe is beletelik, mire bizonyosságot nyerünk a látottak értelméről.
Firenze felnézett a Harry fölött égő vörös csillagra.
— A jelek immár egy évtizede arra mutatnak, hogy a békés jelen átmeneti időszak csupán két háború között. A Mars, csaták hozója, fényesen ragyog fölöttünk: ebből tudjuk, hogy hamarosan újra fellángol a harc. Hogy mennyire hamar, azt is megpróbálhatjuk kifürkészni: elégetünk bizonyos füveket és leveleket, s megfigyeljük a füstöt, a lángot…
Az ifjú hallgatóság sosem vett még részt ennél furcsább tanórán.
Valóban zsályát és mályvalevelet égettek a teremben — Firenze arra biztatta őket, hogy keressenek bizonyos formákat, szimbólumokat a gomolygó, csípős füstben, de mikor kiderült, hogy senki nem lát egyetlenegyet sem a leírt alakzatok közül, a kentaur a legkevésbé sem háborodott fel. Kijelentette, hogy csak elvétve akad olyan ember, akinek van szeme az ilyesmihez, s hogy maguk a kentaurok is hosszú évekig tanulják a jelek olvasásának művészetet. Egyébként is, mondta, botorság vakon bízni a jövendölésekben, mert néha a kentaurok is félreértik a jeleket. Harry nem győzött csodálkozni rajta, mekkora a különbség Firenze és az embertanárok között: a kentaur nyilvánvalóan nem arra törekedett, hogy megtanítsa a diákoknak, amit ő maga tud, hanem arról igyekezett meggyőzni őket, hogy minden tudás hiányos, bizonytalan, s még a kentaurok se tévedhetetlenek.
— Elég ködösen adja elő a dolgokat — jegyezte meg halkan Ron, miután eloltották a mályvatüzet. — Egy kicsit bővebben is mesélhetett volna arról a háborúról.
Mikor megszólalt odakint a csengő, mindenki összerezzent.
Harry teljesen megfeledkezett róla, hogy a kastélyban van, annyira megszokta az erdei környezetet. A többiek is kissé megzavarodva léptek ki a folyosóra.
Harry és Ron utolsóként indultak el az ajtó felé. Mikor már csak ők voltak a teremben, Firenze megszólalt:
— Harry Potter, egy szóra, kérlek.
Harry megfordult, s a kentaur tett néhány lépést felé. Ron habozva megállt.
— Te is maradhatsz — fordult hozzá Firenze. — De csukd be az ajtót.
Ron sietve engedelmeskedett.
— Harry Potter, te Hagrid barátja vagy, igaz? — kérdezte Firenze.
— Igen — felelte Harry.
— Akkor arra kérlek, add át neki az üzenetemet. A kísérlete csak kudarccal végződhet. Jobban tenné, ha felhagyna vele.
— A kísérlete csak kudarccal végződhet? — ismételte értetlenül Harry.
— És jobban tenné, ha felhagyna vele — bólintott Firenze. — Magam figyelmeztetném Hagridot, de száműzöttként nem tanácsos az erdő közelébe mennem. Hagridnak épp elég gondja van, nincs szüksége még egy kentaurcsatára is.
— De hát… mivel próbálkozik Hagrid? — kérdezte aggódva Harry.
Firenze kifejezéstelen arccal nézett rá.
— Hagrid nemrég nagy szívességet tett nekem — felelte — s én éppúgy tisztelem őt, ahogy ő tisztel minden élőt. Nem fecseghetem ki a titkát. De észhez kell téríteni őt, mert a kísérlete csak kudarccal végződhet. Mondd ezt meg neki, Harry Potter. És most menj, ég veled.
A Hírverő-beli cikk megjelenését követő öröm réges-régen elszállt, s a felhős márciust követő szeles április megint gondok és bajok végtelen sorát hozta Harry számára.
Umbridge továbbra is ott volt minden legendás lények gondozása órán, így Harry sokáig nem talált alkalmat rá, hogy átadja Hagridnak Firenze üzenetét. Végül az egyik óra után szándékosan elhagyta a Legendás állatok és megfigyelésük című tankönyvét, s ennek ürügyén visszament a vadőrhöz. Miután elismételte neki a kentaur szavait, Hagrid egy percig meghökkenve bámult rá monoklis szemével. Aztán mordult egyet, és megrázta bozontos üstökét.
— Rendes patás az a Firenze — szólt — de most az egyszer téved. A kísérlet nagyon jól halad.
— Mire készülsz, Hagrid? — aggodalmaskodott Harry. — Ne felejtsd el, óvatosnak kell lenned! Trelawneyt már kirúgta Umbridge, és az az érzésem, vannak még tervei. Ha valami tiltott dolgot teszel…
— Vannak fontosabb dolgok is, mint az ember állása — felelte Hagrid, de közben annyira remegett a keze, hogy elejtett egy vödör acsarkatrágyát. — Ne fájjon a fejed miattam, Harry. És most menj… Menj már, fogadj szót…
Harry nem tehetett mást, otthagyta a trágyát söprögető Hagridot, és nehéz szívvel visszaballagott a kastélyba.
Amint arra a tanárok és Hermione gyakran figyelmeztették őket, vészesen közeledtek az RBF-vizsgák. Nagyjából minden ötödévesen mutatkozni kezdtek a stressz hatásai. Hannah Abbott volt az első, aki nyugtató elixírt kapott Madam Pomfreytól, miután gyógynövénytanórán sírva fakadt, és zokogva közölte, hogy abba akarja hagyni az iskolát, mert úgyis minden vizsgán meg fog bukni.
