Mrs. Weasley mogorván követte Harryéket a házon keresztül.
— Azonnal lefeküdtök, és egy hangot se halljak! — szólt, mikor felértek az első emeletre. — Holnap fárasztó napunk lesz. Ginny remélhetőleg már alszik — tette hozzá, Hermionénak címezve. — Próbáld nem felébreszteni őt.
— Persze, alszik — morogta Fred, miután Hermione elbúcsúzott tőlük, s ők folytatták útjukat a lépcsőn. — Futóféreg legyek, ha Ginny fél órán belül nem szed ki mindent Hermionéból, ami odalent elhangzott.
Mrs. Weasley, a második emeletre érve, a fiúk hálószobája felé mutatott:
— Ron, Harry, indulás aludni.
— Jó éjt! — búcsúzott a két fiú az ikrektől.
— Szép álmokat! — kacsintott Fred.
Mrs. Weasley lendületesen becsukta — szinte becsapta — az ajtót Harryék mögött. A hálószoba most még sötétebbnek és nyomasztóbbnak tűnt, mint első látásra. Az üres kép a falon lassan, egyenletesen szuszogott, mintha láthatatlan lakója aludna. Harry pizsamát húzott, letette a szemüvegét, és bebújt a hideg ágyba. Ron bagolycsemegét dobott a szekrény tetejére, hogy lecsendesítse Hedviget és Pulipintyet, akik a csőrüket csattogtatták, és nyugtalanul suhogtatták szárnyaikat.
— Nem engedhetjük ki őket minden este vadászni — magyarázta Ron, miközben ő is pizsamába bújt. — Dumbledore attól tart, hogy gyanút keltene, ha túl sok bagoly röpködne a tér fölött. Ja persze… el is felejtettem…
Odasétált az ajtóhoz, és bereteszelte.
— Miért kell bezárkóznunk?
— Sipor miatt — felelte Ron, és leoltotta a villanyt. — Miután megérkeztem ide, rögtön az első éjjel hajnali háromkor besétált. Hidd el, nem jó érzés arra ébredni, hogy a szobádban mászkál. Egyébként… — Ron lefeküdt, bekucorodott a takaró alá, aztán barátja felé fordult. Harry látta fejének körvonalait a szürke ablakon át beszűrődő holdfényben. — …mi a véleményed?
Harrynek nem kellett megkérdeznie, mire gondol Ron.
— Hát, nem sok olyat mondtak el, amire ne jöhettünk volna rá magunktól is — felelte, végiggondolva a konyhában elhangzottakat.
— Tulajdonképpen csak arról beszéltek, hogy a rend igyekszik elérni, hogy minél kevesebben csatlakozzanak Vol…
Ron felnyögött.
— …demorthoz — fejezte be nyomatékosan Harry. — Mikor fogod végre a nevén nevezni? Sirius és Lupin se tudodkiznek.
Ron eleresztette a füle mellett a szemrehányást.
— Igen, igazad van — mondta. — Már szinte mindent tudtunk, amit elmondtak, persze csak mert használtuk a telefület. Az egyetlen újdonság…
Pukk!
— Aúú!
— Ne ordíts, Ron, különben anya ránk töri az ajtót!
— Mindketten a térdemre hoppanáltatok!
— Jól van na, sötétben sokkal nehezebb célozni.
Harry Fred és George elmosódott körvonalait pillantotta meg.
Az ikrek leugrottak Ron ágyáról. Aztán megnyikordultak Harry matracának rugói — George leült valahova a lábához.
— Már ott tartottatok…? — kérdezte George.
— Mármint a fegyvernél, amiről Sirius beszélt? — kérdezett vissza Harry.
— Jól elszólta magát — jegyezte meg kajánul Fred, aki Ron ágya szélére telepedett. — Arról nem hallottunk a jó öreg telefülön, mi?
— Szerintetek mi lehet az? — kérdezte Harry.
— Bármi — felelte Fred.
— De az Avada Kedavránál nem lehet rosszabb — szólt tűnődve Ron. — Mi rosszabb a halálnál?
— Lehet, hogy olyasmi, ami egy csomó embert tud megölni egyszerre — találgatott George.
— Vagy egy különösen fájdalmas gyilkolási módszer — mondta szorongva Ron.
— Ha fájdalmat akar okozni, ott van neki a Cruciatus-átok — vetette ellen Harry. — Annál hatásosabb fegyverre nincs szüksége.
A beszélgetésben szünet állt be. Harry tudta, hogy a többiek is azon töprengenek, vajon miféle szörnyűségre lehet képes az a valami.
— És szerintetek most hol van az a fegyver? — kérdezte George.
— Remélem, a mieink kezében — felelte nyugtalanul Ron.
— Ha igen, akkor biztos Dumbledore őrzi — vélekedett Fred.
— Hol? — kapta fel a fejét Ron. — Talán a Roxfortban?
— Lefogadnám, hogy ott! — vágta rá izgatottan George. — A bölcsek kövét is ott rejtette el!
— De egy ilyen veszélyes fegyver biztos sokkal nagyobb, mint a kő — csóválta a fejét Ron.
— Nem feltétlenül — felelte Fred.
— A méret és a hatékonyság nem függ össze — erősítette meg George. — Erre Ginny a legjobb példa.
— Hogyhogy? — csodálkozott Harry.
— Nem próbálta még ki rajtad a rémdenevér rontásait?
— Csitt! — szólt hirtelen Fred, és felállt. — Füleljetek!
A fiúk elnémultak. Valaki közeledett a lépcsőn.
— Ez anya — mondta George. A következő pillanatban felhangzott a jól ismert pukkanás, és Harry érezte, hogy a matracát már nem nyomja semmi. Néhány másodperccel később megreccsent a padló az ajtó előtt — Mrs. Weasley odakintről hallgatta, hogy beszélgetnek-e.
Hedvig és Pulipinty szomorúan huhogtak. A padló megint recsegni kezdett: Mrs. Weasley továbbindult a lépcsőn, hogy az ikreket is ellenőrizze.
