Vajon olcsó álmokkal és üres hazugságokkal áltatjuk-e magunkat akkor, amidőn azt képzeljük, hogy léteznek az istenek, pedig csak a vak véletlen és a vad változás mozgatja a világot?
A dolog különösen alakult. Ellie úgy képzelte, hogy Palmer Joss eljön az Argus-telepre, meghallgatja a rádióteleszkópok által vett jeleket, látja a hatalmas termet dugig tele a mágnesszalagokkal meg lemezekkel, amelyeken a hónapok óta érkező anyagot tárolják. Kérdezősködik majd, belepillant a még mindig érthetetlen Üzenet nulláktól és egyesektől hemzsegő komputernyomatainak halmaiba. Az meg sem fordult Ellie fejében, hogy órákig tartó filozófiai vagy teológiai vitákba bonyolódhatna. De Joss nem volt hajlandó eljönni az Árgusba. Azt mondta, nem magnószalagok, hanem emberi jellemek érdeklik. Peter Valerian lett volna kiválóan alkalmas az ilyen beszélgetésre. Higgadtan türelmes, világosan fejezi ki magát, naponta megújuló, bensőséges keresztény hite védőburkot von köréje. De az elnök láthatóan megvétózta, hogy Valerian tárgyaljon Josszal; nem akart feltűnést, és ragaszkodott hozzá, hogy Ellie legyen jelen a beszélgetésen.
Joss feltételül szabta, hogy itt találkozzanak, a Bibliatudományi Kutatóintézet és Múzeum épületében, a kaliforniai Modestóban. Ellie der Heer feje fölött átlátott a könyvtárhelyiséget a kiállítótermektől elválasztó üvegfalon. Közvetlenül a fal mellett a Red River homokkövében fennmaradt dinoszaurusz lábnyomának műanyag másolatát állították ki, körülötte szandálos emberi lábnyomok, a felirat szerint annak bizonyítékaként, hogy — Texasban legalábbis — egyidejűleg éltek emberek és dinoszauruszok is. Az elméletbe belefértek mezozoikumbeli suszterek is. A felirat mindebből arra a következtetésre jutott, hogy az egész evolúciós elmélet csalás. A paleontológusok véleménye, akik szerint a lábnyom a csalás, nem szerepelt a feliraton, Ellie két órával korábban elolvasta. A vegyes lábnyomok egy “Darwin veresége” című kiállításhoz tartoztak. Balra tőlük egy Foucault-inga állt, de ez nem azért, hogy támadja, hanem hogy szemléltesse a tudománynak azt a megállapítását, miszerint a Föld forog. Jobbra Ellie egy kis színpadi emelvényen álló, drága holográfvetítő egy darabját láthatta, a vetítő segítségével a legjelesebb istenségek közvetlenül kommunikálhattak a hívőkkel.
Sokkal közvetlenebbül kommunikált azonban most Ellie-vel Billy Jo Rankin tisztelendő úr. Ellie-nek az utolsó pillanatig nem volt tudomása róla, hogy Joss meghívta Kankint, és nagyon meg is lepte. A két ember szakadatlanul teológiai vitákat folytatott, olyan témákról, hogy közvetlenül az Úr eljövetele előtt állunk-e, és hogy az eljövetelnek szükségszerű kísérője-e az Ítéletnap, meg hogy az istentisztelethez hozzátartoznak-e a csodák, és más ilyesmikről. Nemrégiben azonban nagy dobra vert kibékülést tartottak, ahogy mondták, azért, mert ez az amerikai fundamentalista gyülekezetek közös érdeke. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió közeledésének jelei világszerte hatottak a viták megítélésére. Az árnak, amit Palmer Jossnak a kibékülésért fizetnie kellett, része talán az is, hogy a találkozás itt történt. Rankin feltehetően úgy érezte, hogy ha a beszélgetés közben tudományos érvelésre kerül sor, a kiállítás segítséget jelenthet nézetei alátámasztásához. Két órája ültek itt, Rankin most felváltva ostorozott és esdekelt. Öltönyének szabása kifogástalan, körmei frissen manikűrözöttek, ragyogó mosolya is meglehetős ellentétben állt Joss ziláltabb, eszelősebb, viharvertebb megjelenésével. Joss arcán halvány mosolyféle ült, a szemét félig lehunyta, lehajtotta a fejét, az egész ember úgy hatott, mintha imádkozna. Nemigen volt mondanivalója. A doktrínákat, amelyeket Rankin elővezetett, nem lehetett megkülönböztetni Joss televíziós szónoklataitól — kivéve, amikor elragadta az Elragadtatás, gondolta Ellie.
