Harry megmarkolta thesztrálja sörényét, ráállt egy kínálkozó fatuskóra, és nagy nehezen feltornászta magát a ló selymes szőrű hátára. Az állat nem ellenkezett, csupán a fejét nyújtogatta hátrafelé, abban a reményben, hogy tovább nyalogathatja a véres talárt.
Harry biztonságosan elhelyezkedett — talált a térdének egy jó helyet a szárny töve alatt — aztán megnézte, hogy állnak a többiek. Neville épp azon igyekezett, hogy átvesse rövid lábát thesztrálja széles hátán; Luna már felült a lovára — mindkét lábát egy oldalon tartva, ahogy női nyergen szokás — és olyan higgadtan igazgatta talárját, mintha naponta lovagolna thesztrálháton.
Ron, Hermione és Ginny viszont csak álltak, és tátott szájjal bámultak társaikra.
— Mi van? — kérdezte Harry.
— Hogy üljünk fel a lovakra, ha egyszer nem látjuk őket? — kérdezett vissza Ron.
— Segítek! — szólt Luna, azzal könnyedén lecsusszant thesztráljáról, és odalépett Ronékhoz. — Gyertek!
Odavezette Ronékat a lovakhoz, egyenként felsegítette őket egy-egy állat hátára, végül felszólította a döbbent és igencsak megszeppent hármast, hogy kapaszkodjanak erősen thesztráljuk sörényébe. Utána dolgavégezetten visszaült paripájára.
— Tiszta őrület! — motyogta Ron, a thesztrál nyakát tapogatva. — Őrület… Bárcsak látnám őket…
— Ne kívánd azt magadnak — szólt sötéten Harry. — Készen álltok az indulásra?
Mindenki bólintott, és öt pár térd megfeszült a talárok alatt.
— Helyes…
Harry ránézett lova fekete fejére, és nyelt egyet.
— London, Mágiaügyi Minisztérium, látogatók bejárata — mondta bizonytalanul. — Öhm… ha tudod, hogy merre van…
A thesztrál egy másodpercre mozdulatlanná dermedt, aztán hirtelen mozdulattal kitárta szárnyát — ezzel kis híján ledobta Harryt — és elrugaszkodott a földről. Sebesen és meredeken emelkedett a magasba, akár egy rakéta; Harry erősen összeszorította a térdét, és gyorsan átölelte a thesztrál nyakát, mert érezte, hogy csúszni kezd az állat csontos fara felé. Aztán behunyta szemét, és arcát belenyomta a ló selymes sörényébe — így hatoltak át a sűrű lombsátron, és máris a lemenő nap fényétől vérvörösre festett ég vette körül őket.
Harry sosem utazott még ilyen szédítő sebességgel. A thesztrál pillanatok alatt elhúzott a kastély fölött, pedig alig mozgatta hatalmas szárnyát. Harry arcát csípte a hűvös levegő. A zúgó szélben szemét összehúzva hátranézett — öt útitársa ott repült mögötte, s mind mélyen ráhajoltak lovuk nyakára, hogy a menetszél minél kevésbé kapjon a testükbe.
Maguk mögött hagyták a roxforti birtokot, majd Roxmorts falut is. Harry hegyeket és folyókat pillantott meg a mélyben. Ahogy szürkült az ég, fények kis csoportjai — további falvak — siklottak el alattuk, majd egy kanyargós út tűnt fel, amin egy magányos autó araszolt hazafelé.
— Tiszta őrület! — hallotta Harry Ron rikkantását valahonnan hátulról. El tudta képzelni, milyen érzés lehet barátjának ilyen magasságban repülni úgy, hogy nem látja azt, ami a levegőben tartja.
A táj alkonyi homályba borult. Az apró ezüstcsillagok pöttyözte ég vörösesfeketévé sötétedett, s Harryék hamarosan már csak a muglivárosok fényeiből láthatták, hogy milyen magasan és milyen gyorsan repülnek. Harry még mindig szorosan átölelte lova nyakát, s buzdító gondolatokkal igyekezett még nagyobb sietségre ösztökélni az állatot.
