— Nem kell… nem megyek… nem akarok a gyengélkedőre menni…
Dombors professzor a vizsgázók tekintetétől kísérve kivezette a motyogva tiltakozó Harryt a bejárati csarnokba, s most aggódva pislogott rá.
— Jó… jól vagyok, professzor úr… Semmi bajom — dadogta verejtékező arcát törölgetve Harry. — Tényleg… csak elaludtam… és rosszat álmodtam…
Az öreg varázsló reszketős kézzel vállon veregette Harryt, és együtt érzőn bólogatott.
— Hát igen, a vizsgadrukk hatása — mondta. — Előfordul az ilyesmi, fiatal barátom. Igyál egy kis hidegvizet, aztán ha jobban leszel, akár vissza is jöhetsz a nagyterembe. Már nincs sok idő hátra, de talán még be tudod fejezni az utolsó válaszodat.
— Igen… — felelte gépiesen Harry. — Illetve nem… Köszönöm, de már… leírtam mindent, amit tudtam…
— Jól van, fiam — bólogatott az öreg. — Akkor magamhoz veszem a dolgozatodat, te pedig menj, és feküdj le szépen!
— Igen, igen, megyek — hadarta Harry. — Köszönöm, professzor úr.
Amint becsukódott a nagyterem ajtaja Dombors mögött, Harry futva elindult felfelé a márványlépcsőn. A festményalakok rosszalló fejcsóválásától kísérve végigrohant egy folyosón, felszaladt egy újabb lépcsőn, és úgy lökte be a gyengélkedő kétszárnyú lengőajtaját, hogy Madam Pomfrey, aki épp valamilyen világoskék folyadékot kanalazott Montague szájába, felsikoltott ijedtében.
— Mi ütött beléd, Potter!?
— Beszélnem kell McGalagony professzorral — zihálta Harry. — Most rögtön… nagyon sürgős!
— McGalagony professzor nincs itt — felelte szomorúan a javasasszony. — Reggel átszállították a Szent Mungóba. Négy kábító átok az ő korában? Csoda, hogy nem halt bele.
— Nincs… nincs itt? — hebegte döbbenten Harry.
Ekkor odakint megszólalt az óra végét jelző csengő, s a nyomában felhangzott a folyosókra tóduló diákok jól ismert zsibongása.
Harry földbe gyökerezett lábbal meredt Madam Pomfreyre. A rémület elzsibbasztotta tagjait. Nem maradt senki, akinek elmondhatja, mit élt át. Dumbledore elment, Hagrid is elmenekült, és most már a szigorú és ingerlékeny, de mindig megbízhatóan, sziklaszilárdan jelen lévő McGalagony professzorra se számíthat.
Madam Pomfrey bosszúsán csóválta a fejét.
— Nem csodálkozom a döbbeneteden, Potter — szólt. — Próbálkoztak volna csak nappal! Akkor egyik se tudta volna elkábítani Minerva McGalagonyt! Alattomos orvtámadás, úgy nevezik az ilyet! Undorító… Ha nem tudnám, hogy a diákoknak szükségük van rám, azonnal felmondanék!
— Igen — motyogta Harry, azzal sarkon fordult, és kirohant a gyengélkedőből.
A folyosóra érve megtorpant. Váratlanul érte a zsivaj és a tömeg. A rettegés mérges gáz módjára áradt szét a testében, megbénult tőle az agya, fogalma sem volt, mit tegyen…
Ron és Hermione — mondta egy hang a fejében.
Megint futásnak eredt. Kíméletlenül utat tört magának a lebzselő diákok között, meg se hallva az utána küldött szidalmakat. Lerohant két emeletet, s már a márványlépcső felé közeledett, mikor egyszerre előtte termett két barátja.
— Harry! — kiáltott rá riadtan Hermione. — Mi történt? Hogy vagy? Rosszul lettél?
— Hová tűntél? — faggatta Ron.
— Gyertek velem! — hadarta Harry. — Gyertek, el kell mondanom valamit!
Sietve elindultak az első emeleti folyosón. Harry minden ajtón benézett, s végül talált egy üres tantermet. Beterelte Ront és Hermionét, majd becsukta az ajtót, nekivetette a hátát, és barátaira nézve így szólt:
— Voldemort elfogta Siriust.
— Micsoda!?
— Honnan tudod?
— Láttam. Az előbb, amikor elaludtam a vizsgán.
— De hát… de hát hol? Hogyan? — hebegte holtra váltan Hermione.
— Azt nem tudom, hogyan — rázta a fejét Harry — de azt tudom, hogy hol. Van egy terem a Misztériumügyi Főosztályon. Polcok vannak ott, tele kis üveggömbökkel… és a kilencvenhetes polc végénél vannak… Voldemort rá akarja kényszeríteni Siriust, hogy szerezze meg neki, amit akar… kínozza… és azt mondta, meg fogja ölni!
Harry érezte, hogy nemcsak a hangja, de a lába is remeg. Odabotorkált egy padhoz, leroskadt rá, és megpróbálta összeszedni magát.
— Hogy tudunk odamenni? — kérdezte.
Döbbent csend volt a válasz. Aztán Ron bizonytalanul visszakérdezett:
— Oda… odamenni?
— Igen, elmenni a Misztériumügyi Főosztályra, hogy megmentsük Siriust! — ismételte türelmetlenül Harry.
