A MÁGIAÜGYI MINISZTÉRIUM RENDELETE
A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakkollégium igazgatói tisztségét a mai naptól Albus Dumbledore helyett Dolores Jane Umbridge főinspektor tölti be.
Jelen kinevezés alapját a 28-as számú oktatásügyi rendelet képezi.
Az iskolaszerte kifüggesztett hirdetmény értesítette a diákokat az igazgatóváltásról, de arra nem volt magyarázat, honnan tudja mindenki, hogy Dumbledore menekülés közben ártalmatlanná tett két aurort, a főinspektorral és a mágiaügyi miniszterrel egyetemben.
Bármerre járt Harry a kastélyban, mindenhol mindenki Dumbledore szökéséről beszélt, s bár a szájról szájra terjedő történet egyes részleteiben kissé kiszíneződött (egy másodéves lány Harry füle hallatára azt állította, hogy Cornelius Caramelt a Szent Mungóban ápolják, mert dísztökké vált a feje), a beszámolók egészében véve meglepően pontosak voltak. Mindenki tudta például, hogy a diákok közül csak Harry és Marietta voltak tanúi a Dumbledore szobájában lezajlott eseményeknek — s mivel Marietta a gyengélkedőn volt, a roxfortosok Harryt ostromolták kérdéseikkel.
— Dumbledore nemsokára visszatér — jelentette ki Ernie Macmillan, miután gyógynövénytanról jövet meghallgatta Harry beszámolóját. — Nem tudják sokáig távol tartani a sulitól, ahogy három éve se tudták. A Pufók Fráter mesélte — itt bizalmasan lehalkította hangját, úgyhogy Harryéknek közelebb kellett hajolniuk hozzá — hogy éjjel, miután átkutatták a kastélyt, Umbridge vissza akart menni Dumbledore szobájába, de a kőszörny nem engedte be. Az igazgatói szoba lezárta magát Umbridge előtt. — Ernie elvigyorodott. — Képzelhetitek, micsoda hisztit csapott a nyanya.
— Pedig biztos már elképzelte, hogy ott fog trónolni Dumbledore szobájában — szólt gonosz mosollyal Hermione, mikor a kastély bejárati lépcsőjéhez értek. — Basáskodni akar a tanárok fölött az undok, felfuvalkodott, hataloméhes vén…
— Biztos, hogy be akarod fejezni ezt a mondatot, Granger?
Draco Malfoy lépett ki az egyik ajtó mögül, Crakkal és Monstróval a nyomában. Valaminek roppantul örülhetett, mert csak úgy ragyogott sápadt, hegyes arca.
— Sajnos le kell vonnom öt-öt pontot a Griffendéltől és a Hugrabugtól — nyekeregte.
— Csak a tanárok vonhatnak le pontokat, Malfoy — vágta rá Ernie.
— És ha elfelejtetted volna, mi is prefektusok vagyunk — sziszegte Ron.
— Tudjuk, hogy a prefektusok nem vonhatnak le pontokat, Gólkirály — felelte vigyorogva Malfoy. Crak és Monstro bután göcögött. — A Főinspektori Különítmény tagjai viszont…
— Minek a tagjai? — fortyant fel Hermione.
— Főinspektori Különítmény, Granger — ismételte Malfoy, és rámutatott egy kis ezüst F betűre, amit a prefektusi jelvénye alá tűzve viselt. — Umbridge professzor személyesen választott ki minket a minisztériumot támogató diákok közül… Na szóval a Főinspektori Különítmény tagjainak joguk van pontokat levonni a házaktól. Öt pontba kerül, hogy tiszteletlenül beszéltél az új igazgatóról, Granger. Macmillan, te ellentmondtál nekem, az is öt pont. Tőled is öt pont, Potter, mert nem tetszik a képed. Nincs betűrve az inged, Weasley, mínusz öt pont. Ja, és még tíz pont a Griffendéltől, Granger, mert sárvérű vagy.
Ron pálcát rántott, de Hermione elkapta a csuklóját.
— Hagyd, Ron!
— Nagyon helyes, Granger — sziszegte Malfoy. — Új igazgató, új szabályok… Potty, Gólkirály, legyetek jó kisfiúk…
Azzal kacagva faképnél hagyta Harryéket. Crak és Monstro engedelmesen loholtak utána.
— Tuti, hogy csak blöffölt — rázta a fejét Ernie. — Az nem lehet, hogy Malfoy pontokat vonhat le… az nevetséges lenne… teljesen aláásná a prefektusi rendszert.
Harry, Ron és Hermione azonban addigra megfordultak, és ránéztek a bejárati csarnok falába süllyesztett négy hatalmas, homokóraszerű számlálóra. Reggel még a Griffendél és a Hollóhát vezetett holtversenyben. Azóta elfogyott az előnyük, s még most is, miközben Harryék odanéztek, három számlálóban egymás után röppentek fel a golyók az alsó üveggömbből a felsőbe. A Mardekár homokórájának zöld golyói ellenben meg se mozdultak.
— Ti is észrevettétek? — csendült Fred hangja.
A ikrek a márványlépcsőn érkeztek le a bejárati csarnokba, s csatlakoztak az eredményjelző órák előtt ácsorgó négyeshez.
— Malfoy most vont le tőlünk vagy ötven pontot — szólt dühösen Harry, a Griffendél órájában felröppenő golyókra meredve.
— Aha, Montague is próbálkozott az első szünetben — bólogatott George.
— Miért csak próbálkozott? — kapta fel a fejét Ron.
— Mert végül is nem tudta végigmondani, hogy hány pont és kitől — mesélte George. — Ugyanis némi unszolásra fejest ugrott az első emeleti volt-nincs szekrénybe.
Hermione rémülten nézett rá.
— Ebből nagyon nagy baj lesz, fiúk!
— Persze — felelte Fred — de csak ha majd Montague előkerül, addig pedig hetek is eltelhetnek. Nem tudjuk, hova küldtük… Egyébként meg eldöntöttük, hogy mostantól nem tiszteljük a házirendet.
— Mért, eddig talán tiszteltétek? — fintorgott Hermione.
— Hát persze! — méltatlankodott George. — Különben rég kirúgtak volna minket!
— Mindig is tudtuk, hol a határ — bólintott Fred.
— És csak óvatosan léptük át — tette hozzá George.
— Igazán nagy felfordulást soha nem csináltunk.
— De most? — kérdezte óvatosan Ron.
— De most… — kezdte George.
— …hogy Dumbledore elment… — folytatta Fred.
— …úgy illik, hogy az új igazgatót…
— …egy nagyobbacska balhéval köszöntsük.
— Eszetekbe ne jusson! — suttogta rémülten Hermione. — Umbridge gondolkodás nélkül kirúg titeket!
