Dementorok támadtak rám, és lehet, hogy kicsapnak a Roxfortból.
Tudni akarom, mi ez az egész, és mikor mehetek végre el innen. — Amint felért a szobájába, Harrynek első dolga volt három példányban leírni ezt a két mondatot. Az egyik levelet Siriusnak címezte, a másikat Ronnak, a harmadikat pedig Hermionénak. Baglya, Hedvig épp vadászni volt; kalitkája üresen állt az íróasztalon. Miután a levelekkel elkészült, Harry járkálni kezdett föl-alá, türelmetlenül várva a bagoly visszatértét. Lüktető fejfájása és egymást kergető gondolatai ébren tartották, pedig szúrt és viszketett a szeme a fáradtságtól. Mióta hazacipelte Dudleyt, fájt a dereka, és sajgottak a púpok is, melyeket az ablak meg Dudley ütöttek a fején.
Fel és alá járkált tehát, miközben kavargott benne a düh és az elkeseredettség. Csikorgatta a fogát, ökölbe szorította a kezét, és valahányszor elhaladt az ablak előtt, sötét pillantást vetett az üres, csillagokkal megszórt égre. Dementorokat küldenek rá, Mrs. Figg és Mundungus Fletcher titokban figyelik őt, aztán felfüggesztik a Roxfortból, a Mágiaügyi Minisztérium fegyelmi tárgyalást rendel el ellene — és ezek után se mondja el neki senki, mi ez az egész őrület!
És miről szólt az a rivalló? Kinek a hangja zengte be olyan hátborzongatóan, olyan fenyegetően a konyhát? Miért kell teljes tudatlanságban kuksolnia itt? Miért kezeli őt mindenki úgy, mint egy haszontalan kölyköt, akivel mindig csak baj van? Ne varázsolj többet, ne hagyd el a házat…
Nagyot rúgott iskolai ládájába, mikor elment mellette, de csak azt érte el vele, hogy a nagylábujja is belépett fájó testrészeinek sorába.
Miután ismét elbicegett az ablak előtt, Hedvig, akár egy fürge kísértet, halk szárnysuhogással beröppent a szobába.
— Na végre! — mordult rá Harry, miután a bagoly elegánsan leszállt kalitkája tetejére. — Azt tedd le, munkám van számodra!
Hedvig nagy, kerek, borostyánsárga szemével szemrehányó pillantás vetett gazdájára a csőrében lógó, döglött béka fölött.
— Gyere ide! — parancsolta Harry, azzal felmarkolt az asztalról egy bőrszalagot, s a három levelet rákötötte a madár pikkelyes lábára. — Vidd el ezeket Siriusnak, Ronnak és Hermionénak, és ne gyere vissza addig, amíg jó hosszú válaszokat nem küldenek. Ha kell, csipkedd őket addig, amíg le nem ülnek írni. Megértetted?
Hedvig csak tompán tudott huhogni, mivel tele volt a csőre a békával.
— Indulás!
A bagoly késlekedés nélkül szárnyra kapott. Alighogy elnyelte őt az éjszaka, Harry úgy, ahogy volt, felöltözve az ágyra vetette magát, és a sötét mennyezetre meredt. Többi kínzó érzése mellett most ráadásul még bűntudata is támadt, amiért barátságtalan volt Hedviggel, az egyetlen élőlénnyel, akit a barátjának nevezhetett a Privet Drive-i ház lakói közül. Majd jóváteszi a dolgot, határozta el, ha Hedvig visszatér a válaszokkal.
Barátainak egyszerűen muszáj azonnal válaszolniuk; a dementorok támadása fölött nem térhetnek csak úgy napirendre. Reggel valószínűleg három jó kövér levél várja majd az asztalon, tele együtt érző szavakkal, és tervekkel az ő haladéktalan átmenekítésére az Odúba. Ez a reményteli gondolat aztán minden mást kiszorított a fejéből, és álomba ringatta őt.
Hedvig azonban nem tért vissza reggelig. Harry az egész napot a szobájában töltötte, csak a mosdóba ment ki. Petunia néni három alkalommal ételt dugott be neki a macskaajtón, amit Vernon bácsi három éve vágott a szoba ajtaján. Valahányszor a néni ott járt, Harry mindig faggatni próbálta a rivallóról, de mintha a kilincshez beszélt volna. A Dursley család tagjai egyébként a szobája környékét is elkerülték, és Harry se látta értelmét, hogy a társaságát rájuk erőltesse; egy esetleges újabb összeveszés magában hordozta a veszélyt, hogy dühében megint tiltott varázslatot hajt végre.
