A következő néhány napban olyan sokan és sokat beszéltek az iskolában Fred és George szökéséről, hogy Harry biztosra vette, a történet bekerül az örök életű roxforti legendák közé. Egy hét se telt bele, és már a jelenet szemtanúi is úgy emlékeztek, hogy az ikrek zuhanórepülésben rátámadtak Umbridge-re, és megsorozták trágyagránátokkal a főinspektort. Fred és George távozása után — a megnyilatkozásokból ítélve — szinte mindenkinek megfordult a fejében, hogy követni kellene őket. Harry gyakran hallott efféle kijelentéseket: „Komolyan, néha kedvem lenne seprűre pattanni, és elhúzni innen a csíkot”, vagy: „Még egy ilyen óra, és átmegyek Weasleybe.” Az ikrek más módon is gondoskodtak róla, hogy még sokáig emlegessék őket. Először is, nem hagyták meg, hogyan lehet eltüntetni a keleti szárny ötödik emeleti folyosóját elborító mocsarat.
Umbridge és Frics számos módszert kipróbáltak, de sikertelenül.
A területet végül elkerítették, és a dühöngő Frics csónakkal szállítgatta a lápon túli tantermekbe igyekvő diákokat. Harry gyanította, hogy McGalagony vagy Flitwick könnyűszerrel el tudná távolítani a mocsarat, de ők — akárcsak a tűzijátékok támadásakor — inkább hagyták, hadd szenvedjen Umbridge.
Ott volt emellett az a két seprű alakú lyuk Umbridge szobájának ajtaján, amelyeket Fred és George Jólsep-R-jei ütöttek, mikor visszatértek gazdáikhoz. Frics kicserélte az ajtót, Harry Tűzvillámát pedig a pincébe költöztette. Az a hír járta, hogy Umbridge fegyveres biztonságiőr-trollt állíttatott a seprű őrzésére. Akár így volt, akár nem, a főinspektor mindenesetre nagyon tévedett, ha azt hitte, ezzel minden gondja megoldódott.
A Fred és George példáján felbuzdult diákok között lelkes versengés alakult ki az iskolai főzsivány megüresedett posztjáért. Új ajtó ide vagy oda, valakinek sikerült becsempészni egy orrontó furkászt Umbridge szobájába. Az állat fényes tárgyakat keresve csatatérré változtatta a helyiséget, végül pedig rávetette magát a belépő Umbridge-re, és ujjlerágással próbálta megszerezni a főinspektor gyűrűit. A folyosókon annyira gyakorivá váltak a trágyagránátos és bűzpatronos merényletek, hogy sok diák már rutinszerűen buborékfej-bűbájt alkalmazott, mielőtt az óra végén kilépett a tanteremből. A varázs biztosította számukra a tiszta, bűzmentes levegőt, jóllehet, úgy festettek tőle, mintha gömbölyű akváriumot húztak volna a fejükre.
Frics lovaglóostorral hajkurászta a rendzavarókat, csakhogy azokból olyan sok volt, hogy ha tízfelé osztódik, akkor se bírt volna velük. A főinspektori különítményesek igyekeztek segíteni neki — legalábbis azok, akik épp nem szorultak maguk is segítségre.
Warrington, a Mardekár kviddicscsapatának tagja rémes bőrbetegséget kapott — úgy festett, mintha kukoricapehely borítaná a testét — Pansy Parkinsonnak pedig — Hermione nagy örömére — egy teljes tanítási napot ki kellett hagynia, mivel agancsa nőtt.
Időközben az is kiderült, hogy a Weasley ikrek jóvoltából a roxfortosok jelentős készleteket halmoztak fel Maximuláns betegítőszerekből. A sötét varázslatok kivédése órák elején szinte minden diák belázasodott, elájult, hányni kezdett vagy heveny orrvérzést kapott. Umbridge visított dühében, de hiába próbálta kideríteni a titokzatos tünetek okát, a betegek makacsul kitartottak amellett, hogy az umbridge-itisz nevű kórságban szenvednek.
A főinspektor négy teljes osztályt büntetőmunkára ítélt, de miután ezzel se sikerült megfékeznie a járványt, az ötödik alkalommal már elengedte a vérző, ájuldozó, verejtékező és öklendező tanulókat.
Azonban még a Maximuláns szerek használói se vehették fel a versenyt a káosz urával, Hóborccal, aki a jelek szerint szent kötelességének érezte, hogy teljesítse az ikrek utolsó kívánságát. Naphosszat visszhangzott a kastély a kopogószellem eszelős kacagásától, s amerre járt, útját pánik és pusztulás kísérte: padokat döntögetett, óra alatt ki-be röpködött a termekbe a táblán keresztül, összetörte a szobrokat és vázákat. Mesterkedése következtében, a tépett idegzetű Fricsnek két ízben is lovagi páncélból kellett kiszabadítania a nyávogó Mrs Norrist. Hóborc lámpákat tört, gyertyákat fújt el, égő fáklyákkal zsonglőrködött a visító diákok feje fölött, és csinos toronyba rakott pergamenhalmokat vetett tűzre vagy épp szórt ki az ablakon. Egy alkalommal úgy csinált árvizet a második emeleten, hogy a mosdóban kitépte az összes csapot a falból, egyik reggel pedig egy zsák tarantulát szórt szét a zsúfolt nagyteremben.
Ha épp nem volt jobb ötlete, akár órákon át is Umbridge feje fölött lebegett, és idétlen hangoskodásba kezdett, valahányszor a főinspektor megszólalt.
Fricsen kívül az iskola egyetlen alkalmazottja se vállalt szolidaritást Umbridge-dzsel. Egy alkalommal, mikor Hóborc épp egy kristálycsillár leszerelésén fáradozott, Harry fültanúja volt annak, hogy az arra haladó McGalagony odaszól a kopogószellemnek:
— Ne jobbra forgasd azt a csavart, hanem balra!
Mindennek a tetejébe Montague-nál krónikusnak bizonyult a toalettbeli tartózkodás okozta elmezavar, s egy keddi nap reggelén megjelentek az iskolában felháborodott szülei.
— Nem kellene elmondanunk Madam Pomfreynak, mi történt? — szólt nyugtalanul Hermione, mikor a bűbájtanterem ablakán kinézve észrevette az érkező Mr. és Mrs Montague-t. — Talán akkor tudna segíteni azon a fiún.
— Ne félj, Montague előbb-utóbb magától is meggyógyul — legyintett Ron.
— Addig meg hadd szidják Umbridge-et — tette hozzá Harry.
A fiúk megkocogtatták pálcáikkal az elvarázsolandó teáscsészéket. Harryén négy igen kurta láb nőtt, amelyek hiába nyújtózkodtak, nem érték el az asztalt. Roné hosszú pipaszárlábakat eresztett — azok nagy nehezen felemelték ugyan a csészét, de pár másodperc múlva összecsuklottak, és a csésze elrepedt az asztalon.