— Hát még mindig nem érted, Hermione? — mosolygott Fred. — Már egyáltalán nem izgat minket az iskola. Ha nem határoztuk volna el, hogy bosszút állunk Dumbledore-ért, most rögtön lelépnénk innen. Na de elég a fecsegésből — tette hozzá az órájára pillantva. — Mindjárt kezdődik az első felvonás. Ha tanácsolhatom, menjetek be a nagyterembe ebédelni, nehogy a tanárok rátok fogják, hogy benne voltatok a buliban.
— Milyen buliban? — kérdezte nyugtalanul Hermione.
— Nemsokára meglátod — felelte Fred. — Na nyomás, menjetek!
Fred és George sarkon fordultak, és hamarosan elnyelte őket a lépcsőn lefelé hömpölygő tömeg. Ernie aggodalmasan pislogni kezdett, motyogott valamit egy befejezetlen átváltoztatástan-leckéről, és eliszkolt.
— Amondó vagyok, tényleg tűnjünk el innen — szólt nyugtalanul Hermione. — Nem árt az óvatosság.
— Oké — bólintott Ron, és a három jó barát elindult a nagyterem ajtaja felé.
Harry épp csak egy pillantást vethetett a fehér gomolyfelhőkkel teli elvarázsolt mennyezetre, mikor valaki a vállára tette a kezét.
Megfordult, és azon kapta magát, hogy közvetlen közelről belebámul Frics mogorva képébe. Gyorsan hátrált három lépést, felvéve a legkisebb ajánlott távolságot a gondnoktól.
— Az igazgatónő beszélni akar veled, Potter — szólt vészjóslóan Frics.
— Nem én voltam — felelte automatikusan Harry, az ikrek tervezett akciójára gondolva. Frics állát néma nevetés remegtette meg.
— Rossz a lelkiismeretünk, mi? — morogta sípoló tüdővel. — Gyere velem!
Harry még egyszer ránézett aggódva pislogó barátaira, aztán vállat vont, és az éhes diákok hömpölygő áradatában utat törve visszament a bejárati csarnokba.
Frics szemlátomást remek hangulatban volt; dudorászva baktatott fel a márványlépcsőn, majd mikor az első emeletre értek, így szólt:
— Nagy változások lesznek itt, Potter.
— Sejtem — felelte mogorván Harry.
— Úgy ám… Hány évig szajkóztam hiába Dumbledore-nak, hogy túl elnéző veletek! — Frics sötéten felnevetett. — Neveletlen, komisz banda… Nem mertetek volna bűzpatronokat dobálni, ha tudjátok, hogy véresre korbácsolhatlak érte! Nem kerültek volna elő a fogas frizbik a folyosókon, ha a lábatoknál fogva fellógathattalak volna titeket a szobámban! De nem baj, nemsokára már megtehetem: készül a 29-es számú oktatásügyi rendelet… Mi több, Umbridge javaslatot nyújtott be a miniszterhez Hóborc száműzésére! Bizony, bizony, más világ lesz itt Umbridge alatt!
Umbridge kétségkívül jelentős engedményeket tett Fricsnek, hogy megszerezze a támogatását. A legrosszabb a dologban az volt, hogy a gondnok valóban hatékony fegyvernek bizonyulhatott, hiszen majdnem olyan jól ismerte a kastélybeli titkos átjárókat és búvóhelyeket, mint a Weasley ikrek.
— Itt is volnánk. — Frics Harryre meresztette a szemét, s közben hármat koppantott Umbridge szobájának ajtajára. — Meghoztam a Potter fiút, igazgatónő!
A szobában, ahol Harry oly sokszor megfordult a büntetőmunkák alkalmával, egyetlen dolog jelezte a lakója státusában történt változást: az íróasztal közelebbi szélén gerendavastag fadarab feküdt, s rajta aranybetűs felirat hirdette: IGAZGATÓNŐ. Harry fájó szívvel nézett az asztal mögötti falra: vasbilincsekkel rögzítve ott állt a Tűzvillám, valamint Fred és George seprűje.
Umbridge az asztalánál ült, és szorgalmasan írt valamit egy rózsaszínű pergamenlapra, de a belépők láttán felnézett munkájából, és szélesen elmosolyodott.
— Köszönöm, Árgus — szólt kislányosan pislogva.
— Nincs mit, asszonyom, nincs mit — dörmögte Frics. Olyan mélyen meghajolt, amennyire csak reumája engedte, majd kihátrált a szobából.
— Ülj le! — parancsolta egy székre mutatva Umbridge, aztán még néhány másodpercig folytatta a körmölést. Harry a dísztányérokon hancúrozó kiscicákat bámulta, s azon tűnődött, vajon miféle rémséget talált ki ezúttal a számára Umbridge.
— Nos… — szólt végül pennáját lerakva a tanárnő. Olyan tekintettel kezdte fürkészni Harryt, akár a béka a zaftos, kövér legyet. — Mit kérsz inni?
Harry azt hitte, rosszul hall.
— Tessék?
— Inni, Potter — ismételte mosolyogva Umbridge. — Teát? Kávét? Töklevet?
Minden szónál intett egyet a pálcájával, s az italok sorban megjelentek az asztalon.
— Köszönöm, nem kérek semmit — felelte Harry.
— De én szeretném, ha innál valamit — mondta immár fenyegető mézesmázossággal Umbridge. — Válassz!
Harry vállat vont.
— Jó… akkor teát kérek.
Umbridge felállt, és Harrynek hátat fordítva körülményesen tejet töltött a forró italba. Aztán sötét mosollyal az arcán visszadöcögött az íróasztalhoz.
— Tessék — adta át a csészét Harrynek. — Idd meg, mielőtt kihűl. Nos, Potter… a tegnapi kellemetlen események után úgy gondoltam, jó lesz, ha elbeszélgetünk egy kicsit.
Harry hallgatott. Umbridge visszaült a helyére, és várt. Hosszú percek teltek el így.
— Nem iszod a teát — szólalt meg végül a főinspektor.
Harry a szájához emelte a csészét — aztán leeresztette. Az egyik giccses festett kiscica nagy, kerek kék szeme Rémszem Mordon varázsszemére emlékeztette, s eszébe jutott, mit szólna Mordon, ha megtudná, hogy ő, Harry önszántából megivott valamit, amivel ellenség kínálta.
— Mi a baj? — kérdezte szemét meresztve Umbridge. — Cukrot is kérsz bele?
— Nem.
Harry megint felemelte a csészét, és úgy tett, mintha beleinna, de valójában összeszorította ajkát. Umbridge lassan pislogott egyet, és még szélesebbre húzta a száját.
— Jól van — suttogta. — Kitűnő. Akkor hát… — Előredőlt a székben. — Hol van Albus Dumbledore?
— Fogalmam sincs — felelte gondolkodás nélkül Harry.
— Igyál csak, igyál! — unszolta Umbridge, még mindig mosolyogva. — Hagyjuk a gyermeteg játékokat, Potter. Tudom, hogy tudod, hova menekült Dumbledore. Kezdettől fogva cinkosok voltatok ebben az ügyben. Gondolj rá, milyen helyzetben vagy, Potter…
— Nem tudom, hol van — ismételte Harry, s újra úgy tett, mintha inna a teából.