Így ment ez három egész napon át. Harry hangulata két véglet között csapongott: vagy tele volt energiával és tettvággyal, s nem tudott semmilyen nyugodt elfoglaltságnál kikötni — ilyenkor fel-alá járkált a szobában, és magában elátkozta barátait, amiért hagyják őt itt szenvedni — vagy olyan mély letargiába zuhant, hogy képes volt hosszú órákig mozdulatlanul fekve a semmibe meredni, és a fegyelemi tárgyalás rémével kínozni magát.
Mi lesz, ha elmarasztaló ítélet születik? Mi lesz, ha tényleg kicsapják az iskolából, és kettétörik a pálcáját? Mihez kezd akkor, merre indul? Most, hogy megismerte a másik világot, az ő igazi világát, képtelen lenne visszaköltözni Dursleyékhoz. Talán lakhatna a keresztapjánál. Hiszen Sirius egy éve, mielőtt újra menekülnie kellett, felajánlotta ezt a lehetőséget. Vajon megengedik-e neki, hogy kiskorú létére egyedül lakjon bujkáló keresztapja házában?
Vagy mások fognak dönteni a további sorsáról? A Mágusok Nemzetközi Szövetsége Titokvédelmi Alaptörvényének megsértése van-e olyan súlyos bűn, hogy az Azkabanba küldhessék érte? Valahányszor eljutott ehhez a gondolathoz, felpattant az ágyról, és folytatta a fel-alá járkálást.
A Hedvig távozása utáni negyedik estén — Harry épp reményvesztetten hevert az ágyon, és teljesen kiürült elmével a mennyezetet bámulta — váratlanul belépett a szobába Vernon bácsi. Harry lassan felé fordította a fejét. A bácsi a legjobb öltönyében feszített, és arca végtelen önelégültséget tükrözött.
— Elmegyünk — jelentette be.
— Tessék?
— Mondom, elmegyünk — mármint a nagynénéd, Dudley meg én.
— Értem — morogta Harry, és folytatta a plafonbámulást.
— Nem mész ki a szobából, amíg nem vagyunk itthon.
— Jó.
— Nem nyúlsz se a tévéhez, se a zenegéphez, se semmilyen tulajdonunkhoz.
— Jó.
— Nem lopsz ételt a hűtőszekrényből.
— Jó.
— Rád zárom az ajtót.
— Jó.
Vernon bácsinak láthatóan gyanús volt Harry feltűnő érdektelensége, mivel azonban semmit nem tudott leolvasni unokaöccse arcáról, végül is sarkon fordult, kicsörtetett a szobából, és bezárta maga mögött az ajtót. Harry tompa aggyal figyelte a zajokat: kattant a zár, súlyos lábak döngették a lépcsőt, pár perccel később pedig kocsiajtók csapódtak, majd beindult egy motor, s végül guruló kerekek zaja hallatszott.
Harry nem érzett semmi különöset Dursleyék távozásával kapcsolatban. Hidegen hagyta, hogy otthon vannak-e vagy sem. Még ahhoz se érzett elég erőt magában, hogy felálljon villanyt gyújtani. Csak feküdt az egyre sötétedő szobában, és hallgatta a kintről beszűrődő esti zajokat. Az ablakot éjjel-nappal nyitva tartotta, várva a boldogító percet, mikor Hedvig végre visszatér.
Az üres ház nyikorgott, recsegett; a csövekben gurgulázott a víz. Harry pedig csak feküdt, zsibbadt agyában egyetlen árva gondolat nélkül, és teljesen átadta magát a szenvedésnek.
Aztán egyszer csak tisztán kivehető csörrenést hallott a konyha felől.
Egy szempillantás alatt felült, és feszülten figyelni kezdett. Dursleyék még nem érhettek haza — ahhoz túl korán volt, és egyébként se hallotta az érkező kocsi zaját. Néhány másodpercig csönd volt, aztán hangok szűrődtek fel odalentről. Betörők, gondolta Harry, és már kászálódott is lefelé az ágyról.
Aztán eszébe jutott, hogy a betörők suttognának, akik pedig odalent a konyhában járkálnak, még csak nem is próbálnak halkan beszélni.
Magához vette az éjjeliszekrényen heverő pálcáját, az ajtóhoz lépett, és tovább fülelt. Egyszer csak, nagy ijedségére kattant a zár, és az ajtó kitárult. Harry mozdulatlan maradt. Kibámult a nyitott ajtón, és várta a további zajokat. Hiába várt, odalent már néma csend volt. Így aztán némi habozás után kisurrant a szobából, és megállt a legfelső lépcsőfokon.
Szíve a torkában dobogott. Odalent a kivilágítatlan előszobában emberek álltak; sötét körvonalaik jól kirajzolódtak az utcalámpák fényében fürdő bejárati ajtó üvege előtt. A behatolók nyolcan vagy kilencen lehettek, és amennyire Harry látta, mind őt nézték.
