Harrynek másnap hajnali fél hatkor úgy pattant fel a szeme, mintha a fülébe kiabáltak volna. Néhány másodpercig mozdulatlanul feküdt — a fegyelmi tárgyalás gondolata teljesen megbénította az agyát — aztán megrázta magát, és kiugrott az ágyból. Először is felvette szemüvegét, aztán kapkodva belebújt a frissen kimosott farmernadrágba és pólóba, amit Mrs. Weasley az ágy lábához készített. Az üres kép közben kajánul kuncogott a falon.
Ron tátott szájjal, kezét-lábát szétvetve, mélyen aludt. Harry átvágott a szobán, kilépett az előtérbe, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Közben megkísértette a gondolat, hogy mikor legközelebb találkozik Ronnal, talán már nem is lesznek roxforti iskolatársak. Gyorsan elhessegette a rémképet, és csendes léptekkel lesietett a lépcsőn. Miután elhaladt Sipor kipreparált felmenői mellett, a konyha felé vette útját.
Azt hitte, üresen találja, de tévedett: az ajtó elé érve halk beszélgetés ütötte meg a fülét. Benyitott, s megpillantotta a Weasley házaspárt, Siriust, Lupint és Tonksot, akik úgy ültek az asztalnál, mintha csak rá vártak volna. Mind nappali ruhában voltak, kivéve Mrs. Weasleyt, aki piros, steppelt pongyolát viselt. Harry láttán az asszony nyomban felpattant a székről.
— Reggeli — szólt, azzal elővette pálcáját, és a tűzhelyhez sietett.
— J-j-jó reggelt, Harry — köszönt ásítva Tonks, akinek ezen a reggelen göndör, szőke haja volt. — Jól aludtál?
— Igen — felelte Harry.
— Én le se hunytam a szemem egész éjjel — közölte újabb borzongós ásítás kíséretében a boszorkány. — Gyere, ülj le…
Kihúzott Harrynek egy széket, s ugyanazzal a mozdulattal feldöntött egy másikat.
— Mit kérsz, Harry? — szólt oda Mrs. Weasley. — Zabkását? Puffancsot? Füstölt heringet? Sonkás tojást? Pirítóst?
— Köszönöm, de csak… csak pirítóst kérek — felelte Harry.
Lupin mindössze egy futó pillantást vetett Harryre, aztán Tonkshoz fordult:
— Mit kezdtél el mesélni Scrimgeourról?
— Ja igen… szóval vigyáznunk kell vele, mert fura kérdéseket tett fel Kingsleynek és nekem is…
Harry örült, hogy nem kell részt vennie a beszélgetésben. A zsigerei úgy tekeregtek, akár egy zsák kígyó. Mrs. Weasley néhány szelet pirítóst és lekvárt tett le elé az asztalra. Megpróbált enni, de mintha a szőnyeget rágta volna. Mrs. Weasley leült mellé, és anyáskodva igazgatni kezdte a ruháját: eltüntette a póló címkéjét, kisimította a ráncokat a vállán. Harryt meglehetősen zavarta a dolog.
— …és szólnom kell Dumbledore-nak, hogy holnap nem tudok éjjeli szolgálatot vállalni. Már most holtfáradt vagyok — fejezte be Tonks, és szavainak újabb hatalmas ásítással adott nyomatékot.
— Majd beugrom helyetted — fordult hozzá Mr. Weasley. — Én jól vagyok, és úgyis be kell fejeznem egy jelentést…
Mr. Weasley ezen a reggelen nem megszokott varázslótalárját viselte, hanem halszálkamintás nadrágot s hozzá egy kopott bomberdzsekit. Most Tonksról Harryre fordította tekintetét.
— Hogy vagy?
Harry vállat vont.
— Pár óra múlva már túl leszel rajta — vigasztalta Mr. Weasley. — Felmentenek, ne félj.
Harry nem válaszolt.
— A tárgyalás a mi emeletünkön lesz, Amelia Bones irodájában. Ő a Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetője. Ő fog kikérdezni.
— Amelia Bones rendes nő, Harry — szólt Tonks. — Végig fog hallgatni, és igazságosan ítél majd.
Harry némán bólintott. Még mindig nem tudta, mit mondjon.
