Harrynek elakadt a lélegzete. A tágas pinceterem, amelybe az ajtó nyílt, hátborzongatóan ismerős volt. Nem azért, mert látta már ezt a helyiséget, hanem mert volt már benne: ide röpítette őt Dumbledore merengője, itt nézte végig a tárgyalást, amelyen a Lestrange házaspárt életfogytig tartó azkabani fogságra ítélték.
A sötét kőből rakott falakat derengő fáklyafény világította meg.
Kétoldalt a lépcsős padsorok üresen ásítottak, de szemközt, a legmagasabban elhelyezkedő padokban homályba burkolózó alakok népes csoportja ült. Fojtott hangon beszélgettek egymással, de mikor a súlyos ajtó becsukódott Harry mögött, egyszerre baljós némaságba burkolóztak.
Fagyos férfihang zengte be a termet:
— Elkéstél.
— Bocsánatot kérek — szólt szorongva Harry. — Nem tudtam, hogy korábban kezdődik a tárgyalás.
— Arról nem a Wizengamot tehet — zengte a hang. — Reggel küldtünk neked egy baglyot. Ülj le!
Harry rápillantott a terem közepén álló, láncokkal felszerelt karfájú székre. Látta már ezeket a láncokat életre kelni és szorító bilincsekké válni. Elindult a szék felé. A hideg kőpadlón koppanó léptei hangos visszhangot vertek a néma teremben. Ahogy óvatosan leereszkedett a székre, a láncok fenyegetően megcsördültek, de nem béklyózták meg. A félelemtől émelyegve felemelte tekintetét, és ránézett a vele szemben ülő testületre.
A magas padsorokban körülbelül ötven ember foglalt helyet.
Mind egyforma, szilvakék talárt viseltek, amelyen baloldalt, elöl cikornyás ezüst W díszelgett. Valamennyien emelt fővel ültek, és egy emberként rá, Harryre függesztették tekintetüket. Voltak, akik bizalmatlanul méregették, mások leplezetlen kíváncsisággal néztek rá.
Az első sor kellős közepén Cornelius Caramel, a mágiaügyi miniszter ült. Caramel pocakos férfiú volt, és Harry tudta róla, hogy előszeretettel visel halványzöld keménykalapot. E kedvencét azonban ma nem szándékozott megmutatni — ahogy a jelek szerint azt az elnéző mosolyt se, ami egykor mindig kiült az arcára, ha Harryvel beszélt. Caramel balján egy szögletes állú, monoklis boszorkány ült; őszes haját egészen kurtára nyírva viselte, s szigorú arca semmi jóval nem kecsegtetett. Carameltől jobbra is egy boszorkány foglalt helyet, de ő egészen hátradőlt a padon, így arcát nem világította meg a fáklyák fénye.
— Rendben van — szólt Caramel. — A vádlott, késve bár, de megjelent, úgyhogy kezdhetjük. Készen áll? — fordult a padsor széle felé.
— Igen, uram — felelte buzgón egy hang, amit Harry jól ismert.
Az első sor legszélén Ron bátyja, Percy Weasley ült. Harry ránézett; valamiféle válaszpillantásra számított, de csalódnia kellett: Percy csontkeretes szemüvege mögül kitartóan meredt az előtte fekvő üres pergamenre, megmártott pennáját a lap fölé emelve.
— Fegyelmi tárgyalás augusztus tizenkettedikén… — fogott bele zengő hangon Caramel, mire Percy nyomban körmölni kezdett — mely a Surrey grófság, Little Whinging, Privet Drive négyes szám alatt lakó Harry James Potter ügyében tartatik, aki a vád szerint megsértette a kiskorúak bűbájgyakorlását ésszerűen korlátozó rendeletet és a Nemzetközi Varázstitok-védelmi Alaptörvényt.
