Harry kemény talajon ért földet. Egy kicsit meg is rogyott a térde, s az arany varázslófej zengő koppanással landolt mellette. Körülnézett, és látta, hogy Dumbledore szobájába került.
Az igazgató távollétében a helyiség berendezése renoválta magát. A míves ezüstszerkezetek vidáman pöfékeltek és surrogtak a faragott lábú asztalokon, a régi igazgatók képmásai székük támlájára vagy épp a keretnek dőlve békésen szunyókáltak. Harry kinézett az ablakon. A horizonton sápadtzöld sáv derengett: a hajnal előhírnöke.
A szobában csupán a kis gépek finom zaja, a portréalakok szuszogása és néha egy-egy horkantás törte meg a csendet. Harry elviselhetetlennek érezte ezt a nyugalmat; ha környezete tükrözné, ami a lelkében dúl, a képek lakói kórusban jajveszékelnének… Zihálva járkálni kezdett a gyönyörű helyiségben, és megpróbálta kiűzni fejéből a gondolatokat. Nem sikerült… nem volt menekvés…
Ő tehet róla, hogy Sirius meghalt. Csakis ő, senki más. Ha nem dől be ostoba fejjel Voldemort trükkjének, ha nem ragaszkodik a rögeszméjéhez, hogy amit álmodott, az valóság, ha elfogadja a lehetőségét annak, hogy Voldemort, ahogy Hermione mondta, az ő megmentési kényszerére épít…
Semmire nem akart gondolni, nem bírta a fájdalom, az önvád terhét. Ott tátongott a lelke közepén az űr, a fekete lyuk, amit irtózott megérinteni, nem akart megvizsgálni: az eltűnt Sirius helye.
Harry nem akart egyedül maradni ezzel a nagy, néma ürességgel, nem tudta elviselni…
A háta mögött az egyik kép horkantva felébredt, és egy rekedt hang így szólt:
— Áá… Harry Potter…
Phineas Nigellus nagyot ásított és nyújtózkodott, majd sunyin összehúzott szemmel fürkészni kezdte Harryt.
— Mi szél hozott ide ilyen korai órán? — kérdezte csevegő hangon. — Úgy tudom, ebbe a szobába csak a Roxfort törvényes igazgatója léphet be. Vagy talán Dumbledore küldött? Jaj, csak nem… — Borzongva ásított egyet. — Csak nem megint üzenni akar az én semmirekellő ükunokámnak?
Phineas Nigellus nem tudta, hogy Sirius meghalt, ám Harry nem bírt megszólalni. Úgy érezte, ha kimondaná, mi történt, azzal véglegessé, visszafordíthatatlanná tenné a tragédiát.
Több másik portré is mocorogni kezdett. Harry rettegett a gondolattól, hogy faggatni kezdik, odasietett hát az ajtóhoz, és megfogta a kilincset.
Az ajtó zárva volt.
— Remélem, ez azt jelenti — szólalt meg az íróasztal mögötti falon lakó pocakos, borvirágos orrú varázsló — hogy Dumbledore hamarosan visszatér körünkbe.
Harry megfordult. A varázsló élénk érdeklődéssel nézett rá.
Harry bólintott. Háta mögött tartott kezével újra megpróbálta elforgatni a kilincsgombot, de ismét sikertelenül.
— Remek, remek! — bólogatott a kövér varázsló. — Unalmasan teltek a napok nélküle. Dumbledore igen nagyra tart téged, fiam — mosolygott jóindulatúan Harryre. — Úgy bizony, igen nagyra becsül. De hát bizonyára ezt te is tudod.
A bűntudat, ami hatalmas, súlyos élősködőként terpeszkedett Harry mellkasában, most fájdalmasan ficánkolni kezdett. Harry nem tudta elviselni ezt, nem bírt már egyedül lenni. Rabnak érezte magát a saját testében, nem akart többé az lenni, aki volt.
Ekkor a hidegen ásító kandallóban smaragdzöld lángok lobbantak fel. Harry elugrott az ajtótól, és rámeredt a tűzben pörgő emberre. Mikor Dumbledore magas, szikár alakja felismerhetővé vált, a festett varázslók és boszorkányok egyszerre mind felriadtak. Sokan közülük örömteli, üdvözlő kiáltással fogadták az igazgatót.
— Köszönöm, köszönöm! — bólintott Dumbledore.
Harryre rá sem nézett, rögtön odasétált az ajtó melletti állványhoz. Talárja egyik belső zsebéből elővette a csúnya, csupasz főnixfiókát, és óvatosan belehelyezte az arany ülőrúd alatt fekvő, puha hamuval teli tálba.
— Nos, Harry… — Dumbledore elfordult a madárfiókától. — Bizonyára megkönnyebbüléssel hallod, hogy az éjszaka történtek során egyetlen társad se szenvedett maradandó sérülést.
Örülök, akarta válaszolni Harry, de nem jött ki hang a torkán.
Úgy érezte, Dumbledore ezzel is csak azt akarta hangsúlyozni, hogy a felelőtlenségével nagyon sok embernek okozott szenvedést.
Az igazgató most már rátekintett, bár szemrehányó, mégis gyengéd pillantással, ám Harry nem tudott a szemébe nézni.
— Madam Pomfrey szépen kikúrálja őket — folytatta Dumbledore. — Nymphadora Tonksnak ugyan néhány napig a Szent Mungóban kell maradnia, de ő is fel fog épülni.
Harry csupán rábólintott a hasadó hajnal fényében egyre világosodó szőnyegre. Nem kellett körülnéznie, úgyis tudta, hogy a portréalakok mind feszült figyelemmel hallgatják az igazgatót, s azon tanakodnak, vajon hol járhatott Harry és Dumbledore, és miért sérültek meg többen is.
— Tudom, mit érzel — mondta Dumbledore.
— Nem, nem tudja — vágta rá Harry. Hangja egyszeriben tisztán, erősen csengett, tükrözve fellángoló haragját: Dumbledore-nak fogalma sincs róla, mit érez.
— Látja, Dumbledore? — szólalt meg gúnyosan Phineas Nigellus. — Ne próbáljon megértő lenni, mert azt a diákok ki nem állhatják. Ezek mind meg nem értett zsenik, az önsajnálat a mindenük, azt szeretik, ha főhetnek saját keserű…
— Elég, Phineas! — szólt rá Dumbledore.
Harry hátat fordított az igazgatónak, és konokul kibámult az ablakon. Tekintete a távoli kviddicspályára tévedt. Sirius egyszer megjelent ott lompos kutya képében, hogy megnézze őt, Harryt játszani… Talán arra volt kíváncsi, van-e olyan ügyes, mint James… Harry sose kérdezte meg tőle…
— Ez nem a gyengeség jele — hallotta Dumbledore hangját. — Épp ellenkezőleg… Az tesz igazán erőssé, hogy képes vagy ilyen fájdalmat érezni.
