A világot szinte már teljesen felosztották, ami maradt, azt szétdarabolták, meghódították, gyarmatosították. De ott vannak a csillagok, a messzi, soha el nem érhető világok, csak fel kell nézni az éjszakai égboltra. Ha tehetném, én magunkhoz csatolnám a bolygókat; gyakran jut eszembe. Elszomorító, hogy ily tisztán látni őket, és mégis végtelenül távoliak.
Az asztal az ablak mellett volt, Ellie az üvegen keresztül figyelte az esőverte utcát. Feltűrt galléros, bőrig ázott gyalogos sietett éppen el előtte. A vendéglős kiengedte a csíkos védőtetőt a nagyságuk és minőségük szerint osztályozva tálakba rakott osztrigák fölé, amelyek mintegy utcai reklámként hívták fel a figyelmet a vendéglő különlegességére. A Chez Dieux népszerű étterem volt, különösen színészek és színházlátogatók jártak ide szívesen. Ellie melegen, otthonosan érezte itt magát. Mivel a meteorológia szép időt jósolt, sem esőköpenyt, sem esernyőt nem hozott.
Láthatóan Vaygay sem cipelt magával semmit. Most épp témát váltott: — A barátnőm, Mira — szólalt meg —, sztriptízgörl — így mondják, ugye? Itt maguknál Amerikában szakmai találkozókon szokott fellépni. Mesélte, hogy amikor kétkezi munkások előtt vetkőzik szakszervezeti kongresszusokon meg ilyesmiken — teljesen bevadulnak, tisztességtelen ajánlatokat rikoltoznak, és a színpadon akarnak rárohanni. De amikor pontosan ugyanazt a műsort orvosoknak vagy ügyvédeknek mutatja be, azok rezzenéstelenül ülnek. Annyit lát néha, hogy egyik-másik megnyalja a szája szélét. Mármost, kérdem én: egészségesebbek lennének a jogászok a vasmunkásoknál?
Mindenki tudta, hogy Vaygay nőismerőseinek köre igen vegyes. Olyan extravagánsan, nyílt őszinteséggel közeledett a nőkhöz — kivéve valamilyen okból őt, ami egyrészt tetszett Ellie-nek, másrészt bosszantotta is —, hogy nyugodtan mondhattak nemet, anélkül, hogy ezáltal kényelmetlen helyzetbe kerültek volna. Sokan mondtak igent neki. Mégis, amit most Miráról hallott, kicsit váratlanul érte Ellie-t.
Az egész délelőttöt azzal töltötték, hogy még egyszer végigmentek a jegyzeteiken, összehasonlították őket, és értelmezni próbálták az új adatokat. A szüntelen folyamban érkező Üzenet fontos új szakaszba váltott. Diagramok érkeztek a Vegáról, olyan módon, ahogyan az újságoknak távmásolják a fotókat. A képmezőt apró feketefehér pontok sorai töltötték ki, a pontok száma két prímszám eredménye volt. Prímszámokból állt az Üzenet egy része is megint. Rengeteg ilyen diagram érkezett, egyik a másik után, de nem a szöveg között. Olyan volt, mint egy hangos illusztráció-függelék egy könyv végén. A diagramok hosszú sora után egyszer csak újra folytatódott a megfejthetetlen szöveg. Néhány diagram alapján úgy látszott, Vaygay-nek és Arhangelszkijnek igaza van, az Üzenet, legalábbis részben egy gépezet megépítéséhez szükséges utasításokat és műhelyrajzokat tartalmaz. A gépezet rendeltetése ismeretlen. Holnap az Üzenet Világkonzorcium plenáris ülést tart az Elysée Palotában. Vaygay meg ő most először fogják tájékoztatni a részletekről a konzorciumban részt vevő többi nemzet képviselőit. De már eddig is suttogtak a gép-hipotézisről.
Az ebéd elején Ellie röviden összefoglalta Vaygay-nek a beszélgetést Josszal és Rankinnel. Vaygay figyelmesen hallgatta, de nem kérdezett semmit. Mintha Ellie valamilyen személyes, illetlen előítéletét gyónta volna meg neki, és ezzel asszociációk láncolatát indította volna el Vaygay-ben, aki hirtelen átugrott egy másik témára.
— Szóval van egy barátnője, Mírának hívják és nemzetközi színvonalú sztriptíztáncosnő?
— Mióta Wolfgang Pauli, miközben a Folies-Bergére műsorát nézte, felfedezte a Kizárás Elvét, fizikus lévén mindig szakmai kötelességemnek éreztem, hogy annyiszor jöjjek Párizsba, ahányszor csak tehetem. Ez afféle tiszteletadás Paulinak. De sajnos nem sikerül meggyőznöm az otthoni illetékeseket, ugyan engedélyezzék, hogy kizárólag ebből a célból utazgathassak. Rendszerint intéznem kell valami földhözragadt fizikusmunkát is. De az ilyen létesítményekben Mírával is ott ismerkedtem meg — a természet gyermeke vagyok, azt lesem, hová kell odavágni.
Érzelmektől fűtött hangja hirtelen tárgyilagos lett. — Míra szerint az amerikai szakemberek szexuális gátlásokkal küzdenek, kételyek és bűntudat gyötri őket.