— Kihallgatók: Cornelius Oswald Caramel mágiaügyi miniszter, Amelia Susan Bones, a Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetője és Dolores Jane Umbridge, a Miniszteri Hivatal államtitkára. Jegyzőkönyvvezető: Percy Ignatius Weasley…
— A védelem tanúja: Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore — csendült egy higgadt hang valahol a terem hátuljában. Harry olyan gyorsan fordult meg, hogy a nyaka is belereccsent.
Dumbledore derűs nyugalommal lépkedett a padsorok között.
Mélykék talárjára omló hosszú, ezüstös szakálla és haja szinte világított a fáklyák fényében. Mikor Harry mellé ért, megállt, és felnézett Caramelre, íves orra közepén pihenő, félhold alakú szemüvegén át.
A Wizengamot tagjai összesúgtak. Egyesek ingerült arcot vágtak, mások nyugtalanul pislogtak. Két idősebb boszorkány viszont, akik a hátsó sorban ültek, barátságos intéssel üdvözölték a Roxfort igazgatóját.
Dumbledore láttán Harry hangulata is egy csapásra megváltozott. Átható, reményteli derű járta át a lelkét, ahhoz hasonló, mint amit a főnix dala keltett benne. Kereste Dumbledore pillantását, de az öreg varázsló nem nézett felé — kitartóan Caramelre szegezte a szemét.
— Á — szólt nyugtalanul fészkelődve a miniszter. — Dumbledore. Igen. Szóval… ezek szerint… megkapta az… üzenetünket az időpont megváltozásáról.
— Nem, valahogy elkerülhetett — felelte kedélyesen az igazgató. — De szerencsére három órával előbb bejöttem a minisztériumba, úgyhogy semmi baj.
— Igen… nos hát… ilyenformán szükségünk lesz még egy székre… Weasley, legyen szíves…
— Nem, nem, ne fáradjanak miattam. — Dumbledore elővette a pálcáját, finoman megpöccintette, s máris egy puha karosszék állt Harry láncos széke mellett. Dumbledore leült, hegyüknél egymásnak támasztotta hosszú ujjait, és tovább fixírozta Caramelt, arcán az udvarias érdeklődés kifejezésével. A Wizengamot tagjai még mindig sutyorogtak és fészkelődtek; csak akkor lett csend, mikor Caramel ismét megszólalt.
— Helyes. — A miniszter lapozgatni kezdte a jegyzeteit. — Igen. Rendben. Nos akkor… a vádak.
Kihúzott egy pergament az előtte fekvő halomból, nagy levegőt vett, és olvasni kezdett:
— Nevezett Harry James Pottert az alábbi tettek elkövetésével vádoljuk:
— Szándékosan és tette törvényellenes voltának teljes tudatában — miután hasonló esetből kifolyólag korábban írásbeli figyelmeztetésben részesült a minisztérium részéről — augusztus másodikán kilenc óra huszonhárom perckor patrónus-bűbájt hajtott végre egy muglik által lakott övezetben, egy mugli jelenlétében, s ezzel megsértette a kiskorúak bűbájgyakorlását ésszerűen korlátozó 1857. évi rendelet C paragrafusának, valamint a Mágusok Nemzetközi Szövetsége Titokvédelmi Alaptörvénye tizenhármas cikkelyének rendelkezését.
— Te vagy Harry James Potter, Surrey grófság, Little Whinging, Privet Drive négyes szám alatti lakos? — kérdezte Caramel, pergamenje fölött Harryre pillantva.
— Igen — felelte Harry.
— Kaptál-e három évvel ezelőtt hivatalos figyelmeztetést a minisztériumtól tiltott bűbájgyakorlás miatt?
— Igen, de…
— És ennek ellenére megidéztél egy patrónust augusztus másodikán este?
— Igen — felelte Harry — de…
— Pedig tudtad, hogy nem varázsolhatsz az iskolán kívül, amíg be nem töltötted a tizenhetedik életévedet?