Harry csakis a DS-nek köszönhette, hogy többé-kevésbé meg tudta őrizni önbizalmát. Néha úgy érezte, nincs is más értelmes része az életének, mint az a néhány óra, amit a Szükség Szobájában tölt. Az edzések levezetése kemény, fárasztó munka volt, számára mégis csodálatos élményt jelentett minden alkalom. Dagadt a büszkeségtől, ha végignézett társain, és belegondolt, hogy mennyit fejlődtek. Néha megpróbálta elképzelni, milyen arcot vág majd Umbridge, ha a DS minden tagja kitűnőre teszi le az RBF-et sötét varázslatok kivédéséből.
Számos védekező varázslat elsajátítása után végül eljött a nap, mikor elkezdtek foglalkozni a várva várt patrónus-bűbájjal — bár Harry nem győzte hangsúlyozni, hogy egy nappali fényben fürdő teremben patrónust megidézni egészen más dolog, mint például egy dementor jelenlétében tenni ugyanezt.
— Ne rontsd már el az örömünket! — korholta őt Cho, csillogó szemmel figyelve a teremben szárnyaló, hattyú alakú patrónusát. — Nézd, milyen szép!
— Nem az a dolga, hogy szép legyen, hanem hogy megvédjen téged — magyarázta fejcsóválva Harry. — Kellene egy mumus vagy valami… én is azon tanultam. Meg kellett idéznem a patrónust, miközben a mumus dementor alakját öltötte…
— Juj, de hát az nagyon félelmetes lenne! — mondta borzongva Lavender, akinek a pálcájából ezüstös felhőcskéken kívül semmi nem volt hajlandó előbújni. — Ez nem igaz! Miért nem sikerül!?
Neville-nek se ment valami jól a bűbáj. Minden izma megfeszült, úgy koncentrált, de ő is csak ezüstfelhőket gyártott.
— Valami örömteli dologra kell gondolnod — emlékeztette Harry.
— Próbálok — felelte keserűen Neville, s letörölte a verejtéket kerek arcáról.
— Harry, nézd, azt hiszem, sikerült! — kiáltotta Seamus, akinek ez volt az első DS-edzése. — Nézd csak… áá, már eltűnt… de ez meg valami szőrös volt, tényleg!
Hermione kedvtelve nézegette fürgén futkosó patrónusát, egy fényes, ezüstös vidrát.
— Akárhogy is, tényleg szép egy ilyen — jegyezte meg.
Ekkor kinyílt, majd becsukódott a Szükség Szobájának ajtaja. Harry odafordult, hogy megnézze, ki érkezett, de nem látott senkit.
Beletelt néhány másodpercbe, mire észrevette, hogy az ajtó közelében állók elhallgattak. Aztán egyszer csak érezte, hogy valami húzogatja a talárját a térde magasságában. Lenézett, s meglepődve látta, hogy Dobby, a házimanó bámul fel rá szokásos nyolc gyapjúsapkája alól.
— Szia, Dobby! — köszöntötte a manót. — Mi újság? Mi a baj?
A manó egész testében remegett, és szörnyen rémült képet vágott. Most már a Harry közelében álló DS-tagok is elhallgattak: a teremben mindenki Dobbyt nézte. A néhány megidézett patrónus ezüstös köddé foszlott szét, s a helyiség alkonyi homályba borult.
— Harry Potter, uram… — sipította a reszkető manó. — Harry Potter… Dobby eljött, hogy figyelmeztessen… de a házimanókra ráparancsoltak, hogy hallgassanak…
Azzal fejjel nekirohant a falnak. Harry ismerte Dobby hajlamát az önfenyítésre, így hát gyorsan utána szaladt. Az ütközést már nem sikerült megakadályoznia, de Dobby szerencsére rugalmasan visszapattant a kőfalról, hála nyolc puha sapkájának. Hermione és néhány másik lány ijedten felsikkantott.
— Mi történt, Dobby? — kérdezte Harry. Közben megragadta a manó fél karját, hogy meggátolja őt a fal vagy más öncsonkításra alkalmas eszköz elérésében.
— Harry Potter… a fő… a fő…
Dobby szabadon maradt kezével orrba bokszolta magát. Harry gyorsan elkapta azt is.
— Fő micsoda, Dobby?
De mire kimondta a kérdést, már sejtette a választ. Egyetlen fővalakit ismert, aki ilyen páni félelmet kelthetett Dobbyban.
A manó kissé kancsalítva felnézett rá, és némán eltátogta a nevet.
— Umbridge? — kérdezte rémülten Harry.
Dobby bólintott, majd megpróbálta beleverni az arcát Harry térdébe. Harry eltartotta őt magától.
— Mi van vele? Dobby, csak nem azt akarod mondani, hogy… hogy tud rólunk… hogy tud a DS-ről?
A választ kiolvasta a manó fájdalmas arcából. Dobby ezután fenéken rúgta magát, és hanyatt esett.
— És jön? — kérdezte rekedten Harry.
Dobby felvonyított, majd a padlóhoz csapkodta a sarkát.
— Igen, Harry Potter, igen!
Harry felegyenesedett, és körülnézett. A többiek földbe gyökerezett lábbal meredtek a tomboló manóra.
— Mire vártok!? — harsogta Harry. — Futás!