Hermione gyorsan megsuhintotta pálcáját.
— Reparo! — suttogta, mire a csésze azonnal összeforrt. — Jól van, de mi lesz, ha Montague mégse gyógyul meg magától?
— Kit érdekel? — morogta bosszúsan Ron, cingár lábú csészéjének újabb próbálkozásait figyelve. — Pontot akart levonni a Griffendéltől, úgyhogy megérdemelte, amit kapott. Ha mindenáron aggódni akarsz valakiért, aggódj értem!
— Érted? — Hermione gyorsan elkapta csészéjét, miután az kis híján leszaladt az asztalról izmos porcelán-lábacskáin. — Miért kellene aggódnom érted?
Ron alátámasztotta reszkető lábú csészéjét, és keserű fintorral így felelt:
— Anya levele előbb-utóbb átjut Umbridge cenzúráján, és akkor megkapom a magamét. Nem csodálnám, ha megint egy rivalló jönne.
— De hát…
— Figyeld meg, engem fog leszúrni azért, hogy Fredék leléptek. Az lesz, hogy mért nem akadályoztam meg, mért nem csimpaszkodtam bele a seprűjükbe vagy mit tudom én… Tuti, hogy én leszek a bűnbak.
— Az nagy igazságtalanság lenne, mert semmit se tehettél — rázta a fejét Hermione. — De szerintem anyukád nem fog hibáztatni. Ha az ikreknek tényleg boltjuk van az Abszol úton, akkor ezt a szökést már nagyon régen tervezték.
— Persze, de itt a másik kérdés: hogy miből tudtak boltot nyitni? — Ron akkorát csapott pálcájával a csészére, hogy az megint összerogyott, és már csak görcsös rángásokra volt képes. — Gázos ez az egész ügy. Egy bolthelyiség az Abszol úton egy zsák galleonba kerül. Anya első kérdése az lesz, hogy honnan volt Fredéknek annyi pénzük.
— Hát igen, ezen én is töprengtem — bólogatott Hermione. Közben csészéje vidáman körbekocogta Harryét, amelyik még mindig hiába nyújtogatta az asztallap felé rövidke lábait. — Már arra is gondoltam, hogy talán összeálltak Mundungusszal, és lopott holmikkal üzletelnek, vagy valami ilyesmi.
— Nem árulnak lopott holmikat — rázta a fejét Harry.
— Honnan tudod? — kérdezte kórusban Ron és Hermione.
— Onnan, hogy… — Harry elhallgatott és habozott, de végül úgy döntött, hogy most már tényleg ideje vallomást tennie. Nem akarta, hogy a titkolózása miatt bárki is bűnözőnek tartsa az ikreket. — Onnan tudom, hogy tőlem kapták az aranyat. Tavaly júniusban nekik adtam a pénzt, amit a Trimágus Tusán nyertem.
Szavait döbbent csend fogadta. Hermione csészéje közben letáncolt az asztalról, és ripityára tört.
— Ezt nem mondod komolyan, Harry — suttogta elhűlve a lány.
Harry dacosan bólintott.
— De komolyan mondom. És nem bántam meg. Nekem nem kellett az a pénz, és szerintem egy varázsviccbolt a legjobb dolog, amit Fredék kitalálhattak maguknak.
— De hát ez szuper! — lelkendezett Ron. — Akkor te viszed el a balhét, Harry! Anya nem mondhatja, hogy én tehetek mindenről! Megírhatom neki?
— Persze — felelte kelletlenül Harry. — Ne gondolja, hogy Fredék lopott üstöket árulnak vagy ilyesmi.
Hermione egyelőre nem fűzött kommentárt a dologhoz, de Harry gyanította — mint kiderült, nem is alaptalanul — hogy az önmegtartóztató hallgatás nem fog sokáig tartani. Óra után kimentek az udvarra, s alighogy megálltak a bágyadt májusi napsütésben, Hermione elszántan felszegte fejét, nagy levegőt vett, és már nyitotta volna a száját — de Harry megelőzte.
— Semmi értelme sopánkodnod, Hermione — szólt. — Ez már lefutott dolog. Az ikrek megkapták a pénzt, a nagy részét el is költötték, úgyhogy ha akarnám se tudnám visszaszerezni tőlük.
— Nem arról akartam beszélni! — bosszankodott a lány, mire Ron gúnyosan felhorkant.
Hermione lesújtó pillantást vetett rá.
— Azt akartam kérdezni Harrytől, hogy mikor fog végre beszélni Pitonnal a további okklumenciaórákról.
Harrynek ez a téma se volt ínyére. Miután alaposan megtárgyalták Fred és George látványos távozását — azaz jó néhány óra múltán — Ron és Hermione Siriusról érdeklődtek. Harry előzőleg nem mesélte el nekik, miért akart keresztapjával beszélni, így hát nem is tudott mit felelni a kérdésre. Végül, jobb ötlete nem lévén, bevallotta, hogy Sirius szeretné, ha további okklumenciaórákat venne Pitontól. Azóta százszor is megbánta, hogy ez kiszaladt a száján, mivel Hermione ráharapott a témára, és a legváratlanabb pillanatokban újra meg újra felhozta.
— Tudom, hogy még mindig vannak furcsa álmaid — mondta most a lány. — Ron szerint tegnap éjjel is motyogtál.
Harry lesújtó pillantást vetett Ronra, aki megtette azt a szívességet, hogy bűnbánó arcot vágott, és magyarázkodni kezdett:
— Nem motyogtál sokat. Csak annyit, hogy: még egy kicsit…
— Mert azt álmodtam, hogy kviddicseztek — vágta rá mérgesen Harry. — Téged biztattalak, hogy nyújtózkodj még egy kicsit, akkor talán eléred a kvaffot.
Természetesen nem álmodott semmi ilyesmit, de a hazugság elérte célját: Ronnak a füle is elvörösödött.
Az igazság az, hogy előző éjjel Harry megint végigment a Misztériumügyi Főosztályra vezető folyosón; átkelt a kerek helyiségen, majd azon is, ahol a ketyegés meg a táncoló fények voltak, és belépett a tágas, polcokkal és poros üveggömböcskékkel teli terembe.
Tudta, hogy a kilencvenhetes polchoz kell mennie. Meg is találta, és befordult balra… Valószínűleg akkor mondta hangosan, hogy „még egy kicsit”. Jobbik énje ugyanis küzdött az álom ellen, és végül győzött: mielőtt elérte volna a polc végét, felébredt, és újra a mennyezetes ágyban találta magát.
— Igyekszel egyáltalán lezárni az agyadat? — kérdezte gyanakvó pillantással Hermione. — Gyakorlod az okklumenciát?
