Harrynek fogalma sem volt róla, mit tervez Hermione, vagy hogy van-e egyáltalán valamiféle terve. Mindenesetre követte a lányt, de csak féllépésnyire maradt le mögötte, nehogy Umbridge-nek feltűnjön, hogy nem tudja az utat. Beszélni nem mert Hermionéhoz, mert a főinspektor olyan szorosan haladt a nyomukban, hogy tisztán hallották szaggatott szuszogását.
Hermione levezette őket a bejárati csarnokba. A nagyterem kétszárnyú ajtaján evőeszközcsörgés és zsibongás szűrődött ki — Harry hihetetlennek érezte, hogy tíz méterre tőlük az emberek gondtalanul, vidáman ünnepelnek…
Hermione habozás nélkül kisétált a tölgyajtón, leszaladt a bejárati lépcsősoron, és elindult a balzsamos levegőjű park füvén.
A nap már megközelítette a Tiltott Rengeteg fáinak csúcsát; a három árnyék — a határozott léptekkel haladó Hermionéé, Harryé és a nyomukban loholó Umbridge-é — hosszú palástként siklott mögöttük a pázsiton.
— Hagrid kunyhójában rejtegettétek, igaz? — morogta Harry fülébe a főinspektor.
— Ugyan, dehogy! — méltatlankodott Hermione. — Nem akartuk hogy Hagrid véletlenül beindítsa!
— Hát persze… — Umbridge már nemcsak a loholástól zihált, hanem az izgalomtól is. — Hát persze, nem hagyhattátok, hogy az az ostoba félóriás hozzáférjen.
Umbridge csukladozva felkacagott. Harrynek minden önfegyelmét latba kellett vetnie, hogy ne ugorjon a torkának.
— Akkor hát… hol van?
Umbridge hangjában most már egy leheletnyi bizonytalanság csengett — feltehetőleg azért, mert Hermione határozottan a Tiltott Rengeteg felé vette az irányt.
— Természetesen az erdőben — felelte a lány. — Olyan helyre kellett tennünk, ahol a diákok véletlenül sem találhatják meg.
— Igaz — morogta nyugtalanul Umbridge. — Hát persze… Helyes… Továbbra is előttem mentek!
— Ha nekünk kell elöl menni, megkaphatjuk a pálcáját? — kérdezte dühösen Harry.
— Szó se lehet róla, kedves Potter — felelte negédesen Umbridge, és hátba bökte a pálcával Harryt. — Sajnálom, de a minisztériumnak rám sokkal nagyobb szüksége van, mint rátok.
Mikor az erdő szélére érték, Harry lopva ránézett Hermionéra.
Pálca nélkül besétálni a Tiltott Rengetegbe — ez nagyságrendekkel vakmerőbb és felelőtlenebb vállalkozás volt, mint bármi, amit aznap csináltak. Hermione azonban még csak el sem bizonytalanodott. Vetett egy lesújtó pillantást Umbridge-re, és elindult a fák között, méghozzá olyan tempóban, hogy a kurta lábú főinspektor kocogva is alig tudott lépést tartani vele.
— Nagyon messze van? — kérdezte zihálva Umbridge, miután egy tüskebokor több helyen is elszakította a talárját.
— Elég messze — felelte Hermione. — Jól elrejtettük.
Harry nyugtalansága egyre fokozódott. Hermione nem a Gróp tisztása felé vezető ösvényen indult el, hanem azon, amit Harry három éve, Aragog fészkéhez indulva követett. Hermione akkor nem volt vele, vagyis nem tudhatta, miféle veszély leselkedik rájuk arrafelé.
— Öhm… biztos vagy benne, hogy erre kell menni? — kérdezte nyomatékosan a lánytól.
