— Tessék? — hebegte Harry.
— Lelépett! — sopánkodott kezeit tördelve Mrs. Figg. — Elment tárgyalni valakivel egy rakás üstről, ami „leesett egy teherseprűről”. Megmondtam neki, hogy elevenen megnyúzom, ha elmegy, és most nézd meg! Dementorok! Még szerencse, hogy szolgálatba állítottam Kormi urat! Na gyerünk, nincs idő fecsegni! Egy-kettő, gyorsan haza kell mennetek! Te jó ég, micsoda botrány lesz ebből! Megfojtom!
— De hát… — Harry számára majdnem olyan megdöbbentő volt megtudni, hogy a félbolond, macskaimádó szomszédasszony tudja, mik azok a dementorok, mint találkozni kettővel a sikátorban. — A néni… boszorkány?
— Kvibli vagyok, és ezt Mundungus is nagyon jól tudja. Hát hogy a macskába tudnálak megvédeni a dementoroktól!? Otthagyott téged teljesen őrizetlenül, pedig figyelmeztettem…
— Ez a Mundungus követett engem? Várjunk csak… Ő volt az! Ő dehoppanált a házunk előtt!
— Igen, igen, igen, de szerencsére beküldtem Kormit egy kocsi alá a biztonság kedvéért. Kormi azonnal szólt nekem, de mire a házatokhoz értem, te már eltűntél… És tessék… Uram, teremtőm, mit fog szólni ehhez Dumbledore? Hé! — ripakodott rá Dudleyra, aki még mindig hanyatt feküdt az aszfalton. — Emeld fel a hájas hátsód, egy-kettő!
— A néni ismeri Dumbledore-t? — kérdezte elkerekedett szemmel Harry.
— Persze, hogy ismerem, ki ne ismerné őt? Na gyere már, ha visszajönnek, nem tudok segíteni neked, egy árva tyúktojást se tudtam megbűvölni soha életemben!
Azzal az öregasszony lehajolt, megfogta Dudley egyik húsos karját, és húzni kezdte.
— Kelj már fel, te haszontalan hústorony! Talpra!
Dudley azonban vagy nem tudott, vagy nem akart felállni. Hamuszürke arccal, remegve feküdt a földön, és összeszorította a száját.
— Majd én felemelem.
Harry húzni kezdte Dudley fél karját, és nagy nehezen sikerült is talpra állítania unokatestvérét. Dudleyt azonban láthatólag az ájulás kerülgette. Apró szeme szédülten forgott, arcáról csorgott a verejték, és amint Harry elengedte a karját, el akart dőlni, mint egy fa.
— Gyerünk már! — türelmetlenkedett Mrs. Figg.
Harry átvetette a vállán Dudley fél karját, és a súly alatt roskadozva vonszolni kezdte unokatestvérét a kivilágított út felé.
Mrs. Figg előttük csoszogott, s aggódva kémlelte az utcasarkot.
— Legyen a kezedben a pálcád! — utasította Harryt, mikor kiértek a Wisteria sétányra. — Ne törődj most a Titokvédelmi Alaptörvénnyel, ebből már úgyis hatalmas botrány lesz. Ahogy ezeket ismerem, a bolhából is sárkányt csinálnak. Ott az a rendelet a kiskorúak bűbájgyakorlásának korlátozásáról… Pontosan ettől tartott Dumbledore… Mi az ott az utca végén? Ja, csak Rőtfülű… Nehogy eltedd a pálcádat, fiam! Hányszor mondjam még, hogy nem tudok segíteni neked?
Nem volt éppenséggel könnyű a pálcát is tartani, és közben Dudleyt is vonszolni. Harry bosszúságában jól oldalba döfte könyökével unokatestvérét, de ezzel se tudta rávenni őt az önálló helyváltoztatásra. Dudley teljes súlyával a vállára nehezedett, s széles talpa csak súrolta a földet.
— Miért nem tetszett elmondani, hogy kvibli tetszik lenni, Mrs. Figg? — kérdezte zihálva Harry. — Olyan sokszor jártam a néninél. Miért nem mondta el?
— Dumbledore megtiltotta. Rajtad kellett tartanom a szemem, de nem mondhattam semmit, mert még gyerek vagy. Ne haragudj, hogy annyit gyötörtelek, de Dursleyék nem engedtek volna át, ha azt látják, hogy jól érzed magad nálam. Nem volt könnyű, de… Jaj, istenem, istenem — kezdett újabb sápítozásba és kéztördelésbe az öregasszony — ha ezt Dumbledore megtudja! Hogy volt képes Mundungus magadra hagyni téged, mikor éjfélig ő volt szolgálatban? És most is, hol van!? Hogy értesítsem róla Dumbledore-t, hogy mi történt? Nem tudok hoppanálni.
— Van egy baglyom, azt kölcsönadhatom — nyögte Harry, s közben arra gondolt, vajon összeroppan-e a gerince Dudley súlya alatt.
— Semmit nem értesz, Harry! Dumbledore-nak a lehető leggyorsabban cselekednie kell! A minisztérium árgus szemekkel figyeli a kiskorúak bűbájgyakorlását! Hidd el nekem, már most tudják, mit csináltál!
— De hát dementorok támadtak ránk, muszáj volt varázsolnom. Az biztos jobban fogja izgatni a minisztériumot, hogy mit kerestek dementorok Little Whingingben, nem?
— Bár úgy lenne, kis drágám, de félek, hogy… Mundungus Fletcher… ! Ezért kitekerem a nyakad!