— Hát persze! — Harry nem nézett a lány szemébe, úgyhogy méltatlankodónak szánt válasza nem sikerült valami meggyőzőre. Valójában meg se próbált védekezni az álmok ellen, annyira kíváncsi volt rá, hogy mit tartogat számára az üveggömbös terem.
Az utóbbi időben egyébként is nagyon rosszul aludt. Mivel a vizsgákig már csak egy szűk hónap volt hátra, minden szabadidejét tanulással töltötte, s estéről estére úgy zúgott a feje a sok feldolgozandó információtól, hogy rendszerint csak nagy sokára tudott megnyugodni. Miután pedig végre elaludt, túlpörgetett agya rendre a vizsgákkal kapcsolatos buta álmokkal kínozta. Azt is gyanította, hogy visszatérő, folyosós-ajtós álmában azért nem ér célba soha, mert agyának az a része, amelyik gyakran Hermione hangján szólt hozzá, a bűntudattól sarkallva mindig idő előtt felébreszti őt.
— Egyébként — szólt a még mindig vöröslő fülű Ron — ha Montague nem épül fel a Mardekár-Hugrabug meccsig, akkor még akár a kupagyőzelemre is lehet esélyünk.
— Az igaz — felelte gyorsan Harry. Örült, hogy másra terelődött a szó.
— Eddig egyszer nyertünk és egyszer vesztettünk — folytatta Ron. — Ha jövő szombaton veszít a Mardekár…
— Igen, igen…
Harry szaporán bólogatott, bár fogalma sem volt, hogy mivel ért egyet: ekkor ugyanis átsétált az udvaron Cho Chang — és tüntetően nem nézett rá.
Az idény utolsó mérkőzését, a Griffendél-Hollóhát találkozót május utolsó hétvégéjére tűzték ki. A Mardekár ugyan szoros küzdelemben alulmaradt a Hugrabuggal szemben, a griffendélesek mégsem mertek a végső győzelemben reménykedni, s e borúlátás legfőbb oka — bár ezt Ronnak senki nem mondta — őrzőjük addigi gyászos teljesítménye volt. Maga Ron ellenben sajátos bizakodással várta az utolsó megmérettetést.
— Az eddiginél csak jobb lehetek — jelentette ki a mérkőzés napjának reggelén a nagyteremben. — Elértem a mélypontot, már nincs vesztenivalóm.
— Ron talán ügyesebb lesz most, hogy az ikrek nincsenek itt — jegyezte meg Hermione, mikor Harryvel már a stadion felé sétáltak.
— Szerintem azért volt eddig olyan béna, mert izgult, hogy mit fognak szólni a bátyjai.
Luna Lovegood bukkant fel előttük, fején egy élő sasnak tűnő valamivel. Egy csapatnyi mardekáros röhögcsélve mutogatott rá, de ő szokása szerint fel se vette.
— Te jó ég, most jut eszembe! — kiáltott fel Hermione. — Cho is játszani fog, nem?
Harry, aki ezzel rég tisztában volt, csak mordult egyet.
A lelátó felső harmadában találtak helyet maguknak. Kellemes, derűs idő volt — Ron nem is kívánhatott jobbat — s Harry minden rossz tapasztalata ellenére remélni kezdte, hogy barátja ezúttal nem fog okot adni a mardekárosoknak a Weasley-induló újbóli elzengésére.
A kommentátor szerepét ezúttal is Lee Jordan töltötte be. Lee az ikrek távozása óta csak árnyéka volt önmagának, s mikor sorban megnevezte a pályára lépő játékosokat, hangjából teljességgel hiányzott a tőle megszokott pajkos vidámság.
— …Bradley… Davies… Chang…
Az enyhe szélben meglibbenő hosszú fekete haj és a szép arc láttán Harry gyomra már nem ugrott hátraszaltót, csupán fáradtan rándult egyet. Fogalma sem volt, mit vár Chótól, de azt tudta, hogy a veszekedésekből elege van. A féltékenység is csak tompa tüskeként szúrt a lelkébe, mikor a lány felszállás előtt nevetve csevegni kezdett Roger Daviesszel.
— És felröppennek! — zendült Lee hangja. — Davies azonnal megszerzi a kvaffot. Megindulhat tehát a Hollóhát csapatkapitánya… Megkerüli Johnsont, kicselezi Bellt, Spinnet mellett is elrepül… Ez már gólhelyzet! Dobni készül, és… és… — Lee elkáromkodta magát. — És bedobta… Harry és Hermione együtt nyögtek fel a többi griffendélessel.
Amint az várható volt, a szemközti lelátón dalra fakadt a mardekáros kórus:
— Harry… Hermione — morogta egy rekedt hang Harry fülébe.
Harry hátrafordult. A széke mögül Hagrid szakállas arca nézett le rá. A vadőr elég nehezen tudta bepasszírozni magát a sor közepére — erre utalt legalábbis a Harryék mögött ülő első- és másodévesek zilált külseje. Hagrid leguggolt, mintha el akarna bújni, de még így is egy méterrel kilógott a nézők közül.
— Velem tudtok jönni? — súgta Harryéknek. — Most kéne, mikor mindenki a meccset nézi.
— Öhm… nem érne rá egy kicsit később? — kérdezte Harry. — Tudod, mi is néznénk a meccset.
— Nem — rázta a fejét a vadőr. — Most kéne mennünk, amikor senki nem figyel. Kérem szépen…
Hagrid orrából csöpögött a vér, és mindkét szeme körül fekete monokli sötétlett. Harry rég nézett ilyen közelről az arcába, és megdöbbentette a mély szomorúság, amit a sötét szempárban látott.
— Megyünk — bólintott. — Persze hogy megyünk.
Hermionéval kioldalaztak a sorból — mindazok nem titkolt bosszúságára, akiknek fel kellett állniuk miattuk. A Hagrid sorában ülök nem méltatlankodtak, inkább igyekeztek papírvékonyra összehúzni magukat.
Mikor kiértek a lépcsőre, a vadőr nyugtalanul körülpislogott.
— Rendesek vagytok, nagyon rendesek… — dörmögte. — Remélem, nem vesz észre minket.
— Mármint Umbridge? — kérdezte Harry. — Ne félj, ő nem törődik most velünk. Bebástyázta magát a különítményesei közé. Biztos arra számít, hogy balhé lesz a meccsen.
— Nem is ártana egy kis ramazuri — morogta Hagrid, és megállt, hogy kikémlelje, figyeli-e valaki a stadion és vadőrlak közötti parkrészt. — Akkor több időnk lenne.
— Miről van szó, Hagrid? — kérdezte gyanakodva Hermione, miután szapora léptekkel elindultak a Tiltott Rengeteg felé.
— Mindjárt meglátjátok — felelte Hagrid. Hátranézett a válla fölött, mivel a stadionban most felzúgott a tömeg. — Nocsak… gólt dobott valaki?