— Persze! — felelte határozottan Hermione, és tovább csörtetett a sűrű aljnövényzetben. Harrynek feltűnt, hogy a lány indokolatlanul nagy zajt csapva halad előre. Mögöttük Umbridge elbotlott egy kifordult suhángban, és hasra esett. Egyikük sem állt meg, hogy felsegítse. Hermione épp csak hátrapillantott, és odakiáltotta neki:
— Még nem érkeztünk meg!
Harry megszaporázta lépteit, hogy felzárkózzon a lány mögé.
— Halkabban, Hermione! — szólt rá fojtott hangon. — Ne hívjuk fel magunkra a figyelmet…
— De, pontosan az a célom — felelte suttogva Hermione, és a futva közeledő Umbridge-re pillantott. — Majd meglátod…
Kitartóan folytatták a menetelést, mígnem ismét elértek az erdőnek abba a részébe, ahol a sűrű lombsátor alatt nappal is éjszakai sötétség honolt. Harrynek itt megint az a kellemetlen érzése támadt, hogy láthatatlan szemek figyelik minden lépését.
— Meddig megyünk még!? — csendült a hátuk mögött Umbridge bosszús hangja.
— Már közeledünk! — kiabálta Hermione. Épp ekkor értek ki egy valamivel világosabb, nedves avarral borított tisztásra. — Még néhány lépés…
Ekkor suhogás, majd ijesztő csattanás hallatszott — egy nyílvessző röppent el Hermione feje fölött, és fúródott az egyik fa törzsébe. A levegő egyszerre megtelt paták tompa dobogásával. Harry érezte, hogy megremeg a föld a talpa alatt. Umbridge felsikoltott, és élő pajzsként maga elé rántotta Harryt…
Harry kiszabadította magát, és körülnézett. Minden irányból kentaurok közeledtek feléjük — voltak vagy ötvenen, és mind felajzott íjjal a kezükben érkeztek. Harry, Hermione és Umbridge lassan a tisztás közepére hátráltak; a főinspektor nyüszített félelmében. Harry rápillantott Hermionéra — a lány arcán diadalmas mosoly ült.
— Ki vagy? — zendült egy hang.
Harry balra fordította a fejét. A támadók gyűrűjéből kilépett a Magorián nevű, gesztenyebarna szőrű kentaur. Társaihoz hasonlóan ő is felajzva tartotta íját, és Harryékre célzott vele. Umbridge, aki Harry jobbján állt és továbbra is nyüszített, most remegő kézzel a közeledő kentaurra szegezte pálcáját.
— Azt kérdeztem, ki vagy, emberfajzat! — ismételte zordan Magorián.
— Dolores Umbridge a nevem! — rikoltotta hisztérikusan Umbridge. — A Miniszteri Hivatal államtitkára, valamint a Roxfort főinspektora és igazgatója vagyok!
— A Mágiaügyi Minisztériumnak dolgozik? — kérdezte Magorián.
A többi kentaur nyugtalanul kapálni kezdte a földet.
— Úgy van! — vágta rá még élesebb és magasabb hangon Umbridge. — A Varázslény-felügyeleti Főosztály rendelete értelmében, ha egy magatokfajta félvér emberre támad…
— Minek neveztél minket? — hördült fel az a félelmetes külsejű, fekete kentaur, akit Harry Goron néven ismert. Társai is dühösen felmordultak, és többen feszegetni kezdték íjukat.
— Ne mondjon ilyet rájuk! — csattant fel Hermione, de Umbridge mintha meg se hallotta volna. Remegő pálcáját még mindig Magoriánra szegezve folytatta a fenyegetőzést:
— A tizenöt per bé rendelkezés kimondja, hogy az olyan varázslény, amely megközelítőleg emberi értelemmel rendelkezik, így felelősnek tekinthető cselekedeteiért…
— Megközelítőleg emberi értelemmel rendelkezik? — visszhangozta Magorián. Goron és néhány társa haragosan felhorkant. — Ne sértegess minket, emberfajzat! A mi értelmünk, hála Jupiternek, messze túlszárnyalja az emberekét!
