A Griffendél kupagyőzelme olyan örömmámorral töltötte el Ront, hogy még másnap is csak a meccsről lehetett beszélni vele. Harry és Hermione ilyenformán nehezen találtak alkalmat rá, hogy megemlítsék Grópot — bár, mi tagadás, nem is volt túl sok kedvük hozzá, hogy ilyen letaglózó hírrel rángassák vissza barátjukat a valóság rideg talajára. Mivel aznap is kellemes, meleg idő volt, rávették Ront, hogy menjen le velük a tóparti bükkfa alá tanulni — ott ugyanis kisebb volt az esély rá, hogy kihallgatják őket. Ron nem lelkesedett túlságosan az ötletért; szemlátomást élvezte, hogy minden arrajáró griffendéles megveregeti a vállát (arról nem is beszélve, hogy társaik időről időre elzengték a Weasley-dal átköltött változatát) — de végül beadta a derekát, és kijelentette, hogy tulajdonképpen neki is jólesne egy kis friss levegő.
Harry és Hermione lepakolták könyveiket, és letelepedtek a bükkfa árnyékában. Közben tizedszer is meghallgatták Ron beszámolóját első sikeres védéséről.
— Miután beengedtem Davies lövését, gondolhatjátok, nem voltam feldobva, de… nem tudom, mikor Bradley egyszer csak felbukkant a semmiből, az ugrott be, hogy — ezt meg tudod fogni! Kábé egy másodpercem volt eldönteni, hogy merre repüljek, és úgy tűnt, hogy Bradley a jobb oldali karikát akarja megcélozni — mármint a nekem jobb oldalit, ami neki a bal oldali volt — de valamiért gyanús volt, hogy át akar verni, úgyhogy megreszkíroztam, és balra vetődtem — szóval neki jobbra — és hát… láttátok, mi történt — fejezte be szerénykedve. Közben beletúrt a hajába, hogy szélfúttának tűnjön, és körülnézett, hogy vajon a közelben tartózkodók — egy csapat pusmogó hugrabugos — hallották-e a szavait. — Aztán öt perccel később, mikor Chambers támadott… Mi van? — kérdezte Ron, miután a pillantása Harry arcára tévedt. — Mit vigyorogsz?
— Nem vigyorgok — felelte gyorsan Harry. Lesütötte a szemét, mintha átváltoztatástan-jegyzeteit nézné, és igyekezett komolyabb arcot vágni. Nem akarta mondani, de Ron ebben a percben kísértetiesen emlékeztette a Griffendél csapatának egy másik, hajdani játékosára, aki egykor ugyanez alatt a fa alatt, ugyanígy borzolgatta a haját. — Csak örülök neki, hogy győztünk.
— Győztünk, bizony! — Ron élvezettel visszhangozta a boldogító szót. — Láttátok, milyen képet vágott Chang, mikor Ginny elhalászta az orra elől a cikeszt?
— Gondolom, elbőgte magát — morogta keserűen Harry.
— Igen… de csak dühében. — Ron összevonta a szemöldökét. — Láttad, amikor leszállás után földhöz vágta a seprűjét, nem?
— Hát öö…
— Nem, Ron, nem láttuk — szólt sóhajtva Hermione. Letette a könyvet, és bocsánatkérően felnézett Ronra. — Az az igazság, hogy az egész meccsből csak Davies első gólját láttuk.
Ron gondosan felborzolt haja kissé lekókadt ettől a hírtől.
— Nem néztétek meg a meccset? — kérdezte megsemmisülten. — Nem láttátok a védéseimet?
— Nem — felelte Hermione, és vigasztalóan kinyújtotta Ron felé a kezét. — De hidd el, nem rajtunk múlott. Muszáj volt elmennünk!
— Igen? — morogta vörösödő arccal Ron. — És miért volt muszáj?
— Mert Hagrid elhívott minket — vette át a szót Harry. — Végre rászánta magát, hogy elmondja, mitől van tele kék-zöld foltokkal, mióta visszajött az óriásoktól. Azt mondta, menjünk el vele. az erdőbe. Nem lehetett nemet mondani neki… hiszen ismered. Szóval vele mentünk, és…
Az ötperces beszámoló végére Ron felháborodása elmúlt, és döbbenetnek adta át a helyét.
— Elhozott egyet, és az erdőben rejtette el?
— Pontosan — felelte Harry.
— Nem. — Ron olyan határozottan rázta a fejét, mintha a tagadásával meg nem történtté tudná tenni a dolgot. — Nem tehetett ilyet.
— Márpedig megtette — bólintott komor fintorral Hermione. — „Kicsi Gróp” öt méter magas, az a hobbija, hogy hétméteres fenyőfákat tép ki gyökerestül, és engem… — Itt horkantott egyet. — Engem Hermi néven ismer.
Ron felnevetett, de inkább úgy, mintha sírna.
— És Hagrid azt akarja, hogy…
— Hogy adjunk nyelvórákat az óriásának — bólintott Harry.
— Teljesen megbolondult — csóválta a fejét Ron.
— Ahogy mondod — felelte bosszúsan Hermione. Lapozott egyet Az átváltoztatásról haladóknak című könyvben, és rámeredt a színházi látcsővé váló bagoly átalakulásának fázisait bemutató ábrasorra. — De sajnos Harryvel ígéretet tettünk neki.
— Hát akkor majd megszegitek azt az ígéretet! — vágta rá bosszúsan Ron. — Hát ez nem igaz! Nehogy már… Vizsgáink lesznek, és különben is, ennyire vagyunk tőle, hogy kirúgjanak minket! — Hüvelyk- és mutatóujját közelítve mutatta, hogy mennyire. — Gondoljatok Norbertre! Meg Aragogra! Abból még soha nem sült ki jó, ha Hagrid szörnyeteg barátaival kezdtünk!
— Persze, tudjuk — motyogta Hermione. — De hát… megígértük…
Ron lesimította a haját.
— Na mindegy — szólt homlokát ráncolva. — Végül is még nem rúgták ki Hagridot. Ha kihúzza év végéig, az is lehet, hogy megússzuk ezt a Gróp-dolgot.
A kastélypark úgy ragyogott a napfényben, mintha zöldre lakkozták volna. A felhőtlen kék ég mosolyogva nézte tükörképét a tó gyöngyözve csillogó tükrében, s a fűszálakat lágy fuvallat simogatta. Beköszöntött a június, de az ötödévesek számára ez csak egy dolgot jelentett: hogy elérkezett az RBF-vizsgák ideje.