A DS-tagok a kijárat felé rohantak, de mivel az ajtón csak egyesével tudtak kimenni, ott feltorlódott a tömeg. Harry hallotta az elsők távolodó lépteinek zaját. Remélte, hogy társainak van annyi eszük, és nem próbálnak meg egyenesen a hálókörletükbe szaladni. Még csak nyolc óra ötven perc volt; ha bemenekülnek a könyvtárba vagy a bagolyházba…
— Gyere már, Harry! — kiáltott oda neki Hermione az ajtónál várakozók közül.
Harry felkapta az önveszélyessé vált manót, és beállt vele a sor végére.
— Jól figyelj, Dobby! — szólt szigorúan. — Ez parancs! Visszamész a konyhába a többi manóhoz, és ha Umbridge kérdezi, hogy szóltál-e nekem, azt hazudod, hogy nem! És megtiltom, hogy kárt tegyél magadban! — tette hozzá, mikor végre kijutott a teremből.
Gyorsan letette a manót, és becsapta maga mögött az ajtót.
— Köszönöm, Harry Potter! — sipította Dobby, és már ott se volt.
Harry körülnézett. Még épp látta az utolsó DS-tagokat befordulni a folyosó két végén. Ő maga jobbra indult el. Tudott arrafelé egy fiúvécét — ha sikerül oda beiszkolnia, azt mondhatja, hogy réges-régen ott van…
— Ááá!
Valami elkapta a bokáját, s ő mintaszerű hasra esést mutatott be, másfél méteres csúszással kiegészítve. Mögötte felnevetett valaki.
Gyorsan a hátára fordult, és látta, amint Malfoy előlép egy csúnya, sárkány alakú váza mögül.
— Gáncsrontás, Potter! — kacagta Draco. — Tanárnő! Tanárnő! Elkaptam egyet!
A sarkon Umbridge döcögő alakja tűnt fel. A főinspektor erősen zihált, de a szeme csillogott az elégedettségtől.
— Ő az! — harsogta diadalmasan, mikor megpillantotta a földön heverő Harryt. — Kitűnő, Draco, kitűnő! Csodás… ötven pont a Mardekárnak! Jól van, most már átveszem… Állj fel, Potter!
Harry feltápászkodott, és dühösen rámeredt az utálatos párosra.
Még sose látta Umbridge-et ilyen vidámnak. A főinspektor odalépett hozzá, és szorosan megragadta a karját, majd fülig érő szájjal Malfoyhoz fordult:
— Szaladj, Draco, hátha sikerül összeszedned még egypárat! Szólj a többieknek, hogy a könyvtárban is nézzenek körül. Mindenki bűnös, aki liheg. A vécékbe is nézzetek be! A lányvécékbe Parkinson menjen be! Na, eredj már, indulj!
— Te pedig, Potter — folytatta, miután Malfoy elsietett — szépen velem jössz az igazgatóhoz.
A kőszörny felé tartva Harry azon gondolkodott, vajon hány társát kapták még el. Ronra gondolt — Mrs. Weasley kitekeri a nyakát — és arra, milyen szörnyű csapásnak érezné Hermione, ha az RBF-vizsgái előtt kicsapnák. Seamus, akinek ez volt az első edzése… Neville is olyan szépen fejlődött…
— Bűvös Bizsere — mondta Umbridge.
A kőszörny félreugrott. Mögötte megnyílt a fal, és feltűnt a mozgó kőlépcső. Hamarosan megérkeztek a szép, griffkopogtatós ajtó elé. Umbridge nem vesztegette kopogtatással az időt; habozás nélkül lenyomta a kilincset, és már vonszolta is befelé Harryt.
Az igazgatói szobában csapatnyi ember gyűlt össze. Dumbledore az íróasztala mögött ült; arca nyugodt, szinte derűs volt, és szokása szerint egymásnak támasztotta hosszú ujjait. McGalagony professzor mellette állt — szobormereven, szemlátomást pattanásig feszült idegekkel. Ott volt Cornelius Caramel, a mágiaügyi miniszter is: ő a kandalló előtt ácsorgott, a lábujjain hintázva. Kingsley Shacklebolt és egy rövidre nyírt hajú, izmos varázsló, akit Harry nem ismert, őrökként álltak az ajtó két oldalán, a fal mellett pedig ott toporgott a szeplős, szemüveges Percy Weasley: pennát és vaskos pergamentekercset szorongatott, s látható izgalommal várta, hogy történjen valami feljegyeznivaló.
A régi igazgatók és igazgatónők portréi most nem színleltek alvást. Valamennyien éber, komor arccal figyelték az alattuk zajló eseményeket. Mikor Harry belépett a szobába, néhány portréalak átosont keretszomszédjához, és izgatott sugdolózásba kezdett vele.
Miután becsukódott mögöttük az ajtó, Harry kiszabadította karját Umbridge szorításából, és viszonozta Cornelius Caramel pillantását. A miniszter gonosz elégedettséggel meredt rá.
— Lám csak… — szólt. — Lám, lám, lám…
Harry olyan utálkozó arcot vágott, amilyet csak tudott. Szíve szaporán kalapált, de az agya furcsamód tiszta és nyugodt volt.
— A Griffendél-torony felé tartott — jelentette Umbridge. Hangjában perverz élvezet csengett, ugyanúgy, mint mikor a kínlódó Trelawney professzort nézte a bejárati csarnokban. — A Malfoy fiú kapta el.