— Mit kerestek az erdőnkben? — harsogta a markáns arcú, szürke kentaur, akivel Harryék az előző erdei kirándulásukon is találkoztak. — Miért jöttetek ide?
— A ti erdőtökben? — visította Umbridge. Már nemcsak a félelemtől remegett, hanem a felháborodástól is. — Emlékeztetlek, hogy csak azért élhettek itt, mert a Mágiaügyi Minisztérium engedélyt adott…
Umbridge dobhártyaszaggató sikítással a fejéhez kapott — egy nyílvessző olyan közel suhant el fölötte, hogy súrolta egérszürke haját. A kentaurok üdvrivalgással és nevetéssel jutalmazták az ügyes lövést. Vad, nyerítő kacagásuk és a földet kapáló súlyos paták zaja félelmetesen visszhangzott a félhomályban.
— Kié hát ez az erdő, emberfajzat? — ordította fenyegetően Goron.
— Mocskos félállatok! — visította Umbridge, két karjával védve a fejét. — Bestiák! Vérszomjas fenevadak!
— Hallgasson! — kiáltott rá Hermione.
Umbridge azonban ismét Magoriánra szegezte pálcáját, és elkiáltotta magát:
— Incarcerandus!
Egy szempillantás alatt vastag, kígyózó kötelek tekeredtek Magorián embertestére és karjaira. A kentaur iszonyatos üvöltéssel felágaskodott — társai pedig habozás nélkül támadásba lendültek.
Harry a földre rántotta Hermionét, s mindketten az avarba fúrták arcukat. A földrengető patadobogást hallva Harry pár másodpercig úgy érezte, itt a vég — de a dühösen üvöltő kentaurok átugrották, illetve kikerülték őket.
— Neeee! — hallotta Harry Umbridge visítását. — Neeeee… Államtitkár vagyok… megtiltom… Ne merjetek hozzám érni, vadállatok… neeee!
Piros fény villant — Harry feltételezte, hogy Umbridge kábító átkot küldött valamelyik kentaurra — aztán a főinspektor velőtrázóan felsikoltott. Harry óvatosan felemelte a fejét, és látta, amint Goron hátulról elkapja, és a magasba emeli a kapálózó főinspektort.
Umbridge elejtette pálcáját, s az az avarba esett. Harry szíve megdobbant. Ha meg tudná szerezni…
Kinyújtotta a kezét a pálca után, de egy lesújtó pata megelőzte — a pálca gyászos reccsenéssel két egyforma darabra tört.
— Gyerünk! — harsant egy hang Harry füle mellett, majd egy kéz a grabancánál fogva talpra rángatta őt. Harry a kentaurfejek és -vállak fölött átpillantva még éppen látta, amint Goron eltűnt Umbridge-dzsel a fák között. A főinspektor sikoltozása egyre távolodott, s végül beleveszett a kétszáznál is több pata dobogásába.
— Ezekkel mi legyen? — kérdezte a markáns arcú szürke kentaur, aki Hermione karját markolta.
— Ők még gyerekek — csendült egy szomorkás hang Harry háta mögött. — Csikókat nem bántunk.
— Ők hozták ide a nőstényt, Ronan! — felelte az a kentaur, aki Harry karját markolta. — Különben sem olyan kicsik ezek… Ez itt már szinte férfi.
Azzal megrázta Harryt a talárja nyakánál fogva.
— Kérem szépen — zihálta Hermione — kérem szépen, ne bántsatok minket! Mi nem vagyunk olyanok, mint ő, mi nem a minisztériumnak dolgozunk! Csak azért jöttünk ide, mert reméltük, hogy megszabadítotok tőle minket.
Harrynek elég volt a Hermionét őrző kentaur arcára pillantania, máris tudta, hogy a lány nagy hibát követett el utolsó mondatával.
A szürke kentaur felszegte fejét, hátsó lábával dobogni kezdett, és dühösen felhorkant:
— Látod, Ronan? Arcátlanok, mint minden ember! Szóval velünk végeztetted el a piszkos munkát, emberlány! Elvártad, hogy a szolgálatodra álljunk, és mint holmi csaholó kutyafalka, elkergessük az ellenségedet!