— Ne mondja. És az orosz szakemberekről mi a véleménye Mírának?
— Hát, ebből a fajtából csak egyet ismer, engem. Így aztán természetesen igen jó véleménye van róluk. Az az érzésem, sokkal szívesebben tölteném vele a holnapi napot.
— De hát minden barátja ott lesz a konzorcium ülésén — jegyezte meg Ellie könnyedén.
— Igen, és örülök is, hogy ott lesznek — Vaygay válasza kicsit bizonytalan volt.
— Vaygay, mi aggasztja magát?
A tudós sokáig hallgatott, aztán tőle szokatlanul, kissé habozva szólalt meg. — Talán nem is aggodalomról van szó. Talán csak meggondolásokról… Mi lesz, ha az Üzenet tényleg valami gépezet tervrajza? Megépítjük? Ki fogja megcsinálni? Mindannyian, együtt? A konzorcium? Az Egyesült Nemzetek? Néhány egymással versengő nemzet? Mi lesz, ha csillagászati összegekbe kerül? Ki fizet érte? Miért akarnák finanszírozni? Mi lesz, ha nem fog működni? Vajon a gépezet megépítése nem sértené-e valamelyik ország gazdasági érdekeit? Vagy más érdekeiket?
Miközben áradtak belőle a kérdések, Lunacsarszkij kitöltötte a poharukba a maradék bort a palackból. — Ha meg is ismétlik az Üzenetet, és ha teljesen meg is fejtjük, mennyire tökéletesen tudjuk le fordítani? Tudja, mit mondott Cervantes? Hogy fordítást olvasni olyan, mintha egy szőttes visszájában gyönyörködnénk. Talán nem is lehet tökéletesen lefordítani az Üzenetet. Akkor a gépet sem fogjuk tökéletesen megépíteni. És bízhatunk benne, hogy valóban minden adat rendelkezésünkre áll? Lehet, hogy nagyon fontos információk más, általunk még nem felfedezett frekvenciákon érkeznek!
— Tudja, Ellie, feltételezem, az emberek nagyon óvatosan bánnak majd ezzel a gépépítéssel. De akár már holnap akadhat valaki, aki sürgetni kezdi, hogy azonnal építsük meg — úgy értem, rögtön, amint megkaptuk a rejtjelkulcsot és megfejtettük az Üzenetet, feltéve, hogy egyáltalán eljutunk odáig. Az amerikai küldöttség mit fog javasolni?
— Nem tudom — mondta Ellie lassan. Eszébe jutott valami. Röviddel az után, hogy a diagramhalmazt megkapták, der Heer kérdezgetni kezdte, vajon a Föld gazdasági helyzete és technikai színvonala elegendő lesz-e a gép megépítéséhez? Ellie nem sok jóval tudta biztatni egyik tekintetben sem. Aztán arra gondolt, mennyire elfoglalt és néha kifejezetten ideges volt Ken az utóbbi hetekben. A felelősség, ami ebben az ügyben rá nehezedik, persze…
— Der Heer doktor és Kitz úr abban a szállodában laknak, ahol maga?
— Nem, az Embassyben.
Ez mindig ugyanígy volt. A szovjet gazdaság helyzete és a felismert szükségszerűség miatt, hogy a Szovjetuniónak fogyasztói javak helyett haditechnikai eszközöket kell vásárolnia, a nyugatra látogató oroszoknak vajmi kevés pénz lapult a zsebükben. Meg kellett elégedniük másod— és harmadosztályú hotelekkel, fizetővendégszobákkal, míg nyugati kollégáik hozzájuk képest luxuskörülményeket élveztek. Rendkívül kényelmetlen érzés volt ez mind az orosz, mind az amerikai tudósoknak. Viszonylag szerény ebédjüket Ellie gond nélkül kifizeti, a Szovjetunió tudományos ranglistájának élén álló Vaygay-nek viszont óriási kiadás volna. De mi is hangzott itt el…
— Beszéljünk nyíltan, Vaygay. Mit akar mondani? Attól tart, hogy Ken és Mike Kitz cserbenhagynak bennünket?
— Attól tartok, hogy a következő néhány nap alatt még korántsem időszerű vitákat fogunk hallani valaminek a megépítéséről, aminek a megépítéséhez nem elég a tudásunk. A politikusok azt hiszik, mindentudók vagyunk. Valójában szinte semmit nem tudunk. Ez a helyzet veszélyessé válhat.
Ellie-nek végre derengeni kezdett, hogy Vaygay személyes felelősséget érez az Üzenet megfejtéséért. Aggasztja, hogy ha a dolog katasztrófába torkollik, az az ő lelkén fog száradni. Hát persze, Vaygay-nek nincsenek személyes indítékai.
— Akarja, hogy beszéljek Kennel?
— Ha jónak látja. Magának bármikor van rá lehetősége, nem? Nem kérdés, hanem tárgyilagos ténymegállapítás volt.
— Csak nem féltékeny, Vaygay? Azt hiszem, maga előbb rájött, mit érzek Ken iránt, mint én magam. Tudja, amikor legutóbb az Árgus-telepen járt. Ken meg én az elmúlt két hónapot többé-kevésbé együtt töltöttük. Valami kifogása van ellene?