Umbridge árgus szemekkel figyelte mozdulatait.
— Hát jó — szólt savanyú képpel. — Akkor azt mondd meg nekem, hol található Sirius Black.
Harry gyomra összerándult, s a kezében csilingelve táncolni kezdett a csészealjon fekvő teáskanál. Újból ivást színlelt, s a forró folyadék csukott szája mellett a talárjára csordult.
— Nem tudom — felelte, egy kicsit túlzottan is sietve.
— Potter — szólt Umbridge — hadd emlékeztesselek rá, hogy én voltam az, aki októberben kis híján elkaptam Blacket a Griffendél-toronybeli kandallóban. Nagyon jól tudom, hogy veled találkozott. Ha bizonyítékom is volna rá, már egyikőtök sem lenne szabadlábon, arra mérget vehetsz. Megismétlem a kérdést: hol van Sirius Black?
— Nem tudom — felelte emelt hangon Harry. — Fogalmam sincs.
Ezután olyan sokáig néztek farkasszemet egymással, hogy Harrynek könnybe lábadt a szeme. Végül Umbridge elunta a dolgot, és felállt.
— Rendben, Potter, egyelőre hiszek neked, de jól jegyezd meg: én itt a minisztérium hatalmát testesítem meg. A Roxfort és a külvilág közti kommunikáció minden formáját ellenőrzésünk alatt tartjuk. A Hop Rendszerfelügyelet folyamatosan figyeli a kastélybeli tüzeket — kivéve persze az enyémet. A Főinspektori Különítmény tagjai minden bejövő és kimenő levelet elolvasnak. Frics úr figyel minden titkos ki- és bevezető utat. Ha csak a legapróbb bizonyítékot…
Bamm!
A robajba a szoba padlója is beleremegett. Umbridge-nek megroggyant a térde. Támaszt keresve elkapta íróasztala peremét, s elkerekedett a szeme a rémülettől.
— Mi volt ez!? — hördült fel, és az ajtó felé fordult. Harry kihasználta az alkalmat, és sebtében beleöntötte csészéje tartalmát a legközelebbi szárazvirágos vázába. Eközben valahol alattuk futkosás zaja és sikoltozás hangzott fel.
— Menj vissza ebédelni, Potter! — förmedt rá Harryre Umbridge, majd kivont pálcával az ajtóhoz sietett, és kiment. Harry adott neki néhány másodperc előnyt, aztán ő is elindult, hogy megnézze, mi a okozta a felfordulást.
Nem kellett sokáig keresgélnie. Egy emelettel lejjebb teljes volt a káosz: valaki (és Harry sejtette is, hogy ki) begyújtott egy jókora ládára való bűvös tűzijátékot.
A folyosók mennyezete alatt zöld és arany szikrákból álló sárkányok úsztak, lángnyelveket okádva és visszhangzó durranások közepette; öt méter átmérőjű, harsány rózsaszín kerekek zúgtak el a fejek fölött, akár megannyi repülő csészealj; ragyogó, ezüstös csóvájú rakéták röpködtek falról falra pattogva; megbűvölt csillagszórók csúnya szavakat írtak a levegőbe; bármerre nézett Harry, mindenütt petárdák robbantak — s mindeme pirotechnikai csodák, ahelyett hogy idővel kiégtek, elhalványodtak vagy fáradtan a földre hullottak volna, szemlátomást percről percre nagyobb energiára és lendületre tettek szert.
Frics és Umbridge megkövülten álltak a lépcsőn. Harry épp akkor nézett rájuk, mikor az egyik nagyobbfajta kerék, a szűk folyosót megunva félelmetes vijjogással feléjük röppent: Umbridge és Frics rémült ordítással lebuktak. A tüzes kerék elzúgott a fejük felett, majd az ablakot kitörve távozott az épületből, és a szabadban folytatta a légibemutatót. Eközben több sárkány és egy vészesen füstölgő hatalmas vörös denevér a folyosó végi nyitva hagyott ajtón át a második emelet felé vette az irányt.
— Gyerünk, Frics, gyerünk! — visította Umbridge. — Ha nem csinálunk valamit, ezek szétszélednek az egész iskolában! Stupor!
Az Umbridge pálcája végéből kiröppenő piros sugárnyaláb eltalálta az egyik rakétát. Csakhogy az ahelyett, hogy megdermedt volna a levegőben, felrobbant — méghozzá akkora erővel, hogy lyukat ütött egy mezőn álló kicicomázott boszorkány portréján.
A festményalaknak az utolsó pillanatban sikerült kiugrania képéből; néhány másodperc múlva aztán felbukkant a szomszédos festményben, ahol két kártyázó varázsló sietve felállt, hogy helyet szorítson neki.
— Ne kábítsa őket, Frics! — kiabálta dühösen Umbridge, mintha nem is ő, hanem a gondnok mondta volna ki a varázsigét.
— Rendben, asszonyom! — zihálta sípoló tüdővel Frics, aki kvibli lévén, előbb tudta volna lenyelni, mint megátkozni a tüzes rakétákat. Odarohant egy közeli szekrényhez, elővett belőle egy ócska seprűt, és vadul csapkodni kezdett vele a rakéták felé. A vesszőköteg azonban másodpercek alatt tüzet fogott.
Harry úgy döntött, hogy eleget látott. Behúzta a nyakát, és nevetve eliramodott az egyik falikárpit felé, ami mögött tudta, hogy rejtekajtó nyílik. Az ajtón besurranva azután szembe találta magát az ikrekkel, akik onnan hallgatták Umbridge és Frics kiabálását, és szemlátomást kitűnően szórakoztak.
— Szép munka — szólt fojtott hangon Harry. — Szuper… Ha megjelentek a piacon, dr. Filibuster bezárhatja a boltot…
— Kösz — suttogta könnyeit törölgetve George. — Remélem, megpróbálja eltüntetni őket! Attól tízfelé osztódnak!
A tűzijátékok a délután folyamán a kastély minden zugába eljutottak, s bár nemegyszer megzavarták az órákat — különösen a petárdák — egyetlen tanár sem bosszankodott miattuk.
— Ejnye, ejnye — szólt gúnyosan McGalagony, mikor az egyik tűzokádó és durrogó sárkány berepült az átváltoztatástan-terembe.
— Brown kisasszony, legyen szíves, szaladjon el az igazgatónőhöz, és mondja meg neki, hogy egy elszabadult tűzijáték röpköd a termünkben.
A vége az lett, hogy Umbridge professzor igazgatói minőségében első délutánját azzal töltötte, hogy teremről teremre rohangált az üzengető tanárokhoz, akik a jelek szerint a segítsége nélkül képtelenek voltak megszabadulni a bosszantó tűzijátékoktól. Miután az utolsó óráról is kicsengettek, és a társaság elindult a Griffendél-torony felé, Harry — nem kis örömére — egy zilált és megpörkölődött talárú Umbridge-et látott kitámolyogni Flitwick professzor tanterméből.