— Nem! — visította rémülten Hermione. — Dehogy! Nem vártam el semmit! Csak reméltem, hogy… hogy segítetek nekünk…
Ez a magyarázat sem bizonyult túl szerencsésnek.
— Mi nem segítünk embereknek! — fortyant fel a Harry mögött álló kentaur. Még szorosabban megmarkolta Harry grabancát, és hátrált vagy három lépést, aminek következtében Harry egy pillanatig a levegőben lógott. — Büszkék vagyunk rá, hogy nekünk senki nem parancsol! Tévedsz, ha azt hiszed, hogy ezek után elengedünk! Nem fogsz eldicsekedni a társaidnak, hogy a kentaurok kiszolgáltak téged!
— Nem akarunk dicsekedni! — kiabálta Harry. — Tudjuk, hogy nem azért tettétek, mert mi akarjuk…
Szavai azonban süket fülekre találtak.
Egy szakállas kentaur a tömeg közepéből így kiáltott:
— Kéretlenül jöttek ide, fizessenek meg érte!
A többiek helyeseltek, s egy szürkésbarna szőrű kentaur hozzátette:
— Osztozzanak a nőstény sorsában!
— Azt mondtátok, nem bántotok ártatlanokat! — zokogta Hermione, s ezúttal nem hiányoztak a szeméből a könnyek. — Nem tettünk semmi rosszat! Nem fogtunk pálcát rátok, nem fenyegetőztünk… Csak szeretnénk visszamenni az iskolába, könyörgök, engedjetek el minket…
— Ne hidd, emberlány, hogy mind olyanok vagyunk, mint az áruló Firenze! — harsogta a szürke kentaur. Társai nyerítő kiáltásokkal fejezték ki egyetértésüket. — Talán jámbor beszélő lovaknak tartottál minket!? Tudd meg, hogy ősi nép vagyunk! Nem tűrjük a varázslók úrhatnámságát, a sértéseiteket! Nem fogadjuk el a törvényeiteket, nem ismerjük el a fensőbbségeteket, nem…
Nem derült ki, hogy mit nem csinálnak még a kentaurok, mert ebben a pillanatban olyan hangos recsegés-ropogás hangzott fel a tisztás szélénél, hogy Harry, Hermione és az ötven kentaur mind arrafelé fordultak. Harry a földre roskadt — a mögötte álló kentaur váratlanul elengedte őt, hogy előkapja és felajzza íját. Hermione is kiszabadult őrzője markából; Harry odaugrott hozzá, s együtt nézték, ahogy a recsegve széthajló fák közül megjelent Gróp hatalmas alakja.
Az óriáshoz legközelebb toporgó kentaurok nekihátráltak a mögöttük állóknak. A tisztás egy szempillantás alatt a hatalmas, szürkés arcra szegeződő nyílvesszők erdejévé változott. Gróp bambán eltátotta ferde száját, úgyhogy kivillantak sárga féltéglafogai, és iszapzöld szemét kissé összehúzva lehunyorgott a lábánál összegyűlt seregre. Mindkét bokáján szakadt kötelek lógtak.
Némi szemlélődés után Gróp nagyra tátotta száját, és megszólalt:
— Hági.
Harry nem tudta, mit jelent a szó, se azt, hogy milyen nyelven van, de nem is érdekelte különösebben a probléma. Figyelmét Gróp lábfeje kötötte le, ami majdnem olyan hosszú volt, mint az ő egész teste. Hermione belekapaszkodott a karjába. A kentaurok némán, mozdulatlanul álltak, egy pillanatra se véve le szemüket az óriásról, aki hatalmas, gömbölyű fejét jobbra-balra forgatva pásztázta csapatukat, mintha egy elejtett tárgyat keresne közöttük.