— Ereszd le a pálcád, fiam, mielőtt kiszúrod vele valakinek a szemét! — szólt egy recsegő hang.
Harry szíve most már egyszerre dobogott a mellkasában, a gyomrában és a torkában. Felismerte a hangot, de nem eresztette le a pálcáját.
— Mordon professzor? — kérdezte bizonytalanul.
— Nem tudok róla, hogy professzor lennék — felelte a hang. — Nem jutottam el odáig, hogy tanítsak. Na gyere le, hadd nézzünk meg jobban.
Harry kissé lejjebb eresztette a pálcát, de nem mozdult. Jó oka volt a gyanakvásra. Nemrég kilenc hónapot töltött egy Rémszem Mordonnak vélt ember társaságában, akiről aztán kiderült, hogy szélhámos — szélhámos, aki leleplezése előtt meg is próbálta megölni őt. Mielőtt eldönthette volna, mitévő legyen, egy másik, kissé rekedt hang szólította meg.
— Nincs mitől félned, Harry. Azért jöttünk, hogy elvigyünk innen.
Harry szíve nagyot dobbant. Ezt a hangot is felismerte, pedig már több mint egy éve nem hallotta.
— Lupin professzor? — kérdezte hitetlenkedve. — Maga az?
— Miért álldogálunk a sötétben? — csendült most egy harmadik, teljesen ismeretlen, női hang. — Lumos!
Kigyulladt egy varázspálca hegye, és a mágikus fény megvilágította az előszobát. Harry pislogni kezdett. Az odalent álló emberek a lépcső aljánál csoportosultak, és valamennyien roppant nagy érdeklődéssel nézték őt. Egyesek még a nyakukat is nyújtogatták, hogy jobban lássák.
Remus Lupin állt a legközelebb Harryhez. Fiatal kora ellenére kimerült, beteg ember benyomását keltette; sokkal több ősz hajszála volt, mint mikor Harry utoljára látta, s talárja is foltosabb volt, mint régen. Viszont széles mosollyal nézett Harryre, aki zavarodottsága ellenére igyekezett viszonozni a mosolyt.
— Ó, pontosan olyan, amilyennek képzeltem — mondta az égő pálcát tartó boszorkány. Ő tűnt a legfiatalabbnak a csoportban; sápadt, szív alakú arca volt, csillogó fekete szeme és harsánylila tüskehaja. — Szervusz, Harry!
— Igazad volt, Remus — szólalt meg a lépcsőtől legtávolabb álló, arany fülkarikás, kopasz, fekete bőrű varázsló. Mély hangon, komótos lassúsággal beszélt. — Tényleg James szakasztott mása.
— De a szeme Lilyé — tette hozzá egy sípoló hangú, ősz varázsló, szintén a hátsó sorból.
Rémszem Mordon, akinek hosszú, csimbókos haja volt és egy nagy darab hiányzott az orrából, gyanakodva méregette Harryt felemás szemével. Egyik szeme gombszerű és fekete volt, a másik nagy, kerek és acélkék — ez utóbbi volt az a mágikus érzékszerv, amivel Mordon átlátott falakon, ajtókon, sőt a saját fején is.
— Biztos vagy benne, hogy ő az, Lupin? — dörmögte Rémszem. — Jól kinézünk, ha ott derül ki, hogy ez valami halálfaló, aki a gyerek bőrébe bújt. Kérdeznünk kéne tőle valamit, amit csak az igazi Potter tudhat. Vagy van valakinél Veritaserum?
— Milyen alakban jelenik meg a patrónusod, Harry? — kérdezte Lupin.
— Szarvas alakjában — felelte szorongva Harry.
— Ő az, Rémszem — bólintott Lupin.
Harrynek szinte bizsergett a bőre a rá szegeződő tekintetektől. Lassan lesétált a lépcsőn, s menet közben farmerja farzsebébe dugta a pálcáját.
— Soha ne tedd oda a pálcát, fiam! — reccsent rá Mordon. — Mi lesz, ha meggyullad? Náladnál jobb varázslók is elvesztették már a feneküket!
— Kit ismersz, aki elvesztette a fenekét? — érdeklődött a lila hajú boszorkány.
— Nem az a fontos, hanem az, hogy a pálca nem a farzsebbe való! — felelte ingerült legyintéssel Rémszem. — Ez a biztonságos pálcakezelés egyik alapszabálya, csak ma már senki se veszi komolyan. — Bicegve elindult a konyha felé. — Ne hidd, hogy nem láttam! — tette hozzá, mikor a boszorkány vigyorogva megcsóválta a fejét.
Lupin kezet rázott Harryvel.
— Hogy vagy? — kérdezte, a fiú arcát fürkészve.
— Hát… jól.