A tanárok nem adtak fel több házi feladatot, s az órákat azon témák átismétlésének szentelték, amelyekről úgy vélték, hogy szerepelhetnek a vizsgakérdések között. A feszült közhangulat Harryt is megfertőzte, s szinte minden egyéb gondját elfeledtette vele — bár a bájitaltanórákon néha eltűnődött, vajon Lupin megkérte-e Pitont az okklumenciaórák folytatására. Ha igen, akkor Piton pontosan úgy semmibe vette a kérést, ahogy mostanában Harryt. Harrynek azonban épp elég aggódnivalója volt a különórák nélkül is, úgyhogy ezt cseppet se bánta. Szerencsére ezekben a napokban Hermione se emlegette az okklumenciát; mással volt tele a feje, ami abból látszott, hogy feltűnően sokszor motyogott magában, és jó ideje egyetlen manósapkát sem tett ki.
Nem Hermione volt az egyetlen, aki a vizsgák közeledtével elkezdett furcsán viselkedni. Ernie Macmillan például felvette azt az idegesítő szokást, hogy a tanulási módszereikről faggatta társait.
Ront és Harryt például a gyógynövénytanóra előtti sorbaállás közben kapta el.
— Körülbelül hány órát tanultok egy nap? — kérdezte tőlük.
Ron vállat vont.
— Nem tom. Párat.
— Nyolcnál többet vagy kevesebbet?
— Hát… asszem, kevesebbet — felelte kissé feszengve Ron.
— Én nyolc órát tanulok — jelentette ki büszkén Ernie. — Nyolcat vagy kilencet. Mindennap reggeli előtt is beszúrok egy órát. Nyolc az átlagom. Egy jó hét végi napon tíz is összejön. Hétfőn kilenc és fél órát tanultam, kedden viszont csak hét és egynegyed sikerült. Aztán szerdán…
Harry roppantul hálás volt Bimba professzornak, aki ekkor beszólította őket a hármas számú üvegházba, félbeszakítva Ernie monológját.
Draco Malfoy időközben újabb módszert eszelt ki a pánikkeltésre.
— Nem az számít, hogy mit tudsz — magyarázta fennhangon Craknak és Monstrónak az utolsó bájitaltanóra előtt — hanem hogy kiket ismersz. Apám évek óta jóban van a Mágiai Vizsgahivatal vezetőjével, Griselda Marchbanksszel. Szokott nálunk vacsorázni az öreg boszorkány…
— Szerintetek igazat mond? — suttogta riadtan Hermione.
— Ha igen, mit tehetsz ellene? — felelte lemondóan Ron.
— Szerintem hazudik — szólalt meg mögöttük csendesen Neville.
— Griselda Marchbanks a nagymamám barátnője, és soha nem beszélt még Malfoyékról.
— Milyen az a Marchbanks? — kérdezte mohón Hermione. — Szigorú?
— Egy kicsit olyan, mint a nagymamám — hangzott a csüggedt válasz.
— De azért jó, hogy ismered a fővizsgáztatót, nem? — jegyezte meg bátorítóan Ron.
— Attól nem fogok jobb jegyeket kapni — felelte a padlót bámulva Neville. — A nagymamám mindig azt mondja Marchbanks professzornak, hogy nem vagyok olyan tehetséges, mint az apám… A Szent Mungóban láthattátok, hogy milyen a nagyi.
Harry, Ron és Hermione összenéztek. Nem tudták, mit mondjanak erre. Neville karácsony óta most említette először a találkozásukat a varázslókórházban.
Az ötöd- és hetedévesek részéről mutatkozó kereslet sose látott mértékben fellendítette a koncentrálóképességet és a szellemi teljesítményt javító szerek feketepiaci forgalmát. Harry és Ron nagy kísértést éreztek, hogy potom tizenkét galleonért vegyenek egy félliteres üveggel a Baruffio-féle Agyserkentő Elixírből, amit egy hatodéves hollóhátas, Eddie Carmichael kínált nekik. Carmichael megesküdött rá, hogy kizárólag a szernek köszönheti az előző évben szerzett kilenc „kiváló” minősítésű RBF-ét. Ron megígérte Harrynek, hogy majdani első fizetéséből megadja az elixír árából ráeső részt — de mielőtt nyélbe üthették volna az üzletet, Hermione elkobozta az üveget Carmichaeltől, és tartalmát a vécébe öntötte.
— Mi ezt meg akartuk venni, Hermione! — háborgott Ron.
— Akkor teljesen elment az eszetek! — vágott vissza a lány. — Miért nem rögtön Harold Dingle sárkánykarom-reszelékét tömitek magatokba?
— Dingle-nek van sárkánykarom-reszeléke? — kapott a szaván Ron.
— Csak volt, amíg el nem koboztam. Ezek a vacakok ugyanis nem érnek semmit!
— A sárkánykarom igenis hatásos! — bizonygatta Ron. — Azt hallottam, hihetetlenül feldobja az agyat, néhány órára zseni leszel tőle! Adj egy csipetnyit, Hermione, hadd próbáljam ki legalább… Ártani nem árthat.
— De igenis, hogy árthat! — felelte mogorván a lány. — Megvizsgáltam, és kiderült, hogy valójában szárított doxitrágya.
Ez az információ kissé lelohasztotta Harry és Ron lelkesedését az agyserkentők iránt.
Hogy pontosan mikor és milyen körülmények között kerül sor a vizsgákra, arról a következő átváltoztatástan-órán kaptak tájékoztatást.
— Amint látjátok — szólt McGalagony professzor, miközben az osztály szorgalmasan jegyzetelte a táblára írt időpontokat — a vizsgáitokat két egymás utáni hétre osztották el. Elméleti tudásotokról a délelőtti írásbeliken adtok számot, a gyakorlati vizsgák délutánonként lesznek. Kivételt képez az asztronómia, amiből természetesen sötétedés után fogtok vizsgázni.
— Mindenkinek felhívom a figyelmét arra, hogy az írásbeli vizsgákon használt pergament a legtökéletesebb csalásgátló bűbájokkal kezeltük. A vizsgaterembe tilos bevinni válaszgyártó pennát, nefeleddgömböt, legombolható mandzsettapuskát és önjavító tintát. Sajnos minden évben akad legalább egy olyan diák, aki megpróbálja kijátszani a Mágiai Vizsgahivatal által megállapított szabályokat. Merem remélni, hogy a griffendélesek közül senki nem készül erre. Az igazgatónő… — McGalagony olyan arccal emelte ki a szót, amilyet Petunia néni különösen makacs koszfoltok láttán szokott vágni — …általam üzeni nektek, hogy mindenféle csalás a legszigorúbb büntetést vonja maga után. A vizsgaeredmények természetesen az új vezetés teljesítményét is jellemzik…
McGalagony hangtalanul sóhajtott — Harry látta szigorú orrcimpáinak rezdülését.
— …ez azonban nem ok arra, hogy ne a legjobbat hozzátok ki magatokból. Az RBF-vizsgákon a jövőtök a tét.
— Tanárnő, kérem — szólt kezét a magasba lendítve Hermione — mikor hirdetik ki a vizsgák eredményét?
— Bagollyal küldjük ki az eredményeket, július folyamán — felelte McGalagony.
