— Nem igaz! — ordította Harry.
Nem bírta elhinni; nem akarta elhinni; utolsó erejével is küzdött, hogy kitépje magát Lupin karjából… Lupin nem értheti… a függöny mögött emberek vannak! Hallotta a suttogásukat, mikor először járt a teremben! Sirius csak elrejtőzött, láthatatlanná vált…
— Sirius! — üvöltötte. — Sirius!
— Értsd meg, Harry, nem tud visszajönni. — Lupin hangja megbicsaklott. Minden erejére szüksége volt, hogy féken tudja tartani a tomboló Harryt. — Nem tud visszajönni, mert megh…
— Nem — halt — meg! — ordította Harry. — Sirius!
Körülöttük lábak dobogtak, átkok villantak fel. Harrynek azonban mindez csak érdektelen, ostoba háttérzaj volt; ügyet se vetett a feje körül elsuhanó fénycsóvákra. Nem érdekelte semmi, csak a fejében üvöltő gondolat: Lupin hazudik! Hazudik, hiszen Sirius mindjárt kiugrik a kopott függöny mögül, hogy aztán hátracsapja fekete haját, és újra belevesse magát a küzdelembe.
Lupin elvonszolta őt az emelvénytől. Harry még mindig a boltívre meredt, s most már Siriusra volt dühös, amiért ennyi ideig várat magára.
Ám ahogy küzdött, kapálózott, hogy lerázza Lupint, valahol mélyen már elfogadta az igazságot… Sirius még soha nem várakoztatta meg… Siriust soha semmi nem tarthatta vissza, ha ő, Harry hívta… Ha most nem bújik elő a függöny mögül, annak nem lehet más oka, csak az, hogy tényleg nem tud visszajönni… hogy tényleg…
Dumbledore addigra láthatatlan kötelek béklyójába verte és a terem közepére gyűjtötte a megmaradt halálfalók többségét.
Rémszem Mordon odakúszott a mozdulatlanul heverő Tonkshoz, és vizsgálni kezdte. Az emelvény túloldalán még mindig villogtak a pálcák: Kingsley, Sirius helyébe lépve, folytatta a küzdelmet Bellatrixszel.
— Harry?
Neville lekecmergett a lépcsőn, és odakúszott Harryhez. Harry már nem próbált elszaladni, de Lupin óvatosságból még fogta a karját.
— Erry… dagyo sajdálob… — nyögte Neville. Lába még mindig fékezhetetlen táncot ropott. — Ez az ebber… ez a Sirius… a barádod vold?
Harry bólintott.
— Várj — szólt csendesen Lupin, és Neville lábára szegezte pálcáját. — Finite.
Neville abbahagyta a rúgkapálást.
— Keressük meg a többieket — folytatta Lupin, aki Harryhez hasonlóan sápadt volt a megrendültségtől. — Hol vannak, Neville?
— A bázsig derebbe. Rodt begdábadda egy agy, de asszeb diccs dagyobb baja. Herbiode bég biddig deb dérd bagáoz, de vad bulzuzsa…
Az emelvény mögül dörrenés majd fájdalmas kiáltozás hallatszott. Harry arra kapta a fejét, és megpillantotta a padlóra rogyó Kingsleyt. Bellatrix Lestrange futásnak eredt. Dumbledore megcélozta pálcájával, de a boszorkány kivédte a bűbájt, és már a lépcső közepén járt…
— Harry, ne! — kiáltotta Lupin, de Harry addigra már kiszabadította karját.
— Megölte Siriust! — ordította. — Megölöm!
Azzal már rohant is felfelé a kőlépcsőkön. Többen is utána kiabáltak, de nem törődött vele. Bellatrix kiszökkent az ajtón, és eltűnt. Másodpercekkel később Harry is berontott az Agyterembe…
A boszorkány hátraküldött egy átkot a válla fölött. Az agytartály megemelkedett és felborult, Harry nyakába zúdítva bűzlő tartalmát. Az agyak nyomban támadásba lendültek színes gondolatcsápjaikkal, de Harry elkiáltotta magát: Vingardium leviosa! — mire a polipkarok a magasba röppentek. Harry csúszkálva-botladozva továbbszaladt; maga mögött hagyta a nyöszörgő Lunát, Ginnyt, aki a nevét rebegte, mikor megpillantotta, az erőtlenül nevetgélő Ront és Hermionét, aki még mindig ájultan hevert a padlón. Feltépte a körterembe nyíló ajtót, és látta, amint Bellatrix kirohan a helyiségből — azon az ajtón át, ami a lifthez vezető folyosóra nyílott.