— Ugyan, Ellie, dehogy. Nem vagyok én sem az édesapja, sem féltékeny szerelmes. Őszinte szívemből kívánom, hogy nagyon boldog legyen. Csak az a baj, hogy van egy sereg kellemetlen lehetőség.
De bővebben nem fejtette ki, mire gondol.
Megint nekiláttak megbeszélni néhány diagram lehetséges pillanatnyi értelmezését, a vendéglőasztalt elborították a nyomatok. Pihenésképpen kicsit politizáltak is — beszélgettek a dél-afrikai krízis megoldására született Mandala-elv körül Amerika-szerte dúló vitáról, meg az egyre élesedő szócsatáról a Szovjetunió és a Német Demokratikus Köztársaság között. Mint mindig, mind Arroway, mind Lunacsarszkij nagyon élvezte, hogy szidhatják országaik külpolitikáját, ki-ki a magáét. Ez sokkal szórakoztatóbb volt, mintha egymásét szidják, ami ugyanolyan könnyen ment volna. Miközben a hagyományos huzakodás folyt köztük azon, hogy ki fizessen, Ellie észrevette, hogy kint a zápor szemerkélő esővé csitult.
Mostanra a Vegáról érkező Üzenet híre már a Föld nevű bolygó legeldugottabb zugaiba is eljutott. Azok, akik azt sem tudták, hogy létezik rádióteleszkóp és életükben sem hallottak prímszámokról, egy hangról meséltek, amely a csillagokból jön, furcsa lényekről — nem igazán emberek, de nem is igazán istenek —, akikről kiderült, hogy ott élnek valahol az éjszakai égbolton. Nem a Földről származnak. A csillagot, amely az otthonuk, jól látni, még teliholdnál is. A különféle szekták változatlan hevességgel magyarázgatták a dolgot, de most már — vitathatatlanul világszerte — csodaváró vagy éppen csodától rettegő hangulat uralkodott el. Valami változik, valami csodával határos történik. Új lehetőségek tárulnak elénk. Mindenki érezte az új idők szelét.
— Az emberiség felsőbb osztályba lép — írta egy amerikai újság tollnoka.
Az univerzumban rajtunk kívül is vannak értelmes lények. Kommunikálni tudunk velük. Valószínűleg idősebbek, feltehetően bölcsebbek is nálunk. Bonyolult, sokoldalú tudást rejtő egész könyvtárakat küldenek nekünk. Mindenfelé várakozás érződött, minden pillanatban bekövetkezhetett egy vallásoktól független kinyilatkoztatás. Mire az összes tudományok szakembereit aggodalom fogta el. A matematikusok azon aggódtak, vajon milyen elemi felfedezés kerülhette el a figyelmüket. Vallási vezetők azon, hogy bármennyire idegenszerűek lesznek is a vegai erkölcsi tanok, készséges követőkre fognak találni, különösen a tájékozatlan fiatalság körében. A csillagászokat az nyugtalanította, hogy jól értelmezték-e a közeli csillagokkal kapcsolatos alapvető jelenségeket. Politikusok és kormányfők azon töprengtek, hogy egy felsőbbrendű civilizáció esetleg teljesen más kormányzati rendszereket tart célszerűnek. Bármit is tudjanak a vegaiak, az ő tudásukat nem a mi emberi fogalmaink, a mi történelmünk, a mi biológiánk alakította. Mi lesz, ha kiderül, hogy sok minden, amit mi gondolunk, félreértésen alapul, speciális eset, logikai bukfenc? Elismert szakértők nekiálltak újra végiggondolni szakmájuk alapjait.
A szűk kört érintő szakmai idegeskedés azonban beleveszett abba az általános, mámorító érzésbe, hogy az emberi faj csodálatos új kalandja kezdődik, hogy mérföldkövet hagyunk el, hogy új korszakba lépünk — amit még megsokszorozott a közelgő harmadik ezredforduló. Előfordultak még itt-ott politikai konfliktusok, köztük súlyosak is, mint például a szűnni nem akaró dél-afrikai válság. De érezhetően alábbhagyott a soviniszta szájtépés és a gyermeteg, önimádó nacionalizmus. Az emberek kezdtek az emberi fajban gondolkozni, rádöbbentek, hogy szerte a Földön hangyányi lények milliárdjai élnek, akik most közösen kapnak egy soha nem látott, óriási lehetőséget, vagy közösen kerülnek súlyos veszélybe. Sokak számára abszurdnak látszott, hogy egy felmérhetetlen fölényben levő, nem emberi civilizáció létezésének tudatában a mostani nemzetállamok folytassák gyilkos viszálykodásukat. A remény halvány fuvallata lengte be a világot. Egyesek, akiknek ez szokatlan volt, félreértelmezték — ők bizonytalanságnak, esetleg félelemnek tartották.
Az Üzenet Világkonzorcium első plenáris ülésére érkező küldöttségek olyan szívélyes légkörre számíthattak, amilyenre az elmúlt évszázadokban nem volt példa.