— Önök tudósok túl szerények — mondta most Rankin —, szeretik véka alá rejteni tudásuk fényét. A címekből az ember soha rá nem jönne, mi is van az írásaikban. Az első műnek, ami Einstein relativitáselméletéről megjelent, az volt a címe: “A mozgó testek elektrodinamikája”. Semmi nagybetűs E=m*c2. Semmi jele a tiszteletnek. “A mozgó testek elektrodinamikája”. Azt kell feltételeznem, hogy ha Isten megjelenne a tudósok körében, mondjuk, valamelyik konferenciájukon, ilyesmi címmel számolnának be róla: “ A levegőben fellépő spontán dentriform égésről”. Egyenletekkel dobálóznak, “hipotézisgazdaságosságról” beszélnek; de soha egyetlen szóval nem említik Istent.
— Tudják, önök tudósok túlságosan szkeptikusak. — Rankin fejének kis oldalmozdulatából Ellie arra következtetett, hogy der Heert is beleérti. — Mindenben kételkednek, vagy legalábbis megpróbálják. Sosem hallottak arról, hogy “Van, amit jobb nem bolygatni”, vagy hogy “Ha nem akarod, hogy törjön, ne rögzítsd”. Örökösen meg akarnak bizonyosodni róla, hogy valami megfelel-e annak, amit önök “valóságosnak” neveznek. És az önök számára csak az “valóságos”, ami tapasztalható, érzékek közvetítik, amit látnak és tapinthatnak. Az önök világában nincs helye ihletettségnek vagy megvilágosodásnak. Már a kezdet kezdetén kizárnak szinte mindent, amivel a vallás foglalkozik. Én nem bízom a tudósokban, mert a tudósok nem bíznak semmiben.
Ellie-nek akarata ellenére el kellett ismernie magában, hogy Rankin jól adja elő a mondókáját. Pedig őt tartják a legbambábbnak a modern video-evangelisták közül. Nem, nem, helyesbítette, Rankin nézi a legbambábbnak a híveit. Ahogy Ellie látja, tud Rankin nagyon is dörzsölt lenni. Válaszoljon neki egyáltalán? Mind der Heer, mind a múzeum munkatársai rögzítették a beszélgetést, és bár mindkét fél bizonykodott, hogy nem fogják nyilvánosan felhasználni, Ellie tartott tőle, árthatna a projektnek vagy az elnöknek, ha őszintén megmondaná a véleményét. Ám Rankin egyre felháborítóbb kijelentéseket tett, és sem der Heer, sem Joss nem szólt közbe.
— Gondolom, választ vár — hallotta meg hírtelen a saját hangját. Ezekben a kérdésekben nem létezik “hivatalos” tudományos álláspont, és én nem beszélhetek minden tudós, sőt még az Árgus-projekt nevében sem. De néhány megjegyzést tehetek, ha kívánja.
Rankin bátorító mosollyal, lelkesen bólogatott. Joss csupán várakozásteljesen hallgatott.
— Szeretném, ha megértené, hogy nem támadom senki hitét. Bárkinek joga van azt hirdetni, amit akar, még ha amit állít, nyilvánvalóan helytelen is. És abból, amit ön és Joss tisztelendő mondott néhány hete láttam egy beszélgetésüket a tévében —, sok mindent nem lehet kapásból elutasítani. Némi fáradságba kerül. De engedjék megmagyaráznom, miért nem tartom helytállónak, amit mondanak.
Eddig magam voltam a mérséklet, gondolta elégedetten.