— Á, csakugyan? — bólogatott elismerően Caramel. — Ne felejtsem el majd mondani Luciusnak. Nos, Potter… felteszem, tudod, miért vagy itt.
Harry dacos igennel akart válaszolni, s már nyitotta is a száját, amikor elkapta Dumbledore pillantását. Az igazgató nem az arcára nézett, csupán valahova a válla fölé — s finoman rezgette a fejét.
Harry irányt váltott a szó közepén.
— Ig… nem.
— Tessék? — vonta fel a szemöldökét Caramel.
— Nem — jelentette ki határozottan Harry.
— Nem tudod, miért vagy itt?
— Nem, nem tudom.
Caramel hitetlenkedve nézett rá, majd Umbridge-re pillantott.
Harry kihasználta az alkalmat, és lopva ismét Dumbledore-ra nézett. Az igazgató alig láthatóan rábólintott a szőnyegre, s mintha a szeme is kacsintásra rándult volna.
— Szóval fogalmad sincs róla — folytatta maróan gúnyos hangon Caramel — hogy Umbridge professzor miért kísért ide téged. Nem tudsz róla, hogy megszegted az iskola házirendjét?
— A házirendet? — ismételte Harry. — Nem, nem tudok róla.
— Vagy a minisztérium rendeleteit — prüszkölte dühösen Caramel.
— Nem tudok róla — ismételte közönyösen Harry.
Szíve még mindig szaporán kalapált. Élvezte, hogy végignézheti, hogyan szökik az égbe Caramel vérnyomása, s már ezért is megérte hazudnia, de sejtelme sem volt, mi egyéb értelme van a tagadásnak. Ha valaki besúgta őket Umbridge-nál, ő, a DS vezetője akár már indulhat is csomagolni.
— Szóval újdonság számodra — folytatta dühtől elfúló hangon Caramel — hogy lelepleztek egy engedély nélkül működő diákszervezetet az iskolában?
— Igen, az — felelte Harry, hűen utánozva a világra rácsodálkozó kisded arckifejezését.
— Úgy vélem, miniszter úr — szólt selymes hangon Umbridge — gyorsabban végezhetünk, ha idehívom az informátorunkat.
— Helyes, helyes, hívja csak — bólogatott Caramel, majd miután Umbridge kidöcögött, gonosz pillantással Dumbledore felé fordult. — Egy szavahihető tanúnál nem is kívánhatunk jobbat, igaz-e, Dumbledore?
— De még mennyire igaz, Cornelius — felelete ünnepélyes bólintással az igazgató.
A várakozás hosszú percei alatt mindenki maga elé meredt. Aztán Harry hallotta, hogy a háta mögött nyílik az ajtó, majd elhaladt mellette Umbridge. A főinspektor a vállánál fogva maga előtt kormányozta Cho göndör hajú barátnőjét, Mariettát, aki a tenyerébe rejtette arcát.
— Nem kell félned, kedvesem! — nyugtatgatta Umbridge a lányt. — Semmi baj… A miniszter úr nagyon örül, hogy ilyen okosan viselkedtél. El fogja mondani édesanyádnak, milyen jó kislány voltál. Marietta anyja, miniszter úr — fűzte hozzá Caramelre pillantva — Madam Edgecombe, a Mágikus Közlekedésügyi Főosztályon, ott is a Hop Rendszerfelügyeleten dolgozik. Ő segített nekünk megfigyelés alatt tartani a roxforti tüzeket.
— Kitűnő, kitűnő! — örvendezett Caramel. — Amilyen az anya, olyan a lánya! No gyere, kis drágám, nézz rám, ne légy olyan szégyellős. Halljuk, mit… szentséges szalamandra!!!
Marietta felemelte a fejét, és leeresztette a kezét arca elől.
Caramel hátratántorodott rémületében, és kis híján beleült a begyújtott kandallóba. Mikor visszanyerte egyensúlyát, szitkozódva rátaposott köpenye füstölgő szegélyére. Marietta keservesen feljajdult, és a szeméig felrántotta talárja nyakát — de addigra már mindenki láthatta a két orcáját és orrát keresztben átszelő, gennyes pattanások sűrű sorából összeálló feliratot: ÁRULÓ.
— Ne törődj most az arcoddal, kis drágám! — szólt rá türelmetlenül Umbridge. — Ereszd le a talárt a szád elől, és mondd el a miniszter úrnak…
Marietta azonban nyüszített egyet, és hevesen megrázta a fejét.
— Jól van, kis ostoba, akkor majd elmondom én! — sziszegte, Umbridge, majd ismét felvette émelyítő mosolyát, és belefogott: — Edgecombe kisasszony ma este nem sokkal vacsora után felkeresett a szobámban, és elmondta, hogy ha felmegyek a hetedik emeletre, egy titkos helyiségbe, amit a Szükség Szobája néven szoktak emlegetni, ott érdekes dologra bukkanhatok. További kérdéseimre közölte, hogy odafent egyesek valamiféle gyűlést készülnek tartani. Sajnos ezen a ponton működésbe lépett ez az rontás… — Ingerülten Marietta eltakart arca felé bökött. — …s miután a kislány meglátta az arcát a tükörben, nem volt hajlandó folytatni a beszélgetést.
— Jól van, jól van… — dörmögte Caramel, atyainak szánt pillantással nézve Mariettára. — Nagyon szép és bátor dolog volt, hogy Umbridge professzorhoz fordultál. Dicséretet érdemelsz. És most mondd el szépen, hogy mi történt azon a gyűlésen. Mi volt a célja? Kik vettek részt rajta?
