Ő, AKIT NEM NEVEZÜNK NEVÉN, VISSZATÉRT
Cornelius Caramel mágiaügyi miniszter péntek este rövid nyilatkozatban beszámolt róla, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén, visszatért hazánkba, és folytatja egykori tevékenységét.
„Mélységes sajnálatomra kénytelen vagyok megerősíteni a hírt, miszerint az önmagát nagyúrnak nevező varázsló — tudjuk, kire gondolok — él, és újra köztünk jár — nyilatkozta újságírók előtt a zaklatottnak tűnő Caramel. — Ugyancsak mély sajnálattal arról is be kell számolnom, hogy az azkabani dementorok fellázadtak, kiléptek a minisztérium szolgálatából, és meggyőződésünk szerint csatlakoztak… Izé nagyúrhoz.
A varázslótársadalom tagjait ezúton is éberségre intjük. A minisztériumban szerkesztés alatt áll egy alapfokú ingatlan- és személyvédelmi kalauz, amit a jövő hónap folyamán térítésmentesen eljuttatunk minden varázslóháztartásba.” A miniszter nyilatkozatát a varázslónépesség rémülettel és felháborodással fogadta — annál is inkább, mivel a minisztérium egészen szerdáig arról biztosította a közvéleményt, hogy „a Tudjukki újbóli tevékenykedéséről szóló híresztelések minden valós alapot nélkülöznek”.
A minisztérium pálfordulását megelőző események részleteit egyelőre homály fedi. Meg nem erősített hírek szerint Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén és híveinek egy válogatott csoportja (közismert nevükön a halálfalók) csütörtök este behatoltak a Mágiaügyi Minisztérium épületébe.
Albus Dumbledore, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola nemrég újra kinevezett igazgatója, a Mágusok Nemzetközi Szövetségének visszahívott elnökségi tagja és a Wizengamot újbóli főmágusa egyelőre nem nyilatkozott a történtekről. Dumbledore köztudomásúlag egy éve hangoztatja, hogy Tudjukki, szemben az elterjedt vélekedéssel, él, ismét híveket toboroz, s újból hatalomra tör. Információink szerint „a kis túlélő”…
— Na tessék, itt vagy, Harry! — pillantott fel Hermione az újságból. — Biztos voltam benne, hogy téged is belerángatnak valahogy.
A társaság a gyengélkedőn gyűlt össze. Harry Ron ágyának végében ült, és barátjával együtt hallgatta Hermionét, aki a vasárnapi Próféta vezércikkét olvasta fel nekik. Ginny, akinek a bokáját Madam Pomfrey egykettőre meggyógyította, Hermione ágyának végében kuporgott; az eredeti orrformáját visszanyert Neville a két ágy között ült egy széken; Luna, aki szintén csak látogatóként tévedt be, a Hírverő legfrissebb számát olvasta, és látszólag még fél füllel sem figyelt Hermionéra.
— Érdekes, a feltűnési viszketegségben szenvedő téveszmés bolondból hirtelen megint „a kis túlélő” lett — jegyezte meg epésen Ron, és belemarkolt az éjjeliszekrényét elborító csokibékahalomba. Dobott egyet-egyet Harrynek, Ginnynek és Neville-nek, aztán foggal kibontotta a magáét. Az alkarján még mindig csúnya hurkák emlékeztettek rá, hol tapadtak a bőrére az agy polipkarjai.
Madam Pomfrey kijelentette, hogy a gondolatok különösen makacs nyomot hagynak, és a Dr. Ubbly-féle Feledtető felcserfőzet nagy dózisú alkalmazását írta elő Ronnak.
— Igen, most nagyon hízelgő dolgokat írnak rólad — szólt Hermione, miközben átfutotta a cikk további hasábjait. — „Az igazság magányos hirdetője”… „beszámíthatatlannak bélyegezték, mégsem hátrált meg”… „nevetség és gúny tárgyává tették”… — Hmmm… — Hermione összeráncolta a szemöldökét. — Valamiért elfelejtik megemlíteni, hogy ők maguk tettek téged nevetség és gúny tárgyává a cikkeikkel.
Hermione fájdalmasan felnyögött, és megfogta az oldalát.
Dolohov átkának még ez a gyengített, varázsige nélküli változata is — Madam Pomfrey szavaival élve — „épp elég nagy galibát csinált odabent”. Hermionénak tíz különböző elixírt kellett szednie de már sokkal jobban volt, és unatkozott a gyengélkedőn.
— „Tudjukki legutóbbi puccsa”, a másodiktól a negyedik oldalig, „Amiről a minisztérium nem beszélt nekünk”, ötödik oldal, „Miért nem hallgatott senki Albus Dumbledore-ra?”, hatodiktól a nyolcadik oldalig, „Exkluzív interjú Harry Potterrel”, kilencedik oldal. Na jó… — Hermione becsukta és félredobta a lapot. — Másról se lehet olvasni az egész újságban. Az interjú Harryvel pedig nem is exkluzív. Ugyanaz, ami hónapokkal ezelőtt a Hírverőben megjelent.
— Apa eladta nekik a cikket — szólt álmatagon Luna, és lapozott egyet a magazinban. — Jó sok pénzt kaptunk érte, úgyhogy nyáron elmegyünk Svédországba morzsás szarvú szipirtyót keresni.
Hermione majdnem mondott valamit, de aztán elszámolt háromig, és csak ennyit motyogott:
— Biztos izgalmas lesz.
Ginny elkapta Harry pillantását, és elvigyorodott.
— Meséljetek! — Hermione fészkelődve kihúzta magát az ágyon, és megint nyögött egyet. — Mi újság a suliban?
— Flitwick eltüntette Fred és George mocsarát — mesélte Ginny.
— Kábé három másodpercébe került. De az ablak alatt meghagyott egy kis részt, és elkerítette…
— Miért? — csodálkozott Hermione.
Ginny vállat vont.
— Azt mondta, megőrzésre méltó bűbáj.
— Emlékművet akart állítani az ikreknek — szólt közbe tele szájjal Ron. — Különben ezt mind ők küldték — fordult Harryhez, és a csokibékahalomra mutatott. — Biztos jól megy nekik az üzlet.
Hermione rosszallóan megcsóválta a fejét.
— Szóval most, hogy Dumbledore visszatért, újra rend van? — kérdezte.
— Igen — felelte Neville. — Visszazökkent az élet a régi kerékvágásba.
— Frics boldog, mi? — kérdezte Ron, miközben nekitámasztott egy Dumbledore-t ábrázoló csokibékás kártyát a vizeskancsónak.