Mennyi idő telhetett el azóta, hogy ott látta feküdni Siriust a föld alatti terem padlóján? Meddig bír még Sirius dacolni Voldemort akaratával? Csak annyit tudott, hogy keresztapja még nem teljesítette Voldemort parancsát, és nem is halt meg — ugyanis biztos volt benne, hogy ha bármelyik is bekövetkezik, megidéződik majd lelkében Voldemort diadalittas öröme vagy dühe, mégpedig olyan fájdalom kíséretében, mint amit a Mr. Weasley elleni támadás után érzett.
Kitartóan repültek az egyre mélyülő sötétben. Harry arca dermedtre fagyott, s lába elzsibbadt a kitartó szorításban, de nem mert testhelyzetet változtatni, nehogy lecsússzon a lóról… Megsiketítette a fülében zúgó szél, szája kiszáradt és átfagyott a hidegtől.
Fogalma sem volt már, hogy mióta vannak úton és merre járhatnak; teljesen rábízta magát a lassú szárnycsapásokkal suhanó bestiára.
Ha elkésnek…
Sirius még él, még küzd, érzem…
Ha Voldemort belátta, hogy Sirius nem fog megtörni…
Arról is tudnék…
Harry gyomra hirtelen felugrott a torkába. A thesztrál váratlanul előrebukott, s Harry karja megcsúszott a szőrös nyakon. Végre ereszkedni kezdtek… Harry sikoltást vélt hallani a háta mögül.
Óvatosan hátrapillantott, de nem látott zuhanó testet. Valószínűleg nem történt nagyobb baj, mint hogy társai is megijedtek a hirtelen irányváltoztatástól.
Egyre dagadó és kerekedő narancssárga fények vették körül őket; épületek tetejét pillantották meg, világító bogárszemekhez hasonlatos autólámpák tűntek fel alattuk, no meg sápadt, sárga fénykockák — kivilágított ablakok. Harry egy másodpercig úgy érezte, a thesztrállal együtt a földbe csapódik. Felkészült az ütközésre — maradék erejével megszorította a thesztrál nyakát és oldalát — de a ló végül olyan puhán ért földet, akár az árnyék.
Harry lecsusszant a thesztrál hátáról, és körülnézett az utcán: ott volt a túltöltött szemeteskonténer és nem messze tőle a vandál rongálás nyomait viselő telefonfülke. Mindkettőt sápadt, narancsszín fénybe vonta a közeli utcai lámpa.
Ron néhány lépéssel odébb landolt, és azon nyomban lebucskázott az aszfaltra.
— Soha többet — morogta, miközben feltápászkodott. El akart húzódni a lótól, de mivel nem látta, az hol van, egyenesen nekigyalogolt az állat farának, és kis híján megint elesett. — Soha, de soha többet… ilyen rémes utazást…
Hermione és Ginny Rontól balra és jobbra értek földet. Valamivel ügyesebben szálltak le lovukról, mint a fiú, de szemlátomást ők is megkönnyebbültek, hogy újra szilárd talaj van a talpuk alatt.
Neville reszkető tagokkal kászálódott le, Luna könnyedén és ruganyosan.
— És most hogyan tovább? — kérdezte Luna, olyan udvarias érdeklődéssel, mintha kellemes városi kiruccanáson venne részt.
— Erre! — felelte Harry. Hálásan megpaskolta thesztrálja nyakát, de közben már indult is a telefon felé. Kinyitotta a fülke ajtaját, majd társai tétovázása láttán hátraszólt: — Gyertek már!
Ron és Ginny engedelmesen beléptek a fülkébe, aztán Hermione, Neville és Luna is bepasszírozták magukat. Harry még egy pillantást vetett a thesztrálokra, melyek már a szemeteskonténert túrták ételmaradékok után kutatva — aztán Luna nyomában ő is bepréselte magát a fülkébe.
— Aki eléri a készüléket, tárcsázza a hat-kettő-négy-négy-kettőt!
Ron vállalkozott a feladatra. Bizarr szögben felfelé meresztett kezével a telefon felé nyúlt, és elforgatta a tárcsát. Miután az ötödszörre is visszapördült alaphelyzetébe, nyomban felcsendült a női hang:
— Köszöntöm a Mágiaügyi Minisztériumban. Kérem, adja meg nevét és látogatása célját.
— Harry Potter, Ron Weasley, Hermione Granger — sorolta Harry. — Ginny Weasley, Neville Longbottom, Luna Lovegood… Azért jöttünk, hogy megmentsünk valakit, ha a minisztérium nem képes rá.