Harry el se merte hinni, ami történt. Négy hétig semmi, egy szó se arról, hogy bárki ki akarná szabadítani őt a Privet Drive-ról, aztán egyszerre egy egész varázslócsapat toppan be a házba, mégpedig olyan természetességgel, mintha egy vacsorameghívásnak tennének eleget. Harry a Lupin mögött álló emberekre pillantott; azok még mindig meredten nézték őt. Hirtelen zavarni kezdte, hogy négy napja nem fésülködött.
— Még jó… még szerencse, hogy Dursleyék nincsenek itthon — motyogta.
— Szerencse? Kacagnom kell! — nevetett a lila hajú boszorkány.
— Én csaltam el őket, hogy ne legyenek útban. A mugliposta hozott nekik egy levelet, amiből értesültek róla, hogy bekerültek az Országos Kiskertigyep Szépségverseny döntősei közé. Most épp úton vannak a díjkiosztásra… legalábbis ők azt hiszik.
Harry elképzelte, milyen képet vág majd Vernon bácsi, mikor rádöbben, hogy az Országos Kiskertigyep Szépségverseny csak mese.
— Akkor hát elmegyünk? — kérdezte. — Mikor?
— Hamarosan — bólintott Lupin. — Csak megvárjuk a jelet.
— És hova megyünk? Az Odúba? — érdeklődött reménykedve Harry.
— Nem, nem az Odúba megyünk.
Lupin intett Harrynek, hogy menjenek be a konyhába. A varázslók kis csapata követte őket, továbbra is nagy szemeket meresztve Harryre.
— Az Odú nem biztonságos. Egy felderíthetetlen helyen rendeztünk be főhadiszállást. Eltartott egy darabig…
Rémszem Mordon a konyhaasztalánál ült, és időről időre meghúzott egy laposüveget. Közben varázsszeme szüntelenül pörgött-forgott, letapogatva Dursleyék számos modern konyhai készülékét.
— Ő Alastor Mordon, Harry — folytatta Lupin, és Mordonra mutatott.
— Igen, tudom — bólintott zavartan Harry. Furcsa érzés volt, hogy bemutatnak neki valakit, akit elvileg már egy éve ismer.
— Ő Nymphadora…
— Semmi Nymphadora, Remus! — tiltakozott a fiatal boszorkány.
— Tonks a nevem.
— Nymphadora Tonks, aki titkolni óhajtja a keresztnevét — fejezte be Lupin.
— Te is titkolnád, ha anyád Nymphadorának keresztelt volna — dörmögte Tonks.
— Ő ott Kingsley Shacklebolt. — Lupin most a magas, fekete bőrű varázslóra mutatott, aki udvariasan meghajolt. — Elphias Doge. — A sípoló hangú varázsló biccentett. — Dedalus Diggle…
— Mi már találkoztunk — cincogta Diggle, és izgalmában elejtette lila cilinderét.
— Emmeline Vance. — Egy smaragdzöld sálas, méltóságteljes tartású boszorkány felszegte a fejét. — Sturgis Podmore. — Egy szalmaszín hajú, szögletes állú varázsló rákacsintott Harryre. — És Hestia Jones. — A kenyérpirító mellől egy pirospozsgás, fekete hajú boszorkány integetett Harrynek.
Harry zavartan biccentett minden egyes név gazdája felé. Azt kívánta, bár valami mást néznének végre, nem őt; úgy érezte, mintha váratlanul belökték volna egy fényárban úszó színpadra. Azon is csodálkozott, hogy ilyen népes csapat jelent meg a Privet Drive-on.
Lupin mintha kitalálta volna a gondolatát.
— Meglepően sokan jelentkeztek a feladatra, hogy eljönnek érted — szólt, s kissé megrándult a szája sarka.
— Minél többen vagyunk, annál jobb — dörmögte Mordon. — Mi vagyunk a testőrgárdád, Potter.
— Ha biztonságos lesz elindulnunk, jelet kapunk — magyarázta Lupin, és kinézett a konyhaablakon. — Körülbelül tizenöt percünk lehet.
— Milyen tiszta népek ezek a muglik — jegyezte meg a Tonks nevű boszorkány, aki már egy ideje nagy érdeklődéssel szemlélte a konyha berendezését. — Az apám mugli születésű, mégis egy rendetlen disznó. Gondolom, ahány ház, annyi szokás, ahogy a varázslóknál is.
— Hát igen… — motyogta Harry, majd ismét Lupinhoz fordult. — Senki nem mondott nekem semmit. Mi történt időközben? Mit csinál Vol…
A varázslók és boszorkányok közül többen sziszegni kezdtek. Dedalus Diggle megint elejtette a kalapját, Mordon pedig ráreccsent Harryre:
— Hallgass!
— Mi a baj? — értetlenkedett Harry.
