A csodatétel váltja ki az imádatot.
Állítom, hogy a kozmikus vallási érzület a tudományos kutatás legerősebb és legnemesebb ösztönzője.
Ellie pontosan emlékezett a pillanatra, amikor számos washingtoni útja egyikén rádöbbent, hogy beleszeretett Ken der Heerbe.
A Palmer Josszal való találkozás előkészületei a végtelenségig húzódtak. Joss láthatóan vonakodott ellátogatni az Argus-telepre; most azt a kifogást hozta fel, hogy őt nem az Üzenet megfejtése, hanem a tudósok istentelen mivolta érdekli. És ahhoz, hogy a jellemüket megítélje, semleges környezetre van szüksége. Ellie akárhová hajlandó volt elmenni, és most az elnök egyik különleges munkatársa tárgyalt az ügyben. Más rádiócsíllagászokról nem volt szó; az elnöknek az volt a kívánsága, hogy Ellie egyedül találkozzon Josszal.
Ellie meg azt a még néhány héttel később esedékes napot várta türelmetlenül, amikor Párizsba repül, az Üzenet Világkonzorcium első nagy találkozójára. Vaygay meg ő egyeztették az átfogó adatgyűjtési programot. A jelek vétele most már hétköznapi rutinná vált, a hálózat hézagmentes volt. Így aztán Ellie meglepetésére azon vette észre magát, hogy van egy kis szabad ideje. Megfogadta, hogy nagyot fog beszélgetni az édesanyjával, higgadtan, kedvesen, bármivel is próbálja majd az anyja kihozni a sodrából. Félelmetes levél— és elektronikus postarestanciája is volt, amit át kellett nézni. Nemcsak a kollégák gratulációi meg bírálatai, hanem vallásos dörgedelmek, bizalmasan közölt áltudományos elképzelések, és a rajongók levelei szerte a világból. Hónapok óta nem volt ideje elolvasni az asztrofizika szakmai kiadványát, a The Astrophysical Journal-t, noha ő volt annak a nemrég megjelent tanulmánynak első szerzőjeként feltüntetve, amelynél szokatlanabb aligha jelent még meg a tekintélyes folyóiratban. A Vegáról érkező jelek olyan erősek voltak, hogy egy csomó amatőr — akik megunták a “nagyképűsködő” rádióhíreket nekiállt magának rádióteleszkópot és jelelemzőt barkácsolni. Az Üzenet megfejtési kísérleteinek elején jöttek is tőlük használható adatok, és Ellie-t most is ostromolták, azt hívén, hogy tudnak még újat mondani a SETI hivatásosainak. Ellie pedig kötelességének érezte bátorítóan válaszolni nekik. Voltak a létesítménynek más fontos rádiócsillagászati programjai is — a kvazárfigyelés például —, azokkal is foglalkoznia kellett. De azon vette észre magát, hogy mindehelyett szinte minden idejét Kennel tölti.
Persze, kötelessége is volt az elnök tudományos tanácsadóját olyan mélyen beavatni az Árgus-projekt dolgaiba, amennyire az ezt szükségesnek találta. Fontos volt, hogy helyesen és behatóan tájékoztathassa az elnököt. Ellie remélte, hogy más országok vezetői is olyan alapos információkat kapnak a Vegával kapcsolatosan, mint az Egyesült Államoké. Az ő elnöküket, bár nem otthonos a tudományban, eleve érdekelte a téma, és hajlott rá, hogy ne csak gyakorlati haszna, hanem legalább egy kicsit a tudás öröme miatt is támogassa a tudományt. Ezt James Madison és John Quincy Adams óta kevés korábbi amerikai elnökről lehetett elmondani.
Mégis, der Heer feltűnően sok időt volt hajlandó az Árgus-telepen tölteni. Naponta egy órát vagy annál is többet szentelt a washingtoni Tudományos és Technikai Ügyintézési Irodájával folytatott élénk kommunikációnak. De az ideje többi részében, amennyire Ellie meg tudta ítélni, der Heer egyszerűen… itt volt. A komputerrendszer rejtelmeiről faggatódzott, vagy meglátogatta egyik-másik rádióteleszkópot. Előfordult, hogy washingtoni munkatársak kísérték, de legtöbbször egyedül bóklászott. Rendelkezésére bocsátatták az egyik üresen álló irodát, a nyitott ajtón át Ellie gyakran látta, amint az íróasztalra felrakott lábbal valamilyen jelentést olvasott vagy telefonon beszélt. Vidáman kiintett Ellie-nek, aztán folytatta, amit éppen csinált. Sokszor találta együtt Drumlinnal és Valeriannal, elmélyülten tárgyaltak, de ugyanúgy elbeszélgetett az alacsonyabb beosztású műszaklakkal meg az irodistákkal is, akik, Ellie nemegyszer hallotta, egymás között “elragadó” emberként emlegették.
