— Mi az a Főnix… — kezdte Harry.
— Ne itt, fiam! — vágott a szavába Mordon. — Majd a házban!
A varázsló kivette a pergamenlapot Harry kezéből, pálcája lángjával meggyújtotta, és eldobta.
Harry újra szemügyre vette a közeli házakat. A tizenegyes szám előtt álltak; balra a tízes számú ház emelkedett, jobbra viszont rögtön a tizenhármas.
— De hát hol van a…
— Idézd fel magadban, amit az imént olvastál! — szólt halkan Lupin.
Harry engedelmesen felmondta magában a szöveget, s mire a címhez ért, a tizenegyes és a tizenhármas ház között már fel is bukkant a semmiből egy viharvert kapu, egy piszkos homlokzat és néhány sötét ablak alatt. Olyan volt, mintha két ház között sebtében felfújtak volna ott egy gumiépületet, s az félretolta volna szomszédait, hogy helyet szorítson magának. Harry tátott szájjal bámulta a csodát. A hangfalak a tizenegyes számú házban zavartalanul tovább dübörögtek. A jelek szerint az ott lakó muglik semmit nem érzékeltek a történtekből.
— Gyorsan, befelé! — recsegte Mordon, és hátba bökte Harryt.
Harry felkapaszkodott az ódon kőlépcsőn, és rámeredt a kopott, fekete bejárati ajtóra. Azon kulcslyuknak, levélrésnek nyoma sem volt; csak egy tekergő kígyót mintázó, ezüstkopogtató díszelgett rajta.
Lupin előhúzta pálcáját, és rákoppintott vele az ajtóra. Harry fémes kattanások egész sorát hallotta, majd mintha lánc csördült volna. Végül az ajtó nyikorogva kitárult.
— Befelé, Harry, gyorsan — suttogta Lupin — de csak néhány lépést menj, és ne nyúlj semmihez!
Harry átlépte a küszöböt, és megállt a sötét előszobában. Doh, por és rothadás — ezek a szagok fogadták. A ház lakatlannak tűnt.
Harry hátranézett a többiekre, akik sorban követték. Lupin és Tonks hozták a ládát meg Hedvig kalickáját. Mordon megállt a küszöbön, és kieresztette az önoltóból az utcai lámpák fénygömbjeit.
Azok visszaröppentek eredeti helyükre, s a téren ismét narancssárga fény áradt szét. Mikor aztán Rémszem belépett a házba és becsukta maga mögött az ajtót, az előszobában vaksötét lett.
— Így ni.
Mordon nagyot koppintott pálcájával Harry fejére, aki ezúttal úgy érezte, mintha forró folyadék csordogálna a testén. Gyanította, hogy most szűnik meg a kiábrándító bűbáj hatása.
— Mindenki maradjon nyugton, amíg lámpát nem gyújtok — suttogta Mordon.
A többiek fojtott hangú beszéde nyugtalansággal töltötte el Harryt: olyan érzése támadt, mintha egy haldokló házában lenne.
Halk, sziszegő neszt hallott, és a következő pillanatban ósdi gázlámpák sora gyulladt ki az előszobában. Pislákoló fényük folyosószerűen hosszú, nyomasztó hangulatú helyiséget világított meg: a falakat hámló tapéta borította, a padlón foszlóssá kopott futószőnyeg nyúlt el, a mennyezetről pókhálós, fényevesztett csillár lógott alá, kétoldalt pedig megszürkült, ferdén lógó festmények sorakoztak. Harry apró lábak kaparászását hallotta a padlószegély mögül.
Csakúgy, mint a kopogtató, a csillár és a rozoga előszobai asztalkán álló kandeláberek is kígyóalakot mintáztak.
Egyszer csak sietős lépteket hallottak, majd az előszoba végén nyíló ajtóban megjelent Mrs. Weasley. Örömtől sugárzó arccal sietett az érkezők felé, de Harry nyomban észrevette, hogy soványabb és sápadtabb, mint legutóbbi találkozásukkor volt.
— Jaj, Harry drágám, de örülök, hogy itt vagy! — suttogta Mrs. Weasley. Előbb bordaropogtató ölelésben részesítette Harryt, azután eltartotta őt magától, hogy jobban szemügyre vegye. — Milyen sovány vagy! Na, várj csak, majd én felhizlallak… De a mai vacsorára sajnos még egy kicsit várnod kell.
Azzal a népes kíséret tagjaihoz fordult, és sürgetően odasúgta nekik:
— Nemrég érkezett meg. A tanácskozás már elkezdődött.
A Harry mögött álló varázslók érdeklődő és izgatott sustorgással fogadták a hírt. Egyenként elindultak az ajtó felé, amin Mrs. Weasley az imént kijött. Harry követni akarta Lupint, de Mrs. Weasley visszatartotta.
— Nem, Harry, a tanácskozáson csak a rend tagjai vehetnek részt. Ron és Hermione fent vannak az emeleten. Menj fel hozzájuk, beszélgessetek, és ha vége a tanácskozásnak, majd vacsorázunk. Az előszobában pedig csak halkan beszélj — tette hozzá suttogva.