— Hági! — ismételte az óriás, valamivel türelmetlenebben.
— Hordd el magad! — kiáltott rá Magorián. — Nincs helyed közöttünk!
E szavak a legcsekélyebb hatással se voltak Grópra. Kissé előrehajolt (a kentaurok keze megfeszült íjaikon), és elbődült:
— Hági!
Néhány kentaur nyugtalanul toporogni kezdett. Hermione arca viszont kissé felderült.
— Harry! — suttogta. — Szerintem Hagrid nevét próbálja mondani!
Gróp ebben a pillanatban fedezte fel őket — a két magányos embert a kentaurok tengerében. Még egy fél méterrel lejjebb eresztette fejét, és rájuk meredt. Harry érezte, hogy Hermione reszketni kezd. Gróp megint kitátotta száját, és mély, dübörgő hangon így szólt.
— Hermi.
— Uramisten… — Hermione kétségbeesetten megszorította Harry karját. Úgy tűnt, menten elájul. — Emlékszik a nevemre!
— Hermi! — mennydörögte Gróp. — Hol Hági?
— Nem tudom! — visította rémülten Hermione. — Sajnálom, Gróp, nem tudom!
— Gróp akar Hági!
Az óriás egyik keze sebesen közeledni kezdett Harryék felé.
Hermione felsikoltott, hátrálni kezdett, és elesett. Harry varázspálca híján felkészült rá, hogy kézzel, lábbal és foggal védekezzen a hatalmas kéz ellen, amely most könnyedén félresöpört egy hófehér kentaurt.
A többi kentaur csak erre várt — Gróp kinyújtott ujjai egy méterre sem voltak Harrytől, amikor ötven nyílvessző röppent a magasba, sündisznóháttá változtatva az óriás hatalmas arcát. Gróp felordított a dühtől és a fájdalomtól. Azonnal felegyenesedett, és két kézzel megdörzsölte az arcát. A nyílvesszők szárát így sikerült is letörnie, a fémhegyeket viszont csak még mélyebben belenyomta a húsába.
Az óriás toporzékolt, ordított, a kentaurcsapat rémülten szóródott szét. Harry talpra segítette Hermionét, s közben kavicsméretű vércseppek záporát érezte a tarkóján és a hátán. Ezután mindketten futásnak eredtek. Rohantak, ahogy a lábuk bírta, s csak akkor néztek hátra, mikor beértek a menedéket nyújtó fák közé. Gróp vérben ázó arccal, vakon kapkodott a kentaurok után, akik vágtatva menekültek előle a tisztás túlsó széle felé. Az óriás üldözőbe vette őket, derékba tört és gyökerestül kidöntött fák tucatjait hagyva maga után.
— Istenem — nyögte Hermione. Annyira remegett a lába, hogy leroskadt a földre. — Gróp képes, és az összeset megöli!
— Őszintén szólva nem nagyon izgat — felelte mogorván Harry.
A vágtató kentaurok és a csörtető óriás csapta zaj egyre halkult.
Harry csak állt, és kábán hallgatta — aztán egyszerre belenyilallt a fájdalom a sebhelyébe, és torokszorító rémület fogta el. Rengeteg időt veszítettek, mi több, most még annyi lehetőségük sem volt Sirius segítségére sietni, mint közvetlenül a látomás után: a pálcájukat elvették, és ott álltak a Tiltott Rengeteg kellős közepén, a lehető legtávolabb mindenféle közlekedési eszköztől.
— Gratulálok — mordult rá Hermionéra Harry, csak hogy levezesse keserű indulata egy részét. — Csodás terv volt. Na és most mi legyen?
— Vissza kell mennünk… a kastélyba — susogta erőtlenül Hermione.
— Mire odaérünk, Sirius rég halott lesz! — csattant fel Harry, és dühében belerúgott a legközelebbi fába. Valahol a feje fölött éles csivitelés hangzott fel, s felnézve, egy mérgesen hadonászó bólintért pillantott meg.