— Szuper — suttogta hangosan Dean Thomas — akkor lesz egypár nyugis hetünk.
Harry elképzelte magát, amint hat hét múlva a szobájában ül a Privet Drive-on, az iskolai bagolyra várva. Remek, gondolta csüggedten, egy levelet legalább biztosan kapni fogok a szünidőben.
A vizsgasorozat nyitánya a hétfő délelőttre időzített bűbájtan írásbeli volt. Vasárnap ebéd után Harry Hermione kérésére megpróbálta kikérdezni a lánytól az anyagot, de a dolog kudarcba fulladt: Hermione szörnyen izgatott volt, és félpercenként kikapta Harry kezéből a könyvet, hogy ellenőrizze, mennyire pontosan válaszolt. A végén még jól orrba is bökte Harryt A bűbájtan fejlődése című kötet hegyes sarkával.
— Jobban megy ez neked egyedül — mondta könnyes szemmel Harry, és a lány kezébe nyomta a könyvet.
Ron befogott füllel olvasta az elmúlt két év bűbájtan-jegyzeteit, és folyamatosan motyogott. Seamus Finnigan hanyatt feküdt a padlón, és egy helyettesítő bűbáj meghatározását darálta. Dean ellenőrizte a definíciót a Varázslástan alapfokon ötödik kötetében.
Parvati és Lavender a mozgatóbűbáj gyakorlása gyanánt tolltartóikat versenyeztették az asztalon.
A vacsoraasztal mellett aznap este a szokásosnál nyomottabb volt a hangulat. Harry és Ron alig szólaltak meg, ellenben igen jó étvággyal ettek az egész napos tanulás után. Hermione újra meg újra letette kését-villáját, hogy előkapjon egy-egy könyvet a táskájából, és kikeressen belőle ezt vagy azt. Ron épp figyelmeztette őt, hogy egyen rendesen, különben rosszul fog aludni, amikor egyszerre kiesett a villa a lány kezéből.
— Te jó ég! — suttogta Hermione az ajtó felé meredve. — Ők azok? Ők a vizsgáztatók?
Harry és Ron egy szempillantás alatt megfordultak. A bejárati csarnokban ott állt Umbridge, néhány, többségében aggastyánkorúnak tűnő varázsló és boszorkány társaságában. A főinspektor zavartnak és izgatottnak tűnt — Harry nem kis örömére.
— Nézzük meg őket közelebbről! — indítványozta Ron, és barátai rábólintottak.
Felpattantak az asztaltól, és sietve elindultak az ajtó felé. A bejárati csarnokba érve aztán lelassították lépteiket, és ráérősen elsétáltak a vizsgáztatók mellett. Azok között volt egy alacsony, görnyedt boszorkány, akinek olyan ráncos volt az arca, mintha pókok szőtték volna be — Umbridge feltűnően tiszteletteljes hangon beszélt vele, így Harry gyanította, hogy ő lehet Griselda Marchbanks.
Marchbanks professzor bizonyára nagyothallott, mert kiabálva beszélt a tőle fél méterre álló Umbridge-hez.
— Persze, persze, jól utaztunk! Milliószor jöttünk már ide! — harsogta öreges türelmetlenséggel. — De mostanában nem hallottam hírt Dumbledore-ról! — folytatta, s körülnézett a csarnokban, mintha azt remélné, hogy az igazgató kiugrik valamelyik seprűtároló szekrényből. — Gondolom, nem is sejtik, hol lehet.
— Nem — felelte Umbridge, és vetett egy sötét pillantást Harryék felé, akik a márványlépcső aljában időztek, látszólag arra várva, hogy Ron megkösse a cipőjét. — De biztosra veszem, hogy a Mágiaügyi Minisztérium hamarosan a nyomára bukkan.
— Nem hinném! — kiabálta Marchbanks professzor. — Hacsak Dumbledore nem akarja kifejezetten, hogy megtalálják! Nekem elhiheti… nálam tette le a RAVASZ-t átváltoztatástanból és bűbájtanból! Bámulatos volt, amit a pálcájával művelt!
Harryék a tőlük telhető leglassúbb léptekkel vonszolták magukat felfelé a márványlépcsőn.
— Nos igen… — hallotta Harry Umbridge válaszát. — Kérem, fáradjanak velem a tanári szobába! Fogyasszanak el egy csésze teát a hosszú út után.
Az este a vizsgadrukk jegyében telt. Minden ötödéves úgy érezte, tanulnia kellene még egy kicsit, de a jelek szerint senki nem volt igazán képes erre. Harry korán lefeküdt, de aztán hosszú ideig — ő óráknak érezte — álmatlanul forgolódott az ágyban. Eszébe jutott a pályaválasztási tanácsadás és McGalagony dühös kijelentése, hogy ha törik, ha szakad, aurort fog faragni belőle. Most, a vizsgák küszöbén már azt kívánta, bár könnyebben elérhető célt tűzött volna ki maga elé. Tudta, hogy nem ő az egyetlen a hálóteremben, akinek nem jön álom a szemére — de társai hallgatásba burkolóztak, és végül szép sorjában el is aludt mindenki.
Az ötödévesek a reggelinél is feltűnően hallgatagok voltak.
Parvati végig varázsigéket motyogott, és a reszkető sótartóra meredt; Hermione A bűbájtan fejlődését olvasta, de olyan gyorsan, hogy nézni is fárasztó volt; Neville pedig folyton elejtette evőeszközeit, és többször is felborította a lekvártartót.
Reggeli után az ötöd- és hetedévesek a bejárati csarnokban maradtak, a többi évfolyam tanulói pedig elmentek órára. Fél tízkor aztán osztályonként visszahívták a vizsgázókat a nagyterembe, amit időközben átrendeztek — pontosan úgy, ahogy Harry a merengőben látta, mikor becsöppent James, Sirius és Piton RBF-vizsgájára. A házak hosszú asztalai eltűntek; a helyükre sok kis asztal került, s azok mindegyike a tanári asztal felé nézett. McGalagony ez utóbbi mögött állva fogadta a bevonuló diákokat. Mikor mindenki elfoglalta a helyét, és a társaság elcsendesedett, a tanárnő így szólt:
— Kezdhetik a munkát! — Azzal megfordította a tartalékpennák, tintásüvegek és pergamentekercsek mellett álló jókora homokórát.
Harry kalapáló szívvel ránézett a feladatlapra — tőle jobbra a harmadik oszlopban, négy sorral előrébb Hermione akkor már szorgalmasan körmölt — és elolvasta az első kérdést: Add meg a) a tárgyak röptetését szolgáló varázsigét, és b) írd le a hozzá tartozó pálcamozdulatot!
Harry emlékei közül felszínre bukkant egy régi jelenet: egy furkósbot a magasba röppen, majd nagyot koppan egy troll kőkemény kobakján… Harry halványan elmosolyodott, a pergamen fölé hajolt, és írni kezdett.