Harry habozás nélkül továbbszaladt, de Bellatrix becsapta maga mögött az ajtót. A fal mozgásba lendült, kék fénykarikát festve Harry köré.
— Hol a kijárat? — kiabálta tehetetlen dühében Harry, miután a fal megállt. — Hol a kijárat!?
A terem mintha csak a kérdésre várt volna. Feltárult a Harry háta mögötti ajtó, s láthatóvá vált a fáklyákkal megvilágított, üres folyosó. Harry futásnak eredt…
Hallotta a távolodó fülke zaját, s a folyosó végére érve gondolkodás nélkül rácsapott a lift hívógombjára. Rögtön fel is hangzott az ismerős zörgés-csikorgás, és hamarosan kitárult a rács. Harry egy ugrással a fülkében termett, és megnyomta a fogadószint feliratú gombot. A rácsos ajtó becsukódott, és a lift elindult…
A rács épp csak megmozdult, Harry már ki is préselte magát rajta. Gyorsan körülnézett: Bellatrix a telefonfülkelift felé szaladt, de futás közben hátranézett, és küldött még egy átkot Harryre. Harry beugrott a Mágikus Testvériség Kútja mögé. Az elsuhanó fénycsóva a kovácsoltarany kaput találta el, s az megzendült, akár egy harangjáték. Aztán a csarnokban csend lett, Harry még lépések zaját se hallotta. Bellatrix tehát megállt. Harry lekuporodott a szobrok mögött, és fülelt.
— Dele elő, pici Helli! — zendült fel Bellatrix gúnyos gügyögése.
— Hát nem azért jöttél utánam, hogy megbosszuld az én drága unokaöcsémet?
— De igen! — ordította Harry, s a terem falai csapatnyi szellem-Harry módjára kórusban visszhangozták: De igen! De igen! De igen!
— Áá… Hát így imádtad őt, pici baba?
Harry lelkében olyan iszonyatos gyűlölet lobbant fel, amihez foghatót még sosem érzett. Kiugrott a kút mögül, és elordította magát:
— Crucio!
Bellatrix felsikoltott, és hanyatt esett, de nem kezdett vonaglani és jajveszékelni, mint Neville, hanem nyomban felpattant — bár kapkodva szedte a levegőt, és már nem nevetett. Harry gyorsan visszabújt fedezékébe a szökőkút mögé. Bellatrix válaszul küldött átka a varázslószobor fejét találta el: az letört az aranytestről, három méter messzire repült, és leesve hosszan felkarcolta a fényes parkettát.
— Sose használtál még főbenjáró átkot, mi? — harsogta Bellatrix. — Azokat komolyan kell gondolni, Potter! Vágynod kell rá, hogy fájdalmat okozz, át kell adnod magad a kínzás örömének — a jogos haragod nem sokra elég. Megmutatom, hogy kell csinálni, jó? Ingyen leckét kapsz tőlem…
Harry már a szökőkút túlsó oldala felé araszolt, de mikor a boszorkány elrikkantotta magát — Crucio! — gyorsan lekuporodott. A kentaur íjat tartó karja letört, és csattanva a parkettán landolt, nem messze az arany varázslófejtől.
— Engem nem tudsz legyőzni, Potter! — kiabálta Bellatrix.
Harry a lépések zajából megállapította, hogy a boszorkány jobb felé tart. Továbbindult hát a szoborcsoport körül, hogy takarásban maradjon, majd lekuporodva átnézett a kentaur négy lába között.
Feje most egy magasságba került a házimanóéval.
— Én voltam és vagyok a Sötét Nagyúr leghűségesebb szolgája! Ő maga tanított. Olyan erő birtokosává tett, amiről te, szánalmas kölyök, nem is álmodhatsz…
— Stupor! — kiáltotta Harry. Előzőleg elosont a fejetlenné vált varázslót bámuló koboldig, s onnan megcélozta a másik irányba kileső boszorkány hátát.
Bellatrix olyan gyorsan reagált, hogy Harrynek lekuporodni is alig maradt ideje.
— Protego!
A piros fénycsóva visszapattant, és fülön találta a koboldot.
Harry beiszkolt a szökőkút mögé; a letört aranyfül a feje fölött repült el.