Hangos pukkanás hallatszott, és alkoholbűzzel keveredő hamutartószag áradt szét a levegőben. Ezzel egyidejűleg a semmiből ott termett egy zömök, borostás, szakadt felöltős férfi. Az illetőnek kurta ó-lába, hosszú, csapzott, rőt haja és bevérzett, táskás szeme volt — összességében úgy festett, mint egy szomorú basset-hound.
Kezében ezüstös szövetcsomót szorongatott — Harry nyomban felismerte, hogy az egy láthatatlanná tévő köpeny.
— Mi a hézag, Figgy? — kérdezte, miközben csodálkozva szemrevételezte a furcsa, hármas csoportot. — Inkónyitó nyista?
— Majd adok én neked inkónyitót! — visította Mrs. Figg. — Dementorok voltak itt, te sehonnai, semmirekellő tolvajfajzat!
— Dementorok…? — ismételte döbbenten Mundungus. — Dementorok, itten?
— Igen, itten, te rakás denevérpotyadék, itten bizony! Dementorok támadták meg a fiút a te szolgálati időd alatt!
— A ménkűbe… — dörmögte Mundungus. Felváltva Harryre és Mrs. Figgre nézett. — A ménkűbe, hát én csak…
— Elugrottál lopott üstöket venni! Pedig megmondtam, hogy ne menj el, igaz? Igaz!?
— Igen, de… — Mundungus szemlátomást roppant kényelmetlenül érezte magát. — Ilyen jó bótot ritkán lehet csinálni, no.
Mrs. Figg meglódította a bevásárlóhálót, és fültövön ütötte vele Mundungus Fletchert. A zörgésből és csattanásból ítélve a háló macskatápos konzerveket tartalmazhatott.
— Au! Hagyd abba! Szállj le rólam, eszelős vén banya! Szólni kell Dumbledore-nak!
— Igen… szólni… kell! — zihálta Mrs. Figg, és minden szónál újabb csapást mért a konzervekkel Mundungus valamely testrészére. — Lódulj… szólj… neki… és azt is… mondd el… mért… nem voltál… a helyeden!
— Ki ne ugorj a bőrödből, nyanya! — kiabálta Mundungus, karjával védve a fejét. — Megyek már, megyek!
Újabb pukkanás hallatszott, és a varázsló eltűnt.
— Remélem, Dumbledore békává változtatja! — dühöngött Mrs. Figg. — Gyerünk, Harry, mozgás! Mire vársz?
Harry úgy döntött, nem pazarolja maradék levegőjét arra, hogy elmondja, milyen nehezére esik minden egyes lépés Dudley jelentős súlyával a vállán. Inkább rántott egyet félájult unokatestvérén, és tovább vonszolta őt.
— Elkísérlek az ajtóig — szólt Mrs. Figg, mikor a Privet Drive sarkára értek. — Nem lehet tudni, nincs-e a közelben még egy-kettő… Szent szalmiákszesz, micsoda katasztrófa! És egyedül kellett elbánnod velük! Pedig Dumbledore azt mondta, mindenképp akadályozzuk meg, hogy varázsolj… Mindegy, ez már veszett seprű nyele… A köpkő el van vetve.
— Szóval… — zihálta Harry. — …Dumbledore… őröket állított rám?
— Még szép! — felelte ingerülten Mrs. Figg. — Azt hitted, hagy téged egyedül kóricálni a júniusi dolgok után? Te jó ég, édes fiam, nekem azt mondták, te szoktad használni a fejed…
— Na jó… Menj be szépen, és ne is gyere ki! — folytatta az öregasszony, mikor a négyes szám elé értek. — Ha jól sejtem, megkeresnek téged, inkább előbb, mint utóbb.
— És a néni mit csinál? — kérdezte gyorsan Harry.
— Hazamegyek, a legrövidebb úton — felelte Mrs. Figg, és borzongva körülnézett a sötét utcán. — Aztán várok az újabb utasításokra. Te meg maradj a házban! Jó éjszakát!
— Ne tessék még elmenni! Még azt sem tudom, hogy…
Mrs. Figg azonban addigra már elsietett klaffogó szövetpapucsában, a zörgő bevásárlóhálóval a kezében.
— Tessék várni! — kiáltott utána Harry. Ezernyi kérdést tudott volna feltenni akárkinek, aki kapcsolatban állt Dumbledore-ral.
Mrs. Figget azonban pillanatok alatt elnyelte a sötét éjszaka. Harry homlokát ráncolva dobott egyet a vállára nehezedő Dudleyn, majd lassan, nehézkesen elindult a házhoz vezető kerti ösvényen.
Az előszobában égett a villany. Harry visszadugta varázspálcáját farmerja derekába, megnyomta a csengőt, aztán csak nézte Petunia néni egyre növekvő sziluettjét, amit csúf szörnyalakká torzított a bejárati üvegajtó mintázata.
— Dudluska! De jó, hogy megjöttél, már kezdtem agg… Dudlus! Mi történt?
Harry vetett egy oldalpillantást Dudleyra, majd menekülésszerűen kibújt unokatestvére karja alól. Dudley egy másodpercig zöldre vált arccal, támolyogva meredt maga elé, aztán kitátotta a száját, és lehányta a lábtörlőt.
— Dudlus! Dudluskám, mi bajod? Vernon! Vernon!
Harry bácsikája kidöcögött a nappaliból. Harcsabajsza jobbra-balra mozgott, mint mindig, amikor izgatott volt. Szaporán szedte a lábát, hogy segítsen Petunia néninek átemelni Dudleyt a küszöbön és a hányadéktócsán.
— Rosszul van, Vernon!