— Köszönöm — felelte a higgadt női. hang. Látogatók, kérem, vegyék el kitűzőjüket, és erősítsék a talárjukra.
Féltucat jelvény csusszant zörögve a pénzvisszaadó vályúba.
Hermione kivette és Ginny feje fölött átnyúlva odaadta őket Harrynek, aki rápillantott a legfelsőre: Harry Potter, mentőakció.
— A minisztérium látogatójaként önök kötelesek motozásnak alávetni magukat, és pálcájukat regisztráció céljából átadni a fogadószint túlsó végében található asztalnál.
— Igen, tudjuk! — türelmetlenkedett Harry. Sebhelye fájdalmasan megsajdult. — Indulhatunk végre?
A telefonfülke padlója megremegett, és az üvegfalak mentén emelkedni kezdett a járda. A guberáló thesztrálok eltűntek, majd bezárult az akna teteje, s a tompa csikorgással ereszkedő fülkében vaksötét lett.
Kisvártatva megjelent a gyerekek lábán az aranysárga fénycsík, hogy aztán sávvá szélesedve elinduljon felfelé a testükön. Harry, amennyire tudta, behajlította térdét, és pálcáját markolva kinézett a fülkéből, hogy lássa, várja-e őket valaki a fogadószinten. A tágas csarnok azonban teljesen üresnek tűnt. A világítás se volt olyan ragyogó, mint nappal; a falba süllyesztett kandallók sötéten ásítottak, de mikor a lift végre megállt, Harry látta, hogy a sötétkék mennyezeten most is ott kígyóznak az aranyló szimbólumok.
— A Mágiaügyi Minisztérium kellemes itt-tartózkodást kíván önöknek! — mondta a női hang.
A telefonfülke ajtaja kitárult. Harry hátrálva kibotorkált belőle, majd Neville és Luna is ugyanígy tettek. A csarnokban nem hallatszott más zaj, csak monoton csobogás: az arany szökőkút medencéjébe egyenletes sugárban ontotta a vizet a varázsló és a boszorkány pálcája, a kentaur nyílvesszője, a kobold sipkájának csúcsa és a házimanó két hegyes füle.
— Gyertek — szólt fojtott hangon Harry, és futva elindult a csarnokban. A többiek követték. Elhaladtak a szökőkút mellett, és hamarosan elérték az asztalt, ahol az őrvarázsló első ott jártakor lemérte Harry pálcáját. — Az asztalnál most nem ült senki, s Harry biztosra vette, hogy ez nincs így rendjén. Rossz jelnek tartotta az őrvarázsló hiányát, és balsejtelme minden további lépéssel fokozódott. Barátaival áthaladtak az aranykapun, és hamarosan a liftekhez értek. Harry megnyomta a legközelebbi „le” gombot, mire szinte azonnal becsikorgott eléjük egy fülke. Az aranyrács visszhangzó csattanással kinyílt, a csapat beszállt a liftbe, és Harry megnyomta a kilences gombot. A rács becsukódott, s a fülke hangos csikorgás és zörgés közepette ereszkedni kezdett. A tárgyalás napján nem tűnt fel Harrynek, hogy a lift ilyen zajosan közlekedik. Biztosra vette, hogy ahány őrvarázsló csak van az épületben, mind tud már a jelenlétükről — de mikor a fülke megállt, a női hang csak annyit mondott: Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály — és az ajtórács engedelmesen kinyílt. A gyerekek kiléptek a fülkéből a folyosóra. Ott semmi sem mozdult, csupán néhány közeli fáklya lángja lobbant meg sercegve a lift keltette huzatban.
Harry a dísztelen fekete ajtó felé fordult. Megérkezett hát végre a helyre, ahova álmában már hónapok óta járt.
— Gyerünk! — suttogta, és elindult a folyosón. Közvetlenül mögötte a tátott szájjal bámészkodó Luna haladt.
Két méterre az ajtótól Harry megállt.
— Jól van, figyeljetek! — szólt. — Szerintem pár embernek itt kellene maradnia őrködni.
— És hogyan szóljunk, ha történik valami? — vonta fel a szemöldökét Ginny. — Lehet, hogy kilométerekre lesztek tőlünk.
— Veled megyünk, Harry! — jelentette ki Neville.
— Ne is vitatkozzunk erről! — rázta a fejét Ron.