— Őrizd meg a hidegvéred! — tanácsolta Sirius. — Légy udvarias és tárgyilagos!
Harry megint bólintott.
— A törvény a te oldaladon áll — szólt csendesen Lupin. — Életveszély esetén a kiskorú varázsló is használhatja a pálcáját.
Jéghideg folyadék csordult le Harry tarkóján — egy pillanatig azt hitte, valaki kiábrándító bűbájt szórt rá, aztán csakhamar rájött, hogy Mrs. Weasley ügyködik a haján egy vizes fésűvel.
Mr. Weasley az órájára pillantott, majd Harryre nézett:
— Azt mondom, induljunk! — szólt. — Korán van még, de jobb lesz, ha a minisztériumban várakozol.
— Rendben — felelte gépiesen Harry. Letette a pirítósát, és felállt.
Tonks vállon veregette.
— Minden rendben lesz, Harry.
— Sok szerencsét! — búcsúzott Lupin. — Biztos nem lesz semmi baj.
— És ha lesz, akkor majd én elbeszélgetek azzal az Amelia Bonesszal — szólt mogorván Sirius.
Harry bágyadtan elmosolyodott. Mrs. Weasley átölelte.
— Szorítunk neked, Harry drágám.
— Köszönöm… — motyogta Harry. — Akkor… majd találkozunk.
Követte Mr. Weasleyt fel a lépcsőn, végig az előszobán. A függöny mögül kihallatszott Mrs. Black portréjának morgós szuszogása. Mr. Weasley kinyitotta a bejárati ajtó reteszeit, s kiléptek a hűvös, szürke hajnalba.
— Máskor nem gyalog megy munkába, ugye? — kérdezte Harry, miután sebes léptekkel elindultak, át a téren.
— Nem, általában hoppanálok — felelte Mr. Weasley — de az neked tilos, és egyébként is célszerűbbnek érzem, ha ezúttal minden varázstól mentesen megyünk be. Az jobb benyomást tesz, tekintve, hogy mivel vádolnak…
Mr. Weasley menet közben végig a kabátja alatt tartotta egyik kezét — Harry biztosra vette, hogy a pálcáját markolja.
A szemétben fuldokló utcák szinte teljesen néptelenek voltak — nem úgy a szánalmas kis metrómegálló, ahova rövid gyaloglás után megérkeztek: az tömve volt a kora reggel munkába indulókkal. Mr. Weasley alig tudta palástolni lelkes kíváncsiságát — mint mindig, ha mindennapi életüket élő muglik között járt.
— Egyszerűen csodálatos…! — suttogta, és a jegykezelő automatákra mutatott. — Zseniális találmány.
— Csak épp nem működik — mutatott a kiragasztott cetlire Harry.
— Jó, de akkor is… — legyintett csillogó szemmel Mr. Weasley.
Megvették jegyüket az álmos peronőrtől (a tranzakciót Harry bonyolította le, mivel Mr. Weasley nem nagyon ismerte ki magát a muglibankjegyek között), s öt perccel később beszálltak egy metrószerelvénybe, ami elrobogott velük London belvárosa felé. Mr. Weasley percenként ellenőrizte az ablak fölé erősített vonaltérképet.
— Még négy megálló, Harry… Már csak három megálló… Két megálló…
A belváros kellős közepén szálltak le. Az öltönyös, illetve kosztümös, aktatáskával felszerelt férfiak és nők áradata magával sodorta őket a mozgólépcső felé. Áthaladtak a jegyellenőrző gépen (ami Mr. Weasley határtalan gyönyörűségére elnyelte a jegyüket), és végül kiléptek egy impozáns épületekkel szegélyezett, széles utcára, ahol már ebben a korai órában csúcsforgalom volt.
— Hol vagyunk? — dünnyögte tanácstalanul Mr. Weasley. Harrynek a szívverése is elállt az ijedségtől: egy pillanatig azt hitte, Mr. Weasley állandó térképböngészése dacára rossz megállónál szálltak le. Aztán a varázsló szerencsére észbe kapott: — Ja persze… ! Erre gyere, Harry! — és bevezette Harryt egy mellékutcába.
— Ne haragudj — szabadkozott- de most először jöttem barlangvonattal, és így mugliszemszögből minden másképpen fest. Be kell vallanom, hogy a látogatók bejáratát se használtam még soha.
