— De hát miért nem lesz több okklumenciaórád? — kérdezte megütközve Hermione.
— Mondtam már — morogta Harry. — Piton azt mondta, megtanultam az alapokat, most már egyedül is tudok gyakorolni.
Hermionét nem nyugtatta meg a válasz.
— Már nincsenek furcsa álmaid? — kérdezte kétkedően.
— Csak ritkán — felelte Harry, kerülve a lány tekintetét.
— Szerintem meg Pitonnak addig kellene foglalkoznia veled, amíg nem uralod teljes biztonsággal az elmédet — jelentette ki indulatosan Hermione. — Hallgass rám, Harry, menj el hozzá, és kérd meg, hogy…
— Nem kérem meg — felelte nyomatékosan Harry. — És most már szállj le a témáról, jó?
A húsvéti szünet első napja volt. Hermione szokásos elfoglaltságát űzte: felkészülési ütemtervet szerkesztett két barátjának és magának. Harry és Ron hagyták, hadd csinálja — egyrészt mert nem volt kedvük vitatkozni vele, másrészt mert nem tartották kizártnak, hogy egyszer még hasznát veszik az időbeosztásnak.
Ron döbbenten konstatálta, hogy a vizsgákig már csak hat hetük van hátra.
— Hogy lehetsz ettől így meglepve? — kérdezte szemrehányóan Hermione, miközben egyenként megérintette pálcájával a kis négyzeteket Ron napirendjén, hogy azok az egyes tárgyaknak megfelelő színben villogjanak.
— Nem tom — felelte Ron. — Annyi minden történt… elrepült az idő.
— Tessék, készen van. — Hermione átnyújtotta Ronnak a pergament. — Ha követed ezt, nem lesz gondod a vizsgákon.
Ron savanyú képpel vette át a lapot, de mikor ránézett, felderült.
— Minden héten kaptam egy szabad estét!
— Igen, a kviddicsedzésre — bólintott Hermione.
Ron arcáról lehervadt a mosoly.
— Mi értelme edzenünk? — morogta csüggedten. — Kábé annyi esélyünk van rá, hogy megnyerjük idén a kviddicskupát, mint apának arra, hogy mágiaügyi miniszter legyen.
Hermione nem válaszolt. Rápillantott Harryre, aki üres tekintettel bámulta a klubhelyiség falát. Csámpás a lelógó kezét lökdöste a mancsával némi fültővakarás reményében.
— Mi a baj, Harry?
— Tessék?… Semmi.
Harry felkapta az asztalról A defenzív mágia elméletét, és úgy tett, mintha keresne valamit a tárgymutatóban. Csámpás felhagyott a kilátástalan próbálkozással, és összegömbölyödött gazdája széke alatt.
— Összefutottam ma Chóval — jegyezte meg Hermione. — Ő is eléggé ki van akadva… Megint veszekedtetek?
— Mi?… Ja, igen, igen — felelte Harry, kapva a felkínált magyarázaton.
— Mi volt a vita tárgya?
— Védte az áruló barátnőjét, Mariettát.
— Akkor meg is értem, hogy összevesztél vele! — heveskedett Ron. — Ha az a csaj nem nyom fel minket…
Azzal Ron indulatos szónoklatba kezdett Marietta Edgecomberól. Harry kimondottan hálás volt ezért: attól kezdve nem volt más dolga, mint dühös arcot vágni és beszúrni egy-egy „igen”-t vagy „így van”-t, mikor Ron levegőt vett — közben pedig zavartalanul rágódhatott azon, amit a merengőben látott.
Úgy érezte, felemészti lelkét a szörnyű emlék. Mindig is úgy tudta, hogy a szülei csodálatos emberek voltak, így hát soha meg se fordult a fejében, hogy amit Piton az apjáról mond, talán nem alaptalan rágalom. Hiszen annyian mondták, például Hagrid és Sirius is, hogy James fantasztikus ember volt! (Sirius, szólt egy gonosz kis hang Harry fejében. Hiszen láttad, hogy ő se volt különb…) Igaz, egyszer hallotta McGalagony professzor szájából, hogy James és Sirius az iskola zsiványai voltak, de a tanárnő a Weasley ikrek előfutárainak nevezte őket — Harry pedig nem tudta elképzelni Fredről és George-ról, hogy csak úgy kedvtelésből fellógassanak valakit… hacsak nem egy olyan embert, aki tényleg megérdemli… Malfoyt például…
Harry szívesen meggyőzte volna magát arról, hogy Piton megérdemelte, amit Jamestől kapott. De hát Lily meg is kérdezte: „Mit ártott nektek?”, és James erre csak annyit felelt: „Vele, tudod, az a gond, hogy él.” És James az egész összetűzést azért kezdte, mert Sirius unatkozott. Lupin még a Grimmauld téren elmesélte, hogy Dumbledore abban a reményben nevezte ki őt prefektusnak, hogy meg tudja fékezni barátait. Ám a merengőbeli jelenetben Lupin meg se próbálta leállítani őket.
Harry újra meg újra emlékeztette magát, hogy Lily igenis közbelépett. Ő jóérzésű lány volt. Viszont mindig megdöbbenéssel idézte fel magában, hogy milyen utálkozó arccal kiabált édesanyja Jamesszel — el sem tudta képzelni, hogyan juthattak el ezek után odáig, hogy összeházasodjanak. Egyszer-kétszer még az is megfordult a fejében, hogy apja talán kényszerítette Lilyt a házasságra…
Apja emléke már közel öt éve a vigasz, a lelkierő forrása volt számára. Valahányszor azt mondták neki, hogy hasonlít Jamesre, mindig dagadt a keble a büszkeségtől. Most pedig… megborzongott és elkeseredett, ha az apjára gondolt.
A húsvéti szünet idején naposabbra, melegebbre fordult az idő, de Harry a többi ötödévessel együtt a könyvtár és a tankönyvek rabságában sínylődött. Úgy tett, mintha rosszkedvének egyetlen oka a vizsgák közeledte lenne, s mivel a többi griffendéles is torkig volt már a magolással, az indoklást senki nem kérdőjelezte meg.
— Harry, beszélek hozzád, nem hallasz?
— Höh?
Harry körülnézett. A szélfútta hajú Ginny Weasley ült oda könyvtári asztalához. Vasárnap este volt; Hermione visszament a Griffendél-toronyba rúnatant ismételni, Ron pedig kviddicsedzésen volt.