Az ülésen ott volt minden nemzet, ha csak maroknyi adattal is rendelkezett az Üzenetről. A tudományos és politikai küldöttek mellett meglepő módon sok ország katonai vezetése is képviseltette magát. Néhány állam küldöttségét a külügyminiszter vagy maga az államfő vezette. Nagy-Britannia küldöttei között ott volt Boxforth vikomt, a lordpecsétőr — micsoda nevetséges méltóság, gondolta Ellie. A szovjet küldöttség élén B. J. Abukhimov, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának elnöke állt, kísérői közül fontos szerepe volt a középnehézipari miniszternek, Gotszridzének és Arhangelszkijnek. Az Egyesült Államok elnökének kívánságára az amerikai küldöttséget der Heer vezette, bár a küldöttségnek olyan tagjai voltak, mint Elmo Honicott külügyi államtitkár, és az elhárítástól a többi között Michael Kitz is.
Egy hatalmas, részletes térképen feltüntették az összes rádióteleszkóp helyét a Földön, a szovjet jelkövető tengerjáró hajókat is beleértve. Ellie érdeklődve nézett körül a francia elnöki rezidenciához és irodaépületekhez nemrég hozzáépített, hatalmas konferenciateremben. A hétéves időtartamra megválasztott, tisztjét második éve betöltő elnök mindent elkövetett, hogy a tanácskozás sikerét biztosítsa. A hosszú ívekben húzódó, fényes mahagóni asztallapokban és a falitükrökben számtalan arc, nemzeti zászlócska és népviselet tükröződött. A politikusok és a katonák közül Ellie nemigen ismert senkit, de szinte minden küldöttségben felfedezett legalább egy ismerős tudóst vagy mérnököt. Azok ott Annunziata és Ian Broderick Ausztráliából; Fredirka Csehszlovákiából; Braude, Crebillon és Boileau itteniek, franciák; Kumar Chandrapurana és Devi Sukhavati Indiából jöttek; Hironaga és Matsui Japánból érkezett… Ellie észrevette, hogy különösen a japánok között sokkal több a gépészmérnök-gépgyártó, technológus-szakember, mint a rádiócsillagász. Miután felmerült a gondolat, hogy az ülés témája esetleg egy hatalmas gép megalkotása lehet, az utolsó pillanatban megváltoztatták a küldöttségek összetételét.
Meglátta Malatestát is, Olaszországból; aztán megpillantotta a politikába beleszédült fizikust, Bedenbaugh-t, Clegget, és egy az európai vendéglők asztalain szokásos angol zászlócska mögött felfedezte az élénken társalgó, tiszteletre méltó Arthur Chatost. Az ott Jaime Ortiz, Spanyolországból; ott meg a svájci Prebula, ami azért meglepő, mert Ellie úgy tudta, Svájcnak nincs is rádióteleszkópja; Bao, aki olyan csodálatosan hozta össze Kínában a rádióteleszkóphálózatot; a svéd küldöttségben meg Wintergaden. Meglepően sokan jöttek Szaud-Arábiából, Pakisztánból meg Irakból. No és persze, az meg ott a szovjet küldöttség, Nágya Rozsgyesztvenszkaja és Genrik Arhangelszki] éppen szívből kacagnak valamin.
Ellie tekintete Lunacsarszkijt kereste, végül a kínai küldöttek körében látta meg. Éppen kezet rázott Yu Renqionggal, a Pekingi Rádióobszervatórium igazgatójával. Eszébe jutott, hogy ezek ketten nagyon meleg barátságot kötöttek abban az időben, amikor Kína és a Szovjetunió szorosan együttműködtek. A két ország között később kitört ellenségeskedés aztán megszakította minden kapcsolatukat, a neves kínai tudósoknak csaknem ugyanúgy megnehezítik még most is, hogy külföldre utazhassanak, akárcsak kollégáiknak a Szovjetunióban. Ellie tudta, hogy a két barát vagy negyedszázad óta most találkozik először.
— Ki az a vén kínai, akivel Vaygay épp jattol? — a kérdés stílusából arra lehetett következtetni, hogy Kitz igyekszik könnyedebb hangot megütni. Az utóbbi napokban ritkán fordult elő ilyesmi — Ellie nem találta biztatónak a fejleményt.
— A pekingi obszervatórium igazgatója, Yu.
— Azt hittem, ezek legszívesebben egymás torkának esnének.
— A világ, Michael — mondta Ellie —, jobb is, meg rosszabb is, mint ahogyan maga elképzeli.
— Hát, ami a “jobbat” illeti, lehet, hogy igaza van — felelte Kitz. De a “rossz” ügyében maga még gyenge kezdő sem lehet hozzám képest.
Franciaország elnöke üdvözölte a megjelenteket (kissé meglepő módon, az elnök maradt is, végighallgatta a nyitóelőadásokat), majd der Heer és Abukhimov — a konferencia társelnökei — vezetésével megtárgyalták a napirendet és ismertették a közérdekű tudnivalókat. Ezután Ellie és Vaygay együtt összegezték az eddigi adatokat. Igyekeztek nem túlságosan szaknyelven fogalmazni, hogy a jelenlevő politikusok és katonák is megértsék. Amit a rádióteleszkópok működéséről, meg a közeli csillagok Föld körüli eloszlásáról elmondtak, már sokszor elhangzott; ugyanígy a palimpszeszt jellegű Uzenet története is. Duettként előadott ismertetésük végén a minden küldöttség előtt ott levő képernyőkön áttekintést mutattak be a közelmúltban kapott diagramanyagról. Ellie aprólékosan elmagyarázta, hogyan értelmezhető át a polarizációs moduláció nullák és egyesek szakadatlan sorába, ezekből hogyan alakul ki kép, és hogy a legtöbb esetben mennyire nincs halvány fogalmuk sem róla, mit is ábrázolhat a kép.