— Nem bízik bennünk — állapította meg sértődötten Ron.
Az este eseményei jó sok töprengenivalóval szolgáltak; Harry előre tudta, hogy még órákig nem tud majd elaludni. Szívesen tovább beszélgetett volna Ronnal, de Mrs. Weasley most felülről közeledett, s mikor a lépései végre elhaltak, mások indultak el felfelé… Harry tisztán hallotta, hogy soklábú, csendes léptű lények nyüzsögnek a hálószoba ajtaja előtt, s Hagrid, a legendás lények gondozása tanár azt mondja:
— Hát nem gyönyörűek? Ebben a félévben a fegyverekről tanulunk…
Harry már látta is a bestiákat: a testük fej helyett ágyúcsőben végződött… mind feléje fordultak… ő hasra vetette magát…
Aztán arra eszmélt, hogy összegömbölyödve fekszik a takaró alatt, és George harsány hangja tölti be a szobát.
— Anya azt üzeni, hogy keljetek fel, reggelizzetek meg a konyhában, aztán menjetek a szalonba segíteni neki. Sokkal több doxi van, mint hitte, a kanapé alatt meg talált egy fészekre való döglött golymókot.
Fél órával később Harry és Ron — immár felöltözve, reggelivel a hasukban — beléptek az első emeleten található szalonba.
A hosszúkás, magas mennyezetű helyiség olajzöld falait koszos, régi kárpitok borították. A szőnyegből minden lépésnél porfelhő gomolygott fel, a hosszú, mohazöld bársonyfüggönyökből pedig olyan hangos zümmögés áradt, mintha több kaptárra való méh fészkelne bennük. Mrs. Weasley, Hermione, Ginny, Fred és George e függönyök előtt csoportosultak. Elég különös látványt nyújtottak, mivel mindegyiküknek kendő takarta az arcát, s kezükben fekete folyadékkal töltött, szórófejes üveget tartottak.
— Kössétek be az arcotokat, és fogjatok egy-egy permetezőt — utasította Mrs. Weasley Harryt és Ront, s egy vékony lábú asztal felé mutatott, amin további két üveg állt. — Doxicid van benne. Sose láttam még ilyen nagy tenyészetet. Mi a manót csinált az a Sipor az elmúlt tíz évben…?
Hermione arcát félig eltakarta a kendő, de Harry így is látta, hogy szemrehányó pillantást vet Mrs. Weasleyre.
— Sipor már nagyon öreg, egyedül biztos nem volt képes…
— Csodálkoznál, ha látnád, mi mindenre képes Sipor, ha beindul — vágott Hermione szavába Sirius, aki épp ekkor lépett be az ajtón.
Kezében vérfoltos zsákot tartott, ami félig tele volt döglött patkányokkal vagy valami hasonlóval. — Csikócsőrtől jövök, most etettem meg — tette hozzá, Harry kérdő tekintetét látva. — Fent lakik anyám szobájában… Ja igen, a szekreter.
A patkányos zsákot egy karosszékbe dobta, és vizsgálgatni kezdte a lezárt bútort, ami — Harry csak most vette észre — folyamatosan remegett.
— Hát igen, Molly, szinte biztos, hogy mumus van benne — jelentette ki, miután belesett a kulcslyukon. — De azért tényleg jobb lesz, ha Rémszem belenéz, mielőtt kinyitjuk. Anyámat ismerve rosszabb is rejtőzhet benne.
— Rendben, Sirius — felelte Mrs. Weasley.
Sirius és az asszony már-már túlontúl udvarias stílusából Harry arra következtetett, hogy egyikük se tért napirendre az esti összeszólalkozás fölött.
Odalentről erőteljes, éles csengőszó hallatszott. Rögtön utána kitört az ordítós-visítós hangzavar, amit előző este az váltott ki, hogy Tonks keresztülesett az esernyőtartón.
— Ezerszer megmondtam, hogy ne csöngessenek! — bosszankodott Sirius, azzal kisietett a szalonból. Miközben ledübörgött a lépcsőn, ismét átjárta a házat Mrs. Black rikácsolása:
— Becstelen bitangok, elfajzott korcsok, árulók, semmirekellő, mocskos banda…
— Légy szíves, csukd be az ajtót, Harry — szólt Mrs. Weasley. Harry addig halogatta a kérés teljesítését, ameddig csak merte; hallani akarta, mi történik odalent. Siriusnak nyilván sikerült összehúznia a portré függönyét, mert Mrs. Black elnémult. Sirius lépteinek zaja hallatszott az előszobából, aztán megcsörrent az ajtólánc, majd kisvártatva felzendült egy mély hang, amiben Harry Kingsley Shackleboltéra ismert:
— Hestia leváltott, úgyhogy most nála van Mordon köpenye. Gondoltam, hagyok egy jelentést Dumbledore-nak…
Harry a hátán érezte Mrs. Weasley tekintetét. Nem akarta tovább feszíteni a húrt, becsukta hát az ajtót, és visszatért a doxivadászok csapatához.
Mrs. Weasley lehajolt, hogy beleolvasson Gilderoy Lockhart Kártevőkalauzába, ami a doxikról szóló résznél kinyitva feküdt a kanapén.
— Vigyázzatok, mert a doxinak méregfoga van, és szeret harapni. Van nálam egy üveg antiszérum, de jobban örülnék, ha nem lenne szükség rá.
Mrs. Weasley felegyenesedett, majd a függöny elé lépett, és intett a gyerekeknek, hogy menjenek közelebb hozzá.
— Ha szólok, azonnal elkezdtek permetezni! — közölte a haditervet. — Gondolom, az arcunkba akarnak majd repülni, de az üvegen az áll, hogy néhány csepp anyagtól megbénulnak. Amelyik már nem mozog, azt dobjátok bele ebbe a vödörbe!
Azzal kilépett a tűzvonalból, és magasra emelte permetezőjét.
— Figyelem… támadás!