— Nagyon köszönöm, asszonyom! — cincogta utána Flitwick. — Természetesen magam is el tudtam volna bánni a csillagszórókkal, de a felhatalmazása nélkül nem mertem cselekedni!
Azzal vigyorogva becsapta az ajtót a fogát csikorgató főinspektor mögött.
A Griffendél-toronyban természetesen Fred és George voltak a nap hősei. Még Hermione is odaverekedte magát hozzájuk a tömegen keresztül, hogy gratuláljon nekik.
— Csodálatos tűzijáték volt! — lelkendezett.
— Kösz — felelte meglepett vigyorral George. — A Weasley-féle Futótűz-fantáziát mutattuk be. Csak az a baj, hogy a teljes készletet felhasználtuk. Most kezdhetjük elölről a melót.
— De megérte! — szólt Fred, szorgalmasan jegyezve a griffendélesek tömeges megrendeléseit. — Ha esetleg fel akarsz iratkozni a várólistára, közlöm, hogy öt galleon a Durrbele alapkészlet és húsz a Luxus Lángörvény…
Hermione visszatért Harryhez és Ronhoz, akik az asztalnál ülve úgy meredtek iskolatáskáikra, mintha arra várnának, hogy kiugorjanak belőlük a házi feladatok, és elkezdjék írni magukat.
— Lazítsunk egy kicsit ma este! — indítványozta vidáman Hermione, s az ablak előtt elhúzó ezüstfarkú Weasley-rakéta után nézett. — Péntektől húsvéti szünet van, rengeteg időnk lesz dolgozni.
Ron hitetlenkedve meredt rá.
— Jól vagy, Hermione?
— Most, hogy kérdezed — felelte nevetve a lány — tényleg egy kicsit… lázadósnak érzem magam.
Egy óra múlva, mikor felmentek Ronnal lefeküdni, Harry még mindig hallotta az elszabadult petárdák távoli durrogását, s már pizsamában volt, mikor egy csillagszóró beúszott a toronyablak elé, fáradhatatlanul rajzolva a levegőbe a KAKA szó betűit.
Ásítva bújt be a takaró alá. Szemüveg nélkül az ablak előtt el-elsuhanó tűzijátékokat a fekete égen felragyogó gyönyörű, titokzatos felhőkként érzékelte. Az oldalára fordult, és arra gondolt, vajon hogy érzi magát Umbridge pót-Dumbledore-ként eltöltött első napja után, s hogy mit fog szólni Caramel, ha meghallja, hogy a Roxfortban majdnem egy egész napig minden a feje tetején állt.
Erre a gondolatra elmosolyodott, és lehunyta a szemét…
Odakint a parkban a süvítő-durrogó tűzijátékok egyre messzebbre szálltak… vagy talán ő, Harry suhant egyre messzebbre tőlük…
Egyenesen berepült a Misztériumügyi Főosztályra vezető folyosóra. Sebesen közeledett a dísztelen fekete ajtóhoz… nyíljon ki… nyíljon ki…
Kinyílt. Harry belépett az ajtókkal szegélyezett, kerek terembe… átvágott rajta, nekitámasztotta tenyerét egy hasonló ajtónak, s az kitárult…
A következő terem téglalap alakú volt, és furcsa, gépszerű ketyegés töltötte be. A falakon fények táncoltak, de Harry nem állt meg szemügyre venni őket… tovább kellett mennie…
A terem végében újabb ajtó várta… az is feltárult az érintésére…
Az ajtó gyéren megvilágított, templomot idézően tágas és magas helyiségbe nyílt. A termet toronymagas polcok végtelen sora töltötte meg, s minden polc tele volt kicsiny, porlepte üveggömbökkel… Harry szíve a torkában dobogott… tudta, hova kell mennie… futni kezdett, de talpa nem vert zajt a hatalmas, üres teremben…
Van itt valami, ami nagyon kell neki…
Valami, amire sóvárogva vágyik… talán nem is ő, hanem valaki más…
Borzalmasan fájt a sebhelye…
Bamm!
Megzavarodva, dühösen riadt fel. A sötét hálóterem zengett a nevetéstől.
— Szuper! — kurjantotta Seamus, akiből csak a körvonalai látszottak az ablak előtt. — Asszem, az egyik kerék összeütközött egy rakétával. Olyan, mintha gyerekeik lennének, nézzétek!
Harry hallotta, hogy Ron és Dean kikecmeregnek takarójuk alól, s az ablakhoz sietnek. Ő maga továbbra is mozdulatlanul feküdt az ágyában. A sebhelyét égető fájdalom most végtelen csalódottsággal párosult. Úgy érezte, mintha megfosztották volna egy megígért csodálatos ajándéktól. Pedig már csak karnyújtásnyira volt tőle.
A Griffendél-torony ablakai előtt csillogó ezüst-rózsaszínű szárnyas malacok röpködtek. Harry csak feküdt, és várta, hogy a többi hálószoba lakóinak lelkes hujjogása kikergesse fejéből a gondolatot, hogy másnap este okklumenciaórára kell mennie.
Harry ébredésétől fogva attól rettegett, mit fog szólni Piton, ha tudomást szerez az álombeli sétájáról a Misztériumügyi Főosztály termeiben. Fájó bűntudattal döbbent rá, hogy az előző óra óta egyszer se gyakorolta az okklumenciát. Bár gyanította, hogy az elmúlt napok felkavaró eseményei után hiába is próbálta volna elérni a teljes nyugalom állapotát, tartott tőle, hogy Pitont nem hatja meg ez magyarázat.
Az órák alatt megpróbált gyakorolni egy kicsit, de nem sok sikerrel; valahányszor elhallgatott, és elkezdte száműzni gondolatait, Hermione mindjárt megkérdezte tőle, hogy mi baja, s végül maga is belátta, hogy nem célszerű épp akkor ürítgetni az elméjét, mikor a tanárok ismétlő kérdésekkel bombázzák az osztályt.
Vacsora után a legrosszabbra felkészülve indult el Piton szobájába. Még csak a bejárati csarnokban járt, mikor odaszaladt hozzá Cho.
— Menjünk oda! — szólt Harry, megörülve a lehetőségnek, hogy kissé elodázhatja találkozását Pitonnal. Az óriás homokórák felé intett a fejével. A Griffendélé már majdnem üres volt. — Minden rendben? Umbridge nem kérdezett téged a DS-ről, ugye?
— Nem, nem — felelte sietve Cho. — Csak azért… csak azt akartam mondani, hogy… Harry, én álmomban se hittem, hogy Marietta képes lesz elárulni minket…
— Na igen — dörmögte Harry. Szívesen hozzátette volna, hogy Cho jobban is megválogathatná a barátnőit. Sovány vigasz volt, hogy a legutóbbi hírek szerint Marietta még mindig a gyengélkedőn feküdt, és Madam Pomfrey minden addigi próbálkozása a pattanások eltüntetésére sikertelen maradt.