Marietta azonban konokul hallgatott. Szeme kerekre nyílt a rémülettől, és csak rázta a fejét.
— Nem tudnak valami ellenrontást erre? — csattant fel türelmét vesztve Caramel. — Tisztítsák meg az arcát, hogy merjen beszélni!
— Sajnos mindeddig nem sikerült megtalálnom az ellenrontást — ismerte be bosszúsan Umbridge. Harry néma elismeréssel adózott Hermione tudományának. — De az se baj, ha a kislány nem beszél. Magam is rekonstruálni tudom a történetet.
— Még októberben jelentettem a miniszter úrnak — bizonyára emlékszik rá — hogy Potter és néhány diáktársa gyűlést tartottak a roxmortsi Szárnyas Vadkanban…
— Mi bizonyítja, hogy ez megtörtént? — vágott a szavába McGalagony.
— Tanúnk van rá, Minerva — felelte negédesen Umbridge. — Willy Widdershin a kérdéses időpontban épp az ivóban tartózkodott. Jóllehet teste nagy részét kötözőpólya borította, a fülét jól tudta használni: hallott minden szót, amit Potter mondott, és a történtek után egyenesen az iskolába sietett, hogy beszámoljon nekem a dologról.
McGalagony professzor felvonta a szemöldökét.
— Aha, szóval ezért nem kapott büntetést a muglivécék megbűvöléséért! — jegyezte meg élesen. — Ez valóban tanulságos információ igazságszolgáltatási rendszerünk működéséről!
— Arcátlan korrupció! — harsogta a Dumbledore asztala mögötti falon lógó egyik portréból a piros orrú, testes varázsló. — Az én időmben a minisztérium nem paktált le hitvány bűnözőkkel! De nem ám, tisztelt hölgyek és urak!
— Köszönjük, Fortescue — szólt rá szelíden Dumbledore.
— Potter a gyűlésen arra igyekezett rávenni diáktársait — folytatta Umbridge — hogy lépjenek be a minisztérium által az iskolai tananyagból eltávolított bűbájok és átkok közös gyakorlásával foglalkozó, illegális egyletbe.
— Attól tartok, ezen a ponton téved, Dolores — szólt csendesen Dumbledore, Umbridge-re emelve tekintetét az orra közepén ülő félhold alakú szemüveg fölött.
Harry rámeredt az igazgatóra. Fogalma sem volt, hogy akarja Dumbledore kimagyarázni a dolgot — hiszen Willy Widdershin valóban minden szót hallott, ami a Szárnyas Vadkanban elhangzott.
— Hohó! — huhogta Caramel, ismét lendületes lábfejhintáztatásba kezdve. — Helyes, halljuk az újabb Potter-mentő dajkamesét! Beszéljen csak, Dumbledore, kíváncsian hallgatjuk! Willy Widdershin hazudott, igaz? Vagy esetleg Potter eddig ismeretlen ikertestvére szervezkedett aznap a Szárnyas Vadkanban? Vagy a szokásos mesét fogjuk hallani visszaforgatott időről, feltámadt sötét varázslókról meg láthatatlan dementorseregekről?
Percy Weasley harsányan felkacagott:
— Nagyon jó, miniszter úr, nagyon jó!
Harry legszívesebben belerúgott volna Percybe. Aztán, nagy meglepetésére, látta, hogy Dumbledore elmosolyodik.
— Ugyan, Cornelius… eszemben sincs kétségbe vonni — és bizonyára Harry sem tagadja — hogy aznap a Szárnyas Vadkanban tagokat toborzott egy defenzív mágiai önképzőkörhöz. Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy Dolores tévesen minősíti illegálisnak az aznap megalakított csoportot. A diákok egyesülési jogát korlátozó rendelet emlékezetem szerint a roxmortsi találkozó után két nappal lépett életbe, vagyis Harry ott és akkor nem szegett meg semmiféle szabályt.
Percy olyan arcot vágott, mintha orrba dobták volna egy nehéz és kemény tárggyal. Caramel lábujjhegyen állva megdermedt, és eltátotta a száját.
Umbridge ocsúdott fel a leggyorsabban.
— Ez mind nagyon szép, igazgató úr — szólt széles mosollyal — de immár hat hónap telt el a 24-es számú oktatásügyi rendelet hatálybalépése óta. Ha az első gyűlés nem is volt törvényellenes, minden további az volt.
Dumbledore udvarias érdeklődéssel pillantott a főinspektorra összetámasztott ujjai fölött.
— Valóban — felelte. — Minden további találkozó kétségkívül törvényellenes lett volna. Bizonyítani tudja, hogy sor került ilyenekre?
Miközben Dumbledore beszélt, Harry halk suhanást vélt hallani, s egyidejűleg úgy rémlett neki, mintha Kingsley Shacklebolt motyogna valamit a háta mögött. Emellett meg mert volna esküdni rá, hogy valami finoman súrolta az oldalát — de mikor lenézett, semmit se látott.
— Hogy bizonyítani tudom-e? — kérdezett vissza undok varangymosollyal Umbridge. — Talán nem figyelt ide, Dumbledore? Mit gondol, mit keres itt Edgecombe kisasszony?
— Vagy úgy! — vonta fel a szemöldökét Dumbledore. — Szóval Marietta tanúsítani tudja, hogy ezek a találkozók fél éve sorozatosan megrendezésre kerültek? Eddig azt hittem, csak a mai esti gyűlésről tett jelentést.