— Szia — köszönt Harry, maga elé húzva könyveit. — Hogyhogy nem vagy edzésen?
— Vége — felelte Ginny. — Ronnak el kellett vinnie Slopert a gyengélkedőre.
— Miért, mi történt?
— Nem tudni pontosan, de gyanús, hogy fejbe kólintotta magát az ütőjével. — Ginny búsan sóhajtott. — Hagyjuk… Azért jöttem, mert csomagot kaptunk. Most jutott csak át az Umbridge-féle ellenőrzésen.
Ginny barna papírba csavart dobozt emelt az asztalra. A csomagon látszott, hogy kibontották, de a visszacsomagolására már nem fordítottak gondot. A tetején piros tintával ráfirkált üzenet állt: Ellenőrizve és engedélyezve: Roxforti főinspektor.
— Anya húsvéti tojásai — mondta Ginny. — Neked is küldött egyet… Tessék.
Azzal átadott Harrynek egy cukormázból formált cikeszekkel díszített, szép csokoládétojást, ami a felirat szerint egy csomag Bűvös Bizserét rejtett. Harry nézegetni kezdte a tojást — s egyszerre érezte, hogy gombóc mászik fel a torkában.
— Jól vagy, Harry? — kérdezte csendesen Ginny.
— Igen, persze — felelte elfúló hangon Harry. Annyira elszorult a torka, hogy az már fájdalmas volt. Fel sem tudta fogni, miért van ilyen hatással rá egy húsvéti tojás.
— Elég levertnek tűnsz mostanában — folytatta Ginny. — Hidd el, ha beszélnél Chóval…
— Nem Chóval akarok beszélni — morogta Harry.
— Hát akkor kivel? — kérdezte az arcát fürkészve Ginny.
— Hát…
Harry körülnézett, hogy nem hallhatja-e őket valaki. Madam Cvikker nem volt a közelben: néhány polccal odébb könyveket adott ki a rángatózó arcú Hannah Abbottnak.
— Siriusszal kellene beszélnem — dörmögte Harry. — De tudom, hogy lehetetlen.
Ginny még mindig kutató pillantással nézett rá. Harry, hogy kezdjen valamit a kezével, feltörte a csokoládétojást, és bekapott egy darabot belőle.
— Figyelj… — szólalt meg Ginny, miután ő is a szájába dugott egy darab csokit. — Ha tényleg annyira fontos, hogy beszélj Siriusszal, megtalálhatjuk a módját.
— Ugyan már! — legyintett fásultan Harry. — Umbridge figyelteti a tüzeket, elolvastatja a leveleinket…
— Ha az ember Fred és George mellett nő fel — csóválta a fejét Ginny — megtanulja, hogy mindent lehet, csak akarni kell. Persze egy kis bátorság sem árt.
Harry ránézett a lányra. Nem tudta, miért — talán az édesség hatására (Lupin mindig csokoládét ajánlott a dementorokkal való találkozás utáni hangulatjavításra), vagy csak mert végre hangosan kimondta, amire már egy hete vágyott — mindenesetre bizakodóbb hangulata támadt.
— Elment az eszetek? Mit csináltok ti itt!?
— Ajaj — cincogta Ginny, és felpattant a székről. — Elfelejtettem…
Madam Cvikker fenyegető rémként tornyosult az asztaluk fölé.
Ráncos arcát eltorzította a düh.
— Csokoládé a könyvtárban! — rikácsolta. — Kifelé! Kifelé! Kifelé!
Azzal előkapta a pálcáját. Harry és Ginny úgy menekültek ki a könyvtárból, hogy közben irgalmatlanul püfölték őket Harry rájuk uszított könyvei, táskája és tintásüvege…
A húsvéti szünet vége előtt — talán a közelgő vizsgák jelentőségét hangsúlyozandó — különböző varázslószakmákat reklámozó prospektusok, szórólapok és brosúrák bukkantak fel a klubhelyiség asztalain, a hirdetőtáblára pedig újabb értesítés került ki:
PÁLYAVÁLASZTÁSI TANÁCSADÁS
A húsvét utáni első tanítási hét során a házvezető tanárok rövid beszélgetés keretében pályaválasztási tanácsokkal látják el az ötödéves tanulókat.
Az egyes tanulók számára kijelölt időpontot az alábbi lista tartalmazza.
Harry kikereste a nevét a listán, így értesült róla, hogy hétfőn fél háromkor, a jóslástanóra kellős közepén kell megjelennie McGalagony szobájában. Ezek után a szünet utolsó hétvégéjét a többi ötödéveshez hasonlóan jórészt a rendelkezésükre bocsátott információs anyagok böngészésével töltötte.
— A gyógyítói pálya nem nekem való — jelentette ki vasárnap este Ron, a Szent Mungo csontos-pálcás logóját viselő szórólappal a kezében. — Azt írják, a jelentkezés feltétele a legalább V eredménnyel letett RAVASZ bájitaltanból, gyógynövénytanból, átváltoztatástanból, bűbájtanból és sötét varázslatok kivédéséből. Megáll az eszem… Ezek csak zseniket vesznek fel?
— A gyógyítás felelősségteljes munka — jegyezte meg Hermione, aki egy rózsaszín-narancs szórólapot böngészett, mely a következő címet viselte: „Foglalkozz hivatásszerűen a muglik egzotikus világával!” — A muglikapcsolatok intézéséhez viszont nem kell más, csak egy sima RBF mugliismeretből. „Sokkal fontosabb az elhivatottság, a tolerancia és a humorérzék!”
— Aki a bácsikámmal akar kapcsolatot tartani, az nem sokra megy a humorérzékével — jegyezte meg fintorogva Harry. — Annak inkább félreugrási érzékre van szüksége. — Ő maga épp a varázsbanki munkakörökről szóló ismertetőt olvasgatta. — Ezt hallgassátok meg:
„Szereted a nagy utazásokat, a kalandot, és vonz a veszélyarányos részesedés a talált kincsekből? A Gringotts Varázslóbank fantasztikus lehetőségekkel kecsegtető külföldi munkát ajánl mindazoknak akiket érdekel az átoktörői munka!” De vizsgát kérnek számmisztikából. Te jelentkezhetnél erre, Hermione.
— Nem érdekel a bankszakma — felelte szórakozottan Hermione, aki időközben már a „Képességet érzel magadban biztonságiőr-trollok kiképzésére?” című szórólapot tanulmányozta.