— Egyáltalán nem — válaszolta Ginny. — Teljesen le van törve… — Suttogóra fogta a hangját. — Azt ismételgeti, hogy Umbridge alatt élte a fénykorát az iskola…
Mindannyian egyfelé néztek. Umbridge professzor a mennyezetet bámulva feküdt a szemközti ágyon. Dumbledore egyedül ment el érte a Tiltott Rengetegbe. Senki nem tudta, hogyan sikerült kiszabadítania a főinspektort a kentaurok fogságából, de tény, hogy sikerült neki, és közben még csak a talárját se piszkolta be.
Umbridge se mesélt a kalandjairól — visszatérése óta senki egyetlen szót sem hallott a szájából. A főinspektor egérszürke haja kócos volt, s még mindig akadt benne néhány gally és falevél, de egyébként sértetlennek tűnt, úgyhogy senki nem tudta, mi baja.
— Madam Pomfrey azt mondja, sokkot kapott — suttogta Hermione.
— Szerintem krónikus sértődöttségben szenved — vélekedett Ginny.
— Így kell csinálni, attól felélénkül — mondta Ron, és kattogó, patadobogást utánzó hangokat hallatott a nyelvével. Umbridge azonnal felült az ágyban, és rémülten körbepislogott.
Madam Pomfrey kidugta a fejét szobája ajtaján.
— Rosszul van, tanárnő? — kérdezte.
— Nem… nem… — motyogta Umbridge, és visszahanyatlott a párnájára. — Nem, csak rosszat álmodtam…
Hermione és Ginny belenevettek a takaróba.
— Ha már a kentauroknál tartunk — szólt Hermione, miután sikerült úrrá lennie derűjén — ki most a jóslástan tanára? Firenze itt marad?
— Muszáj neki — felelte Harry — a kentaurok nem fogadják vissza.
— Úgy tűnik, ezentúl két jóslástantanárunk lesz — bólogatott Ginny.
— Pedig Dumbledore biztosan örült, hogy megszabadulhat Trelawneytól — jegyezte meg Ron, tizennegyedik csokibékáját majszolva. — Különben is, az egész tantárgy egy nagy hülyeség. Firenze se sokkal jobb…
— Hogy mondhatsz ilyet? — fortyant fel Hermione. — Hisz épp most tudtuk meg, hogy vannak igazi jóslatok!
Harry nyugtalanul fészkelődni kezdett. Egyik barátjának sem árulta el, hogy ismeri a jóslat tartalmát. Neville mindenkinek azt mondta, hogy a gömb összetört a Halálteremben, s ezzel a jóslat odaveszett. Harry meghagyta őt és a többieket ebben a hitben.
Nem akarta látni az arcukat, mikor közli, hogy a sors akarata szerint belőle vagy gyilkos vagy áldozat lesz…
— Kár, hogy összetört — jegyezte meg fejcsóválva Hermione.
— Kár — hagyta rá Ron. — De így legalább Tudjátokki se tudta meg, miről szól… Te meg hova mész? — kérdezte csodálkozva és kissé csalódottan. Harry ugyanis felpattant.
— Öhm… Hagridhoz. Nemrég érkezett meg, és megígértem neki, hogy lemegyek hozzá. Hallani akarja, hogy vagytok.
— Jó neked — morogta Ron, és sóvárogva kinézett az ablakon a ragyogó kék égre. — Bár mi is mehetnénk!
— Üdvözöld őt a nevünkben! — szólt a távolodó Harry után Hermione. — És kérdezd meg, mi van… a kis barátjával!
Harry hátra se fordult, csak intett, hogy rendben, és kilépett a gyengélkedőből.
A kastély még a szokásos vasárnapi nyugalomhoz képest is feltűnően kihalt volt. Nyilván minden diák a parkban töltötte az időt — a vizsgák terhétől megszabadulva, könnyű szívvel élvezték a napsütést, a jó időt, tudva, hogy a tanév néhány hátralevő napján nem vár rájuk se magolás, se leckeírás. Harry lassan sétált a néptelen folyosón, ki-kipillantva az ablakokon. A kviddicspálya fölött néhány alak röpködött, páran az óriáspolippal játszottak a tóban…
Harry nem tudta eldönteni, kívánja-e az egyedüllétet. Ha emberek között volt, menekülni akart, ha magára maradt, társaságra vágyott. Arra gondolt, talán tényleg le kellene mennie Hagridhoz, hiszen még nem is beszélgetett vele a visszatérése óta.
Lesétált a márványlépcsőn, de alighogy a bejárati csarnok kőpadlójára lépett, jobbra tőle kitárult egy ajtó — az, amelyik a Mardekár klubhelyiségéhez vezető lépcsőre nyílt — s Malfoy, Crak és Monstro lépett a csarnokba. Harry megtorpant — a három fiú úgyszintén. Néhány másodpercig csak a nyitott tölgyajtón át beszűrődő távoli zsivaj törte meg a csendet.
Malfoy körülnézett — ellenőrizte, hogy egy tanár se látja őket — aztán Harryhez fordult, és fojtott hangon így szólt:
— Véged van, Potter.
Harry felvonta a szemöldökét.
— Jó, hogy szólsz — felelte. — Észre se vettem.
Még sose látta ennyire dühösnek Malfoyt, s édes elégtétel töltötte el az indulattól eltorzult, sápadt, hegyes arc láttán.
— Megfizetsz, Potter — fenyegetőzött Malfoy. — Én fogok számolni veled azért, amit az apámmal tettél…
— Hű, de félek — felelte gúnyosan Harry. — Tudom, hogy Voldemort nagyúr gyenge kezdő hozzátok képest… Na, mi a baj? — tette hozzá, látva, hogy a három fiú behúzza a nyakát a név hallatán. — Az öreg Voldemort az apád haverja. Csak nem félsz tőle?
— Nagyra vagy magaddal, Potter! — sziszegte Malfoy, és csatlósaival együtt lassan elindult Harry felé. — De figyeld meg, elintézlek. Nem fogod börtönbe küldeni az apámat…
— Későn szólsz, már odaküldtem.
— A dementorok elmentek az Azkabanból. Nincs, aki ott tartsa apát és a többieket…
— Ez sajnos igaz — bólintott Harry. — De most már legalább az egész világ tudja, micsoda gennyes alakok…
Malfoy a pálcája után kapott, de Harry gyorsabb volt nála.