— Kapsz egy utolsó esélyt, Potter! — harsogta Bellatrix. — Ha átadod a jóslatot, talán megkímélem az életedet! Na gyerünk, gurítsd ide!
— Akkor meg kell ölnie, mert a jóslat nincs már meg! — csattant fel Harry. Miközben beszélt, belehasított a fájdalom a homlokába, s fellángolt benne a harag — de ez az indulat nem a sajátja volt.
— Már ő is tudja! — kiáltotta a Bellatrixéhoz hasonló eszelős kacajjal. — Már a drága gazdája, Voldemort is tudja, hogy a jóslat elveszett! Nem fogja megdicsérni magát!
— Micsoda? Mit beszélsz!? — visított fel rémülten a boszorkány.
— A jóslat összetört, mikor megpróbáltam felvonszolni Neville-t a lépcsőn! Na, ehhez mit fog szólni Voldemort?
A sebhelye izzó parázzsá változott… könnybe lábadt a szeme a fájdalomtól…
— Hazudsz! — üvöltötte Bellatrix, de hangjában már több volt a rettegés, mint a harag. — Ott van nálad, Potter, és ide fogod adni!
Invito jóslat! Invito jóslat!
Harry harsogva nevetett, de csak hogy bosszantsa Bellatrixot — úgy érezte, menten szétrobban a feje a fájdalomtól. Felmutatta üres kezét, majd gyorsan visszahúzta a félfülűvé vált kobold mögé, mert Bellatrix rögtön egy zöld fénycsóvát küldött rá.
— Nincs nálam semmi! — kiabálta. — Nincs mit hívogatni! Megmondhatja a gazdájának, hogy a gömb összetört, és senki nem hallotta, mit mondott a jós!
— Nem! — visította Bellatrix. — Nem igaz! Hazudsz! Kegyelmes úr, én igyekeztem, én mindent megpróbáltam… Irgalmazz nekem!
— Hiába kiabál! — ordította Harry. Fájdalma iszonyatossá fokozódott, össze kellett szorítani a szemét. — Úgysem hallja magát!
— Úgy gondolod, Potter? — zendült egy fagyos hang.
Harry kinyitotta a szemét.
Magas, sovány test és fekete kámzsával körített, halottsápadt, beesett kígyóarc, benne réspupillájú, vörösen izzó szempár…
A csarnok közepén ott állt maga Voldemort nagyúr.
— Összetörted a jóslatomat?
Voldemort pálcája és vörösen izzó szeme a kővé dermedt Harryre szegeződött.
— Nem, Bella, nem hazudik… Az igazságot látom a hitvány kis agyában… Hosszú hónapok munkája veszett kárba, mert a halálfalóim hagyták, hogy Harry Potter megint meghiúsítsa a tervemet.
— Bocsáss meg nekem, kegyelmes úr… nem tudtam… Blackkel, az animágussal harcoltam! — zokogta Bellatrix, s a lassú léptekkel közeledő Voldemort lába elé vetette magát. — Kegyelmes úr, tudnod kell, hogy…
— Hallgass, Bella! — vágott a szavába Voldemort. — Mindjárt veled is foglalkozom. Nem azért jöttem a Mágiaügyi Minisztériumba, hogy az óbégatásodat hallgassam.
— De kegyelmes úr… itt van… odalent…
Voldemort nem figyelt rá.
— Nincs mondanivalóm a számodra, Potter — suttogta. — Túl sok bosszúságot okoztál már nekem. Avada kedavra!
Harry meg se moccant; még a száját se nyitotta ki. Az agya üres volt, pálcát tartó keze ernyedten lógott az oldalánál.
A segítség a lehető legváratlanabb formában érkezett: a szökőkútbeli fejetlen varázslószobor hirtelen életre kelt, döngve dobbanó talppal beugrott Harry és Voldemort közé, és széttárta karját. Az átok lepattant a mellkasáról.
— Mi ez!? — bődült fel Voldemort. Villámló szemmel körülnézett, majd ezt suttogta: — Dumbledore!
Harry kalapáló szívvel hátranézett. Az aranykapu előtt ott állt az ősz varázsló.