A düh lobogó lánggal égette Harryt; tüze betöltötte a borzalmas űrt, és felszította benne a vágyat, hogy bántsa, megbüntesse Dumbledore-t a nyugalmáért, az üres szavaiért.
— Az tesz erőssé? — visszhangozta remegő hangon. Még mindig kifelé nézett az ablakon, de már nem látott semmit. — Mit tud maga róla… fogalma sincs…
— Miről nem tudok? — kérdezte higgadtan Dumbledore.
Ez már több volt a soknál. Harry ökölbe szorította remegő kezét, és szembefordult az igazgatóval.
— Nem akarok az érzéseimről beszélni, érti!?
— A fájdalmad bizonyítja, hogy ember vagy, Harry! Ez a szenvedés tesz emberré minket…
— Akkor nem akarok ember lenni! — ordította Harry. Felkapott egy ezüstgépet, a legközelebbit, és teljes erőből elhajította. Az ezer darabra tört a falon. A portréalakok közül többen felhorkantak, s még Armando Dippet is hangot adott felháborodásának:
— No de kérem!
— Nem érdekel! — üvöltötte Harry a portrék felé, és a kandallóba hajított egy lunaszkópot. — Elegem van, el akarok menni! Nem érdekel! Semmi nem érdekel!
Azzal a magasba emelte az asztalkát, amin az ezüstszerkezet állt, és a falhoz vágta. Az asztal összetört, négy lába négyfelé gurult.
— Már hogyne érdekelne — felelte Dumbledore. Egy mozdulattal se próbálta megakadályozni, hogy Harry ripityára törje dolgozószobája berendezését. Arca nyugodt, szinte közönyös volt. — Olyannyira érdekel, hogy úgy érzed, elvérzel a kíntól.
— Nem! — üvöltötte torkaszakadtából Harry. Rá akarta vetni magát Dumbledore-ra, hogy őt is összetörje — szétzúzza a nyugodt, öreg arcot, megverje, megrúgja Dumbledore-t, rázúdítsa a benne tomboló iszonyat egy csekély töredékét.
— De bizony! — bólintott rendíthetetlen nyugalommal Dumbledore. — Elvesztetted édesanyádat, édesapádat, és immár azt az embert is, aki valamelyest pótolta a szüleidet. Már hogyne érdekelne.
— Fogalma sincs, hogy mit érzek! — bömbölte Harry. — Maga… csak áll, és… maga… maga…
De az ordibálás már nem volt elég, a csapkodás már nem segített; Harry rohanni akart, elrohanni és vissza se nézni, elrohanni és meg se állni, amíg el nem tűnik az égszínkék szempár, a gyűlöletesen nyugodt, öreg arc. Sarkon fordult, az ajtóhoz ugrott, és megragadta a kilincset.
Az ajtó nem nyílt ki.
Harry visszafordult.
— Engedjen elmenni! — szólt egész testében remegve.
— Nem! — hangzott a tömör felelet.
Néhány másodpercig farkasszemet néztek.
— Engedjen elmenni! — ismételte Harry.
— Nem! — ismételte Dumbledore.
— Ha nem nyitja ki… ha nem enged ki…
— Nyugodtan pusztítsd tovább az ingóságaimat — mondta derűsen Dumbledore. — Úgyis túl sok van belőlük.
Azzal az íróasztalához sétált, leült mögé, és tovább nézte Harryt.
— Engedjen elmenni! — ismételte harmadjára is Harry. Hangja már majdnem olyan hűvös és higgadt volt, mint Dumbledore-é.
— Előbb hallgass végig.
— Azt hiszi… azt képzeli, hogy… Nem érdekel a mondanivalója! Egy szavát se akarom hallani!
— Márpedig meg fogsz hallgatni — felelte konokul Dumbledore. — Ugyanis sokkal dühösebbnek kellene lenned. Ha már rám veted magad — amihez, mint látom, közel állsz — legalább annak tudatában tedd, hogy valóban megérdemlem.
— Mit beszél…?
— Én tehetek róla, hogy Sirius meghalt — jelentette ki őszinte egyszerűséggel Dumbledore. — Vagy mondjuk úgy: javarészt én tehetek róla. Nem akarok öntelt módon az egyedüli felelős szerepében tetszelegni. Sirius bátor, okos és energikus férfi volt, s az ilyen ember számára elviselhetetlen, ha lapulnia kell, mikor veszélyben tud másokat. Ugyanakkor neked egy pillanatig se lett volna szabad azt hinned, hogy a minisztériumban szükség van rád. Ha őszinte lettem volna veled — és annak kellett volna lennem — tudtad volna, hogy Voldemort a Jóslatok Termébe akar csalni téged. Ez esetben tegnap átláttál volna a szitán, és akkor Siriusnak nem kellett volna követnie téged. Én vagyok tehát a felelős a történtekért.
Harry még mindig a kilincset markolta. Dumbledore-ra bámult, szinte nem is lélegzett, és hallgatta, de alig fogta fel az igazgató szavait.
— Ülj le, kérlek! — mondta szelíden Dumbledore.
Harry habozott, aztán elindult az ezüst fogaskerekekkel és fatörmelékkel beszórt szőnyegen. Az íróasztallal szemben álló székre ült le.
— Értsem úgy — szólalt meg Harry balján Phineas Nigellus — hogy az ükunokám, a Black család utolsó sarja — meghalt?
— Igen, Phineas — bólintott Dumbledore.
— Nem hiszem el… — suttogta a portré.
Harry odafordult, s még épp látta, ahogy Phineas kisiet a képből; tudta, hogy a képmás most elmegy felkeresni másik portréját a Grimmauld téren, hogy aztán végigmenjen a ház összes festményén, Siriust szólongatva…
— Magyarázattal tartozom neked, Harry — folytatta Dumbledore. — Meg kell magyaráznom egy öregember hibáit… Mert most már belátom, hogy arra, amit tettem, és amit — veled kapcsolatban — elmulasztottam megtenni, arra a korom nyomja rá a bélyegét. Te, ifjú lévén, nem tudhatod, hogyan gondolkodik és hogyan érez egy idős ember. Az öregen viszont számon kérhető, ha elfelejti, milyen volt fiatalnak lenni. Én pedig, úgy tűnik, az utóbbi időben elfelejtettem.