Draco ujjai még el se érték a zsebét, mikor Harry kezében már villant a pálca.
— Potter!
A szigorú hang zengve visszhangzott a csarnokban. Piton bukkant fel az alagsorba vezető lépcsőn — s a láttán annyira eltöltötte a gyűlölet Harry lelkét, hogy a Malfoyjal szembeni undornak nem is maradt benne hely. Mondhat Dumbledore, amit akar, sosem fog megbocsátani Pitonnak… soha…
— Mit csinál, Potter? — kérdezte fagyosan Piton, miközben a négy fiú felé sietett.
— Próbálom eldönteni, milyen átkot szórjak Malfoyra, tanár úr — felelte Harry.
Piton rámeresztette a szemét.
— Azonnal tedd el azt a pálcát! — parancsolta. — Tíz pont a Griff…
A bájitaltantanár elharapta a szót, mikor pillantása a hatalmas homokórákra esett.
— Lám csak, nincs mit levonni a Griffendéltől — állapította meg gúnyos félmosollyal. — Nos, ebben az esetben kénytelen leszek…
— Feltölteni a homokórát?
A bejárati lépcsősoron McGalagony bicegett felfelé. Egyik kezében skót kockás bőröndöt cipelt, a másikkal botra támaszkodott. A járás szemlátomást még nehezére esett, de máskülönben egészségesnek tűnt.
— McGalagony professzor! — köszöntötte Piton, és elindult felé. — Hát elbocsátották végre a kórházból!
— El bizony, Piton professzor — biccentett McGalagony, és lerázta úti köpönyegét a válláról. — Makkegészséges vagyok. Crak, Monstro…
Parancsolóan intett a két fiúnak, s azok alázatosan odadöcögtek hozzá.
— Fogják! — McGalagony Crak karjába lökte a bőröndöt, a köpenyét pedig Monstro kezébe nyomta. — Legyenek szívesek, vigyék fel ezeket a szobámba.
A fiúk elkullogtak a márványlépcső felé.
— Na lássuk! — szólt McGalagony, s a hatalmas homokórákra emelte pillantását. — Úgy vélem, Potter és a barátai fejenként ötven pontot érdemelnek azért, hogy felhívták a világ figyelmét Tudjukki visszatérésére! Egyetért, Piton professzor?
— Tessék? — kérdezett vissza Piton, pedig kétség sem férhetett hozzá, hogy jól hallotta, mit mondott McGalagony. — Nos… hát… hogyne…
— Akkor hát ötven-ötven pont jár Potter, a két Weasley, Longbottom és Granger kisasszony után — folytatta McGalagony, s szavai nyomán záporozni kezdtek a rubintok a Griffendél homokórájának alsó tartályába. — Ó, és Lovegood kisasszonyról se feledkezzünk meg — tette hozzá McGalagony, mire a Hollóhát is gazdagabb lett ötven ponttal. — Ha jól hallottam, Piton professzor, le akart vonni tíz pontot Potter úrtól. Nos, tessék…
Néhány rubinkő visszatért a felső tartályba, de alul még így is jelentős mennyiségű maradt.
— Potter, Malfoy, ilyen szép időben a parkban a helyük! — fordult a fiúkhoz McGalagony.
Harrynek nem kellett kétszer mondani. Talárjába rejtette pálcáját, és Pitonra meg Malfoyra többé ügyet sem vetve, elsietett a tölgyajtó felé.
A hirtelen rázúduló hőségtől kissé szédülten indult el a gyepen Hagrid kunyhója felé. Napozó, beszélgető diákok között vezetett az útja. Sokan a Vasárnapi Prófétát bújták, mások édességet majszoltak, és majdnem mind felpillantottak rá, mikor elhaladt mellettük. Néhányan köszöntek is neki, mások intettek — szemlátomást jelezni akarták, hogy a Prófétával egyetértésben ők is hősnek tekintik Harryt. Ő nem reagált a jelzésekre, nem fogadta a köszöntéseket. Fogalma sem volt, mennyit tudnak iskolatársai a három napja lezajlott eseményekről. A kíváncsiskodók eddig békén hagyták, s szerette volna, ha ez a továbbiakban is így marad.
Mikor zörgetett a vadőrlak ajtaján, először nem kapott választ — aztán a ház sarka mögül előbukkant Agyar, és majd ledöntötte őt a lábáról. Hagrid, mint kiderült, futóbabot szedett a hátsó kertben.
Széles mosollyal fogadta a kerítéshez közeledő Harryt.
— Szervusz! — köszönt vidáman. — Gyere, bújjunk be a házba! Kapsz egy pohár pitypanglevet…
Miután az asztalra került a jeges ital, és ők maguk is letelepedtek, Hagrid tétován megkérdezte:
— Hogy vagy, Harry? Nincs… nincs semmi bajod, ugye?
Harry sejtette, hogy a vadőr a kérdéssel nem az egészségi állapotára céloz.
— Semmi bajom — felelte gyorsan, mert semmi kedve nem volt arról beszélgetni, amire Hagrid gondolt. — Mesélj, merre jártál?
— A hegyekben bujkáltam — felelte a vadőr. — Barlangban laktam, mint Sirius, amikor…
Elharapta a mondatot, és zavartan megköszörülte a torkát. Aztán Harryre pillantott.
— Az a lényeg, hogy megint itt vagyok — morogta, és belekortyolt a pitypanglevébe.
— Jobb bőrben vagy — jegyezte meg Harry, eltökélten kerülve a Sirius-témát.
— Heh? — Hagrid felemelte lapátkezét, és megtapogatta az arcát.
— Igen… igen. Kicsi Gróp igazán jól nevelt fiú lett. Ha láttad volna, hogy örült, mikor megint elmentem hozzá! Jámbor kölyök, nincs vele semmi baj… Gondoltam is, hogy kellene szerezni neki egy barátnőt…
Harry rendes körülmények között rémülten tiltakozni kezdett volna az ellen, hogy még egy, talán Grópnál is zabolátlanabb óriás üssön tanyát a Tiltott Rengetegben — de most se kedve, se ereje nem volt vitába szállni Hagriddal. Egyszerre megint elfogta a vágy, hogy egyedül lehessen; távozását siettetendő egy hajtásra megitta a nagy pohár pitypanglé felét.
Hagrid kutató tekintettel nézett rá.
— Most már mindenki tudja, hogy igazat mondtál, Harry — szólt váratlanul. — Ez azért jólesik, nem?
Harry vállat vont.