— De hát… de hát… — hebegte Ron.
— Mit de hát? Mit de hát!?
Harry fel nem tudta fogni, miért néznek úgy rá barátai, mintha valami érthetetlen dolgot kérdezett volna.
— Harry — szólalt meg félénken Hermione — hogyan… hogyan jutott be Voldemort a Mágiaügyi Minisztériumba anélkül, hogy felismerték volna?
— Honnan tudjam!? — csattant fel Harry. — Engem az érdekel, hogy mi hogyan fogunk bejutni!
— De… gondolj bele… — Hermione tett egy lépést Harry felé. — Délután öt óra van. A minisztérium tele van emberekkel… Képtelenség, hogy Voldemort és Sirius észrevétlenül besétáljanak… Mindenki őket keresi… és az az épület tele van aurorokkal…
— Nem tudom! Voldemort biztos láthatatlanná tévő köpenyt használt! — kiabálta dühösen gesztikulálva Harry. — A Misztériumügyi Főosztályon különben sincs soha senki! Mindig üres volt, amikor ott jártam…
— Soha nem jártál ott, Harry — jegyezte meg csendesen Hermione. — Csak álmodban láttad azt a helyet.
— Azok nem álmok voltak! — harsogta Harry. Felpattant, és most ő tett egy lépést Hermione felé. Legszívesebben odaugrott volna hozzá, hogy az arcába ordítson. — És mikor láttam, ami Ron apjával történt! Szerinted az is csak álom volt!?
— Ebben van valami — jegyezte meg Ron, és Hermionéra nézett.
A lány a fejét rázta.
— De hát ez… ez az egész olyan valószínűtlen! — fakadt ki keserű dühvel. — Hogy kaphatta el Voldemort Siriust, mikor Sirius végig a Grimmauld téren volt!?
— Lehet, hogy Siriusnak elege lett, és megszökött — csóválta a fejét Ron. — Már akkor is alig bírta az otthon ülést, mikor utoljára találkoztunk vele…
— De miért — ellenkezett konokul Hermione — miért éppen Siriust használja Voldemort arra, hogy megszerezze azt a fegyvert vagy micsodát?
— Fogalmam sincs, ezer oka lehet rá! — kiabálta Harry. — Lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert Siriust nyugodt lélekkel feláldozza!
— Tudok egy lehetséges magyarázatot — szólt elgondolkodva Ron. — Sirius öccse halálfaló volt. Talán elmondta Siriusnak a fegyver titkát.
— Igen, és lehet, hogy épp azért tartotta őt Dumbledore egész idő alatt bezárva! — kapott a magyarázaton Harry.
Hermione makacsul rázta a fejét.
— Ne haragudjatok, de ezek csak üres ötletek, nincs rájuk semmiféle bizonyíték. Az se biztos, hogy Voldemort és Sirius ott vannak a…
— Harry látta őket! — vágott a szavába Ron.
— Jól van. — Hermione szorongva pislogott, de hangja elszántan csengett. — Egyet még hadd mondjak…
— Tessék!
— Van neked… és ezt, légy szíves, ne vedd sértésnek, Harry… szóval… neked van egy… egy ilyen… megmentési kényszered…
Harry szeme elkerekedett.
— Miféle megmentési kényszerem van nekem!?
— Hát… hogy… — Hermione most már nagyon szaporán pislogott. — Például… például tavaly… a tóban… tudod, a Trimágus Tusán… nem kellett volna… szóval feleslegesen mentetted meg azt a lányt, Delacourt-öt… Egyszerűen elragadott téged ez a… megmentési mánia…
A düh forró, bizsergető hulláma öntötte el Harryt. Hogyan hozhatja fel Hermione épp most azt a szégyenletes baklövést?
— Bátor meg szép dolog volt, amit csináltál, tényleg — hadarta mentegetőzve a lány. Harry arckifejezése láttán a nyakát is behúzta félelmében. — Mindenki azt mondta, hogy nagyon szép volt…
— Fura — sziszegte a foga között Harry — én úgy emlékszem, Ron azt mondta, hogy csak az időt fecséreltem és játszottam a hőst… Erre célozgatsz? Szerinted most is csak játszani akarom a hőst?
Hermione hevesen rázta a fejét.
— Nem, nem, dehogy! Egyáltalán nem erről beszélek!
— Akkor nyögd ki végre, hogy mit akarsz, mert minden perc számít!
— Csak azt akarom mondani, hogy… Voldemort ismer téged, Harry! Emlékezz csak, levitte Ginnyt a Titkok Kamrájába, hogy odacsaljon. Szóval tudja, hogy te… hogy te olyan ember vagy, aki… aki gondolkodás nélkül Sirius segítségére siet! Mi van, ha éppen az a célja, hogy odacsaljon téged a Misztériumügyi Fő…
— Teljesen mindegy, hogy oda akar-e csalni vagy sem! McGalagonyt elvitték a Szent Mungóba, nincs már itt senki a Rendből, akinek szólhatnánk! Ha nem megyünk oda, Sirius meghal!
— De mi van, ha… ha az álmod… tényleg csak álom volt?
Harry felordított dühében. Hermione hátrahőkölt az ijedségtől.