Most már a nap is kibukkant a horizont mögül. A hegyek fölött vakító, narancsszínű sáv jelent meg. A napfény ráesett Dumbledore-ra, ezüstös szemöldökére és szakállára, arcának mély barázdáira.
— Mikor tizenöt éve megláttam a sebhelyet a homlokodon, azonnal sejtettem, hogy ez a jegy azt jelzi: elválaszthatatlanul összekapcsolódtál Voldemorttal.
— Ezt már mondta, professzor úr — szólt közbe ridegen Harry.
Nem érdekelte, hogy udvariatlanul viselkedik. Nem nagyon érdekelte már semmi.
— Igen — felelte sietve s szinte mentegetőzve Dumbledore. — Igen, de mégis a sebhelyeddel kell kezdenünk. Ugyanis nem sokkal azután, hogy visszatértél a varázsvilágba, beigazolódott a gyanúm: kiderült, hogy a sebhelyed jelzi Voldemort közeledését, sőt azt is, ha heves érzelmei támadnak.
— Tudom — bólintott fásultan Harry.
— És ez a képességed, hogy érzékeled Voldemort jelenlétét, ha álcázza magát, akkor is, és tudod, mit érez felindultságában — ez a képességed még inkább előtérbe került, mióta Voldemort visszanyerte testét és régi varázserejét.
Harry már nem is bólintott. Mindezt már réges-régen tudta.
— Ennek következtében — fűzte tovább a szót Dumbledore — tartani kezdtem tőle, hogy Voldemort rájön, miféle kapcsolat van kettőtök között. Így is történt: egy alkalommal olyan mélyen behatoltál az elméjébe, a gondolataiba, hogy megérezte a jelenlétedet. Természetesen arra az esetre gondolok, amikor tanúja voltál a Mr. Weasley elleni támadásnak.
— Igen, ezt Piton is mondta — dörmögte Harry.
— Piton professzor, Harry — javította ki csendesen Dumbledore.
— De nem ütött szöget a fejedbe, hogy miért nem én magam mondtam ezt el neked? Hogy miért nem én tanítottalak okklumenciára? Hogy miért kerültem a tekintetedet hónapokon át?
Harry felpillantott. Vele szemben egy szomorú, megfáradt öregember ült.
— De — felelte. — De, furcsálltam.
— Úgy sejtettem — magyarázta Dumbledore — hogy Voldemort hamarosan behatol az elmédbe — manipulálni próbál majd, összezavarja a gondolataidat — és nem akartam további ösztönzést adni neki erre. Úgy véltem, ha rájön, hogy köztünk szorosabb kapcsolat van — vagy volt valaha — a szokásos igazgató-diák viszonynál, akkor kapni fog az alkalmon, és rákényszerít, hogy kémkedj utánam. Féltem, hogy megszáll és felhasznál téged, és azt hiszem, nem volt alaptalan az aggodalmam. Ritkán kerültünk egymás közelébe, de olyankor látni véltem Voldemort árnyékát a szemedben…
Harrynek eszébe jutott a kígyó vérszomjas dühe, ami feltámadt benne, mikor találkozott a tekintete Dumbledore-éval.
— Voldemort, amint azt nemrég megmutatta, nem azért szállt meg, hogy elpusztítson engem általad. A te életedre tört. Mikor az éjjel rövid időre beléd költözött, azt remélte, feláldozlak arra számítva, hogy megölhetem őt. Amint látod, Harry, azért tartottam távolságot tőled, hogy megvédjelek. Ez egy öregember hibája volt…
Dumbledore mélyet sóhajtott. Harry hagyta, hogy elröppenjenek fejéből az igazgató szavai, nem kapaszkodott beléjük. Pár hónapja még csüggött volna Dumbledore ajkán, de most érdektelen semmiségnek tűnt mindez az ásító, fekete szakadék, Sirius hiánya mellett.
— Sirius elmondta, hogy már azon az éjszakán magadban érezted Voldemortot, mikor Arthur Weasleyt megsebesítették. Tudtam hát, hogy bekövetkezett, amitől féltem: Voldemort rájött, hogy használni tud téged. Fel akartalak vértezni az elméd ellen indított támadásokkal szemben, ezért megkértem Piton professzort, hogy tanítson okklumenciára.
Dumbledore szünetet tartott. Az íróasztal fényes lapján araszoló napsugárnyaláb egy ezüstkalamárisra és egy szép skarlátvörös pennára esett. A falakon sorakozó portrék mind éberen hallgatták Dumbledore-t. Néha egyikük-másikuk mocorgott egy kicsit, vagy halkan megköszörülte a torkát. Phineas Nigellus még nem tért vissza…
— Piton professzor megtudta — folytatta Dumbledore — hogy hónapok óta álmodsz a Misztériumügyi Főosztályra vezető ajtóról. Voldemort visszatérése óta megszállottan vágyott rá, hogy meghallgathassa a jóslatot. Gondolatban sokszor felkereste az ajtót, s te — akaratlanul és nem is sejtve, miért — ugyanígy tettél.
— Azután láttad, amint Rookwood, aki letartóztatása előtt a Misztériumügyi Főosztályon dolgozott, elmondja Voldemortnak, amit mi mindig is tudtunk: hogy a minisztériumban őrzött jóslatokat rontás védi. Csak az veheti le az üveggömböt a polcról, akiről a jóslat szól. Az illetéktelen megtébolyodik, ha hozzáér. Ebben az esetben vagy magának Voldemortnak kellett elmennie a Mágiaügyi Minisztériumba — vállalva a lelepleződés kockázatát — vagy téged kellett rávennie, hogy megszerezd neki a jóslatot. Ezután még fontosabbá vált, hogy megtanuld az okklumenciát.
— De nem tanultam meg — motyogta Harry. Könnyíteni akart a lelkén. Azt gondolta, a vallomás biztosan enyhít a szívére nehezedő szörnyű nyomáson. — Nem gyakoroltam, nem vettem komolyan, pedig megszüntethettem volna azokat az álmokat. Hermione is biztatott, és ha hallgattam volna rá, Voldemort nem mutathatta volna meg, hova menjek, és akkor Sirius nem… Sirius nem…
Egyszerre úgy érezte, védekeznie, magyarázkodnia kell…
— Megpróbáltam ellenőrizni, hogy Voldemort tényleg elfogta-e Siriust. Betörtem Umbridge szobájába, beszéltem Siporral a tűzben, és ő azt mondta, hogy Sirius nincs otthon, hogy elment!
— Sipor nem mondott igazat — felelte nyugodtan Dumbledore. — Nem vagy a gazdája, neked nyugodtan hazudhatott, még csak meg se kellett büntetnie magát érte. A manó azt akarta, hogy elmenj a Mágiaügyi Minisztériumba.