Harry alig kezdett el spriccelni, máris szembe találta magát egy kifejlett doxival, ami a függöny egyik ráncából röppent ki. A kis bestia fenyegető zajjal rezgette fényes, bogáréhoz hasonló szárnyait, kitátotta tűhegyes fogacskákkal teli száját, megfeszítette fekete, szőrös testét, és dühödten hadonászott négy apró öklével.
Harry habozás nélkül az arcába permetezett. A doxi röptében mozdulatlanná dermedt, és meglepően hangos puffanással a kopott szőnyegre zuhant. Harry felkapta, és bedobta a vödörbe.
— Mit csinálsz, Fred? — csattant fel Mrs. Weasley. — Permetezd le, és dobd ki!
Harry kíváncsian oldalra nézett. Fred egy kapálózó doxit tartott két ujja közé csippentve.
— Értettem — szólt vidoran, és egykettőre megbénította a bestiát.
Azonban amint Mrs. Weasley elfordult, egy szempillantás alatt a zsebébe süllyesztette.
— Doximéreggel akarunk kísérletezni a Maximuláns termékcsoportunkhoz — súgta oda Harrynek George.
Harry gyorsan lespriccelt két doxit, akik az orrát nézték ki célpontul, majd közelebb araszolt George-hoz, és fojtott hangon megkérdezte:
— Mi az a Maximuláns termékcsoport?
— Olyan édességek, amelyektől megbetegszel — súgta válaszul George, anyját figyelve a szeme sarkából. — Persze, nem leszel nagyon beteg, csak annyira, hogy kimehess az óráról, ha kedved tartja. Most a nyáron fejlesztettük ki őket Freddel. Kétkomponensű, színkódolt csemegék. Ha lenyeled a Rókázó Rágcsa narancsszínű felét, hányni kezdesz. Aztán amint elküldtek a gyengélkedőre, megeszed a piros felét…
— …amitől nyomban visszanyered egészséged, és a kedved szerinti élvezetes elfoglaltsággal töltheted azt az időt, amit máskülönben ellopott volna az életedből egy lélekölően unalmas tanóra. Ezzel a szöveggel fogjuk reklámozni a cuccot — suttogta Fred, aki időközben kisomfordált Mrs. Weasley látómezejéből, és szorgalmasan tömködte a zsebébe a szőnyegen felejtett doxikat. — De még dolgoznunk kell a Rágcsán. Egyelőre olyan heves hányást okoz, hogy a kísérleti alanyok nem tudják lenyelni a másik felét.
— Kísérleti alanyok?
— George meg én — magyarázta Fred. — Felváltva próbáljuk ki a hatóanyagokat. George tesztelte a Tetszhalott Tablettát, az Orrvérzés Ostyát mindketten megkóstoltuk…
— Anya utána azt hitte, párbajoztunk — kuncogott George.
— Szóval működik a varázsviccbolt? — kérdezte Harry, s úgy tett, mintha megigazítaná a szórófejet az üvegén.
— Üzlethelyiséget sajnos még nem tudtunk szerezni — felelte Fred. Még halkabbra fogta hangját, mert Mrs. Weasley egy percre megállt, hogy megtörölje verejtékező homlokát. — Egyelőre csomagküldő szolgálatként működünk. A múlt héten jelent meg a hirdetésünk a Reggeli Prófétában.
— Köszönet és hála nagylelkű támogatásodért — suttogta George.
— Egyébként ne aggódj… anya nem sejt semmit. Nem olvassa a Reggeli Prófétát, mióta hazugságokat írnak benne rólad és Dumbledore-ról.
Harry elvigyorodott. Bár az előző tanév végén ő maga tukmálta rá az üzleti terveket dédelgető Weasley ikrekre a Trimágus Tusán nyert ezer galleonját, azért örült, hogy Mrs. Weasley nem szerzett tudomást szponzori akciójáról. Az asszony nem nézte jó szemmel, hogy két fia varázsviccbolt-tulajdonosként képzeli el a jövőjét.
A függöny doximentesítése hosszú és fárasztó munkának bizonyult. Dél is elmúlt már, mikor Mrs. Weasley végre lehúzta arcáról a kendőt, és leroskadt egy karosszékbe — csak hogy rémült kiáltással rögtön felpattanjon, mivel ráült Sirius döglött patkányaira.
A függöny már nem zümmögött, viszont teljesen átázott a rengeteg permetlétől. Alatta állt a vödör, tele ájult doxikkal, amellett pedig egy tál, amibe a kis bestiák fekete tojásait gyűjtötték. Ez utóbbiakat Csámpás érdeklődve szagolgatta, az ikrek pedig vágyakozva nézték.
— Azokkal majd ebéd után foglalkozunk — mutatott Mrs. Weasley a kandalló mellett kétfelől álló vitrinekre. Az üvegajtók mögött különös tárgyak egész gyűjteménye pihent: rozsdás tőrök, karmok, egy összegöngyölt kígyóbőr és egy sor megfeketedett ezüstdoboz, Harry számára ismeretlen nyelvű feliratokkal. A legbaljóslatúbb tárgy egy jókora opálkővel bedugaszolt, díszes kristálypalack volt, ami valamilyen sötétpiros anyagot tartalmazott — Harry lefogadta volna, hogy vér van benne.
Megint megszólalt az éles hangú ajtócsengő. A gyerekek egy emberként néztek Mrs. Weasleyre.
— Itt maradtok! — szólt ellentmondást nem tűrő hangon az asszony, és felkapta a karosszékből Sirius patkányos zsákját. Közben odalent Mrs. Black megint rikácsolni kezdett. — Hozok fel nektek szendvicset — szólt még vissza Mrs. Weasley, azzal kiment a szobából, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. A szalonfogságra ítélt társaság abban a minutumban az ablakhoz rohant, hogy lenézzen a bejárati ajtó előtti lépcsőre. Egy torzonborz, vörös üstököt láttak, meg egy rakás vészesen imbolygó üstöt.
— Ez Mundungus! — azonosította a jövevényt Hermione. — De minek hoz ennyi üstöt?