Szaporodtak az adatpontok a komputerek képernyőin. Ellie nézte, hogyan tükröződnek fehérben, borostyánszínben és zöldben az arcok a most részben besötétített teremben. A diagramok indásan szétágaztak, egybefonódtak, elnagyolt, szinte illetlen biológiai formákra emlékeztettek; felvillant egy pompás, szabályos dodekaéder is. Oldalak hosszú sora a legapróbb részletekig pontosan kidolgozott, háromdimenziós konstrukcióvá állt össze, lassan forgott. A rejtélyes tárgyak képeihez érthetetlen képaláírások tartoztak.
Vaygay Ellie-nél is nyomatékosabban hangsúlyozta a bizonytalanságokat. Mindazonáltal, mondta, szerinte most már kétségtelen, hogy az Üzenet egy gépezet építésének műszaki leírása. Egy szóval sem említette, hogy először benne és Arhangelszkijben merült fel, hogy az Üzenet műhelyrajzokat tartalmazhat. Ellie megragadta az alkalmat, hogy a tényt a nyilvánosság előtt leszögezze.
Az utóbbi néhány hónapban Ellie-nek rengeteg előadást kellett tartania a témáról. Már tudta, hogy mind a hozzáértő, mind a laikus hallgatóságot nagyon érdeklik az Üzenet megfejtésére tett kísérletek legapróbb részletei is, és hogy alig várják, hogy végre szert lehessen tenni a rejtjelkulcsra, bár annak a létezését is csak feltételezni lehetett. De ez a mostani hallgatóság, úgy gondolta, bizonnyal higgadtan fogadja majd a közléseket. Nem számított hát arra, ami történt. Vaygay-jel felváltva vették át egymástól a szót. Amikor befejezték, szűnni nem akaró, dörgő tapsvihar rengette meg a termet. A szovjet és a kelet-európai küldöttségek azonos ütemben tapsoltak, szívverésszerűen vagy két-háromszázszor csapták össze a tenyerüket. Az amerikaiak meg a többiek tetszésnyilvánítása nem volt összhangban, tapsuk fehér zaj-tengerárként, hullámokban hömpölygött. Ellie-t szokatlan boldogság fogta el, mégsem tudta megállni, hogy egy pillanatra elgondolkodjon a nemzeti vonásokon. Az amerikaiak egyéniségek, az oroszoknak mindent kollektívan kell csinálniuk. És az amerikai, jutott eszébe, ha tömegbe kerül, igyekszik a lehető legtávolabb húzódni a szomszédaitól, az oroszok meg éppen támaszkodni akarnak egymásra. Ő most mindkét fajta tetszésnyilvánításnak — melyekben azért dominált az amerikai stílusú — nagyon örült. Egy rövidke pillanatra eszébe villant a mostohaapja. Meg az édesapja.
Ebéd után az adatgyűjtési módszerekről és az adatok értelmezéséről hangzottak el előadások. David Drumlin ismertetett egy általa nemrég kidolgozott, rendkívül érdekes statisztikai elemzést az Üzenetnek azokról a korábbi oldalairól, amelyekben már történt utalás az új számdiagramokra. Azt állította, hogy az Üzenetben nemcsak a műhelyrajzok találhatók meg egy gép megépítéséhez, hanem konstrukciós leírások, sőt technológiai utasítások is a fő— és a többi alkatrészek gyártásához. Úgy vélte, új, a Földön eddig még teljesen ismeretlen ipari eljárások is akadnak köztük. Ellie meglepetésében eltátotta a száját, feddő mozdulattal ingatta az ujját Drumlin felé, és némán kérdő tekintettel nézett Valerianra, hogy ő tudott-e erről. Valerian ajka felgörbült, vonogatta a vállát, és tenyérrel felfelé vízszintesen ingatta a kezét. Ellie végignézett a többi küldöttön, hogy látja-e rajtuk a meglepetésnek valamilyen jelét, de inkább csak fáradtságot árultak el; a rengeteg mélyrehatóan tárgyalt technikai részlet, és a kényszerűség tudata, hogy előbb-utóbb politikai döntéseket kell hozni, már érezhető feszültséget okozott. Az ülés után Ellie gratulált Drumlinnak, de azt is megkérdezte tőle, miért nem lehetett már korábban hallani az elméletéről. Drumlin már mentében vetette oda neki a választ: — Úgy gondoltam, nincs akkora jelentősége, hogy zavarjam vele. Csak próbáltam valamit csinálni, miközben maga vallási fanatikusokkal tanácskozott.