— Sipor… szántszándékkal küldött oda engem?
— Úgy van. Sajnos úgy áll a dolog, hogy Sipor hónapok óta két urat szolgált.
— De hát hogyan? — kérdezte döbbenten Harry. — Évek óta ki se tette a lábát a Grimmauld térről!
— Nem sokkal karácsony előtt kihasznált egy kínálkozó alkalmat — folytatta fejcsóválva Dumbledore. — Sirius állítólag egyszer rákiáltott, hogy „kifelé”, és Sipor ezt úgy értelmezte, hogy menjen ki a házból. Így is tett, és felkereste a Black család egyetlen olyan tagját, akit még tisztel valamennyire: Black unokahúgát, Narcissát, Lucius Malfoy feleségét.
— Honnan tud erről, professzor úr? — kérdezte Harry. Vadul kalapált a szíve, és émelygés fogta el. Emlékezett rá, hogy a házimanó valóban eltűnt pár napra karácsonytájt, és végül a padlásszobából került elő…
— Sipor maga mondta el tegnap este — felelte Dumbledore. — A rejtélyes figyelmeztetésedet Piton professzor úgy értelmezte, hogy újabb víziód volt, s láttad, amint Siriust csapdába ejtik a Misztériumügyi Főosztályon. Ezután csakúgy mint te, ő is megpróbált kapcsolatba lépni Siriusszal. Tudnod kell, hogy a rend tagjai nem szorulnak Dolores Umbridge kandallójára, ha titokban beszélni akarnak egymással. Piton professzor megtudta, hogy Sirius él, és a Grimmauld téren van, teljes biztonságban.
— Mivel órák múltán sem tértél vissza a Tiltott Rengetegből, ahova Dolores Umbridge-dzsel indultatok, Piton professzor tartani kezdett tőle, hogy továbbra is úgy hiszed, Sirius segítségére kell sietned. Ezért haladéktalanul értesítette a Főnix Rendjének néhány tagját.
Dumbledore mélyet sóhajtott, majd folytatta:
— Alastor Mordon, Nymphadora Tonks, Kingsley Shacklebolt és Remus Lupin Piton jelentkezésekor épp a főhadiszálláson tartózkodtak. Valamennyien vállalták, hogy azonnal a keresésedre indulnak. Piton professzor azt kérte, Sirius ne menjen velük, ugyanis kellett valaki, aki beszámol nekem a történtekről, ha majd ígéretem szerint megérkezem a Grimmauld térre. Maga Piton professzor arra készült, hogy kutatni kezd utánad a Tiltott Rengetegben.
— Sirius azonban ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen a mentőakcióban, és Siporra bízta, hogy tájékoztasson engem. Így aztán mikor megérkeztem — percekkel a csapat távozása után — a kacagó házimanótól kellett megtudnom, hova ment Sirius.
— Sipor nevetett? — kérdezte zsibbadtan Harry.
— Igen — bólintott Dumbledore. — De hangsúlyoznom kell: Sipor nem mondhatott el mindent Malfoyéknak. Mivel nem ő a Rend titokgazdája, a hollétünket nem árulhatta el, és a terveinkről is tilos volt beszélnie. Fajának bűvös kötelmei alól nem bújhatott ki, nem szeghette meg gazdája, Sirius egyértelmű parancsát. Olyan, lényegtelennek tűnő információkat adott ki Narcissának, amelyeket Sirius nem nyilvánított kifejezetten titoknak, s amelyek ugyanakkor Voldemort számára nagyon is értékesek.
— Például? — kérdezte Harry.
— Például hogy Sirius hozzád ragaszkodik legjobban a világon — válaszolt csendesen Dumbledore. — És hogy neked Sirius apád és bátyád egy személyben. Azt természetesen tudta Voldemort, hogy keresztapád a Rend tagja, és hogy te tudod, hol tartózkodik, de Sipor közlése azt is világossá tette számára, hogy te a világ végére is elmennél Sirius Black után.
— Szóval… mikor megkérdeztem Siport, hogy ott van-e Sirius…
— Malfoyék — bizonyára Voldemort szándéka szerint — utasították Siport, hogy tegye valahogy elérhetetlenné Siriust, miután te láttad a víziót, és ha ellenőrizni próbálnád, hogy Sirius otthon van-e, hazudja azt, hogy elment. Sipor tegnap megsebesítette Csikócsőrt, a hippogriffet, és mikor megjelentél a tűzben, Sirius épp őt ápolta fent az emeleten.
Harry szaporán, felületesen lélegzett; úgy érezte, nagyon kevés levegő fér a tüdejébe.
— Sipor mindezt elmondta… és közben nevetett? — kérdezte rekedten.
— Nem állt szándékában mindent elmondani — felelte Dumbledore — de vagyok olyan jó legilimentor, hogy észrevegyem, ha hazudnak nekem. Így hát mielőtt elindultam a Misztériumügyi Főosztályra, rávettem Siport, hogy fedje fel a teljes igazságot.
Harry eddig a térdét markolta, de most ökölbe szorult a keze.
— És Hermione még azt mondta, hogy legyünk barátságosak Siporral!
— Igaza is volt, ha azt mondta. Mikor eldőlt, hogy a Rend főhadiszállását a Grimmauld tér tizenkettőben rendezzük be, megkértem Siriust, hogy legyen elnéző Siporral, bánjon tisztelettel vele. Arra is figyelmeztettem, hogy a manó árthat nekünk. Attól tartok, Sirius nem vette komolyan, amit mondtam, és nem tudta elfogadni, hogy Sipor ugyanolyan érző lény, akár egy ember…
— Ne szidja őt… ne mondjon ilyet… ne beszéljen így Siriusról… — Harry tüdeje annyira összeszorult, hogy csak nyögni tudta a szavakat. Dühe újra fellángolt: nem engedi, hogy Dumbledore kritikával illesse Siriust. — Sipor egy hazug… alattomos… megérdemelte…
— Siport varázslók tették azzá, ami — mutatott rá Dumbledore. — Valóban szánalomra méltó teremtmény, de csak mert ugyanolyan nyomorúságos élete volt, mint a barátodnak, Dobbynak. A Black család rabszolgájaként engedelmességgel tartozott Siriusnak, de nem szívből szolgálta őt. Igen, Sipornak vannak hibái, de lássuk be, Sirius sem tette könnyebbé a sorsát…
— Ne beszéljen így Siriusról! — kiabálta Harry.