— Fogd már fel, hogy ezek nem rémálmok! — harsogta Harry. — Szerinted minek kellett okklumenciát tanulnom, mért akarta Dumbledore, hogy le tudjam zárni az agyamat? Azért, mert ez a valóság! Sirius életveszélyben van, láttam! Voldemort elkapta, és erről nem tud senki más! Csak mi menthetjük meg őt! Ha nem akarsz jönni, ne gyere, de én megyek. Világos? És különben is, akkor miért nem zavart a megmentési kényszerem, amikor leszedtem rólad a dementorokat, meg amikor… — Itt Ronhoz fordult. — …amikor megmentettem a húgodat a Baziliskustól?
— Én nem mondtam, hogy zavar! — méltatlankodott Ron.
— Pontosan arról beszélek, amiről te is! — csattant fel Hermione. — Dumbledore azt akarta, hogy tanuld meg lezárni az elméd! Ha rendesen gyakoroltad volna az okklumenciát, nem láttad volna, amit láttál!
— De nem fogok úgy tenni, mintha nem láttam volna!
— Sirius azt mondta, mindennél fontosabb, hogy megtanuld lezárni az elméd!
— Lehet, de most biztos nem mondaná!
Kinyílt az ajtó. Harry, Ron és Hermione egy emberként fordultak oda. A kíváncsian pislogó Ginny lépett be a terembe, nyomában Luna Lovegooddal, aki szokás szerint olyan arcot vágott, mintha véletlenül tévedt volna oda.
— Sziasztok! — köszönt tétován Ginny. — Harry hangját hallottuk… Miért kiabáltok?
— Ne érdekeljen — felelte gorombán Harry.
Ginny felvonta a szemöldökét.
— Fölösleges ilyen hangon beszélni velem. Csak azért kérdeztem, mert szívesen segítek, ha tudok.
— Nem tudsz — felelte kurtán Harry.
— Nem vagy valami kedves — jegyezte meg Luna.
Harry szitkozódva elfordult. Ha valakivel nem akart most a jó modorról társalogni, az Luna Lovegood volt.
— Várj csak! — szólalt meg Hermione. — Álljon meg a menet! Ginnyék tudnak segíteni!
Harry és Ron ránéztek.
— Figyeljetek! — folytatta izgatottan a lány. — Azt kell kiderítenünk, hogy Sirius valóban elment-e a főhadiszállásról.
— Mondom, hogy láttam…
— Könyörgök, Harry! — Hermione összetette a kezét. — Kérlek szépen, mielőtt elrohanunk Londonba, legalább bizonyosodjunk meg róla, hogy Sirius tényleg nincs otthon. Ha kiderül, hogy elment a Grimmauld térről, esküszöm, nem fogok tovább akadékoskodni. Elmegyek veled, és mindent… mindent megteszek, hogy megmentsük őt.
— Siriust kínozzák! — kiabált Harry. — Most, ebben a percben is! Nincs vesztegetni való időnk!
— De mi van, ha Voldemort tényleg csak tőrbe akar csalni? Értsd meg, Harry, muszáj ellenőriznünk, hogy igaz-e, amit láttál!
— Hogyan? — vágta rá Harry. — Hogy ellenőrizzük!?
Hermione előre borzongott attól, amit mondani készült.
— Használnunk kell Umbridge tüzét. Meg kell próbálnunk kapcsolatba lépni Siriusszal. Kicsalogatjuk a szobájából Umbridge-et, de őrökre is szükségünk lesz, és ebben segíthet Ginny meg Luna.
Ginny szemlátomást nem egészen értette, miről van szó, de rögtön rábólintott:
— Persze, vállaljuk.
— Mikor azt mondod, Sirius, Bob Roshtát érted alatta? — kérdezte Luna.
Senkitől nem kapott választ.
— Jól van — felelte bosszúsan Harry. — Ha most rögtön meg tudjuk csinálni, benne vagyok, ha nem, akkor indulok a Misztériumügyi Főosztályra.
— A Misztériumügyi Főosztályra? — kérdezte kissé csodálkozva Luna. — Hogy akarsz elmenni oda?
Harry ezúttal se méltatta válaszra.
— Rendben. — Hermione a kezét tördelve járkálni kezdett a padok között. — Jól van… Egyikünk elmegy, megkeresi Umbridge-et, és… és elküldi valahova jó messzire a szobájától. Azt kell mondani neki, hogy… mondjuk, hogy Hóborc megint csinált valami szörnyűséget…
— Vállalom — bólintott Ron. — Majd azt mondom, hogy Hóborc tör-zúz az átváltoztatástan-szertárban. Az jó messze van Umbridge szobájától. Sőt, ha találkozom Hóborccal, talán rá tudom beszélni, hogy tényleg kezdjen el ott randalírozni.
Hermione szándékának komolyságát jelezte, hogy egy szóval se tiltakozott az átváltoztatástan-szertár felforgatása ellen.
— Helyes — felelte, és folytatta a fel-alá járkálást. — A diákokat is távol kell tartani Umbridge szobájától, nehogy valamelyik mardekáros leadja neki a drótot.
Ginny készen állt a megoldással:
— Lunával majd odaállunk a folyosó két végére, és mindenkinek azt mondjuk, hogy ne menjenek arra, mert valaki kieresztett egy palack garatgombóc-gázt a folyosón.
Hermione meghökkenve nézett Ginnyre, aki vállat vont, és mentegetőzve hozzátette:
— Fredék készültek egy ilyen akcióra, mielőtt elmentek.