Harrynek cseppet sem volt ínyére, hogy hatodmagával menjen tovább, de úgy tűnt, nincs más választása. Újra az ajtó felé fordult hát, és tett még három lépést. Ahogy álmában is, az ajtó kitárult, s ő, nyomában a többiekkel, belépett rajta.
Tágas, kerek terembe értek, ahol a padlótól a mennyezetig minden fekete volt. A sötét falban tökéletesen egyforma, kilincs nélküli ajtók sorakoztak, közöttük pedig többkarú fali gyertyatartókban kék lángú gyertyák égtek. A sima márványlapokon tükröződő hideg, reszkető fényük azt a benyomást keltette, mintha a padló sötét víztükör volna.
— Valaki csukja be az ajtót! — dörmögte Harry.
Azonnal megbánta az utasítást, amint Neville teljesítette azt.
A folyosóról besütő fáklyafény nélkül a teremben olyan sötét lett, hogy néhány másodpercig semmi mást nem láttak, csak a remegő kék lángokat és kísérteties visszfényüket a padlón.
Harry álmában mindig habozás nélkül vágott át a helyiségen, és továbbment a bejárattal szemközt nyíló ajtón át. A tucatnyi ajtó láttán azonban elbizonytalanodott, s miközben azon tanakodott, hogy melyiket válassza, dübörgés hangzott fel, és a gyertyák elmozdultak balra. A kerek fal forogni kezdett.
Hermione ijedten elkapta Harry karját. Talán attól tartott, hogy a padló is megmozdul a lábuk alatt, de ez nem következett be. A fal annyira felgyorsult, hogy a kék lángok néhány másodpercre összefüggő, vízszintes csíkká olvadtak össze — aztán a dübörgés hirtelen elhallgatott, a fal pedig lelassult és megállt.
Harry egy darabig nem látott semmi mást, csak az éles, kék csíkot, ami szinte égette a szemét.
— Ez meg mi volt? — suttogta szorongva Ron.
— Szerintem arra szolgált, hogy ne tudjuk, hol jöttünk be — vélekedett Ginny.
Harry nyomban belátta, hogy a lánynak igaza van: könnyebb lett volna megtalálni egy hangyát a szurokfekete padlón, mint rájönni, melyiken jöttek be a tucatnyi egyforma ajtó közül — illetve hogy melyiken kell továbbmenniük.
— Hogy fogunk visszatalálni a folyosóra? — aggodalmaskodott Neville.
— Az egyelőre nem fontos — felelte Harry. Pislogni kezdett, hogy eltüntesse káprázó szeméből a kék fénycsíkot, s közben görcsösen megmarkolta pálcáját. — Azon ráérünk akkor gondolkozni, ha már megtaláltuk Siriust.
— Mindenesetre ne kezdj el utána kiabálni — szólt Hermione. Figyelmeztetése felesleges volt: Harry ösztönei is azt súgták, hogy jobb lesz, ha csendben marad.
— Akkor hát merre megyünk tovább, Harry? — kérdezte Ron.
— Nem tu… — kezdte Harry, aztán nyelt egyet. — Álmomban a folyosóról nyíló ajtó egy sötét terembe vezetett — ebbe itt. Innen pedig átmentem egy olyan szobába, amelyikben furcsa fények voltak. Nyissunk be egypár ajtón! — tette hozzá sietve. — Megismerem a szobát, ha látom. Gyertek!
Azzal odament a szemközti ajtóhoz — a többiek követték — és bal tenyerét ráfektette a hűvös, sima lapra. Jobbjával előreszegezte pálcáját, hogy késlekedés nélkül használni tudja, és lökött egyet az ajtón.
Az ajtó ellenállás nélkül kinyílt.
Mögötte téglalap alakú helyiség tárult fel. A fekete előtér sötétje után ez a terem kimondottan világosnak tűnt a mennyezetről mélyen belógó, aranyláncos lámpáival, de nem az a remegő fény volt ez, amire Harry álmaiból emlékezett. A helyiségben nem volt más, csupán néhány asztal, valamint egy zöld folyadékkal teli hatalmas üvegtartály, amiben gyöngyházfényű, gömbölyded valamik úszkáltak.
— Mik ezek? — suttogta Ron.
— Nem tudom — felelte Harry.
— Halak? — találgatott Ginny.