Umbridge nyomban Mariettához fordult.
— Kedvesem, mondd meg nekünk, mióta tartanak ezek a gyűlések! Elég, ha bólintasz vagy rázod a fejed. Attól biztosan nem nőnek meg a pattanásaid. Az elkövetők rendszeresen találkoztak az elmúlt hat hónapban?
Harry gyomra vad rángásba kezdett. Itt a vége, gondolta, most meglesz a perdöntő bizonyíték, ami lesöpri az asztalról Dumbledore érveit.
— Bólints vagy rázd a fejed, kedvesem! — unszolta Umbridge a lányt. — Ne félj, nem indul be tőle a rontás.
A szobában mindenki Marietta arcát nézte — pontosabban a szemét, mert csak az látszott ki felhúzott talárja és a homlokába lógó göndör fürtök közül. Talán csak a tűz fénye miatt, de a lány tekintete furcsán üresnek tűnt. És megtörtént, amire Harry a legkevésbé se számított: Marietta megrázta a fejét.
Umbridge Caramelre majd megint a lányra nézett.
— Úgy látom, nem értetted a kérdést, kedvesem. Arra vagyok kíváncsi, jártál-e az illegális találkozókra az elmúlt fél évben. Jártál, igaz?
Ismét nemleges választ kapott.
— Ezt meg hogy értsem? — kérdezte, most már élesebben, Umbridge. — Miért rázod a fejed?
— Számomra tökéletesen világos Edgecombe kisasszony válasza — emelte fel a hangját McGalagony professzor. — Az elmúlt hat hónapban nem került sor titkos találkozókra. Jól mondom, Edgecombe kisasszony?
Marietta bólintott.
— De ma este volt találkozó! — csattant fel dühösen Umbridge.
— Volt találkozó, a Szükség Szobájában, te magad mondtad, Edgecombe! Potter volt a vezető, Potter szervezte meg, Potter… Miért rázod a fejed, te szerencsétlen!?
— Ha valaki rázza a fejét — szólt fagyosan McGalagony — az nagy valószínűséggel nemet jelent. Lehet, persze, hogy Edgecombe kisasszony valamely ismeretlen gesztusnyelvet használ…
Umbridge megragadta Mariettát, maga elé rántotta, és irgalmatlanul rázni kezdte. Dumbledore egy szempillantás alatt felpattant, és előrántotta pálcáját. Kingsley előreszökkent, Umbridge pedig hátraugrott, és rázni kezdte a kezét, mintha forró sütőhöz nyúlt volna.
— Nem tűröm, hogy bántalmazza a diákjaimat, Dolores! — szólt Dumbledore, s most először düh villant a szemében.
— Csillapodjon, Madam Umbridge! — zendült Kingsley mély hangja. — Ne tegyen olyat, amit később megbánna.
— Nem — zihálta Umbridge, a fölé tornyosuló Kingsleyre pislogva. — Dehogy… Igaza van, Shacklebolt… egy kissé elragadtattam magam.
Marietta pontosan úgy állt, ahogy Umbridge hagyta. Nem látszott rajta se a hirtelen támadás keltette ijedség, se megkönnyebbülés, hogy Umbridge elengedte. Továbbra is az arca elé tartotta talárja nyakát, és furcsán üres tekintettel maga elé meredt.
Harry gondolatban összekötötte Marietta állapotát Kingsley motyogásával meg az oldala mellett elsuhanó láthatatlan dologgal, és gyanítani kezdett valamit.
— Dolores! — szólalt meg türelmetlen szigorral Caramel — a mai találkozó — amiről biztosan tudjuk, hogy lezajlott…
— Hogyne… — Umbridge gyorsan összeszedte gondolatait. — Igen… nos, az Edgecombe kisasszonnyal folytatott beszélgetés után azonnal elindultam a hetedik emeletre, mégpedig egy csapat megbízható diák kíséretében, hogy a segítségükkel tetten érjem a találkozó résztvevőit. A jelek szerint azonban valaki figyelmeztette Potteréket, mert mire a hetedik emeletre értünk, a gyűlést feloszlatták, és elmenekültek a helyszínről. Azonban ez sem jelent gondot, mert a birtokunkba jutott az érintettek névsora. Parkinson kisasszony utasításomra bement a Szükség Szobájába, hogy hátrahagyott bizonyítékokat keressen. Ily módon szereztük meg ezt. — Umbridge előhúzta zsebéből a Szükség Szobájának falára tűzött listát, és átadta Caramelnek. — Amint megpillantottam Potter nevét a lapon, nyomban tudtam, miféle társasággal van dolgunk — fejezte be negédesen.
Caramel szája elégedett mosolyra húzódott.
— Pompás, Dolores, pompás. És… szentséges ég!
A miniszter hüledezve nézett fel Dumbledore-ra, aki még mindig Marietta mellett állt, pálcával a kezében.
— Nézze meg, milyen nevet választottak… — Caramel szinte suttogott. — Dumbledore Serege.
Az igazgató átvette Carameltől a pergament. Rápillantott a két szóra, amit Hermione hónapokkal azelőtt a lap tetejére firkantott — s egy hosszú pillanatig úgy tűnt, nem tudja, mit mondjon. Azután mosolyogva felpillantott a lapról.
— Hát igen: a játéknak vége — szólt higgadt derűvel. — Írásos vallomást vár tőlem, Cornelius, vagy megelégszik a jelenlévő tanúkkal?