— Mi a baj, fiam? Mi történt? Mrs. Polkiss külföldi teát itatott veled?
— Mitől vagy ilyen piszkos, kis drágám? A földön feküdtél?
— Várjunk… Csak nem raboltak ki, fiam?
Petunia néni felsikkantott.
— Hívd a rendőrséget, Vernon! Hívd a rendőrséget! Dudlus, kis drágám, nézz rá anyukára! Mit csináltak veled?
A nagy rémüldözés közepette senki nem vett tudomást Harryről, aki ennek kimondottan örült. Sikerült besurrannia a házba, mielőtt Vernon bácsi becsapta az ajtót, s miközben Dursleyék nagy zajosan a konyha felé kísérték fiukat, ő nesztelenül a lépcsőhöz osont.
— Ki bántott, fiam? Mondd meg a nevét! Megkapja a magáét, ne félj !
— Csitt! Mondani akar valamit, Vernon! Mondd bátran, Dudlus! Mondd meg anyukának!
Harry lába már a legalsó lépcsőfokon volt, mikor Dudleynak visszatért a hangja.
— Ő.
Harry megdermedt. Aztán összeszorította a fogát, és felkészült a robbanásra.
— Kölyök! Gyere ide!
Harry a félelem és a düh keverékével a lelkében levette lábát a lépcsőről, megfordult, és Dursleyék után indult.
A patyolattiszta konyha vakítóan világosnak tűnt a kinti sötétség után. Petunia néni egy székre segítette Dudleyt, aki még mindig zöld volt, és verejtékezett. Vernon bácsi megállt az edénycsöpögtető előtt, és gombszemét réssé szűkítve Harryre meredt.
— Mit csináltál a fiammal? — kérdezte fenyegetően.
— Semmit — felelte röviden Harry, bár nagyon jól tudta, hogy Vernon bácsi nem elégszik meg ezzel a válasszal.
— Mit csinált veled, Dudlus? — kérdezte remegő hangon Petunia néni, miközben egy vizes ruhával a hányást törölgette Dudley bőrdzsekijéről. — Talán… azt csinálta, kis drágám? Használta az izéjét?
Dudley lassan, remegő fejjel bólintott.
— Nem igaz! — csattant fel Harry, miután Petunia néni feljajdult, Vernon bácsi pedig felemelte az öklét. — Nem csináltam vele semmit. Nem én voltam, hanem…
Ebben a pillanatban egy kuvik röppent be a konyhaablakon, majd Vernon bácsi fejét éppen hogy kikerülve, átsuhant a konyhán, és Harry lába elé ejtett egy nagy pergamenborítékot, amit a csőrében hozott. Utána kecsesen visszakanyarodott, szárnya hegyével súrolta a hűtőszekrény tetejét, majd kirepült az ablakon, és eltűnt.
— Baglyok! — üvöltött fel Vernon bácsi, s miközben becsapta a konyhaablakot, halántékán lüktetni kezdett a jól ismert dühér. — Már megint baglyok! Nem tűrök több baglyot a házamban!
Harry azonban ekkor már a borítékot bontogatta. A szíve valahol az ádámcsutkája tájékán dobogott, mikor kinyitotta a levelet.
Kedves Potter Úr!
Titkos forrásokból arról értesültünk, hogy Ön patrónus-bűbájt hajtott végre ma 21 óra 23 perckor egy muglik által lakott övezetben, egy mugli személyes jelenlétében.
A kiskorúak bűbájgyakorlásának ésszerű korlátozásáról szóló rendelet fenti súlyos megsértése az Ön eltanácsolását vonja maga után a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolából. A minisztérium illetékesei rövidesen felkeresik Önt lakóhelyén pálcájának megsemmisítése céljából.
Mivel Ön a múltban már hivatalos figyelmeztetést kapott a Mágusok Nemzetközi Szövetsége Titokvédelmi Alaptörvényének megsértése miatt, sajnálattal kell közölnünk, hogy ügyében fegyelmi tárgyalásra kerül sor augusztus 12-én, 9 órakor. A fenti időpontban jelenjen meg a Mágiaügyi Minisztériumban.
Minden jót kívánunk!
Szívélyes üdvözlettel:
Mafalda Hopkirk
Mágiaügyi Minisztérium
Varázshasználati Főosztály
Harry kétszer is végigolvasta a levelet, s közben csak távoli sustorgásként érzékelte Vernon bácsi dühöngését és Petunia néni sápítozását. Jeges zsibbadás bénította meg az agyát, s tudatába mérgezett nyílvesszőként fúródott a szörnyű tény: kicsapták a Roxfortból! Mindennek vége. Soha többet nem mehet vissza.
Végül felemelte a fejét, és Dursleyékra nézett. Vernon bácsi püspöklila arccal üvöltött, és az öklét rázta, Petunia néni pedig hátulról támogatta Dudleyt, aki megint hányt.
Harry agya lassan magához tért átmeneti bénultságából. A minisztérium illetékesei rövidesen felkeresik Önt lakóhelyén, pálcájának megsemmisítése céljából. Egyetlen dolgot tehet: azonnal el kell menekülnie innen. Ötlete se volt, hova menjen, de egyet biztosan tudott: a pálcájára szüksége van, azt nem veszítheti el. Egy alvajáró gépies mozdulatával előhúzta a varázspálcát, és elindult kifelé a konyhából.
— Hova mész!? — kiabált utána Vernon bácsi. Harry nem felelt, mire a bácsi átcsörtetett a konyhán, és elállta az előszobába nyíló ajtót. — Még nem végeztem veled!
— Állj félre az utamból! — szólt rá csendesen Harry.