Egyre távolabb kerültek a forgalmas főutcától, egyre kisebb és egyszerűbb épületek között haladtak el. Az utcára, amelybe végül megérkeztek, felújításra szoruló irodaházak tekintettek, egy kocsma társaságában. A járdák szélén túltöltött szemeteskonténerek díszelegtek. Harry csalódva nézett körül: ennél előkelőbb helyen képzelte el a Mágiaügyi Minisztériumot.
— Megjöttünk — szólt vidoran Mr. Weasley, és egy graffitikkel telezsúfolt fal előtt álló, betört üvegű, kopott telefonfülkére mutatott.
— Csak utánad, Harry.
Azzal kinyitotta a telefonfülke ajtaját.
Harry nem értette ugyan, mire megy ki a dolog, de engedelmesen belépett a fülkébe. Mr. Weasley beoldalazott mellé, és becsukta az ajtót. Elég szűk volt a hely kettőjüknek; Harry nekipréselődött a vandálok keze nyomát viselő telefonkészüléknek, így Mr. Weasley csak nagy nehezen tudta leakasztani a kagylót.
— Szerintem ez a telefon nem működik — jegyezte meg Harry.
— De, de, biztos, hogy működik — bizonygatta Mr. Weasley, miközben a feje fölé emelte a kagylót, és a tárcsára pislogott. — Azt mondja, hogy… hat… — Tárcsázta a számot. — …kettő… négy… még egyszer négy… és megint kettő…
A tárcsa surrogva visszatért alaphelyzetébe, s nyomban egy kellemes női hang szólalt meg. Nem a kagylóban, amit Mr. Weasley szorongatott, hanem magában a fülkében, mégpedig olyan élesen és tisztán, mintha egy jelen lévő, láthatatlan nő beszélt volna.
— Köszöntöm önt a Mágiaügyi Minisztériumban. Kérem, adja meg nevét és látogatása célját.
— Öö… — Mr. Weasley hirtelen nem tudta eldönteni, hogy a kagylóba beszéljen-e, vagy csak úgy a levegőbe. Áthidaló megoldás gyanánt a füléhez tartotta a kagyló mikrofonját. — Arthur Weasley vagyok a Mugli Tárgyakkal Való Visszaélési Ügyosztályról. Velem van Harry Potter, akit fegyelmi tárgyalásra idéztek be…
— Köszönöm — felelte a női hang. — Látogató, kérem vegye el a kitűzőt, és erősítse a talárjára.
Kattanás majd zörgés hallatszott, és valami belepottyant a telefonkészülék pénzvisszaadó vályújába. Harry a kezébe vette — egy téglalap alakú ezüstjelvény volt, az alábbi felirattal: Harry Potter, fegyelmi tárgyalás. Miközben kitűzte a pólójára, a női hang további utasításokat adott:
— A minisztérium látogatójaként ön köteles motozásnak alávetni magát, és pálcáját regisztráció céljából átadni az előcsarnok túlsó végében található asztalnál.
A telefonfülke megremegett, és lift módjára lassan elindult lefelé. Harry kissé szorongva nézte, hogyan kerül a járda szintje a fejük fölé. Miután elnyelte őket a föld, a fülkében sötét lett. Harry semmit nem látott, s hallani se hallott mást, csupán az ereszkedő fülke tompa csikorgását. Körülbelül egyperces liftezés után — amit Harry sokkal hosszabbnak érzett — vízszintes, aranysárga fénycsík jelent meg a lábán. Aztán a csík sávvá szélesedett, elindult felfelé a testén, míg végül az arcára esett — nyomban könnybe lábadt tőle a szeme, és hunyorognia kellett.
— A Mágiaügyi Minisztérium kellemes itt-tartózkodást kíván önnek! — szólt a női hang.
A telefonfülke ajtaja kitárult, s Mr. Weasley fürgén kilépett rajta. Harry tátva marad szájjal követte.