— Valószínűleg itt akarja tárolni őket — vélekedett Harry. — Rémlik, hogy aznap este, mikor őrizetlenül hagyott engem, kétes eredetű üstökre ment el alkudni.
— Tényleg — bólintott Fred, mikor kinyílt az ajtó, és Mundungus rakományával együtt eltűnt a szemük elől. — Fú, ez nem fog tetszeni anyának…
Ő és George átmentek az ajtóhoz hallgatózni. Mrs. Black addigra elhallgatott.
— Mundungus Siriusszal és Kingsleyvel beszélget — jelentette Fred. — De nem hallom, miről… Szerinted megpróbálkozzunk a telefüllel?
— Lehet, hogy érdemes lenne — felelte George. — Felosonok, és lehozok egyet…
Egy másodperccel később azonban feleslegessé vált mindenfajta kémfelszerelés, ugyanis mindenki tisztán hallhatta, mit kiabál magából kikelve Mrs. Weasley:
— Nem orgazdák vagyunk, és ez a ház nem raktár!
— Imádom, amikor anya valaki mással ordít — szólt kárörvendő mosollyal Fred, és kinyitotta az ajtót, hogy még tisztábban élvezhessék Mrs. Weasley tirádáját.
— …hogy ilyen felelőtlen legyen valaki! Van elég bajunk anélkül is, hogy idecipelnéd a lopott üstjeidet!
— Amatőrök, hagyják belemelegedni — csóválta a fejét George. — Ha nem állítod le időben, úgy belelovalja magát, hogy aztán órákig hallgathatod. Mundungusra ráadásul azóta különösen ki van akadva, mióta lelépett a Privet Drive-ról… Hoppá, Sirius anyukája is rákezdett.
Mrs. Weasley hangját elnyomta az előszobai portrék rikoltozó kórusa.
George a kilincs után nyúlt, de mielőtt becsukhatta volna az ajtót, egy házimanó osont be a szalonba.
A manó nagyon öregnek tűnt. Bőre úgy lógott rajta, akár egy elméretezett ing, s ruházatát egyetlen, ágyékkötő módjára viselt piszkos rongy alkotta. Feje tar volt, mint minden házimanóé, de a denevérét idéző, hatalmas füléből nagy csomó fehér szőr burjánzott elő. Vizenyős szeme bevérzett, nagy, húsos orra turcsi volt, akár egy disznóé.
A manó tudomást sem vett Harryről és a többiekről — úgy tett, mintha nem is látná őket. Görnyedt háttal, lassan de kitartóan csoszogva elindult a szalon túlsó vége felé, s menet közben szüntelenül motyogott magában rekedt, mély, brekegő hangján.
— …bűzlik, mint a pöcegödör, ráadásul bűnöző is, de a nő se jobb, undok vén áruló, felforgatja a kölykeivel úrnőm házát, szegény jó úrnőm, ha tudná, micsoda csőcselék fészkelte be ide magát, mit mondana az öreg Sipornak, szégyen, gyalázat, sárvérűek, vérfarkasok, árulók és tolvajok, mit tegyen szegény öreg Sipor…
— Szervusz, Sipor! — köszönt rá jó hangosan Fred, és becsapta az ajtót.
A házimanó megtorpant, abbahagyta a motyogást, és színpadiasan eljátszotta, hogy meglepődik.
— Sipor nem látta a fiatalurat — szólt, és meghajolt Fred előtt. Aztán, még mindig a szőnyeget nézve, jól hallhatóan hozzátette: — Undok kis árulófattyú.
— Tessék? — kérdezte George. — Nem értettem a végét.
— Sipor nem mondott semmit — felelte a manó. George felé is meghajolt, majd ismét hozzátette a magáét: — Itt az ikertestvére is, a másik elfajzott kis bestia.
Harry nem tudta, nevessen-e vagy bosszankodjon. A manó felegyenesedett, mogorván végignézett a társaságon, aztán folytatta világosan érthető motyogását:
— …és ott az a sárvérű, hogy nem sül le a bőr a képéről, ó ha tudná az én jó úrnőm, de sírna, de sírna, és itt az az új kölyök, Sipor nem tudja a nevét. Mit keres itt? Sipor nem tudja…
— Ő Harry, Sipor — próbálkozott Hermione. — Harry Potter.
Sipor tágra nyitotta seszínű szemét, s még gyorsabb és indulatosabb motyogásra váltott.
— A sárvérű úgy beszél Siporhoz, mintha jóban lennék vele, ha úrnőm ilyen társaságban látná Siport, jaj, mit szólna, mit szólna…
— Ne mondd rá, hogy sárvérű! — csattant fel szinte egyszerre Harry és Ron.
— Semmi baj — suttogta Hermione. — Nincs eszénél szegény, nem tudja, mit beszél…
— Ne viccelj már, Hermione! — morogta Fred, sötét pillantással méregetve a manót. — Nagyon is jól tudja, mit beszél.
Sipor közben Harryre függesztette tekintetét, és tovább motyogott.
— Igaz ez? Ő volna Harry Potter? Sipor látja a sebhelyét, akkor biztos igaz, ez a fiú győzte le a Sötét Nagyurat, Sipor kíváncsi lenne rá, hogyan csinálta…
— Mind kíváncsiak lennénk rá, Sipor — morogta Fred.
— Mit keresel itt? — kérdezte George.
Sipor George felé fordította nagy szemét.
— Sipor takarít.
— Jobb mesét találj ki! — szólalt meg egy hang Harry háta mögött.
Sirius visszatért, s az ajtóban állva nézte a manót. Közben az előszoba is elcsendesedett — Mrs. Weasley talán a konyhában folytatta Mundungus legorombítását.
Sirius láttán Sipor nevetségesen mély meghajlásba görnyedt, úgy, hogy malacorra összelapult a padlón.
— Ne hajlongj itt nekem! — szólt rá Sirius. — Inkább mondd meg, miben sántikálsz!