— Itt maradsz, és elmondod, hogy a fiam mitől…
Harry felemelte a pálcát.
— Ha nem engedsz ki, megátkozlak.
— Hiába fenyegetőzöl! — bömbölte Vernon bácsi. — Tudom, hogy nem használhatod az izédet, csak abban a bolondokházában, amit iskolának neveztek!
— Kirúgtak a bolondokházából — mondta Harry. — Úgyhogy azt csinálok, amit akarok. Három másodpercet kapsz. Egy… kettő…
Ekkor dörrenésszerű zaj töltötte be a konyhát. Petúnia néni felsikoltott, Vernon bácsi pedig rémülten lekuporodott a földre. Harry megint — aznap este már harmadszor — olyan zaj forrását kereste, amit nem ő okozott. Ezúttal nem kellett sokáig keresnie: kusza tollú, szédült gyöngybagoly ült a konyhaablak párkányán. A zajt az okozta, hogy teljes lendülettel nekirepült a csukott ablaknak. Harry ügyet se vetett Vernon bácsi dühödt Átkozott baglyok! kiáltásaira; odarohant az ablakhoz, és egyetlen rántással kinyitotta.
A bagoly felemelte a lábát, amire egy kicsiny pergamentekercs volt kötve, megrázta tollait, és abban a minutumban szárnyra kapott, amint Harry megszabadította a levéltől.
Harry remegő kézzel kibontotta a második üzenetet. A levelet fekete tintával, szemlátomást kapkodva írták.
Harry!
Dumbledore megérkezett a minisztériumba, megpróbálja elsimítani az ügyet. NE HAGYD EL A NAGYNÉNÉD HÁZÁT! NE VARÁZSOLJ TÖBBET! NE ADD SENKINEK ÁT A PÁLCÁDAT!
Dumbledore megpróbálja elsimítani az ügyet… Mit jelenthet ez? Dumbledore-nak hatalmában áll felülbírálni a minisztérium határozatát? Tényleg van rá esély, hogy mégis visszamehet a Roxfortba?
A remény apró lángocskája lobbant fel Harry lelkében — de a rémület gyorsan elfojtotta. Hogyan tartsa meg a pálcáját, ha nem varázsolhat? Párbajoznia kellene a minisztérium embereivel, annak pedig nemhogy eltanácsolás, de azkabani fogság lehet a vége.
Agya vadul zakatolt. Vagy elszökik, és megpróbál elbújni a minisztériumi emberek elől, vagy itt marad, és megvárja őket. Nagy volt a kísértés, hogy az előbbi megoldást válassza, de tudta, Mr. Weasley nem véletlenül tanácsolta, hogy maradjon a Dursley-házban. Egyébként is, Dumbledore-nak sokkal kínosabb ügyeket is sikerült már megoldania.
— Jól van… — szólt Harry. — Meggondoltam magam. Maradok.
Azzal lezuttyant a konyhaasztalhoz, és ránézett Petunia nénire meg Dudleyra. Viselkedésének hirtelen változása szemlátomást meghökkentette Dursleyéket. Petunia néni segélykérően pillantott Vernon bácsira, akinek a halántékán az eddiginél is vészesebben lüktetett a lila ér.
— Kitől jönnek ezek az átkozott baglyok? — mordult fel a bácsi.
— Az elsőt a Mágiaügyi Minisztériumból küldték, és közölték benne, hogy kicsaptak az iskolából — felelte egykedvűen Harry.
Közben hegyezte a fülét, hogy meghallja, ha közelednek a minisztérium emberei. Pillanatnyilag célszerűbbnek tűnt válaszolgatni Dursleyék kérdéseire, mint elviselni Vernon bácsi tombolását. — A második a barátom, Ron édesapjától jött, aki a minisztériumban dolgozik.
— Mágiaügyi Minisztérium? — hördült fel Vernon bácsi. — Magadfajták a kormányzatban? Hát persze, ez mindent megmagyaráz, ezért megy tönkre ez az ország!
Harry nem reagált. Vernon bácsi egy darabig farkasszemet nézett vele, aztán odavetette a következő kérdést:
— Na és miért csaptak ki?
— Mert varázsoltam.
— Ah-ha! — Vernon bácsi akkorát csapott a hűtőszekrényre, hogy annak kinyílt az ajtaja, és kipotyogtak belőle Dudley diétás édességei. — Szóval beismered! Mit műveltél Dudleyval!?
— Semmit — felelte Harry, most már kicsit türelmetlenebbül. — Nem én voltam, aki…
— De igen — nyögte váratlanul Dudley, mire Vernon bácsi és Petunia néni rögtön csendre intették Harryt, és fiuk fölé hajoltak.
— Folytasd, kisfiam… — biztatta Vernon bácsi. — Mit csinált veled?
— Mondd el nekünk, kis drágám! — susogta Petunia néni.
— Rám szegezte a pálcáját… — motyogta Dudley.
— Igen, de nem használtam… — kezdte türelmét vesztve Harry.
— Hallgass! — harsogta a Vernon-Petunia kórus.
— Folytasd, kisfiam — ismételte rángatózó bajusszal Vernon bácsi.
— Hirtelen sötét lett… — mondta rekedten Dudley, és megborzongott. — Sötét lett minden. Aztán dolgokat hallottam… a fejemben.
A bácsi és a néni elborzadva néztek egymásra. Jóllehet a világon a legjobban a mágiát utálták, a második helyen pedig azok a szomszédok álltak, akik többet locsoltak a tilalom ellenére, mint ők maguk — de feketelistájukon mindenképp előkelő hely jutott azoknak az embereknek is, akik hangokat hallanak. Szemlátomást az a szörnyű gyanújuk támadt, hogy Dudley elmebeteg lett.