— Miért?
— Addig jó, amíg minden alszik.
— Hogyhogy…?
— Majd később megmagyarázom, most mennem kell a tanácskozásra… De azért még megmutatom a szobádat.
Mrs. Weasley ajkára szorította mutatóujját, és lábujjhegyen elindult az előszobában. Harry követte. Elhaladtak egy hosszú, molyrágta függöny előtt — Harry gyanította, hogy egy ajtót takarhat majd miután kikerültek egy jókora esernyőtartót, ami vélhetően egy troll levágott lábából készült, elindultak felfelé a sötét lépcsőn, amelynek aljában fatáblákra szögezett, zsugorított fejek sorakoztak a falon. Harry szemügyre vette a trófeákat, és házimanófejekre ismert bennük. Furcsamód mindegyiknek olyan turcsi orra volt, mintha malacok lennének.
Harry döbbenete lépésről lépésre nőtt. Mi a ménkűt keresnek ebben a házban, ami olyan, mintha a legsötétebb sötét varázslóé lenne?
— Mrs. Weasley, miért épp…
— Ron és Hermione majd elmondja, drágám — suttogta az asszony. — Nekem most tényleg vissza kell mennem. — Közben felértek a második emeletre. — A jobb oldali szoba a tiétek, Ronnal. Majd felszólok, ha végeztünk.
Azzal sarkon fordult, és lesietett a lépcsőn.
Harry elfordította a kígyófejet mintázó ajtógombot, és benyitott a szobába.
Magas mennyezetű, nyomasztóan sötét, két ággyal felszerelt helyiség tárult fel előtte. Több részletet nem volt ideje megfigyelni: egyszerre hangos csiripelést hallott, amit még hangosabb sikítás követett, s a következő pillanatban mindent eltakart előle egy bozótszerű hajzuhatag. Hermione úgy vetette a nyakába magát, hogy kis híján ledöntötte a lábáról, Ron aprócska baglya, Pulipinty pedig szédítő röpködésbe kezdett kettejük feje körül.
— Harry! Itt van, Ron! Megjött Harry! Nem is hallottuk, mikor megérkeztél! Hogy vagy? Ugye, jól? Ugye, nincs semmi baj? Nagyon dühös vagy ránk? Biztos… Tudom, hogy idegesítők voltak a leveleink, de nem írhattunk meg semmit. Meg kellett ígérnünk Dumbledore-nak, hogy hallgatunk. Jaj, annyi mindent el kell mondanunk, és neked is mesélned kell… A dementorok! Mikor hallottuk, te jó ég… Na és az a fegyelmi tárgyalás! Egyszerűen nevetséges. Utánanéztem, nem csaphatnak ki, képtelenség, van egy olyan kitétel a kiskorúak bűbájgyakorlását korlátozó rendeletben, ami életveszély esetén megengedi a varázslást…
— Hagyd levegőt venni, Hermione! — szólt vigyorogva Ron, és becsukta az ajtót Harry mögött. Úgy tűnt, mintha egyetlen hónap alatt több centimétert nőtt volna a fiú; soványabb is volt, mint annak előtte, de nagy orra, tűzvörös haja és szeplős képe szemernyit se változott.
Hermione kiengedte öleléséből Harryt. Folytatta volna monológját, de ekkor valami nagy, fehér dolog halk suhogással elindult a sötét ruhásszekrény teteje felől, és rárepült Harry vállára.
— Hedvig!
A hóbagoly összecsattintotta csőrét, majd kedveskedve megcsipkedte Harry fülét. Cserébe egy hátsimogatást kapott.
— Teljesen meg volt kergülve — mesélte fejcsóválva Ron. — Miután meghozta az utolsó leveledet, sebesre csipkedett minket… Nézd meg!
Megmutatta Harrynek jobb keze mutatóujját, amin félig begyógyult, de jól láthatóan mély seb éktelenkedett.
— Ja persze… — dörmögte Harry. — Ne haragudj, de tudod, nagyon számítottam a válaszotokra…
— Hidd el, hogy szívesen megírtunk volna mindent — csóválta a fejét Ron. — Hermione tiszta ideg volt, folyton azt hajtogatta, hogy ki fogsz borulni, ha nem hallasz senkitől semmit, de Dumbledore…
— Megígértette veletek, hogy hallgattok — bólintott Harry. — Tudom, Hermione már mondta.
A melegség, ami barátai láttán elöntötte a lelkét, most elapadt, és jeges, gyomorszorító érzésnek adta át a helyét. Egy álló hónapig sóvárgott Ron és Hermione után, s most hirtelen mégis azt kívánta, bár ne is szólnának hozzá. A kínos csöndben gépiesen simogatta Hedviget, és elfordította fejét, hogy ne kelljen barátaira néznie.
— Ezt tartotta a legjobb megoldásnak — motyogta Hermione. — Mármint Dumbledore.
— Aha…
Harry észrevette, hogy Hermione ujján is ott van Hedvig csőrének nyoma — és a legkevésbé se sajnálta érte a lányt.