— Önöknek nem rokonszenves az, hogy a tudósok kételkednek. Ennek a kételkedésnek azonban az az oka, hogy a világ nagyon bonyolult. Nagyon érzékeny. Óvatosan kell megközelíteni. Az első ötletek nem feltétlenül használhatók. És az ember hajlamos rá, hogy becsapja önmagát. A tudós is. A társadalom számára káros elveket nemegyszer támasztották alá tudósok, mégpedig nagyon jól ismert, híres tudósok. Na és persze, politikusok. Meg köztiszteletben álló vallási vezetők. Ott van például a rabszolgaság vagy a náci fajelmélet-őrület. A tudósok tévedhetnek, a teológusok is tévedhetnek, mindenki tévedhet. Hozzátartozik az ember lényéhez. Önök is így mondják: “Tévedni emberi dolog”.
— Ezért azután az egyetlen módszer arra, hogy az ember ne kövessen el hibát, vagy legalábbis esélye legyen arra, hogy nem téved, a kételkedés. Az elgondolást próbáknak kell alávetni, szigorúan meg kell követelni a bizonyítást. Nem hiszem, hogy volnának készen kapott igazságok. Ám hogyha az eltérő vélemények összecsaphatnak, ha bárki, aki kételkedik, elvégezheti a maga kísérleteit, levonhat belőlük következtetéseket, akkor valóban kezdhet kibontakozni az igazság. A tudomány egész története igazolja ezt. Nem tökéletes megközelítési mód, de úgy tűnik, az egyetlen, ami eredménnyel járhat.
— Mármost, ha a vallásokat tekintjük, azt látjuk, hogy egy sereg vélemény perlekedik egymással. A keresztények például úgy vélik, hogy a világegyetem kora véges, évek számában kifejezhető. Ebből a kiállításból ott kint kiviláglik, hogy egyes keresztények (meg zsidók, meg mohamedánok) szerint az univerzum mindössze hatezer éves. A hinduk viszont — és a világon rengeteg hindu él — úgy tartják, hogy az univerzum végtelenül ősi, és hogy megszámlálhatatlan teremtés és pusztulás követte benne egymást. A helyzet az, hogy mindkét nézet nem lehet igaz. A világegyetemnek vagy van években meghatározható kora, vagy végtelenül ősi. Az önök barátainak — Ellie kimutatott az üvegfalon túlra, ahol néhány múzeumi alkalmazott ment el éppen a “Darwin veresége” címfelirat alatt — meg kellene ezt vitatniuk a hindukkal. Úgy látszik, velük Isten valami mást közölt, mint önökkel. De önök inkább csak maguk között szeretnek beszélgetni.
“Nem lesz ez már kicsit erős?”, merült fel benne a kérdés.
— A világ nagy vallásai keresztül-kasul ellentmondanak egymásnak. Mindüknek nem lehet igaza. És mi van, ha mind téved? Mert tudják, ez is lehetséges. Az igazságra kell törekednünk, ugye? Nos hát, ha e) akarunk igazodni a sok ellentmondó állítás között, fenntartással kell őket fogadnunk. Én az önök vallásos hitelveit semmivel sem fogadom több kételkedéssel, mint egy új tudományos gondolatot. De az én szakmámban az ilyesmit hipotézisnek hívják, nem pedig ihletettségnek vagy megvilágosodásnak.
Joss most mintha szólni akart volna, de Rankin megelőzte.
— Mind az Ó-, mind az Újszövetségben seregestől találhatók kinyilatkoztatások, Isten bebizonyosodott jövendölései. A Megváltó eljövetele Ézsaiás könyvének ötvenharmadik, Zakariás könyvének tizennegyedik és a Krónikák első könyvének tizenhetedik fejezetében találtatik megírva. Hogy a Megváltó Betlehemben fog megszületni, Mikes könyvének ötödik verse jósolta meg. Arról, hogy Dávid családjából származik majd, Máté evangéliumának első fejezetében…
— Lukácséban. Ez különben is inkább zavaró momentum lehet önöknek, semmint beteljesedett próféciák bizonyítéka. Máté és Lukács teljesen eltérő módon írják le Jézus származását. És ami még nagyobb baj, Dávidtól Józsefig, nem pedig Máriáig vezetik le a családfát. Vagy önök nem hinnének Istenben, az Atyában?