— Pálca nélkül úgysem tehetünk semmit — felelte csüggedten Hermione, és feltápászkodott. — Egyébként is: hogyan akartál eljutni Londonba?
— Mi is pont ezen gondolkoztunk — csendült egy hang valahol Hermione háta mögött.
Harry és Hermione ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz, és a szemüket meresztve belebámultak a sötét rengetegbe.
A fák között egyszer csak felbukkant Ron, a nyomában pedig Ginny, Neville és Luna. Valamennyiük külseje eléggé megviselt volt — Ginny arcán hosszú karmolások éktelenkedtek, Neville lila dudort viselt a jobb szeme fölött, Ron szája pedig még jobban felrepedt — ugyanakkor mind roppant büszke arcot vágtak.
— Na? — szólt Ron, egyik kezével félrehajtva egy alacsony ágat, a másikkal Harry felé nyújtva a pálcáját. — Van ötletetek?
— Hogy sikerült megszöknötök? — álmélkodott Harry.
— Pár kábító átokkal, egy lefegyverző bűbájjal, és Neville-nek is összejött egy szép hátráltató ártás — sorolta csevegő hangon Ron, s közben Hermionénak is visszaadta a pálcáját. — De Ginny volt a legjobb a rémdenevér-rontásával. Tök jól nézett ki Malfoy! Tele volt a képe olyan nagy, csapkodó izékkel. De mindegy… Szóval láttuk az ablakból, hogy az erdő felé mentetek, úgyhogy utánatok jöttünk. Mit csináltatok Umbridge-dzsel?
— Elhurcolta egy csapat kentaur — felelte Harry.
— És titeket elengedtek? — csodálkozott Ginny.
— Nem önszántukból. Gróp elkergette őket.
— Ki az a Gróp? — kérdezte érdeklődve Luna.
— Hagrid öccse — válaszolta Ron. — De most nem ő az érdekes. Mit derítettél ki a tűzben, Harry? Tényleg elkapta Tudodki Siriust, vagy…
— Igen — felelte Harry. Megint sajgó fájdalom hasított a sebhelyébe. — Sirius még életben van, de fogalmam sincs, hogy juthatnánk el Londonba, hogy segítsünk neki.
Erre senkinek nem volt kész válasza. A probléma valóban megoldhatatlannak tűnt.
— Az egyértelmű, hogy repülnünk kell, nem? — mondta végül Luna, tőle szokatlanul tárgyilagos hangon.
— Na persze — mordult rá ingerülten Harry. — Először is: nem repülnünk, ha ebbe magad is beleérted. Másodszor: Ron az egyetlen közülünk, akinek van elérhető seprűje, úgyhogy…
— Nekem is van seprűm! — szólt közbe Ginny.
— Igen, de te nem jössz velünk — torkolta le Ron.
— Bocs, de Sirius nekem ugyanúgy a barátom, mint neked! — feleselt a lány. Harrynek most tűnt csak fel, mennyire hasonlít Ginny Fredhez és George-hoz.
— Te még… — kezdte Harry, de Ginny a szavába vágott:
— Három évvel idősebb vagyok, mint te voltál, amikor megvédted a bölcsek kövét Tudodkitől. Mellesleg nekem köszönheted, hogy Malfoyt rémdenevérek csipkedik Umbridge szobájában…
— Persze, de…
— Együtt edzettünk a DS-ben — szólalt meg csendesen Neville. — Az egészet azért csináltuk, hogy legyen esélyünk Tudjukkivel szemben. Most van először rá alkalmunk, hogy tényleg tegyünk is valamit — vagy ez az egész csak játék volt?
Hermione türelmetlenül rázta a fejét.
— Nem, nem volt játék, de…
— Akkor veletek megyünk — vonta le a következtetést Neville. — Segíteni akarunk nektek.
— Így van! — helyeselt Luna.