— Szerintem úgy gondolta, hogy a muglik között vagy a legnagyobb biztonságban — jegyezte meg Ron.
Harry felvonta a szemöldökét.
— Ez érdekes. Titeket is támadtak meg dementorok a nyáron?
— Nem, de… De hát épp ezért állította rád a Főnix Rendjének a tagjait… hogy vigyázzanak rád…
Harrynek olyan érzés támadt a hasában, mint mikor az ember ledöccen egy lépcsőn, amire nem számított. Szóval rajta kívül mindenki tudta, hogy kémkednek utána!
— Úgy tűnik, nem nagyon vált be a módszer — jegyezte meg, a tőle telhető legnyugodtabb hangon. — Végül is kénytelen voltam egyedül megvédeni magam.
— Dumbledore nagyon dühös volt — suttogta borzongva Hermione. — Ott voltunk, amikor megtudta, hogy Mundungus magadra hagyott téged. Félelmetes volt.
— Én örülök neki, hogy aznap lelépett — mondta hűvösen Harry.
— Különben nem varázsoltam volna, és akkor Dumbledore biztos őszig ott hagyott volna a Privet Drive-on.
— Nem félsz… nem félsz a fegyelmi tárgyalástól? — kérdezte csendesen Hermione.
— Nem — hazudta mogorván Harry, és Hedviggel a vállán elindult, hogy körülnézzen a szobában.
A dohos, sötét helyiség nem sokat javított a hangulatán. A hámló tapétás falak egyhangúságát csupán egy cikornyás keretbe feszített, üres vászon törte meg. Harry fojtott kuncogást vélt hallani, mikor elhaladt előtte.
— Miért volt olyan fontos Dumbledore-nak, hogy ne tudjak semmit? — kérdezte megjátszott közönnyel. — Vagy ezt talán… nem is kérdeztétek tőle?
Felpillantott, és látta, hogy barátai lopva egymásra néznek. „Sejtettük, hogy így fog viselkedni”- ez volt a tekintetükben, s ez a reakció cseppet sem derítette fel Harryt.
— Mondtuk Dumbledore-nak, hogy szeretnénk megírni neked, mi a helyzet — bizonygatta Ron. — Tényleg mondtuk neki. De mostanában nagyon elfoglalt. Összesen kétszer találkoztunk vele, mióta itt vagyunk, és akkor is épp csak egy perce volt számunkra. Meg kellett ígérnünk, hogy nem írunk neked fontos dolgokról, mert a baglyokat eltéríthetik.
— Ha akarja, megtalálta volna a módját, hogy értesítsen — morogta ingerülten Harry. — Gondoljátok, hogy Dumbledore csak bagollyal tud üzenetet küldeni?
Hermione Ronra pillantott, majd így szólt:
— Erre én is gondoltam. Dumbledore nem akarta, hogy bármit is tudj.
— Lehet, hogy nem bízik bennem — mondta Harry, barátai arcát fürkészve.
— Ne beszélj butaságokat… ! — dörmögte feszengve Ron.
— Vagy úgy gondolja, hogy nem tudok vigyázni magamra.
— Dehogy gondolja úgy! — tiltakozott Hermione.
— Akkor miért kellett nekem Dursleyék házában ülnöm, miközben titeket itt mindenbe beavattak? — hadarta egyre növekvő indulattal Harry. — Ti miért tudhattok mindenről? Miért?!
— Nem tudunk mindenről! — vágott vissza Ron. — Anya nem enged be minket a tanácskozásokra, azt mondja, gyerekek vagyunk még…
Harryt azonban már nem érdekelte semmilyen magyarázat. Azon kapta magát, hogy fékezhetetlen dühvel ordít:
— Ó jaj! Nem mehettek be a tanácskozásokra! Szeegénykék… — gúnyolódott. — De itt voltatok a házban! Együtt lehettetek! Én meg egy hónapon át össze voltam zárva Dursleyékkel! Pedig sokkal több dolgot végigcsináltam, mint ti! Ezt Dumbledore is nagyon jól tudja! Ki őrizte meg a bölcsek kövét? Ki intézte el Denemet? Ki mentett meg titeket a dementoroktól…
Harry a barátaira zúdította az összes dühöt és keserűséget, ami egy hónap alatt felgyűlt a lelkében: az elszigeteltség kínját, a fájdalmat, hogy tudatlanságra kárhoztatják, hogy titokban figyelik minden lépését. Az érzések, amelyeket félig-meddig szégyellt, most elemi erővel törtek ki belőle. Hedvig megijedt a kiabálástól, és visszarepült a szekrény tetejére. Pulipinty rémülten csicsergett, és még sebesebben röpködött hármuk feje körül.
— Kinek kellett sárkányokkal, szörnyekkel meg mindenféle undok bestiával kínlódnia? Ki látta Voldemortot visszatérni? Ki szökött meg előle…?!
Ron földbe gyökerezett lábbal állt, Hermione pedig szemlátomást majdnem elsírta magát.
— De miért is kéne megtudnom, mi folyik a mi világunkban? Miért venné bárki a fáradságot, hogy elmondja, mi a helyzet?