— Itt nem beszélünk semmiről. Túl kockázatos — felelte Mordon, Harryre irányítva kisebbik szemét. A másik továbbra is a mennyezetet nézte. — A ménkűbe! — tette hozzá bosszúsan, és megfogta a varázsszemet. — Folyton beragad, mióta az a kurafi viselte.
Azzal húzni kezdte a szemet, ami végül undok, cuppanó hang kíséretében kiugrott üregéből.
— Nem gondolod, hogy undorító, amit csinálsz, Rémszem? — kérdezte csevegő hangon Tonks.
— Légy szíves, hozz egy pohár vizet, Harry! — szólt Mordon.
Harry a mosogatógéphez lépett. Elővett belőle egy tiszta poharat, és a csapnál megtöltötte vízzel. A varázslócsapat tagjai minden mozdulatát figyelemmel kísérték, s ez most már kezdte komolyan bosszantani Harryt.
— Kösz — biccentett Mordon, mikor Harry átadta neki a poharat.
Beledobta a varázsszemet a vízbe, és néhányszor megbökdöste ujja hegyével. A szem forogni kezdett, és sorban mindenkit megnézett magának. — Háromszázhatvan fokos látómezőt akarok a visszaúton.
— Hogy megyünk oda, ahova megyünk? — érdeklődött Harry.
— Seprűn — felelte Lupin. — Nincs más megoldás. A hoppanáláshoz túl fiatal vagy, a Hop Hálózatot bizonyára figyelik, regisztrálatlan zsupszkulcsot használni pedig egyenesen életveszélyes lenne.
— Remus azt állítja, jól repülsz — zengett fel Kingsley Shacklebolt basszusa.
— Kiválóan repül — bólintott Lupin, és az órájára nézett. — Ideje összecsomagolnod, Harry. Indulásra készen kell várnunk a jelet.
— Veled megyek segíteni — ajánlkozott vidáman Tonks.
A boszorkány követte Harryt az előszobába, majd fel a lépcsőn, és közben kíváncsian nézelődött.
— Fura hely ez — jegyezte meg. — Mintha egy kicsit túl tiszta lenne. Természetellenesen tiszta. Ó, ez mindjárt más! — tette hozzá felderülve, mikor beléptek Harry szobájába, és a fiú felkapcsolta a villanyt.
Tény, hogy a szoba nagyságrendekkel rendetlenebb és piszkosabb volt, mint a ház összes többi része. Négynapos, igen rossz hangulatban eltöltött szobafogsága idején Harry nemigen ügyelt a rendre; a könyvek, amelyeket egyenként fellapozott majd rögtön félredobott, szanaszét hevertek a szobában; Hedvig ketrece már erősen tisztításra szorult, amint arról a szobában terjengő szag is árulkodott. Az iskolai láda kitárva állt, s alig több mugliruha és varázslótalár volt beledobálva, mint amennyi a földön feküdt körülötte.
Harry hozzálátott, hogy összeszedje és a ládába hajigálja a könyveket. Tonks megállt a nyitott szekrény előtt, és az ajtó belsejére szerelt tükörben kritikus szemmel vizsgálgatni kezdte saját külsejét.
— Mégse hiszem, hogy a lila jól áll nekem — szólt tűnődve, és meghúzogatta tüskehaját. — Mit gondolsz? Nem soványít nagyon?
Harry rápislogott a boszorkányra a Nagy-Britannia és Írország kviddicscsapatai fölött.
— Hát…
— De bizony, girnyónak tűnök tőle — válaszolta meg saját kérdését Tonks. Azzal összeráncolta a szemöldökét, és behunyta szemét, mintha fel akarna idézni valamit. Egy szempillantás múlva haja már bugyirózsaszín volt.
— Ezt meg hogy csinálta? — kérdezte szájtátva Harry.
— Metamorfmágus vagyok — felelte Tonks, miközben a fejét forgatta, hogy minden irányból megvizsgálja új haját. — Ez azt jelenti, hogy tetszőlegesen tudom változtatni a külsőmet — tette hozzá, miután meglátta a tükörben Harry értetlen arcát. — Ilyennek születtem. Nagyon jó volt, az aurorkiképzésen tanulás nélkül is mindig jelest kaptam rejtőzés és álcázásból.
— Maga auror? — kérdezte ámulva Harry. A sötétvarázsló-vadászás volt ugyanis az egyetlen munka, amit el tudott képzelni magának a Roxfort utáni időkre.
— Igen — felelte büszkén Tonks. — Kingsley is az, de ő kicsit magasabb rangú. Én még csak egy éve tettem le a vizsgát. Majdnem megbuktam lopakodás és nyomkövetésből. Nagyon ügyetlen vagyok. Biztos hallottad, hogy eltörtem egy tányért, mikor megérkeztünk.
Harry felegyenesedett, és egyszerre teljesen megfeledkezett a csomagolásról.