— Igen, de…
— És tudtad, hogy a környék tele van muglikkal?
— Igen, de…
— Tisztában voltál vele, hogy egy mugli ott van a közvetlen közeledben?
— Igen! — felelte türelmét vesztve Harry. — De csak azért varázsoltam, mert…
A monoklis boszorkány dörgő hangon a szavába vágott:
— Létrehoztál egy teljes értékű patrónust?
— Igen — bólintott Harry — mert…
— Egy inkarnálódott patrónust?
— Egy… mit? — kérdezett vissza Harry.
— A patrónusodnak tisztán kivehető alakja volt? Úgy értem, több volt, mint köd vagy füst?
— Igen — válaszolta ingerülten és némileg reményvesztetten Harry. — Szarvas alakja volt, mint mindig.
— Mint mindig? — harsogta Madam Bones. — Ezek szerint már korábban is idéztél meg patrónust?
— Igen — felelte Harry. — Több mint egy éve értek hozzá.
— És tizenöt éves vagy?
— Igen, és…
— Az iskolában tanítottak meg rá?
— Igen, Lupin professzortól tanultam meg harmadikos koromban, hogy el tudjam…
— Ez már valami — bólogatott Madam Bones. — Igazi patrónus, ilyen fiatalon… figyelemre méltó teljesítmény.
A Bones körül ülő varázslók és boszorkányok közül többen ismét összesúgtak. Néhányan bólogattak, mások szemöldökráncolva csóválták a fejüket.
— Nem az a kérdés, figyelemre méltó volt-e a varázslata! — fortyant fel Caramel. — Sőt, úgy vélem, minél figyelemre méltóbb volt, annál rosszabb, tekintve, hogy egy mugli szeme láttára hajtotta végre!
Azok, akik előtte a fejüket csóválták, most bólogattak, de Harryből csak Percy szenteskedő kis biccentése láttán tört ki a szó:
— A dementorok miatt csináltam!
Azt hitte, ezzel további fészkelődést és sutyorgást fog szítani, de tévedett: szavait feszült csönd követte.
— Dementorok? — kérdezte végül Madam Bones, s olyan magasra felvonta a szemöldökét, hogy már-már kiesett a monoklija. — Miről beszélsz, fiam?
— Két dementor jelent meg abban a sikátorban! Megtámadtak minket az unokatestvéremmel!
— Hát persze. — Caramel gúnyosan somolyogva körülnézett, mintha arra biztatná a Wizengamot tagjait, hogy osztozzanak derűjében. — Sejtettem, hogy valami ilyesmit fogunk hallani.
— Dementorok Little Whingingben? — hüledezett Madam Bones. — Fel nem foghatom…
— Pedig egyszerű, Amelia — szólt Caramel. — Szívesen megmagyarázom. Potter végiggondolta a dolgot, és úgy döntött, hogy legjobb lesz, ha dementorokra hivatkozik. A muglik nem látják a dementorokat, igaz, fiam? Ez valóban szerencsés körülmény, nagyon szerencsés… Tehát a te szavadra kell hagyatkoznunk, mivel más tanú nincs…
— Nem hazudok! — vágta rá Harry, túlharsogva a megélénkülő sutyorgást. — Ketten voltak, a sikátor két vége felől jöttek! Nagyon sötét és hideg lett. Az unokatestvérem is megérezte őket, és el akart szaladni…
— Elég! Elég! — vágott a szavába Caramel. — Ne haragudj, hogy félbeszakítom az előadásodat, amit bizonyára sokat gyakoroltál…
Dumbledore megköszörülte a torkát. A teremben néma csend lett.
— Meg kell jegyeznem, hogy van egy tanúnk, aki látta a dementorokat a sikátorban — szólt az igazgató. — Természetesen nem Dudley Dursleyre gondolok.