— Vízfaló óriásférgek! — szólt izgatottan Luna. — Apa mondta, hogy a minisztériumban tenyésztenek…
— Nem! — vágott a szavába drámai hangon Hermione, és közelebb lépett a tartályhoz. — Ezek agyak.
— Agyak?
— Igen… Csak tudnám, mire használják őket.
Harry követte Hermionét. Közelről nézve valóban jól felismerhetőek voltak a tartály lakói: nyálkás karfiolfejekhez hasonlítottak, ahogy sejtelmes fénybe vonva elő-előbukkantak a zöld folyadék mélyéből.
— Menjünk tovább! — sürgette társait Harry. — Nem ezt a termet keressük.
— Innen is nyílnak ajtók — jegyezte meg Ron, és körbemutatott.
Harryt rémület fogta el: mekkora lehet ez a főosztály?
— Álmomban közvetlenül a sötét teremből mentem át abba a másodikba. Menjünk vissza, és próbáljunk meg egy másik ajtót.
Visszasiettek hát a kerek terembe; Harry szeme előtt most már nem a kék csík, hanem a kísérteties agyak képe lebegett.
— Várj! — szólt hirtelen Hermione, mikor a sereghajtó Luna be akarta csukni maga mögött az agyas terem ajtaját. — Pirocus!
A varázsszóra meglendítette pálcáját, s az ajtón egy nagy, tüzes X jelent meg. Amint kattant a zárnyelv, ismét felhangzott a dübörgés, és megint forogni kezdett a fal, de a kék csíkhoz ezúttal egy villogó piros-arany folt is társult, s mikor a fal megállt, a már kipróbált ajtón még mindig ott lángolt a jel.
— Ez jó ötlet volt — bólintott Harry. — Gyertek, nézzük meg, az hova nyílik!
Megint azt az ajtót célozta meg, amelyikkel épp szemben állt.
A többiek felsorakoztak mögötte, ő pedig előreszegezett pálcával belökte az ajtót.
Az elébük táruló terem téglalap alakú volt, akárcsak az előző, de tágasabb és valamivel sötétebb volt annál. Padlója hatméteres mélységben terült el, s a négy faltól lépcsőzetes kőpadok vezettek le oda. A helyiség olyan volt, akár egy amfiteátrum, vagy mint a tárgyalóterem, ahol Harry megjelent a Wizengamot előtt. Itt azonban középen — láncos szék helyett — egy kőemelvény, azon pedig egy faragott boltív állt. A ősrégi, csúcsíves építmény olyan romos és ingatag volt, hogy Harry nem is értette, mi tartja még egyben. Fal nem volt körülötte, hogy megtámassza, viszont lógott rajta egy megfakult fekete függöny vagy fátyol, ami — bár a helyiségben állt a levegő — finoman lengett, mintha nemrég hozzáértek volna.
— Van itt valaki? — kérdezte fennhangon Harry, és ráugrott a legfelső alatti padra. Nem kapott választ, de a fátyol továbbra is lengett.
— Vigyázz! — suttogta Hermione.
Harry lassú léptekkel leereszkedett a lépcsőn, majd a padlószintre érve elindult az emelvény felé. Léptei zengő visszhangot vertek a teremben. Mostani helyzetéből a boltív sokkal magasabbnak tűnt, mint fentről, az ajtótól nézve. A fátyolszerű függöny még mindig úgy lengett, mintha valaki nemrég átment volna rajta.
— Sirius? — szólalt meg újra Harry, de most már nem olyan hangosan.
Az a furcsa érzése támadt, hogy a függöny mögött áll valaki.
Pálcáját görcsösen markolva, óvatosan megkerülte a boltívet — de senkit nem talált ott. Nem látott mást, csupán a kopott függöny fonákját.
— Menjünk tovább! — indítványozta a kőlépcsősor közepe táján álló Hermione. — Nem tetszik nekem ez a hely, Harry. Menjünk innen!
A lány hangja ijedten csengett, sokkal ijedtebben, mint mikor az agyak mellett álltak. Harry azonban valamiért vonzónak találta a romos, ingatag boltívet, és kíváncsivá tette őt a lágyan lengő függöny. Erős kísértést érzett, hogy felkapaszkodjon az emelvényre, és átmenjen az építmény alatt.
— Menjünk innen, Harry! — ismételte sürgetően Hermione.