Voldemort előreszegezte pálcáját, s újabb zöld fénycsóvát röpített ki belőle, ezúttal Dumbledore felé. Az öreg varázsló meglebbentette köpönyegét, és köddé vált, ám a következő pillanatban már fel is bukkant Voldemort mögött, és pálcájával a szökőkút felé intett. Erre a többi szobor is életre kelt. Az aranyboszorkány rátámadt Bellatrixra, aki sikítva szórta rá átkait, de hiába: azok mind lepattantak a megelevenedett aranytestről. A szobor ledöntötte a lábáról Bellatrixot, és a padlóhoz szögezte. Eközben a kobold és a házimanó eliramodott a falba süllyesztett kandallók felé, a félkarú kentaur pedig rárontott Voldemortra. Az eltűnt, és a medence mellett bukkant fel ismét. A fejetlen varázsló hátrafelé tuszkolta Harryt, eltávolítva őt a párbajozóktól, Dumbledore pedig lassan elindult Voldemort felé. A kentaur most kettejük körül vágtázott.
— Botorság volt idejönnöd, Tom — szólt hűvös nyugalommal Dumbledore. — Az aurorok már úton vannak…
— De csak a maga holttestét fogják itt találni — sziszegte Voldemort. Újabb gyilkos átkot küldött a közeledő Dumbledore felé, de rosszul célzott, s a fénycsóva az őrvarázsló asztalát lobbantotta lángra.
Dumbledore mentében megpöccintette pálcáját, s ezzel olyan erejű átkot indított útnak, hogy az aranyszobor mögött megbújó Harrynek a szelétől is égnek állt a haja. Voldemort védekezésül maga elé varázsolt egy fényes ezüstpajzsot, ami velőt remegtető, jéghideg kongással elnyelte a fénycsóvát.
— Csak nem akar megölni, Dumbledore? — Voldemort vörös szeme összeszűkült a pajzs széle fölött. — Nem illik magához az efféle brutalitás.
Dumbledore továbbra is úgy sétált Voldemort felé, mintha egy kedves ismerőshöz közelítene.
— Jól tudod, Tom, hogy más módon is lehet végezni egy emberrel — szólt higgadtan. — Elismerem, nem szívesen érném be annyival, hogy csupán a halálba küldelek…
— Semmi nem rosszabb a halálnál! — horkant fel Voldemort.
Dumbledore még mindig nyugodtan lépkedett felé.
— Ebben nagyon tévedsz — felelte olyan könnyedén, mintha egy pohár bor mellett csevegne Voldemorttal. Harryt annyira megrémítette a védtelenül sétáló Dumbledore vakmerősége, hogy rá akart kiáltani — de fejetlen őre egyre csak tuszkolta őt a fal felé, gondosan ügyelve rá, hogy ne bújhasson ki a háta mögül. — Tudd meg, épp az tesz téged oly sebezhetővé, hogy nem fogod fel: sokkal rosszabb dolgok is vannak, mint a halál.
Az ezüstpajzs mögül újabb zöld fénylövedék röppent ki. Ezúttal a félkarú kentaur hárította el a támadást: beugrott Dumbledore elé, és a találat nyomán ezer darabra robbant szét. De mielőtt még a maradványai földet értek volna, Dumbledore korbács módjára megsuhintotta pálcáját, hosszú, vékony tűzcsóvát rajzolva a levegőbe. A lángkötél Voldemort felé röppent, és a pajzzsal együtt tüzes gúzsba kötötte a feketemágust. Egy pillanatig úgy tűnt, a harc eldőlt — de aztán a lángkötél kígyóvá változott, lehullott Voldemortról, és dühös sziszegéssel Dumbledore ellen fordult.
Voldemort eltűnt, a kígyó pedig felágaskodva támadni készült…
Abban a pillanatban, mikor Voldemort újra láthatóvá vált — ezúttal a medence közepén kiemelkedő, megüresedett szobortalapzaton bukkant fel — Dumbledore feje fölött tűzgomolyag lobbant.
— Vigyázzon! — ordította Harry.
Még ki se mondta a szót, amikor Voldemort pálcájából újabb zöld fénynyaláb röppent Dumbledore irányába, és a kígyó lecsapott…
Fawkes ebben a pillanatban beröppent Dumbledore elé, kitátotta csőrét, és lenyelte a zöld átkot. Azon nyomban lángba borult, a padlóra hullott, s mire földet ért, már tehetetlen, ráncos kis fióka volt. Dumbledore eközben elegáns, széles mozdulatot tett pálcájával — a kígyó, melynek fogai már csak centiméterekre voltak a testétől, a magasba röppent és semmivé foszlott, a medencéből pedig kiemelkedett a víz, és vastag, olvadt üvegtömbként körülvette Voldemortot.