Ha Drumlinon múlt volna, én máig sem lennék doktor, gondolta Ellie. Drumlin őt soha nem fogadta el igazán. Kettőjük között lehetetlen könnyed kollegiális viszonyt kialakítani. Kicsit sóhajtott, aztán azon kezdett töprengeni, Ken tudott-e Drumlin új munkájáról. Der Heer azonban szovjet elnöktársával együtt a küldötteknek terített, hosszú, patkó alakú asztallal szemközti kis emelvényen kapott helyet. Akárcsak már hetek óta, most is gyakorlatilag megközelíthetetlen volt. Drumlint persze semmi nem kötelezte arra, hogy közölje der Heerrel a felfedezését; Ellie tudta, hogy az utóbbi időben mind a ketten nagyon elfoglaltak. De miért van az, hogy ha Drumlinnal beszél, Ellie mindig igyekszik engedékeny lenni — és csak végső esetben kezd keményen érvelni? Úgy látszik, lényének egy része most is úgy érzi, hogy doktori mivoltának elismerése és a lehetőség tudományos képességeinek kibontakoztatására még mindig Drumlintól függ.
A konferencia második napjának reggelén a szovjet küldöttség egyik tagja lépett a szónoki emelvényre. Ellie nem ismerte. “Stefan Alexejevics Baruda” olvasta le komputerének képernyőjéről, “igazgató, Béketanulmányok Intézete, A Szovjetunió Tudományos Akadémiája, Moszkva; tag, Központi Bizottság, A Szovjetunió Kommunista Pártja”.
Hallotta, amint Kitz odaszólt a külügyi államtitkárnak, Elmo Honicuttnak: — Kezdődik a durva játék.
Baruda elegáns férfi volt, divatos nyugati, talán olasz szabású öltönye vadonatúj. Folyékonyan, szinte idegen akcentus nélkül beszélt angolul. A balti köztársaságok valamelyikében született. Nagyon fiatal ahhoz, hogy egy ilyen fontos intézet igazgatója legyen. Az intézetet azzal a céllal létesítették, hogy a nukleáris fegyvercsökkentés stratégiájának várható bosszútávú következményeit tanulmányozzák. Baruda a szovjet vezetésben létrejött “új hullám” egyik kimagasló példája.
— Beszéljünk nyíltan — kezdte Baruda. — Üzenet érkezik számunkra valahonnan a végtelen űrből. Az információ legnagyobb részét a Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak sikerült fognia, de fontos részeket fogtak más államok is. Ezek most mind itt vannak ezen a konferencián. Megvárhattuk volna — a Szovjetunió is —, amíg az Üzenetet néhányszor megismétlik, hiszen reméljük, hogy meg fogják tenni, és akkor kiegészíthetjük a most még hiányzó részeit. De ez még évekbe, sőt évtizedekbe telhet, és mi kissé türelmetlenek vagyunk. Ezért megosztottuk egymással az eddig kapott adatokat.
Bármelyik állam — a Szovjetunió is — Föld körüli pályára küldhetne az Üzenet frekvenciáján dolgozó hatalmas műholdakat, nagyteljesítményű érzékelőkkel. Megtehetnék az amerikaiak is. És valószínűleg Japán vagy Franciaország, vagy az Európai Űrbizottság is megtehetné. Akkor minden állam maga gyűjthetné be az összes adatokat, hiszen az űrben a rádióteleszkópja szüntelenül a Vegára irányulhatna. Ezt azonban a többiek ellenséges cselekedetként foghatnák fel. Senki előtt sem titok, hogy akár az Egyesült Államok, akár a Szovjetunió képes lelőni egy ilyen műholdat. Ez is az egyik oka annak, hogy megosztjuk az adatokat.
Az együttműködés jobb megoldás. Tudósaink nemcsak az adatokat akarják megosztani egymással, hanem a gondolataikat, az ötleteiket… az álmaikat is. Ebből a szempontból minden állam tudósai egyformán gondolkoznak. Én a magam részéről nem vagyok tudós, a kormányzatban dolgozom. Így tudom, hogy minden nemzet fiai is egyformán gondolkoznak. Minden nemzet fiai óvatosak. Minden nemzet fiai gyanakodnak. Egyikünk sem akarna előnyöket biztosítani egy lehetséges ellenfélnek, ha ez elkerülhető. Így azután két nézet alakult ki — lehet, hogy több is, de kettő biztosan. Az egyik szerint meg kell osztani minden információt, a másik szerint hagyni kell, hogy minden állam megpróbáljon előnyt szerezni a többivel szemben. “Biztosra vehető, hogy a másik fél megpróbál előnyösebb helyzetbe kerülni” — mondják az utóbbi nézetet vallók. A legtöbb országban ez a két nézet vitázik egymással.
A vitában a tudósok győztek. Ezért aztán az Egyesült Államok és a Szovjetunió az adatok legtöbbjét — de hangsúlyozom, nem mindet — megosztotta egymással. A többi állam pedig az általa fogott adatok legtöbbjét minden más állammal megosztotta. Mi nagyon örülünk ennek a döntésnek.
— Számomra ez nem hangzik durvának — mondta Ellie súgva Kitznek.
— Maradjon csak a vételen — súgta vissza Kitz.