— Aha… biztos a Hollóhát — felelte borúsan Harry.
— Az jó, az jó — motyogta szórakozottan a vadőr.
A gyerekek csak futva tudtak lépést tartani a szüntelenül jobbra-balra tekingető Hagriddal. Mikor a kunyhó közelébe értek, Harryék automatikusan az ajtó felé vették az irányt, Hagrid ellenben egyenesen továbbsietett az erdő széle felé. Ott magához vette az egyik fa tövének támasztott nyílpuskát, majd, látva, hogy Harryék lemaradtak, hátrafordult.
— Arra megyünk — mondta, és bozontos üstökével az erdő felé intett.
— A Tiltott Rengetegbe? — rémüldözött Hermione.
— Igen… No gyertek gyorsan, észre ne vegyenek minket!
Harry és Hermione néma pillantást váltottak, aztán követték a vadőrt. Hagrid vagy tíz lépéssel előttük csörtetett a zöldes fényben játszó fák között, karján a keresztbe támasztott nyílpuskával. Harry és Hermione futólépésben tudták csak utolérni.
— Miért kell fegyver, Hagrid? — kérdezte Harry.
— Csak óvatosságból hoztam el — felelte vállvonogatva a vadőr.
— Mikor a thesztrálokhoz mentünk, nem hoztál nyílpuskát — jegyezte meg félszegen Hermione.
— Nem, mert akkor nem mentünk be olyan mélyre. Meg hát az még akkor volt, mielőtt Firenze a kastélyba költözött.
— Miért fontos, hogy Firenze itt van vagy sem? — kíváncsiskodott Hermione.
— Mert a többi kentaur most legszívesebben keresztben lenyelne engem, azért — felelte fojtott hangon Hagrid, és körbepislogott. — Azelőtt… na jó, akkor se voltunk épp puszipajtások, de harag sem volt köztünk. Ők elvoltak magukban, de ha hívtam őket egy szóra, mindig jöttek. Hát ennek most már vége.
Hagrid szomorúan sóhajtott.
— Firenze azt mondta, haragszanak rá a társai, amiért Dumbledore szolgálatába állt — szólt Harry. Le se vette a szemét Hagrid arcáról; úgyhogy kis híján hasra is esett egy kiálló gyökérben.
— Az nem kifejezés, hogy megharagudtak — felelte borúsan Hagrid. — Toporzékoltak a dühtől. Ha nem lépek közbe, halálra rugdosták volna Firenzét…
— Rátámadtak? — hüledezett Hermione.
— Úgy bizony — morogta Hagrid, miközben utat tört magának néhány alacsony ág között. — Rárontott a fél csorda.
— És te szétkergetted őket? — álmélkodott Harry. — Egy szál magadban?
— Még szép! — méltatlankodott a vadőr. — Talán néztem volna végig, hogy megölik? Még szerencse, hogy épp arra jártam… Erre mit csinál Firenze? Ostoba üzeneteket küldözget nekem! — tette hozzá váratlan ingerültséggel.
Harry és Hermione meglepett pillantást váltottak, ám Hagrid nem fejtette ki bővebben a dolgot.
— Egy szó mint száz — folytatta kissé zihálva — a kentaurok azóta a pokolba kívánnak engem. És ez baj, mert az ő szavuk sokat számít itt a rengetegben. Hiába, nekik van a legtöbb eszük az erdőlakók közül.
— Miattuk jöttünk ide, Hagrid? — kérdezte Hermione. — A kentaurok miatt?
— Á, dehogy… Nem róluk van szó. Persze megnehezíthetik a dolgunkat… No de mindjárt meglátjátok.
Ezzel Hagrid befejezettnek tekintette a társalgást, és előresietett.
Amíg ő egyet lépett, Harryéknek hármat kellett, ha nem akartak túlságosan lemaradni mögötte.
Az erdő mélye felé haladva egyre nehezebbé vált az előrejutás az ösvényen. A sűrűn növő fák alatt itt már alkonyati sötétség honolt. A tisztást, ahova Hagrid a thesztrálokat hívta, már régen elhagyták, de Harryt csak akkor fogta el nyugtalanság, mikor a vadőr lekanyarodott az ösvényről, és a fák között utat törve megcélozta az erdő legsötétebb részét.
— Hagrid! — szólt, miközben átverekedte magát egy szedresen, ami fölött a vadőr könnyedén átlépett. — Hova megyünk?
Igen élénken emlékezett még rá, mi történt vele legutóbb, mikor letért a többé-kevésbé biztonságos erdei ösvényről.
— Már nem vagyunk messze — felelte kitérően Hagrid. — Gyertek, gyertek… és maradjatok szorosan mögöttem.
Ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. A tüskés bokrok — amelyeken Hagrid úgy csörtetett át, mint más a pókhálón — alaposan megtépázták Harry és Hermione talárját, mi több, a gyerekek nem egyszer annyira belegabalyodtak a növényzetbe, hogy csak hosszas munkával tudták kiszabadítani magukat. Az erdőnek ezen a részén már olyan sötét volt, hogy az összevissza karcolt Harry sokszor csak alaktalan fekete foltnak látta az előtte haladó Hagridot. A tompa csendben a legapróbb zaj is félelmetes volt.
Ha megroppant egy gally vagy megzörrent az avar, Harry rögtön támadót sejtett a sötétben. Azt is furcsának, sőt vészjóslónak találta, hogy hosszú útjuk során még egyetlen erdőlakóval se találkoztak.
— Nagy baj lenne, ha világítanánk a pálcánkkal, Hagrid? — kérdezte Hermione.
— Nem, dehogy — felelte suttogva a vadőr. — Sőt…
Hirtelen megállt, és Harryék felé fordult. Hermione ezt nem vette észre, úgyhogy teljes lendülettel nekiment, s ha Harry nem kapja el, hanyatt esett volna.
— Jobb lesz, ha megállunk egy percre — folytatta Hagrid — és elmondok egy-két dolgot, mielőtt odaérünk.
— Legfőbb ideje — zihálta Hermione, s miután Harry talpra állította, mindketten elsuttogtak egy lumost. Pálcáik végén apró lángocska gyulladt, s a fény rávetült a vadőr szorongó-szomorú arcára.
— No hát — dörmögte Hagrid. — Szóval… az a helyzet…
Nagy levegőt vett.
— Az a helyzet, hogy engem bármelyik nap lapátra tehetnek — bökte ki.
Harry és Hermione egymásra néztek, majd ismét a föléjük tornyosuló Hagridra emelték pillantásukat.
— De hát ha eddig nem küldtek el… — próbált ellenkezni Hermione. — Miből gondolod, hogy…
— Umbridge azt hiszi, én dugtam be azt a furkászt a szobájába.
— És nem te voltál? — vágta rá a kérdést Harry.