— Hidd el, nagyon kedves lány — folytatta Cho. — Most hibát követett el, de…
Harry szeme elkerekedett.
— Nagyon kedves lány!? Hibát követett el!? Beárult minket, Cho! Téged is!
— De hát… végül is megúsztuk. Tudod, hogy az anyukája minisztériumban dolgozik, nagyon nehéz neki…
— Ron apja is a minisztériumban dolgozik! — mérgelődött Harry. — És ha nem vetted volna észre, neki nincs ráírva az arcára, hogy áruló!
— Ez alattomos és undok dolog volt Hermione Grangertől! — csattant fel Cho. — Szólnia kellett volna, hogy rontás van azon a listán…
— Szerintem meg nagyon is jó ötlet volt- felelte dühösen Harry.
Cho elpirult, és csillogni kezdett a szeme.
— Hát persze, el is felejtettem… amit a csodálatos Hermione csinál, az csak jó lehet, igaz?
— Légy szíves, ne sírj megint — dörmögte Harry.
— Nem akartam sírni! — kiabálta Cho.
— Jó… akkor… jól van — motyogta békítően Harry. — Csak mert most elég bajom van anélkül is.
— Persze, törődj csak nyugodtan a sok bajoddal! — sziszegte dühösen Cho, azzal sarkon fordult, és elrohant.
Harry dohogva letrappolt az alagsorba vezető lépcsőn. Tapasztalatból tudta, hogy ha feldúltan érkezik az órára, az megkönnyíti az elméjében turkáló Piton dolgát — ennek ellenére még a pinceszoba ajtaja elé érve is azon gondolkodott, hogy mi mindent kellett volna még Cho fejéhez vágnia Mariettával kapcsolatban.
— Elkéstél, Potter! — mordult rá Piton, miután Harry becsukta maga mögött az ajtót.
A bájitaltantanár háttal állt neki. Szokásos óra előtti szertartását végezte: áthelyezte egyes gondolatait Dumbledore merengőjébe.
Mikor az utolsó ezüstfonál is a kőmedencébe került, Piton szembefordult Harryvel.
— Gyakoroltál? — kérdezte.
— Igen — hazudta Harry, figyelmesen szemlélve az íróasztal egyik lábát.
— Úgyis mindjárt kiderül, nem igaz? Elő a pálcát, Potter!
Harry felvette a szokásos kiinduló helyzetet: szembefordult az asztal túloldalán álló Pitonnal. Szíve szaporán vert: egyrészt a Cho iránti dühtől, másrészt a félelemtől, hogy Piton túl sokat tud majd kiszivattyúzni az agyából.
— Háromra — szólt szenvtelenül Piton. — Egy… kettő…
A szoba ajtaja döngve kicsapódott, és berontott rajta Draco Malfoy.
— Tanár úr! …Ó… bocsánat…
Malfoy meglepetten nézett Piton és Harry kettősére.
— Semmi baj, Draco — szólt higgadtan Piton. — Csak egy kis bájitaltan-korrepetálást tartok Potternek.
Harry akkor látta utoljára ilyen kéjesen vigyorogni Malfoyt, mikor Umbridge először megjelent Hagrid óráján.
— Nem is tudtam… — nyekeregte Malfoy, és gúnyosan megbámulta Harryt, aki érezte, hogy arca égővörösre gyúl. Sokért nem adta volna, ha Draco képébe ordíthatja az igazságot — de beérte volna azzal is, ha simán megátkozhatja az undok mardekárost.
— Hallgatlak, Draco — mondta Piton.
— Umbridge professzor küldött, tanár úr. A segítségét kéri. Megtalálták Montague-t. Be van szorulva egy vécékagylóba a negyedik emeleten.
— Hogy került oda? — mordult fel Piton.
— Nem tudom, tanár úr. Nem nagyon tudta elmondani.
— Megyek — bólintott Piton. — Potter, a foglalkozást holnap este folytatjuk.
Azzal kisietett a szobából. Malfoy még egyszer Harryre nézett, és odatátogta neki: — Bájitaltan-korrepetálás? — aztán követte Pitont.
Harry eltette pálcáját, és szintén indulni készült. A huszonnégy órányi haladéknak örült, annak viszont annál kevésbé, hogy Malfoy az egész iskolában szétkürtöli majd, hogy bájitaltan-korrepetálásra kell járnia.
Már elindult kifelé a szobából, mikor pillantása az ajtófélfára, s azon is egy táncoló fényfoltra esett. Megállt, és nézni kezdte a jelenséget: furcsán ismerősnek érezte, s néhány másodperc múlva rá is jött, honnan. A fényfolt hasonlított azokra, amelyeket utolsó álmában a Misztériumügyi Főosztály második termének falán látott.
Harry megfordult. A fényt az íróasztalon fekvő merengő vetítette az ajtófélfára. A kőmedence ezüstösfehér tartalma folyamatosan lüktetett és kavargott.
Piton gondolatai… a titkok, amelyeket kivett az elméjéből, hogy Harry még véletlenül se ismerhesse meg őket…
Növekvő kíváncsisággal bámulta a merengőt… Mi lehet az információ, amit Piton olyan féltve őriz?
Az ezüstös fényfolt megremegett. Harry tett két lépést az íróasztal felé, s közben lázasan töprengett. Talán Piton tud valami fontosat a Misztériumügyi Főosztályról, amit semmiképp sem akar megosztani vele?
Hátrapillantott a válla fölött. Szíve hevesebben vert, mint bármikor. Mennyi időbe telhet Pitonnak kiszabadítani Montague-t a vécéből? Vajon utána rögtön visszajön a szobájába, vagy elkíséri Montague-t a gyengélkedőre? Biztosan elkíséri… Montague a Mardekár kviddicscsapatának kapitánya, fontos Pitonnak, hogy gyorsan felépüljön.
Harry odalépett a merengőhöz, és belenézett. Hallgatózott, habozott, majd újra elővette pálcáját. A kinti folyosón csend honolt. Harry a pálca hegyével finoman megbökte a merengő tartalmát. Az ezüstös anyag sebesen kavarogni kezdett. Harry a kőedény fölé hajolt — az anyag átlátszóvá vált és az edény feneke eltűnt. Helyette egy terem képe jelent meg, ahova Harry ezúttal is mintha a mennyezetbe vágott kerek ablakon át nézett volna be… mi több, felismerni vélte a helyiséget: az a roxforti kastély nagyterme volt.
Harry lélegzete bepárásította Piton gondolatainak felszínét…
Szédülten forgott az agya… Őrültség lenne megtennie, amire olyan nagy kísértést érez… Remegni kezdett a keze… Piton bármelyik pillanatban beléphet… De ekkor eszébe jutott a kiabáló Cho meg Malfoy vigyorgó képe, és fellobbanó haragja vakmerővé tette…
Nagy levegőt vett, és belemerítette arcát Piton gondolataiba.