— Hahó! — köszönt rájuk valaki.
Harry megfordult — Fred és George ült le az asztalukhoz.
— Ginny említett valamit… — szólt Fred, és lazán feldobta két lábát az asztalra, aminek következtében a Mágiaügyi Minisztérium álláshirdetései a padlón kötöttek ki. — Azt mondja, beszélni akarsz Siriusszal.
— Tessék? — szisszent fel Hermione, s keze megállt a levegőben, félúton az „Ugorj fejest a mélyvízbe! Vár a Mágikus Balesetek és Katasztrófák Főosztálya!” című szórólapok kupaca felé.
— Aha — felelte megjátszott könnyedséggel Harry. — Igen, gondoltam, ha lehet…
— Te nem vagy ép! — nézett rá döbbenten Hermione. — Miközben Umbridge a tüzekben kotorászik és hajkurássza a baglyainkat?
George elvigyorodott, és nyújtózkodni kezdett.
— Szerény véleményünk szerint a dolog megoldható — mondta. — Csak egy kis figyelemelterelés kell hozzá. Gondolom, feltűnt nektek, hogy a húsvéti szünet idején önmegtartóztatást gyakoroltunk balhéfronton.
— Feltettük magunknak a kérdést: illik-e lármázni, mikor mindenki pihen? — vette át a szót George. — Nem illik, feleltük magunknak. És hát persze senkit nem akartunk zavarni a szorgalmas tanulásban…
George szenteskedően rábiccentett Hermionéra, akit szemlátomást meglepett ez a fajta figyelmesség az ikrek részéről.
— No de holnaptól megint vár a munka! — folytatta lendületesen Fred. — És ha már úgyis esedékes egy kis felfordulás, miért ne úgy időzítsük, hogy Harry közben elcseveghessen Siriusszal?
— Ezzel nincs is baj. — Hermione ismét elővette a végtelen türelmű gyógypedagógus stílusát. — Odáig rendben van, hogy elterelitek Umbridge figyelmét, de hol beszélhetne Harry Siriusszal?
— Umbridge szobájában — adta meg a választ Harry.
Két hete töprengett a problémán, és ez volt az egyetlen lehetséges megoldás, ami eszébe jutott. Umbridge maga mondta neki, hogy az ő tüze az egyetlen az iskolában, amit nem tartanak megfigyelés alatt.
— Elment az eszed? — suttogta elszörnyedve Hermione.
Ron letette a gombaspóra-kereskedői pályát népszerűsítő szórólapot, és aggódva hegyezte a fülét.
— Nem, nem ment el — felelte vállat vonva Harry.
— Egyáltalán hogy akarsz bejutni a szobájába?
Harry készen állt a válasszal.
— Sirius késével.
— Mivel?
— Tavaly karácsonyra kaptam Siriustól egy kést, ami minden zárat kinyit — magyarázta Harry. — Szóval még ha meg is bűvölte az ajtót, hogy az alohomorára ne nyíljon ki — és biztos megbűvölte…
Hermione Ronhoz fordult.
— Te mit szólsz ehhez? — kérdezte indulatosan, arra a jelenetre emlékeztetve Harryt, mikor Mrs Weasley férje támogatását próbálta kicsikarni az első Grimmauld téri vacsora közben.
— Nem tom — felelte a véleménynyilvánítási kényszertől megriadt Ron. — Ha Harrynek megéri a kockázatot, miért ne csinálja?
Fred ünnepélyesen bólintott, és vállon veregette öccsét.
— Weasleyhez és igaz baráthoz méltó válasz — szólt. — Akkor ezt meg is beszéltük. Arra gondoltunk, hogy holnap kerítenénk sort a dologra, az utolsó óra után. Átütőbb a hatás, ha mindenki a folyosókon van. A helyszín a keleti szárny, hogy Umbridge-nek jó messzire kelljen mennie. Szerintem biztosítani tudunk neked… mennyit? Húsz percet? — fejezte be George-hoz fordulva.
— Minimum — bólintott George.
— Milyen eszközt fogtok használni? — érdeklődött Ron.
— Majd meglátod, öcskös! — felelte Fred, és ikertestvérével együtt felállt. — Legalábbis ha holnap öt óra körül Simaszájú Gergely folyosójára tévedsz.
Harry másnap a szokottnál korábban felébredt, és rögtön konstatálta, hogy majdnem annyira izgul, mint fegyelmi tárgyalása reggelén. Nyugtalanította a veszélyes kaland, amire készült, no meg az előtte álló beszélgetés Siriusszal, de ezeken kívül volt még egy dolog, ami félelemmel töltötte el: aznap kellett először találkoznia Pitonnal azóta, hogy a bájitaltantanár kidobta őt a szobájából.
Ébredés után egy darabig még fekve maradt — végiggondolta a rá váró megpróbáltatásokat — aztán csendesen kimászott az ágyból, és a Neville ágya melletti ablakhoz sétált. Nagyon szép volt a reggel: a felhőtlen, fátyolos ég opálos kéken ragyogott. Harry szeme megakadt a magas bükkfán, aminek a közelében James egykor megkínozta Pitont. Bár fogalma sem volt, mivel tudná Sirius elfogadhatóvá tenni azt, amit a merengőben látott, hallani akarta keresztapja véleményét az esetről, meg akarta ismerni az esetleges enyhítő körülményeket, mindent, ami menthette apja viselkedését.
Ahogy tekintete a parkot pásztázta, egyszer csak mozgásra lett figyelmes a Tiltott Rengeteg szélénél. A napfénytől hunyorogva odanézett: Hagrid lépett ki az erdő fái közül. A vadőr erősen bicegett, s néhány másodperc múlva eltűnt a vadőrlak ajtaja mögött. Harry ezután hosszú percekig figyelte a kunyhót.
Hagrid nem bukkant fel újra, de a kémény füstölni kezdett, s ebből Harry arra következtetett, hogy a vadőr sérülése nem lehet annyira súlyos.
Elfordult az ablaktól, a ládájához lépett, és öltözni kezdett.
Tudván, hogy délután be kell törnie Umbridge szobájába, számított rá, hogy a nap alaposan próbára fogja tenni idegeit — arra viszont nem volt felkészülve, hogy Hermione jóformán percenként megpróbálja majd lebeszélni őt a vakmerő tervről. A lány, iskolai pályafutása során először, legalább olyan kevéssé figyelt oda mágiatörténet-órán, mint Harry vagy Ron — ugyanis egész idő alatt a várható szörnyű következményekről suttogott Harrynek.