Egy hosszú, tágas, lélegzetelállítóan impozáns csarnok egyik végében álltak. A terem sötét fapadlója olyan fényes volt, mintha szakadatlanul políroznák. A pávakék mennyezetet díszítő, csillogó aranyszimbólumok szüntelenül mozogtak és változtak, akár egy hatalmas égi kijelzőtábla betűi. Kétoldalt, a sötét fával borított falak mentén, aranydíszítésű kandallók sorakoztak. A bal oldali kandallókból szinte másodpercenként egy-egy boszorkány vagy varázsló lépett ki, a jobb oldalon pedig minden kandalló előtt sorban álltak a távozni készülők.
A hosszú csarnok közepe táján szökőkút állt; kerek medencéjének közepén életnagyságnál nagyobb aranyszobrok emelkedtek.
A legmagasabb szobor egy daliás varázslót ábrázolt, ég felé emelt pálcával a kezében. A kisebbek egy gyönyörű boszorkányt, egy kentaurt, egy koboldot és egy házimanót mintáztak. Az utóbbi három lény csodálattal nézett fel a boszorkányra és a varázslóra.
A két varázspálca végéből, a kentaur nyilának hegyéből, a kobold sipkájának csúcsából és a házimanó két füléből egy-egy csillogó vízsugár lövellt ki. A vízcsobogás elnyomta a hoppanálók pukkanásait, de beleveszett egy még hangosabb zajba: annak a több száz boszorkánynak és varázslónak a lábdobogásába, akik — többségükben álmos-mogorva képpel — a csarnok túlsó végén nyíló aranykapu felé haladtak.
— Gyere, arra megyünk! — szólt Mr. Weasley.
Harry engedelmesen követte a varázslót. Kerülgették a szembe jövő minisztériumi dolgozókat — egyesek ingatag pergamenhalmokat cipeltek, mások csupán egy aktatáskát, megint mások a Reggeli Prófétát olvasták menet közben. Ahogy elhaladtak a szökőkút mellett, Harry csillogó ezüstsarlókat és bronzknútokat pillantott meg a medence fenekén. A kúton foltos kis tábla hirdette:
A MÁGIKUS TESTVÉRISÉG KÚTJÁBÓL SZÁRMAZÓ BEVÉTELEKKEL A SZENT MUNGO VARÁZSNYAVALYA- ÉS RAGÁLYKÚRÁLÓ ISPOTÁLYT TÁMOGATJUK.
Ha nem csapnak ki, beledobok tíz galleont — gondolta Harry.
— Erre gyere! — szólt Mr. Weasley.
Kiléptek az aranykapu felé hömpölygő tömegből. A bal oldali falon tábla hirdette: BIZTONSÁGI ŐRSZOLGÁLAT. A tábla alatt álló íróasztal mögött kopaszra borotvált fejű, pávakék taláros varázsló ült. Elmélyülten böngészte a Reggeli Prófétát, de a közeledők láttán felpillantott belőle.
— Látogatót kísérek — közölte Mr. Weasley, és Harryre mutatott.
— Álljon ide elém! — szólt unottan a varázsló.
Harry közelebb ment az asztalhoz. A varázsló felemelt egy antennaszerűen vékony és rugalmas aranypálcát, s függőlegesen elhúzta Harry előtt és mögött. Azután letette az eszközt, és a tenyerét nyújtotta Harry felé.
— Kérem a varázspálcáját! — morogta.
Harry átadta pálcáját. A varázsló ráhelyezte egy különös rézszerkezetre, ami leginkább egyserpenyős mérlegre emlékeztetett.
A szerkezet remegni kezdett, majd keskeny pergamencsík bújt ki az aljánál levő nyílásból. A varázsló letépte, és felolvasta róla a szöveget:
— Tizenegy hüvelyk, főnixtoll mag, négy éve használják. Helyes a leírás?
— Igen — felelte nyugtalanul Harry.
— Ez itt marad — mondta a varázsló, és felszúrta a pergament egy réztüskére. — Ezt visszaadom — tette hozzá, Harry felé nyújtva a pálcát.
— Köszönöm.
— Egy pillanat… — A varázsló pillantása az ezüst látogatói jelvényről Harry homlokára siklott.
— Köszönjük, Eric — szólt gyorsan Mr. Weasley. Megfogta Harry vállát, és visszavezette az aranykapu felé hömpölygő tömegbe.