A szoba padlója azon nyomban megbillent, és fejjel előre beletaszította őt a merengőbe…
Hideg, sötét űrön át zuhant; teste vadul pörgött, azután egyszerre…
A nagyterem közepén állt. A házak étkezőasztalai most nem voltak sehol, helyettük több mint száz egyszemélyes asztal kapott helyet a teremben. Mindegyiknél egy-egy szorgalmasan körmölő diák ült. A teremben nem hallatszott más zaj, csak a pennák sercegése, és halk zörgés, mikor egy-egy diák megigazította az előtte fekvő pergament. A nagyteremben írásbeli vizsga folyt.
A magas ablakokon át besütött a nap, s a lehajtott fejek gesztenyebarnán, rézvörösen és aranysárgán világítottak a ragyogó fényben. Harry óvatosan körülnézett. Pitonnak valahol ott kell lennie…
Hiszen az ő emlékében jár…
Ott is volt; a Harry mögötti asztalnál ült. Harry szemügyre vette.
A tizenéves Piton vézna volt és sápadt, akár egy sötétben nevelt növény. Egyenes szálú, zsíros haja az asztalra lógott; írás közben olyan mélyen ráhajolt a pergamenre, hogy kampós orra egy centire se volt a laptól. Harry megkerülte az asztalát, beállt mögé, és elolvasta a pergamen fejlécét:
Tehát Piton az emlékben tizenöt vagy tizenhat éves lehet — körülbelül annyi idős, mint ő. Pennája csak úgy száguldott a pergamenen — dolgozata legalább két arasszal hosszabb volt, mint a szomszédaié, pedig apró betűkkel írt.
— Még öt perc!
A hangra Harry ijedten összerándult. Megfordult, és nem messze az asztalok között a kis Flitwick professzor feje búbját pillantotta meg. A tanár épp egy kócos, fekete hajú fiú mellett haladt el… egy nagyon kócos fiú mellett…
Harry olyan gyorsan indult el, hogy ha szilárd teste van, jó néhány asztalt feldöntött volna. Így viszont csak elsiklott — akár egy álomban — két asztal mentén, majd befordulva még egy mellett.
Közben a fekete hajú fiú tarkójára szegezte a szemét. A fiú most kihúzta magát ültében, letette pennáját, és felemelte a pergamenlapot, hogy átolvassa, amit írt…
Harry megállt az asztal előtt, és rámeredt tizenöt éves apjára.
Összeszorult a torka az izgalomtól. Olyan volt, mintha önmagát nézné, némileg átmaszkírozva: egyforma volt sovány arcuk, szájuk és szemöldökük, csak épp Jamesnek barna szeme s egy kicsit hosszabb orra volt, és nem hordott sebhelyet a homlokán. Haja viszont ugyanúgy égnek állt hátul, mint Harryé, keze akár a fiáé is lehetett volna, és mikor felállt, kiderült, hogy a magasságukban sincs nagy különbség.
James nagyot ásított, és felborzolta a haját. Vetett egy pillantást Flitwick professzorra, aztán megfordult a széken, és rávigyorgott egy másik fiúra, aki négy asztallal hátrébb ült.
Harryt újra elfogta az izgalom: a másik fiú Sirius volt. Addig unottan hintázott hátrabillentett székén, s most hüvelykujját feltartva intett Jamesnek. Kivételesen szép arcú fiú volt; fekete hajfürtjei olyan hanyag eleganciával hullottak a szemébe, amiről James vagy Harry nem is álmodhatott. A mögötte ülő lány sóvárogva nézett rá, de ő észre se vette. A lánytól két asztalnyira pedig — Harry gyomra megint összerándult az örömtől — Remus Lupin ült. Sápadt és nyúzott volt az arca (talán épp közeledett a holdtölte?); szemöldökét ráncolva olvasta elkészült dolgozatát, s közben az állát bökdöste pennája végével.
Vagyis Féregfarknak is ott kellett lennie valahol… Harry körülnézett, és szinte azonnal meg is találta az alacsony, hegyes orrú, egérhajú fiút. Féregfark szemlátomást nyugtalan volt; a körmét rágva meredt dolgozatára, a padlót kapálta cipője orrával, s időnként lopva belepillantott szomszédja munkájába.
Harry egy darabig nézte őt, aztán visszatért Jameshez, aki most egy darab pergamenre firkálgatott. Rajzolt már egy cikeszt, s most az L. E. betűket cikornyázta. Minek a rövidítése lehet? — tűnődött Harry.
— Pennát le! — sipította Flitwick professzor. — Te is fejezd be, Stebbins! Maradjatok a helyeteken, amíg beszedem a dolgozatokat! Invito!
A varázsszóra több mint száz pergamentekercs emelkedett a magasba, és röppent bele Flitwick kinyújtott karjába, hanyatt lökve a kis professzort. Többen felnevettek. Két diák, akik az első sorban ültek, odaléptek Flitwickhez, és a könyökénél fogva talpra állították őt.
— Köszönöm… köszönöm — zihálta a professzor. — Jól van, gyerekek, most már kimehettek!
Harry az apjára nézett. James gyorsan átsatírozta az L. E.-t, aztán felugrott a székről. Sietve a táskájába dugta pennáját meg a vizsgakérdéseket tartalmazó lapot, a táskát a vállára vetette, aztán csak állt, és várta Siriust.
Harry körülnézett, és megpillantotta Pitont, aki már elindult a bejárati csarnokba nyíló ajtó felé. Még menet közben is a vizsgakérdéseket olvasgatta. Válla csapottan lógott, teste egészében véve mégis szögletesnek tűnt; merev tagokkal, szaggatottan mozgott, akár egy pók — zsíros hajfürtjei táncoltak az arca előtt.
Csacsogó lányok egy csoportja most elválasztotta Pitont Jamestől, Siriustól és Lupintól. Harry beállt a lányok közé, így szemmel tarthatta Pitont, ugyanakkor hallhatta James és barátai beszélgetését.
— Hogy tetszett a tizedik kérdés, Holdsáp? — kérdezte Sirius, miután a négyes kilépett a bejárati csarnokba.
— Zseniális volt! — felelte Lupin. — Írd le a vérfarkas öt jellemzőjét! Klassz kérdés.
— És mondd, sikerült összeszedned a jellemző jegyeket? — kérdezte megjátszott aggodalommal James.
— Azt hiszem, igen — válaszolta nagy komolyan Lupin. A tölgyajtó felé araszoltak a napsütötte parkba igyekvő diákok tömegében. — Egy: a székemen ül. Kettő: az én ruháimat viseli. Három: Remus Lupinnak hívják.
Egyedül Féregfark nem nevetett.
— Én leírtam a hosszúkás pofát, a pupilla alakját meg a bojtos farkat — sorolta aggodalmas arccal. — De más nem jutott az eszembe…
— Mi van a te fejedben agy helyett, Féregfark? — mordult rá James. — Minden hónapban egy vérfarkassal rohangászol!
— Halkabban! — szólt rá Lupin.