— Jó — felelte Harry, de nem mozdult. Hallani vélt valamit: a függöny túloldaláról halk suttogás, motyogás szűrődött át.
— Mit mondasz? — kérdezte. Hangja zengve visszhangzott a teremben.
Hermione lesietett a lépcsőn, és odalépett hozzá.
— Senki nem szólalt meg, Harry!
Harry elhúzódott a lánytól, és tovább bámulta a függönyt.
— Valaki suttog a túloldalon! — mondta. — Te vagy az, Ron?
— Én itt vagyok — felelte Ron, kilépve a boltív takarásából.
— Senki más nem hallja? — kérdezte türelmetlenül Harry. A suttogás és motyogás egyre erősödött. Harry azon kapta magát, hogy fél lábbal már az emelvényen áll.
— Én is hallom őket — suttogta Luna, miután a boltívet megkerülve csatlakozott Harryékhez. — Odabent emberek vannak!
— Mi az, hogy „odabent”? — csattant fel Hermione, ingerültebben, mint azt a helyzet indokolta. — Nincs semmiféle odabent! Ez csak egy boltív, nem lehet benne senki! Hagyd ezt abba, Harry, menjünk innen! — A lány megragadta Harry karját, de az ellenállt.
— Azért jöttünk, hogy megkeressük Siriust!
— Sirius — visszhangozta gépiesen Harry, s közben továbbra is megigézve meredt a lágyan lengő függönyre. — Igen…
Végül aztán eljutott a tudatáig a kulcsszó: Sirius — elfogták, kínozzák, ő pedig ezt a boltívet bámulja…
Több lépést hátrált, és nagy nehezen levette tekintetét a függönyről.
— Menjünk innen! — szólt eltökélten.
— Ezt mondtam én is… Gyerünk már! — mérgelődött Hermione.
Elindultak az emelvény körül. A túloldalon álló Ginny és Neville szintén tátott szájjal bámulta a függönyt. Hermione Ginnyt fogta karon, Ron pedig Neville-t, és szelíd erőszakkal elvonszolták őket a kőlépcső felé.
— Szerinted miféle átjáró volt ez? — fordult Hermionéhoz Harry, mikor már újra a kerek teremben álltak.
— Nem tudom, de hogy veszélyes, abban biztos vagyok — felelte határozottan a lány, s a második ajtót is megjelölte egy tüzes kereszttel.
A fal ismét forogni kezdett, majd megállt. Harry megint kiválasztott találomra egy ajtót, és lökött rajta egyet. Az ajtó azonban nem nyílt ki.
— Mi a baj? — kérdezte Hermione.
— Ez… be van zárva.
Harry most már a vállával próbálta belökni az ajtót, de az nem engedett.
— Akkor ez lesz az, nem? — szólt izgatottan Ron, és ő is nekifeszült az ajtónak. — Biztos, hogy ez az!
— Álljatok félre! — szólt rá a fiúkra Hermione. Rászegezte pálcáját arra a részre, ahol a közönséges ajtókon a zár van, és kimondta a varázsigét: — Alohomora!
Nem történt semmi.
— Sirius kése! — kapott észbe Harry. Elővette talárja zsebéből a szerszámot, és bedugta az ajtó szárnya és kerete közé. A többiek kíváncsian figyelték a műveletet. Harry végighúzta a kést a függőleges oldal mentén, azután kivette a résből, és megint megpróbálta belökni az ajtót. Az meg se mozdult, s mikor Harry a késre nézett, látta, hogy annak elolvadt a pengéje.
— Jó, akkor ezt a termet kihagyjuk — döntött Hermione.
— De mi van, ha épp ez az, amit keresünk? — kérdezte Ron, miközben kíváncsian, ugyanakkor borzongva meredt az ajtóra.
— Nem lehet az. Harry álmában könnyedén átjutott az ajtókon — felelte határozottan a lány, s erre az ajtóra is rajzolt egy tüzes X-et.
Harry közben zsebre dugta a használhatatlanná vált késnyelet.
— Azt hiszem, én tudom, mi van odabent! — szólt izgatottan Luna, miközben a fal újra pörögni kezdett.
— Persze, tudjuk, valami borzalgó — morogta Hermione, mire Neville idegesen felnevetett.
A fal megállt. Harry türelmetlenül odasietett a következő ajtóhoz, és belökte.
— Ez az!