Der Heer rengeteget kérdezősködött Ellie-től is. Eleinte kizárólag szakmai, a programra vonatkozó kérdéseket tett fel, de hamarosan már a lehetséges jövőbeli eseményekkel kapcsolatos elképzelésekről és csapongó fantáziaképekről is. Ebben az időszakban a projekttel kapcsolatos beszélgetések mintha csak ürügyül szolgáltak volna, hogy együtt tölthessenek egy kis időt.
Egy kellemes őszi napon Washingtonban az elnök a Tyrone Freeválság miatt kénytelen volt elhalasztani a Rendhagyó Helyzeti Csoport ülését, ezért Ellie-nek és der Heernek váratlanul akadt néhány szabad órája. Elhatározták, hogy megnézik a Vietnam Emlékművet, amelyet Maya Ying Lin tervezett, még diákkorában, a Yale-egyetem építészkarán. Az emlékmű egy értelmetlen háborúra emlékeztetett, kijózanítóan és szomorúan, der Heer azonban a helyzethez cseppet sem illően jókedvű volt, és Ellie-ben felmerült a gondolat, hogy hátha az ő jellemének is akadnak foltjai. Két hétköznapi öltözetű biztonsági, fülükben az ügyesen megformált, hússzínű kis hallgatókkal feltűnés nélkül követte minden lépésüket.
Der Heer észrevett egy gyönyörű kék színű hernyót, egy ágat tartott eléje, a hernyó rákúszott. Rendületlenül araszolt, fénylő teste vonaglott tizennégy pár lábán. Az ág végén megkapaszkodott a hátsó öt párral, testének elülső része pedig felmeredt, kereste, mire kapaszkodhatna tovább. Mivel semmit sem talált, megfordult és most visszafelé szaporázta apró lépéseit. Der Heer fogást cserélt az ágon, és amikor a hernyó visszaért oda, ahonnan elindult, megint csak nem volt tovább hová kúsznia. Mint egy ketrecbe zárt ragadozó, úgy ingázott fel és alá többször is az ágon, de Ellie-nek úgy tűnt, egyre lassabban, mintha kezdte volna feladni. Megsajnálta a szegény párát, még akkor is, ha netán valamiféle károkozó volna.
— Milyen csodálatos program rejlik ebben a parányi fejben! — mondta der Heer elragadtatva. — Kifogástalanul működő optimális menekülési szoftver. És nem esik le. Pedig az ág lebeg a levegőben. A hernyó soha nem tapasztalhat ilyet a természetben, mert az ágak mindig kiindulnak valamiből. Eszébe jutott már valaha, Ellie, milyen volna, ha ez a program a maga fejében lenne? Úgy értem, magától értetődő lenne, mit kell tennie, ha egy ág végére ér? Az volna-e a benyomása, hogy végiggondolta a dolgot? Kíváncsi lenne-e, honnan tudja, hogy az elülső tíz lábát a levegőben kell rázogatni, a másik tizennyolccal meg erősen kapaszkodni kell?
Ellie kicsit félrehajtott fejjel sokkal inkább der Heert, mintsem a hernyót figyelte. Úgy látszik, könnyedén el tudja őt rovarnak képzelni. Igyekezett, hogy a hangja tárgyilagosan csengjen, hiszen a férfi részéről ez amolyan szakmai érdeklődés.
— És most mit csinál vele?
— Gondolom, visszateszem ide a fűbe. Mi mást lehetne vele csinálni?
— Esetleg volna, aki széttaposná.
— Nehéz megölni egy teremtményt, ha az ember már meggyőződött róla, mennyire tudatos lény. — Vitte tovább a kezében az ágat, rajta a hernyóval.
Egy ideig szótlanul mentek. Előttük, a csillogó fekete gránitba csaknem 55 000 név volt bevésve.