Harry nyugtalanul hátranézett. Piton még mindig a közelükben ácsorgott, és továbbra is a feladatlapot bújta — de mivel ez az ő emléke volt, Harry feltételezte, hogy ha Piton a parkban másfelé indul, akkor ő, Harry se maradhat Jamesék mellett. Szerencsére azonban nem került sor az elválásra: mikor James és három barátja elindult a tó irányába, Piton követte őket — illetve úgy tűnt, csak megy, amerre a lába viszi, hiszen továbbra se nézett fel a feladatlapból. Harry néhány lépéssel előtte haladt, és Jameséket figyelte.
— Sétagalopp volt ez a vizsga — hallotta Sirius hangját. — Minimum kiválót fogok kapni rá.
— Azt hiszem, én is — mondta James, és előhúzott a zsebéből egy ficánkoló aranycikeszt.
— Ez meg honnan van?
— Lenyúltam — felelte lazán James. Játszani kezdett a fürge kis labdával: elengedte, hagyta, hogy fél méterre eltávolodjék tőle, aztán villámgyors mozdulattal elkapta. Félelmetesen gyors reflexei voltak. Féregfark tátott szájjal bámulta a mutatványt.
A társaság ugyanannak a tóparti bükkfának az árnyékában telepedett le, amelyik alatt Harry, Ron és Hermione fél éve egy vasárnapot töltöttek. Harry megint hátranézett, és örömmel látta, hogy Piton egy közeli bokor tövét választotta pihenőhelyül. Változatlanul az RBF-feladatlap kötötte le a figyelmét, úgyhogy Harry leülhetett a fűbe a bükk és a bokrok között, és zavartalanul figyelhette Jameséket.
A nagyteremből érkezett cseverésző lányok a parton telepedtek le; lehúzták cipőjüket és zoknijukat, és lábukat a napfénytől csillogó tó hűs vizébe mártották.
Lupin könyvet vett elő, és olvasni kezdett. Sirius a parkban sétáló diákokat nézegette; unott és kissé gőgös arcot vágott, de még ez is jól állt neki. James folytatta macska-egér játékát a cikesszel: egyre messzebbre engedte magától a kis labdát, mégis mindig sikerült a markába kaparintania. Féregfark tátott szájjal bámulta a virtuóz játékot, s a látványosabb mozdulatokat meg is tapsolta. Mikor ez már vagy öt perce így ment, Harry furcsállni kezdte, hogy apja nem szól rá Féregfarkra. Nem tudott más magyarázatot erre, mint hogy James élvezi a ráirányuló figyelmet. Az is feltűnt neki, hogy apja rendszeresen felborzolja a haját — mintha fontosnak tartaná, hogy mindig elég kócos legyen — és újra meg újra a parton üldögélő lányok felé pillant.
Sirius volt az, aki végül megelégelte az egyszemélyes cirkuszi előadást.
— Tedd már el azt a labdát! — szólt, miután Féregfark rikkantással jutalmazta James egy jól sikerült mozdulatát. — Féregfark mindjárt bepisil izgalmában.
Az említett kissé elpirult, James viszont csak vigyorgott.
— Ahogy parancsolod — felelte könnyedén, és zsebre dugta a cikeszt. Harry úgy érezte, hogy apja senki másnak a kérésére nem hagyta volna abba ügyességének fitogtatását.
— Unatkozom — mondta Sirius. — Bár már holdtölte lenne.
— Addig még van egy átváltoztatástan-vizsgánk — szólt ki Lupin a könyve mögül. — Ha nem tudsz mit kezdeni magaddal, kérdezd ki tőlem az anyagot. Tessék… — Azzal Sirius felé nyújtotta a könyvet.
Sirius undorodva felhorkant.
— Tartsd meg azt a salátát! Elegem van belőle.
— Találtam neked programot, Tapmancs — szólt halkan James. — Nézz csak oda…
Sirius a mondott irányba fordította a fejét. A következő pillanatban megdermedt, mint a vadászkutya, ha szimatot fog.
— Csodás — susogta. — Pipogyusz.
Harry követte Sirius pillantását.
Piton időközben felállt, és eltette az RBF-feladatlapot. Mikor kilépett a bokor árnyékából, és elindult a napsütötte füvön, Sirius és James fürgén talpra szökkent.
Lupin és Féregfark ülve maradtak: Lupin a nyitott könyvbe nézett, de szeme már nem követte a sorokat, és halvány ránc jelent meg két szemöldöke között. Féregfark tekintete Sirius, James és Piton között ugrált, s arca mohó izgalmat tükrözött.
— Hé, Pipogyusz! — szólt emelt hangon James.
Piton olyan gyorsan reagált, mintha számított volna a támadásra: eldobta táskáját, villámgyorsan benyúlt a talárja alá, és már félig kirántotta pálcáját, mikor James elkiáltotta magát:
— Capitulatus!
Piton pálcája felröppent négy méter magasra, majd halk zajjal a fűbe esett. Sirius ugatva felnevetett.
— Obstructo! — rikkantotta, s Piton, aki már ugrott volna elejtett pálcája után, elterült a fűben.
A közelben sétáló és üldögélő diákok mind Siriusék felé fordultak. Voltak, akik fel is álltak, és közelebb mentek, hogy jobban lássák az eseményeket. Néhány arc aggodalmat tükrözött, de a többség szemlátomást szórakoztatónak találta az egyenlőtlen küzdelmet.
Piton zihálva hevert a földön. James és Sirius előreszegezett pálcával közeledtek hozzá — James menet közben még egyszer hátrapillantott a tóparton ülő lányokra. Most már Féregfark is felállt; Lupint megkerülve néhány lépéssel közelebb ment Pitonhoz, s onnan meresztgette a szemét.
— Hogy sikerült a vizsga, Pipogyi? — kérdezte gúnyosan James.
— Néztem közben: az orra a pergament súrolta — jegyezte meg gonoszul Sirius. — Nem fogják tudni elolvasni a válaszaidat a zsírfoltoktól!
A közelben állók nevettek; Pitont szemlátomást általános ellenszenv övezte. Féregfark éles hangon vihogott. Piton megpróbált felállni, de csak vergődni tudott: az ártás láthatatlan béklyókba zárta tagjait.
— Várjatok csak… — zihálta, s közben gyűlölködve Jamesre meredt. — Várjatok csak…
— Mire várjunk? — kérdezte rideg gúnnyal Sirius. — Mire készülsz? Belénk törlöd az orrod?
Piton szitkok és rontások elhadart egyvelegével válaszolt, de mivel a pálcája nem volt nála, szavai hatástalanok maradtak.
— Ráfér egy kis mosás a mocskos szádra — mordult rá James. — Suvickus!
Piton szájából rózsaszínű szappanhab tört elő. Köhögni, öklendezni majd fuldokolni kezdett…
— Hagyjátok békén!
Sirius hátranézett a válla fölött. James szabad kezével gyorsan a hajába túrt, és megfordult.
A tóparti lánycsapat egyik tagja szólt rájuk. Vállára omló sűrű, sötétvörös haja volt, és élénkzöld, mandulavágású szeme — mint Harrynek.