Caramel pufók arca egyszerre megnyúlt, mintha kieresztették volna belőle a levegőt. Egy-két másodpercig némán meredt Dumbledore-ra, aztán kihúzta magát, és így szólt:
— Sajnálom, de nincs időnk további meséket hallgatni. Le akarom zárni ezt az ügyet…
— Meglehet, hogy tévedek — folytatta rendületlen nyugalommal Dumbledore — de legjobb tudomásom szerint a Wizengamot Kódexének értelmében a vádlottnak joga van tanúkat állítani vallomása alátámasztására. Tudtommal a Varázsbűn-üldözési Főosztály is elfogadja ezt a gyakorlatot. Jól tudom, Madam Bones? — tette hozzá, a monoklis boszorkányra nézve.
— Igen — bólintott Bones. — Így igaz.
— Jól van, nem bánom — szólt ingerülten Caramel. — Hol az az ember?
— Magammal hoztam — felelte Dumbledore. — Odakint vár. Menjek ki érte?
— Nem, nem… Hívja be, Weasley! — mordult rá Percyre Caramel.
Percy felpattant, leszaladt a magas padsoroktól levezető kőlépcsőn, és tekintetét mereven előreszegezve elsietett Harry és Dumbledore mellett.
Néhány pillanat múltán már vissza is tért, akkor már Mrs. Figg társaságában. Az öregasszony ijedtnek tűnt, ráadásul bolondabbnak, mint valaha — Harry legalább annyit elvárt volna tőle, hogy szövetpapucs helyett rendes cipőben jelenjen meg a tárgyaláson.
Dumbledore átadta a székét Mrs. Figgnek, és odavarázsolt magának egy másikat.
— Teljes neve? — kérdezte hangosan Caramel, miután Mrs. Figg szorongva leült a szék legszélére.
— Arabella Doreen Figg — felelte remegő hangon az öregasszony.
— És mit kell tudnunk magáról? — kérdezte lekezelő hangon Caramel.
— Little Whingingben lakom, elég közel Harry Potterhez — válaszolta Mrs. Figg.
— A nyilvántartásunk szerint Little Whingingben Harry Potteren kívül nem lakik más varázsló, se boszorkány — szögezte le nyomban Madam Bones. — Arra a környékre különösen nagy figyelmet fordítottunk, tekintettel… bizonyos múltbeli eseményekre.
— Kvibli vagyok — mondta Mrs. Figg. — Ezért tudtommal nem kell bejelentkeznem a minisztériumban.
— Kvibli, aha — dörmögte Caramel, szúrós szemmel fürkészve az öregasszonyt. — Ellenőrizni fogjuk. A munkatársam, Weasley majd felveszi az adatait. Jut eszembe, a kviblik látják a dementorokat? — tette hozzá, a testülethez intézve kérdését.
— Már hogyne látnánk őket! — méltatlankodott Mrs. Figg.
Caramel felvonta a szemöldökét, úgy nézett rá.
— Rendben van. Halljuk a mondandóját.
— Augusztus másodikán este kilenc óra tájban elindultam macskaeledelt venni a sarki boltba, ami a Wisteria sétány végén van — darálta gondolkozás nélkül Mrs. Figg, mintha betanult szöveget mondana. — Menet közben furcsa zajt hallottam a Wisteria sétányt a Magnolia közzel összekötő sikátorból. A sikátorhoz érve szaladó dementorokat pillantottam meg…
— Szaladó dementorokat? — szólt közbe Madam Bones. — A dementorok nem szaladnak, hanem siklanak.
— Úgy akartam mondani — bólogatott Mrs. Figg, és ráncos arca kissé kipirult. — Ott siklottak a sikátorban két alak felé, akik kamasz fiúknak látszottak.
— Hogyan festettek? — kérdezte Madam Bones. Annyira összeszűkítette a szemét, hogy a monokli pereme eltűnt a bőre alatt.
— Hát, az egyik kövér volt, a másik sovány…
— Nem a fiúk! — intette le türelmetlenül Madam Bones. — A dementorok… Azokat írja le!