— Hidd el, Harry, el akartuk mondani… — védekezett Hermione.
— Nem akarhattátok olyan nagyon, különben küldtetek volna egy baglyot! De meg kellett ígérnetek Dumbledore-nak. És ti szófogadók vagytok.
— Igen…
— Négy hétig a Privet Drive-on kuksoltam, a kukából guberáltam az újságokat, hogy legalább valamit megtudjak…
— Szerettünk volna…
— Biztos jókat röhögtetek rajtam, amíg itt ültetek kettesben…!
— Dehogyis…
— Nagyon sajnáljuk, Harry! — fakadt ki könnyes szemmel Hermione. — Teljesen igazad van, én is tombolnék a helyedben!
Harry zihálva rámeredt a lányra, aztán elfordult két barátjától, és járkálni kezdett a szobában. A szekrény tetején gubbasztó Hedvig mélabúsan huhogott párat, aztán hosszú ideig csak a Harry talpa alatt gyászosan recsegő padlódeszkák törték meg a csendet.
— Különben is, miféle ház ez? — kérdezte dohogva Harry.
— A Főnix Rendjének főhadiszállása — sietett a válasszal Ron.
— Megtudhatnám esetleg, mi az a Főnix Rendje?
— Egy titkos társaság — magyarázta Hermione. — Dumbledore az alapítója és a vezetője. Azokból az emberekből áll, akik régen Tudodki ellen harcoltak.
Harry zsebre dugta a kezét, és megállt.
— Kik a tagjai? — kérdezte.
— Elég sokan…
— Mi legalább húsz emberrel találkoztunk — mondta Ron — de szerintünk többen vannak.
Harry a barátaira meresztette a szemét.
— É…s? — kérdezte élesen.
— Ő… — nézett rá zavartan Ron. — Mit és…
— Voldemort! — csattant fel Harry. Hermione és Ron is összerezzent. — Mit csinál? Mire készül? Hol van? Hogyan próbáljuk megállítani?
— Mondtuk már, hogy a rend tanácskozásaira nem mehetünk be — felelte zavartan Hermione. — Nem tudjuk, pontosan mi a helyzet… De azért sejtünk egy-két dolgot — tette hozzá sietve, mert látta, hogy Harry arca megint elsötétedik.
— Ugyanis Fred és George feltalálták a telefület — magyarázta Ron. — Nagyon hasznos dolog.
— Tele…?
— …fül, igen. Csak az utóbbi időben nem használhattuk, mert anya rajtakapott minket, és nagy cirkuszt csinált. Fredéknek el kellett dugniuk az összeset anya elől. De előtte jó sok beszélgetést kihallgattunk. Megtudtuk, hogy a Rend egyes tagjai ismert halálfalókat figyelnek, szóval követik őket…
— Mások meg további embereket szerveznek be a rendbe — tette hozzá Hermione.
— És vannak, akik őriznek valamit — magyarázta Ron. — Mert hogy folyton őrszolgálatról beszélnek.
— Engem őriztek, nem? — morogta gúnyosan Harry.
— Tényleg… lehet… — felelte felderülő képpel Ron.
Harry sötéten felhorkantott, és megint járkálni kezdett a szobában. Közben mindenfelé nézett, csak Ronra és Hermionéra nem.
— Ha nem vehettetek részt a tanácskozásokon, akkor mit csináltatok? — kérdezte. — Azt írtátok, sok dolgotok van.
— Ez igaz — vágta rá Hermione. — A házat kell takarítanunk. Réges-rég üresen áll, és mindenféle dolog elszaporodott benne. Már tiszta a konyha és a hálószobák többsége. Holnap, azt hiszem, a szalon követke… Ááá!
Két hangos durranás hallatszott, és a szoba közepén feltűnt a semmiből Ron két ikerbátyja, Fred és George. Pulipinty minden eddiginél hisztérikusabban csipogott, és odarepült Hedvig mellé.
— Mikor szoktok már le erről? — fordult Hermione fájdalmas arccal az ikrekhez. Azok ugyanolyan lángvörös hajjal büszkélkedhettek, mint Ron, de zömökebbek voltak öccsüknél.
— Szia, Harry! — köszönt vigyorogva George. — A te dünnyögésedet hallottuk?
— Add ki a mérgedet, ne légy ilyen szégyellős! — mondta Fred, szintén vigyorogva. — Lehet, hogy száz kilométerre innen már nem is hallatszott, amit mondtál.
— Látom, letettétek a hoppanálás vizsgát — jegyezte meg mogorván Harry.
— Kitűnő eredménnyel — felelte Fred, aki egy hosszú, hússzínű zsinegszerűséget tartott a kezében.
— Akár fél percet is veszítettetek volna, ha gyalog jöttök le a lépcsőn — zsörtölődött Ron.
— Az idő — galleon, öcskös — vigyorgott Fred. — Ja igen, Harry: zavarod a vételt… A telefülét — tette hozzá, mikor Harry felvonta a szemöldökét. Felmutatta a hússzínű zsineget, amiről Harry csak most látta, hogy az az ajtó felé kígyózik, és valószínűleg a szobán kívül is folytatódik. — Szeretnénk hallani, miről folyik a szó odalent.