— Vannak azonban másfajta veszélyek. Ezek egyikét vetjük fel most önöknek. — Baruda hangvétele az előző napi ebédjükre emlékeztette Ellie-t, beszélgetésükre Vaygay-jel. Mi járhat a szovjet küldöttség fejében?
— Hallottuk, Lunacsarszkij akadémikusnak, Arroway doktornak és más tudósoknak is az a benyomásuk, hogy az Üzenet utasításokat tartalmaz egy bonyolult gépezet megépítéséhez. Tételezzük fel, amire úgy látszik, mindenki számít: az Üzenet véget fog érni, azután visszatér a kezdetéhez, és megkapjuk a megoldást — rejtjelkulcsnak mondják? — szóval a kulcsot ahhoz, hogy elolvashassuk az Üzenetet. Tételezzük fel azt is, hogy továbbra is teljes összhangban dolgozunk, mindenki együtt. Kicseréljük egymás között az adatokat, az elképzeléseinket, az álmainkat.
Namármost. Azok a lények ott a Vegán nem puszta szórakozásból küldik nekünk az utasításokat. Azt akarják, hogy megépítsünk egy gépet. Talán közlik, mi a szándékuk vele, talán nem. De ha közlik is, miért higgyük el, hogy igaz, amit mondanak? És itt most már az én fantáziám kezd működni, az én álmaimról beszélek. Nem igazán megnyugtatóak. Mert mi van, ha ez a gép afféle trójai faló? Drága pénzért megépítjük, elindítjuk, és egyszer csak megszállók serege özönlik ki belőle. Vagy mi van, ha valamiféle Ítéletnapot zúdít ránk? Megépítjük, bekapcsoljuk, és a Föld felrobban. Lehet, hogy ezzel a módszerrel pusztítják el a kozmoszban jelentkező új civilizációkat. Olcsón megússzák. Csak egy táviratba kerül, és a kezdődő civilizáció engedelmesen elpusztítja önmagát.
— Ez persze csak feltételezés, kiindulópont a mérlegeléshez. Azért vetem fel, hogy gondolkodjanak el rajta. Úgy érzem, szükséges. Ebben a kérdésben mindannyiunknak, akik ezen a bolygón csak élünk, közösek az érdekeink. Elismerem, túlságosan is szépítés nélkül teszem fel a kérdést: nem volna okosabb tűzbe dobni az adatokat és lerombolni a rádióteleszkópokat?
A teremben nyugtalanság támadt. Egy csomó küldöttség egyszerre kért szót. A konferencia két társelnöke azonban senkinek nem adott szót, ehelyett nyomatékosan felhívta a küldöttek figyelmét: itt semmilyen videó— vagy magnófelvétel nem készülhet! A sajtó sem kaphat semmilyen interjút. Naponta tartanak sajtótájékoztatót, a konferencia két elnöke és a küldöttségvezetők által jóváhagyott témákról. A mostani felszólalásból sem kerülhet ki semmi a terem falai közül.
Több küldött követelte, hogy az elnökség foglaljon állást. — Ha Barudának igaza van ezzel a trójai falóval vagy Ítéletnap-géppel próbált szólni az egyik holland küldött —, akkor kötelességünk tájékoztatni az embereket! — De senki sem figyelt rá, a mikrofonja nem volt bekapcsolva.
Ellie azonnal beütötte a nevét a komputer rendezőprogramjának hozzászóló-névsorába, hogy mielőbb sorra kerüljön. Látta, hogy a neve a második helyen van, Sukhavati után, és az egyik kínai küldött előtt.
Csak futólag ismerte Devi Sukhavatit. Negyvenes évei közepén járó, termetes hölgy, nyugati frizurát hord, nagyon magas sarkú cipellőt és hozzá pompás selyemszárit. Eredetileg fizikusként végzett, de később India egyik legjobb molekuláris biológusa lett. Mostanában megosztotta az idejét a Cambridge-i King's College és a bombayi Tata Intézet között. A londoni Royal Society indus tagjainak egyike volt, amit kevesen mondhattak el magukról, és azt suttogták róla, hogy politikailag nagyon jól fekszik. Ellie utoljára néhány éve találkozott vele, egy nemzetközi szimpóziumon Tokióban, mielőtt néhány tanulmányuk címének végéről az Üzenet megérkezésének köszönhetően eltűntek volna a kötelező kérdőjelek. Ellie-nek olyan érzése volt, hogy kölcsönösen vonzódnak egymáshoz, és nem csak azért, mert a földön kívüli élettel foglalkozó tudományos konferenciákon igen ritka volt a női résztvevő.
— Elismerem, hogy Baruda akadémikus fontos és óvatosságot követelő kérdést vetett fel — kezdte hozzászólását Sukhavati. — Botorság lenne figyelmen kívül hagyni a faló meg az Ítéletnap lehetőséget. Ha a közelmúlt történelmére gondolunk, természetes, hogy felmerül az ötlet, csodálom is, hogy csak most. Mindazonáltal én nem hiszem, hogy túlságosan komolyan kellene tartanunk tőle. Teljesen valószínűtlen, hogy a Vega csillag bolygóján élő lények technikai színvonala pontosan azonos lenne a mienkkel. Még a mi bolygónkon élő népek kultúrái sem azonos ütemben fejlődnek. Egyesek korábban kezdték, mások később. Szerintem mindig akadnak olyanok, amelyeknek van behoznivalójuk. Amikor például Indiában, Kínában, Irakban, Egyiptomban már magas színvonalú kultúrák léteztek, Európában és Oroszország területén a legjobb esetben is csupán vaskori nomádok éltek, Amerikában pedig még javában tartott a kőkorszak.