— Vagy úgy. — Mrs. Figgnek most a nyaka kezdett el kipirulni. — Magasak voltak. Magasak, és csuklyás köpeny volt rajtuk.
Harrynek összeszorult a gyomra. A hallottak alapján az volt az érzése, hogy Mrs. Figg soha életében nem látott dementorokat — legfeljebb képen, márpedig egy kép nem mutathatja meg azt, ami ezeket a lényeket olyan iszonyúvá teszi: a hátborzongató mozgásukat, ahogy centiméterekkel a föld fölött lebegnek, a halálszagot, ami a testükből árad, a szörnyűséges hörgést, amellyel beszívják a levegőt maguk körül…
A második sorban egy tömzsi, bajuszos varázsló egy göndör hajú boszorkány füléhez hajolt, és belesúgott valamit. A boszorkány somolygott és bólintott.
— Szóval magasak voltak, és csuklyás köpeny volt rajtuk — ismételte ridegen Madam Bones. Közben Caramel gúnyosan horkantott. — Értem. Van még valami?
— Igen — bólogatott Mrs. Figg. — Éreztem őket. Hirtelen jéghideg lett, pedig aznap meleg nyári esténk volt. És úgy éreztem… mintha eltűnt volna a jókedv a világból… és szörnyű emlékek jutottak az eszembe…
Mrs. Figg hangja elcsuklott.
Madam Bones szeme kissé tágabbra nyílt. Harry látta a piros foltot a szemöldöke alatt, ahol a monokli a bőrébe nyomódott.
— És mit csináltak azok a dementorok? — kérdezte Bones.
Harryben újraébredt a remény.
— Megtámadták a fiúkat — felelte Mrs. Figg, immár magabiztosabb hangon. A pír is kezdett eltűnni az arcáról. — Az egyik fiú elesett. A másik hátrált, és közben próbálta visszaverni a támadóját. Az volt Harry. Kétszer is próbálkozott, de csak ezüstös gőz jött ki a pálcájából. Aztán a harmadik kísérletre sikerült megidéznie egy patrónust. Az lerohanta az egyik dementort, aztán Harry parancsára azt is elkergette, amelyik a másik fiúra támadt. És… és ez történt — fejezte be sután Mrs. Figg.
Madam Bones némán fürkészte az öregasszonyt. Caramel nem is nézett rá, hanem az iratait lapozgatta. Végül aztán felpillantott, és indulatosan így szólt:
— Szóval ezt látta, mi?
— Ez történt — ismételte Mrs. Figg.
— Rendben van — mondta Caramel. — Elmehet.
Mrs. Figg rémült pillantást vetett Dumbledore-ra, aztán felállt, és elcsoszogott a kijárat felé.
— Nem valami hiteles tanú — szólt fölényes gúnnyal Caramel.
— Ahogy vesszük — zengett fel Madam Bones hangja. — Igen pontosan leírta a dementortámadás hatását. És nem látom be, miért állítaná, hogy dementorok voltak ott, ha nem voltak.
— Dementorok kószálnak egy muglitelepülésen, és csak úgy véletlenül összetalálkoznak egy varázslóval? — fintorgott Caramel. — Ennek az esélye nagyon-nagyon kicsi. Még Bumfolt se fogadott volna rá…
— Ó, nem hinném, hogy bármelyikünk is a véletlen művének tekintené, ami történt — jegyezte meg könnyed hangon Dumbledore.
A Caramel jobbján ülő boszorkány, akinek az arcát árnyék fedte, most mintha megmoccant volna. A Wizengamot többi tagja némán, mozdulatlanul figyelt.
— Mit akar ezzel mondani? — kérdezte fagyosan Caramel.
— Azt, hogy véleményem szerint odaküldték őket — felelte Dumbledore.
— Felteszem, dokumentálva lenne, ha valaki dementorokat küldött volna sétálni Little Whinging utcáira! — csattant fel Caramel.