— Rendben — bólintott Hermione. — Harry, mi ketten felvesszük a láthatatlanná tévő köpenyt, besurranunk Umbridge szobájába, és te beszélhetsz Siriusszal…
— Nincs otthon, Hermione!
— Jó, akkor megbizonyosodhatsz róla, hogy nincs otthon. Én meg addig őrködöm odabent. Jobb lesz, ha nem egyedül mész be. Lee-től tudjuk, hogy az ablakon bármi be tud jutni oda.
Harry dühe és türelmetlensége ellenére is a szolidaritás jeleként értékelte Hermione ajánlatát, hogy vele tart Umbridge szobájába.
— Jól van… kösz — motyogta.
Hermione látható megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy Harry elfogadta a tervet.
— Ha minden összejön, akkor se hiszem, hogy öt percnél több időnk lesz. Nem szabad megfeledkeznünk Fricsről, meg a mitugrász főinspektori különítményesekről.
— Öt perc elég lesz — mondta Harry. — Na, gyerünk, induljunk…
Hermione megrökönyödve nézett rá.
— Most rögtön?
— Persze hogy most rögtön! — csattant fel Harry. — Mit gondoltál, hogy várunk vacsora utánig!? Siriust most kínozzák, Hermione!
— De… Jó, rendben. — Hermione kelletlenül bólintott. — Menj, és hozd a láthatatlanná tévő köpenyt. Az Umbridge szobájához vezető folyosó végén találkozunk, rendben?
Harry válasz nélkül kifordult a teremből, és lökdösődve rohanni kezdett a folyosón. Két emelettel feljebb összefutott Seamusszal és Deannel, akik vidáman elmesélték neki, hogy hajnalig tartó bulit szerveznek a vizsgák túlélőinek tiszteletére. Harry fel se fogta, miről beszélnek. Mikor bekecmergett a portrélyukon, a két fiú épp arról vitatkozott, hogy hány üveg vajsört szerezzenek be, s már kifelé mászott, táskájában a köpennyel és Sirius késével, mikor a fiúk egyáltalán észrevették, hogy otthagyta őket.
— Nem dobsz be egy pár galleont, Harry? Harold Dingle-nek van eladó Lángnyelv whiskyje…
Harry válaszra sem méltatta a fiúkat, s két perccel később már azon a lépcsőn száguldott lefelé, amelynek tövében Ron, Hermione, Ginny és Luna vártak rá.
— Megvan — zihálta. — Mehetünk?
— Igen — felelte suttogva Hermione. — Ron! Menj, küldd el Umbridge-et! Ginny, Luna, tereljétek ki az embereket a folyosóról! Mi Harryvel felvesszük a köpenyt, és amint tiszta a levegő, indulunk.
Ron belevetette magát a folyosó forgatagába, de vörös üstöke még sokáig világított a többi fej között. A szintén vörös Ginny és a szőke Luna eközben szintén elindultak, hogy elfoglalják helyüket.
— Gyere! — suttogta Hermione, és behúzta Harryt egy csúf arcú, középkori varázsló motyogó mellszobra mögé. — Biztos, hogy jól vagy? Még mindig falfehér az arcod.
— Semmi bajom — vágta rá Harry, és sietve előhúzta táskájából a láthatatlanná tévő köpenyt. Az igazság az volt, hogy sajgott a sebhelye, mégis biztosra vette, hogy Voldemort még nem végzett Siriusszal: sokkal erősebb fájdalmat érzett, mikor a Nagyúr Averyt kínozta.
— Gyere! — mondta, és kettejük fejére kanyarította a köpenyt.
Azután csak álltak, és figyelmesen hallgatták a szobor latin nyelvű motyogásánál hangosabb zajokat.
— Ne menjetek arra! — kiáltott rá a diákokra Ginny. — Sajnos körbe kell mennetek, a forgólépcsőn. Valaki garatgombóc-gázt fújt szét a folyosón.
A diákok bosszankodtak, s egyikük meg is jegyezte:
— Nem látok semmilyen gázt.
— Azért nem látod, mert színtelen — vágta rá jól játszott ingerültséggel Ginny. — De ha akarsz, nyugodtan sétálj csak bele. Majd téged fogunk mutogatni a többi ütődöttnek, aki nem hisz nekünk.
A forgalom lassan csökkenni kezdett — úgy tűnt, elterjedt a garatgombóc-gáz híre. Mikor a környék úgy-ahogy kiürült, Hermione halkan megszólalt:
— Szerintem nem érdemes tovább várni. Gyere, Harry, essünk túl rajta!
Elindultak a köpeny rejtekében. Luna háttal állt nekik a folyosó túlsó végén. Mikor elhaladtak Ginny mellett, Hermione odasúgta a lánynak:
— Jól csináltátok! Ne felejtsétek el a jelet!
— Milyen jelet? — kérdezte Harry, mikor Umbridge szobájának ajtajához értek.
— Ha baj van, hangosan énekelni kezdik a Weasley-indulót.
Harry bedugta Sirius kését az ajtószárny melletti résbe. Kattant a zár, és ők besurrantak a szobába.
A giccses kiscicák élvezettel henteregtek a tányérjaikat melengető délutáni napfényben. Rajtuk kívül semmi nem mozdult a szobában. Hermione megkönnyebbülten sóhajtott.