— …és ha rajtakapnak, akkor nemcsak hogy repülsz a suliból, de Umbridge szimatot is fog. Kikövetkezteti, hogy Szipákkal beszéltél, és most már kényszeríteni fog rá, hogy megidd a Veritaserumot, és válaszolj a kérdéseire.
— Hermione — suttogta szemrehányóan Ron — légy szíves, maradj csöndben, és figyelj oda Binnsre! Különben honnan fogom tudni, hogy miről beszélt?
— Kivételesen te is jegyzetelhetsz, nem fogsz belehalni!
Mire elkezdődött a bájitaltanóra, már se Ron, se Harry nem állt szóba Hermionéval. A lány azonban még örült is makacs hallgatásuknak — hiszen nem vágtak a szavába — és rendületlenül folytatta véget nem érő monológját.
Piton a jelek szerint eltökélte, hogy levegőnek nézi Harryt. Ez a módszer Vernon bácsi egyik kedvence volt, így Harry régi ismerősként üdvözölte. Még örült is, hogy ennyivel megússza a dolgot, sőt a sok szekírozás után egyenesen kellemesnek találta, hogy Piton tudomást sem vesz róla. Örömmel tapasztalta, hogy ha békén hagyják, a bájitalfőzés is sokkal jobban megy neki: többé-kevésbé gond nélkül elkészítette a felpezsdítő főzetet a táblára írt recept alapján. Az óra végén mintát vett az elixírből, és abban a tudatban tette le a bedugózott üveget Piton asztalára, hogy munkája legalább V-t érdemel.
Azonban alighogy elfordult a tanári asztaltól, csörömpölést hallott, majd megütötte a fülét Malfoy kaján kacagása. Visszafordult, hogy megnézze, mi történt. A mintáját tartalmazó palack ripityára törve hevert a kőpadlón. Harry Pitonra emelte tekintetét; a bájitaltantanár szája kárörvendő mosolyra görbült.
— Hoppá! — susogta Piton. — Ez bizony megint elégtelen, Potter.
Harrynek tiltakozni se volt kedve, annyira felháborította az undok húzás. Szó nélkül visszament az üstjéhez, hogy megtöltsön egy másik üveget, de megrökönyödve látta, hogy a főzőedény üres.
— Ne haragudj! — cincogta Hermione, és a szája elé kapta a kezét. — Azt hittem, már nem kell, és eltüntettem!
Harry erre már végképp nem tudott mit mondani. Mikor kicsöngettek, úgy rohant ki a pinceteremből, mintha kergetnék, s az ebédnél Neville és Seamus közé ült le, megfosztva Hermionét a lehetőségtől, hogy folytassa lebeszélő hadjáratát.
Piton aljassága annyira felbosszantotta, hogy teljesen kiment a fejéből a pályaválasztási tanácsadás. Csak akkor kapott észbe, mikor jóslástanórán Ron emlékeztette rá, hol kellene lennie. Gyorsan elkéredzkedett, és felszaladt az emeletre, így néhány perc késéssel bár, de befutott McGalagonyhoz.
— Elnézést, tanárnő — zihálta. — Elfelejtettem.
— Semmi baj, Potter.
McGalagony válasza közben Harry szipogást hallott a szoba sarka felől.
Umbridge professzort ült ott, ölében jegyzettömbbel, nyakában fodros kendővel, arcán vérlázítóan önelégült mosollyal.
— Üljön le, Potter — szólt fojtott indulattal McGalagony, s kissé reszkető kézzel rendezgetni kezdte az asztalán fekvő szórólapokat.
Harry leült — Umbridge-nek háttal — és úgy tett, mintha nem hallaná a főinspektor pennájának szapora sercegését.
— Nos, Potter, mint tudja, az a dolgunk, hogy megbeszéljük az esetleges pályaválasztási elképzeléseit — fogott bele a mondókájába McGalagony. — Ezen túlmenően segíteni fogok magának eldönteni, hogy mely tárgyakat tanulja tovább a hatodik és hetedik évben. Gondolkozott már róla, hogy mivel szeretne foglalkozni, miután végzett a Roxfortban?
— Ööö…
Harryt szörnyen idegesítette a pennasercegés.
— Nos? — nézett rá McGalagony.
— Gondoltam… esetleg jelentkezem aurornak — motyogta Harry.
— Ahhoz nagyon jó vizsgaeredményeket kell felmutatnia — felelte McGalagony, s kihúzott egy kis fekete szórólapot az előtte fekvő halomból. — Minimum öt RAVASZ-t kérnek, mindegyiket legalább „várakozáson felüli” minősítéssel. A jelölteknek emellett alkalmassági vizsgák egész során kell megfelelniük. Nagy fába vágja a fejszéjét, Potter. Aurornak csak a legjobbak mehetnek. Emlékezetem szerint az elmúlt három évben végzettek közül senkit nem vettek fel.
Umbridge ekkor köhintett egyet, de valahogy úgy, mintha azt próbálgatná, milyen halkan tud.
McGalagony nem vett tudomást róla.
— Gondolom, szeretné megtudni, mely tantárgyakra célszerű koncentrálnia — folytatta, kissé emeltebb hangon.
— Igen — felelte Harry. — Biztos fontos a sötét varázslatok kivédése.
— Természetesen — bólintott a tanárnő. — Ezenkívül tanácsolnám…
Umbridge megint köhögött, ezúttal valamivel hangosabban.
McGalagony behunyta a szemét, majd egy másodperc múlva kinyitotta, és tovább beszélt:
— Tehát tanácsolnám, hogy átváltoztatástant is tanuljon, mert az auroroknak gyakran kell alkalmazniuk különféle transzformációkat. Itt kívánom megjegyezni, Potter, hogy hozzám csak az járhat RAVASZ-előkészítőre, aki legalább „várakozáson felüli” minősítést kap az RBF-vizsgán. Maga pillanatnyilag az „elfogadható” szinten áll, úgyhogy ha kitart a szándéka mellett, vegye komolyan a felkészülést. Természetesen a bűbájtant is ajánlom, no meg a bájitaltant. Igen, Potter, a bájitaltant — ismételte villanásnyi mosollyal McGalagony. — A bájitalok és ellenszérumok alapos ismerete elengedhetetlen egy auror számára. Piton professzornál pedig a „kiváló” minősítésű RBF a belépő, úgyhogy…
Umbridge ezúttal pregnánsan köhintett.