— Persze hogy nem! — fortyant fel Hagrid. — De ha felbukkan valahol egy varázslény, Umbridge rögtön engem gyanúsít! Mióta csak megérkeztem, keresi az alkalmat, hogy kiakolbólíthasson. Szívesebben maradnék, de ha nem lenne… szóval ha nem lenne az a dolog, amiről beszélni akarok, inkább most rögtön lelépnék. Nem akarom, hogy az egész iskola előtt rúgjon ki, mint Trelawneyt.
Harry és Hermione tiltakozni akartak, de Hagrid hatalmas keze egyetlen mozdulatával elhallgattatta őket.
— Azért nem dől össze a világ, ha elmegyek. Legalább tudok majd segíteni Dumbledore-nak meg a Rendnek. Ti meg megkapjátok Suette-Polltsot… Ő majd szépen felkészít titeket a vizsgára…
Hangja megremegett és elcsuklott.
— Miattam ne aggódjatok… — tette hozzá sietve, mikor Hermione meg akarta simogatni a karját. Zekéje zsebéből előhúzott egy hatalmas, pöttyös zsebkendőt, és megtörölte vele a szemét. — Nem mondanám el ezt nektek, de muszáj. Ha elmegyek… szóval nem léphetek le úgy… úgy, hogy senki nem tud róla… mert… szóval a segítségeteket kérem. Meg Ronét is.
— Segítünk, persze! — vágta rá Harry. — Mit kell tennünk?
Hagrid nagyot szipogott, és szótlanul megveregette Harry vállát, aki nekiesett a legközelebbi fának.
— Tudtam, hogy számíthatok rátok — dörmögte bele Hagrid a zsebkendőjébe. — Sose… felejtem el… nektek… Na gyertek… már nem vagyunk messze… vigyázzatok, szúrós bokor…
További negyedórás gyaloglás következett. Harry már épp meg akarta kérdezni, mennyire van még az a „nem messze”, mikor Hagrid hirtelen felemelte a kezét, és megállt.
— Csendesen! — suttogta. — Ne csapjunk zajt.
Nesztelenül osonva továbbhaladtak, és kisvártatva felbukkant előttük egy jókora — majdnem Hagrid magasságú — elsimított felszínű földhányás. Harry hatalmas állat odúját sejtette benne.
A domb körül tövestül kicsavart fák hevertek; gyökereik és ágaik kerítés vagy barikád módjára körítették a földhányást. Megálltak az egyik vízszintes fatörzs mellett.
— Alszik — suttogta a vadőr.
A levegőt betöltő tompa, ritmikus fújtatás valóban egy hatalmas tüdő zajának tűnt. Harry ránézett Hermionéra; a lány tátott szájjal, falfehéren meredt a földhányásra.
— Hagrid… — Hermione megszeppent hangja alig hallatszott a lény robajló szuszogása mellett. — Ki ez?
Harry elcsodálkozott a kérdésen. Neki az volt a nyelve hegyén, hogy: „Mi ez?” Hermione kezében remegni kezdett a varázspálca.
— Hagrid, azt mondtad… azt mondtad, hogy egy se akart eljönni!
Harry a vadőrre nézett — aztán belehasított a felismerés, és rémült nyögéssel a földhányásra kapta tekintetét.
Az föl-le mozgott a szuszogás ritmusára… mivel nem földhányás volt, hanem egy domború hát…
— Hát… nem is… nem akart eljönni — dörmögte feszengve Hagrid. — De el kellett hoznom, Hermione! Muszáj volt!
— Miért? — kérdezte sírós hangon Hermione. — Miért? Jaj istenem, Hagrid…
— Mert tudtam, hogy ha elhozom — felelte a vadőr, szintén könnyekkel küszködve — és megtanítom erre-arra… akkor utána mindenkinek megmutathatom, hogy milyen szelíd!
— Szelíd!? — visította Hermione, mire Hagrid riadt pisszegésbe kezdett. A hatalmas lény mordult egyet álmában, és fészkelődni kezdett. — Ő sebesített meg, nem? Miatta vagy tele folyton sérülésekkel…
— Nincs tisztában vele, milyen erős — magyarázta őszinte meggyőződéssel Hagrid. — De tényleg egyre jámborabb, már nem csapkod annyit…
— Szóval ezért tartott két hónapig, mire hazaértél — csóválta a fejét Hermione. — Jaj, Hagrid, miért kellett elhoznod, ha nem akart jönni? Nem lett volna jobb neki az övéi között?
— Folyton bántották a többiek, mert olyan kicsi! — felelte kétségbeesetten Hagrid.
— Kicsi? — hüledezett Hermione. — Kicsi!?
Hagrid sebekkel borított arcán legördültek az első könnycseppek.
— Értsd meg, nem hagyhattam ott! Ő… ő az öcsém!
Hermione tátott szájjal meredt a vadőrre.
— Hagrid… — szólt tétován Harry. — Mit értesz az alatt, hogy az öcséd?
— Jó, igazából csak a féltestvérem — ismerte be a vadőr. — Az anyám összeállt egy óriással, miután elhagyta apát… és úgy született Gróp…
— Gróp?
— Igen… valahogy így hangzik, mikor a nevét mondja — magyarázta zavartan Hagrid. — Nem nagyon tud a mi nyelvünkön… de már tanítgatom… Anyám vele se törődött sokkal többet, mint velem. Tudjátok, az óriásnők azt szeretik, ha szép nagy gyerekeik születnek, Gróp meg olyan kis pöttöm… Csak öt méter magas.
— Direkt mélynövésű! — Hermione hangja hisztérikusan csengett. — Ki sem látszik a földből!
— Ide-oda rugdosták a többiek… Nem hagyhattam ott…
— Madame Maxime mit szólt hozzá, hogy elhozod? — kérdezte Harry.
— Megértette, hogy ez fontos nekem — felelte lapátkezeit tördelve Hagrid. — Bár szó, ami szó, egy idő után belefáradt a dologba… Azért is váltunk el útközben… de megígérte, hogy senkinek nem szól Grópról…
— Hogy a csudába tudtad észrevétlenül elhozni ide? — kérdezte fejcsóválva Harry.
— Pont azért tartott ilyen sokáig — magyarázta Hagrid. — Csak éjszaka jöhettünk és csak lakatlan vidékeken át. Meg hát Gróp folyton vissza akart fordulni.
— Istenem, bár hagytad volna, hogy visszamenjen! — fakadt ki Hermione. Lehuppant a fatörzsre, és a kezébe temette arcát. — Mit kezdesz egy ádáz, vad óriással, aki még csak nem is akar itt lenni!
— Az túlzás, hogy ádáz… — Hagrid még mindig idegesen tördelte a kezét. — Igaz, meglegyint néha, ha rossz kedve van, de napról napra szelídül… Már sokkal kezesebb, mint volt.