Harry tekintete találkozott Ronéval. Tudta, hogy barátja ugyanazt gondolja, amit ő: ha eldönthetnék, hogy kiket visznek magukkal a DS tagjai közül, biztos nem Ginnyt, Neville-t és Lunát választanák.
— Fölöslegesen vitatkozunk — morogta a foga között Harry. — Még mindig nem tudjuk, hogyan juthatnánk el Londonba.
— Azt hittem, ezt már megbeszéltük — felelte tébolyító nyugalommal Luna. — Repülünk!
— Ide figyelj ! — sziszegte Ron. — Lehet, hogy te seprű nélkül is szoktál röpködni, de mi sajnos nem tudunk szárnyat növeszteni.
— Nemcsak seprűn lehet lovagolni — mondta Luna.
— Pattanjunk fel a Szarvas Szipirtyóra? — acsargott Ron.
Lunának a szeme se rebbent.
— A morzsás szarvú szipirtyó nem tud repülni — felelte méltóságteljesen. — Ők viszont tudnak, és Hagrid szerint bárhova eltalálnak.
Harry megpördült a tengelye körült. A fák között két thesztrál álldogált. Hátborzongató fehér szemüket úgy meresztették a fojtott hangon beszélgető gyerekekre, mintha minden szót értenének.
— Igen! — suttogta izgatottan Harry, és már indult is a szárnyas lovak felé. Azok felszegték sárkányfejüket, és megrázták hosszú, éjfekete sörényüket. Harry örvendezve megpaskolta a közelebbi jószág fényes nyakát. Hogy is tarthatta csúnyának ezeket a csodás állatokat?
— Ezek azok a ló-izék? — kérdezte bizonytalanul Ron, miközben valahova a két thesztrál közé meredt. — Amiket csak az vesz észre, aki látott kinyiffanni valakit?
— Igen — bólintott Harry.
— Hány van itt?
— Csak kettő.
— Három kellene — mondta Hermione. Látszott rajta, hogy még mindig a kentauros kaland hatása alatt állt, de hangjában eltökéltség csendült.
— Négy kell, Hermione — javította ki Ginny.
Luna végignézett a társaságon.
— Ha jól számolom, hatan vagyunk — jegyezte meg higgadtan.
— Nem iskolai kirándulásra megyünk! — csattant fel Harry. — Neville, Ginny, Luna, nektek nem kell belekeverednetek ebbe.
A három megnevezett felháborodva tiltakozott. Harry sebhelye riasztóan sajogni kezdett. Nem tölthette vitatkozással a drága időt, ingerülten bólintott hát.
— Nem bánom, gyertek, ha akartok. De ha nem találunk több thesztrált, úgyse tudtok…
— Ne félj, jön még több is — vágott a szavába Ginny, aki Ronhoz hasonlóan mindenhova nézett, csak a lovakra nem.
— Miből gondolod?
— Abból, hogy ha nem vetted volna észre, csupa vér a ruhád, és Hermionéé is. Nem emlékszel? Hagrid nyers hússal csalogatta a thesztrálokat. Szerintem ezt a kettő is a vérszagra jött ide.
Harry érezte, hogy valami finoman húzogatja a talárja ujját.
A hozzá közelebb álló thesztrál a Gróp vérével átitatott szövetet nyalogatta.
— Jól van — bólintott hirtelen ötlettel Harry. — Akkor mi Ronnal elvisszük ezt a kettőt, Hermione pedig itt marad veletek, és idecsal még négy thesztrált…
— Szó se lehet róla! — tiltakozott Hermione. — Nem hagyhattok itt!
— A probléma megoldódott — mosolygott Luna. — Ott jön a többi. Jó erős szagotok lehet.
Harry megfordult; nem kevesebb mint hat vagy hét thesztrál közeledett a fák között. Nagy, bőrredős szárnyuk a testükre lapult, fehér szemük lidércfényként világított a sötétben.
Harry nem keresett több kifogást.
— Na gyerünk! Válasszatok lovat, és indulás!