— Csak óvatosan! — figyelmeztette bátyjait Ron. — Ha anya észreveszi, mit csináltok…
— Érdemes kockáztatni, mert ez egy fontos tanácskozás — felelte Fred.
Ekkor kinyílt az ajtó, és megjelent benne egy dús, vörös üstök.
— Szia, Harry! — köszönt vidoran a hajzuhatag gazdája, aki nem volt más, mint Ron húga, Ginny. — Mintha a hangodat hallottam volna.
Ezután az ikrekhez fordult:
— Telefül kilőve. Anya páncélozó bűbájjal kezelte a konyha ajtaját.
— Honnan tudod? — kérdezte lelombozva George.
— Tonks elmondta, miből lehet rájönni — magyarázta Ginny. — Meg kell dobni valamivel az ajtót, és ha nem koppan rajta, akkor az ajtó le van páncélozva. Trágyagránátokat dobáltam le a lépcsőről, és mind leesett az ajtó előtt. Úgyhogy a telefül se tud bemászni a résen.
Fred mélyet sóhajtott.
— Kár. Kíváncsi lettem volna rá, miben sántikál az öreg Piton pajtás.
— Piton…? — kapta fel a fejét Harry. — Ő is itt van?
— Aha. — George halkan becsukta az ajtót, és leült az egyik ágyra. Fred és Ginny követte példáját. — Épp szigorúan titkos jelentést tesz.
— Halálmadár — fintorgott Fred.
— A mi oldalunkon áll — szólt rá szemrehányóan Hermione.
Ron bosszúsan horkantott.
— Attól még halálmadár marad. Mindig úgy néz ránk, mintha fel akarna falni.
— Bill se szereti Pitont — jelentette ki Ginny mindent eldöntő érv gyanánt.
Harry dühe még nem apadt el teljesen, de információéhsége erősebbnek bizonyult tombolási vágyánál. Leült hát a többiekkel szemben az ágyra.
— Bill is itt van? — kérdezte. — Azt hittem, Egyiptomban dolgozik.
— Irodai beosztást kért magának, hogy hazajöhessen, és segíthessen a rendnek — világosította fel Fred. — Azt mondja, hiányoznak neki a jó kis sírok, de… talált magának kárpótlást.
— Micsodát?
— Emlékszel Fleur Delacourra? — vigyorgott George. — Állást vállalt a Gringottsnál, hogy djákorholjá á nyelvet…
— És Bill folyton magánórákat ad neki — kajánkodott Fred.
— Charlie is belépett a rendbe — folytatta George — de ő még mindig Romániában van. Dumbledore minél több külföldi varázslót is be akar szervezni, úgyhogy Charlie a szabadnapjain kapcsolatokat épít ki.
— Azt Percy is csinálhatná, nem? — kérdezte Harry. Tudta, hogy a harmadik Weasley fiú a Mágiaügyi Minisztériumban, ott is a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán dolgozik.
A Weasleyk és Hermione sokatmondó pillantást váltottak.
— Ha jót akarsz, ne emlegesd Percyt a szüleink előtt — szólt sötéten Ron.
— Miért?
— Mert valahányszor elhangzik Percy neve, apa összetöri, ami épp a kezében van, anya meg sírva fakad — felelte Fred.
— Borzasztó — csóválta a fejét Ginny.
— Jó messze esett a fájától — mondta George, tőle szokatlan módon őszinte keserűséggel.
— Miért, mi történt? — kérdezte Harry.
— Percy és apa összevesztek — felelte Fred. — Még soha nem láttam apát olyan dühösnek. Anya szokott mindenkivel kiabálni, nem ő.
— A tanév vége utáni első héten történt — mesélte Ron. — Éppen indulni készültünk ide, amikor Percy hazajött, és elmondta, hogy előléptették.
Harry nagyot nézett.
— Nem mondod komolyan!
Mindig tudta, hogy a harmadik Weasley fiú határtalanul becsvágyó, viszont arra is emlékezett, hogy Percy nem teljesített valami fényesen az első minisztériumi beosztásában. Elkövetett ugyanis egy meglehetősen súlyos hibát: nem jött rá, hogy főnöke Voldemort nagyúr irányítása alatt áll (bár erről a minisztériumban másképp gondolkodtak — szerintük Mr. Kupor megőrült).
— Igen, mi is meglepődtünk — bólogatott George. — Percy elég cikis helyzetbe került Kupor miatt, vizsgálat volt meg minden. Azt mondták, Percynek észre kellett volna vennie, hogy Kupor süsü lett, és riadót kellett volna fújnia. De hát ismeritek Percyt, esze ágában se volt panaszkodni, amikor kiskirálykodhatott Kupor helyett.
— Akkor hogyhogy előléptették?
— Mi is ezt kérdeztük — sietett a folytatással Ron, aki szemlátomást örült, hogy Harry hajlandó normális hangon beszélgetni. — Iszonyúan el volt telve magával, amikor hazajött — mondjuk, kétszer annyira, mint máskor, szóval képzelheted, mennyire… és elmondta apának, hogy felajánlottak neki egy beosztást a miniszteri titkárságon. Gondolj bele: egy éve végzett a Roxfortban, és máris miniszteri almunkatársat csináltak belőle. Biztos azt hitte, hogy apa el lesz ájulva a hírtől.