— Amikor háborút akar indítani, minden kormány szörnyetegnek festi az ellenfelet — szólalt meg Ellie. — Nem akarják, hogy a másik oldalon levőkben is embereket lássunk. Ha az ellenség gondolkodik, érez, esetleg elbizonytalanodunk, hogy megöljük-e. Márpedig ölni kell. Szóval, inkább lássunk bennük szörnyeket.
— Nézze, milyen gyönyörű — der Heer csak pár perc múlva válaszolt. — Tényleg. Nézze csak meg közelebbről.
Ellie nézte a hernyót. Legyűrte kis viszolygását, próbálta a férfi szemével látni.
— Nézze, mit csinál — folytatta der Heer. — Ha akkora volna, mint maga vagy én, mindenki halálra rémülne tőle. Ez aztán igazi szörnyeteg volna, nem? De hát pici. Majszolgatja a leveleket, végzi a maga dolgát, és egy kis szépséget csempész a világba.
Ellie megfogta der Heer szabad kezét. Szótlanul bandukoltak végig a halál időrendjébe szedett nevek hosszú sora mentén. Itt persze csak az amerikai áldozatok szerepeltek. A kétmillió délkelet-ázsiai pusztulásának emlékét egész bolygónkon nem őrzi semmi, csupán családtagjaik és barátaik szívében él. Amerikában általában a katonai hatalommal való politikai visszaélésnek tekintették ezt a háborút, pszichológiai értelemben valahogy úgy, ahogyan a német militaristák “hátbadöfésnek” tulajdonították első világháborús vereségüket. A vietnami háború olyan kelevény volt a nemzet lelkiismeretén, amelyet egyetlen amerikai elnöknek sem volt még bátorsága felnyitni. (A Vietnami Demokratikus Köztársaság azóta folytatott politikája sem igen járult hozzá, hogy könnyebb legyen a feladat.) Ellie-nek eszébe jutott, hogyan csúfolták az amerikai katonák vietnami ellenfeleiket “sárga manók”-nak, “laposfejűek”-nek, “slicceltszeműek”nek, hogyan gyalázkodtak még vadabbul is. Képes lesz-e az ember történelmének jövendő szakaszaiban boldogulni, ha nem hagy fel legelőször is azzal, hogy ellenfelét embertelenül megalázni próbálja?
Magánéletében der Heer egyáltalán nem viselkedett akadémikusként. Aki a sarki újságosstandnál botlott beléje, annak eszébe sem jutott, hogy egy tudóst lát. Nem kopott le róla a New York-i utcák zsargonja sem. Kollégáit, akik először hallották, mindig meglepte, hogy beszédmodorából mennyire nem lehet tudományos munkásságára következtetni. Ahogy azonban mind emberként, mind tudósként egyre ismertebbé vált, beszédét afféle jelentéktelen hóbortként vették tudomásul. De úgy tudta kimondani például azt, hogy guanozin trifoszfát, hogy attól ez az ártalmatlan molekula egyszerre félelmetes nyomatékot kapott.
Csak lassan jöttek rá, hogy beleszerettek egymásba. Mások számára ez sokkal hamarabb nyilvánvalóvá lett. Néhány héttel korábban, amikor Lunacsarszkij még az Argus-telepen tartózkodott, belefogott szokásos fejtegetéseinek egyikébe a nyelvek következetlenségéről. Most az amerikai angol volt soron.
— Ellie, miért mondják azt, hogy “ugyanazt a hibát újra elkövetni”? Mennyivel közöl többet a mondat az “újra” szócskával? És igazam van, hogy “felégetni” vagy “leégetni” valamit pontosan ugyanaz? Bezzeg a “felcsinálni” meg a “lecsinálni” teljesen mást jelent!
Ellie bizonytalanul bólintott. Nemegyszer hallotta, amint Vaygay a szovjet kollégáknak az orosz nyelv következetlenségeit taglalta, és biztos volt benne, hogy a párizsi konferencián meg a kérdés francia változatát fogja tőle hallani. Ellie készségesen elismerte, hogy a nyelveknek vannak furcsa fordulatai, de hát annyiféle forrás hatott a kialakulásukra, olyan rengeteg különböző helyzet formálta őket, nem csoda, hogy nem tökéletesen logikusak és következetesek. De mivel Vaygay láthatóan roppantul élvezte ezeket a kritikus fejtegetéseket, Ellie-nek nem volt szíve vitatkozni vele.