— Ugye, nem is volt olyan nehéz? — kérdezte Hermione két órával később, mikor a három jó barát már a bejárati csarnokban álldogált. A lány láthatóan aggódott, és remegő kézzel szorongatta feladatlapját. — A vidító varázsról nem írtam le mindent, mert kifutottam az időből. Ti beírtátok a csuklásszüntető ellenbűbájt? Én úgy éreztem, az már kicsit sok lenne… És a huszonhármas kérdésnél…
— Hermione! — szólt rá szigorúan Ron — nekünk elég volt egyszer átrágni magunkat a kérdéseken. Nem fogunk minden vizsga után ismétlést tartani veled.
Az ötödévesek együtt ebédeltek a többi évfolyammal (arra az időre visszakerültek a nagyterembe a hosszú asztalok), aztán átvonultak a szomszédos kisebb helyiségbe. Ott várták a gyakorlati vizsgát, amire névsor szerint, kis csoportokban hívták be őket.
A várakozók fel-alá járkáltak, varázsigéket motyogtak és pálcamozdulatokat gyakoroltak, aminek következtében időről időre hátba vagy szemen bökték egymást.
Hermione viszonylag hamar sorra került. Egész testében remegve indult el a nagyterembe nyíló ajtó felé, Seamus Finnigannel, Anthony Goldsteinnel és Daphne Greengrass-szal a nyomában.
Akik túl voltak a vizsgán, nem tértek vissza a szobába, így Harryék nem tudhatták meg, jól vette-e Hermione az akadályt.
— Ne féltsd Hermionét! — legyintett Ron. — Az utolsó bűbájtan-dolgozata százhúsz százalékos lett, nem emlékszel?
Tíz perccel később nyílt az ajtó, és kiszólt Flitwick professzor:
— Parkinson, Pansy; Patil, Padma; Patil, Parvati; Potter, Harry.
— Kéz- és lábtörést! — búcsúzott Ron, s Harry belépett a nagyterembe, remegő kezében szorongatva pálcáját.
— Dombors professzor szabad, Potter! — sipította az ajtó mellett álló Flitwick, s rámutatott a legöregebb és legkopaszabb vizsgáztatóra. Az illető a távoli sarokban ült egy asztal mögött, nem messze Marchbanks professzortól, aki épp Draco Malfoyt vizsgáztatta.
— Potter, igaz? — Dombors professzor kikeresett valamit az előtte heverő lapon, majd orrcsíptetője fölött. felnézett a közeledő Harryre. — A híres Potter?
Harry a szeme sarkából látta, hogy Malfoy dühös pillantást vet felé — aminek következtében a borospohár, amit lebegtetett, a padlóra zuhant és összetört. Harry nem tudott elfojtani egy kaján vigyort, amit Dombors az önbizalom jelének vélt.
— Nagyon helyes — szólt öregesen reszkető hangon — nem kell izgulni, fiam… Nos, kérlek: itt ez a tojástartó. Azt szeretnénk, ha cigánykereket hányna.
Harry többé-kevésbé elégedett volt teljesítményével. A röptetőbűbájt sokkal jobban hajtotta végre, mint Malfoy, viszont összekeverte a színváltó és a növesztő bűbáj varázsigéjét, úgyhogy a patkány, amit narancssárgára kellett volna színeznie, első próbálkozásakor borzméretűre püffedt. Örült, hogy Hermione nem volt tanúja a dolognak, s utólag mélyen hallgatott előtte a bakiról.
Ronnak viszont nem félt elmondani, főleg miután barátja is elmesélte, hogy a vizsgán — maga se tudta, hogyan — óriási gombává változtatott egy ezüsttálcát.
Aznap este nem volt idő pihenni. Vacsora után egyenesen a klubhelyiségbe mentek, és tanulni kezdtek a másnapi átváltoztatástanra. Harrynek lefekvéskor majd szétdurrant a feje a sok összetett varázslattól és az elméleti tézisek tömkelegétől.
Másnap a délelőtti írásbelin nem ugrott be neki az egyik transzformációs bűbáj meghatározása, a gyakorlatin viszont sikerült teljesen eltüntetnie a leguánját, ami egészen jó eredmény volt, főleg ahhoz képest, hogy a szomszédos asztalnál vizsgázó Hannah Abbott izgalmában flamingócsapattá változtatott egy szerencsétlen menyétet.
Szerdán gyógynövénytanból vizsgáztak (Harry úgy érezte, ezen is jól szerepelt, bár a mérges muskátli megharapta az ujját), csütörtökön pedig a sötét varázslatok kivédése következett. Ez volt az első olyan vizsga, ami után Harry biztosra vette, hogy nem bukott meg. Az írásbeli kérdésekre a kisujjából rázta ki a választ, a gyakorlati vizsgán pedig külön örömöt jelentett számára, hogy a megfigyelőként jelen lévő Umbridge szeme láttára mutathatta be a sok ellenrontást és defenzív bűbájt.
— Bravo! — kiáltott fel Dombors professzor (ezúttal is ő vizsgáztatta Harryt), miután Harry bemutatott egy tökéletes mumusűző varázst. — Gyönyörű! Nos, készen is vagyunk, Potter… hacsak…
Az öreg professzor kissé előredőlt székében.
— Úgy hallottam kedves barátomtól, Tiberius Ogdentől, hogy patrónust idézni is tudsz. Nos, esetleg néhány pluszpontért…
Harry felemelte pálcáját, Umbridge szeme közé nézett, és elképzelte, amint a főinspektor megkapja a felmondását.
— Expecto patronum!
Pálcája hegyéből teljes szépségében kiszökkent az ezüstszarvas, és végigvágtatott a nagytermen. A vizsgáztató professzorok mind elgyönyörködtek benne, s miután a szarvas köddé vált, Dombors professzor lelkesen összecsapta csontsovány kezét.
— Csodálatos!… Köszönöm, Potter, fáradj ki!
Kifelé menet Harry tekintete egy pillanatra találkozott az ajtónál ácsorgó Umbridge-éval. A főinspektor széles békaszája körül undok mosoly játszott, de Harry nem törődött vele. Úgy érezte (de nem akarta elkiabálni, ezért nem is mondta senkinek), hogy megszerezte első „kitűnő” minősítésű RBF-jét.
Pénteken csak Hermione vizsgázott — rúnaismeretből — Harry és Ron szabadok voltak. Mivel tanulásra ott volt még az egész hétvége, úgy döntöttek, ezt a napot pihenéssel töltik. Sűrű nyújtózkodások és ásítások közepette varázslósakkot játszottak a klubhelyiség nyitott ablakánál, élvezve a beáramló meleg, nyárillatú szellő simogatását. Hagrid épp órát tartott az erdőszélen — Harry az ablakon kinézve figyelte őt, s eltűnődött, vajon melyik varázslény lehet az óra anyaga. Az egyszarvúra tippelt, mert látta, hogy a fiúk távolabb állnak a fáktól, mint a lányok. Csendes szemlélődéséből a portrélyukon bemászó Hermione zökkentette ki. A lány rosszkedvűnek tűnt.