— De apa nem ájult el — dörmögte Fred.
— Mert? — vonta fel a szemöldökét Harry.
— Azért, kérlek szépen — magyarázta George — mert Caramel el akarja érni, hogy mindenki megszakítsa a kapcsolatot Dumbledore-ral.
— Dumbledore neve mostanában káromkodásnak számít a minisztériumban — bólintott Fred. — Azt hiszik, Dumbledore rosszindulatból terjeszti, hogy Tudodki visszatért.
— Caramel kerek perec megmondta, hogy aki Dumbledore oldalán áll, az szedheti a sátorfáját — folytatta George.
— Az a baj, hogy Caramel apára is gyanakszik, mert tudja, hogy az öreg jóban van Dumbledore-ral. Különben is régóta flúgosnak tartja apát a muglimániája miatt.
— De hát mi köze ehhez Percynek? — értetlenkedett Harry.
— Épp most akarom mondani. Apa szerint Caramel azért vette maga mellé Percyt, mert besúgót akar csinálni belőle. Szóval azt akarja, hogy Percy kémkedjen a családunk és persze Dumbledore után.
Harry halkan füttyentett.
— Percy biztos kiakadt ezen.
Ron keserűen nevetett.
— Teljesen elszállt az agya. Azt mondta… Egy csomó szörnyű dolgot mondott. Hogy mióta a minisztériumban dolgozik, egyfolytában ő issza meg a levét annak, hogy apa milyen. Hogy apának nincsenek ambíciói, és azért vagyunk ilyen… érted… hogy azért nincs túl sok pénzünk.
— Micsoda? — hördült fel Harry. Ginny úgy fújt, mint egy dühös macska.
— Bizony — bólintott szomorúan Ron. — De még ennél is tovább ment. Azt mondta, apa bolond, mert Dumbledore-ral tart, és hogy Dumbledore nagyon rá fog fázni a végén, és magával fogja rántani apát is a süllyesztőbe. És kijelentette hogy ő — mármint Percy — hű marad a minisztériumhoz. És ha apa meg anya árulók lesznek, akkor ő nyilvánosan meg fogja tagadni a családunkat. Aztán összecsomagolt, és még aznap este elutazott. Most itt lakik Londonban.
Harry némán szitkozódott. Mindig is Percyt tartotta a legkevésbé rokonszenvesnek a Weasley fiúk közül, de azért álmában se hitte volna róla, hogy képes ilyeneket mondani az apjának.
— Anya teljesen kiborult — folytatta Ron. — Sírt meg minden. Még Londonba is feljött, hogy a lelkére beszéljen Percynek, de az becsapta az orra előtt az ajtót. Nem tudom, mit szokott csinálni, mikor összetalálkozik apával a minisztériumban. Valószínűleg keresztülnéz rajta.
— De hát ha valakinek, épp Percynek tudnia kell, hogy Voldemort tényleg visszatért — csóválta a fejét Harry. — Biztos nem feltételezi a szüleitekről, hogy mindent kockára tennének, ha nem volnának biztosak a dolgukban.
— Hát… az az igazság, hogy a te neved is elhangzott abban a veszekedésben — bökte ki kelletlenül Ron. — Percy azt mondta, nincs más bizonyíték, csak a te szavad, és… és hogy az neki nem elég jó.
— Percy elhiszi, amit a Reggeli Prófétában írnak — szólt bosszúsan Hermione. A többiek bólogattak.
— Miért, mit írnak? — Harry értetlenkedve fürkészte barátai arcát.
Azok fáradt pillantást vetettek rá.
— Neked nem járt a Reggeli Próféta? — kérdezte letörten Hermione.
— De igen.
— És bele se olvastál?
— Nem olvastam el az első betűtől az utolsóig — vont vállat Harry. — Gondoltam, ha lehoznak valamit Voldemortról, az úgyis az első oldalra kerül.
A többiek összerezzentek a gyűlölt név hallatán. Hermione gyorsan folytatta:
— Ha nem olvasod végig az újságot, akkor tényleg nem tűnik fel a dolog, de… hidd el, hetente többször is említenek téged.
— Az azért feltűnt volna…
— Ha mindig csak az első oldalt olvastad, akkor nem — rázta a fejét Hermione. — Nem hosszú cikkek szólnak rólad, hanem csak utalnak rád itt-ott egy fél mondat erejéig. Mintha egy vicc lennél, amit mindenki ismer.
— Vicc?
— Elég undorító, amit csinálnak. — Hermione igyekezett higgadt maradni. — Azt folytatják, amit Rita Vitrol elkezdett.
— De hát ő már nem ír az újságnak. Vagy igen?
— Nem, betartotta az ígéretét — rázta a fejét Hermione, majd kajánul hozzáfűzte: — Nem mintha lett volna más választása… De mégis, ő alapozta meg azt, ami most megy.