— Feltéve hogy a dementorok manapság is csak a Mágiaügyi Minisztérium utasításait teljesítik — érvelt Dumbledore. — Ismeri a véleményemet erről a dologról, Cornelius.
— Igen, ismerem — felelte indulatosan a miniszter — és nincs okom feltételezni, hogy a véleményének akár a legcsekélyebb köze is lenne a valósághoz. A dementorok az Azkabanban tartózkodnak, és csakis azt teszik, amit parancsolunk nekik.
— Ez esetben — válaszolt csendes, de jól érthető hangon Dumbledore — fel kell tennünk a kérdést, miért küldött valaki a minisztériumból augusztus másodikán két dementort abba a sikátorba.
A mély csendben, ami e szavakat követte, a Caramel jobbján ülő boszorkány előredőlt, úgyhogy Harry végre megpillantotta az arcát.
Az első másodpercben azt hitte, egy hatalmas, sápadt békát lát. A tömzsi nőnek annyi nyaka se volt, mint Vernon bácsinak. Széles, petyhüdt ajkú száját és nagy, kissé dülledt szemét kerek, redős arc keretezte. Még fekete bársonymasnija is úgy ült rövid, göndör haján, akár egy légy — Harry szinte várta, hogy a nő a szájába rántsa hosszú, ragadós nyelvével.
— Dolores Jane Umbridge, a Miniszteri Hivatal államtitkára — mutatta be a boszorkányt Caramel.
Harry arra számított, hogy Umbridge brekegni fog — annál nagyobb volt a meglepetése, mikor a nő rebegő, kislányos fejhangon szólalt meg:
— Biztosra veszem, hogy félreértettem önt, Dumbledore professzor — mondta torz, hideg mosolyra húzva széles száját. — Milyen buta vagyok! Egy röpke pillanatig úgy tűnt, mintha arra célozna, hogy a Mágiaügyi Minisztérium rendelte el ennek a gyermeknek a megtámadását.
Ezüstcsengésű kacajt hallatott, amitől Harrynek libabőrös lett a háta. A Wizengamot néhány tagja együtt nevetett vele, de hangjukban szikrája se volt a jókedvnek.
— Ha igaz, hogy a dementorok csak a Mágiaügyi Minisztérium utasításait teljesítik, és az is igaz, hogy tíz napja két dementor megtámadta Harryt és az unokatestvérét, akkor logikus a következtetés, hogy a támadást egy minisztériumi tisztviselő rendelte el — felelte udvariasan Dumbledore. — Természetesen elképzelhető, hogy ez a két dementor nem állt a minisztérium ellenőrzése alatt…
— Minden dementor a minisztérium ellenőrzése alatt áll! — csattant fel téglavörös arccal Caramel.
Dumbledore finoman fejet hajtott a miniszter előtt.
— Ez esetben a minisztérium minden bizonnyal kivizsgálja majd, mit keresett két dementor ilyen messze az Azkabantól, és miért hajtottak végre engedély nélküli támadást.
— Nem maga dönti el, hogy mit csinál és mit nem csinál a Mágiaügyi Minisztérium! — harsogta Caramel, olyan bíborvörös arcszínt produkálva, amit Vernon bácsi is megirigyelt volna.
— Természetesen nem — felelte szelíden Dumbledore. — Csupán bátorkodtam hangot adni abbéli meggyőződésemnek, hogy az ügy nem marad kivizsgálatlanul.
Beszéd közben Madam Bonesra tekintett. A boszorkány megigazította monokliját, és szemöldökét kissé összeráncolva nézett vissza rá.
— Szeretném hangsúlyozni — szólt Caramel — hogy ezen a tárgyaláson nem feladatunk se létező, se egy gyermek fejéből kipattant dementorok viselkedését elemezgetni. Maradjunk a tárgynál, ami nem más, mint hogy Harry Potter megszegte a kiskorúak bűbájgyakorlását korlátozó rendeletet!