— Figyelj… — Hagrid előredőlt a széken. — Régebbről ismertem Siriust, mint te… Harc közben halt meg, pont úgy, ahogy akarta…
— Sirius nem akart meghalni! — csattant fel Harry.
Hagrid lecsüggesztette busa fejét.
— Nem… persze hogy nem — morogta. — De akkor is… nem olyan ember volt ő, aki otthon marad malmozni, amíg a többiek csatáznak. Leköpte volna magát, ha nem siet a segítségedre…
Harry felpattant a székről.
— Meg kell látogatnom Ront és Hermionét a gyengélkedőn — hadarta gépiesen.
Hagrid zaklatottan bólogatott.
— Jól van… menj csak… Vigyázz magadra, Harry, és ugorj be máskor is, ha van egy perced…
— Jó… persze…
Harry az ajtóhoz sietett, kinyitotta, s mire Hagrid kimondta, hogy viszlát, már újra a napsütötte gyepet taposta. A diákok, akik mellett elhaladt, most is ráköszöntek. Harry behunyta a szemét menet közben. Azt kívánta, bár mind eltűnnének, hogy mikor megint körülnéz, már egyedül legyen a parkban…
Pár napja, az utolsó vizsga és a Voldemort küldte látomás előtt még szinte bármit megadott volna érte, hogy a varázsvilág megtudja és elismerje: végig igazat mondott, nem hazudozik és nem bolond, Voldemort valóban visszatért. De most már…
Elindult a tóparton, s mikor egy bokros részhez ért, ahova ritkán vetődött ember, letelepedett. Bámulta a csillogó víztükröt, és a gondolataiba merült. Talán azért vágyik annyira a magányra, mert a Dumbledore-ral folytatott beszélgetése óta kívülállónak érezte magát az emberek között: láthatatlan fal választotta el mindentől és mindenkitől. Világéletében megbélyegzett ember volt — és most már azt is tudta, mit jelent a bélyege…
A gyász rettenetes súllyal nehezedett rá, és fájt, vérzett a seb, amit Sirius halála tépett a lelkén. Ott és akkor, a tóparton ülve mégsem tudott félni a jövőtől. A nap hétágra sütött, körülötte a park tele volt vidám diákokkal, s bár ő annyira távol érezte magát tőlük, mintha egy másik fajhoz tartozna, ebben a percben egyszerűen képtelenségnek tartotta, hogy a jóslat valaha is beteljesüljön, hogy belőle egyszer gyilkos vagy áldozat legyen…
Hosszú ideig csak ült, és bámulta a vizet. Igyekezett nem gondolni keresztapjára, se arra, hogy Sirius két éve épp szemközt, a túlsó parton esett össze a száz dementor gyűrűjében…
A nap már a hegyek mögé hanyatlott, mikor tudatosodott benne, hogy fázik. Feltápászkodott, elindult a kastély felé, és mentében letörölte a könnyeket az arcáról.
Madam Pomfrey három nappal a tanév vége előtt engedte el Ront és Hermionét a gyengélkedőről. Hermione többször is megpróbálta szóba hozni Siriust, de Ron olyankor mindig hevesen pisszegni kezdett.
Harry még mindig nem tudta eldönteni, akar-e barátaival a keresztapjáról beszélni. Hangulatától függően néha lett volna kedve hozzá, máskor meg a gondolattól is elborzadt. Egy dolgot tudott csak biztosan: hogy néhány nap múlva, mikor már a Privet Drive négyben lesz, nagyon fog hiányozni neki a Roxfort. Soha nem félt még ennyire a Dursley családnál töltendő nyártól, s cseppet se vigasztalta, hogy most már tudja, miért kell évről évre visszatérnie oda.
Umbridge professzor a tanév vége előtt egy nappal utazott el a Roxfortból. Vacsoraidőben osont ki a gyengélkedőről — nyilván feltűnés nélkül akart távozni — de balszerencséjére összetalálkozott Hóborccal. A kopogószellem az ikrek utolsó kívánságát tiszteletben tartva püfölni kezdte őt egy sétabottal meg egy krétával töltött zoknival, úgy kergette ki a kastélyból. Hóborc kacagását és Umbridge sikolyait hallva a vacsorázó diákok kitódultak a nagyteremből, s a bejárati lépcsőről nézték a leszerepelt főinspektor menekülését. A házvezető tanárok csak tessék-lássék szóltak rájuk.
Mi több, McGalagony néhány rosszalló szó után visszaült a helyére, és kijelentette, hogy ő is kimenne ujjongani, ha Hóborc nem vette volna kölcsön a sétabotját.
Végül elérkezett a tanév utolsó napjának estéje. A diákok többsége már összecsomagolt és útnak indult a nagyterem felé, hogy részt vegyen az évzáró lakomán, Harry azonban egy árva zoknit se dobott még a ládájába.
— Majd reggel összepakolsz! — türelmetlenkedett Ron, aki már a hálóterem ajtajában toporgott. — Gyere, éhen halok!
— Gyorsan kész leszek… menj csak le, majd megyek én is…
Az ajtó becsukódott Ron mögött, de Harry nem látott hozzá a pakoláshoz. A legkevésbé se vágyott a vidám évzáró lakomára, már csak azért sem, mert biztos volt benne, hogy Dumbledore beszédében szót ejt majd Voldemort visszatéréséről, és majdnem biztosan megemlíti őt, Harryt is.
Kivett néhány mosásra váró talárt a ládája aljából, hogy helyet csináljon a szépen összehajtott tisztáknak. Miközben így tett, megakadt a szeme egy gyűrött csomagon, ami a láda egyik sarkában rejtőzött. Hirtelen nem tudta, mi az és mit keres ott, kihúzta hát az edzőcipője alól, hogy jobban szemügyre vegye.
Másodpercek alatt rájött, mit tart a kezében. Sirius adta neki, mikor elbúcsúztak a Grimmauld téri házban. Használd, ha szükséged lesz rám.
Harry leült az ágy szélére, és kibontotta a csomagot. Az egy régi, vagy legalábbis nagyon piszkos tükröt tartalmazott. Harry belenézett, de a saját tükörképén kívül semmit nem látott benne.
Megfordította a tükröt. A hátoldalon Sirius keze írásával ez állt:
Ez egy oda-vissza ikertükör. A párja nálam van. Ha beszélni akarsz velem, vedd a kezedbe, és mondd ki a nevemet. Akkor megjelensz az én tükrömben, én pedig a tiedben. Jamesszel használtuk, mikor külön voltunk büntetőmunkán.