— Meg lehet tanulni a metamorf mágiát? — kérdezte kíváncsian.
Tonks felnevetett, majd tekintetével megkereste a villám alakú heget Harry homlokán.
— Néha örülnél, ha el tudnád rejteni a sebhelyedet, mi?
— Hát igen… — motyogta Harry, és elfordult. Nem szerette, ha a sebhelyét bámulják.
— Attól tartok, te csak a körülményes módszert tanulhatod meg folytatta Tonks. — A metamorfmágus ritka madár. Erre születni kell. A legtöbb varázslónak pálcát vagy bájitalt kell használnia, ha meg akarja változtatni a külsejét. No, de ne tétlenkedjünk, Harry, elvégre csomagolni jöttünk — tette hozzá fejcsóválva, és körülnézett a rendetlen szobában.
— Persze… persze — bólogatott Harry, és gyorsan felkapott néhány könyvet.
— Ne butáskodj, van ennek egyszerűbb módja is. — Pakolás! — rikkantotta Tonks, és széles mozdulatot tett maga körül pálcájával.
A könyvek, a ruhák, a teleszkóp és a mérleg mind felemelkedtek a levegőbe, majd összevissza a ládába potyogtak.
— Nem éppen tökéletes… — jegyezte meg Tonks, miután a ládához lépett és megszemlélte a tárgyak kaotikus halmazát. — Anyám tudja, hogyan kell szép rendben bevarázsolni a dolgokat — neki még a zoknik is összepárosodnak — de képtelen vagyok megtanulni, hogyan csinálja. Valami pöccintés a titka…
Reménykedve megpöccintette pálcáját. Harry egyik zoknija erőtlenül felemelkedett, aztán visszahanyatlott a kupac tetejére.
— Annyi baj legyen — legyintett Tonks, és bezárta a ládát. — Az a lényeg, hogy minden benne van. Azt se ártana kitakarítani egy kicsit — bökött rá Hedvig ketrecére. — Suvickus!
A ketrecről eltűnt néhány toll és egy-két bagolypotyadék.
— Már így is jobb egy kicsit. Ezekkel a háztartási bűbájokkal mindig is bajban voltam. Na jó… Minden megvan? Üst? Seprű? Ejha! Egy Tűzvillám?
Tonksnak elkerekedett a szeme, mikor megpillantotta a seprűt.
Sirius ajándékozta Harrynek ezt a nemzetközi csúcsmodell sporteszközt, s ő úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére.
— Én meg még mindig egy kettő-hatvanas Kométával járok — irigykedett Tonks. — Hát, ez van… Pálca a farzsebben? Fenék megvan még? Oké, akkor indulás. Locomotor láda.
Harry ládája kissé felemelkedett a földről. Tonks egyik kezében Hedvig kalitkáját fogta, a másikban pálcáját, amivel a lebegő ládát terelgette maga előtt. Ilyen módon kiment a szobából, és lesétált a lépcsőn. Harry seprűjével a kezében követte.
Odalent időközben Mordon visszatette mágikus szemét, ami most, megtisztított állapotában szédült iramban pörgött. Kingsley Shacklebolt és Sturgis Podmore a mikrohullámú sütőt tanulmányozták, Hestia Jones pedig könnyesre nevette magát egy krumplipucolón, amit az egyik fiókban talált. Lupin épp lepecsételt egy Dursleyéknak címzett levelet. Mikor Tonks és Harry beléptek a konyhába, felpillantott rájuk.
— Remek! — bólintott. — Ha jól sejtem, még körülbelül egy percünk van. Ki kellene mennünk a kertbe, hogy annyival is előrébb legyünk. Harry, írtam egy levelet a nagynénédéknek, hogy ne aggódjanak…
— Nem fognak… — dörmögte Harry.
— …hogy nincs semmi bajod…
— Szomorúak lesznek.
— …és hogy jövő nyáron viszontlátnak.
— Ahhoz nem ragaszkodom.
Lupin elmosolyodott a megjegyzésen.
— Gyere ide, fiam! — recsegte Mordon, és magához intette Harryt. — Kiábrándítalak téged.
— Hogyan? — kérdezte nyugtalanul Harry.
— Kiábrándító bűbájjal — felelte Mordon, és felemelte pálcáját. — Lupin mondta, hogy van láthatatlanná tévő köpenyed, de azt repülés közben nem tudod tökéletesen használni. Ez jobban elrejt. Lássuk csak…
Mordon pálcájával nagyot koppintott Harry feje búbjára. Harrynek az az érzése támadt, mintha tojást törtek volna szét a fején: hűvös patakokban csordogált valami a homlokán, a tarkóján, a nyakán, majd az egész testén.
— Szép volt, Rémszem — szólt elismerően Tonks, és Harry mellkasára meredt.