— Hogy ment a rúnatan? — kérdezte ásítva Ron.
— Rosszul fordítottam az ehvaz szót — mesélte bosszúsan Hermione. — Együttműködést jelent, nem védekezést. Összekevertem az eihvazzal.
— Rá se ránts! — legyintett Ron. — Egy hiba nem a világ. Attól még kaphatsz…
— Mi az, hogy egy hiba nem a világ!? — csattant fel Hermione. — Lehet, hogy e miatt a hiba miatt fogok megbukni! És ráadásul valaki megint beküldött egy furkászt Umbridge szobájába! Fogalmam sincs, hogyan csempészte be, mikor új ajtója van. Véletlenül pont arra jártam — Umbridge úgy visított, mintha nyúznák! Szerintem a furkász lábon harapta…
— Szuper! — örvendezett a két fiú.
— Egyáltalán nem szuper! — dühöngött Hermione. — Nagyon jól tudjátok, hogy Umbridge Hagridot gyanúsítja! És emlékeztetnélek rá, hogy nagyon nem szeretnénk, ha Hagridot elküldenék!
— Hagrid lent van a parkban, és órát tart. — Harry az ablak felé bökött. — Ezt nem kenheti rá Umbridge.
Hermione azonban szemlátomást eltökélte, hogy nem hagyja lecsillapítani magát.
— Jaj istenem, Harry, olyan naiv tudsz lenni! Azt hiszed Umbridge bizonyítani akar bármit is? — kiabálta, azzal faképnél hagyta a fiúkat, elcsörtetett a lányok hálószobái felé, és becsapta maga mögött az ajtót.
— Kedves, halk szavú kislány — jegyezte meg gúnyosan Ron, miközben ráküldte vezérét Harry egyik huszárjára.
Hermione rosszkedve egész hétvégén kitartott — bár Harryék ebből nem sokat éreztek meg, mert szombaton és vasárnap egyaránt a hétfői bájitaltan vizsgára készültek. Ettől a tantárgytól Harry különösen félt, mi több, lélekben felkészült rá, hogy hétfőn végleg búcsút mondhat az aurori pályáról szőtt álmainak. Az írásbelit aztán valóban nehéznek találta, bár a százfűléfőzetről szóló kérdésre, úgy vélte, tökéletes választ adott: mivel másodéves korában titokban ivott egyszer a bájitalból, pontosan le tudta írni a hatását.
A délutáni gyakorlati vizsga a várakozással ellentétben egészen elviselhető volt: Harry korántsem szorongott annyira, mint máskor bájitalfőzés közben. Ezt elsősorban Piton távollétének tudta be, s a közelében dolgozó Neville-nek is hasonló élménye lehetett, mert szemlátomást sokkal kevésbé viselte meg a vizsga, mint bármelyik egyszerű bájitaltanóra. Mikor Marchbanks professzor közölte, hogy lejárt az idő, Harry azzal az érzéssel nyomta a dugót a mintát tartalmazó palackba, hogy ha nincs túl nagy peche, akár meg is úszhatja a bukást.
— Már csak négy vizsga van hátra — szólt fáradt sóhajjal Parvati Patil, mikor a csapat már a Griffendél-torony felé tartott.
— Csak!? — fortyant fel Hermione. — Nekem még hátravan a számmisztika, a legeslegnehezebb tantárgy!
Mivel ingerült megjegyzésére senki nem reagált, Hermionénak le kellett mondania róla, hogy évfolyamtársain vezesse le feszültségét. Végül jobb híján leszidott pár elsőévest, akik szerinte túl hangosan vihorásztak a klubhelyiségben.
Harry a Hagriddal való szolidaritás szándékától vezérelve szentül megfogadta, hogy jól fog szerepelni a keddi legendás lények gondozása vizsgán. A gyakorlati részben, melyet délután az erdőszéli gyepen tartottak, a diákoknak ki kellett választaniuk az acsarkát egy tucat sündisznó közül (a trükk az volt, hogy az állatokat sorban meg kellett kínálni tejjel — a varázserejű tüskékkel rendelkező s igen gyanakvó természetű acsarka a felkínált tej láttán dührohamot kap, mert azt hiszi, meg akarják mérgezni); meg kellett mutatniuk, hogyan célszerű bánni a bólintérrel; meg kellett etetniük és ki kellett almozniuk egy tüzes rákot anélkül, hogy súlyos égési sérüléseket szenvedtek volna; végezetül pedig számos eledel közül ki kellett választaniuk a beteg unikornisnak leginkább megfelelőt.
Hagrid a vadőrkunyhó ablakából figyelte az eseményeket. Harry, miután a vizsgáztató, egy alacsony, kövér boszorkány jóindulatú mosollyal elbocsátotta, rávigyorgott Hagridra, és odamutatta neki feltartott hüvelykujját.
A szerda délelőtti asztronómia írásbeli viszonylag tűrhetően sikerült Harrynek. Bár nem volt biztos benne, hogy jól sorolta fel a Jupiter holdjait, azt legalább tudta, hogy egyiket sem borítja kék páclé. Délután jóslástanból vizsgáztak, mivel a gyakorlati asztronómia esti program volt.
A jóslástan még alacsony szintű felkészültségéhez képest is igen rosszul ment Harrynek. Valószínűleg a csupasz asztallapból is többet tudott volna kiolvasni, mint a kristálygömb üresen kavargó homályából, a teafű-olvasásba pedig teljesen belezavarodott: azt jósolta Marchbanks professzornak, hogy hamarosan találkozni fog egy kerek, fekete, ázott idegennel. Katasztrofális produkcióját ezután azzal koronázta meg, hogy összekeverte a tenyér vonalait, és közölte az öreg boszorkánnyal, hogy előző kedden meg kellett volna halnia.
— A sors akarta, hogy megbukjunk jóslástanból — motyogta csüggedten Ron, miközben lefelé baktattak a márványlépcsőn.
Előzőleg sikerült némileg megvigasztalnia Harryt, mert elmesélte, hogy miután szemléletes leírást adott a csúnya, bibircsókos orrú férfiról, akit a kristálygömbben látott, felpillantva rá kellett döbbennie, hogy vizsgáztatója tükörképét jellemezte.
— Már rég le kellett volna adnunk ezt a hülye tárgyat — bosszankodott Harry.
— Hát most majd leadjuk.
— Mint a pinty! — bólogatott Harry. — Nem kell többet úgy tennünk, mintha izgatna, mi történik, ha a Jupiter összebarátkozik az Uránusszal.
— Mostantól akkor is kidobom a teafüvet, ha csupa nagybetűkkel kiírja nekem, hogy meghalsz, Ron Weasley, meghalsz!