A talapzaton álló sötét varázsló néhány másodpercre hullámzó kontúrú, arctalan fekete masszává vált — szemlátomást minden erejével küzdött a fullasztó víztömeg ellen.
Azután Voldemort egyszerre eltűnt. A vízoszlop visszazuhant a sekély medencébe, és körkörös hullámban a parkettára loccsant.
— Kegyelmes úr! — ordította Bellatrix.
Harry most már biztos volt benne, hogy a harc véget ért, Voldemort elmenekült. Elő akart ugrani szobortestőre mögül, de Dumbledore rákiáltott:
— Ne mozdulj, Harry!
Az öreg varázsló hangjában, most először, félelem csengett.
Harry nem tudta mire vélni a dolgot — a csarnokban rajtuk kívül nem volt senki. Bellatrix mozdulni sem tudott a boszorkányszobor alatt, a főnixfiókává vált Fawkes erőtlenül csipogott a padlón…
A következő pillanatban az elviselhető legnagyobb fájdalom százszorosa robbant Harry fejébe, s ő azonnal tudta, hogy ez maga a halál…
A fogadócsarnok eltűnt, s ő ott állt egy vörös szemű szörnyeteg hosszú testének gyűrűibe zárva. Moccanni sem tudott, azt sem érezte, meddig tart az ő teste és hol kezdődik a bestiáé: összenőttek, összeforrtak a kínban, és nem volt menekvés. A szörnyeteg, mikor megszólalt, az ő száját használta. Harry haláltusájában is érezte, hogy mozog az állkapcsa…
— Most öljön meg, Dumbledore…!
Harry megvakult a kíntól, minden porcikája szabadulásért üvöltött — ő pedig újra megszólalt a bestia hangján:
— Ha semmi a halál, Dumbledore, hát ölje meg a gyereket…
Ne fájjon tovább, gondolta Harry… öljön meg minket… vessen véget ennek, Dumbledore… ennél a halál is százszor jobb… Akkor viszontláthatom Siriust…
Melegség öntötte el a szívét — s a következő pillanatban a szörnyeteg lehullott róla, a fájdalom pedig megszűnt. Ő ott feküdt a parkettán, és úgy reszketett, mintha nem is fán, hanem jégen hasalna…
A csarnokban hangok harsantak. Sok hang… Harry kinyitotta a szemét. Az első, amit meglátott, a szemüvege volt, s közvetlenül mellette egy aranysárga láb — fejetlen szobortestőréé, ami most repedten, mozdulatlanul hevert a padlón. A szemüvege után nyúlt, felvette, majd felemelte kissé a fejét — és Dumbledore horgas orrát pillantotta meg, alig egyarasznyira az övétől.
— Jól vagy, Harry?
— Igen… — Annyira reszketett, hogy a fejét is alig tudta tartani. — Igen… Hol van Voldemort?… Kik ezek… mi ez…
A fogadócsarnok tele volt emberekkel. A parketta zölden ragyogott a falak mentén lobogó smaragdszín lángok visszfényétől — a kandallótüzek csak úgy ontották az érkező boszorkányokat és varázslókat. Miután Dumbledore felsegítette, Harry szeme megakadt a tűzből kilépő, döbbenten tátogó Cornelius Caramelen. A miniszter hajszálcsíkos köpönyege alatt pizsamát viselt, és úgy kapkodott levegő után, mintha kilométereket futott volna.
— Ott állt! — kiáltotta egy piros taláros, lófarokba kötött hajú varázsló. Arra a helyre mutatott, ahol nem sokkal korábban Bellatrix feküdt a boszorkányszobor alatt — s ahol most csupán egy nagy rakás aranytörmelék hevert. — Láttam őt, Mr. Caramel, esküszöm, hogy Tudjukki volt az! Felkapott egy nőt, és eltűnt!
— Igen, Williamson, tudom… én is láttam — zihálta Caramel. — Merlin szent szakállára, itt… itt! A Mágiaügyi Minisztériumban! Magasságos ég… ez képtelenség… szavamra, ez… hogy történhetett…
— Fáradjon le a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályra, Cornelius — szólt Dumbledore, aki most, hogy Harryért már nem kellett aggódnia, elindult a terem közepe felé. Az újonnan érkezettek most vették csak észre őt. Néhányan rászegezték pálcájukat, mások csupán megrökönyödött arcot vágtak. A kobold- és a manószobor tapsolt, Caramel pedig úgy összerándult meglepetésében, hogy kis híján kiszaladt alóla papucsos lába. — A Halálteremben — folytatta Dumbledore — talál majd egy csapatnyi szökött halálfalót, akik dehoppanálás-gátló rontással sújtva várják, hogy rendelkezzen a további sorsukról.