— Természetesen — bólintott Dumbledore. — De a dementorok jelenléte a sikátorban igencsak lényeges körülmény. A rendelet hetes számú záradéka leszögezi, hogy a kiskorú varázsló vagy boszorkány jogosult bűbájt használni rendkívüli helyzetben, akkor, ha veszélyben forog a saját vagy bármely jelen lévő varázsló, boszorkány vagy mugli élete…
— Köszönjük szépen, de ismerjük a hetes záradék tartalmát! — sziszegte Caramel.
— Ebben biztos vagyok — felelte udvariasan Dumbledore. — És felteszem, egyetértünk abban, hogy a helyzet, amelyben Harry a patrónus-bűbájt használta, teljes joggal tekinthető a záradékba foglalt rendkívüli helyzetnek.
— Ha voltak ott dementorok, amit én erősen kétlek.
— Hallotta a vallomást. Ha továbbra is kételkedik a tanú szavahihetőségében, idézze be, és kérdezze ki újra. A tanúnak biztosan nem lesz ellene kifogása.
— Nem… azt… nem… — Caramel dühös-zavartan babrált az irataival. — Még ma le akarom zárni ezt az ügyet, Dumbledore!
— Meggyőződésem, hogy inkább hallgat meg akár tízszer is egy tanút, semmint hogy kellően meg nem alapozott ítéletet hozzon, s így súlyos bírói tévedés lehetőségét kockáztassa.
— Súlyos bírói tévedés, megáll az eszem! — kiabált magából kikelve Caramel. — Ahelyett, hogy a gyerek arcátlan törvénysértését igyekezne kimagyarázni, inkább számolja össze, hány légből kapott mesét hallottunk már Harry Pottertől! Három éve is lebegésbűbájt használt…
— Az nem én voltam, hanem egy házimanó! — tiltakozott Harry.
— Tessék! — harsogta Caramel, két kézzel mutogatva Harry felé.
— Egy manó! Egy mugliházban! Ugyan, kérem!
— Az illető házimanó jelenleg a Roxfort Szakkollégium alkalmazásában áll — szólt Dumbledore. — Ha óhajtja, egy szempillantás alatt ide tudom hívni, hogy tanúskodjon.
— Nem… nem… nincs időm házimanókkal foglalkozni! Különben is, nem ez volt az egyetlen eset… A ménkűbe is, felfújta a tulajdon nagynénjét! — üvöltötte Caramel, s öklével akkorát csapott a bírói pad lapjára, hogy egy tintásüveg táncolni kezdett, és feldőlt.
— Valóban, s ön abban az ügyben nem indított eljárást, mert, felteszem, bölcsen belátta, hogy a legkiválóbb varázslók se mindig urai érzelmeiknek — mondta Dumbledore, miközben Caramel a tintát törölgette iratairól.
— És arról még nem is beszéltem, amit az iskolában művel.
— De mivel a minisztérium nem szabhat ki büntetést a roxforti diákokra iskolai fegyelemsértéseikért, Harry ottani viselkedése nem tartozik ide — szögezte le Dumbledore. Továbbra is udvariasan beszélt, de, most először, kissé hűvös felhanggal.
— Ohó! — Caramel dacosan kihúzta magát. — Szóval semmi közünk hozzá, mit csinál az iskolában? Úgy gondolja?
— Cornelius, a minisztériumnak nincs joga roxforti diákokat eltanácsolni — felelte türelmesen Dumbledore — amint azt már augusztus másodikán este is mondtam. Pálcát se kobozhat el mindaddig, amíg a vádak bizonyítást nem nyertek — ezt is bátorkodtam hangsúlyozni augusztus másodikán. Úgy tűnik, ön elismerésre méltó buzgóságában, amellyel érvényt kíván szerezni törvényeinknek, egyes törvényeket maga is figyelmen kívül hagy — szándékán kívül, természetesen.