— Vagy vegyük ezt a kifejezést: “olyan szerelmes, hogy se lát, se hall”. Hiszen gyakran használják, nem? Miért? Ha az ember szerelmes, igenis folyton látni meg hallani akarja a szerelmét! Igazam van? Maga, Ellie, tudhatja, milyen az, ha az ember szerelmes. De aki ezt a mondást kitalálta, annak fogalma sem lehetett róla. Talán úgy vélte, hogy mivel szerelmes, maga is úgy lebeg a levegőben, mint annak a francia festőnek a figurái — hogy is hívják?
— Orosz volt, nem francia — felelte Ellie. Marc Chagallnak köszönhetően sikerült a beszélgetést kevésbé ingoványos területre átvinnie. Később töprengett rajta, hogy ingerkedett-e vele Vaygay, vagy puhatolódzott-e nála. Lehet, hogy nem is tudatosodott benne, amit észrevett, hogy ugyanis Ellie és der Heer között egyre szorosabb szálak szövődnek.
Der Heer vonakodása végül is érthető volt. Az elnök tudományos tanácsadójaként rengeteg időt kell fordítania egy példa nélküli, kényes, bizonytalan kimenetelű ügyre. Érzelmi kapcsolatba keveredni az ügy egyik főszereplőjével felettébb kockázatos lehet. Az elnök minden bizonnyal részrehajlás nélküli véleményt vár el tőle.
Der Heemek esetleg olyasmit kell javasolnia, amit Ellie ellenez, vagy azt, hogy hagyjanak figyelmen kívül olyasmit, amit pedig Ellie fontosnak ítélne. Ha beleszeret Ellie-be, ez bizonyos értelemben gátolja abban, hogy hatékony munkát végezzen.
Ellie számára még bonyolultabb volt a dolog. Mielőtt megszerezte volna azt a tekintélyt, amellyel már méltán tarthatott igényt rá, hogy egy nagy rádiócsillagászati obszervatórium igazgatója legyen, számos partnere volt. Szerelmes volt, mindig be is vallotta, de férjhez menni sohasem akart igazán.
Élénken élt az emlékezetében, milyen bűbájos volt hozzá John Staughton, amikor még csak udvarolt az édesanyjának, és milyen gyorsan megváltozott, amint a mostohaapja lett. Ha az ember már férjhez ment hozzájuk, a férfiakból teljesen új, korábban nem is gyanított, szörnyű személyiség tör elő. Ó meg túl romantikus, és ez védtelenné teszi. Nem akarja megismételni anyja hibáját. A lelke mélyén rettegett attól, hogy minden tartózkodás nélkül beleszeret valakibe, teljesen feloldódik a másikban, aztán elveszi tőle valaki, vagy egyszerűen otthagyja az illető. Persze, ha az ember sohasem volt igazán szerelmes, nem is képes az igazi, nagy szerelmet hiányolni. (Nem mélyedt el ebben a gondolatban, mert rémlett neki, hogy nem egészen igaz.) Meg aztán, ha nem szeret bele igazán senkibe, nem is válhat hűtlenné hozzá, ahogyan — Ellie a lelke legmélyén úgy érezte — az édesanyja hűtlen lett rég halott apja emlékéhez. Ellie-nek még mindig nagyon hiányzott az édesapja.
Úgy látszott, mintha Kennel másképp állna a helyzet. Vagy lehet, hogy az évek múlásával Ellie vált megalkuvásra hajlamosabbá? Sok férfi munkatársa viselkedéséhez képest, amikor nehéz helyzetbe kerültek vagy idegesek voltak, Ken mintha más lett volna, kedvesebb, megértőbb. A kompromisszumkészség és a jártasság a tudománypolitikában a foglalkozásához tartozik; de Ellie úgy érezte, ezen túlmenően is van benne valamilyen rokonszenves megbízhatóság. Nagyra becsülte benne azt, ahogyan a tudományt beépítette az életébe, és azt, hogy két különböző hivatalos fórumon is harcolt a tudomány érdekében.
Amellett, hogy igyekeztek megóvni a látszatot, annyi időt töltöttek együtt Ellie kis Argus-telepi lakásában, amennyit csak lehetett.