Ekkor érte utol őket Hermione.
— Egészen jól sikerült a számmisztika — zihálta Hermione, mire a fiúk fellélegeztek. — Vacsora előtt még belenézhetünk a csillagtérképbe, aztán…
Tizenegykor értek fel a csillagvizsgáló toronyba, ahol felhőtlen, tiszta ég fogadta őket. A levegő kellemesen hűvös volt, s a park ezüstös holdfényben fürdött. A vizsgázók felállították teleszkópjaikat, majd Marchbanks professzor jelére hozzáláttak a vaktérkép kitöltéséhez.
A két vizsgáztató, Marchbanks és Dombors fel-alá sétálva figyelte, hogyan rajzolják be a diákok a csillagok és bolygók pillanatnyi helyzetét. Sercegtek a pennák, néha pergamenzörgés hallatszott vagy megnyikordult egy-egy teleszkóp, de különben teljes volt a csend. Eltelt az első félóra, majd a második. A kastély ablakai sorban elsötétültek, fényük aranyló foltjai eltűntek a park füvéről.
Aztán — épp mikor Harry végzett az Orion csillagkép berajzolásával — kinyílt odalent a tölgyfa ajtó, s a bejárati lépcsősort fény árasztotta el. Harry megigazította teleszkópját, s közben lesandított: öt vagy hat hosszú, mozgó árnyékot pillantott meg a lépcsőn — aztán az ajtó becsukódott, s odalent megint sötét lett.
Harry újra belenézett teleszkópjába, és élesre állította a képet.
Most a Vénusz helyzetét tanulmányozta. Mikor azonban be akarta rajzolni a bolygót a vaktérképre, valami megzavarta. Pennáját a pergamen fölött tartva megdermedt, s hunyorogva lenézett a mélybe. Derengő foltokat pillantott meg: a füvön féltucat ember lépkedett. Ha nem mozognak, vagy nem ezüstözi be fejük búbját a holdfény, teljesen beleolvadtak volna a sötétségbe. Harry a nagy távolság ellenére is felismerni vélte mozgásáról a csapat élén döcögő, köpcös alakot.
Eltűnődött, vajon mit kereshet Umbridge éjfél után a parkban, ráadásul hatodmagával. Aztán valaki köhintett mögötte, s ez emlékeztette rá, hol van és mi a dolga. Időközben elfelejtette a Vénusz helyzetét, újra belenézett hát a teleszkópba, megkereste a bolygót, de megint nem jutott el odáig, hogy berajzolja a csillagtérképre, mert ekkor távoli kopogtatás, majd rögtön utána ugatás ütötte meg a fülét.
Most már szaporán dobogó szívvel nézett a park felé. Hagrid kunyhójában égett a lámpa, s a parkbeli emberek körvonalai tisztán kirajzolódtak a világos ablakok előtt. Kisvártatva kinyílt a vadőrlak ajtaja, a csoport bevonult rajta, aztán az ajtó becsukódott, és ismét néma csend lett.
Harryt nyugtalanság fogta el. Lopva oldalra pillantott a mellvéd mentén, hogy lássa, barátainak is feltűntek-e a gyanús események.
Azonban Marchbanks professzor épp ekkor lépett a háta mögé; Harry nem akarta, hogy úgy tűnjön, mintha szomszédjai munkáját lesné, gyorsan a vaktérkép fölé hajolt hát, mintha adatokat jegyezne le rá, de közben Hagrid kunyhója felé sandított. Odabent folyamatos volt a mozgás — az alakok időről időre árnyékot vetettek az ablakokra.
Harry a hátán érezte Marchbanks professzor tekintetét. Újra belenézett hát a teleszkópba, és megbámulta a Holdat — bár azt már egy órája berajzolta a csillagtérképre. Mikor azonban Marchbanks továbbindult, egyszerre ordítás törte meg az éjszaka csendjét.
A hang a kunyhóban harsant, és visszhangossá torzulva ért fel a csillagvizsgáló toronyba. A Harry körül állók többsége felkapta a fejét, és a vadőrlak felé nézett.
Dombors professzor megint köhintett.
— Összpontosítsatok a feladatra! — szólt halkan.
A legtöbb diák erre engedelmesen lesütötte a szemét, és folytatta a munkát. Harry balra nézett, és látta, hogy Hermione még mindig a kunyhóra mered.
— Ehöm… még húsz perc — mondta Dombors.
Hermione összerezzent, és gyorsan csillagtérképe fölé hajolt.
Harry követte a példáját. Észrevette, hogy összecserélte a Vénuszt és a Marsot, hozzálátott hát, hogy kijavítsa a hibát.
Ekkor visszhangzó dörrenés hallatszott a park felől. Többen feljajdultak, mert ahogy felkapták a fejüket, arcon bökték magukat a teleszkóppal.
Hagrid kunyhójának ajtaja kitárult, s a kiáradó fényben megjelent a vadőr hatalmas alakja. Hagrid bőszülten ordítva, felemelt ököllel rontott ki a házból. A hat ember futva követte, s a röpködő piros fénycsóvák tanúsága szerint közben kábító átkokat szórtak rá.
— Ne! — kiáltott fel Hermione.
— Ez már mégiscsak túlzás! — méltatlankodott Dombors. — Mintha nem tudnák, hogy itt vizsga folyik!
A diákok most már ügyet se vetettek a csillagtérképükre. A piros fénycsóvák csak úgy záporoztak Hagrid testére, de mintha lepattantak volna róla — a vadőr még mindig talpon volt, s amennyire Harry látta, vitézül védekezett. Jajdulások és ordítozás töltötte be a levegőt, s egy férfihang azt kiáltotta:
— Térj észhez, Hagrid!
— Az ördög vigyen el, Dawlish, nem fogtok elhurcolni!
Harrynek Agyar alakját is sikerült kivennie. A kutya újra meg újra nekiugrott a vadőrt körülálló varázslóknak — mígnem az egyikük egy kábító átokkal ártalmatlanná tette. Hagrid felbődült haragjában, odaugrott a tetteshez, a magasba emelte, akár egy tollpihét, és elhajította. A varázsló ötméteres repülés után puffanva landolt, és nem kelt fel többet. Hermione felsikoltott, és a szájára szorította a kezét. Harry Ronra pillantott. Barátja is rémült arcot vágott: sose látták még így tombolni Hagridot.
— Nézzétek! — visított fel Parvati, s a mellvéden áthajolva a kastélyfal tövébe mutatott. A tölgyfa ajtó ismét kinyílt, s a kiáradó fényben hosszú árnyék jelent meg a lépcsőn.
— Micsoda dolog ez, kérem! — sopánkodott Dombors. — Tizenhat perc van hátra!
Senki nem figyelt rá — minden diák a csata helyszíne felé siető magányos alakot nézte.
— Miféle eljárás ez!? — harsogta menet közben az alak. — Azonnal hagyják abba!