— A törvényeket meg lehet változtatni — jegyezte meg gonoszul Caramel.
— Valóban — hagyta rá tiszteletteljes főhajtással Dumbledore. — És ön számos alkalommal él is ezzel a lehetőséggel. Úgy veszem észre például, hogy a Wizengamotból történt távozásom óta eltelt néhány hét alatt szokássá vált teljes büntetőbíróság előtt tárgyalni az olyan súlyú ügyeket is, mint egy kiskorú bűbájgyakorlása!
A bíróság több tagja is zavartan fészkelődni kezdett. Caramel arca a vörösesbarna egy érdekes árnyalatát öltötte. A jobbján ülő békaarcú boszorkány ellenben továbbra is szenvtelenül nézett Dumbledore-ra.
— Tudomásom szerint — folytatta Dumbledore — egyelőre nincs érvényben olyan törvény, amely előírná, hogy a bíróság büntesse meg Harryt minden egyes varázslatért, amit életében elvégzett. A vádban megfogalmazott kihágással kapcsolatban Harry előadta védekezését. Immár nem tehetünk mást, mint hogy várjuk a bölcs testület ítéletét.
Dumbledore ismét összeérintette ujjai hegyét, jelezve, hogy nincs több mondanivalója. Caramel gyilkos tekintettel meredt rá.
Harry is vetett egy oldalpillantást az igazgatóra, valamiféle megnyugtatást várva. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy Dumbledore-nak célszerű volt felszólítania a bíróságot, hogy hozzák meg végre döntésüket. Dumbledore azonban őt most se vette észre, most sem törődött vele, hogy a pillantását keresi. Tekintete a magas padsorokban ülő varázslókon és boszorkányokon nyugodott, akik most élénk, fojtott hangú beszélgetésbe merültek szomszédjaikkal.
Harry lehajtotta a fejét, és a cipőjére meredt. Szíve a háromszorosára dagadt — legalábbis ő úgy érezte — és vadul dörömbölt a bordáin. Hosszabb tárgyalásra számított, azt hitte, többet beszélhet majd. Részletesen el akarta mondani, hogyan támadtak rájuk a dementorok, hogyan próbálták megcsókolni mindkettőjüket…
Kétszer is Caramelre emelte a pillantását, és kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de kalapáló szíve elszorította a légcsövét, így mindkét alkalommal csak sóhajtott egyet, és megint lesütötte a szemét.
A bírói testület végül elcsendesedett. Harry fel akart pillantani, de végül úgy döntött, hogy a cipőfűzőjét bámulni sokkal könnyebb és kellemesebb.
— Kik szavaznak a vádlott felmentése mellett? — tette fel a kérdést dörgő hangon Madam Bones.
Harry felkapta a fejét. Magasba emelt kezeket látott… nem is keveset… nagyon sokat! Meg akarta számolni a szavazatokat, de mielőtt a végére ért volna, Madam Bones ismét megszólalt:
— És kik szavaznak arra, hogy bűnös?
Caramel felemelte a kezét; így tett rajta kívül még fél tucat bírósági tag, köztük a békaképű boszorkány, valamint a bajuszos varázsló és a göndör hajú boszorkány a második sorban.
Caramel olyan arccal nézett körül, mintha a torkán akadt volna egy terjedelmes tárgy. Leeresztette a kezét, kétszer sóhajtott, majd az elfojtott indulattól rekedt hangon így szólt:
— Az ítélet megszületett… A bíróság felmenti a vádlottat minden vád alól.
— Remek — szólt derűsen Dumbledore. Nyomban talpra szökkent, elővette pálcáját, és egy mozdulattal eltüntette a két karosszéket. — Sajnos most mennem kell. További kellemes napot mindenkinek!
Azzal sarkon fordult, és Harryre ügyet sem vetve kisietett a teremből.