— Féltem, hogy Umbridge plusz biztonsági bűbájokat tett a szobára a második furkásztámadás után.
Miután ledobták a köpenyt, Hermione odasietett az ablakhoz, és kivont pálcával figyelni kezdte a parkot. Harry a kandallóhoz lépett, és egy csipetnyi Hop-porral felszította a smaragdzöld lángokat. Utána letérdelt, bedugta a fejét a tűzbe, és elkiáltotta magát:
— Grimmauld tér tizenkettő!
A feje nyomban pörögni kezdett, mintha körhintára ültették volna, de térde ott maradt a dolgozószoba hideg kőpadlóján. A szemét behunyta, hogy megvédje a kavargó hamutól, majd mikor a pörgés megszűnt, újra kinyitotta — s ott találta magát a Grimmauld téri ház hideg konyhájában.
A helyiségben egy lélek se volt. Harry számított erre, mégis torokszorító rémület fogta el az üres konyha láttán.
— Sirius! — kiáltotta. — Sirius, itt vagy?
Kérdése visszhangozva zengett a helyiségben, de nem érkezett rá más válasz, csupán halk motoszkálás a tűzhely jobb oldala felől.
— Ki az? — kérdezte Harry, bár tartott tőle, hogy csak egy egér neszezését hallotta.
De nem — Sipor bukkant fel a tűzhely előtt. A házimanó szokatlanul jókedvűnek tűnt, pedig mindkét keze vastagon be volt pólyálva.
— A Potter fiú feje van a tűzben — tájékoztatta Sipor az üres konyhát, s közben sunyi, de furcsán diadalmas pillantásokat vetett Harryre. — Sipor kíváncsi, vajon mit keres itt.
— Hol van Sirius? — kérdezte Harry.
A házimanó rekedten felnevetett.
— A gazdám elment, Harry Potter.
— Hova ment? Hova ment, Sipor?
A manó azonban válasz helyett csak nevetett.
— Vigyázz, mert megjárod! — fenyegetőzött Harry, bár tisztában volt vele, hogy jelenlegi helyzetében bajosan tudna bármiféle megtorlást foganatosítani a manóval szemben. — Hol van Lupin? Hol van Rémszem? Egyikük sincs itt?
— Nincs itt senki, csak Sipor — felelte kaján örömmel a manó, azzal hátat fordított a tűzhelynek, és ráérősen elindult az ajtó felé. — Sipor most végre elbeszélgethet úrnőmmel. Gazdám rég nem engedte Siport úrnőm közelébe.
— Hova ment Sirius? — kiabált utána Harry. — Ugye, a Misztériumügyi Főosztályra ment?
A manó megtorpant. Harry épp csak a kopasz tarkóját látta a széklábak erdeje mögött.
— Gazdám nem szokta megmondani Sipornak, hova megy — felelte csendesen a manó.
— De akkor is tudod! — erősködött Harry. — Tudod, hova ment, igaz?
Egy másodpercig csend volt, aztán Sipor felnevetett.
— Gazdám nem fog visszajönni a Misztériumügyi Főosztályról! — harsogta kacagva. — Sipor és úrnőm megint maguk vannak!
Azzal kiment a konyhából.
— Te…!
Harry nem tudta végigmondani a káromkodást, mert ekkor éles fájdalmat érzett a feje tetején. Felkiáltott, majd köhögni kezdett a belélegzett hamutól, s közben érezte, hogy visszafelé húzzák a lángalagútban. Mikor újra kitisztult szeme előtt a kép, azon kapta magát, hogy Umbridge széles, püffedt arcába mered. A főinspektor a hajánál fogva kirántotta őt a tűzből, s úgy hátrahúzta a fejét, mintha a torkát készülne elvágni.
— Azt hitted — sziszegte Umbridge, még jobban hátrafeszítve Harry nyakát, úgyhogy Harry már a mennyezetet nézte — hogy két furkász után további undok kis bestiákat engedek büntetlenül belopózni a szobámba? Behatolásérzékelő bűbájt helyeztem az ajtóra, te ostoba! Itt a pálcája! — vetette oda valakinek a főinspektor, és Harry érezte, hogy a varázspálcája kicsusszan talárja zsebéből. — A másikét is vegyétek el!
Harry mozgást hallott az ajtó felől, s kikövetkeztette, hogy a parancs nyomán Hermionét is lefegyverezték.
— Most pedig megmondod, mit keresel a szobámban! — szólt Umbridge, és megrázta Harryt.
— A… a Tűzvillámomért jöttem — nyöszörögte Harry.
— Hazudsz! — Umbridge megint rántott egyet Harry fején. — Nagyon jól tudod, hogy a seprűdet a pincében őrzik. A tüzembe dugtad a fejed. Kivel beszéltél?
— Senkivel…
Harry megpróbált kiszabadulni, de csak annyit ért el, hogy hajszálai tömegesen búcsút vettek a feje búbjától.
— Hazudsz! — ordította az arcába Umbridge, azzal ellökte őt magától, úgyhogy Harry az íróasztalnak esett. Most már körül tudott nézni: Hermione a falhoz préselve állt, Millicent Bulstrode őrizetében. Malfoy is ott volt: ő lustán az ablakpárkánynak dőlt, és fél kézzel dobálta Harry pálcáját.