Harry szíve vadul zakatolni kezdett. Négy éve Edevis tükrében halott szüleit látta… Beszélhet hát Siriusszal, itt, most azonnal…
Sebtében körülnézett, hogy véletlenül sincs-e más is a hálóban.
Újra belenézett a tükörbe, remegő kézzel az arca elé emelte, és hangosan, jól érthetően így szólt:
— Sirius.
Minden porcikáját átjárta az izgalom. Lélegzete bepárásította a foncsorozott üveget. Még, még közelebb emelte szeméhez a tükröt — de a homályos folt mögül továbbra is a saját arca nézett vissza rá.
Letörölte az üvegről a párafoltot, majd még hangosabban, szinte szótagolva megismételte a nevet:
— Sirius Black!
Nem történt semmi. A tükörből visszanéző feldúlt arc minden kétséget kizáróan az övé volt…
Siriusnál nem volt ott a tükör, mikor eltűnt a boltív alatt, szólt egy halk hang Harry fejében. Azért nem működik a dolog…
Várt még néhány másodpercet, aztán teljes erőből belevágta a tükröt a ládába, ahol az ezer darabra tört. Egy teljes gyönyörű percig azt hitte, viszontláthatja Siriust, újra beszélhet vele…
Égette a torkát a csalódottság. Felpattant az ágyról, és válogatás nélkül hajigálni kezdte a holmijait a ládába, eltemetve a törött tükör cserepeit…
Aztán egyszerre támadt egy ötlete… Minek kellene tükör, ha van sokkal jobb, sokkal egyszerűbb megoldás is… Hogyhogy ez eddig nem jutott eszébe? Miért nem kérdezett rá soha?
Mire idáig jutott a kérdésekben, már rohant is lefelé a csigalépcsőn. Átszaladt az üres klubhelyiségen, kimászott a portrélyukon.
Fél füllel hallotta, hogy a Kövér Dáma utána kiált:
— Jó is lesz, ha szeded a lábad, mindjárt kezdődik a lakoma!
Neki azonban esze ágában sem volt a nagyterembe menni.
Máskor minden sarkon kísértetbe fut az ember, de ha szükség van rájuk…
Tucatnyi lépcsőn szaladt föl és le, folyosókon rohant végig, de nem akadt az útjába se élő, se holt. Nyilván mindenki, még a kísértetek is, a nagyteremben vannak. Végül a bűbájtanterem előtt zihálva lefékezett, és győzködni kezdte magát, hogy nem érdemes tovább keresgélnie, várnia kell a lakoma végéig…
Már feladta a reményt, amikor a folyosó végén megpillantott egy keresztben átúszó, gyöngyfehér alakot.
— Hé! Nick! Állj meg, várj !
A falból, ami egy másodperccel korábban elnyelte a kísértetet, Sir Nicholas de Mimsy-Porpington tollas kalappal ékes feje bukkant elő.
— Jó estét! — köszönt a néhai nemes. Árnyteste többi részét is visszahúzta a falból, és rámosolygott Harryre. — Látom, nem én vagyok az egyetlen, aki késik a lakomáról…
— Kérdezhetek valamit, Nick?
Nick bedugta ujját keményített nyakfodra alá, hogy gondolkodási időt nyerjen, s arcára különös nyugtalanság ült ki. Csak akkor hagyta abba a gallérja babrálását, mikor kis híján ledőlt félig levágott feje.
— Öhm… nagyon sürgős, Harry? — kérdezte feszengve. — Nem érne rá a lakoma után?
— Nem… kérlek, Nick… Muszáj beszélnem veled. Bemegyünk ide?
Harry kinyitotta a legközelebbi osztályterem ajtaját. Félig Fej Nélküli Nick sóhajtott.
— Nem bánom — felelte lemondóan. — Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem számítottam erre.
Harry nyitva hagyta Nicknek az ajtót, de az inkább a falon át libbent be a terembe.
— Miről beszélsz? — kérdezte Harry, és becsukta az ajtót. — Mire számítottál?
Nick az ablakhoz úszott, és kibámult az alkonyi szürkeségbe öltözött parkba.
— Arra, hogy megkeresel — felelte. — Mások is megtették már, miután… elvesztettek valakit.
— Igen — folytatta sietve Harry. — Jól mondod, tényleg kerestelek.
Nick hallgatott.
— Arra gondoltam… — Harry nem számított rá, hogy ennyire zavarban lesz. — Szóval te, ugye… meghaltál. De mégis itt vagy köztünk.
Nick sóhajtott, és tovább bámulta az alkonyi tájat.
— Nem így van? — faggatta Harry. — Meghaltál, mégis tudok beszélgetni veled. És itt jársz a kastélyban. Igaz?
— Igaz — felelte csendesen Félig Fej Nélküli Nick. — Valóban tudok beszélni, és itt járok köztetek.
— Akkor hát visszajöttél, nem? — folytatta belemelegedve Harry. — A halottak vissza tudnak jönni. Kísértet képében. Nem kell örökre eltűnniük… Így van? — tette hozzá türelmetlenül.
Nick némi tétovázás után így felelt:
— Nem mindenki térhet vissza kísértetként.
— Csak kik? — kérdezte sietve Harry.
— Csak… a varázslók.
— Ah! — Harry majdnem elnevette magát, annyira megkönnyebbült. — Az nem baj, mert akiről beszélni akarok, az varázsló. Szóval ő visszajöhet, igaz?
Nick elfordult az ablaktól, és szánakozva Harryre nézett.
— Nem fog visszajönni.
— Ki?
— Sirius Black.
— De hát te is visszajöttél! — csattant fel Harry. — Itt vagy! Meghaltál, de nem tűntél el…
— A varázsló megteheti ugyan, hogy az élők világában hagyja sápadt árnyékmását — magyarázta szomorúan Nick. — De kevés varázsló lép erre az útra.
— Miért? — vágta rá a kérdést Harry, aztán legyintett. — Mindegy… Nem érdekel, hogy kevesen csinálják. Ő vissza fog jönni, tudom!
Annyira beleélte magát abba, amit mondott, hogy ösztönösen az ajtó felé pillantott, arra számítva, hogy mindjárt beúszik rajta a gyöngyfehér, áttetsző látomássá vált Sirius.
— Nem fog visszajönni — ismételte Nick. — Ő biztosan… továbbment.
— Hogyhogy továbbment? — zihálta Harry. — Hova ment tovább? Tényleg… mi történik az emberrel, amikor meghal? Hova kerül az ember? Miért nem jön vissza mindenki? Miért nincs tele a világ kísértetekkel? Miért…
— Nem tudom — felelte Nick.