Nagyon jókat beszélgettek, pattogtak köztük a gondolatok, ötletek, akár a tollaslabda. Előfordult, hogy az egyik még ki sem mondta, amit akart, a másik már felelt is rá, mégpedig pontosan. Der Heer figyelmes és fantáziadús szeretőnek bizonyult. Ellie különben még az izzadságszagát is szerette.
Néha maga is elképedt, hogy ebben a szerelemben miket képes mondani és tenni. Annyira csodálta a férfit, hogy Ken szerelme megnövelte az önbecsülését: saját magát is jobban szerette, mióta Ken szereti. És mivel a férfi szemmel láthatóan ugyanígy érzett iránta, kapcsolatuk végtelen szerelmen és kölcsönös tiszteleten alapult. Ellie legalábbis így fogalmazta meg magában. Bármennyi barátja vette is körül korábban, alapjában véve mindig magányos maradt. Most, Kennel ez a magányérzet tökéletesen megszűnt.
Minden gátlás nélkül mesélgetett a férfinek mindarról, amiről álmodozott, emlékfoszlányokról, gyerekkori megrázkódtatásairól, töprengéseiről. Ken meg rendkívül figyelmesen hallgatta. Órákon át faggatta a gyerekkoráról. Minden kérdését kertelés nélkül tette fel, néha szinte számonkérően, de mindig nagyon kedvesen. Ellie kezdte megérteni, hogy a szerelmesek gügyögnek egymásnak. A benne élő gyermek semmilyen más, a társadalom által elfogadhatónak ítélt módon nem tudott kitörni belőle. Ha a szerelmesében mind az egyéves, mind az ötéves, a tizenkét éves meg a húszéves gyermek-énje megértő társra talál, akkor ezek a megnyilvánulni vágyó al-személyiségei boldogan megnyugszanak. A szerelemben megszűnik hosszú ideje kínzó magányérzetük. Talán a szerelem mélysége éppen azon mérhető, hogy az ember különböző énjei közül hány vesz részt a kapcsolatban. Ellie-nek úgy tűnt, hogy az eddigi partnerei csupán egy vagy legfeljebb két énjének jelentettek kiegészítő társat; a többi csak kívülállóként csellengett a kapcsolatokban.
Egy héttel a Josszal való találkozás kitűzött időpontja előtt az ágyban hevertek, a leeresztett redőny rései között beszökő késő délutáni napsugarak játszadoztak összefonódott testükön.
— Ha csak úgy csevegés közben szóba kerül az édesapám — mondta Ellie —, nem érzek többet, mint… egy kis szomorúságot, hogy elvesztettem valamit. De ha megengedem magamnak, hogy igazán emlékezni kezdjek rá — a humorára, mondjuk, vagy arra, amilyen megszállottan tisztességes volt —, akkor összedől az egész látszatfal, és legszívesebben most is elsírnám magam, hogy nincs többé.
— Az ember, legalábbis bizonyos mértékig, megkönnyebbül, ha a dolgokat ki tudja beszélni magából — felelte der Heer és közben simogatta Ellie vállát. — Lehet, hogy ez a beszéd egyik funkciója is, különben hogyan is érthetnénk meg a világot anélkül, hogy beleroppannánk.
— Tudod, Ken, mindenemet — szó szerint értsd, mindenemet, amim csak van — odaadnám érte, ha csak pár percre is találkozhatnék az apámmal.
Ellie fantáziájában megjelent a mennyország képe, ahol kedves mamák és papák lebegnek kis felhőcskék között, vagy rájuk libbennek éppen. Jó tágasnak kell lennie a mennyországnak, hogy a sok tízmilliárdnyi lény, akik az emberi faj létrejötte óta éltek és meghaltak, mind elférjen benne. Nagy lehet a tolongás, gondolta Ellie, hacsak a vallások nem a csillagászati mennybolt mintájára képzelik el a mennyországukat. Akkor ugyanis van benne hely bőven.
— Léteznie kell egy számértéknek — morfondírozott —, amellyel kifejezhető a Tejút értelmes lényeinek össznépessége. Mit gondolsz, hányan lehetnek? Ha mondjuk, egymillió civilizáció létezik, és mindegyikben körülbelül egymilliárd egyén, akkor az annyi, mennyi is, tíz a tizenötödiken értelmes lény. De ha a legtöbbjük előbbre tart nálunk, akkor nem is pontos a meghatározás, hogy egyének; lehet, hogy ez is csak amolyan földi sovinizmus.