— Ez McGalagony! — suttogta Hermione.
— Hagyják békén! Azt mondtam, hagyják békén! — zengett a tanárnő hangja a sötétben. — Milyen jogon támadtak rá? Semmit nem tett, ami indokolná ezt a…
Hermione, Parvati és Lavender velőtrázóan felsikítottak. A kunyhónál csoportosuló varázslók nem kevesebb mint négy kábító átkot lőttek ki McGalagony professzor felé. A tanárnő félúton járt a kastély és a vadőrlak között, mikor a piros fénycsóvák eltalálták. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha teste izzó parázzsá változott volna — azután összeroskadt, és nem mozdult többé.
Most már Dombors professzor se törődött a vizsgával.
— Szentséges szalamandrák! — kiáltotta felháborodva. — Még csak nem is figyelmeztették! Ez példátlan! Felháborító!
— Gyáva banda! — üvöltötte Hagrid. Hangjától még a toronyban is megremegett a levegő, s a kastély számos helyiségében ismét fény gyulladt. — Undorító gyáva férgek! Ezt nektek! …Nesztek!
— Úristen! — sikoltott fel újra Hermione.
Hagrid két széles suhintást tett a hozzá legközelebb álló támadók felé. Azok eldőltek, akár a kuglibábuk. Utána a vadőr lekuporodott — Harry azt hitte, vége, össze fog esni — de a következő pillanatban ismét felállt, akkor már Agyar ernyedt testével a vállán.
— Fogja el! Fogja el! — harsogta Umbridge, de egyetlen talpon maradt segítőtársának szemlátomást nem fűlött a foga hozzá, hogy közelebbi ismeretségbe kerüljön Hagrid öklével — inkább hátrálni kezdett, méghozzá olyan sietve, hogy megbotlott egyik ájult fegyvertársában, és hanyatt esett. Hagrid sarkon fordult, és Agyarral a vállán elfutott a vadkanos kapu irányába. Umbridge utána küldött még egy utolsó kábító átkot, de az célt tévesztett, s a vadőrt néhány másodperc múlva elnyelte az éjszaka.
Ezután majdnem egy percig néma csend volt. A toronyban mindenki a sötét parkra meredt. Végül elhaló hangon megszólalt Dombors professzor:
— Öhm… öt percetek maradt.
Harry a vaktérkép kétharmadát töltötte csak ki, mégis alig várta, hogy véget érjen a vizsga. Az öt perc letelte után barátaival kapkodva szétszedték teleszkópjaikat, és lerohantak a csigalépcsőn. A vizsgázók közül senki nem ment el aludni — mind a lépcső aljában gyülekeztek, és egymás szavába vágva taglalták a történteket.
— Alattomos… gonosz nőszemély! — Hermione beszélni is alig tudott a felháborodástól. — Az éjszaka közepén támadja meg Hagridot!
— Biztosan nem akart olyan jelenetet, mint Trelawneyval — vélekedett Ernie Macmillan, aki időközben odafurakodott a három jó baráthoz.
— De Hagrid állta a sarat — jegyezte meg Ron, nem annyira elismerően, mint inkább riadtan. — Hogyhogy lepattantak róla az átkok?
— Biztos az óriásvére miatt — felelte zaklatottan Hermione. — Az óriásokat nagyon nehéz elkábítani, olyanok, mint a trollok… De szegény McGalagony professzor… négy kábító átok, az ő korában…
— Borzalmas, borzalmas — sopánkodott színpadias fejcsóválással Ernie. — Na, én elmentem aludni. Jó éjt mindenkinek.
A társaság lassan feloszlott. A diákok kisebb csoportokban elindultak, és úgy folytatták a beszélgetést a látottakról.
— De legalább nem tudták elvinni Hagridot az Azkabanba — szólt Ron. — Gondolom, most megkeresi Dumbledore-t.
— Biztos — bólintott könnyes szemmel Hermione. — Ez olyan szörnyű! Azt hittem, Dumbledore pár nap után visszatér, erre most még Hagridot is elveszítettük!
A Griffendél-toronyba érve a klubhelyiséget zsúfolásig telve találták. Sokan felriadtak a parkbeli zajos eseményekre — a többieket meg ők ébresztették fel. Seamus és Dean, akik Harry előtt értek a klubhelyiségbe, már javában mesélték a griffendéleseknek, mit láttak a csillagvizsgáló toronyból.
— De hát miért akarták kidobni Hagridot? — kérdezte fejcsóválva Angelina Johnson. — Ő nem volt olyan béna, mint Trelawney. Az idén tök jó órákat tartott.
— Umbridge utálja a félembereket — magyarázta keserűen Hermione, és lehuppant egy karosszékbe. — Kezdettől fogva tervezte, hogy lapátra teszi Hagridot.
Lee Jordan a szájára tapasztotta tenyerét.
— Ú, de ciki! — szólt. — Azokat a furkászokat én küldtem be Umbridge szobájába. Fred és George itt hagytak kettőt, én meg az ablakon át beröptettem őket.
— Különben is kirúgta volna Hagridot — legyintett Dean. — Túl jóban volt Dumbledore-ral.
— Így van — bólogatott Harry, és leült Hermione mellé.
— Csak McGalagonynak ne legyen baja! — szipogott Lavender.
— Bevitték a kastélyba, láttuk a hálószobaablakból — mondta Colin Creevey. — Nem nézett ki valami jól.
— Madam Pomfrey majd rendbe hozza — jelentette ki Alicia Spinnet. — Neki ez rutinmunka.
Hajnali négy óra lett, mire a klubhelyiség végre kiürült. Harry cseppet sem érezte álmosnak magát: nem szabadult a képtől, ahogy Hagrid távolodó alakja belevész a sötétségbe. Olyan dühös volt Umbridge-re, hogy nem is tudott elég szigorú büntetést kitalálni a számára — bár szimpatikus volt neki Ron ötlete, hogy zárják a főinspektort egy kiéhezett durrfarkú szurcsókokkal teli ládába. Borzalmas bosszúkon töprengve nyomta el végül az álom, és három órával később kialvatlanul ébredt.
Utolsó vizsgájuk, a mágiatörténet délután volt. Harry reggeli után legszívesebben újra lefeküdt volna aludni, de mivel délelőttre az anyag utolsó átnézése volt betervezve, leült a klubhelyiségben a nyitott ablak elé, kezére támasztotta fejét, és félig bóbiskolva nekiveselkedett a Hermionétól kölcsönkapott, egy méter magas jegyzettoronynak.
Két órakor az ötödévesek bevonultak a nagyterembe, és helyet foglaltak a lefelé fordítva odakészített feladatlapok mögött. Harry halálosan kimerült volt; nem kívánt mást, csak hogy túl legyen végre az egészen, és aludhasson egy nagyot. Holnap aztán lemennek majd Ronnal a kviddicspályára — megbeszélték, hogy Harry repül egyet Ron seprűjével — és átadják magukat a vizsgamentes szabadság örömének.