— Ha kívánja, tudok adni köptetőt, Dolores — vetette oda McGalagony, rá se nézve a főinspektorra.
— Köszönöm, nem kérek — felelte Umbridge azzal a mesterkélt kis nevetéssel, amit Harry a legjobban utált. — Viszont megkérdezném, hogy szabad-e egy apró közbevetést tennem, Minerva.
— Magának mindent szabad — sziszegte McGalagony.
— Kétségesnek tartom, hogy Potter az ő vérmérsékletével alkalmas lenne az aurori munkára — mondta negédesen Umbridge.
— Valóban? — McGalagony több szót nem is vesztegetett Umbridge megjegyzésére. — Tehát, Potter, ha komoly a szándéka, azt tanácsolom, a felkészülés során koncentráljon az átváltoztatástanra és a bájitaltanra. Amint látom, Flitwick professzornál az elmúlt két évben az „elfogadható” és a „várakozáson felüli” szint között teljesített, tehát a bűbájtannal valószínűleg nem lesz gond. Ami a sötét varázslatok kivédését illeti, általában jó eredményeket ért el, Lupin professzor véleménye szerint pedig… Biztos, hogy nem kér köptetőt, Dolores?
— Nem, nem, köszönöm, Minerva — felelte nevetgélve Umbridge, miután előtte köhögött egy nagyot. — Csak tudja, az a benyomásom támadt, mintha nem venné figyelembe Potter idei jegyeit sötét varázslatok kivédéséből. Pedig határozottan emlékszem, hogy eljuttattam magához az értékelésemet.
— Erre gondol? — kérdezte a mélységes undor hangján McGalagony, és kihúzott egy rózsaszínű pergamenlapot Harry dossziéjából. Rápillantott a lapra, kissé felvonta szemöldökét, majd kommentár nélkül visszatette a pergament a dossziéba.
— Mint mondtam, Lupin professzor véleménye szerint magának kimondottan jó érzéke van a tárgyhoz, ez pedig egy aurornál…
— Talán félreértette, amit írtam, Minerva? — szólt közbe Umbridge, még mindig mézesmázos hangon, de már előzetes köhögés nélkül.
— Egyáltalán nem értettem félre — felelte megfeszült arccal McGalagony.
— Akkor viszont nem egészen értem, miért nem közli Potterrel, hogy semmi esélye…
— Semmi esélye? — ismételte McGalagony, még mindig maga elé nézve. — Potter kitűnő eredménnyel szerepelt minden sötét varázslatok kivédése vizsgáján…
— Bocsásson meg, Minerva, de ellent kell mondanom magának. Az értékelésemből kitűnik, hogy Harry igen alacsony színvonalon teljesített az óráimon…
— Valóban nem fogalmaztam elég világosan — felelte McGalagony, s most először Umbridge szemébe nézett. — Azt akartam mondani, hogy Potter kitűnő eredménnyel szerepelt minden olyan sötét varázslatok kivédése vizsgáján, amit hozzáértő tanárnál tett le.
Umbridge arca olyan hirtelen sötétedett el, mint a lekapcsolt villanykörte. Hátradőlt a széken, lapozott egyet a jegyzettömbjében, és dülledt szemét sebesen mozgatva írni kezdett. McGalagony közben ismét Harryhez fordult; keskeny orrlyuka kitágult, szeme izzott a dühtől.
— Van még kérdése, Potter?
— Igen — bólintott Harry. — Miféle alkalmassági vizsgákon kell átmennie annak, aki elég RAVASZ-t szerez?
— Nos, többek között tesztelik, hogyan viselkedik harci helyzetekben — felelte McGalagony. — Számot kell adnia az állhatatosságáról és az elkötelezettségéről is, hiszen az aurorkiképzés további három évig tart. És persze kiválóan kell értenie a gyakorlati önvédelemhez. Aki auror akar lenni, annak az iskola elvégzése után is sokat kell még tanulnia, tehát hangsúlyozom: ha ódzkodik attól, hogy a Roxfortból kikerülve…
— Azt se felejtse el említeni — vágott a szavába Umbridge — hogy a minisztérium erkölcsi követelményeket is támaszt az aurorjelöltekkel szemben. Nevezetesen megvizsgálják az előéletüket.
— …tehát ha nem szeretné, hogy a Roxfortból kikerülve újabb vizsgákat kelljen letennie, akkor válasszon inkább másik…
— Következésképpen ennek a fiúnak annyi esélye van rá, hogy auror legyen, mint Dumbledore-nak arra, hogy visszatérjen ide.
— Akkor igen jó esélye van — sziszegte McGalagony.
— Potter előélete nem tiszta — mondta emelt hangon Umbridge.
— Pottert felmentették a vádak alól — felelte még hangosabban McGalagony.
Umbridge professzor felállt. Annyira alacsony volt, hogy ettől nem lett félelmetesebb jelenség, széles, püffedt arcát viszont ijesztővé tette az undok nevetgélést felváltó féktelen düh.
— Potternek a legcsekélyebb esélye sincs rá, hogy valaha is auror legyen!
McGalagony is felállt, s ez az ő esetében jóval hatásosabb mozdulat volt: toronyként magasodott Umbridge professzor fölé.
— Potter! — szólt csengő, éles hangon. — A szavamat adom, hogy aurort csinálok magából. Ha kell, minden este együtt gyakorlunk, de garantálom, hogy el fogja érni a szükséges eredményeket!
— A mágiaügyi miniszter nem fogja alkalmazni Harry Pottert! — harsogta Umbridge.
— Mire odáig jutunk, könnyen lehet, hogy már új miniszterünk lesz! — vágott vissza McGalagony.
— Aha! — rikoltotta Umbridge, kövér ujját McGalagonyra szegezve. — Kibújt a szög a zsákból! Ez a maga nagy álma, Minerva McGalagony! Azt szeretné, ha Albus Dumbledore venné át Cornelius Caramel helyét! És akkor maga az lehetne, ami én vagyok: a Miniszteri Hivatal államtitkára és a Roxfort igazgatónője egy személyben!
— Maga nincs eszénél — felelte undorodva McGalagony. — Elmehet, Potter. A pályaválasztási beszélgetésünknek vége.