Harry észrevette, hogy McGalagony és Kingsley egymásra pillantanak. Mindkettőjük szemében félelem csillant. Ő maga nem tudta mire vélni Dumbledore szavait, ahogy szemlátomást Caramel sem.
— Vallomást? — ismételte lassan a miniszter. — Miről… mit…?
— Dumbledore Serege, Cornelius. — Az igazgató meglengette a pergamenlapot Caramel előtt. — Nem Potter Serege. Dumbledore Serege.
— De hát… de hát…
Caramel szeme elkerekedett. Döbbenetében hátrált egy lépést, majd felkiáltott, és megint elugrott a kandallótól.
— Maga? — suttogta, füstölgő köpenyére taposva.
— Úgy van — bólintott mosolyogva Dumbledore.
— Ezt maga szervezte?
— Én.
— Sereget toborzott… a diákokból?
— Ma este volt az első megbeszélés. Csak azért hívtam össze, hogy lássam, érdekli-e a diákokat dolog. Most már természetesen belátom, hogy hiba volt meghívni Edgecombe kisasszonyt.
Marietta bólintott. Caramel hullámzó mellkassal nézett rá. Aztán Dumbledore-ra ugrott a szeme.
— Maga összeesküvést szőtt ellenem! — bődült fel.
— Úgy van! — felelte derűsen Dumbledore.
— Nem! — kiáltotta Harry.
Kingsley figyelmeztető pillantást villantott rá, és McGalagony szeme is fenyegetően kitágult, de Harry egyszerre felfogta, mire készül Dumbledore, s úgy érezte, meg kell akadályoznia.
— Nem! Dumbledore professzor…
— Hallgass, Harry, különben kiküldelek a szobából! — szólt rá higgadtan Dumbledore.
— Úgy van! Fogd be a szád, Potter! — harsogta Caramel, borzadó örömmel bámulva Dumbledore-ra. — Ezt nevezem! Úgy jöttem ide, hogy azt hittem, Potternek mondunk búcsút, és lám, helyette…
— Helyette letartóztathat engem — mosolygott Dumbledore. — Elvesztett egy knútot, de talált egy galleont, ahogy mondani szokás.
— Weasley! — Caramel valósággal reszketett az örömtől. — Leírt mindent, ami elhangzott? Feljegyezte a vallomást?
— Igen, uram, feljegyeztem! — bólogatott lelkesen Percy, akinek még az orra is tintafoltos lett a szorgalmas körmölésben.
— Az is megvan, hogy hadsereget akar szervezni? Hogy meg akarta támadni a minisztériumot, összeesküvést szőtt ellenem?
— Igen, uram, az is megvan — felelte jegyzetei fölé hajolva Percy.
— Nagyon jó — bólintott sugárzó arccal Caramel. — Másolja le az anyagot, Weasley, és küldje el a Reggeli Prófétának, de tüstént! Ha gyors baglyot használunk, még belekerülhet a holnapi számba!
Percy kirohant a szobából, és becsapta maga mögött az ajtót.
Caramel ismét Dumbledore-hoz fordult.
— Magát most a minisztériumba kísérik, ott sor kerül a hivatalos vádemelésre, aztán az Azkabanban várja meg a tárgyalását.
— Hát igen — sóhajtott Dumbledore. — Számítottam erre. Csakhogy van egy bökkenő.
— Bökkenő? — ismételte Caramel, még mindig örömtől remegő hangon. — Nincs itt semmiféle bökkenő, Dumbledore!
— De igen, attól tartok, van — mondta sajnálkozva az igazgató.
— Úgy gondolja?
— Igen, ugyanis maga szemlátomást abba a hitbe ringatja magát, hogy én — hogy is szokás mondani? — nem tanúsítok ellenállást. A bökkenő ott van, Cornelius, hogy én bizony ellenállást fogok tanúsítani. Nem áll szándékomban ugyanis az Azkabanba menni. Nyilván meg tudnék szökni, de minek fecséreljem ilyesmire az időt, mikor rengeteg fontosabb dolgom van.
Umbridge nyaktól felfelé egyre vörösebb lett, mintha lassan megtöltötték volna a fejét forró vízzel. Caramel arcára az a fajta bamba elképedés ült ki, amit egy váratlan pofon szokott kiváltani.
Rekedten nyögött egyet, aztán Kingsleyre és a kurta hajú varázslóra nézett. Ez utóbbi — az egyetlen élő ember a szobában, aki mindaddig egy mukkot se szólt — magabiztosan biccentett, tett egy lépést előre, s közben lazán a zsebébe csúsztatta a kezét.
— Legyen eszed, Dawlish! — szólt atyai jóindulattal Dumbledore. — Bizonyára kiváló auror vagy — emlékszem, minden tárgyból kitűnőre tetted le a RAVASZ-t — de ha megpróbálsz, úgymond, erőszakot alkalmazni, akkor bizony fájdalmat kell okoznom neked.
A Dawlish nevű erre kissé megszeppent, és megint Caramelre nézett, de ezúttal ő várt támogatást.
— Úgy! — szólt megdöbbenéséből felocsúdva Caramel — szóval egy szál magában meg akarja támadni Dawlisht, Shackleboltot, Dolorest és engem!
— Merlin szakállára, dehogy — mosolygott Dumbledore. — Eszemben sincs támadni. Csupán védekezni fogok.
— És nem egyedül! — jelentette ki McGalagony.