Azon kapta magát, hogy felpattant a székről. Dumbledore nem ismerte Siriust, nem tudja, milyen bátor volt, és mennyit kellett szenvednie…
— Na és Piton!? — harsogta. — Róla miért nem beszél? Mikor megmondtam neki, hogy Voldemort elfogta Siriust, kigúnyolt, mint mindig…
— Nagyon jól tudod, Harry, hogy Dolores Umbridge jelenlétében Piton professzornak úgy kellett tennie, mintha nem venne komolyan téged — felelte konok nyugalommal Dumbledore. — De utána, mint mondtam, haladéktalanul értesítette a Rendet a történtekről. Piton professzor következtette ki, hogy hova mentél, miután nem tértél vissza a rengetegből. És ő adott Umbridge professzornak hamis Veritaserumot, mikor az kényszeríteni akart téged, hogy eláruld Siriust.
Harry mindezt eleresztette a füle mellett. Kegyetlen élvezettel vádolta Pitont, mert csökkent tőle saját szörnyű bűntudata.
— Piton… kigúnyolta Siriust… gyávának nevezte őt…
— Sirius nem volt már gyerek. Elég bölcs volt hozzá, hogy ne vegye komolyan az efféle csipkelődést.
— Piton kidobott a szobájából! Nem tartott több okklumenciaórát!
— Hallottam róla — sóhajtott Dumbledore. — Ma már tudom, hogy magamra kellett volna vállalnom a tanításodat, de mint mondtam, annak idején úgy gondoltam, veszélyes lenne, ha épp az én jelenlétemben nyílna ki még jobban az elméd Voldemort előtt.
— Piton csak ártott nekem! Mindig fájt a sebhelyem az órái után… — Harry Ron véleményét visszhangozva folytatta: — Lehet, hogy Piton épp hogy meg akart gyengíteni, hogy Voldemort még könnyebben bújhasson bele a fejembe…
— Megbízom Perselus Pitonban — jelentette ki meggyőződéssel Dumbledore. — De elfelejtettem — s ezt is a korom számlájára kell írnom — hogy vannak a léleknek olyan sebei, amelyek sosem hegednek be. Azt hittem, Piton professzor félre tudja tenni az apáddal kapcsolatos érzéseit, de tévedtem.
— Szóval neki szabad gyűlölködni! — kiabálta Harry, ügyet sem vetve az igazgatóportrék rosszalló dörmögésére. — Piton gyűlölheti az apámat, de Sirius nem gyűlölheti Siport!
— Sirius nem gyűlölte Siport — rázta a fejét Dumbledore. — Hitvány szolgának tartotta, keresztülnézett rajta, semmibe vette. Márpedig a hideg elfordulás, a közöny a nyílt ellenszenvnél is veszedelmesebb méreg… A szökőkút, amit az éjjel leromboltunk, hazugságot hirdetett. Mi, varázslók időtlen idők óta elnyomjuk, megalázzuk más fajok fiait, és ennek bizony meg kell fizetnünk az árát.
— Szóval Sirius megérdemelte a sorsát, mi!? — csattant fel Harry.
— Ilyet nem mondtam, és soha nem is fogok mondani — felelte csendesen Dumbledore. — Sirius nem volt kegyetlen ember, a házimanókat sem bántotta soha. Siport azonban nem tudta szeretni, mert a gyűlölt otthon élő emlékét látta benne.
— Igen, gyűlölte azt a házat! — vágta rá elcsukló hangon Harry.
Hátat fordított Dumbledore-nak, és gépiesen elindult az ablak felé.
Nem is látta maga körül a napsütötte szobát, se a falon sorakozó portréalakokat, akik mind követték a tekintetükkel. — Maga ráparancsolt Siriusra, hogy kuksoljon abban a házban! Teljesen kikészült tőle, azért nem maradt otthon tegnap este!
— Az életét próbáltam megvédeni — felelte csendesen Dumbledore.
— Az emberek nem szeretik, ha bezárják őket! — Harry megpördült, és dühösen rámeredt az igazgatóra. — Velem is ezt tette tavaly! Egész nyárra bezárt!
Dumbledore behunyta szemét, és tenyerébe temette arcát. Harry nézte őt, de nem enyhítette meg ez a Dumbledore-tól oly szokatlan, kimerült, elkeseredett mozdulat — sőt, még inkább felingerelte, hogy az öreg varázsló a gyengeség jeleit mutatja. Ne merészeljen magába roskadni, mikor ő, Harry rá akarja zúdítani a dühét!
Dumbledore végül leeresztette kezét, és félholdszemüvegén át, fürkészve nézett Harry szemébe.
— Eljött az ideje — szólt — hogy elmondjam neked, amit már öt éve el kellett volna mondanom. Ülj le, kérlek! Ha megajándékozol egy kis türelemmel, mindent hallani fogsz, amit tudnod kell. Ha befejeztem, szidhatsz, dühönghetsz. Nem fogok védekezni.
Harry még egy hosszú pillanatig izzó tekintettel meredt az öreg varázslóra, azután levetette magát a székbe, és várt.
Dumbledore kinézett a napfényben fürdő parkra, majd ismét Harryre fordította a tekintetét.
— Öt évvel ezelőttig minden a terveim és szándékom szerint történt. Mikor eljött az ideje, épen és egészségesen megérkeztél a Roxfortba. Nem… nem teljesen épen, hiszen sokat szenvedtél, ahogy az előre tudható volt. Mikor letettelek a nagynénéd házának küszöbére, tisztában voltam vele, hogy tíz sötét és nehéz év vár rád.
Dumbledore szünetet tartott. Harry hallgatott.
— Teljes joggal kérdezheted, hogy miért kellett ennek így lennie. Miért nem fogadhatott be téged egy varázslócsalád? Sokan szíves örömest megtették volna, megtiszteltetésnek érezték volna, hogy felnevelhetnek.
— A válasz egyszerű: azt akartam, hogy életben maradj. Nagyobb veszélyben voltál, mint azt rajtam kívül bárki is sejtette. Voldemort maga akkor már több órája eltűnt ebből a világból, de a hívei — akik közül sokan alig maradnak el mögötte gonoszságban — még szabadok voltak, és fűtötte őket a gyűlölet. A jövőre is gondolnom kellett, amikor a sorsodról döntöttem. Nem ringattam magam abban a hitbe, hogy Voldemort örökre eltűnt. Nem tudtam, hogy tíz, húsz vagy ötven év múltán bukkan-e fel újra, de biztosra vettem, hogy egyszer visszatér, és ismerve őt, azzal is tisztában voltam, hogy addig nem nyugszik majd, amíg nem végez veled.