Harry a vállára lendítette táskáját. Úgy iszkolt ki a szobából, hogy előtte rá se nézett Umbridge-re. Bár becsukta maga után az ajtót, még a folyosó végén is hallotta a két tanárnő hangos szóváltását.
Umbridge még a délutáni sötét varázslatok kivédése óra kezdetén is úgy zihált, mintha futóedzésről jött volna.
— Remélem, van annyi eszed, Harry, hogy lemondj az őrült tervedről — suttogta Hermione, mikor kinyitották a könyvüket A megtorlás elkerülése; tárgyalásos konfliktusrendezés című fejezetnél, ami sorrendben a 34. volt. — Nézd, milyen harapós kedvében van Umbridge!
A főinspektor időről időre gyűlölködő pillantást vetett Harryre, aki fejét leszegve, üres tekintettel bámulta A defenzív mágia elméletét, és zűrzavaros gondolataival viaskodott…
El tudta képzelni, mit szólna McGalagony, ha néhány órával az Umbridge-dzsel vívott szócsata után hírét venné, hogy rajtakapták őt a főinspektor szobájában… Nyugodtan megteheti, hogy szépen felmegy a Griffendél-toronyba, és majd valamikor a nyári szünetben kifaggatja Siriust a merengőben látott jelenetről… csak épp ha erre a józan ész diktálta választásra gondolt, úgy érezte, mintha ólomgolyóbist nyelt volna… és persze ott volt Fred és George, akik mindent szépen kiterveltek; ott volt a Siriustól kapott kés, ami a táskájában lapult apja láthatatlanná tévő köpenyével együtt.
De mégis, ha elkapják…
— Dumbledore magára vállalt mindent, hogy az iskolában maradhass, Harry! — suttogta felemelt könyve mögé rejtőzve Hermione. — Ha most kirúgatod magad, hiába volt az áldozata!
Mondjon le tervéről, és ne foglalkozzon vele tovább, mit művelt az apja több mint húsz éve, egy nyári napon?
De ekkor eszébe jutott Sirius, amint megjelent a Griffendél klubhelyiségének kandallójában…
Kevésbé hasonlítasz apádra, mint hittem… Jamesnek épp a kockázat miatt tetszett volna az ötlet…
Hát persze… de akar-e még bármiben is hasonlítani az apjára?
— Könyörgök, Harry, ne csináld! — rimánkodott Hermione az óra végét jelző csengőszó alatt.
Harry nem válaszolt. Már végképp nem tudta, mit tegyen.
Ron a jelek szerint eltökélte, hogy nem nyilvánít véleményt, nem ad tanácsot az ügyben. Még csak rá se nézett Harryre; mikor azonban Hermione még ezek után is folytatni akarta Harry puhítását, fojtott hangon így szólt:
— Most már hagyd békén, jó? El tudja dönteni, mit akar.
Harry hevesen dobogó szívvel lépett ki a tanteremből. Néhány lépést tett még csak a folyosón, amikor távoli, de összetéveszthetetlen zaj ütötte meg a fülét: az akció elkezdődött. Sikolyok és kiáltások szűrődtek le valahonnan fentről; a termekből kitóduló diákok mind megtorpantak, és ijedten a mennyezetre bámultak…
Umbridge úgy rohant ki a sötét varázslatok kivédése teremből, ahogy csak kurta lába bírta. Menet közben előhúzta pálcáját, és hátát mutatva Harrynek, elfutott az ellenkező irányba. Itt volt az alkalom: most vagy soha.
— Harry… ne csináld… — könyörgött erőtlenül Hermione.
Harry azonban már döntött; megigazította a táskát a vállán, és a keleti szárny felé tóduló diákok között cikázva futásnak eredt.
Az Umbridge szobájához vezető folyosó néptelen volt. Harry elbújt egy lovagi páncél mögé, s magára öltötte az ezüstszín láthatatlanná tévő köpenyt. Ezután kilépett rejtekhelyéről, és Umbridge szobájának ajtajához lopózott.
A bűvös kés már a kezében volt. Bedugta a pengét az ajtó résébe, néhányszor fel-alá mozgatta, majd kihúzta. Halk kattanás hallatszott, és az ajtó kitárult. Harry beosont, gyorsan becsukta maga mögött az ajtót, azután körülnézett.
A szobában semmi nem mozdult, eltekintve a giccses kismacskáktól, amelyek fáradhatatlanul hancúroztak az elkobzott seprűk fölött lógó tányérjaikon.
Harry ledobta a köpenyt, a kandallóhoz sietett, s ott másodpercek alatt meg is találta, amire szüksége volt: egy csillogó Hop-porral teli dobozkát.
A dobozt remegő kezében tartva letérdelt a kihűlt kandalló elé.
Sosem csinált még ilyet, de ismerte a módszert. Fejét a tűzrács fölé dugva kivett egy csipetnyit a porból, és az odakészített fahasábokra szórta. Azokból egy szempillantás alatt smaragdzöld lángok törtek fel.
— Grimmauld tér tizenkettő! — mondta hangosan és érthetően Harry.
Az utazás élete legfurcsább élménye volt. Igaz, jó párszor lépett már kandallóba, de minden korábbi alkalommal az egész teste pörgött a lángok között, az ország összes varázslótűzhelyét összekötő szövevényes hálózatban suhanva. Ezúttal viszont a térde ott maradt Umbridge szobájának hideg kőpadlóján, és csak a feje száguldott a smaragdzöld tűzben.
Aztán a pörgés egyszerre véget ért. Harryt émelygés fogta el a melegtől; úgy érezte, mintha egy különösen vastag sálba lenne csavarva a feje. Pislogni kezdett, s mikor kitisztult szeme előtt a kép, hosszú étkezőasztalt pillantott meg maga előtt: a Grimmauld téri ház konyhai tűzhelyében volt. Az asztalnál egy férfi ült, pergamenlap fölé hajolva.
— Sirius?
A férfi összerezzent, és felkapta a fejét. Nem Sirius volt, hanem Lupin.
— Harry! — kiáltott fel döbbenten a varázsló. — Mit keresel itt? Mi történt? Jól vagy?
— Igen — felelte Harry. — Csak gondoltam… Szeretnék beszélni Siriusszal.
— Szólok neki. — Lupin felállt, bár szemlátomást még mindig nem ocsúdott fel teljesen meglepetéséből. — Felment megkeresni Siport. Már megint napok óta nem láttuk.