Kint a folyosón zaj támadt, majd nyílt az ajtó, és egy csapat nagydarab mardekáros behurcolta a szobába Ront, Ginnyt, Lunát és — Harry megdöbbenésére — Neville-t, aki szemlátomást közel állt a megfulladáshoz, mivel Crak a nyakára kulcsolta vastag karját. Mind a négy fogoly száját felpeckelték.
— Összeszedtük őket — jelentette Warrington, miközben taszított egyet Ronon. — Ez… — folytatta Neville-re bökve — meg akarta védeni őt. — Itt Ginnyre mutatott, aki épp sípcsonton próbálta rúgni a karját szorongató, kövér, mardekáros lányt. — Úgyhogy elhoztuk őt is.
— Helyes, helyes — bólogatott Umbridge, a kapálózó Ginnyt szemlélve. — Úgy látom, a Roxfort hamarosan Weasley-mentes lesz.
Malfoy behízelgően nevetett. Umbridge széles, önelégült mosolyt küldött felé, majd helyet foglalt egy párnázott karosszékben.
Ültéből úgy nézett fel a foglyokra, akár egy virágágyásban gubbasztó béka.
— Nos, Potter… — szólalt meg gúnyosan. — Őröket állítottál a folyosón, és elküldted hozzám ezt a pojácát. — Ron felé bökött, amire Malfoy még hangosabban nevetett. — Azt kellett mondania nekem, hogy a kopogószellem az átváltoztatástan-szertárban randalírozik. Csakhogy Frics úr előzőleg tájékozatott róla, hogy Hóborc épp tintát ken az iskolai teleszkópok lencséjére.
— Nyilván mindenképp beszélni akartál valakivel. A kérdés az, hogy kivel. Albus Dumbledore-ral? Vagy Hagriddal, a félvérrel? Kétlem, hogy Minerva McGalagonnyal, mivel ő tudtommal még mindig nem tért magához.
Malfoy és néhány másik különítményes kárörvendően nevetett.
Harrynek keze-lába remegett a dühtől.
— Semmi köze hozzá, kivel beszéltem — sziszegte.
Umbridge petyhüdt arca kissé megfeszült.
— Értem — felelte vészjóslóan mézesmázos hangon. — Így is jó, Potter. Lehetőséget adtam rá, hogy önszántadból vallomást tegyél. Nem éltél vele, így hát kénytelen vagyok kényszert alkalmazni. Draco, hívd ide Piton professzort!
Malfoy talárja zsebébe dugta Harry pálcáját, és vigyorogva kiment a szobából. Harry fikarcnyit sem törődött vele, mert azzal volt elfoglalva, hogy önnön ostobaságán bosszankodjon: mindeddig azt gondolta, hogy a Főnix Rendjének minden tagja elment; hogy senki nem maradt a Roxfortban, aki segíthet Siriuson. Most döbbent csak rá, hogy igenis maradt még egy ilyen ember az iskolában: Piton.
A csendet ezután jó ideig csak a felpeckelt szájú foglyok szuszogása törte meg. Ron a fejét forgatva igyekezett kiszabadulni Warrington féljárom-fogásából; felrepedt ajkáról vércseppek hullottak Umbridge szőnyegére. Ginny továbbra se mondott le róla, hogy megrúgja a karját markoló hatodéves lány sípcsontját; az egyre lilább arcú Neville kétségbeesetten próbálta lefejteni a nyakáról Crak karját, Hermione pedig kitartóan igyekezett ellökni magától Millicent Bulstode-ot. Luna ezzel szemben ernyedt tagokkal állt őrzője mellett, s révetegen kibámult az ablakon.
Harry ismét Umbridge-re nézett. A főinspektor szúrós tekintettel figyelte őt, úgyhogy Harry szándékosan kifejezéstelen arcot vágott. Végül léptek zaja hangzott fel odakint, s kisvártatva belépett az ajtón Draco Malfoy, nyomában Piton professzorral.
— Hívatott, igazgatónő? — kérdezte Piton, egykedvűen szemlélve a szobában tartózkodó diákokat.
Umbridge szélesen elmosolyodott, és felállt.
— Á, Piton professzor… Nos, igen, azért kérettem, mert sürgősen szükségem lenne egy újabb adag Veritaserumra.
Piton higgadtan nézett a főinspektorra hajának zsíros függönye mögül.
— Az utolsó üveget adtam oda, mikor ki akarta hallgatni Pottert — felelte. — Csak nem használta fel az egészet? Mondtam, hogy három csepp bőven elég belőle.
Umbridge elpirult.
— Biztosan tud még készíteni nekem — mondta, az ingerültségét jelző kislányos affektálásra váltva.
Piton szája széle megrándult.
— Természetesen — felelte. — A szérum egy teljes holdciklus alatt érik meg, úgyhogy körülbelül egy hónap múlva tudom a rendelkezésére bocsátani.
— Egy hónap múlva!? — Umbridge varangymódra felfújta magát. — Egy hónap múlva? Nekem ma este van rá szükségem, Piton! Az imént rajtakaptam Pottert, amint egy ismeretlen személlyel vagy személyekkel lépett kapcsolatba!
— Valóban? — Piton arca most először enyhe érdeklődést tükrözött. — Nos, ez nem lep meg. Potter kényszeresen megszeg minden szabályt.