— De bizony, Minerva, egyedül! — emelte fel a hangját Dumbledore. — Magára a Roxfortban van szükség!
Caramel előrántotta pálcáját.
— Elég ebből a badarságból! — csattant fel.
A szobán ezüstös fénycsík suhant át, s ágyúlövésszerű dörrenés remegtette meg a padlót. Harry érezte, hogy valaki megragadja a nyakánál fogva, és a földre löki. Közben ismét felvillant az ezüstös fény. Több portréalak rémülten felkiáltott, Fawkes rikoltott egyet, s a helyiséget porfelhő töltötte be. Harry köhögve felemelte a fejét: nem messze tőle egy sötét alak a padlóra rogyott. Sikítás és puffanás következett, aztán valaki rémülten felkiáltott, majd üvegcsörömpölés, lábdobogás és rekedt nyögés hallatszott… és végül csend lett.
Harry zihálva hátrafordult, hogy megnézze, ki szorongatja a nyakát. McGalagony volt az; a tanárnő kuporgott mellette, másik kezével Mariettát szorítva a padlóra. Mindkettőjüket beszitálta a por. Harry körülnézett, s egy közeledő magas alakot pillantott meg.
— Jól vannak? — kérdezte Dumbledore.
— Igen. — McGalagony felállt, magával húzva Harryt és Mariettát is.
A por lassan elült, és láthatóvá vált a romos iroda. A hosszú lábú asztalok mind feldőltek, s a finom ezüstműszerek darabokban hevertek a padlón. Caramel, Umbridge, Kingsley és Dawlish mozdulatlanul feküdt. Fawkes, a főnixmadár halkan énekelve körözött fölöttük.
— Sajnos Kingsleyt se kímélhettem meg — szólt fojtott hangon Dumbledore. — Gyanús lett volna. Gyorsan átlátta a helyzetet, és mikor senki nem figyelt oda, ügyesen módosította Edgecombe kisasszony emlékezetét. Kérem, köszönje meg neki a nevemben, Minerva.
— Ellenfeleink hamarosan magukhoz térnek, és jobb, ha nem tudják meg, hogy volt időnk szót váltani. Sugallják azt nekik, hogy végig eszméletüknél voltak, s csupán a földre taszítottam őket. Semmire nem fognak emlékezni…
— Hová akar menni, Dumbledore? — kérdezte suttogva McGalagony. — A Grimmauld térre?
— Nem, semmiképp — felelte komor mosollyal Dumbledore. — Nem azért megyek el, hogy bujkáljak. Caramel hamarosan megbánja, hogy kiűzött a Roxfortból.
— Dumbledore professzor… — kezdte Harry.
Nem tudta, mit mondjon először; hogy bocsánatot kér, amiért megszervezte a DS-t, és ennyi bajt okozott, vagy hogy szégyelli, hogy Dumbledore-nak a távozása árán kellett megmentenie őt a kicsapatástól. Az igazgató azonban közbevágott, mielőtt bármit is mondhatott volna.
— Figyelj rám, Harry! — szólt nyomatékos komolysággal. — Fordítsd minden erődet az okklumencia tanulására, megértetted? Kövesd Piton professzor utasításait, és gyakorolj kitartóan, különösen esténként, elalvás előtt, hogy ki tudd zárni az elmédből a rossz álmokat. Hamarosan meg fogod érteni, miért kérem ezt, de addig is ígérd meg…
A Dawlish nevű varázsló mocorogni kezdett. Dumbledore megragadta Harry csuklóját.
— Hallgass rám: zárd le az elméd…
Azonban mikor Dumbledore ujjai a bőréhez értek, Harry sebhelyébe belehasított a fájdalom, s ismét fellángolt benne a rémisztő kígyóvágy, hogy megtámadja, megmarja Dumbledore-t…
— …megérted majd, miért — suttogta az igazgató.
Fawkes még egy nagy kört írt le a szobában, azután leereszkedett Dumbledore fölé. A varázsló elengedte Harryt, és megfogta a főnix aranyló farktollait. Abban a szempillantásban tüzes villanás töltötte be a szobát, és a madár Dumbledore-ral együtt köddé vált.
— Hol van? — kiáltotta felülve Caramel. — Hova tűnt!?
— Nem tudom! — harsogta Kingsley, és talpra szökkent.
— Nem dehoppanálhatott! — rikoltotta Umbridge. — Az iskolából nem lehet…
— A lépcső! — kiáltotta Dawlish, azzal az ajtóhoz ugrott, felrántotta, és kirohant. Kingsley és Umbridge követték. Caramel habozott, majd nehézkesen feltápászkodott, és leporolta talárját. Egy percig kínos csend volt a szobában.
— Nos, Minerva — szólalt meg végül csípősen a miniszter — ennyi tellett a maga Dumbledore barátjától.
McGalagony összevonta a szemöldökét.
— Úgy gondolja?
Caramel eleresztette a füle mellett a választ, és tűnődve körülnézett a romos igazgatói szobában. Több portréalak is dühösen rásziszegett, sőt, néhány az öklét rázta felé.
— Kísérje őket a hálótermükhöz! — szólt Caramel, fejével a két gyerek felé bökve.
McGalagony intett Harryéknek, hogy induljanak. Miután kiléptek az ajtón, Harrynek megütötte a fülét Phineas Nigellus hangja:
— Tudja, miniszter úr, sok mindenben nem értek egyet Dumbledore-ral, de azt el kell ismerni, hogy van stílusa…