Első pillantásra felismerte a helyiséget a gyönyörű, táncoló, gyémántos fényfoltokról. Mikor a szeme megszokta a csillogást, órákat pillantott meg mindenfelé: kicsiket és nagyokat, álló- fali- és ébresztőórákat. Teli volt velük a fal a könyvespolcok között, és tele voltak a szoba teljes hosszában álló asztalok. A levegőt ezerhangú ketyegés töltötte be, mintha megannyi láthatatlan, apró lábú katona menetelt volna fáradhatatlanul a szobában. A táncoló gyémántfény forrása a helyiség túlsó végében álló, hatalmas kristályedény volt.
— Erre!
Most, hogy végre megtalálták a helyes utat, Harry szíve vadul dobogni kezdett. Végigvezette társait a hosszú asztalok közti keskeny folyosón, megcélozva — akárcsak álmában — a fény forrását, a külön asztalon álló, embermagas kristályedényt, mely valamilyen kavargó, csillogó, levegőszerű anyaggal volt tele.
— Nahát! — suttogta Ginny, és a kristályedénybe mutatott. — Nézzétek!
Az edény szélként kavargó tartalma egy apró, ékkő módjára csillogó tojást sodort magával. A tojás emelkedett, közben feltört, és egy kolibri kelt ki belőle. A sodrás felvitte a madárkát az edény tetejéig, utána viszont lefelé húzta. Akkor a kolibri tollazata megint kusza és csapzott lett, s mire leért az edény aljába, már ismét magába zárta őt a tojás.
— Gyertek tovább! — szólt szigorúan Harry, mivel úgy tűnt, Ginny szívesen megvárná, amíg a kolibri újra kikel.
— Te talán nem ácsorogtál annál a boltívnél? — felelte bosszúsan a lány, de azért követte Harryt a kristályedény mögötti ajtóhoz.
— Igen, igen, ez az! — mondta megint Harry. A szíve most már olyan vadul vert, hogy úgy érezte, mások is hallják a dobogását. — Itt kell bemenni!
Végignézett a csapaton. Mind a kezükben tartották pálcájukat, s arcukra szorongás ült ki. Harry ismét az ajtó felé fordult, és belökte.
Megérkeztek a keresett helyre: feltárult előttük a templomszerű terem a poros üveggömböcskékkel telezsúfolt, toronymagas polcokkal. A gömbök tompán visszaverték a fali tartókba állított gyertyák fényét. A kerek teremhez hasonlóan itt is kék lángú gyertyák égtek. A helyiségben nagyon hideg volt.
Harry tett néhány óvatos lépést, és belesett két polc közé.
A hosszú folyosó sötéten és némán ásított: nem mozdult benne semmi.
— Azt mondtad, a kilencvenhetes sort keressük — suttogta Hermione.
— Igen — válaszolt halkan Harry, és felnézett a legközelebbi polc oldalára. A gyertyatartó alatt ezüst számjegyek álltak: 53.
— Azt hiszem, jobbra kell indulnunk — suttogta Hermione, a következő polcra pillantva. — Igen… az az ötvennégyes.
— Tartsátok készen a pálcátokat! — figyelmeztette a társait Harry.
A csapat nesztelen léptekkel, hátra-hátrapislogva elindult a sötétségbe vesző polcutcák mentén. Harry észrevette, hogy minden üveggömböcskéhez kicsi, elsárgult címke tartozik. Egyes gömbökből különös izzás áradt, mások sötétek és vakok voltak, akár a kiégett villanykörte.
Elhaladt a nyolcvannégyes, majd a nyolcvanötös polc mellett…
Harry minden idegszálával figyelt, várta a neszeket. Sirius talán elájult vagy felpeckelték a száját… Vagy, szólalt meg egy kéretlen hang a fejében, vagy már nem is él…
Azt megéreztem volna, felelte magának torkában dobogó szívvel Harry. Tudnám, ha meghalt volna…
— Kilencvenhét! — suttogta Hermione.
A gyerekek megálltak a keresett számmal jelölt polcnál, és óvatosan benéztek a mellette nyíló folyosóra. Senkit nem láttak odabent.
— Egészen a végén van — suttogta kissé kiszáradt szájjal Harry. — Innen nem látni el odáig.
Elindult az izzó és sötét gömböcskék hosszú sorai mentén.