— Miféle dolgokat hallottál, csillagom? — kérdezte sápadtan, könnytől csillogó szemmel Petunia néni.
Dudley azonban képtelen volt szavakba önteni élményét. Ismét megborzongott, és megrázta nagy, szőke fejét. Harryt az első bagoly érkezése óta érzett zsibbasztó félelme ellenére most bizonyos fokú kíváncsiság fogta el. Akit dementorok közelítenek meg, újra átéli élete legszörnyűbb pillanatait. Vajon milyen emlék tolakodhatott az elkényeztetett, undok, erőszakos Dudley fejébe?
— Miért estél el, fiam? — kérdezte Vernon bácsi. Szokatlanul csendesen beszélt, azon a hangon, amit súlyos betegek ágya mellett használ az ember.
— Elbotlottam — felelte erőtlenül Dudley. — Aztán…
Széles mellkasára mutatott. Harry értette, mire utal: a rémes hidegre, ami eltölti a tüdőt, amikor kiszippantják az emberből a reményt, az örömöt.
— Szörnyű… — nyögte Dudley. — Hideg. Nagyon hideg.
— Jól van — nyugtatta Vernon bácsi a fiát és egyben önmagát is.
Petunia néni Dudley homlokára tette a tenyerét, hogy megtapintsa, van-e láza. — Aztán mi történt, Dudlus?
— Olyan… érzés volt… mintha… mintha…
— Mintha soha többet nem tudnál örülni — fejezte be helyette Harry.
— Igen… — suttogta reszketve Dudley.
Vernon bácsi felegyenesedett.
— Úgy! — szólt, immár ismét emelt hangon. — Valami undok átkot szórtál a fiamra, hogy hangokat halljon, és azt higgye, hogy… hogy örök szenvedés vár rá, vagy ilyesmi, igaz!?
— Hányszor mondjam még? — fakadt ki Harry. — Nem én voltam! Dementorok tették!
— Micsodák…?!
— De-men-to-rok — szótagolta Harry. — Mégpedig kettő.
— Mi a kénköves ördög az a dementor?
— A varázslóbörtön, Azkaban őrei — szólt Petunia néni.
Szavai szinte visszhangzottak a beálló csöndben. A néni a szája elé kapta a kezét, mintha valami csúnyát mondott volna. Vernon bácsi kerekre tágult szemmel meredt rá. Harry majdhogynem elszédült. Mrs. Figg rendben van… — no de Petunia néni?
— Honnan tudod…? — kérdezte döbbenten.
Nagynénje szörnyű zavarban volt. Bocsánatkérően rápislogott Vernon bácsira, aztán lassan leeresztette a kezét, így lófogai ismét láthatóvá váltak.
— Egyszer régen… hallottam, mikor az a rémes alak beszélt róluk neki — nyögte ki végül a választ.
— Ha az édesapámra és az édesanyámra gondolsz, miért nem a nevüket mondod? — fortyant fel Harry.
Petunia néni meg se hallotta a közbeszólást, túlzottan el volt foglalva saját zavarával.
Harry döbbenten meredt rá. Petunia néni évekkel korábban egy dühkitörése alkalmával szánalmas különcnek nevezte Harry édesanyját, de ezen kívül soha, még véletlenül se tett említést nővéréről. Harry azon is csodálkozott, hogy a néni ilyen jól megjegyzett egy régen hallott, apró információt arról a varázsvilágról, aminek egyébként a létezéséről se volt hajlandó tudomást venni.
Vernon bácsi többször is eltátotta majd becsukta a száját, s csak azután sikerült elhörögnie, amit akart:
— Szóval… ezek… ezek a… demer… demicsodák… tényleg léteznek?
Petunia néni bólintott.
Vernon bácsi ránézett a nénire… aztán Dudleyra… aztán Harryre — mintha azt várta volna, hogy valaki végre elnevesse magát, és április bolondját kiáltson. Ezt azonban senki nem tette meg, így hát a bácsi megint kinyitotta a száját, de a további szavak megformálásának fáradságától megkímélte egy harmadik bagoly érkezése. A madár úgy zúgott be a nyitva maradt ablakon, akár egy tollas ágyúgolyó, és — Dursleyék nem kis rémületére — nagy szárnycsattogással leszállt a konyhaasztalra. Harry kikapta a csőréből a küldeményt, ami egy újabb, hivatalosnak tűnő levél volt.
A madár sietve távozott, Harry pedig feltépte a borítékot.
— Elég… volt… baglyok — dohogott Vernon bácsi, miközben az ablakhoz csörtetett, és megint becsapta.
Kedves Potter Úr!
Hozzávetőleg 22 perce kelt levelünkre utalva közöljük, hogy a Mágiaügyi Minisztérium átmenetileg érvényen kívül helyezte az Ön pálcájának megsemmisítésére vonatkozó határozatát. Ennélfogva megtarthatja pálcáját az augusztus 12-ére kitűzött fegyelmi tárgyalásig, és az annak során meghozandó jogerős ítélet megszületéséig.
A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakkollégium igazgatójával folytatott konzultáció után a minisztérium úgy rendelkezik, hogy az Ön eltanácsolásának kérdésében is a fenti tárgyaláson szülessék végleges döntés. Addig tanulói jogviszonyát tekintse felfüggesztettnek.
Szívélyes üdvözlettel:
Mafalda Hopkirk
Mágiaügyi Minisztérium
Varázshasználati Főosztály
Harry gyors egymásutánban háromszor olvasta végig a levelet.