— Sipor takarít — ismételte konokul a manó. — Sipor utolsó erejével is szolgálja a nemes Black-házat…
— Az utolsó erőddel inkább mosakodj meg néha — vágott a szavába Sirius.
— Uram mindig szeretett tréfálkozni — felelte újabb meghajlással Sipor, aztán motyogva hozzátette: — Uram egy undok, hálátlan bitang, majd megszakadt miatta szegény édesanyja szíve…
— Anyámnak nem volt szíve, Sipor — fortyant fel Sirius. — A tömény gonoszsága pumpálta a vérét.
Sipor megint meghajolt.
— Ahogy uram gondolja — felelte fennhangon, majd jött a motyogás: — Uram arra se méltó, hogy letörölje a sarat édesanyja cipőjéről, jaj, szegény úrnőm, mit szólna, ha látná, hogy Sipor a fiát szolgálja, mennyire gyűlölte őt, mennyire csalódott benne…
— Azt kérdeztem, miben sántikálsz — szólt fagyosan Sirius. — Ha te takarításra hivatkozol, az azt jelenti, hogy valamit be akarsz csempészni a szobádba, hogy ne tudjuk kidobni.
— Sipor semmit nem merne elmozdítani a helyéről uram házában. — felelte a manó, majd motyogva elhadarta a folytatást: — Úrnőm sose bocsátaná meg Sipornak, ha kidobnák a falikárpitot, hétszáz éve van a család birtokában, Sipornak meg kell mentenie, Sipor nem engedi, hogy uram meg a vérük árulói meg a kölykeik elpusztítsák…
— Sejtettem, hogy innen fúj a szél — mondta Sirius, viszolygó pillantást vetve a szemközti falra. — Gondolom, anyám ezt is ragasztóbűbájjal rögzítette, de ha nem, akkor leszedem, az biztos. Hordd el magad, Sipor!
A manó a jelek szerint nem mert ellenszegülni gazdája parancsának. Beérte azzal, hogy haragos pillantást vetett Siriusra, miközben elcsoszogott mellette, és folytatta motyogós sopánkodását:
— Visszajön az Azkabanból, és parancsolgat Sipornak, jaj, mit szólna szegény úrnőm, ha látná, mi lett a házával, aljanép szállta meg, kidobálták a kincseit, pedig kitagadta a fiát, és most visszajött, azt beszélik, gyilkos gonosztevő lett…
— Ha még sokat motyorászol, tényleg gyilkolni fogok! — szólt utána ingerülten Sirius, és becsapta mögötte az ajtót.
— Nincs eszénél szegény — kelt Sipor védelmére Hermione. — Nem tudja, hogy halljuk, amit motyog.
— Tény, hogy sokáig volt egyedül — válaszolt Sirius — és mást se csinált, csak anyám portréjának a bolond parancsait teljesítette, meg magában beszélt. De világéletében egy alattomos kis…
— Szabadon kellene engedned — tanácsolta Hermione. — Akkor talán…
— Túl sokat tud a rendről — rázta a fejét Sirius. — Nem engedhetjük el. Különben is, menten szörnyethalna. Mondd csak neki, hogy menjen el a házból, majd meglátod, hogyan reagál.
Sirius átvágott a szalonon, és megállt a Sipor említette falikárpit előtt. Harry és a többiek követték.
A kárpit ősöregnek tűnt; színei megfakultak, s itt-ott lyukak tátongtak rajta, valószínűleg a doxik áldatlan tevékenysége folytán. Az aranyszál azonban, amellyel átszőtték, még mindig eléggé csillogott ahhoz, kirajzoljon egy szerteágazó családfát, melynek gyökerei (amennyire Harry ki tudta venni) a középkorig nyúltak vissza. A kárpit felső szegélyén nagy betűkkel ez állt:
„A NEMES ÉS NAGY MÚLTÚ BLACK CSALÁD TOUJOUR SPUR”
— Te nem vagy rajta, Sirius — állapította meg Harry, miután alaposabban szemügyre vette a családfa egyes ágait.
— Rajta voltam — felelte Sirius, és egy kis, kerek, fekete szegélyű lyukra mutatott, amit mintha cigarettával égettek volna a szövetbe. — A kedves jó anyám eltávolított engem, miután megszöktem itthonról — hallgassátok Siport, sokszor elmotyogja a történetet.
— Megszöktél itthonról?
— Tizenhat éves koromban — bólintott Sirius. — Elegem lett.
— És hova mentél? — kérdezte nagy szemeket meresztve Harry.
— Apádhoz — felelte Sirius. — A nagyszüleid nagyon jók voltak hozzám. Jószerével örökbe fogadtak. Szóval eleinte apádnál tanyáztam a szünidőben, aztán mikor tizenhét lettem, vettem magamnak saját házat. Alphard bácsikám csinos kupac aranyat hagyott rám — valószínűleg azért, mert őt is kiutálták innen. Egyszóval attól fogva a magam lábán álltam, de minden vasárnap Mr. és Mrs. Potter vendége voltam ebédre.
— De… miért…?
— Miért mentem el itthonról? — Sirius keserűen elmosolyodott, és beletúrt hosszú, gubancos hajába. — Mert gyűlöltem az egész társaságot: a vértisztasági mániájukba belebolondult szüleimet, akik meg voltak győződve róla, hogy minden Black olyan, mintha legalábbis király lenne… a féleszű öcsémet, aki volt olyan gerinctelen, hogy hitt nekik… Ő az.
Sirius a családfa egyik utolsó ágára bökött, a Regulus Black névre. A felirat szerint Regulus tizenöt évvel korábban meghalt.
— Ő sokkal „jobb fiú” volt, mint én — folytatta Sirius — és ezt a szüleim sose mulasztották el az orrom alá dörgölni.
— De már meghalt — jegyezte meg Harry.
— Igen… Az ostobája belépett a halálfalók közé.
— Nem mondod komolyan!
— Ugyan, Harry, ha körülnéztél a házban, sejtheted, miféle varázslók laktak itt.