Harry némi lökdösődés közepette követte Mr. Weasleyt a kapun át egy kisebb csarnokba, ahol legalább húsz, aranyrácsos felvonó kapott helyet. Beálltak az egyik lift előtt összegyűlt csoportba, és vártak. Nem messze tőlük egy bozontos szakállú varázsló állt, kezében jókora kartondobozzal, amiből reszelős hangok szűrődtek ki.
— Szervusz, Arthur — köszönt a varázsló, Mr. Weasleyre biccentve.
— Szervusz, Bob. Mi jót hoztál? — kérdezte Mr. Weasley a dobozra pillantva.
— Épp ez az, hogy nem tudom — felelte komoly képpel a Bob nevű. — Ránézésre jámbor csirkének tűnt, de aztán elkezdett tüzet köpni. Gyanítom, hogy a kísérleti keresztezést tiltó törvény súlyos megsértésével állunk szemben.
Közben hangos csikorgás és kattogás kíséretében megérkezett a felvonófülke. Az aranyrács kinyílt, s a várakozók csoportja beáramlott a liftbe. Harry pillanatokon belül a hátsó falhoz préselve találta magát. Mikor észrevette, hogy a körülötte állók közül többen is kíváncsian megbámulják, gyorsan leszegte a fejét, mintha talált volna valami érdekeset a cipője orrán. A felvonó rácsa zörögve becsukódott, megcsörrentek a láncok, és a lift lassan elindult felfelé. Nyomban utána felcsendült a telefonfülkéből ismert női hang:
— Hetes szint, Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztálya; a Brit-Ír Kviddicsliga Központi Irodája, Nemzeti Köpkő Klub és Bizarr Találmányok Szabadalmi Hivatala.
A lift ajtaja kinyílt. A Harry szeme elé táruló folyosó egy rendetlen gyerek szobáját idézte. A falakat kviddicscsapatok sebtében kiaggatott poszterei borították. A liftben utazó egyik varázsló, aki egy csokorra való seprűt tartott a karjában, kiverekedte magát a fülkéből. Az ajtó becsukódott mögötte, a felvonó egy rándulással továbbindult, és a női hang bejelentette:
— Hatos szint, Mágikus Közlekedésügyi Főosztály; Hop Hálózati Felügyelet, Seprű-ellenőrzési Hivatal, Zsupszkulcs Felügyelet és Hoppanálási Vizsgaközpont.
Az ajtó ismét kinyílt, és kiszállt négy vagy öt boszorkány meg varázsló. Közben egy kisebb raj halványlila papírrepülő röppent be a liftbe. Harry felnézett rájuk: mindegyiknek a szárnyán ott díszelgett a Mágiaügyi Minisztérium felirat.
— Házon belüli üzenetek — dörmögte Mr. Weasley. — Azelőtt baglyokat használtunk, de azok mindent összepiszkítottak…
A felvonó folytatta útját. A repülő üzenetek lustán köröztek a fülke mennyezetére szerelt lámpa körül.
— Ötös szint, Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztálya; Nemzetközi Varázskereskedelmi Felügyelőtestület, Nemzetközi Varázsjogi Hivatal és a Mágusok Nemzetközi Szövetségének Brit Tagozata.
Mikor kinyílt az ajtó, kiröppent két üzenet, és kiszállt további néhány boszorkány és varázsló; berepült viszont vagy fél tucat újabb repülő, úgyhogy a népes raj már-már teljesen eltakarta a lámpát.
— Négyes szint, Varázslény-felügyeleti Főosztály; Bestia, Értelmes Lény és Szellem tagozatok, Mágus-Kobold Kapcsolatok Hivatala, Kártevőügyi Tanácsadó Iroda.
— Elnézést — szólt a tűzköpő csirkét cipelő varázsló, és kioldalazott a fülkéből. Vele együtt egy kisebb csapat üzenet is kiszállt, majd az ajtó ismét becsukódott.
— Hármas szint, Mágikus Balesetek és Katasztrófák Főosztálya; Varázsbaj-elhárító Osztag, Amneziátor Parancsnokság, Muglimagyarázat Szerkesztő Bizottság.