— Du-Dumbledore! — dadogta megrökönyödve Caramel. — Maga… itt… ez… ez…
A miniszter az aurorok felé kapta a fejét, s látszott, hogy már-már elkiáltja magát: Fogják el!
— Ha akarja, megküzdök az embereivel, Cornelius — és legyőzöm őket! — mennydörögte Dumbledore. — De néhány perce a tulajdon szemével láthatta a bizonyítékot arra, hogy igaz, amit már egy éve ismételgetek. Voldemort nagyúr visszatért. Maga egy álló esztendeje árnyékok ellen harcol, és most már legfőbb ideje, hogy észhez térjen!
— Én… nem… csak… — hebegte Caramel, s úgy nézett körül, mintha arra várna, hogy valaki megmondja neki, mit tegyen. Erre azonban hiába várt. — Nem bánom… Dawlish! Williamson! Menjenek le a Misztériumügyi Főosztályra! Maga pedig, Dumbledore, részletesen mondja el, hogy mi… Szent ég, a Mágikus Testvériség Kútja… Mi történt itt? — fejezte be szinte nyöszörögve, és kétségbeesetten rámeredt az aranyszobrok szétszóródott maradványaira.
— Rendelkezésére állok, de csak miután visszaküldtem Harryt a Roxfortba — felelte Dumbledore.
— Harryt… Harry Pottert!?
Caramel megpördült, és rábámult Harryre, aki még mindig ott állt a falnál, felborult szobortestőre mellett.
— Ő… itt? — hápogta elkerekedett szemmel Caramel. — Mi ez… Mi van itt!?
— Mindent megmagyarázok — ismételte Dumbledore — de előbb visszaküldöm Harryt az iskolába.
Azzal elfordult a medencétől, odasétált a padlón heverő arany varázslófejhez, és rámutatott a pálcájával.
— Transportus! — mormolta.
A szoborfej kéken felizzott, és remegni kezdett. Néhány másodperc elteltével aztán kihunyt a fénye.
— Ide figyeljen! — csattant fel Caramel, miközben Dumbledore felemelte az aranyfejet, és elindult vele Harry felé. — Engedély nélkül nincs joga zsupszkulcsot készíteni! Hogy veszi a bátorságot, hogy a mágiaügyi miniszter szeme láttára… hallatlan! Ez… ez…
Dumbledore csak kinézett félholdszemüvege fölött, s a puszta pillantásával elnémította Caramelt, mint szigorú tanár a nagyszájú kisdiákot.
— Rendeletileg eltávolítja Dolores Umbridge-et a Roxfortból — szólt ellentmondást nem tűrő hangon. — Visszavonja az elfogatási parancsot a legendás lények gondozása tanárom ellen, hogy visszatérhessen az iskolába, és folytathassa a munkáját. Adok magának… — Dumbledore előhúzott egy tizenkét mutatójú órát, és rápillantott. — …fél órát az időmből. Annyi bőven elég lesz rá, hogy megbeszéljük a történtek tanulságait. Utána visszatérek az iskolába. Ha a továbbiakban a segítségemre lenne szüksége, készséggel állok rendelkezésére a Roxfortban. Ha levelet ír, az igazgatónak címezze.
Caramel szeme úgy kidülledt, mintha ki akarna esni; a szája tátva maradt, és kerek arca elvörösödött felborzolt szürke haja alatt.
— Ez… maga…
Dumbledore hátat fordított neki.
— Fogd meg a zsupszkulcsot, Harry!
Harry gondolkodás nélkül rátette tenyerét a felé nyújtott szoborfejre — nem kérdezte, mi vár rá, nem volt kíváncsi rá, hova kerül.
— Fél óra múlva találkozunk — mondta csendesen Dumbledore. — Egy… kettő… három…
És jött a már jól ismert rántás a köldökénél — a fényes parketta kiröppent Harry talpa alól, eltűnt az Átrium, eltűnt Caramel és Dumbledore, s ő belezuhant a színek és hangok örvénylő forgatagába…