Harry is lenézett saját testére, de egészen mást látott, mint amihez hozzászokott. Teste nem vált láthatatlanná, csupán felvette a mögötte lévő konyhabútor színét és mintáját. Harry kaméleonemberré változott.
— Gyerünk! — szólt Mordon, és pálcájával kinyitotta a hátsó ajtó zárját.
A csapat kivonult Vernon bácsi ápolt gyepére.
— Tiszta az idő — szólt Mordon, miután varázsszeme felmérte a csillagos eget. — Pedig jól jönne néhány felhő. Jól van, figyelj! — reccsent rá Harryre. — Zárt alakzatban fogunk haladni. Tonks repül előtted, maradj szorosan a nyomában. Lupin alulról fedez, én mögötted leszek. A többiek köröznek körülöttünk. Az alakzatot megbontani vészhelyzetben is tilos. Ha valamelyikünk meghal…
— Ez előfordulhat? — kérdezte aggódva Harry, de Mordon nem méltatta válaszra.
— …a többiek továbbrepülnek, nem állnak meg, nem bontják fel az alakzatot. Ha mindnyájunkat kilőnek, és egyedül maradsz, Harry, a második gárda veszi át a helyünket. Repülj tovább keletnek, és fogadnak majd.
— Fékezd az optimizmusodat, Rémszem! — szólt Tonks, miközben beszíjazta Harry ládáját és Hedvig kalitkáját a seprűjén lógó hámba. — A végén még elhiteted Harryvel, hogy vicc ez az egész.
— Csak elmondtam a gyereknek a tervet — recsegte Mordon. — Az a dolgunk, hogy sértetlenül eljuttassuk őt a főhadiszállásra. Ha közben fűbe harapunk…
— Senki nem fog fűbe harapni! — zendült Kingsley Shacklebolt megnyugtató basszusa.
— Seprűre mindenki, ott az első jelzés! — szólt szigorúan Lupin, és az égre mutatott.
Messze a magasban piros pontok gyulladtak a csillagok között.
Harry nyomban felismerte őket: varázspálcából származó szikrák voltak. Átvetette jobb lábát a Tűzvillám fölött, és erősen megmarkolta a nyelet. A seprű finoman remegni kezdett — bizonyára izgatottan várta, hogy hosszú idő után ismét a levegőbe emelkedhessen.
— Második jelzés! Indulunk! — harsogta Lupin, mikor újabb szikrák — ezúttal zöldek — tűntek fel a magasban.
Harry teljes erőből elrugaszkodott a földtől. Élvezte, hogy az arcába csap a hűvös éjszakai levegő. A Privet Drive és környéke másodpercek alatt sötétzöld-fekete foltmintás szőnyeggé zsugorodott, s a szél minden aggodalmat és kínzó gondolatot kifújt Harry fejéből. Úgy érezte, menten felrobban a szíve az örömtől; újra repülhet, valóra vált, amiről egész nyáron álmodozott: maga mögött hagyja a Privet Drive-ot, hazatér… Néhány gyönyörű pillanat erejéig minden gondja jelentéktelen semmiséggé törpült a végtelen, csillagos ég ölelésében.
— Élesen balra, élesen balra, egy mugli nézi az eget! — kiabálta hátulról Mordon. Tonks bekanyarodott, s Harry árnyékként követte; közben a ládáját nézte, ami veszélyesen kilengett a boszorkány seprűjén. — Magasabbra kell emelkednünk… mehet még negyed mérföld!
Harrynek elkezdett könnyezni a szeme a hideg menetszéltől.
A seprűs csapat meredeken emelkedett, s a lenti világból hamarosan nem látszott más, csak sok-sok, gombostűfejnyi fénypont: az autók fényszórói és az utcalámpák. Dursleyék mostanában igyekezhetnek haza üres házukba… Biztosan dúlnak-fúlnak a nem létező gyepszépségverseny miatt… Harry harsányan felnevetett a gondolatra, de hangját elnyelte a zúgó szél, a talárok csattogása és a ládát tartó hám szíjainak nyekergése. Harry egy álló hónapja nem érzett ennyi életörömöt magában.
— Kitérés dél felé! — kiáltotta Rémszem. — Városhoz közeledünk!
A csapat elkanyarodott jobbra, hogy ne repüljenek át egy nagy, csillogó fénypókháló fölött.
— Irány délkelet, emelkedés! — hangzott Mordon következő utasítása. — Alacsony felhőt látok, abban elrejtőzhetünk!
— Nem repülünk át felhőkön! — fakadt ki dühösen Tonks. — Nem akarunk csuromvizesek lenni, Rémszem!
Harry mélyen egyetértett a boszorkánnyal. Teljesen átfagyott mindkét keze, és egész testében reszketett a hidegtől — már bánta, hogy indulás előtt nem húzott kabátot.