— De hát te halott vagy! — kiáltott fel kétségbeesetten Harry. — Ki tudná, ha nem te!?
— Én féltem a haláltól — susogta Nick. — Azért döntöttem úgy, hogy itt maradok. Néha eltűnődöm, hogy nem kellett volna-e inkább… Harry, én nem vagyok se itt, se ott. — Nick szomorúan nevetett. — Nem tudok semmit a halál titkairól, mert az élet hitvány utánzatát választottam. Úgy tudom, tanult varázslók vizsgálják ezt a problémát a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon.
— Ne emlegesd nekem azt a helyet! — csattant fel dühösen Harry.
— Sajnálom, hogy nem segíthettem többet — szólt szelíden a kísértet. — És most… bocsáss meg, de… tudod, a lakoma…
Azzal kiúszott a teremből.
Harry megsemmisülten bámult a falra, ami elnyelte a kísértetet.
A viszontlátás reménye annyira fellelkesítette, hogy most úgy érezte, másodszor is elveszítette Siriust. Lassan, megkínzottan útnak indult az üres kastélyban, s arra gondolt, vajon képes lesz-e még egyszer az életben gondtalanul nevetni.
A Kövér Dáma folyosójára érve megpillantott valakit a fali hirdetőtábla előtt. Mikor másodszor is odanézett, látta, hogy Luna az.
A lány épp feltűzött valamit a hirdetőtáblára. A közelben nem akadt alkalmas búvóhely, Luna is biztosan meghallotta közelgő lépteit, s Harry egyébként se érzett magában erőt hozzá, hogy bárki elől is elrejtőzzön.
Luna hátralépett a hirdetőtáblától, és körülnézett.
— Szervusz! — köszönt rá álmatagon Harryre.
— Hogyhogy nem vagy a lakomán? — kérdezte Harry.
— A többiek széthordták a holmijaimat — felelte derűs nyugalommal a lány. — Ezt szokták csinálni: elcsórják, és itt-ott eldugják őket. De mivel holnap hazautazunk, szeretnék összecsomagolni. Ezért tettem ki ezt a listát.
A hirdetőtáblára bökött, amin valóban ott lógott hiányzó könyveinek és ruhadarabjainak listája, a visszaszolgáltatást sürgető kérésével kiegészítve.
Furcsa érzés támadt Harry szívében. Sirius halála óta jobbára düh és mardosó szomorúság töltötte el, de ez most valami más volt. Beletelt néhány másodpercbe, mire tudatosult benne, hogy sajnálja Lunát.
— Miért dugják el a többiek a holmijaidat? — kérdezte szemöldökráncolva.
— Ó… hát… — Luna vállat vont. — Azt hiszem, afféle különcnek tartanak engem. Sőt, vannak, akik Lüke Lovegoodnak neveznek a hátam mögött.
Harryben felerősödött a sajnálat érzése.
— Azért még nem kéne széthordaniuk a dolgaidat — jelentette ki. — Segítsek megkeresni őket?
Luna mosolyogva rázta a fejét.
— Köszönöm, nem kell. Tudod, a végén mindig előkerülnek valahogy. Csak örültem volna, ha már este össze tudok pakolni. De tényleg… te mért nem vagy a lakomán?
Harry vállat vont.
— Nincs kedvem lemenni.
— Értem. — Luna Harry arcát fürkészte ködös tekintetű, dülledt szemével. — Az a férfi, akit a halálfalók megöltek, a keresztapád volt, igaz? Ginny mondta.
Harry bólintott. Csodálkozva konstatálta: nem zavarja, hogy Luna Siriusról beszél. Aztán eszébe jutott, hogy a lány is látta a thesztrálokat.
— Te már… — kezdte. — Illetve… neked van olyan valakid, aki meghalt?
— Igen — bólintott Luna. — Az édesanyám. Tudod, nagyon tehetséges boszorkány volt, de szeretett kísérletezgetni, és az egyik bűbája egyszer nem úgy sikerült, ahogy akarta. Kilencéves voltam akkor.
— Ó… — motyogta Harry.
— Igen, szörnyű baleset volt — folytatta könnyed hangon Luna. — Most is elszomorodom néha, mikor eszembe jut. De hát apa megmaradt nekem, és egyszer majd anyát is viszontlátom.
— Igen? — kérdezte Harry bizonytalanul.
Luna megütközve csóválta a fejét.
— De hiszen hallottad őket! Ott voltak a függöny mögött.
— Úgy érted…
— A teremben, ahol a boltív volt. Csak nem láttuk őket, de ott voltak. Te is hallottad a hangjukat.
Egymásra néztek. Luna halványan mosolygott. Harry nem tudta, mit mondjon… Luna annyi furcsa dologban hisz… Viszont a hangokat tényleg hallotta ő is.
— Biztos ne segítsek megkeresni a dolgaidat? — kérdezte.
— Nem, nem kell — felelte Luna. — Inkább lemegyek, és eszem egy kis süteményt. Biztos meglesz minden… A végén mindig előkerülnek. Hát akkor… Kellemes szünidőt, Harry.
— Köszönöm… neked is.
Ahogy Harry a távolodó Luna után nézett, furcsamód úgy érezte, mintha a lelkére nehezedő teher egy leheletnyivel könnyebbé vált volna.
A másnapi hazautazás a Roxfort Expresszen több szempontból is eseménydús volt. Malfoy, Crak és Monstro már az iskolában folyton kerülgették Harryt, de csak most, a vonaton érezték úgy, hogy a lebukás veszélye nélkül rátámadhatnak. Akkor lendültek akcióba, mikor Harry épp visszafelé tartott a vécéből. A merénylet bizonyára sikeres is lett volna, ha nem épp egy DS-tagokkal teli fülke előtt kerül sor rá. A bent ülők látták, mi zajlik a folyosón, és egy emberként siettek Harry segítségére. Miután Ernie Macmillan, Hannah Abbott, Susan Bones, Justin Finch-Fletchley, Anthony Goldstein és Terry Boot bemutatták mindazon átkokat, ártásokat és rontásokat, amelyekre Harry megtanította őket, Malfoy, Crak és Monstro leginkább talárba bújt, óriási meztelencsigákhoz hasonlítottak.
Ernie és Justin fel is dobták őket a poggyásztartó hálóba, hogy ne kenjenek össze mindent a nyálkájukkal.