Harry az édesanyjára ismert benne.
— Á, Evans — szólt James, az addiginál mélyebb, kellemesebb zengésű hangon.
Lily leplezetlen utálattal nézett rá.
— Hagyjátok békén! — ismételte. — Mit ártott nektek?
James a homlokát ráncolta, mintha eltűnődne a kérdésen.
— Vele, tudod, az a gond, hogy él…
Ezen többen nevettek, köztük Sirius és Féregfark is. Lupin ellenben még mindig a könyvébe meredt, és Lily sem értékelte a megjegyzést.
— Humorosnak tartod magad, Potter? — szólt megvetően. — Pedig tudod, mi vagy? Egy beképzelt, öntelt, undok, szadista alak! Szállj le Pitonról!
— Rendben, ha megígéred, hogy randizol velem — vágta rá James. — Áll az alku? Ígérj meg egy randit, akkor Pipogyi többé nem látja a pálcámat.
A hátráltató ártás hatása közben elmúlt, és Piton szappant köpködve mászni kezdett a pálcája felé.
— Előbb fogok az óriáspolippal randizni, mint veled — felelte Lily.
— Ez nem jött össze, Ágas — szólt Sirius, és újra Piton felé fordult. — Hé!
Piton pálcája azonban akkor már Jamesre szegeződött. Fénycsóva röppent, és Harry apjának arcán mély, vérző vágás támadt.
A sebből a talárjára fröccsent a vér. James megpördült a tengelye körül, s a következő villanás nyomán Piton már fejjel lefelé lógott a levegőben. A fejére hulló talár alól két krétafehér láb és egy megszürkült alsónadrág bukkant elő.
Az összeverődött kisebb tömegben sokan nevettek és tapsoltak.
Sirius, James és Féregfark a hasukat fogták a kacagástól.
Lily, akinek ugyancsak megrándult a szája sarka, gyorsan rászólt Jamesre:
— Tedd le, Potter!
— Kérésed parancs — felelte James, és az ég felé rántotta pálcáját. — Piton a fűbe zuhant, de nyomban felpattant, és már emelte is a pálcáját.
— Petrificus totalus! — harsogta Sirius, mire Piton vigyázzállásba dermedt, és eldőlt, akár a kivágott fa.
— Szálljatok le róla! — kiabálta Lily, és pálcát rántott.
James és Sirius pillantása a lány kezére ugrott.
— Hagyd ezt, Evans — szólt nyomatékos komolysággal James. — Nem akarok rontást küldeni rád.
— Akkor vedd le róla az átkot!
James nagyot sóhajtott, Piton felé fordult, és kelletlenül elmotyogta az ellenátkot.
— Tessék, parancsolj — szólt, miközben Piton feltápászkodott a földről. — Nagy szerencséd, hogy Evans itt van, Pipogyusz…
— Nem szorulok rá a mocskos sárvérűre!
Lily meghökkenve pislogott.
— Értem — szólt fagyosan. — Többet nem szólok bele. De ha van egy kis időd, mosd ki a gatyádat, Pipogyusz.
James Pitonra szegezte a pálcáját.
— Kérj bocsánatot Evanstől! — parancsolt rá.
— Nem kértem a segítségedet! — kiabálta James arcába Lily. — Semmivel nem vagy különb nála!
— Micsoda!? — hördült fel James. — Én sose neveznélek… tudod, minek!
— Folyton a hajadat túrod, hogy úgy álljon, mintha most szálltál volna le a seprűről, kapkodsz a hülye cikeszed után, a folyosón rontást küldesz mindenkire, aki épp nem szimpatikus neked! Akkora felfújt hólyag vagy, hogy seprű nélkül is repülhetnél! Hányok tőled, Potter!
Azzal Lily sarkon fordult, és elrohant.
— Evans! — kiabált utána James. — Evans, várj!
A lány azonban hátra se nézett.
James lebiggyesztette ajkát, és csalódását ügyetlenül leplezve megjegyezte:
— Fogalmam sincs, mi baja.
— Mintha burkoltan arra célzott volna, hogy egy cseppet beképzelt vagy, pajtás — ironizált Sirius.
— Persze, beképzelt — morogta dühösen James. — Naná…
Villant a pálca, és Piton újra fejjel lefelé lógott.
— Megnézzük, tud-e egyedül is repülni Pipogyusz gatyája?
Hogy James végül is levarázsolta-e Pitonról az alsónadrágot, azt Harry már nem tudta meg, mert ekkor valaki vasmarokkal megragadta a karját. Harry ijedt-fájdalmas nyögéssel oldalra kapta a fejét — és ekkor rémült csak meg igazán. A felnőtt Piton állt mellette, a dühtől elfehéredett arccal.
— Jól szórakozol?
Egy láthatatlan erő felfelé húzta Harryt. A napsütötte park képe elhomályosult, és jeges, koromfekete űr tódult a helyére. Harry még mindig a karján érezte Piton ujjait. Aztán egyszerre megszédült, mintha hátraszaltót csinált volna, majd talpa kőpadlóba ütközött, s ő ismét ott állt a bájitaltantanár dolgozószobájának homályában, a merengő mellett.
— Vége a műsornak — sziszegte Piton. — Tetszett, amit láttál, Potter?
Harry megpróbálta kiszabadítani zsibbadó karját a hosszú ujjak szorításából.
— Ne-nem — hebegte.
Piton ijesztő látványt nyújtott: arca falfehér volt, ajka remegett, fogai kivillantak vicsorba feszült szájából.
— Szórakoztató ember volt az apád, mi?
Vadul megrázta Harryt, akinek ettől kis híján lerepült a szemüvege.
— Én nem… nem tudtam…
Piton teljes erőből eltaszította Harryt, s ő egyensúlyát vesztve hanyatt esett a kőpadlón.
— Senkinek nem beszélsz arról, amit láttál! — üvöltötte Piton.
— Nem, dehogy… — felelte gyorsan Harry, és hátrálva feltápászkodott. — Nem mondom el…
— Kotródj innen! Kifelé! Soha többé nem merd betenni ide a lábad!
Harry eliszkolt az ajtó felé. Felrántotta az ajtót, kirohant, és meg sem állt, amíg három emelet távolságra nem került Pitontól. Akkor aztán zihálva nekidőlt a falnak, és megdörzsölte fájós karját.
Nem akart ilyen korán felmenni a Griffendél-toronyba, és ezúttal a legkevésbé se vágyott rá, hogy elmesélhesse élményét barátainak. Borzalmasan érezte magát; nem attól, hogy Piton ordított vele, hanem attól, hogy nagyon is jól tudta, milyen a nyilvánosság előtt megaláztatást szenvedni; attól, hogy tisztában volt vele, mit érzett Piton, mikor James rajta töltötte ki a dühét, és főként attól, hogy rá kellett döbbennie: az apja pontosan olyan öntelt és arrogáns volt, amilyennek Piton mindig is jellemezte.