Ezen a szinten majdnem mindenki kiszállt. Nem maradt más a liftben, csak Harry, Mr. Weasley, egy boszorkány, aki egy földig érő pergamenlapot böngészett, és néhány papírrepülő. A lift továbbindult, majd kinyílt az ajtó, és ismét felcsendült a női hang:
— Kettes szint, Varázsbűn-üldözési Főosztály, Varázshasználati Főosztály; Auror Parancsnokság, Wizengamot Végrehajtási Szolgálat.
— Kiszállunk, Harry — szólt Mr. Weasley. A boszorkány nyomában kiléptek a liftből az ajtókkal szegélyezett folyosóra. — Az irodám az emelet másik végében van.
— Mr. Weasley! — szólalt meg Harry, miután elhaladtak egy ablak mellett, amin keresztül napfény áradt be a folyosóra. — Azt hittem, a föld alatt vagyunk.
— Úgy is van. Ezek elvarázsolt ablakok. A Mágikus Gondnokság dönti el, melyik nap milyen időnk van. Mikor legutóbb fizetésemelést akartak kicsikarni, két hónapig tomboló hurrikánban dolgoztunk… Erre gyere.
Befordultak a sarkon, majd egy súlyos tölgyfa ajtón át beléptek egy zsúfolt, zsibongástól hangos terembe. A helyiséget térelválasztókkal számtalan kisebb-nagyobb munkahelyre osztották, s azok mintha véget nem érő rakétaháborút vívtak volna egymással: minden pillanatban tucatjával röpködtek köztük a lila üzenetek. A bejárathoz legközelebb eső irodarész falán csálén lógó tábla hirdette:
Harry menet közben kíváncsian bepillantott minden egyszemélyes kis fülkébe. Az aurorok a lehető legkülönbözőbb dolgokat akasztották ki a fal gyanánt szolgáló paravánokra: egyebek mellett körözött varázslók képeit, családi fotókat, kviddicsposztereket és a Reggeli Prófétából kivágott cikkeket. Az egyik fülke lakója, egy piros taláros varázsló, akinek még Billénél is hosszabb lófarka volt, két lábát az asztalon pihentetve diktált a tollának. Odébb egy boszorkány a paraván fölött átszólva Kingsley Shacklebolthoz beszélt.
— Jó reggelt, Weasley! — szólt oda Kingsley, mikor Harry és Mr. Weasley a közelébe értek. — Szeretnék beszélni magával. Van egy perce?
— Egy percem éppen van — felelte Mr. Weasley — de több nincs, mert sietek.
A beszélgetés olyan stílusban zajlott, mintha a két férfi alig ismerné egymást. Mikor Harry köszönni akart Kingsleynek, Mr. Weasley gyorsan rálépett a lábára. Követték Kingsleyt, aki a sor utolsó fülkéjébe vezette őket.
Harry hátrahőkölt. A fülkében minden irányból Sirius arca nézett rá. A paravánfalakat újságkivágásokkal és régi fényképekkel tapétázták ki — még az a kép is ott volt, ami Potterék esküvőjén készült Siriusról. Az iroda egyetlen Sirius-mentes foltja egy világtérkép volt, amiből bizonyos pontokon egy-egy csillogó, piros fejű tű állt ki.
— Tessék! — szólt nyersen Kingsley, és vaskos pergamenköteget nyomott Mr. Weasley kezébe. — Szükségem van minden fellelhető információra az elmúlt tizenkét hónapban látott repülő muglijárművekről. Azt a fülest kaptuk, hogy Black még mindig a régi motorkerékpárjával közlekedik.
Kingsley nagyot kacsintott Harryre, majd suttogva hozzáfűzte:
— Add oda neki a magazint, szerintem érdekelni fogja. — Ezután ismét hangot váltott: — Örülnék, ha ezúttal egy kicsit gyorsabban dolgozna, Weasley. A fegyvergépekről szóló jelentése miatt is egy hónapig állt a nyomozás.
— Ha elolvasta volna azt a jelentést, tudná, hogy nem fegyvergépekről, hanem gépfegyverekről szólt — felelte hűvösen Mr. Weasley. — Ami pedig a motorkerékpárokat illeti, nem tudok gyors eredményt ígérni. Pillanatnyilag teljesen el vagyunk havazva. — Fojtott hangon hozzátette: — Próbálj hét előtt elszabadulni. Molly húsgombócot csinál.
Ezután biccentett Kingsleynek, és kiterelte Harryt a fülkéből.