Ernie látható elégtétellel szemlélte a feje fölött vergődő torz alakokat. Azóta se tudta ugyanis megbocsátani Malfoynak, hogy főinspektori különítményes korában pontlevonással merte sújtani a Hugrabugot.
— Alig várom, hogy lássam Mrs Malfoy arcát, mikor a fia leszáll a vonatról — jelentette ki.
— Monstro anyja viszont boldog lesz, hogy így megszépült a fia — kapcsolódott be a beszélgetésbe Ron, aki felfigyelt a zajra, és átment megnézni, mi történt. — Figyelj, Harry, megjött a büfés néni, ha akarsz venni valamit…
Harry megköszönte a csapat segítségét, és visszament Ronnal.
Vásárolt a büfés boszorkánytól egy nagy halom kondéros kekszet meg tökös derelyét, azután leült a helyére a fülkében. Hermione most is a Reggeli Prófétát olvasta, Ginny egy rejtvényt fejtett a Hírverőben, Neville pedig a Mimbulus mimbeltoniáját simogatta. A mágikus növény egy év alatt nagyot nőtt, és immár halkan dudorászott, ha hozzáértek.
Harry és Ron majdnem egész úton varázslósakkot játszottak, Hermione pedig szemelvényeket olvasott fel a Prófétából. Az újság ismeretterjesztő cikkeket közölt a dementorok elriasztásának fortélyairól, beszámolt a halálfalók után indított minisztériumi hajtóvadászatról, és lehozott jó pár hisztérikus hangvételű olvasói levelet, amelyek írói jobbára azt bizonygatták, hogy látták Voldemortot elsétálni a házuk előtt.
— Az ég már beborult — sóhajtott Hermione, és összehajtotta az újságot. — Nemsokára kitör a vihar.
— Nézd, Harry! — szólt halkan Ron, és fejével a fülke ajtaja felé bökött.
Harry odafordult. A folyosón Cho haladt el, a kendőbe bugyolált arcú Marietta Edgecombe kíséretében. Harry pillantása találkozott Chóéval. A lány elpirult, és továbbment, Harry pedig újra a sakktáblára fordította a tekintetét. Ron huszára épp akkor kergette el az egyik parasztját.
— Mi van… mi van mostanában köztetek? — puhatolózott Ron.
— Semmi — felelte őszintén Harry.
— Úgy hallottam, hogy Cho most valaki mással jár — jegyezte meg óvatosan Hermione.
Harry meglepve tapasztalta, hogy cseppet sem esik rosszul neki a hír. A vágy, hogy imponáljon Chónak, egy távolinak és idegennek tűnő múlt részévé vált — ahogy sok minden egyéb is, amire Sirius halála előtt vágyott… A tragédia óta eltelt egy hetet ő sokkal hosszabb időnek érezte: hosszú űrutazásnak a Siriust magába foglaló világ és a Sirius nélküli világ között.
— Örülj neki, hogy túl vagy rajta — szólt kissé erőltetett optimizmussal Ron. — Cho szép meg minden, de azért neked vidámabb lány kéne.
— Szerintem mással ő is vidámabb — felelte vállvonogatva Harry.
— Tényleg, kivel van most? — fordult Hermionéhoz Ron, de Ginnytől kapta meg a választ:
— Michael Cornerrel.
— Michael… de hát… — Ron egészen kicsavarta a nyakát, hogy rábámulhasson a húgára. — De hiszen vele te jártál!
— Az már a múlté — legyintett Ginny. — Megsértődött, miután a Griffendél legyőzte a Hollóhátat, úgyhogy ejtettem, ő meg másnap már Chót vigasztalta.
Ginny megvakarta az orrát pennája végével, majd fejjel lefelé fordította a Hírverőt, és olvasni kezdte a rejtvény megfejtését. Ron önelégült képet vágott.
— Mondtam én, hogy tiszta hülye az a Corner — szólt, és közben Harry reszkető bástyája felé tolta a vezérét. — Jól tetted, hogy kirúgtad. Legközelebb normálisabb embert válassz!
Utolsó mondata alatt valamiért Harryre sandított.
— Már választottam — felelte szórakozottan Ginny. — Dean Thomast. Szerinted ő normálisabb?
— Micsoda!? — bődült fel Ron, és felborította a sakktáblát. Csámpás nyomban rávetette magát a szanaszét repülő figurákra, Hedvig és Pulipinty pedig mérges csiripelésbe és huhogásba kezdett a poggyásztartón.
Mikor a vonat a King’s Crosshoz közeledve lassítani kezdett, Harrynek azonnal görcsbe rándult a gyomra. Semmi kedve nem volt leszállni a Roxfort Expresszről. Még az is átfutott a fején, mi volna, ha egyszerűen a vonaton maradna, és ott tanyázna a szeptember elsejei indulásig. Aztán, mikor a gőzös egy utolsó rándulással megállt, mégiscsak leemelte Hedvig kalitkáját a poggyásztartóról, és felkészült rá, hogy kivonszolja ládáját a fülkéből.
Néhány perccel később, miután a jegyellenőr intett, hogy tiszta a levegő, Harry, Ron és Hermione átkeltek a kilences és a tízes vágányt elválasztó, mágikus falon. A túloldalon kilépve Harry meglepetten látta, hogy egész csapatnyi ember gyűlt össze a fogadására.
Ott volt Rémszem Mordon, aki épp oly ijesztően festett a varázsszeme elé húzott keménykalapban, mint máskor anélkül; bő köpönyegbe burkolózott, és hosszú botot szorongatott bütykös kezében.
A félig mögötte álló Tonks élénkpiros pólót viselt, amin a „Walpurgis Lányai” felirat díszelgett. Az aurorboszorkány rágógumi-rózsaszín haja csak úgy világított a pályaudvar piszkos üvegtetején át beszűrődő fényben. Tonks mellett a sápadt, deresedő hajú Lupin állt foszladozó, hosszú kabátban és kinyúlt pulóverben. A csapat élén a négy Weasley sorakozott fel: a mugliünneplőbe bújt Arthur és Molly, valamint Fred és George, akik mindketten méregzöld, pikkelyes anyagból varrt, vadonatúj dzsekiben feszítettek.
— Ron, Ginny! — kiáltott fel Mrs Weasley, és a gyerekei elé szaladt, hogy megölelje őket — Jaj, és Harry drágám… Hogy vagy?
— Jól — hazudta a boszorkány fojtó ölelésében Harry. Mrs Weasley válla fölött átpillantva látta, hogy Ron nagy szemeket mereszt az ikrek új szerelésére.