Rankin zavartalanul folytatta. Lehet, hogy nem értette, amit mondtam, gondolta Ellie. -… Jézus áldozatát és szenvedéseit Ézsaiás könyvének ötvenkettedik és ötvenharmadik, meg a Zsoltárok könyvének huszonkettedik fejezetében írták le. Az, hogy harminc ezüstpénzért árulják el, világosan ott áll Zakariás tizenegyedik könyvében. Ha becsületesen akar eljárni, nem hagyhatja figyelmen kívül a beteljesedett próféciák bizonyságát.
— És a Biblia nekünk, a mi korunknak szól. Izrael és az arabok, Góg és Magóg, Amerika és Oroszország, nukleáris háború — mindez benne van a Bibliában. Bárki láthatja, akinek csak egy csöpp esze van. Nem kell hozzá híres egyetemi tanárnak lenni.
— Az az önök baja — felelte Ellie —, hogy nincs fantáziájuk. Ezek a próféciák — szinte kivétel nélkül — bizonytalanok, többértelműek, pontatlanok, vissza lehet élni velük. Rengeteg sokféleképpen magyarázhatók. Még a legegyértelműbbeket is lehet úgy csűrni-csavarni, hogy azt bizonyítsák, amire önök ki akarnak lyukadni. Ott van például Jézus ígérete, hogy néhányan azok közül, akik őt hallgatják, meg fogják érni az Isten országának eljövetelét. És ne jöjjön nekem azzal, hogy az Isten országa bennünk van. Jézus szavait a hallgatósága készpénznek vette. Önök csak azokat a passzusokat idézgetik, amelyekről úgy vélik, hogy beteljesültek, a többi létezését pedig nem veszik tudomásul. És azt se felejtse el, hogy az emberek vágytak rá, hogy a jövendölések beteljesedjenek.
— De tételezzük fel, hogy az önök elképzelése szerinti — mindenható, mindentudó, könyörületes — Isten üzenni akart a későbbi generációknak, kétségtelenné akarta tenni a létezését, mondjuk, Mózes késői leszármazottainak számára. A dolog egyszerű, nem sok kell hozzá. Egypár talányos mondat, és néhány szigorú parancsolat, hogy a mondatokat változatlanul kell továbbadni…
Joss most kissé előrehajolt. — Éspedig, például?
— Éspedig például ilyesmi, hogy: “A Nap egy csillag”. Vagy hogy: “A Mars kietlen, akár a Sínai-félsziget, sivatagokkal meg vulkánokkal”. Vagy: “Egy mozgó test meg akarja tartani a mozgását”. Vagy, lássuk csak — Ellie sebtiben számokat firkantott egy jegyzettömbre —, “A Föld milliószor milliószor millószor milliószor súlyosabb egy gyermeknél”. Vagy — tisztában vagyok vele, hogy önöknek mindkettőjüknek problémái vannak a speciális relativitáselmélettel, de a részecskegyorsítók meg a kozmikus sugárzás nap mint nap bizonyítják —, szóval, mit szólnak valami ilyesmihez: “Kitüntetett hivatkozási alapok pedig nincsenek”? Vagy akár: “Nem haladhatsz a fénynél sebesebben!”. De lehetne bármi, amit feltehetően nem tudtak még háromezer évvel ezelőtt.
— Van még több ilyen ötlete? — kérdezte Joss.
— Ó, rengeteg, például a fizika minden alaptörvényére egy-egy biztosan. Nézzük csak… “Hő és fény rejlik a legparányibb kavicsban is”. Vagy akár “A Föld a kettes, de a mágnesvasérc a hármas szám jegyében hat”. Amivel azt akarom sugallni, hogy a gravitációs erő a távolság négyzetével, a mágneses dipólus-erő pedig a köbével fordítottan arányos. Vagy vegyük a biológiát — Ellie a fejével der Heer felé intett, aki mintha hallgatási fogadalmat tett volna —, hogy hangzana ez: “Az élet titka egy két szálból sodrott fonal”?
— Ez egészen érdekes — mondta Joss. — Ön a DNS-ről beszél, persze. De ismeri a gyógyítás jelképét, az orvostudomány szimbólumát? A katonaorvosok a zubbonyuk hajtókáján viselik. Kaduceusnak hívják. Két összefonódott kígyó. Tökéletes kettős csavarvonal. Ősidők óta ez az élet megtartásának jelképe. Nem pontosan ilyen összefonódásra gondolt?