— A szüleid… Ők is halálfalók voltak?
— Nem, de teljesen egyetértettek Voldemort eszméivel. Úgy gondolták, hogy meg kell szabadulni a mugliivadékoktól, és az aranyvérűeknek kell átvenniük a hatalmat. Ezzel nem is voltak egyedül; mielőtt Voldemort megmutatta az igazi arcát, rengetegen találták rokonszenvesnek a nézeteit… Később, mikor kiderült, hogy a Sötét Nagyúr bármire képes a hatalomért, sokan megijedtek. De a szüleim eleinte igazi kis hősnek tartották az öcsémet, amiért belépett a csatlósok közé.
— Egy auror ölte meg az öcsédet? — puhatolózott Harry.
— Nem, dehogy — rázta a fejét Sirius. — Voldemort gyilkolta meg. Vagyis inkább egy pribék, az ő utasítására. Nem hinném, hogy Regulus olyan fontos ember lett volna, hogy Voldemort személyesen végezzen vele. Abból, amit később megtudtam róla, az derült ki, hogy nagy lelkesen beállt halálfalónak, de mikor kiderült, mit várnak tőle, ki akart hátrálni a dologból. Csakhogy Voldemortot nem lehet egyszerűen otthagyni. Vagy életfogytig szolgálod őt, vagy meghalsz.
— Ebéd… ! — szólt Mrs. Weasley.
Az asszony az ajtóban állt, és felemelt pálcája hegyén szendvicsekkel és süteménnyel megrakott tálcát egyensúlyozott. Az arca még mindig piros volt az indulattól. A többiek nyomban köré gyűltek, de Harry ott maradt Siriusszal, aki most közelebb hajolt a falikárpithoz.
— Nem is tudom, mikor nézegettem ezt utoljára. Ott van Phineas Nigellus, az ükapám… Látod? Ő volt minden idők legellenszenvesebb igazgatója a Roxfortban… Araminta Meliflua… anyám unokahúga… Megpróbálta elérni, hogy legalizálják a muglik vadászatát… És a kedves Elladora néni… Ő vezette be azt a szép hagyományt, hogy lefejezzük a házimanóinkat, mikor annyira megöregszenek, hogy már nem tudják felszolgálni a teát… Néha persze születtek többé-kevésbé normális emberek is a családban, de mondanom se kell, hogy őket kitagadták. Látom, Tonks már nem is került fel ide. Biztos azért nem fogad szót neki Sipor, pedig a házimanónak minden családtag parancsolhat.
— Rokonok vagytok Tonksszal? — csodálkozott Harry.
— Igen, igen, az édesanyja, Andromeda a legkedvesebb unkahúgom volt — felelte Sirius, és kutatni kezdett a családfán. — Nem, Andromeda sincs már rajta. Nézd…
Rámutatott egy másik kiégetett lyukra a Bellatrix és Narcissa nevek között.
— Andromeda nővérei rajta maradtak, mert ők tudták, mi a dolguk, és aranyvérű férjet választottak. Andromeda viszont egy mugliivadékhoz, Ted Tonkshoz ment, úgyhogy…
Sirius úgy tett, mintha pálcájával átkot lőne a falikárpitra, majd sötéten felnevetett. Harry nem nevetett vele; figyelmét a kiégetett lyuktól jobbra sorakozó nevek kötötték le. Narcissa Blacket kettős arany vonal kötötte össze Lucius Malfoyjal, a közöttük induló aranyszál pedig Draco nevéhez vezetett.
— Malfoyék is a rokonaid!
— Az aranyvérű családok mind rokonságban állnak — legyintett Sirius. — Aki a gyerekeinek mindenáron aranyvérű házastársat akar, nem lehet válogatós, mert nagyon kevesen maradtunk. Mollyval is szegről-végről rokonok vagyunk, Arthur is az egyik másodfokú unokatestvérem fia. De ezen a családfán hiába keresnéd őket — a Weasleyk mind vérünk árulóinak vannak kikiáltva.
Harry azonban már az Andromeda-féle lyuktól balra felírt nevet nézte: Bellatrix Blackét, amit dupla vonal kötött össze Rodolphus Lestrange-dzsel.
— Lestrange…
A név furcsa hatással volt rá: ismerősnek érezte, s bár nem emlékezett rá, hol hallotta, kicsit összeszorult tőle a gyomra.
— Ők az Azkabanban vannak — morogta Sirius.
Harry kérdő tekintettel nézett rá.
— Bellatrixot és a férjét, Rodolphust az ifjabb Barty Kuporral együtt csukták le — magyarázta kelletlenül Sirius. — Rodolphus fivére, Rabastan is akkor került be.
Harry most már el tudta helyezni az emléket. Bellatrix Lestrange-et a merengőben látta — abban a különös edényben, amiben Dumbledore professzor gondolatai és emlékei egy részét tárolta. Bellatrix volt az a magas, fekete hajú, hosszú szempillájú nő, aki a bíróság előtt is hitet tett Voldemort mellett; büszkén vállalta, hogy bukása után is kereste a nagyurat, és bizonygatta, hogy egy napon hűsége elnyeri jutalmát.
— Sose mondtad, hogy ő a te…
— Mit számít, hogy az unokatestvérem? — vágott közbe ingerülten Sirius. — Ezeket én nem tekintem a rokonaimnak. Őt pedig aztán végképp nem. Annyi idős voltam, mint most te, amikor utoljára találkoztam vele, ha nem számítjuk, hogy láttam, amikor behozták az Azkabanba. Azt hiszed, büszke vagyok az ilyen rokonságra?
— Ne haragudj… — szabadkozott Harry. — Nem akartalak… csak furcsa volt… csodálkoztam…
— Nincs miért bocsánatot kérned — dörmögte Sirius, azzal hátat fordított a falikárpitnak, és zsebre dugott kézzel körülnézett a szalonban. — Inkább az a baj, hogy itt vagyunk. Nem hittem volna, hogy még egyszer bezárnak ebbe a házba.