Egy újabb tölgyfa ajtón át kimentek a teremből, végigsiettek egy folyosón, befordultak balra egy másik folyosóra, onnan jobbra egy harmadikra, ahol kevesebb volt a fény, de több volt a piszok, és végül egy zsákutcába értek. Harry balra egy nyitva maradt seprűsszekrényt pillantott meg, jobboldalt pedig egy ajtót, amelyen megzöldült réztábla hirdette: Mugli Tárgyakkal való visszaélési Ügyosztály.
Mr. Weasley kopottas irodája valamivel kisebbnek tűnt, mint a seprűsszekrény. Két íróasztal szorongott benne, de alig lehetett megkerülni őket a falak mentén sorakozó kartotékszekrényektől.
Ez utóbbiak tetején düledező aktatornyok emelkedtek. A szabadon maradt kevés falfelületet elborító képek Mr. Weasley hobbijáról tettek tanúságot: többségük autós poszter volt, de helyet kapott egy szétszerelt motor képe, két postaládát ábrázoló rajz, melyek bizonyára mugli-gyerekkönyvekből származtak, és egy villásdugó kapcsolási rajza is.
Az ELINTÉZENDŐK feliratú, teli kosár tetején egy ósdi kenyérpirító és egy pár bőrkesztyű hevert. A pirító bánatosan csuklott, a kesztyű pedig hüvelykujjaival malmozott unalmában. A kosár mellett a Weasleyk családi fotója állt. Harry észrevette, hogy Percy alakja nincs a képen — valószínűleg kisétált belőle.
— Ablak sajnos nincs — szólt szabadkozva Mr. Weasley, miközben levette és a széke támlájára akasztotta bomberdzsekijét. — Igényeltünk, de bizonyára úgy döntöttek, hogy nem szorulunk rá. Ülj le, Harry, úgy tűnik, Perkins még nem jött be.
Miközben Harry bepréselte magát a Perkins asztala mögötti székbe, Mr. Weasley átpörgette ujjai közt a Kingsleytől kapott pergamenköteget.
— Aha — szólt mosolyogva, és a kupac közepéből kihúzta a Hírverő című magazin egy példányát. — Na lássuk… — Gyorsan átlapozta az újságot. — Igen, ez biztos tetszeni fog Siriusnak… Jaj istenem, mi ez már megint?
A nyitva hagyott ajtón beröppent egy üzenet, és leszállt a krónikus csuklásban szenvedő kenyérpirító tetejére. Mr. Weasley széthajtotta, és felolvasta Harrynek:
— „Böfögő vécé Bethnal Greenben, sürgős kivizsgálást kérünk.” Ez most már tényleg nevetséges…
— Böfögő vécé?
— Egyszerű muglipukkasztás — legyintett Mr. Weasley. — A múlt héten két ilyen esetünk is volt: egy Wimbledonban, egy pedig Elephant and Castle-ben. A mugli lehúzza a vécét, és ahelyett, hogy a dolog eltűnne a kagylóból… szóval képzelheted. Szerencsétlenek kétségbeesve hívják a vízszerelék-vezetőt… azt hiszem így hívják azt, aki csöveket meg ilyesmiket foltozgat.
— Vízvezeték-szerelő.
— Igen, igen. De hát az mit tud kezdeni egy megbűvölt vécével? Remélem, sikerül elkapni a gazfickót, aki ezt műveli velük.
— Az aurorok fogják elkapni?
— Dehogyis, ők nem foglalkoznak ilyen jelentéktelen ügyekkel. Ez a Varázsbűn-üldözési Járőrszolgálat dolga… Á, bemutatom Perkinst, Harry.
Egy görnyedt hátú, félénk tekintetű, bozontos, ősz hajú varázsló lépett be a szobába. Rá se nézett Harryre, rögtön Mr. Weasleyhez fordult:
— Jaj, Arthur — zihálta — hála az égnek, hogy megjöttél! Nem tudtam, mit csináljak, itt várjak rád, vagy keresselek meg… Küldtem neked egy baglyot, de biztos elkerültétek egymást. Tíz perce jött egy sürgős üzenet…
— Tudok a böfögő vécéről.