— Lehet. És aztán nekiállhatsz kiszámítani azt is, mennyi Gauloise-t meg Twinkyt meg Volga autót meg Sony zsebrádiót gyártanak a galaktikában. Ebből meg kiszámítható a Galaktikus Össztermék. Ha meg az is megvan, nekifoghatunk az Összkozmikus…
— Ne szórakozz velem — mondta nevetve Ellie, és cseppet sem bántódott meg. — De gondolkozz csak el az ilyen számok lehetőségén. Komolyan mondom, gondolkozz el rajtuk! Az a sok bolygó, azzal a sok lénnyel, akik mind okosabbak nálunk. Nem hátborzongató egy kicsit?
Tudta, mit gondol Ken, de azért mondta tovább. — Figyelj, felkészültem a találkára Josszal.
Az éjjeliszekrényről elvette egy régi Encyclopaedia Britannica Macropaedia sorozat 16. kötetét: “Rubens — Szomália”, és felnyitotta annál az oldalnál, ahová könyvjelzőként egy komputernyomat darabja volt betéve. Rámutatott a “Szent” kezdetű szócikkre.
— Úgy látszik, a teológusok felfedezték a “szent” fogalmának egy speciális, nem racionális — de irracionálisnak sem mondanám — változatát. Úgy nevezik, hogy “felfoghatatlan”. A kifejezést… lássuk csak… egy Rudolph Otto nevű úr használta először, 1923-ban megjelent könyvében, The Idea of the Holy (A szent fogalma) volt a címe. Ez az Otto hitt benne: az emberek arra hivatottak, hogy felfedezzék és tiszteljék a felfoghatatlanokat. Ezt misterium tremendumnak nevezte. Amit még én is megértek a fogyatékos latintudásommal.
— A misterium tremendum állapotában az emberek tökéletesen jelentékteleneknek érzik magukat, de ha jól értem, ez nem személyes elidegenedést jelent. A felfoghatatlanokat ez az Otto “tökéletesen mások”-nak képzelte, akikre az emberek csak “abszolút döbbenet”-tel tekinthetnek. Hát, ha a “szent” szó a vallásos hívőknek ezt jelenti, akkor teljesen megértem őket. Valami hasonlót éreztem én is már akkor, amikor még csak hallgattam a jeleket, és az, hogy nekünk szólhatnak, eszembe sem jutott. Azt hiszem, a tudománynak éppen az a feladata, hogy megszüntesse ezt az érzést.
— Figyelj. — Ellie most hangosan olvasta:
“Az elmúlt néhány száz év során jó néhány filozófus és társadalomtudós állította, hogy a szent dolgok eltűnnek, és megjósolták a vallások hanyatlását. A vallástörténetből kiviláglik, hogy a vallások formái változnak, és sem természetük, sem kifejezésmódjuk soha nem volt egységes. Nagyon fontos kérdés, vajon az emberiség előtt most új lehetőségek nyílnak-e arra, hogy a hagyományosan elfogadott szent-elképzeléstől alapjaiban eltérő, időtálló eszmerendszereket alakítson ki.”
— És akkor?
— És akkor szerintem az a helyzet, hogy a megcsontosodott vallások dogmatizálni igyekeznek azt, hogyan kell látnunk a felfoghatatlanokat, ahelyett, hogy felvilágosítanák az embereket, hogyan láthatják őket a saját szemükkel — például ha belenéznek egy hatinches teleszkópba. Ha a felfoghatatlanok érzékelése a vallás legbenső lényege, akkor mit gondolsz, ki a vallásosabb, aki a vallási dogmákat követi, vagy aki a tudományhoz fordul?
— Lássuk csak, jól látom-e a dolgot — mondta Ken Ellie gyakran használt kifejezésével, melyet ő is átvett. — Adva van egy lustálkodásra teremtett, nyugalmas szombat délután, és adva van egy emberpár, akik pucéran hevernek az ágyban, és az Encyclopaedia Britannica-t olvasgatják fel egymásnak, közben pedig azon vitatkoznak, hogy az Androméda galaxis “felfoghatatlanabb”-e vagy a Feltámadás. Hát ezek aztán tudják, mi a jó, vagy nem?