— Hát, nem csavarvonalra, hanem spirálra. De ha eléggé sok szimbólum és eléggé sok prófécia és eléggé sok mítosz és népi hagyomány létezik, akkor véletlenszerűen előfordulhat, hogy akad köztük néhány olyan is, amelyek beleillenek mai tudományos ismereteinkbe. Nem tudom, lehet, hogy igaza van. Lehetséges, hogy a kaduceus valóban üzenet Istentől. Persze nem keresztény jelkép, egyik mai nagy világvallásé sem. Nem hiszem, hogy önök azt állítanák, hogy kizárólag a régi görögökhöz szóltak az istenek. Én csak azt akarom mondani, hogy ha Isten üzenni akart volna nekünk, és ha már nem jutott eszébe jobb régi írásoknál, hát tökéletesebb munkát végzett volna. És nem valószínű, hogy szüksége lett volna az ilyen irásos módszerre. Miért nem kering egy hatalmas feszület a Föld körül? Miért nem borítja a Hold felszinét a Tízparancsolat? Miért fejezné ki magát Isten annyira világosan a Bibliában és annyira rejtelmesen a világban?
Josson látszott, hogy válaszolni akar, váratlanul elégedett mosoly derült az arcára, csakhogy Ellie-ből most már ömlött a szó, és Joss talán udvariatlannak érezte volna megakasztani.
— Szóval, miből gondolják, hogy Isten elhagyott bennünket? Hiszen úgy vélik, hogy a pátriárkákkal meg a prófétákkal minden második kedden rendszeresen társalgott. Isten mindenható, mondják önök, és mindentudó is. Akkor nem jelentene neki különösebb nehézséget, hogy közvetlenül, egyértelműen emlékeztessen bennünket a kívánságaira, legalább néhány alkalommal generációnként. Akkor hogy van ez, fiúk? Miért nem érthetjük kristálytisztán?
— Érthetjük — vágta rá Rankin és csak úgy zengett a hangja a mély átéléstől. — Mindenütt itt van körülöttünk. Felel az imáinkra. Ebben az országban emberek tízmilliói születtek újjá, és lettek tanúi Isten magasztos kegyelmének. A Biblia ugyanolyan tisztán szól hozzánk ma, akárcsak Mózes és Jézus idejében.
— Ugyan már, tisztelendő úr! Tudja ön jól, miről beszélek. Hol vannak azok az égő csipkebokrok, a lángoszlopok, a hang, amely az égből mennydörgi: “Az vagyok, aki vagyok”? Miért kell Istennek ilyen bizonytalan és vitatható módokon megnyilvánulnia, amikor teljesen egyértelművé tehetné a jelenlétét?
— Dehát amit önök találtak, az ön szerint éppen egy égi hang Joss kihasználta, hogy Ellie lélegzetet vett, és tárgyilagos hangon vetette közbe megállapitását.
Rankin azonnal felkapta a fonalat. — Pontosan. Én is épp ezt akartam mondani. Ábrahámnak meg Mózesnek nem volt rádiójuk meg teleszkópjuk. Nem tudták a Mindenhatót rövidhullámon fogni. Lehet, hogy manapság Isten új módon szól hozzánk, és megengedi, hogy új módon hallgathassuk. De az is lehet, hogy nem Isten…
— Tudom, a Sátán. Hallottam már, hogy ezt is beszélik. Ostobaság. De ha nincs ellenükre, ezt hagyjuk most egyelőre. Azt mondják, az Üzenet esetleg az Úr Hangja, az önök Istene szól hozzánk. Előfordu1t-e az önök vallásában valaha, hogy Isten úgy válaszol egy imára, hogy visszaismétli?
— Én a magam részéről egy náci propagandaműsort nem neveznék imának — felelte Joss. — Különben is, ön mondta, hogy ez csak afféle figyelemfelhívás.
— És miért gondolják, hogy Isten tudósokat választ ki arra, hogy szóljon hozzájuk? Miért nem prédikátorokat, olyanokat, mint önök?