— Akkor minek kellenek azok a kötelek? — kérdezte Harry. Most tűnt csak fel neki, hogy az alvó Gróptól karvastagságú kötelek futnak a földön a közeli, nagyobb fák törzse felé.
— Megkötve kell tartanod őt? — rémüldözött Hermione.
Hagrid zavartan pislogott.
— Hát… igen — felelte kelletlenül. — Mondom… mondom, hogy nincs tisztában az erejével.
Harry egyszerre megértette, miért nem találkoztak egyetlen erdőlakóval sem a rengetegnek ezen a fertályán.
— Elárulnád, miféle segítséget vársz Harrytől, Rontól és tőlem? — kérdezte rosszat sejtve Hermione.
— Hát azt, hogy viseljétek gondját — felelte Hagrid. — Ha én már nem leszek itt.
A gyerekek megsemmisülten néztek egymásra. Harry most már nagyon bánta, hogy vaktában megígért minden tőle telhető segítséget Hagridnak.
— Pontosan mit értesz ez alatt? — puhatolózott Hermione.
— Etetni nem kell! — sietett leszögezni Hagrid. — Megszerzi ő magának, amire szüksége van… Madarászik, szarvast fog, ilyesmi. Nem, nem, csak társaságra van szüksége. Az kell, hogy foglalkozzon vele valaki, tanítgassa, ha én már nem tudom.
Harry ismét a hullámzó test felé fordult. Ellentétben a hatalmas termetű, de arányos testű Hagriddal, Gróp torzszülött benyomását keltette. Ami kezdetben a földhányás bal szélén fekvő, mohos sziklatömbnek tűnt, abban Harry most felismerte Gróp fejét; az az óriás testéhez képest aránytalanul nagy s szinte tökéletesen gömbölyű volt, és Vernon bácsiéhoz hasonlóan nyak nélkül vagy legalábbis igen kurta nyakkal csatlakozott a roppant vállhoz. A golyófejet sűrű csigákban növő, lelapult, páfrányzöld haj borította, s püffedt szem domborodott ki belőle. A széles hátra így-úgy összefércelt állatbőrökből álló piszkos, barna gúnya feszült. Lábait az óriás fektében felhúzta a hasához, így Harry csak szánkó nagyságú, kosztól feketéllő talpait láthatta.
— Szóval azt akarod, hogy tanítsuk — szólt tompán Harry. Most már értette, mire vonatkozott Firenze üzenete: A kísérlete csak kudarccal végződhet. Jobban tenné, ha felhagyna vele. Hát persze, az erdő lakói bizonyára végighallgatták a bizarr nyelvórákat, amelyeket Hagrid Grópnak tartott.
— Igen… De az is elég, ha csak beszélgettek vele egy kicsit — magyarázta reménykedve Hagrid. — Ha megtanul a nyelvünkön, megérti majd, hogy szeretjük őt, és azt akarjuk, hogy köztünk maradjon.
Harry rápillantott Hermionéra, aki az ujjai között nézett vissza rá.
— Isten bizony, visszasírom Norbertet — motyogta Harry.
Hermione reszketős kis nevetéssel válaszolt. Hagrid nem fogta fel, vagy legalábbis eleresztette a füle mellett a megjegyzést.
— Akkor hát vállaljátok? — kérdezte.
Harry nem akarta megmásítani a szavát.
— Megtesszük, amit tudunk, Hagrid — felelte.
— Tudtam, hogy nem hagysz cserben, Harry — hálálkodott könnyes mosollyal a vadőr, és újra megtörölte az arcát. — Nem akarok túl sok munkát sózni rátok… hiszen vizsgáitok lesznek… csak ugorjatok el ide hetente egyszer abban a láthatatlanná tévő köpenyben, és beszélgessetek egy kicsit vele. Na, föl is ébresztem, hogy bemutassalak titeket…
— Mi? Ne! — Hermione rémülten felpattant. — Ne ébreszd fel, Hagrid, nem kell…
A vadőr azonban addigra már átlépett az előttük fekvő fatörzsön, és megindult Gróp felé. Mikor már csak három méter választotta el az óriástól, felemelt a földről egy letört ágat, bátorítóan hátramosolygott a gyerekekre, aztán jó erősen megbökte Gróp háta közepét az ággal.
Az óriás akkorát ordított, hogy belevisszhangzott a néma erdő, s a madarak csicseregve felrebbentek a fák koronáiról. Gróp lomhán megmozdult — beleremegett a föld, mikor hatalmas tenyerét letámasztva térdre emelkedett — és Hagrid felé fordította fejét, hogy megnézze, ki zavarta meg az álmát.
— Jól vagy, kicsi Gróp? — szólította meg a vadőr. Könnyednek szánt hangon beszélt, de azért hátrált egy lépést, és az ágat is bökésre készen tartotta. — Jól aludtál?
Harry és Hermione gyorsan megkeresték azt a legtávolabbi helyet, ahonnan még láthatták az óriást. Gróp feltérdelt két, még álló fa között. Harryék felnéztek megdöbbentően nagy arcába. A derengő fényben szürke telihold módjára lebegő ábrázat kőtömbből faragott, primitív szoborra emlékeztetett. Az orr tömpe és alaktalan volt, a féltégla méretű, csálé, sárga fogakkal teli száj pedig ferdén lejtett. Az arc méretéhez képest apró, iszapzöld szemek pillanatnyilag félig csukva voltak — Gróp még nem ébredt fel teljesen.
Az óriás most felemelte kugligolyó méretű bütykeit, hevesen megdörzsölte a szemét, majd meglepő fürgeséggel talpra állt.
— Te jó ég! — sikoltott fel Hermione.
A fák, amelyekhez az óriás csuklójára és bokájára erősített köteleket kötötték, vészjóslóan megnyikordultak. Jól mondta Hagrid: Gróp valóban legalább öt méter magas volt.
Az óriás ködös tekintettel körülnézett, majd kinyújtotta esernyő méretű kezét, s egy magas fenyőfa egyik felső ágáról leemelt egy madárfészket. Mikor látta, hogy nincsenek benne fiókák, bosszús morgással kiborította, tojások záporát zúdítva a földre.
Hagrid védekezően a feje fölé kapta a kezét.
— Idefigyelj, kicsi Gróp! — kiabálta. Csak óvatosan mert felfelé sandítani, mert további tojásoktól tartott. — Elhoztam két barátomat, hogy bemutassam őket! Ahogy a múltkor megígértem! Emlékszel? Mondtam, hogy ha majd el kell utaznom, egy kis ideig ők fognak vigyázni rád! Emlékszel, kicsi Gróp?
„Kicsi Gróp” azonban most is csak mordult egyet. Nemigen lehetett megállapítani, hogy figyelt-e Hagridra — talán annyit se fogott fel, hogy a vadőr hozzá beszél. Megragadta a fenyőfa csúcsát, és maga felé húzta — szemlátomást csak azért, hogy lássa, hogyan lendül vissza, ha majd elengedi.