A hideg, fekete szempár most Harry arcára szegeződött. Harry állta Piton tekintetét. Minden erejével az álombeli jelenetre koncentrált, azt kívánva, hogy Piton olvasson a gondolataiban, értse meg, mi a helyzet…
— Ki akarom hallgatni Pottert! — ismételte Umbridge, s Piton levette tekintetét Harryről, hogy a főinspektor dühtől remegő képébe nézzen. — Adjon nekem olyan bájitalt, amivel ki tudom szedni belőle az igazságot!
— Ismétlem, elfogyott a Veritaserumom — felelte hűvös udvariassággal Piton. — Nem tudok segíteni önnek — hacsak nem akarja megmérgezni Pottert, amit egyébként tökéletesen megértenék. A mérgeim viszont olyan gyorsan hatnak, hogy a delikvens elhalálozik, mielőtt vallomást tehetne.
Piton ismét Harryre nézett, aki még mindig kétségbeesetten igyekezett telepatikusan üzenni neki.
Voldemort elfogta Siriust a Misztériumügyi Főosztályon!
Voldemort elfogta Siriust…
— Próbaidőre teszem! — visította Umbridge, mire Piton kissé felvonta szemöldökét, és megint felé fordult. — Maga szándékosan szabotálja a munkámat! Nem ezt vártam azok után, ahogy Lucius Malfoy nyilatkozott magáról! Hordja el magát innen!
Piton gúnyosan biccentett, és az ajtóhoz lépett. Harry rádöbbent, hogy most készül elszalasztani az utolsó lehetőséget arra, hogy értesítse a Rendet a történtekről.
— Elfogta Tapmancsot! — kiáltotta. — Elfogta Tapmancsot ott, ahol azt őrzik!
Piton keze megállt a kilincsen.
— Tapmancsot? — csattant fel Umbridge, szaporán járatva tekintetét Piton és Harry között. — Mi az a Tapmancs? Mit őriznek? Miről beszél Potter?
Piton arca kifürkészhetetlen maradt. Harry tartott tőle, hogy a bájitaltantanár nem értette meg az utalást, de Umbridge előtt nem mert egyértelműbben fogalmazni.
— Fogalmam sincs — szólt hűvös nyugalommal Piton. — Ha halandzsázást akarok hallani valakitől, fecsegésfőzetet adok neki, Potter. Te meg, Crak, ne szorítsd annyira Longbottom nyakát, mert ha megfullad, nekem kell vesződni a papírmunkával, és a jellemzésedbe is kénytelen leszek beírni a dolgot.
Az ajtó csattanva becsukódott Piton mögött. Harryn még az addiginál is szörnyűbb rémület és tanácstalanság lett úrrá, hiszen Piton volt az utolsó reménye. Ránézett Umbridge-re, aki szemlátomást hasonló cipőben járt: zihált tehetetlen dühében.
— Hát jó — szólt a főinspektor, és előhúzta a pálcáját. — Ha így állunk… Nincs más választásom… ez már nem iskolai ügy… a varázslótársadalom biztonsága forog kockán… igen… igen…
Szavai azt sejtették, hogy önmagát próbálja rábeszélni valamire.
Nyugtalanul billegett egyik lábáról a másikra, közben Harryre meredt, a tenyerét csapkodta pálcájával, és egyre hangosabban zihált.
Harry borzalmasan kiszolgáltatottnak érezte magát a pálcája nélkül.
— Irtózom ettől, Potter… de kényszerítesz rá… Rendkívüli körülmények között a cél szentesíti az eszközt… A miniszter úr meg fogja érteni, hogy nem volt más választásom…
Malfoy mohón csillogó szemmel figyelte a főinspektort.
— A Cruciatus-átok majd megoldja a nyelved — fejezte be halkan Umbridge.
— Ne! — sikoltott fel Hermione. — Umbridge professzor! Azt tilos használni!
A főinspektor ügyet se vetett rá. Előreszegezte pálcáját, s arcán olyan visszataszító, izgatott kifejezés jelent meg, amilyet Harry még sose látott nála.
— A miniszter úr nem kívánná, hogy megszegje a törvényt! — kiabálta Hermione.
— Amit Cornelius nem tud, a miatt nem fáj a feje — felelte zihálva Umbridge, s beszéd közben Harry különböző testrészeire irányította pálcáját, mintha azon tanakodna, hol tud a legnagyobb fájdalmat okozni. — Máig se tudja, hogy tavaly nyáron én küldtem dementorokat Little Whingingbe. De örült a lehetőségnek, hogy kicsaphatja Pottert!
— Maga volt az? — hüledezett Harry. — Maga uszította rám a dementorokat?
— Valakinek cselekednie kellett — suttogta Umbridge, s pálcája végre megállapodott Harry homloka közepén. — Mindenki csak szónokolt róla, hogy el kell hallgattatni, félre kell állítani téged. De én voltam az egyetlen, aki tett is valamit az. ügyért. Dumbledore akkor kihúzott a pácból, de most nem fog… — Azzal nagy levegőt vett, és így kiáltott: — Cruc…
— Ne! — kiabált ki zokogós hangon Hermione Millicent Bulstrode mögül. — Ne… El kell mondanunk neki, Harry!
— Nem mondunk semmit! — csattant fel Harry.
— De muszáj, Harry, hisz úgyis kiszedi belőled… Nincs értelme tovább hallgatni…
Azzal Hermione rábukott Millicent Bulstrode hátára, és keservesen sírni kezdett. Millicent abban a szempillantásban lemondott róla, hogy a falnak lapítsa őt; helyette undorodva elhúzódott.