Az információ, hogy kicsapatása az iskolából még nem eldöntött tény, kissé oldotta a kínzó szorítást a mellkasában. Félelme azonban korántsem szűnt meg, hiszen mostantól az augusztus tizenkettediki tárgyalás kimenetele miatt kellett aggódnia.
— Nos? — kérdezte Vernon bácsi, kizökkentve töprengéséből Harryt. — Mi újság? Eldöntötték, hogy mi lesz a büntetésed? Van nálatok halálos ítélet? — tette hozzá reménykedve.
— Beidéztek egy tárgyalásra — felelte Harry.
— És azon fognak elítélni?
— Meglehet.
— Akkor még van remény — morogta epésen a bácsi.
— Ha végeztünk, akkor én… — Harry felállt. Egyedüllétre vágyott, hogy végiggondolhassa a helyzetet, esetleg küldjön egy levelet Ronnak, Hermionénak vagy Siriusnak.
— Nem, egyáltalán nem végeztünk! — mennydörögte Vernon bácsi. — Azonnal ülj vissza!
— Mi baj van még? — kérdezte türelmetlenül Harry.
— Mi?! Dudley! — ordította a bácsi. — Tudni akarom, hogy mi történt a fiammal!
— Hát rendben… ! — ordított vissza Harry. Olyan dühös volt, hogy a kezében tartott pálca hegyéből piros és aranyszikrák pattantak ki. A jelenségtől mindhárom Dursley rémülten pislogni kezdett.
— Dudleyval a Magnolia köz és a Wisteria sétány közötti sikátorban álltunk — hadarta indulatával viaskodva Harry. — Dudley gúnyolódott velem, erre tényleg elővettem a pálcámat, de nem használtam. És akkor megjelent két dementor…
— Az ég szerelmére, mik ezek a demetoidok? — dühöngött Vernon bácsi. — Mi a ménkűt csinálnak?
— Mondtam már: kiszívják az emberből az örömöt — felelte Harry. — És ha megtehetik, megcsókolják az embert…
— Megcsókolják? — hörögte kidülledt szemmel Vernon bácsi. — Megcsókolják!?
— Igen, így mondják azt, amikor kiszívják az ember lelkét a száján át.
Petunia néni sikkantott egyet.
— A lelkét? De Dudleynak nem… Neki nem…
A néni vállon ragadta és megrázta Dudleyt, mintha ellenőrizni akarná, hogy ott lötyög-e még benne a lelke.
— Persze hogy nem vették el a lelkét — legyintett fásultan Harry. — Akkor nem így nézne ki.
— Elkergetted őket, igaz, fiam? — kérdezte nyomatékosan Vernon bácsi. Látszott, hogy szívesen visszaterelné a beszélgetést egy olyan szintre, ahol még követni tudja. — Megsoroztad őket, ahogy kell, igaz?
— Egy dementort nem lehet megsorozni — morogta fogcsikorgatva Harry.
— Akkor hogy menekült meg? — heveskedett Vernon bácsi. — Miért nem ürítették ki?
— Mert én a patrónus…
Huss! Szárnycsattogás közepette és kisebb koromeső kíséretében egy negyedik bagoly röppent ki a konyhai tűzhelyből.
— A tollas mindenségit! — bömbölte Vernon bácsi, és olyat tett, amit már rég nem: kitépett egy kisebb csomót a bajuszából. — Nem tűrök baglyokat a házban, nem tűröm őket, nem és nem…!
Harrynek azonban már a kezében volt a madár lábára erősített pergamentekercs. Szinte biztosra vette, hogy ez a levél Dumbledore-tól érkezett, és magyarázatot fog adni mindenre: a dementorok megjelenésére, Mrs. Figgre, a minisztérium viselkedésére, és benne lesz, hogy milyen lépéseket készül tenni. Így aztán, életében először, csalódottságot érzett, mikor Sirius kézírására ismert. Egy másodpercre behunyta a szemét a távozó bagoly által kevert korom- és porfelhő miatt, majd Vernon bácsi bagolyellenes monológját meg se hallva, elolvasta a levelet.
Arthur elmondta, mi történt. Történjen bármi, ne hagyd el a házat!
Harry ezt oly mértékben hiányos reagálásnak érezte, hogy megfordította a pergament, hátha a túloldalon folytatódik a levél. De nem folytatódott.
Ismét lábra kapott benne az indulat. Senkinek nem jut eszébe gratulálni hozzá, hogy segítség nélkül elkergetett két dementort? Miért olyan stílusban írnak neki, mintha felgyújtott volna egy házat, és csak azért nem kapna komolyabb szemrehányást érte, mert előbb el kell oltani a tüzet?
— …egy egész csipet… egy egész csapat bagoly fordult már meg a konyhánkban! Nem tűröm tovább, érted, kölyök?
— Nem én hívtam a baglyokat — védekezett Harry, markába gyűrve Sirius levelét.
— Tudni akarom az igazat! — harsogta Vernon bácsi. — Tudni akarom, mi történt! Ha a dermedorok bántották Dudleyt, akkor miért téged akarnak kicsapni? Csináltad azt az izét, magad is elismerted!
Harry mélyet sóhajtott. Kezdett megint sajogni a feje. Már nem akart semmi mást, csak végre megszabadulni Dursleyéktól.
— Elvégeztem a patrónus-bűbájt, hogy elkergessem a dementorokat — szólt, nyugalmat erőltetve a hangjába. — Ez az egyetlen fegyver ellenük.
— De hát mit kerestek egyáltalán azok a detektorok Little Whingingben? — kérdezte méltatlankodva Vernon bácsi.