— Ezek meg miből vannak? — kérdezte.
— A legfinomabb sárkánybőrből, öcskös — felelte Fred, büszkén húzogatva dzsekije cipzárját. — A varázsviccbiznisz virágzik, hát gondoltuk, megérdemlünk egy kis luxust.
— Szervusz, Harry! — köszönt Lupin, mikor Mrs Weasley végre kiengedte karjaiból Harryt, hogy helyette Hermionét kapja közéjük.
— Jó napot! — felelte Harry. — Nem számítottam rá, hogy… Hogy kerül ide mindenki?
Lupin halványan elmosolyodott:
— Nos, arra gondoltunk, elbeszélgetünk egy kicsit a kedves rokonaiddal, mielőtt hazaengedünk velük téged.
— Nem biztos, hogy jó ötlet — rázta a fejét Harry.
— Már hogyne volna jó ötlet, Potter! — recsegte Mordon, aki időközben közelebb bicegett Harryhez. — Ők azok, igaz?
Hátrabökött a válla fölött a hüvelykujjával — közben varázsszemével nyilván a tarkóján át nézett. Harry egy kicsit balra dőlt, hogy kilásson mellette, és valóban megpillantotta a három Dursleyt, akik mélységes megrökönyödéssel bámulták a nem mindennapi fogadóbizottságot.
— Szervusz, Harry! — rikkantotta örvendezve Mr. Weasley, miután elfordult Hermione szüleitől, akiket az imént lelkesen üdvözölt, s akik most Hermionét ölelgették. — Nos, beszélünk velük?
— Essünk túl rajta, Arthur! — bólintott Mordon.
A varázslócsapat Rémszem és Mr. Weasley vezetésével elindult a Dursley család felé, akiknek ettől végképp a földbe gyökerezett a lábuk. Hermione szelíden kiszabadította magát anyja karjaiból, s ő is csatlakozott a küldöttséghez.
— Üdvözlöm! — köszönt barátságosan Mr. Weasley, miután megállt Vernon bácsi előtt. — Talán emlékszik rám, a nevem Arthur Weasley.
Harryt igencsak meglepte volna, ha Vernon bácsi nem emlékszik a varázslóra, tekintve hogy Mr. Weasley két évvel azelőtt saját kezűleg változtatta katasztrófasújtotta területté Dursleyék nappali szobáját. És valóban, a bácsi dühösen meresztgetni kezdte a szemét, s arca a bolhaszín egy sötétebb árnyalatát öltötte — de nem szólalt meg, talán mert bölcsen belátta, hogy az ellenség túlerőben van. Petunia néni arca az ijedtség és a kínos zavar sajátos elegyét tükrözte: szemlátomást a leginkább attól félt, hogy valaki ismerős meglátja ilyen társaságban. Dudley rémületében igyekezett picinek és jelentéktelennek tűnni, de ez a próbálkozása testalkatánál fogva eleve kudarcra volt ítélve.
— Szeretnénk néhány szót váltani önökkel Harryről — folytatta mosolyogva Mr. Weasley.
— Az ám! — recsegte Mordon. — Főleg arról, hogyan bánnak vele, amíg maguknál lakik.
Vernon Dursley bajusza mintha kissé felborzolódott volna.
A keménykalap láttán az a téves benyomása támadhatott, hogy Mordonban rokon lélekre talál, mert hozzá intézte válaszát:
— Nem tudok róla, hogy bárkinek bármi köze volna hozzá, mit csinálok a házamban…
— Könyvtárakat lehetne megtölteni azzal, amit maga nem tud, Dursley — torkolta le Mordon.
— De nem is ez a lényeg — vette át a szót Tonks, aki rózsaszínű hajával jobban megbotránkoztatta Petunia nénit, mint a többiek együttvéve — a néni be is hunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia Tonksot. — A lényeg az, hogy ha megtudjuk, hogy bántják Harryt…
— És tévedés ne essék, meg fogjuk tudni — vetette közbe higgadtan Lupin.
— Úgy van — bólogatott Mr. Weasley. — Akkor is, ha nem engedik Harryt felitonálni…
— Telefonálni — súgott Hermione.
— Szóval, ha kiderül, hogy rosszul bánnak Potterrel, velünk gyűlik meg a bajuk! — fejezte be Mordon.
Vernon bácsi deréktól felfelé dagadni kezdett, mint a hurka. Úgy tűnt, a felháborodása legyőzni készül félelmét a futóbolondok bandájától.
— Ezt fenyegetésnek szánta, uram? — kérdezte olyan hangosan, hogy az arra járók mind megnézték őt maguknak.
— Annak bizony! — felelte Mordon. Szemlátomást örült, hogy Vernon bácsi ilyen gyorsan felfogta a dolog lényegét.
— És olyan embernek tűnök én, aki meg lehet félemlíteni!? — harsogta Vernon bácsi.
— Nos… — Mordon hátratolta keménykalapját, és megmutatta fenyegetően pörgő varázsszemét. Vernon bácsi megrettenve hátratántorodott, és beverte a szebbik felét egy kofferkuliba. — Igen, Dursley, maga pont olyan embernek tűnik.
Mordon elfordult a bácsitól, és Harryre nézett.
— Jól van, Potter… Üzenj, ha szükséged van ránk. Ha három napig nem hallunk felőled, elküldünk valakit.
Petunia néni fájdalmas kis nyikkanást hallatott. Bizonyára elképzelte, mit szólnának a szomszédok, ha ez a társaság bemasírozna a Privet Drive négyes szám kertjébe.
— Minden jót, Potter! — búcsúzott Mordon, és bütykös ujjai egy pillanatra megszorították Harry vállát.
— Vigyázz magadra, Harry! — szólt csendesen Lupin. — És halljunk rólad!
— Elhozunk tőlük, amint lehet — suttogta újabb ölelés kíséretében Mrs Weasley.
Ron aggódó arccal nyújtott kezet Harrynek.
— Nemsokára találkozunk — búcsúzott.
— De tényleg nemsokára — tette hozzá Hermione. — Ígérjük.
Harry bólintott. Nem szólalt meg, mert érezte, hogy úgysem tudná szavakba önteni, milyen sokat jelent számára, hogy ennyien ott vannak, és mind kiálltak mellette. Rámosolygott barátaira, némán búcsút intett nekik, azután sarkon fordult, és a vert seregként távozó Dursleykkal a nyomában elindult a pályaudvar kijáratán túli napsütötte, forgalmas utca felé.