— Hozzám Isten állandóan szól — Rankin mutatóujja hallhatóan bökött a szegycsontjába. — És Joss tisztelendőhöz is. Isten tudatta velem, hogy közel egy kinyilatkoztatás. Ha itt a világ vége, észen ítélkezés a bűnösök felett, és felszállnak a mennybe a kiválasz…
— Azt is mondta Isten, hogy mindezt rádión fogja közölni? Fel van véve az ön beszélgetése Istennel, van valami bizonyíték, hogy valóban megtörtént? Vagy csupán arra kell hagyatkoznunk, amit ön mond? Vajon miért döntene Isten úgy, hogy rádiócsillagászokkal közli a mondanivalóját, nem pedig az egyházak papjaival vagy apácáival? Nem találják kicsit furcsának, hogy Isten első üzenete kétezer év vagy annál is régebb óta csupa prímszám… meg Adolf Hitler az 1936-os olimpián? Az önök Istenének alighanem van humorérzéke.
— Az én Istenemnek bármihez lehet érzéke, amit csak akar.
Ez már leplezetlenül ellenséges hang volt, der Heer láthatóan megijedt. — Szeretném emlékeztetni önöket, mit is remélünk ettől a találkozástól — szólalt meg.
Aha, Ken most a nagy békítő szerepében alakít, gondolta Ellie. Sokszor nagyon bátor, de rendszerint olyankor, amikor nincs rajta felelősség. Ki meri mondani a véleményét — magánbeszélgetésekben. De ha tudománypolitikáról van szó, különösen, ha az elnököt képviseli valahol, akkor nagyon kényelmes partner, kész kompromisszumra magával az ördöggel is. Kivel? Na tessék, már őt is meghülyíti ez a teológiai szöveg.
— Az más. — A saját gondolataiba is belevágott, nemcsak der Heer szavába. — Ha az Üzenet Istentől jön, miért érkezik az égbolt egyetlen pontjáról — egy közeli, különösen fényes csillag környékéről? Miért nem jön egyszerre mindenfelől, mint a kozmikus feketetest-háttérsugárzás? Mivel egyetlen csillagról érkezik, azt a benyomást kelti, hogy egy másik civilizáció küldi. Ha mindenfelől jönne, sokkal inkább hatna úgy, hogy az önök Istenétől ered.
— Istennek hatalmában áll, hogy akár a Kismedve barlangjából jöjjenek jelek, ha Ő úgy akarja — Rankin képe kivörösödött. — Elnézést kérek, de kihozott a sodromból. Isten mindent meg tud tenni.
— Vagy ön, Rankín úr, mindent, amit képtelen megérteni, Istennek tulajdonít. Isten a szőnyeg, ami alá besöpri a világ minden rejtélyét, mindent, ami próbára teszi az értelmét. Ön ezekre egyszerűen kikapcsol, mondván, hogy mindez Isten műve.
— Asszonyom, nem azért jöttem ide, hogy sértegessenek… — Idejött? Úgy tudtam, ön itt lakik.
— Asszonyom — kezdte megint Rankin, de meggondolta magát. Mély lélegzet után folytatta: — Ez egy keresztény ország, és a keresztény hívők tudják a kötelességüket, szent felelősségük biztosítani, hogy Isten szent szavait mindenki megérthesse…
— Én is keresztény vagyok, és ön ne nyilatkozzon az én nevemben. Önnek sikerült valamiféle tizenötödik századi vallásos mániába kergetnie magát. Azóta történt egy reneszánsz meg egy felvilágosodás. Ön hol volt közben?
Joss is, der Heer is felemelkedtek a székükön. — Kérem, kérem — vágott közbe Ken, Ellie-nek címezve a szavait —, ha nem szorítkoznak a tárgyra, nem tudom, hogyan oldjuk meg, amire az elnök kért bennünket.
— Nem arról volt szó, hogy nyíltan vitassuk meg a nézeteinket?
— Már majdnem dél van — vetette közbe Joss —, ne tartsunk egy rövid ebédszünetet?
Ahogy kiértek a könyvtár tanácsterméből, Ellie és der Heer a Foucault-ingát övező korlátra támaszkodtak és suttogva váltottak néhány szót.
— A legszívesebben behúznék egyet ennek a fennhéjázó, szenteskedő főokosnak…
— Tulajdonképpen minek, Ellie? Nem elég neki, hogy buta és tájékozatlan?
— Elég lenne, ha befogná a száját. De ez milliókat hülyít meg. — Drágám, neki ugyanez a véleménye rólad.