— Lám, lám, lám! — harsogta diadalmasan Umbridge. — Mindent jobban tudó kisasszonynak megoldódik a nyelve! Na gyere csak, lányom, gyere!
— Er-mi-ó-neeee! — kiabálta Ron a szájpecken keresztül.
Ginny úgy meredt Hermionéra, mintha most látná először, s a fulladozó Neville is riadtan pislogni kezdett. Harry azonban most furcsa dologra lett figyelmes: a tenyerébe temetett arccal zokogó Hermione ujjain egyetlen árva könnycsepp se csillant.
— Bo-bocsássatok meg — mentegetőzött a lány — de én ezt nem… nem bírom elviselni…
— Semmi baj, lányom, semmi baj! — Umbridge vállon ragadta Hermionét, és az üres karosszékbe tuszkolta. — Na halljuk… Kivel beszélgetett Potter a tűzben?
Hermione nyelt egy nagyot.
— Az úgy volt… hogy Dumbledore professzorral akart beszélni.
Ronnak elkerekedett a szeme; Ginny abbahagyta a mardekáros lány lábának taposását, s még Luna arcára is enyhe csodálkozás ült ki. Szerencsére Umbridge-et és csatlósait e percben kizárólag Hermione érdekelte, így ezek a gyanús jelek elkerülték a figyelmüket.
— Dumbledore-ral? — visszhangozta Umbridge. — Ezek szerint tudjátok, hol van Dumbledore?
— Épp ez az… hogy nem! — zokogta Hermione. — Kerestük a Foltozott Üstben, a Három Seprűben, sőt a Szárnyas Vadkanban is…
— Ostobák! — dühöngött Umbridge. — Azt hiszitek, Dumbledore egy kocsmában ücsörög, miközben az egész minisztérium őt keresi!?
— De mindenképp el kellett volna mondanunk neki egy fontos dolgot! — zokogott fel újra Hermione, s még szorosabban az arcára tapasztotta tenyerét, hogy eltitkolja a könnyek hiányát.
— Nocsak! — rikkantotta felélénkülő érdeklődéssel Umbridge. — Mit akartatok elmondani neki?
— Azt… azt, hogy… hogy készen van! — nyögte ki Hermione.
— Mi van készen!? — Umbridge vállon ragadta és megrázta a lányt. — Mi van készen, Granger?
— A… a fegyver.
— Fegyver? Fegyver? — A főinspektornak majdnem kiugrott a szeme a mohó izgalomtól. — Fegyvert gyártottatok az összeesküvők számára? Amivel megtámadhatják a minisztériumot? És mindezt Dumbledore parancsára tettétek?
— I-igen — hebegte Hermione. — De el kellett me-menekülnie, mielőtt el-elkészültünk, és most… most készen van, és… nem tudunk szólni neki, mert… mert nem találjuk!
— Miféle fegyverről van szó? — sziszegte Umbridge, még mindig szorosan markolva Hermione vállát.
— Mi se… mi sem egészen értjük — felelte nagyokat szipogva a lány. — Mi csak… csak csináltuk… amit Dumbledore professzor mondott.
Umbridge diadalittas arccal felegyenesedett.
— Vezess a fegyverhez! — parancsolta.
— Nekik nem mutatom meg! — visított fel Hermione, és ujjai között a mardekárosokra pislogott.
— Nem vagy olyan helyzetben, hogy feltételeket szabj! — mordult rá Umbridge.
Hermione erre újabb sírógörcsöt produkált.
— Jól van! — zokogta dühösen. — Nézzék csak meg ők is! Remélem, maga ellen fordítják! Sőt, hozzon el még több embert! Hadd lássa az egész iskola, hogy hol van! Hadd tudják meg, hogyan kell használni! Legalább… legalább majd jól elintézik magát, ha megint bántja őket!
E szavak megtették hatásukat. Umbridge gyanakvó pillantással végigmérte a Főinspektori Különítmény tagjait. Tekintete hosszabban elidőzött Malfoyon, aki nem tudta elég gyorsan eltüntetni arcáról a mohó érdeklődést.
Umbridge még egy hosszú pillanatig habozott, azután újra Hermionéhoz fordult, és anyáskodónak szánt hangon így szólt:
— Jól van, kis drágám, akkor ketten megyünk… Illetve Pottert azért magunkkal visszük. Gyere, állj fel szépen!
— Igazgatónő — kotyogott közbe Malfoy — nem kellene mégis elkísérnie néhány embernek a különítményből? Vigyáznánk a…
— Jól képzett minisztériumi tisztségviselő vagyok, Malfoy! — torkolta le méltatlankodva Umbridge. — Azt hiszed, megijedek két fegyvertelen kölyöktől? Egyébként is az a gyanúm, hogy ez a titokzatos fegyver nem iskolás gyerekeknek való látvány. Itt maradtok, amíg vissza nem jövök, és őrzitek őket! — Egyenként rámutatott Ronra, Neville-re, Ginnyre és Lunára. — Nehogy megszökjenek nekem!
— Igenis — motyogta csalódottan Malfoy.
— Ti pedig induljatok, és mutassátok az utat! — Umbridge Harryre és Hermionéra bökött a pálcájával. — Mozgás!