— Nem tudom — rázta a fejét Harry. — Fogalmam sincs.
Most már úgy lüktetett a feje, mintha égetné a halogénlámpák fénye. Dühe elcsitult, s végtelen kimerültség vette át a helyét.
Dursleyék gyanakodva méregették.
— Te vagy az oka! — jelentette ki végül Vernon bácsi. — Csak miattad jöhettek ide. Csak miattad mehettek abba a sikátorba. Hiszen te vagy az egyetlen… az egyetlen… — Nem bírta rávenni magát, hogy kimondja a „varázsló” szót. — Az egyetlen ilyen a környéken.
— Nem tudom, miért jöttek.
Vernon bácsi szavai azonban megint felpörgették fáradt elméjét.
Tényleg, miért jöttek a dementorok Little Whingingbe? Lehet-e véletlen, hogy épp abban a sikátorban bukkantak fel, ahol ő volt? Küldte őket valaki? Lehet, hogy a dementorok kikerültek a Mágiaügyi Minisztérium ellenőrzése alól? Lehet, hogy otthagyták Azkabant, és csatlakoztak Voldemorthoz, ahogy Dumbledore megjósolta?
— Szóval ezek a demongolok az agyalágyultak fegyházát őrzik? — kérdezte Vernon bácsi, némileg csatlakozva Harry gondolatmenetéhez.
— Igen — felelte Harry.
Bár megszűnne a fejfájása, bár kiengednék a konyhából, hogy felmehessen a szobájába és gondolkodhasson…
— Hohó! Akkor azért jöttek, hogy letartóztassanak! — harsogta Vernon bácsi, olyan diadalmas hévvel, mintha megkérdőjelezhetetlen igazságot hirdetne ki. — Erről van szó, igaz, kölyök? Bujkálsz a törvény elől!
— Dehogy bujkálok — felelte olyan legyintéssel Harry, mintha egy bogarat hessegetne el.
— Akkor meg miért…?
— Biztosan ő küldte rám őket — motyogta Harry, inkább magának, semmint a bácsi kérdésére.
— Kicsoda? Ki az az ő?
— Voldemort nagyúr — felelte Harry.
Tompán érzékelte a helyzet abszurditását: Dursleyék, akik vinnyogva bújnak a sarokba a varázsló, mágia és varázspálca szavak hallatán, még csak meg se rezzentek tőle, hogy kimondta minden idők leggonoszabb varázslójának a nevét.
— Nagyúr… egy pillanat — szólt homlokát ráncolva Vernon bácsi, és malacszemében megcsillant valami rádöbbenésféle. — Ezt a nevet már hallottam… Ő volt az, aki…
— Aki megölte a szüleimet — fejezte be fásultan Harry.
— De hát neki vége! — vetette ellen Vernon bácsi, egy arcrándulással se utalva rá, hogy Harry szüleinek meggyilkolását szomorú témának tartaná. — Az a faragatlan óriás mondta. Vége, nincs többé.
— Visszatért… — nyögte lüktető aggyal Harry.
Nagyon furcsa volt ott állni Petunia néni sterilizált konyhájában, a legújabb típusú hűtőszekrény és a széles képernyős televízió között, és Voldemort nagyúrról csevegni Vernon bácsival. A dementorok feltűnése Little Whingingben mintha áttörte volna azt a láthatatlan falat, ami a szélsőségesen mágiamentes Privet Drive és a varázsvilág között magasodott. Harry két élete egyszerre összekeveredett, és az egész egyveleg a feje tetejére állt: Dursleyék a varázsvilágról érdeklődnek, Mrs. Figg ismeri Dumbledore-t, Little Whingingben dementorok cirkálnak, és ő, Harry talán soha nem térhet vissza a Roxfortba. A lüktetés a fejében szinte elviselhetetlenné fokozódott.
— Visszatért? — suttogta Petunia néni.
Úgy nézett Harryre, ahogy korábban soha. És Harry, életében először, egy pillanatig érezte, hogy Petunia néni az édesanyja húga. Nem tudta, miért ez jutott hirtelen az eszébe — talán mert a néni tekintete elárulta, hogy ő is sejti, milyen súlyú esemény Voldemort nagyúr visszatérése. Petunia néni még soha életében nem nézett így rá. A nagy, seszínű szempár (ami cseppet sem hasonlított Harry édesanyjának szeméhez) most ahelyett, hogy dühösen vagy undorodva összeszűkült volna, kerekre nyílt a félelemtől.
A tíz körömmel védett hazugság, amit Petunia néni egész életében hangoztatott — hogy nincs mágia és nincs más világ, csak az, amiben ő és Vernon bácsi élnek — egyszerre összeomlott, mint a kártyavár.
— Igen, visszatért — felelte Harry, a néninek címezve szavait. — Egy hónappal ezelőtt. Én magam láttam.
A néni védelmezően átkarolta Dudley bőrdzsekis vállát.
— Egy pillanat! — szólt Vernon bácsi, Harryre és Petunia nénire meredve. Szemlátomást mélyen megdöbbentette ez a hirtelen született érzelmi közösség felesége és unokaöccse között. — Álljon meg a menet! Azt mondod, visszatért ez a Voldemár nagyúr?
— Igen.
— Az, aki megölte a szüleidet?
— Igen.
— És dermedorokat küldött rád?
— Úgy tűnik.
— Értem. — Vernon bácsi ránézett holtsápadt feleségére, majd megint Harry felé fordult, és megigazította nadrágját. Közben lila képe egyre nagyobb lett, mintha felfújta volna magát. — Hát akkor végeztünk — jelentette ki, s ingén megfeszültek a gombok. — Tűnj el a házunkból, kölyök!