— Miért, mi megy most? — kérdezte türelmetlenül Harry.
— Na jó… Rita azt írta, hogy állandóan összeesel, és panaszkodsz, hogy fáj a sebhelyed. Emlékszel?
— Persze. — Harry tudta, hogy egyhamar nem fogja elfelejteni Rita Vitrol róla szóló cikkeit.
— Na, és most úgy állítanak be téged, mintha egy feltűnési viszketegségben szenvedő, holdkóros valaki lennél, aki nagy, tragikus hősnek képzeli magát. — Hermione ezt egy szuszra hadarta el, talán hogy gyorsan túlessen a nehezén. — Időnként gonosz megjegyzéseket tesznek rád. Ha például valami képtelen történetről írnak, hozzáteszik, hogy „mintha Harry Potter találta volna ki”, vagy ha valakit furcsa baleset ér, megjegyzik, hogy „reméljük, nincs sebhely a homlokán, különben holnaptól istenítenünk kell őt…”
— Sose vártam el, hogy istenítsenek! — fortyant fel Harry.
— Persze hogy nem — sietett megnyugtatni Hermione. — Azt mi nagyon jól tudjuk. Teljesen nyilvánvaló, hogy mire megy ki a játék. Azt akarják elérni, hogy senki ne vegyen komolyan téged. Bármibe lefogadnám, hogy Caramel áll a dolog mögött. Azt akarják sugallni az utca varázslójának, hogy egy ostoba kölyök vagy, aki nevetséges meséket talál ki, mert élvezi, hogy híres és mindenki rá figyel.
— Én nem kértem… nem akartam… Voldemort megölte a szüleimet! — fakadt ki kétségbeesetten Harry. — Azért lettem híres, mert engem nem tudott megölni! Ki vágyna ilyen hírnévre? Gondolhatják, hogy jobban örülnék… hogy inkább lennék…
— Tudjuk, Harry, tudjuk… — bólogatott komolyan Ginny.
— És persze egy sort se írtak arról, hogy a dementorok megtámadtak téged — folytatta Hermione. — Valaki biztos letiltotta a hírt. Pedig elég szenzációs sztori, hogy elszabadult dementorok vadásznak az emberekre. Még azt se írták meg, hogy megszegted a Titokvédelmi Alaptörvényt. Azt hittük, arra ráharapnak, hiszen jól beleillik a képbe, amit rólad vetítenek. Valószínűleg akkorra tartogatják a patronjaikat, mikor már kicsaptak téged a suliból… Feltéve, hogy kicsapnak — tette hozzá gyorsan. — De ha betartják a saját törvényeiket, nem ítélhetnek el.
Harrynek egy porcikája se kívánta, hogy megint a közelgő fegyelmi tárgyalásról beszéljenek. Gyorsan másra akarta terelni a szót, de erre végül is nem lett szükség, mert odakint léptek közeledtek.
— Ajaj. — Fred rántott egy nagyot a telefül zsinórján, aztán George-dzsal együtt hangos pukkanással köddé vált. Pár másodperccel később Mrs. Weasley tűnt fel a hálószoba ajtajában.
— Véget ért a tanácskozás, lejöhettek vacsorázni. Mindenki alig várja, hogy találkozhasson veled, Harry. Jut eszembe, ki hagyta azokat a trágyagránátokat a konyhaajtó előtt?
— Csámpás — felelte szemrebbenés nélkül Ginny. — Imád játszani velük.
— Aha — bólintott Mrs. Weasley. — Már azt hittem, Sipor volt, ő szokott ilyeneket csinálni. Tiszta kosz a kezed, Ginny, mit csináltál már megint? Indíts, mosd meg!
Ginny elfintorodott, és édesanyja nyomában kiment a szobából.
Ron és Hermione magára maradt Harryvel. Mindketten nyugtalanul pislogtak barátjukra, mintha attól tartanának, hogy hatszemközt megint kiabálni kezd. Harry észrevette félelmüket, és kicsit elszégyellte magát.
— Figyeljetek… — kezdte motyogva, de Ron megrázta a fejét, Hermione pedig csendesen így szólt:
— Tudtuk, hogy dühös leszel, Harry, és megértjük. De hidd el, tényleg próbáltuk meggyőzni Dumbledore-t…
— Persze, tudom — legyintett Harry. Szeretett volna olyan témát találni, amiben nem szerepel az igazgató — ugyanis ha csak Dumbledore-ra gondolt, nyomban elfutotta a méreg.
— Ki az a Sipor? — kérdezte.
— Az itteni házimanó — felelte Ron. — Tisztára lökött. Nem is láttam még ilyet.
Hermione rosszallóan nézett a fiúra.
— Sipor nem lökött.
— Az az életcélja, hogy levágják a fejét, és kitegyék a falra, mint az anyjáét. Szerinted ez normális dolog?
— Nem… de nem ő tehet róla, hogy furcsa dolgai vannak.
Ron az égre emelte tekintetét.