Harry tökéletesen megértette Sirius elkeseredését. Hasonlóan érezne, ha felnőtt, szabad emberként vissza kellene költöznie a Privet Drive-ra.
— Persze főhadiszállásnak ideális hely — folytatta Sirius. — Apám az összes elképzelhető biztonsági óvintézkedést megtette. Feltérképezhetetlen, úgyhogy a muglik nem bukkanhatnak rá — nem mintha bárki is keresné — és most Dumbledore további védő bűbájokkal látta el. Egyszóval keresve se találnál ennél biztonságosabb búvóhelyet. Dumbledore a Rend titokgazdája — vagyis csak az találhatja meg a főhadiszállást, akivel ő személyesen közli a címet. A levelet, amit Mordon tegnap este mutatott neked, Dumbledore írta… — Itt kurta, ugatásszerű nevetést hallatott. — Ha a szüleim látnák, mire használjuk a házukat, hát… sejtheted, mit szólnának, gondolj csak anyám portréjára.
Összeráncolta szemöldökét, és sóhajtott.
— Nem lenne semmi bajom, ha néha kiszabadulnék innen, és tehetnék valami hasznosat. Megkértem Dumbledore-t, hadd kísérjelek el a fegyelmi tárgyalásra — persze Szipákként — hogy tartsam benned a lelket. Mit szólsz hozzá?
Harry úgy érezte, mintha a gyomra lezuhant volna a kopott szőnyegre. A vacsora óta egyszer se jutott eszébe a tárgyalás. Az öröm, hogy újra barátai között lehet, és végre hallja a híreket, teljesen elfeledtette vele a rá váró megpróbáltatást. Most azonban újra rátelepedett a félelem. Ránézett a szendvicset majszoló Weasley gyerekekre és Hermionéra, s arra gondolt, milyen érzés lenne, ha nem mehetne vissza velük a Roxfortba.
— Ne aggódj ! — szólt Sirius, s Harry rádöbbent, hogy arca elárulta gondolatait. — Fel fognak menteni. Biztos van olyan passzus a Titokvédelmi Alaptörvényben, ami életveszély esetén megengedi a varázslást.
— De ha mégiscsak eltanácsolnak… — szólt csendesen Harry — ideköltözhetek hozzád?
Sirius arcán szomorú mosoly jelent meg.
— Majd meglátjuk…
Harry nem elégedett meg a kitérő válasszal.
— Sokkal kevésbé félnék a tárgyalástól, ha tudnám, hogy semmiképp nem kell visszamennem Dursleyékhoz — mondta.
Sirius komoran csóválta fejét.
— Szörnyű emberek lehetnek, ha ide is szívesebben jönnél.
— Siessetek, különben éhen maradtok! — szólt oda nekik Mrs. Weasley.
Sirius mélyet sóhajtott, egy sötét búcsúpillantást vetett a falikárpitra, aztán Harryvel együtt csatlakozott a többiekhez.
Délután, a vitrinek ürítése közben, Harry minden erejével azon volt, hogy ne gondoljon a tárgyalásra. Szerencséjére a munka nagy odafigyelést igényelt, mivel a poros polcokon sorakozó tárgyak némelyike igencsak rossz néven vette, hogy el akarják távolítani megszokott helyéről. Siriust csúnyán megharapta egy ezüst dohányosdobozka; sebesült kezén másodpercek alatt barna kesztyűhöz hasonló, kemény burok alakult ki.
— Semmi baj — szólt. Érdeklődve megvizsgálta a jelenséget, majd pálcája egy apró mozdulatával meggyógyította a kezét. — Ragyaragasztó por lehet benne.
Azzal bedobta a dobozkát a zsákba, amiben az eltávolításra ítélt tárgyakat gyűjtötték. Harry látta, hogy George titokban kendőt csavar a kezére, s egy perc múlva a dobozka doxiktól dudorodó zsebében landol.
Találtak egy riasztó kinézetű, ezüst szerszámot, ami leginkább sokszárú csipeszhez hasonlított. Mikor Harry megfogta, a bűvös eszköz pók módjára felszaladt a karján, és kis híján megszúrta a nyakát. Sirius sietett a segítségére: lekapta róla a pókcsipeszt, földhöz vágta, majd agyoncsapta a Természetes nemesség — a varázslók származástana című vaskos kötettel. Előkerült egy zenélő doboz is, ami bús, csilingelő dallamot játszott, mikor kinyitották.
Hatására mindenkin ólmos fáradtság lett úrrá — szerencsére Ginnynek volt annyi lélekjelenléte, hogy gyorsan becsukja a dobozt. Találtak egy nehéz lakatot, amit egyikük se tudott kinyitni, egy rakás régi pecsétnyomót, s egy poros dobozból előkerült egy arany fokozatú Merlin-rend. A felirat szerint Sirius nagyapja kapta, „a minisztériumnak tett szolgálataiért”.
— Ez csak annyit jelent, hogy jó sok aranyat adott nekik — szólt megvetően Sirius, és a szemeteszsákba hajította a kitüntetést.
Sipor több ízben is beosont a szobába, hogy megpróbáljon ezt-azt kicsempészni az ágyékkötője alatt, s valahányszor rajtakapták, borzalmas átkokat motyogott az orra alatt. Mikor Sirius kicsavart a kezéből egy vastag aranygyűrűt, amit a Black család címere díszített, Sipor egyenesen zokogni kezdett dühében, és olyan jelzőkkel illette Siriust, amelyekhez foghatót Harry még sose hallott.
— Ez apámé volt — mondta Sirius, és a zsákba dobta a gyűrűt. — A múlt héten láttam, amikor Sipor egy régi nadrágját csókolgatta, pedig érte nem is volt annyira oda, mint anyámért.
Mrs. Weasley a következő napokban is alaposan megdolgoztatta a takarítóbrigádot. A szalonban, amit három nap alatt sikerült „fertőtleníteni”, végül nem marad más kellemetlen tárgy, csak az eltávolíthatatlannak bizonyult falikárpit és a remegő szekreter. Mordon azóta nem járt a főhadiszálláson, úgyhogy nem derült rá fény, mi rejtőzik a bútorban.