Azzal kisietett a konyhából. Harry egyedül maradt a székkel és az asztallábakkal. Csodálkozott, hogy Sirius nem említette, milyen kényelmetlen dolog fejjel a tűzben beszélgetni; neki már most tiltakozott a térde a kőpadlóval való huzamos érintkezés ellen.
Fél perc se telt bele, és Lupin visszatért, nyomában Siriusszal.
— Mi történt? — kérdezte rögtön a varázsló. Menet közben hátravetette hosszú fekete haját, majd gyorsan lekuporodott a tűzhely elé, úgy, hogy a feje majdnem egy szintbe került Harryével.
Lupin aggódó arccal letérdelt mellé.
— Jól vagy, Harry? Segítségre van szükséged?
— Nem — rázta a fejét Harry. — Semmi ilyesmi… Csak beszélni akartam vele… az apámról.
A két varázsló meglepett pillantást váltott. Harrynek nem volt ideje rá, hogy zavart mentegetőzésbe kezdjen; egyre jobban fájt a térde, s úgy becsülte, hogy már legalább öt perc eltelt a figyelemelterelő akció kezdete óta — az ikrek pedig mindössze húsz percet ígértek neki. Köntörfalazás nélkül belevágott hát mondókájába: beszámolt róla, mit látott a merengőben.
Miután befejezte, a két varázsló néhány másodpercig hallgatott.
Aztán Lupin csendesen így szólt:
— Nem szeretném, ha annak alapján ítélnéd meg az apádat, amit láttál, Harry. Tizenöt éves volt…
— Én is annyi vagyok! — csattant fel Harry.
— Figyelj rám! — szólt csitítóan Sirius — James és Piton az első találkozásuktól fogva gyűlölték egymást. Van úgy, hogy emberek ellenszenvesek egymásnak, ezt te is jól tudod. James megtestesítette mindazt, ami után Piton csak sóvároghatott: közkedvelt volt, szinte mindenben tehetséges, remek kviddicsjátékos… Piton meg egy furcsa kis különc volt, semmi más nem érdekelte, csak a fekete mágia, James pedig — akármi is volt a benyomásod róla — gyűlölte a fekete mágiát.
— Igen, de rátámadt Pitonra, pedig semmi oka nem volt rá! Csak azért… csak azért, mert azt mondtad, hogy unatkozol — fejezte be kissé zavartan.
— Szégyellem is a dolgot — felelte Sirius.
Lupin ránézett barátjára, majd így szólt:
— Valamit meg kell értened, Harry. Apád és Sirius mindenben a legjobbak voltak, amibe csak belefogtak. Az egész iskola csodálta őket… és ha néha túlzásba estek…
— Úgy érted, ha néha arrogáns kis szörnyetegek voltak — szólt közbe Sirius.
Lupin elmosolyodott.
— Folyton felborzolta a haját — motyogta fájdalmasan Harry.
Sirius és Lupin felnevettek.
— Tényleg, már el is felejtettem — mondta nosztalgiázva Sirius.
— És a cikesszel játszott? — kérdezte lelkesen Lupin.
— Igen — felelte Harry, értetlenül bámulva a két mosolygó varázslót. — Nekem… úgy tűnt, hogy nem teljesen normális.
— Persze hogy nem volt normális! — vágta rá Sirius. — Mind bolondok voltunk! Na jó… Holdsáp talán kevésbé — tette hozzá barátjára pillantva.
Lupin azonban a fejét rázta.
— Miért, mondtam nektek egyszer is, hogy szálljatok le Pitonról? — dörmögte. — Volt hozzá bátorságom, hogy megmondjam nektek a véleményemet?
— Néha elérted, hogy elszégyelljük magunkat — felelte Sirius. — Az is valami…
Harry eltökélte, hogy az alkalmat kihasználva mindent elmond, ami a szívét nyomja.
— És folyton a tóparton ülő lányok felé tekingetett — folytatta makacsul. — Figyelte, hogy nézik-e őt!
Sirius vállat vont.
— Mindig bolondot csinált magából, ha Lily a közelben volt. Olyankor nem bírta megállni, hogy ne vágjon fel.
— Egyáltalán hogyhogy összeházasodtak? — kérdezte keserűen Harry. — Hiszen Lily utálta őt!
— Dehogy utálta! — legyintett Sirius.
— Hetedikben kezdtek el járni — mondta Lupin.
— Addigra Jamesnek benőtt a feje lágya — tette hozzá Sirius.
— Akkor már nem küldött rontást szórakozásból az emberekre — rázta a fejét Lupin.
— Pitonra se? — kérdezte Harry.
— Hát… — felelte habozva Lupin. — Piton az más dolog volt. Mindig megátkozta Jamest, ha alkalma volt rá. Nem lehetett elvárni Jamestől, hogy ezt szó nélkül tűrje.
— És anya mit szólt hozzá?
— Ő nemigen tudott ezekről az incidensekről — felelte Sirius. — Gondolhatod, hogy James nem vitte magával a randevúira Pitont, és nem Lily előtt bánt el vele.
Sirius szemöldökráncolva nézett Harryre, aki láthatóan még mindig nem nyugodott meg.
— Fogadd el tőlem — szólt — apád tényleg kiváló ember volt, és a legjobb barátom. Fiatalság, bolondság. Apád kinőtte a legtöbb hibáját.
— Persze, értem — felelte fásultan Harry. — Csak, tudod, sose hittem, hogy egyszer sajnálni fogom Pitont.
Lupin kissé összevonta a szemöldökét.
— Most, hogy említed… Mit szólt Perselus, mikor megtudta, hogy láttad ezt a dolgot?
— Azt mondta, nem tart nekem több okklumenciaórát — felelte közönyösen Harry. — Mintha az olyan nagy bünte…
— Micsoda!? — kiáltott fel Sirius. Harry hátrahőkölt, és belélegezett egy marék felkavart hamut.
— Ezt komolyan mondod? — kérdezte rémülten Lupin. — Nem ad több órát neked?
— Nem — felelte Harry. Fogalma sem volt, miért izgatja ennyire a hír a két varázslót. — De nem baj. Még meg is könnyebbültem…
— Elmegyek és beszélek Pitonnal! — háborgott Sirius. Már készült is felállni, de Lupin visszahúzta.