— Nem, nem, nem a vécé, a Potter gyerek tárgyalása! Megváltoztatták az időpontot és a helyet — nyolckor kezdődik lent, a régi tízes tárgyalóteremben…
— Lent a régi… de hát úgy volt, hogy… Merlin szent szakálla!
Mr. Weasley megnézte az óráját, és rémült kiáltással felpattant.
— Gyerünk, Harry, futás! Öt perce ott kéne lenned!
Perkins a kartotékszekrényhez lapult, hogy utat engedjen Mr. Weasleynek és a nyomába szegődő, loholó Harrynek.
— Miért változtatták meg a tárgyalás időpontját? — kérdezte zihálva Harry, miközben futólépésben elhaladtak az aurorok irodafülkéi mellett. Az íróasztalok mögül kíváncsi tekintetek kísérték őket. Harry úgy érezte, mintha összes belső szerve Perkins asztalánál maradt volna.
— Fogalmam sincs, de áldom az eszünket, hogy ilyen korán bejöttünk. Kész katasztrófa lett volna, ha nem jelensz meg a tárgyaláson!
Mr. Weasley csúszva lefékezett a lifteknél, és türelmetlenül nyomogatni kezdte a hívógombot.
— Gyerünk már!
A felvonó csikorogva megállt előttük, s ők egy ugrással a fülkében teremtek. Elindultak lefelé, s valahányszor a lift megállt, Mr. Weasley szitkozódva nyomkodni kezdte a kilences gombot.
— Azokat a tárgyalótermeket tíz éve használták utoljára — dohogott. — Fogalmam sincs, miért odalent lesz. Hacsak… de nem, az nem lehet…
Nem folytatta, mert ekkor egy kövér boszorkány szállt be hozzájuk a liftbe, füstölgő kehellyel a kezében.
— Fogadószint — jelentette a női hang, és az aranyrács kinyílt.
Harry pillantása a távoli szökőkút aranyszobraira esett. A kövér boszorkány kiszállt, s belépett helyette egy betegesen sárga arcú, gyászos tekintetű varázsló.
— Szervusz, Arthur — köszönt síri hangon, mikor a lift továbbindult lefelé. — Ritkán látni téged idelent.
— Sürgős ügyben jöttem, O’Men — felelte Mr. Weasley. Közben türelmetlenül hintázott a talpán, és nyugtalan pillantásokat vetett Harryre.
— Vagy úgy… — bólintott O’Men, és merev tekintettel fürkészni kezdte Harryt. — Hát persze.
Harrynek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy O’Mennel törődjön, de azért zavarta az átható pillantás.
— Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály — jelentette a női hang, és ezúttal nem árult el több részletet.
— Gyere, Harry, siessünk — szólt Mr. Weasley, mikor kinyílt a lift ajtaja.
A folyosó, amelyre kiléptek, merőben különbözött azoktól, amelyeket Harry a felsőbb szinteken látott. Falai csupaszok voltak még ablakok sem nyíltak rajtuk. Ajtóból is csak egy volt: egy egyszerű fekete, a folyosó legvégén. Harry azt hitte, azon fognak bemenni, de ehelyett Mr. Weasley karon ragadta, és elvonszolta bal kéz felé, ahol egy nyílás mögött lépcső indult lefelé.
— Erre, erre, gyere! — zihálta a varázsló, kettesével szedve a lépcsőket. — Még a lift se jön le ide… Miért kell idelent csinálniuk?
Leértek a lépcső aljába, és futva elindultak egy újabb folyosón, ami erősen hasonlított a Piton roxfortbeli tantermébe vezető pincéhez: fáklyákkal megvilágított durva kőfalain nehéz, vaspántos faajtók nyíltak.
— Tízes… tárgyalóterem… erre… mindjárt… igen.
Egy hatalmas zárral felszerelt, sötét ajtó elé érve Weasley tántorogva megállt, a falnak vetette a hátát, és a mellkasára szorította kezét.
— Menj be! — zihálta, hüvelykujjával az ajtó felé bökve. — Indulj már!
— Csak én? Azt hittem, együtt…
— Nem, nem, én nem mehetek be. Sok szerencsét!
Harry úgy érezte, mintha a szíve az ádámcsutkáján dobolna.
Nyelt egyet, lenyomta a súlyos kilincset, és belépett a tárgyalóterembe.