— Tudtam, hogy nincs a világon még egy varázsló, aki úgy ért a mágiához, mint Voldemort. Kétségem sem volt afelől, hogy ha egyszer visszanyeri régi hatalmát, a legagyafúrtabb, legerősebb védőbűbájaimat is félresöpri majd.
— Azonban azt is tudtam, hol van Voldemortnak egy gyenge pontja, és erre alapozva hoztam meg a döntésemet. Egy olyan ősi bűbáj védelmére bíztalak, amit Voldemort ismer, de megvet és ezért mindig is alulbecsült — vesztére. Természetesen arról beszélek, hogy az édesanyád az életét adta érted. Ezáltal olyan nem múló védelemmel ruházott fel téged, amire Voldemort nem számított, s ami a mai napig is átjárja tested minden sejtjét. Édesanyád vérébe helyeztem hát minden reményemet, és átadtalak az egyetlen élő rokonának, a húgának.
— Petunia nem szeret engem — vetette közbe indulatosan Harry. — Felőle aztán…
— De befogadott! — vágott a szavába Dumbledore. — Ha vonakodva, dühöngve, utálkozva is, de magához vett, és ezzel teljessé tette a rád mondott bűbájomat. Édesanyád áldozata folytán a vér köteléke volt a legerősebb védőpajzs, amit adhattam neked.
— Akkor sem értem…
— Amíg otthonodnak nevezed a házat, ahol édesanyád vérrokona él, addig ott Voldemort nem érhet hozzád, nem árthat neked. Édesanyád kiontott vére tovább él benned és a húgában. A vére menedékké vált a számodra. Nem baj, ha évente csak egyszer mégy haza. Amíg az a ház az otthonod, Voldemort ott nem bánthat téged. Ezt a nagynénéd is tudja. Leírtam neki abban a levélben, amit veled együtt a háza küszöbére helyeztem. Petunia Dursley tudja: az életedet védi vele, hogy otthont ad neked.
— Várjon! — szólt közbe Harry. — Egy pillanat…
Fészkelődve kihúzta magát a székben, és Dumbledore-ra meredt.
— Nyáron küldött egy rivallót… emlékeztette a nagynénémet… a maga hangja volt…
— Úgy véltem — felelte finom biccentéssel Dumbledore — hogy szükséges lehet emlékeztetnem őt a szerződésre, amit a befogadásoddal megpecsételt. Feltételeztem, hogy a dementorok támadása ráébreszti, milyen veszélyekkel jár a jelenléted a házában.
— Így is volt — felelte csendesen Harry. — A bácsikám még jobban megrémült, mint ő. El akart kergetni, de miután megjött a rivalló, Petunia néni kijelentette, hogy… hogy maradnom kell.
Egy percig a padlóra meredt, aztán felemelte a fejét.
— De mi köze ennek… hozzá?
Nem bírta kimondani Sirius nevét.
— Tehát öt évvel ezelőtt — kanyarodott vissza első mondatához Dumbledore — megérkeztél ide, a Roxfortba. Igaz, nem voltál olyan boldog és olyan erős, mint szerettem volna, de éltél, és egészségesnek látszottál. Nem elkényeztetett kis királyfit kaptam, hanem egy normális gyereket — és ez volt a legtöbb, amit remélhettem. Úgy tűnt tehát, hogy a tervem beválik.
— Aztán… nos, bizonyára épp oly élénken emlékszel az első roxforti éved eseményeire, mint én. Csodálatosan megálltad a helyed, és már akkor — sokkal előbb, mint vártam — szembe kellett nézned Voldemorttal. Ezt a találkozást is túlélted, mi több, sikerült elodáznod Voldemort visszatérését. Úgy harcoltál, ahogy férfihoz illik. Kimondhatatlanul büszke voltam rád.
— Csakhogy az én csodálatos tervemnek volt egy hibája — folytatta Dumbledore. — Egy hibája, amiről tudtam, hogy mindent tönkretehet, s amit ki kellett védenem, hiszen a tervet, ha törik, ha szakad, véghez akartam vinni. A dolog csakis rajtam állt, nekem kellett erősnek lennem. Az első nagy megmérettetésre akkor került sor, mikor a Voldemort elleni harc után a gyengélkedőn feküdtél.
— Nem értem, miről beszél, Dumbledore professzor.
— Talán emlékszel: ott, a gyengélkedőn megkérdezted tőlem, hogy miért akart Voldemort kiskorodban megölni téged.
Harry bólintott.
— Vajon akkor meg kellett volna mondanom neked?
Harry némán meredt az égszínkék szempárba, s a szíve újra kalapálni kezdett.
— Nem látod még, hol a hiba? Nem… talán nem is láthatod. Nos, akkor és ott úgy döntöttem, hogy nem válaszolok a kérdésedre. Tizenegy éves, gondoltam magamban, korai még, hogy megtudja. Sosem terveztem, hogy tizenegy évesen elmondom neked. Úgy véltem, nem rakhatok rád ilyen fiatalon ekkora terhet.
— Már akkor fel kellett volna ismernem a vészjósló jeleket. El kellett volna gondolkodnom rajta, miért nem nyugtalanított jobban, hogy már akkor feltetted nekem a kérdést, amire, tudtam, egy napon majd meg kell adnom a szörnyű választ. Rá kellett volna döbbennem: egyszerűen örültem neki, hogy nem kell már akkor megtennem… mert túl fiatal voltál még hozzá.
— Így kezdtük el a második roxforti évedet. Rád ismét olyan kihívás várt, amilyennel a varázslók többsége még felnőttként se szembesül soha — és úgy helytálltál, ahogy legmerészebb álmaimban se hittem volna. Ezúttal azonban nem kérdezted meg, miért hagyta Voldemort a homlokodon azt a jegyet. Beszéltünk a sebhelyedről, igen… nagyon közel kerültünk a témához. Miért nem mondtam el neked akkor mindent?
— Nos, úgy gondoltam, a tizenkét év alig több, mint a tizenegy, ha ilyen súlyú információról van szó. Elengedtelek hát, úgy, ahogy voltál: véres ruhában, kimerülten, de győzelemittasan, s ha fel is merült bennem, hogy talán el kellett volna mondanom a dolgot, gyorsan meggyőztem magam az ellenkezőjéről. Még mindig túl fiatal voltál, és nem vitt rá a lélek, hogy elrontsam az örömödet…
— Érted már, Harry? Látod, hol volt a hiba az én briliáns tervemben? Beleestem a csapdába, amit előre láttam, ami el akartam kerülni, amit el kellett volna kerülnöm.