A többiek követték.
— Itt kell lennie nem messze…
Harry minden lépésnél arra számított, hogy végre megpillantja a padlón kuporgó Sirius sötét körvonalait.
— Gyertek…
— Harry? — szólalt meg tétován Hermione.
— Itt lesz valahol — motyogta Harry, mintha nem is hallotta volna a lányt.
A hosszú polc végén derengő kék gyertyafény és kongó, poros csend fogadta őket. Nem volt ott senki.
— Lehet, hogy… — suttogta rekedten Harry, és benézett a szomszéd folyosóra. — Vagy talán… — Odaugrott a következőhöz.
— Harry? — szólította megint Hermione.
— Mi van? — mordult rá Harry.
— Szerintem… Sirius nincs itt.
A többiek hallgattak, s Harry nem bírt a szemükbe nézni.
Émelygés fogta el. Felfoghatatlan volt számára a kudarc. Siriusnak itt kell lennie, hiszen ezen a helyen látta őt.
Sietve elindult a polcok sora mentén, és minden egyes folyosóra benézett. Csend és üresség fogadta mindenütt. Visszafordult, elrohant néma társai mellett a másik irányba. Sirius nem volt sehol, és dulakodásra utaló nyomokat se talált.
— Harry! — szólt utána Ron.
— Mi van?
Nem volt kíváncsi Ron mondanivalójára. Nem akarta hallani, hogy hülyeség volt idejönniük, és hogy siessenek vissza a Roxfortba. Arcát elöntötte a forróság. Nem akart mást, csak hogy békén hagyják, hadd kuksoljon még egy darabig itt a sötétben, hadd halogassa a pillanatot, amikor ki kell tennie magát a fogadócsarnok bántó fényességének és persze a többiek szemrehányó pillantásainak.
— Láttad ezt? — kérdezte Ron.
— Mit? — kapta fel a fejét Harry. Ron talán nyomra bukkant?
Visszasietett a többiekhez, akik időközben tettek pár lépést visszafelé a kilencvenhetes polc mentén — és csalódottan látta, hogy Ron az egyik poros gömböcskére mered.
— Mit? — ismételte csüggedten.
— Ezen… rajta van a neved — mondta Ron.
Harry közelebb lépett barátjához. Ron az egyik tompán fénylő gömbre mutatott. Azt vastagon lepte a por, jelezve, hogy évek óta érintetlenül áll a helyén.
— Az én nevem? — értetlenkedett Harry.
Odalépett a polc elé. Alacsonyabb volt Ronnál, így csak lábujjhegyre állva és a nyakát nyújtogatva tudta elolvasni a gömb alatt a polcra erősített, sárguló címkét. Azon kézzel írott, cirkalmas betűkkel egy tizenhat évvel korábbi dátum, valamint az alábbi szöveg állt:
Harry rámeredt a címkére.
— Mi a fene ez? — kérdezte szorongva Ron. — Hogy kerül ide a neved? — Végignézte a polcszakasz többi címkéjét. — Az én nevem nincs itt — állapította meg tanácstalanul. — És a többieké sem.
Harry keze elindult a gömb felé.
— Szerintem ne nyúlj hozzá — szólt rá Hermione.
— Miért ne? Kinek szólna, ha nem nekem?
— Ne fogd meg, Harry! — szólalt meg váratlanul Neville.
Harry ránézett. Neville kerek arcán verejték csillogott — úgy tűnt, nem sokáig bírja már az izgalmakat.
— Rajta van a nevem — zárta le a vitát Harry, s bár érezte, hogy felelőtlenség, amit tesz, a markába zárta a gömböcskét. Arra számított, hogy az hideg lesz, de az ellenkezőjét kellett tapasztalnia.
Az üveggolyó olyan meleg volt, mintha órákig a napon feküdt volna. Harry leemelte a polcról, és rámeredt. Azt várta, sőt remélte, hogy történik valami drámai dolog, ami értelmet ad hosszú és veszélyes utazásuknak.
De nem történt semmi. A többiek körülállták Harryt, és nézegetni kezdték a gömböt, melyet ő most néhány mozdulattal megtisztított a rátapadt portól.
És ekkor a hátuk mögött megszólalt egy lusta, gúnyos hang:
— Ügyes vagy, Potter! Most pedig szépen lassan fordulj meg, és add ide azt nekem!