— Hagyd abba, kicsi Gróp! — harsogta Hagrid. — Ezt is ki fogod dönteni! Hallod?
És valóban, a fenyő gyökerei körül repedezni kezdett a talaj.
— Barátokat hoztam neked! — ordította Hagrid. — Barátokat! Nézz már ide, te mamlasz, nézd meg őket!
— Hagyd, Hagrid…! — nyöszörögte Hermione, de a vadőr addigra felemelte az ágat, és jó erősen megbökte vele az óriás térdét.
Gróp elengedte a fát — az rémisztő suhogással visszalendült, fenyőtűzáport zúdítva Hagridra — és lenézett.
Hagrid odasietett a gyerekekhez.
— Ő Harry, Gróp! Harry Potter! Ő jár majd ide meglátogatni téged, ha el kell utaznom! Érted?
Az óriás, aki most vette csak észre Harryéket, lehajtotta kőtömb fejét, hogy jobban lássa apró látogatóit.
— Ő meg Hermione, hallod? Her… — Hagrid tétovázott, majd a lányhoz fordult: — Nem bánnád, ha csak Herminek szólítana, Hermione? Nehéz neki ilyen hosszú nevet megjegyezni.
— Persze, nem gond — cincogta Hermione.
— Ő Hermi, Gróp! Ő is meglátogat majd! Ugye, milyen jó lesz? Mi? Két barátod is lesz, akivel… Gróp, ne!!!
Az óriás keze faltörő kos gyanánt megindult Hermione felé.
Harry villámgyorsan megragadta a lányt, és lerántotta magával a kidőlt fa törzse mögé. Gróp keze súrolta ugyan a fát, de a levegőbe markolt.
— Rossz vagy, Gróp! — hallotta Harry Hagrid ordítását. Hermione reszketve-nyöszörögve kapaszkodott belé. — Nagyon rossz vagy! Ne nyúlkálj… Au!
Harry kidugta a fejét a fatörzs mögül. Hagrid a hátán feküdt, és az orrát markolta. Gróp szemlátomást megunta őket; felegyenesedett, és tovább folytatta a fenyőhajlítgatást.
— Jól van — morogta rekedten Hagrid, és egyik kezével vérző orrát, a másikkal nyílpuskáját markolva feltápászkodott. — Na… ezzel megvolnánk. Bemutattalak neki titeket… Most már megismer, ha jöttök. Jól van… hát akkor…
Felnézett Grópra, aki sziklaarcán átszellemült mosollyal hajlította a föld felé az öles fenyőfát. A gyökerek nyikorogva és recsegve szakadtak ki a földből.
— Na jó… ennyi elég volt mára — dörmögte Hagrid. — Amondó vagyok, menjünk vissza…
Harry és Hermione bólintottak. Hagrid a vállára vetette nyílpuskáját, és vérző orrát összecsippentve elindult visszafelé a fák között.
Jó darabig egyikük se szólalt meg — még akkor sem, amikor meghallották a távoli recsegést és robajt, ami jelezte, hogy Gróp fenyőfája megadta magát. Hermione sápadt volt, és konok hallgatásba burkolózott. Harry se tudta, mit mondjon. Mi lesz, ha az iskolában híre megy, hogy Hagrid egy óriást rejteget a Tiltott Rengetegben? Ráadásul ő, Harry, barátai nevében is megígérte, hogy folytatják Hagrid kilátástalan próbálkozásait az óriás civilizálására. Hogy hiheti Hagrid — ha mégoly bámulatos önámítási képességgel tud is agyaras szörnyetegekben kedves, ártatlan állatokat látni — hogy Gróp valaha is képes lesz beilleszkedni az emberek közé?
Harry és Hermione épp egy disznóparéjos részen igyekeztek átbotorkálni, mikor Hagrid hirtelen megtorpant.
— Állj!
A vadőr kihúzott egy nyílvesszőt a vállára vetett tegezből, és a nyílpuska idege elé helyezte. Harry és Hermione előreszegezték pálcáikat; most, hogy megálltak, már ők is hallották a zajt.
— A ménkűbe! — morogta Hagrid.
— Megmondtuk neked — zendült egy mély férfihang valahol a fák közt — hogy nemkívánatos személy vagy az erdőben.
A lombokon átszűrődő zöldes-sárgás fényben egy pillanatig úgy tűnt, mintha a hanghoz tartozó meztelen felsőtest a levegőben úszna — azután Harry látta, hogy a törzs alul gesztenyebarna lószügyben és -lábakban folytatódik. A kentaurnak magas pofacsontú, büszke arca és hosszú fekete haja volt. Akárcsak Hagrid, ő is fel volt fegyverkezve: nyílvesszőkkel teli tegez és embermagas íj lógott a vállán.
— Szervusz, Magorián — köszönt gyanakvó-óvatosan Hagrid.
A kentaur háta mögött megzörrentek a levelek, és további öt, lótestű férfi bukkant ki a fák közül. Ott volt köztük a fekete szőrű, szakállas Goron is, akit Harry ugyanazon a négy év előtti estén ismert meg, mikor Firenzével találkozott.
Goron nem adta jelét, hogy felismerte volna Harryt.
— Ááá — szólt, gonosz dallamba húzva a hangot. Aztán Magorián felé fordította a fejét. — Úgy emlékszem, megbeszéltük, mit csinálunk, ha ez az emberfajzat még egyszer beteszi ide a lábát.
— Most hirtelen „emberfajzat” lettem? — mordult fel Hagrid. — Csak mert nem hagytam, hogy meggyilkoljátok a társatokat?
— Hiba volt beleavatkoznod, Hagrid — felelte higgadtan Magorián. — Mi nem úgy gondolkodunk, ahogy ti. Firenze elárult és megszégyenített bennünket.
— Ezt meg honnan veszed? — mérgelődött Hagrid. — Firenze segít Albus Dumbledore-nak…
— Emberek szolgája lett! — vágott a szavába egy markáns arcú, szürke kentaur.
— Nyavalyát! — csattant fel Hagrid. — Szívességet tesz Dumbledore-nak…
— Kifecsegi az embereknek a titkainkat — szólt csendesen Magorián. — Ez megbocsáthatatlan bűn.
Hagrid vállat vont.
— Tartsátok, aminek akarjátok — felelte. — Akkor is rosszul tettétek, hogy…
— Te tetted rosszul, emberfajzat — vágott a szavába Goron — hogy a figyelmeztetésünk ellenére bemerészkedtél az erdőnkbe!
— Na ide figyelj ! — fortyant fel Hagrid. — Elegem van ebből a mi erdőnk badarságból! Nem ti mondjátok meg, hogy ki jöhet be ide és ki nem!