— Fordítsátok meg a feladatlapot! — szólt Marchbanks professzor, kezében a homokórával. — Kezdhetitek a munkát.
Harry rámeredt az első kérdésekre, majd néhány másodperc múlva rádöbbent, hogy egy szót se fogott fel belőlük. Egy darázs zavaróan hangos zümmögéssel ostromolta az egyik magas ablak üvegét. Harry összeszedte magát, és nagy nehezen kipréselte agyából az első válasz egy részét.
A dátumokat összekeverte, a nevekre nem emlékezett. A negyedik kérdést („Véleményed szerint a pálcatörvény táptalaja volt a 18. századi koboldfelkeléseknek, vagy segített azok megfékezésében?”) egyszerűen kihagyta, azzal, hogy ha marad ideje, majd visszatér rá. Az ötödik kérdésre („Hogyan szegték meg 1749-ben a Titokvédelmi Alaptörvényt, és milyen intézkedéseket foganatosítottak a hasonló esetek megelőzésére?”) sejtette a választ, de volt egy olyan érzése, hogy több fontos részletet is kihagyott — rémlett neki, hogy valami módon a vámpírok is benne voltak a dologban.
Megpróbált keresni egy olyan kérdést, amire teljes bizonyossággal tudja a választ, és megakadt a szeme a tizediken: „Írd le, milyen történelmi helyzetben került sor a Mágusok Nemzetközi Szövetségének megalakítására! Miért nem léptek be a liechtensteini boszorkánymesterek a szövetségbe?” Ezt tudom, gondolta Harry, s ködös agyában felrémlettek Hermione kézzel írott sorai: A Mágusok Nemzetközi Szövetségének megalakítása… Épp aznap délelőtt volt a kezében ez a jegyzet.
Elkezdte írni a választ, s közben újra meg újra felpillantott a Marchbanks professzor asztalán álló nagy homokórára. Közvetlenül előtte Parvati Patil ült — a lány hosszú fekete haja a szék támlájára omlott. Harry kétszer is azon kapta magát, hogy a hajszálakon játszó aranyfényre mered, s olyankor meg kellett ráznia a fejét, hogy felocsúdjon révületéből.
…a Mágusok Nemzetközi Szövetségének első elnöke Pierre Bonaccord volt. A liechtensteini varázslók tiltakoztak megválasztása ellen, mert…
A teremben a pennák futkározó patkányok módjára kaparták a pergamenlapokat. Harry fejét égette a betűző nap. Mivel sértette meg Bonaccord a liechtensteini varázslókat? Mintha a trollokkal lett volna kapcsolatos a dolog… Harry megint rábámult Parvati tarkójára. Jó volna most egy kis legilimencia: kinyitni egy ajtót a lány fején, és megnézni, min veszett össze Pierre Bonaccord a liechtensteini varázslókkal…
Harry behunyta szemét, és tenyerébe temette arcát. Vörösen izzó szemhéja hűvös és sötét lett. Bonaccord meg akarta tiltani a trollok vadászatát, jogokat akart adni nekik… de Liechtensteinben állandó problémát jelentett egy különösen vérszomjas hegyitroll-törzs… ez volt a gond.
Harry leeresztette kezét, és pislogott párat. Szúrni és könnyezni kezdett a szeme, ahogy a ragyogó fehér pergamenlapra nézett.
Nagy nehezen leírt két sort a trollokról, aztán átolvasta az egész választ. Meglehetősen semmitmondónak találta, főleg annak fényében, hogy emlékei szerint Hermione jegyzete a szövetség megalakulásáról több oldalra rúgott, és teli volt adatokkal.
Újra behunyta a szemét, és megpróbált további részleteket felidézni a jegyzetből. A szövetség első kongresszusát Franciaországban tartották… igen, de ezt már az elején leírta…
A koboldok is képviseltetni akarták magukat, de a küldöttségüket elzavarták… ezt is leírta már… Liechtensteinből pedig senki nem jött…
Gondolkodj! — unszolta magát Harry, s újra a tenyerébe hajtotta arcát. Körülötte a pennák végtelen válaszokat ontva sercegtek a pergamenlapokon, az órában peregtek a homokszemek…
Megint a Misztériumügyi Főosztályra vezető hűvös, sötét folyosón találta magát. Határozott, gyors léptekkel haladt — eltökélte, hogy ezúttal végre célba ér… A fekete ajtó szokás szerint feltárult előtte… belépett a kerek terembe…
Egyenesen átvágott a helyiségen, s maga mögött hagyta a második ajtót is… táncoló fényfoltok a falakon, a padlón; furcsa ketyegés… de nincs idő alaposabban körülnézni, sietnie kell…
Futva tette meg az utolsó métereket a harmadik ajtóig. Az ugyanúgy feltárult, mint a többi…
Elindult a katedrális méretű, polcokkal és üveggolyókkal teli helyiségben… Szíve vadul kalapált… Most végigmegy az úton, most célba ér… A kilencvenhetes sorhoz érve befordult balra, és sietve elindult a két polc közötti folyosón…
A folyosó végén, a falnál fekete alak mozgott a padlón… egy ember… négykézláb vonszolta magát, akár egy sebesült állat…
Harry gyomra összerándult a rémülettől… az izgalomtól…
Érezte, hogy kinyílik a szája, és hallotta magát, amint éles, kegyetlen hangon megszólal:
— Vedd le nekem… vedd le… én nem foghatom meg… de te igen…
A négykézláb álló ember feltérdelt. Harry megpillantotta saját felemelkedő karját: keze halottfehér volt, és varázspálcát markolt…
— Crucio! — szólalt meg rideg, kegyetlen hangon.
A férfi felordított a fájdalomtól. Megpróbált felállni, de visszaroskadt a földre, és már csak rángatózott. Harry nevetett rajta.
Az ég felé emelte pálcáját, megszüntetve az átkot, mire a férfi felnyögött, és abbahagyta a rángatózást.
— Voldemort nagyúr türelmesen vár…
A férfi lassan felemelte a fejét. Beesett, vérfoltos arca eltorzult a kíntól, de szeme dacosan csillogott.
— Inkább a halál — suttogta Sirius.
— A végén abban is részed lesz — felelte a rideg hang. — De előtte még megszerzed nekem, Black… Azt hiszed, tudod már, mi a kín? Nagyon tévedsz… Bőven van időnk, és nincs itt senki, aki hallaná a jajveszékelésedet…
Azonban mikor Voldemort ismét Siriusra szegezte pálcáját, valaki más is felordított — felordított, és az átforrósodott asztalról a hűvös kőpadlóra zuhant. Az esés felébresztette Harryt; lángolt a sebhelye, és saját üvöltésén túl is hallotta, hogy felzúg körülötte a nagyterem.