— Nem…
— Túlságosan féltettelek — mondta keresetlen egyszerűséggel Dumbledore. — Fontosabbnak éreztem azt, hogy boldog légy, mint azt, hogy megtudd az igazságot. Jobban érdekelt a lelked nyugalma, mint a tervem; többre tartottam a te életedet, mint a sok életet, ami odavész, ha a terv kudarcba fullad. Más szavakkal: pontosan úgy viselkedtem, ahogy azt Voldemort elvárja a bolondoktól, akik a szívükre hallgatnak.
— Kizártnak tartom, hogy bárki, aki úgy figyelne rád, ahogy én tettem — s nem tudhatod, milyen lankadatlanul figyeltelek — ne akarna megvédeni tőle, hogy még többet szenvedj. Mit érdekelt engem, hogy valamikor a ködös, távoli jövőben talán lemészárolnak majd megannyi névtelen, arctalan embert és varázslényt, ha cserébe itt és most egészségesnek és boldognak tudhatlak téged? Soha álmodni se mertem, hogy egyszer egy ilyen ember sorsa lesz a kezemben.
— Elkezdődött a harmadik éved. Messziről néztelek, mikor a dementorok ellen küzdöttél, mikor rátaláltál Siriusra, mikor megtudtad, ki ő. Akkor kellett volna talán elmondanom? A diadal percében? Amikor kimentetted keresztapádat a minisztérium karmai közül? Addigra tizenhárom éves lettél, s lassan már nem volt mivel mentegettem magam. Korodat tekintve még mindig gyermek voltál, de a tetteid férfivá avattak. Furdalt a lelkiismeret; tudtam, hogy már nem halogathatom sokáig a dolgot…
— De tavaly, mikor kijöttél az útvesztőből — miután tanúja voltál Cedric Diggory halálának, és kis híján magad is odavesztél — akkor sem mondtam el, pedig tudtam, hogy hamarosan meg kell tennem, hiszen Voldemort visszatért. Most pedig már azt is belátom: régóta készen állsz rá, hogy megtudd, amit oly sokáig titkoltam előled. Mentségemre csak azt mondhatom: több terhet viseltél, mint bárki, aki valaha a Roxfortba járt, és nem volt szívem még egyet, a legnagyobbat is a válladra rakni.
Harry várta a folytatást, de Dumbledore hallgatott.
— Még mindig nem értem.
— Voldemort egy jóslat miatt akart megölni, Harry. Egy jóslat miatt, ami röviddel a születésed előtt hangzott el. Voldemort tudott róla, de nem ismerte teljes egészében. Abban a hitben akart még csecsemőkorodban elpusztítani, hogy ezzel beteljesíti a jóslatot. Saját kárán tudta meg, hogy tévedett: a neked szánt halálos átok visszahullott rá. Ennélfogva, mióta újra testet öltött, s még inkább azóta, hogy tavaly csodával határos módon kicsúsztál a markából, eltökélt szándéka megismerni a teljes jóslatot. Ez az a bizonyos fegyver, amire visszatérése óta vágyik: az információ, hogy miként pusztíthat el téged.
A napkorong már teljes egészében kiemelkedett a horizont mögül, s fénye az egész szobát elárasztotta. Griffendél Godrik kardjának üvegtárlója fehéren ragyogott, az összetört ezüstmasinák darabjai esőcseppekként csillogtak a szőnyegen, s Harry háta mögött halkan csiripelt hamufészkében a fióka-Fawkes.
— A jóslat összetört — szólt fásultan Harry. — Mikor Neville-t próbáltam kivonszolni abból a teremből, ahol… ahol a boltív áll, elszakítottam a talárját, és a jóslat kiesett a zsebéből…
— Ami összetört, az csupán a jóslatnak a Misztériumügyi Főosztály archívuma számára készült másolata volt. Az az ember, akinek a próféciát mondták, bármikor fel tudja idézni az elhangzottakat.
— Ki hallgatta meg a jóslatot? — kérdezte Harry, bár sejtette a választ.
— Én — felelte Dumbledore. — Tizenhat éve, egy hideg, esős estén, a Szárnyas Vadkan emeleti helyiségében. Azért mentem oda, hogy megismerkedjem valakivel, aki a jóslástantanári posztra jelentkezett. Feltett szándékom volt törölni a divinációt a tantárgyak közül, de mivel a jelentkező egy nagy hírű, tehetséges látó ükunokája volt, az illendőség úgy kívánta, hogy találkozzam vele. Csalódnom kellett. Az illető a jóstehetség szikráját sem mutatta. A tőlem telhető legtapintatosabban közöltem vele, hogy nem találom alkalmasnak az állásra, és elbúcsúztam tőle.
Dumbledore felállt, és az íróasztalt megkerülve a Fawkes ülőrúdja melletti fekete szekrénykéhez sétált. Ott lehajolt, elhúzott egy reteszt, és kivette a szekrénykéből azt a rúnákkal díszített szélű, sekély kőedényt, amiben elmerülve Harry a Pitont kínzó apját látta. Dumbledore ezután visszament az íróasztalhoz, letette rá a merengőt, majd pálcájával kihúzott néhány ezüstös gondolatszálat a fejéből. A kőtálba hullatta őket, aztán visszaült karosszékébe, és egy percig némán figyelte a merengőben kavargó gondolatokat.
Végül sóhajtva felemelte pálcáját, és hegyével megbökte az ezüstszínű anyagot.
Az örvényből egy kendőkbe burkolózó, hatalmasra nagyított szemű nő lassan forgó alakja emelkedett ki. Kisvártatva meg is szólalt, de nem sejtelmes-fátyolosan, hanem éles, rekedt hangon, ahogy Harry csak egyszer hallotta Sybill Trelawneyt beszélni:
— Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött… azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt… A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer. És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik… Az Egyetlent, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött, a hetedik hónap halála szüli…
Trelawney professzor lassan forgó alakja visszasüllyedt az ezüsttóba, és eltűnt.
Néma csend telepedett a szobára. Hallgatott Dumbledore, hallgatott Harry és hallgattak a festmények lakói. Még Fawkes is abbahagyta a csipogást.
— Dumbledore professzor? — szólalt meg végül csendesen Harry.
Az igazgató még mindig a merengőt nézte, szemlátomást mélyen gondolataiba merülve. — Ez… ez azt jelenti… Mit jelent ez?
— A jóslat arról szól — felelte Dumbledore — hogy az egyetlen ember, akinek esélye van végső győzelmet aratni Voldemort nagyúr fölött, közel tizenhat évvel ezelőtt, július végén jött a világra olyan szülők gyermekeként, akik már háromszor sikeresen szembeszálltak Voldemorttal.
Harry úgy érezte, mintha egy fenyegető, ellenséges erő közelítene felé. Megint nehezen, kapkodva szedte a levegőt.