A továbbiakban is időnként irányt változtattak Rémszem utasításai szerint. Harry résnyire szűkítette a szemét a jéghideg szél miatt, ami már a fülét is kikezdte. Életében csak egyszer fázott ennyire repülés közben: a Hugrabug elleni kviddicsmeccsen, harmadéves korában, amikor viharban kellett játszaniuk. A testőrgárda tagjai folyamatosan köröztek körülötte, akár egy csapat óriási ragadozó madár. Már elvesztette az időérzékét; fogalma sem volt, mióta vannak úton, de úgy érezte, legalább egy órája.
— Irány délnyugat! — recsegte Mordon. — Kikerüljük az autópályát!
Harry annyira átfázott, hogy vágyakozva gondolt a mélyben araszoló autók kényelmes, meleg utasterére. De mégjobb lenne, gondolta, hop-porral utazni… Bár a pörgés a kandallókban nem túl kellemes, viszont a lángok legalább melegítenék…
Kingsley Shacklebolt emelkedett be Harry mellé; tar feje és fülkarikája megcsillant a holdfényben… Aztán Emmeline Vance jelent meg; ő a kezében tartotta pálcáját, és szüntelenül a láthatárt kémlelte… Majd tovább emelkedett, és Sturgis Podmore vette át a helyét…
— Visszafelé is kellene repülnünk egy kicsit, hogy lássuk, követ-e valaki! — kiabálta Mordon.
— Teljesen elment az eszed, Rémszem!? — ordított hátra Tonks. — Egytől egyig hozzáfagytunk a seprűhöz! Ha állandóan vargabetűket teszünk, a jövő héten se érünk oda!
— Kezdjük meg az ereszkedést! — harsant Lupin hangja. — Harry, kövesd Tonksot!
Harry így is tett, kissé mélyebbre fordította seprűje nyelét. Az eddigi legnagyobb lámpaerdő felé közeledtek. Odalent végeláthatatlan területen csomókba, vonalakba és hálókba rendeződött fények váltakoztak kivilágítatlan, éjsötét foltokkal. Ahogy csökkent a magasság, Harry szeme előtt lassan kibontakoztak a részletek is: a fényszórók, az utcai lámpák, aztán a kémények és a tetőantennák. Már nagyon vágyott rá, hogy végre szilárd talajt érezzen a talpa alatt, bár úgy érezte, hogy valakinek le kell majd olvasztania őt a seprűjéről.
— Megérkeztünk! — rikkantotta Tonks, és néhány másodperc múlva valóban talajt fogott.
Harry a boszorkány háta mögött ért földet. Gondozatlan fűvel benőtt kis tér közepén álltak. Mire Harry lekászálódott a seprűjéről, Tonks már a ládát rögzítő szíjakat oldozta. Harry dideregve körülnézett. A környező házak sötét homlokzataikkal cseppet sem voltak bizalomgerjesztők. Az utcalámpák fényében törött ablakok sejlettek fel, sok ajtóról hámlott a festék, és nem egy bejárati lépcső előtt halmokban állt a szemét.
— Hol vagyunk? — kérdezte Harry, de Lupin leintette.
— Türelem.
Mordon ügyetlenül kotorászott a köpönyegében átfagyott kezével.
— Megvan — dörmögte végül. A magasba emelt egy ezüst öngyújtónak tűnő tárgyat, és kattintott vele.
A legközelebbi utcalámpa halk pukkanással kialudt. Egy újabb kattintásra a következő lámpa is elsötétedett. Mordon addig ismételte a műveletet, amíg nem maradt körülöttük más fényforrás, csak a lefüggönyözött ablakok és a holdsarló az égen.
— Dumbledore-tól kértem kölcsön — recsegte Mordon, és zsebre dugta az önoltót. — Most már hiába leskelődnek a muglik. No gyerünk, egy-kettő!
Karon fogta Harryt, és átkísérte őt az úttest túloldalára. Lupin és Tonks haladtak mögöttük — ketten cipelték Harry ládáját. A gárda többi tagja felemelt pálcával fedezte a menetet.
A legközelebbi ház felső ablakán egy zeneszám tompa basszusa dübörgött ki. A lógó kapu mögött álló kiszakadt zsákok rothadó szemét szúrós bűzét árasztották.
— Tessék — morogta Rémszem. Egy darab pergament nyújtott Harry kiábrándított keze felé, és odatartotta égő hegyű pálcáját is, hogy megvilágítsa az írást. — Gyorsan olvasd el, és jegyezd meg!
Harry a pergamenre nézett. A szálkás betűk ismerősnek tűntek.
A lapon ennyi állt:
A Főnix Rendjének főhadiszállása a londoni Grimmauld tér 12. szám alatt található.