— Ha valaki beszél Pitonnal, az én leszek — jelentette ki. — De mindenekelőtt te fogsz odamenni hozzá, Harry. Megmondod neki, hogy mindenképp folytatnotok kell az okklumenciát. Ha Dumbledore megtudja…
— Nem mehetek oda hozzá, leharapja a fejem! — ellenkezett Harry. — Nem láttátok, hogy viselkedett, miután kihozott a merengőből!
— Mindennél fontosabb, hogy okklumenciát tanulj — jelentette ki Lupin. — Megértetted? Mindennél!
— Jó, jó — bólogatott Harry. Nyugtalanította és dühítette a győzködés. — Megpróbálok beszélni vele, de… de nem hiszem…
Elhallgatott, mert távoli lépések zaja ütötte meg a fülét.
— Sipor jön lefelé?
— Nem — felelte hátrapillantva Sirius. — A te oldaladon lehet valaki.
Harrynek a szívverése is elállt.
— Mennem kell, viszlát! — hadarta, és már húzta is kifelé a fejét tűzből. Néhány másodpercig úgy érezte, mintha a feje pörögne nyakán, aztán minden a helyére kerül, és feltűnt a szeme előtt Umbridge kandallójának képe az utolsókat lobbanó smaragdzöld lángokkal.
— Gyorsan, gyorsan! — zihálta egy asztmatikus hang kint az ajtó előtt. — Á, nyitva hagyta…
Harry a láthatatlanná tévő köpeny után kapott, s épp hogy sikerült magára rántania, mikor berontott a szobába Frics.
A gondnok szemlátomás nagyon örült valaminek. Odasietett Umbridge íróasztalához, kihúzta az egyik fiókot, lázasan kutatni kezdett benne, és közben egyfolytában beszélt magában.
— Korbácsolási engedély… korbácsolási engedély… Végre elbánhatok velük… százszor kiérdemelték…
Kihúzott egy pergamenlapot a fiókból, megcsókolta, magához ölelte, és már csoszogott is kifelé a szobából.
Harry talpra szökkent, és magához vette táskáját. Gyorsan végignézett magán — megállapította, hogy semmit nem lát — azután az ajtóhoz sietett, és kiosont a folyosóra. Frics már messze járt — Harry sose látta még ilyen fürgén mozogni őt.
Miután maga mögött hagyta az első lépcsőt, úgy döntött, most már láthatóvá válhat. A táskájába gyűrte a köpenyt, és sietve folytatta útját a földszint felé, ahol a zsivajból ítélve jókora csődület lehetett. Gyanúja be is igazolódott: a bejárati csarnokban akkora volt a tömeg, mintha valamiféle iskolai rendezvény lett volna készülőben.
A jelenet Trelawney elbocsátásának estéjét idézte. A diákok a falak mentén összezsúfolódva álltak (Harrynek feltűnt, hogy sokuk talárját valamilyen ragacsos, a butykornyálra gyanúsan emlékeztető anyag szennyezi), de tanárok és kísértetek is voltak a tömegben.
Külön csoportot alkottak a Főinspektori Különítmény önelégült arcú tagjai. Hóborc hintázva lebegett a magasban. Mint mindenki más, ő is a csarnok közepén álló, s a tömeges érdeklődést szemmel láthatóan a legkevésbé sem értékelő két fiút, Fred és George Weasleyt nézte.
— Most megvagytok!
A diadalmas kijelentés Umbridge szájából hangzott el. Harry csak most vette észre a főinspektort, aki mindössze néhány lépcsőfoknyira állt tőle.
— Még mindig úgy gondoljátok, hogy jó tréfa mocsarat csinálni az iskola folyosójából?
— Igen, szerintünk nagyon jó — felelte a félelem legcsekélyebb jele nélkül Fred.
Időközben odafurakodott Umbridge-hez az örömkönnyeivel küszködő Frics.
— Itt az engedély, igazgatónő — szólt elcsukló hangon, és meglengette a főinspektor íróasztalából zsákmányolt pergament. — Már előkészítettem a korbácsot is… könyörgök, hadd vigyem őket…
— Jól van, Árgus! — bólintott Umbridge, majd ismét az ikrekhez fordult. — Most megtanuljátok, hogy bűnhődnek ebben az iskolában a felforgatók.
— Az a baj — felelte higgadtan Fred — hogy mi már semmit nem akarunk itt megtanulni. — Ikertestvérére nézett. — George… szerintem eleget koptattuk már az iskolapadot.
— A számból vetted ki a szót, Fred.
— Szerencsét kéne próbálnunk a nagybetűs Életben, nem? — kérdezte Fred.
— De bizony.
S mielőtt Umbridge egy szót is szólhatott volna, felemelték pálcáikat, s így kiáltottak:
— Invito seprű!
Harry fülét távoli robaj ütötte meg. Balra nézett — aztán villámgyorsan lekuporodott: a márványlépcső fordulójában ugyanis két száguldó seprű bukkant fel. Az egyiken még ott lógott a nehéz lánc, amivel a falhoz rögzítették.
Két másodperc se telt bele, és a seprűk lebegve megálltak gazdáik előtt. A döbbent csöndet csak a kőpadlónak ütköző lánc csörrenése törte meg.
— A viszont-nem-látásra! — szólt Fred, és a lába közé kapta seprűjét.
George is felpattant a magáéra.
— Ne várja, hogy írjunk! — búcsúzott.
Fred végighordozta tekintetét a néma sokaságon.
— Akinek tetszik az emeleten megtekinthető mobilmocsár, megtalál minket az Abszol út 93. szám alatt — jelentette be zengő hangon. — Az új boltunkban!
George rámutatott Umbridge-re, és hozzátette:
— A roxfortosok külön kedvezményt kapnak, ha megígérik, hogy termékeink segítségével elkergetik innen ezt a vén denevért!
— Elkapni őket! — rikácsolta Umbridge.
A Főinspektori Különítménynek azonban nem volt esélye. Alighogy elindultak az ikrek felé, azok elrugaszkodtak a földtől, és máris ötméteres magasságban lebegtek. Fred megkereste tekintetével a kopogószellemet, és odakiáltott neki:
— Fűts be neki a nevünkben, Hóborc!
És Hóborc, aki soha senkitől nem fogadott el parancsot, most lekapta harang alakú sapkáját, és vigyázzba vágta magát a levegőben. Fred és George a diákok mennydörgő tapsa közepette megfordították seprűiket, kiröppentek a nyitott tölgyajtón, s elnyelte őket az aranyló naplemente.