A szalon után a csapat a földszinti étkezőt vette kezelésbe. A tálalószekrényben csészealj nagyságú pókokat találtak. (Ron sietve elment teát főzni, és másfél óráig nem tért vissza). A Blackek címerét és mottóját viselő porcelán teáskészlet Sirius jóvoltából rövid úton a zsákba került, s ugyanerre a sorsra jutott egy halom ezüstkeretes régi fotó. A képek felháborodva sivalkodtak, mikor az üvegük összetört.
Jóllehet Piton „takarításnak” titulálta munkájukat, Harry úgy érezte, valójában háborút vívnak a házzal. Az épület — Sipor segédletével — vitézül védekezett. A házimanó árnyékként követte Harryék csapatát, egyre vadabb dolgokat motyogott, és szüntelenül lopkodta a kidobásra ítélt tárgyakat. Sirius végül már azzal is megfenyegette, hogy ruhát kap, de a manó csak ránézett vizenyős szemével, és így felelt:
— Uram, tegye, amit jónak lát — aztán elfordult, és jól érthetően így folytatta: — Úgyse fogja elküldeni Siport, mert Sipor tudja, mire készülnek, bizony, összeesküsznek a Sötét Nagyúr ellen, sárvérűek, árulók, hitvány söpredék…
Erre Sirius, mit sem törődve Hermione tiltakozásával, ágyékkötőn ragadta a manót, és nagy ívben kihajította a szobából.
A csengő naponta többször is megszólalt — erre a jelre Mrs. Black rikácsolni, Harry és társai pedig leskelődni kezdtek. Jobbára azonban be kellett érniük egy futó pillantással és egy semmitmondó beszélgetésfoszlánnyal, mert Mrs. Weasley egykettőre visszaparancsolta őket a munkájukhoz. Piton többször is megfordult a házban, de Harry, őszinte örömére, egyszer sem találkozott össze vele.
Egy ízben Harry átváltoztatástan-tanára, McGalagony professzor is felkereste a főhadiszállást — igen furcsa látványt nyújtott mugliruhában — de nem időzött sokáig. Voltak azonban olyan látogatók is, akik ottmaradtak segíteni. Tonks eltöltött velük egy igen emlékezetes délutánt, amelynek során az egyik emeleti vécében találtak egy vérszomjas öreg padlásszörnyet; Lupin pedig, aki ugyan a házban lakott, de titokzatos feladatok ürügyén néha napokra is eltűnt, segített megjavítani egy állóórát, aminek volt egy olyan kellemetlen szokása, hogy szegecsekkel lövöldözte az előtte elhaladókat.
Mundungusnak sikerült kissé javítania a tekintélyén azzal, hogy megmentette Ront egy szekrényből előkerült, régi, piros talártól, ami megpróbálta megfojtani a fiút.
Harry, annak ellenére, hogy továbbra is rosszul aludt (még mindig álmodott folyosókról és zárt ajtókról, és ilyenkor szúrni kezdett a sebhelye), többé-kevésbé jól érezte magát a bőrében. Amíg volt mit csinálnia, minden rendben volt, de mikor épp nem tudta mivel elfoglalni magát, vagy mikor kimerülten feküdt az ágyán, és a mennyezeten átkúszó árnyékokat bámulta, olyankor nyomban betolakodott a fejébe a közelgő fegyelmi tárgyalás. A félelem ezer tű módjára szurkálta zsigereit, valahányszor arra gondolt, hogy akár ki is csaphatják a Roxfortból. A lehetőség olyan rémisztő volt, hogy nem is mert beszélni róla, még Ron és Hermione előtt sem.
Barátai tapintatból szintén nem hozták szóba a témát, bár Harry gyakran látta őket összesúgni és aggódó pillantásokat vetni felé.
Rossz óráinak visszatérő rémlátomása volt egy arctalan hivatalnok, aki kettétöri a varázspálcáját, és visszaparancsolja őt Dursleyékhoz… De nem fog engedelmeskedni, ezt szilárdan eltökélte. Ide fog költözni Siriushoz, a Grimmauld téri házba.
Úgy érezte, mintha téglát dobtak volna a gyomrába, mikor szerda este, vacsora közben Mrs. Weasley csendesen így szólt hozzá:
— Kivasaltam a legjobb ruhádat. Szeretném, ha hajat is mosnál. A jó első benyomás csodával ér fel.
Ron, Hermione, Fred, George és Ginny elnémultak, és Harryre néztek. Harry bólintott, és megpróbált tovább enni, de annyira kiszáradt a szája, hogy nem tudta lenyelni a falatot.
— Hogy fogok eljutni a minisztériumba? — kérdezte, nyugalmat erőltetve a hangjára.
— Majd elmész Arthurral, ő úgyis megy dolgozni — felelte szelíden Mrs. Weasley.
Az asztal szemközti oldalán ülő Mr. Weasley bátorítóan rámosolygott Harryre.
— Elüldögélsz majd az irodámban a tárgyalás kezdetéig — mondta.
Harry Siriusra nézett, de mielőtt feltehette volna kérdését, Mr. Weasley már válaszolt is rá.
— Dumbledore professzor szerint nem tanácsos, hogy Sirius elkísérjen, és úgy vélem, ebben…
— …teljesen igaza van — sziszegte összeszorított fogakkal Sirius.
Mrs. Weasley arcvonásai megkeményedtek.
— Mikor mondta ezt Dumbledore? — kérdezte Harry, még mindig Siriusra nézve.
— Itt járt tegnap este, miután lefeküdtetek — felelte Mr. Weasley.
Sirius villájával rosszkedvűen szurkált egy darab krumplit.
Harry is újra a tányérja fölé hajolt. Dumbledore a fegyelmi tárgyalás előtti estén a házban járt, és nem is akart beszélni vele! Eddig csak letört volt, de ez a hír egyenesen elkeserítette.