— De te még úgy se, Hagrid — felelte Magorián. — Most még utadra engedünk, mert veled vannak az ivadékaid…
— Ezek nem az övéi! — vágott a szavába Goron. — Ezek az iskola diákjai, Magorián! Ott van a fejükben az áruló Firenze tanítása!
— Egyre megy — rázta a fejét Magorián. — Csikókat megölni szörnyű bűn. Nem bántjuk az ártatlanokat. Ezúttal még elengedünk, Hagrid, de többet ne lássunk itt. Eljátszottad a kentaurok barátságát, mikor segítettél megszökni az áruló Firenzének.
— Még csak az kéne, hogy elkergessen az erdőből egy rakás vén öszvér! — heveskedett Hagrid.
— Hagyd már! — rémüldözött Hermione. Goron és a szürke kentaur dühösen kapáltak. — Könyörgök, menjünk innen! Menjünk már!
Hagrid elindult, de számszeríját nem eresztette le, és még mindig fenyegetően meresztette a szemét Magoriánra.
— Tudjuk, mit rejtegetsz az erdőben, Hagrid! — kiáltott utána a kentaur, miközben társaival együtt visszahúzódott a fák közé. — És fogytán a türelmünk!
Hagrid megfordult, s úgy tűnt, menten visszacsörtet Magoriánhoz.
— Addig marad itt, amíg csak akar! — kiabálta. — Ez az erdő ugyanannyira az övé is, mint a tiétek!
Harry és Hermione eközben közös erővel tolták őt az ellenkező irányba. Hagrid lenézett rájuk, s arcán a düh csodálkozásnak adta át a helyét: most vette csak észre, hogy Harryék a hasát nyomkodják.
— Csigavér, gyerekek — szólt, és továbbindult. Harryék zihálva követték. — Ostoba öszvérek ezek, nem kell törődni velük.
— Hagrid — zihálta Hermione, miközben megkerült egy csalánost, amire még emlékezett az odaútról. — Ha a kentaurok nem akarnak embereket látni az erdőben, akkor nem túl jó ötlet, hogy mi Harryvel…
— Ugyan már, hallottátok, mit mondott — legyintett a vadőr. — Nem bántják a csikókat, mármint a gyerekeket. És különben sem tűrhetjük, hogy parancsolgassanak nekünk.
— Legalább megpróbáltad — morogta oda Harry a magába roskadt Hermionénak.
Hamarosan visszataláltak az ösvényre, és további tíz perc gyaloglás után ritkásabb erdőterületre értek — ott foltokban már kilátszott a derült, kék ég a lombok között. Nemsokára távoli lárma — ujjongás és kiabálás — ütötte meg a fülüket.
Mikor feltűnt előttük a kviddicsstadion, Hagrid megállt.
— Megint gólt szerzett valaki? — tanakodott. — Vagy vége a meccsnek?
— Nem tudom — felelte csüggedten Hermione.
Harry végignézett a lányon. Hermione haja tele volt gallyakkal és levelekkel, talárja több helyen elszakadt, arcán és kezén tucatnyi karcolás vöröslött. Harry sejtette, hogy ő maga se néz ki sokkal jobban.
— Szerintem vége! — folytatta Hagrid, még mindig a stadion felé hunyorogva. — Nézzétek! Jönnek kifelé az emberek. Ha siettek, elvegyülhettek köztük, és nem fog feltűnni, hogy máshol jártatok.
— Jó ötlet — bólintott Harry. — Hát akkor… Viszlát, Hagrid.
Amint hallótávolságon kívül tudták a vadőrt, Hermione remegő hangon ezt rebegte:
— Nem hiszem el. Nem hiszem el. Egyszerűen nem hiszem el…
— Nyugodj már meg! — szólt rá Harry.
— Nyugodjak meg!? — csattant fel a lány. — Egy óriás van az erdőben! És mi járhatunk hozzá nyelvtanfolyamot tartani, amíg a felbőszült kentaurok el nem kapnak minket! Ezt egyszerűen — nem — hiszem — el!
Közben csatlakoztak a kastély felé tartó hugrabugosok zsibongó seregéhez.
— Amíg Hagrid itt van, semmit nem kell csinálnunk — csitította a lányt Harry. — Az sem biztos, hogy egyáltalán felmondanak neki.
— Ne viccelj már, Harry! — Hermione megtorpant, úgyhogy az emberfolyamnak meg kellett kerülnie őt, mint valami szigetet. — Biztos, hogy Umbridge fel fog mondani Hagridnak, és ezek után azt mondom, hogy igaza is lesz!
Harry némán, vádlón meredt a lányra. Hermione szeme lassan megtelt könnyel.
— Ezt nem mondtad komolyan — szólt csendesen Harry.
— Jó… persze… persze hogy nem — motyogta Hermione, és dühös mozdulattal megtörölte a szemét. — De miért kell neki ilyen helyzetbe hozni magát — és minket!?
— Nem tom…
Ő a gólkirály!
— Mikor unják meg végre ezt a hülye kornyikálást? — bosszankodott Hermione. — Hogy lehetnek ennyire eltelve maguktól?
A füves emelkedőn tengernyi diák vonult felfelé sűrű tömegben.
— Gyere, siessünk! — szólt Hermione. — Nem akarok a mardekárosokkal találkozni.
— Hermione… — szólalt meg lassan Harry.
Az ének egyre hangosabban és lelkesebben zengett — s a kórust nem a zöld-ezüst mardekárosok alkották, hanem azoknak a kezeknek a gazdái, amelyek a piros-arany tenger közepén egy magányos alakot emeltek a magasba.
— Nem igaz… — suttogta Hermione.
— De igaz! — vágta rá Harry.
— Harry! Hermione! — harsogta az örömtől megittasultan Ron, és meglengette az ezüst kviddicskupát. — Sikerült! Győztünk!
Harry és Hermione boldogan ránevetett az elhaladó Ronra.
A tölgyajtónál támadt némi fennakadás, mert Ron feje minduntalan beleütközött az ajtókeretbe, de az éneklő griffendélesek csak azért is a vállukon akarták bevinni őt. Végül is sikerült venniük az akadályt, és a csapatot elnyelte a bejárati csarnok. Harry és Hermione mosolyogva álltak, míg az énekszó el nem halt a távolban. Akkor aztán megint találkozott a tekintetük, és arcukról lehervadt a mosoly.
— Inkább majd holnap mondjuk el neki — szólt Harry.
Hermione csüggedten bólintott.
— Jó — felelte. — Nekem nem sürgős.
Felballagtak a bejárati lépcsősoron, majd a tölgyajtóhoz érve mindketten ösztönösen megfordultak, és vetettek még egy hosszú pillantást a Tiltott Rengeteg felé. Harry nem tudta, csupán képzelődik-e, de mintha a távolban kisebb madárcsapatot látott volna felrebbenni — olyan riadtan, mintha valaki kirántotta volna alóluk a fát.