— Tessék…? — tátotta el a száját Harry.
— Jól hallottad: tűnj el! — váltott üvöltésbe Vernon bácsi, feleségét és fiát is megrémisztve. — Kifelé! Kifelé! Már évekkel ezelőtt meg kellett volna szabadulnom tőled! Szállodának használják a baglyok a házamat, felrobbannak a pudingok, romokban hever a fél nappali, Dudleynak malacfarka nő, Marge a mennyezetet veri, egy Ford Anglia röpköd a ház körül… Kifelé! Kifelé! Végeztem veled! Ne is lássalak többet! Nem tűrlek meg a házban, ha egy őrült vadászik rád, nem fogod életveszélybe sodorni a feleségemet és a fiamat, nem fogsz bajt hozni az egész családra! Ha a semmirekellő szüleidet akarod utánozni, hát csináld, de ne itt! Kifelé!
Harry lába a földbe gyökerezett. Bal kezében ott volt az összes levél: Mr. Weasleyé, Siriusé és a kettő a minisztériumtól. Történjen bármi, ne hagyd el a házat! NE HAGYD EL A NAGYNÉNÉD HÁZÁT!
— Süket vagy? — Vernon bácsi olyan közel hajolt hozzá, hogy Harry érezte az arcára fröccsenő nyálcseppeket. — Indulj! Fél órája még alig lehetett visszatartani! Most már nem állok az utadba! Tűnj el, és soha többet ne koszold a küszöbünket! Azt se tudom, eddig miért tűrtünk meg magunk között! Marge-nak volt igaza, árvaházba kellett volna dugni téged! A bolond jó szándékunk, azért van az egész! Azt hittük, ki tudjuk irtani belőled a tébolyt, normális embert tudunk faragni belőled, pedig tudhattuk volna, hogy ez nálad születési hiba! Elegem van a… baglyokból!
A kéményen át érkező ötödik madár olyan lendületes ívben röppent be, hogy súrolta a padlót, mielőtt hangos kuvikolással újra felemelkedett volna. Harry már nyújtotta a kezét a levélért, ami ezúttal piros borítékban érkezett, de a madár átsuhant a feje fölött, és egyenesen Petunia nénihez repült. A néni sikoltva lebukott, és karjai mögé rejtette arcát. A bagoly a fejére pottyantotta a levelet, majd egy elegáns kanyar után eltűnt a kéményben.
Harry már indult, hogy megszerezze a borítékot, de Petunia néni gyorsabb volt.
— Kinyithatod, ha akarod — szólt Harry — de úgyis hallani fogom, mi áll benne. Ez egy rivalló.
— Dobd el, Petunia! — hördült fel Vernon bácsi. — Ne nyúlj hozzá, veszélyes lehet!
— Nekem címezték — hebegte a néni. — Nekem, Vernon, nézd meg! Mrs. Petunia Dursley Privet Drive 4., konyha…
A néni zihált a rémülettől. A piros boríték közben füstölögni kezdett.
— Nyisd ki! — biztatta Harry. — Ess túl rajta! Úgyse kerülheted el.
— Nem…
Petunia néni keze vadul remegett. Rémülten körülnézett a konyhában, mintha a menekülést fontolgatná, de mielőtt megmozdulhatott volna, a levélből lángnyelvek csaptak ki. Erre felsikoltott, és eldobta a borítékot.
A lángoló levél az asztalra hullott, és a konyhát hátborzongató hang töltötte be:
— Ne feledd az utolsót, Petunia!
A nénit szemlátomást az ájulás környékezte. Leroskadt a Dudley melletti székre, és tenyerébe temette arcát. A boríték maradványai halkan sercegtek a hirtelen beállt csöndben.
— Mi volt ez? — szólalt meg rekedten Vernon bácsi. — Hogyhogy… miért… Petunia?
A néni néma maradt. Dudley eltátotta a száját, és fokozhatatlanul buta képpel bámult az anyjára. A csend már szinte fülsértő volt.
Harry is döbbenten nézte nagynénjét; még a fejében lüktető fájdalomról is megfeledkezett.
— Petunia drágám? — szólt ijedten Vernon bácsi. — Petunia?
A néni felemelte a fejét, és nyelt egyet. A keze még mindig remegett.
— A gyereknek… — szólt rekedten — …a gyereknek itt kell maradnia, Vernon.
— Mi-micsoda?
— Itt marad! — jelentett ki a néni, és felállt.
— De… de hát Petunia…
— Ha elzavarjuk, az feltűnik a szomszédoknak — folytatta a néni.
Bár az arca még mindig falfehér volt, gyorsan visszatért szokásos undok, parancsoló stílusához. — Kínos kérdéseket tennének fel, tudni akarnák, hova tűnt. Nem küldhetjük el.
Vernon bácsi leeresztett, mint a defektes autógumi.
— De Petunia drágám…
A néni ügyet se vetett férjére. Helyette Harryhez fordult.
— A szobádban maradsz! — adta ki a parancsot. — Nem mehetsz ki a házból. És most menj lefeküdni!
Harry nem mozdult.
— Kitől jött a rivalló?
— Ne kérdezősködj! — torkolta le Petunia néni.
— Kapcsolatod van a varázsvilággal?
— Azt mondtam, indulj lefeküdni!
— Mit jelentett az üzenet? Az utolsó mit ne felejtsd el?
— Menj lefeküdni!
— Hogyhogy…
— Nem hallottad, mit mondott a nagynénéd?! Indulj az ágyba!