— Az az ember… én vagyok?
Dumbledore egy hosszú pillanatig némán fürkészte őt, majd szelíd szóval így felelt:
— A dologban az a különös, hogy az elhangzó jóslat talán nem is rád utalt. Sybill leírása két fiúra is illett: mindketten az év júliusának végén születtek, mindkettőjük szülei a Főnix Rendjének tagjai voltak, és mindkét házaspár háromszor csapott össze Voldemorttal. Az egyik fiú természetesen te vagy. A másik Neville Longbottom.
— De hát akkor… akkor miért az én nevem állt a jóslaton, miért nem Neville-é?
— A címkét kicserélték, miután Voldemort csecsemőkorodban megtámadott téged. A Jóslatok Termének jegyzője úgy vélte, Voldemort bizonyára azért próbált megölni, mert tudta, hogy te vagy a fiú, akiről Sybill beszélt.
— Szóval… lehet, hogy mégsem én vagyok az?
— Attól tartok… — Dumbledore lassan, látható erőfeszítéssel ejtette ki a szavakat. — …immár kétségtelen, hogy te vagy az.
— De hát azt mondta… hogy Neville is július végén született… és hogy az apja meg az édesanyja…
— Ne feledkezz meg a jóslat második feléről, az utolsó ismertetőjegyről, ami azonosítja Voldemort méltó ellenfelét… Voldemort egyenrangúként jelöli meg őt. Ez meg is történt, Harry. Voldemort téged választott, nem Neville-t. A te homlokodra égette az áldott-átkozott jegyet.
— De lehet, hogy rosszul választott! — tiltakozott Harry. — Lehet, hogy nem engem kellett volna megjelölnie!
— Annak az életére tört, akit veszedelmesebbnek tartott — felelte Dumbledore. — És vedd észre, Harry: nem az aranyvérűt választotta (jóllehet hitvallása szerint csak az lenne méltó a varázsló névre), hanem azt, aki ugyanúgy félvér, mint ő maga. Önmagát látta benned, Harry, mielőtt még találkozott volna veled. S mikor pálcát fogott rád, nem megölt, mint szerette volna, hanem hatalmas erőt és nagy jövőt adott neked. Ezért tudtál dacolni vele, nem egyszer, hanem már négyszer — többször, mint a szüleid és mint Neville-éi.
— Akkor meg miért csinálta? — kérdezte zsibbadtan Harry. — Miért próbált csecsemőkoromban megölni? Várhatott volna, amíg megnövünk, és kiderül, hogy Neville a veszélyesebb vagy én. Ráért volna akkor választani…
— Ez valóban célravezetőbb megoldás lett volna — bólintott Dumbledore. — Csakhogy Voldemort nem ismerte a jóslat pontos szövegét. A Szárnyas Vadkan, amit Sybill az alacsony árai miatt választott, mindig is — fogalmazzunk úgy — érdekesebb embereket vonzott, mint a Három Seprű. Amint azt te és a barátaid saját károtokon s én aznap este a magamén megtanultam, azon a helyen a falnak is füle van. Természetesen mikor elindultam Sybill Trelawneyhoz, nem hittem, hogy a beszélgetésünk bárkit is érdekelhet. Az volt a szerencsém — a szerencsénk — hogy a kíváncsiskodót a jóslat elhangzása közben megtalálták és kiakolbólították a kocsmából.
— Szóval csak…
— A jóslatnak csak azt a részét hallotta, ami a júliusi születésről és a Voldemorttal háromszor dacoló szülőkről szól. Ennek következtében nem tudta figyelmeztetni urát, hogy ha rád támad, annak az lehet a vége, hogy hatalmat ruház rád, és egyenrangúként jelöl meg. Voldemort nem tudhatta, mit kockáztat a gyilkossági kísérlettel, s hogy okosabb lenne várnia, amíg többet megtud. Arról sem értesült — ahogy a jóslatban áll — hogy benned olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer…
— Bennem nem lakik ilyenfajta erő! — tiltakozott elszorult torokkal Harry. — Nem tudok olyat, amit ő ne tudna, nem tudok úgy harcolni, mint ő, nem tudok megszállni embereket, nem tudok gyilkolni…
— Van egy helyiség a Misztériumügyi Főosztályon — szakította félbe Dumbledore — aminek soha nem nyitják ki az ajtaját. Egy olyan erő lakik ott, ami csodálatosabb és szörnyűségesebb a halálnál, az emberi értelemnél, a természet erőinél, s titokzatosabb minden más rejtélynél és misztériumnál. Nos, ebből az erőből van benned rengeteg, és nincs egy csepp se Voldemortban. Ez az erő hajtott, mikor Sirius segítségére siettél, és ez űzte ki belőled az éjjel a gonoszt. Voldemortnak nem volt maradása egy olyan testben, amit ennyire átjár az általa megvetett erő. Így végül is nem számított, hogy nem tudtad lezárni az elméd. A szíved mentett meg téged, Harry.
Harry behunyta a szemét. Ha nem rohan el a minisztériumba, Sirius nem halt volna meg… Nem akart megint a keresztapjára gondolni, ezért inkább feltett még egy kérdést — bár a válasz nem érdekelte különösebben:
— A jóslat vége valahogy úgy szólt, hogy… nem élhet az egyik…
— …míg él a másik — bólintott Dumbledore.
— Ezek szerint… — Harry egyenként húzta fel a szavakat valahonnan mélyről, a kétségbeesés szakadékából. — Ez azt jelenti, hogy… hogy egyikünknek végül… meg kell ölnie a másikat?
— Igen — felelte Dumbledore.
Ezután hosszú ideig nem szólaltak meg. Valahol, messze a szoba falain túl, zsibongás hangzott fel — talán korán kelő diákok indultak le a nagyterembe reggelizni. Harry lehetetlennek érezte, hogy vannak a világon emberek, akik még enni és nevetni tudnak, akiket nem is érdekel, hogy Sirius Black örökre távozott ebből a világból.
Sirius máris végtelenül messze járt, s Harry valahol még mindig hitte, hogy ha akkor félrehúzza azt a függönyt, mögötte ott találta volna a nevető Siriust, és felhangzott volna az ugatós kacagás…
— Még valamiért magyarázattal tartozom, Harry — szólalt meg tétován Dumbledore. — Talán felmerült benned a kérdés, hogy miért nem jelöltelek ki prefektusnak. Nos, bevallom… úgy gondoltam, hogy anélkül is épp elég felelősség hárul rád.
Harry Dumbledore-ra emelte tekintetét, s egy legördülő könnycseppet pillantott meg az öreg varázsló arcának mély barázdái között.