— Hermione még mindig nem mondott le a MAJOM-ról:
— Az nem MAJOM — háborgott a lány — hanem „a Manók Alkotmányos Jogaiért” Országos Mozgalom. És nem csak én védem Siport. Dumbledore is azt mondta, hogy legyünk barátságosak vele.
— Jó, persze — legyintett Ron. — Na menjünk le, mert éhen halok.
A három jó barát kiballagott a szobából, de mielőtt elindultak volna lefelé a lépcsőn…
— Állj! — suttogta Ron, és széttárt karjával megállította Harryt és Hermionét. — Az előszobában vannak. Talán még hallhatunk valamit.
Óvatosan lekukucskáltak a korlát fölött. A borongós előszoba tele volt izgatottan sustorgó varázslókkal és boszorkányokkal, köztük Harry testőrgárdájának tagjaival. A csoport kellős közepén egy zsíros, fekete hajú, nagy orrú varázsló állt: Piton professzor, a Harry és még sokak számára legkevésbé rokonszenves, roxforti tanár. Harry áthajolt a korlát fölött. Roppantul érdekelte, miféle szolgálatokat végez Piton a Főnix Rendjének…
A lépcsőaknában vékony, rózsaszín zsineg ereszkedett lassan a mélybe. Harry felnézett, és megpillantotta az ikreket, akik egy emelettel feljebb álltak, s azon fáradoztak, hogy a telefüllel mind jobban megközelítsék az előszobában gyülekezőket. Néhány másodperc múlva azonban az egész csoport megindul a bejárati ajtó felé, így a hallgatózás eredménytelen maradt.
— A varangy rúgja meg! — szitkozódott Fred, és gyorsan felhúzta a telefület.
Odalent kinyílt, majd becsukódott a bejárati ajtó.
— Piton soha nem eszik itt — magyarázta Ron. — Hála az égnek. Na gyerünk!
— Ne feledd, Harry, az előszobában nem beszélünk hangosan — suttogta Hermione.
A falra akasztott manófejek előtt elhaladva megpillantották Lupint, Mrs. Weasleyt és Tonksot, akik a bejárati ajtó temérdek mágikus zárát és reteszét bűvölték, hogy bezárjanak a távozók után.
— A konyhában eszünk — suttogta Mrs. Weasley a gyerekek elé sietve. — Ott az ajtó, Harry drágám, de kérlek, próbálj minél kevesebb zajt…
Bumm!
— Tonks! — csattant fel Mrs. Weasley, mielőtt még hátranézett volna.
Az említett boszorkány a szőnyegen feküdt.
— Bocsánat! — szabadkozott. — Az az átkozott esernyőtartó az oka! Már másodszor esem hasra…
A mondat végét rettenetes, velőtrázó ordítás nyomta el.
A molyette bársonyfüggöny, ami előtt Harry korábban elsétált, most magától szétnyílt. Kiderült, hogy nem ajtót rejt: Harry egy pillanatig azt hitte, ablak van ott, s a mögött egy fekete kalapos öregasszony — egy öregasszony, aki úgy ordít, mintha nyúznák.
Aztán rádöbbent, hogy csupán egy életnagyságú portrét lát — de a legvalósághűbbet és legborzasztóbbat, ami életében a szeme elé került. Az öregasszony vadul forgatta a szemét, szájából fröcskölt a nyál, s festett bőre megfeszült az arcán az ordítástól. Hangja felébresztette az előszobafalon lógó többi portrét, s azok is ordítani kezdtek. Harry végül kénytelen volt befogni a fülét, mert belefájdult a feje a pokoli lármába.
Lupin és Mrs. Weasley nyomban odasiettek a függönyhöz, és megpróbálták összehúzni. Az azonban ellenállt, a vénasszony pedig még tovább fokozta a hangerőt, s hozzá fenyegetően hadonászott karmos kezeivel.
— Gaz bitangok! Csőcselék! Mocskos hitszegők, becstelen banda! Hitvány korcsok, takarodjatok innen! Hogy merészelitek beszennyezni atyáim házát…
Tonks szapora bocsánatkérések közepette a helyére vonszolta a súlyos troll-lábat; Mrs. Weasley feladta a függönnyel vívott harcot, és képtől képig rohanva kábító átokkal sújtott minden egyes hangoskodó festményt. Közben feltárult az ajtó, amivel szemben Harry állt, s egy hosszú, fekete hajú férfi sietett ki rajta.
— Fogd be a szád, undok vén banya! — rivallt rá a nagy portréra, majd a kép elé érve megragadta a függönynek azt a szárnyát, ami kifogott Mrs. Weasleyn.
Az öregasszony elsápadt a dühtől.
— Tee! — bömbölte kidülledő szemmel. — Véred árulója, banditák csatlósa, családunk elfajzott szégyene!
— Azt mondtam, fogd be a szád! — ordította a férfi, majd Lupinnal együtt nagy nehezen összehúzták a függönyt.
Az öregasszony ordítása elhalkult majd elhalt, és már csak a fülekben visszhangzott tovább.
Sirius Black hátrasimította arcába hullott fekete fürtjeit, és keresztfiához fordult:
— Szervusz, Harry — szólt kissé feldúltan. — Látom, megismerkedtél anyámmal.