Jelenlegi körülményeink között egyre nagyobb különbségek alakulnak ki az egyes államok ipari fejlettségében. A földönkívüliek pedig valószínűleg jóval előttünk járnak, előnyük minden bizonnyal százévekben mérhető — de lehet, hogy több ezer, sőt millió évben. Próbálják meg ezt összevetni az emberiség technikai fejlődésével a legutóbbi században.
Én egy dél-indiai falucskában nőttem fel. A nagyanyám idejében egy lábbal hajtott varrógép a technika csodája volt. Vajon mire lehetnek képesek olyan lények, akik évezredekkel járnak előttünk? Vagy évmilliókkal? A Földnek azon a részén, ahol én élek, egy filozófus egyszer azt mondta: “Amit egy lényegesen fejlettebb földön kívüli civilizáció képes volna művelni, azt mi boszorkányságnak tartanánk”.
Mi az ő számukra nem jelenthetünk semmiféle veszélyt. Semmi félnivalójuk nincs tőlünk, és ez még nagyon sokáig így lesz. Ez nem holmi görög-trójai szembenállás, a görögök és a trójaiak ugyanis azonos szinten álltak. Se nem valami sci-fi film, amelyben az idegen bolygóról érkezettek a szokott földi fegyverekkel harcolnak. Ha el akarnak pusztítani bennünket, biztosan megtehetik, anélkül, hogy…
— De milyen áron? — vágott közbe valaki a hallgatóságból. — Nem érti? Pontosan erről van szó! Baruda azt mondja, hogy az űrbe kijutott tévéadásaink ébresztették rá őket, hogy ideje végezni velünk, és az Üzenet az eszköz. A büntetőexpedíciók sokba kerülnek. Az Üzenet olcsó.
Ellie nem bírta felfedezni a közbeszólót. Mintha a brit küldöttségből volna valaki. Az erősítőrendszer nem hangosította ki, amit mondott, hiszen nem kapott szót az elnökségtől. De a terem akusztikája jó volt, így aztán mindenki tisztán érthette. Der Heer megpróbált rendet teremteni. Abokhimov előrehajolt és valamit mondott a rendezőség egyik tagjának.
— Ön szerint veszélyes a gépet megépíteni — felelte Sokhavati. Szerintem pedig nem megépíteni veszélyes. Szégyellném, hogy ennek a planétának a lakója vagyok, ha hátat fordítanánk a jövőnek. Az ön ősei — és kinyújtott ujjával a közbeszólóra mutatott — bezzeg nem voltak ilyen félősek, amikor vitorlát bontottak, hogy eljussanak Indiába vagy Amerikába.
Ez az ülés tele van meglepetésekkel, gondolta Ellie, bár kételyei voltak, szerencsés ötlet-e most éppen Clive-et vagy Raleigh-t példaként felhozni. Sukhavati talán csak csipkelődésnek szánta a halvány célzást az egykori gyarmatosításra. Türelmetlenül várta, hogy kigyulladjon előtte a kis zöld fény, jelezve, hogy szót kapott, bekapcsolódik a mikrofonja.
— Elnök úr — a hivatalosan tisztelettudó megszólítás Ellie-nek magának is idegenül csengett. Az utóbbi napokban szinte nem is látták egymást Kennel. Holnap délután szünetelnek az ülések, akkorra szerveztek maguknak egy kis szabadidőt. Ellie kicsit bizonytalanul nézett elébe, mit is mondanak majd egymásnak. Hoppá, most nem szabad erre gondolni.
— Elnök úr, azt hiszem, jobban is meg tudjuk világítani a kérdést a trójai falóét meg az Ítéletnap-gépét. Holnap szándékoztam beszélni erről, de úgy látom, most kell elmondanom. — Beütötte néhány diája kódszámát a billentyűzetbe. A nagy, tükörfalú terem elsötétült.
— Dr. Lunacsarszkijjal az a meggyőződésünk, hogy ezek ugyanannak a háromdimenziós konfigurációnak különböző vetületei. Tegnap bemutattuk a teljes konfigurációt komputervezérelt forgásban. Úgy gondoljuk, bár bizonyosak nem lehetünk benne, hogy így fog kinézni a gép belülről. Még nincsen pontos mértékarányunk. Lehet, hogy az átmérő egy kilométernyi, lehet, hogy mikroszkopikus méretű. De nézzék a dodekaéder belsejében, a fő belső kamra kerületén ezt az öt, egyenletesen elosztott tárgyat. Ezen a dián most kinagyítva láthatják. Az egész kamrában csak ez a tárgy tűnik egyáltalán felismerhetőnek.
Olyan, mint egy emberi lények használatára kialakított, hétköznapi, párnázott karosszék. Nagyon valószínűtlen, hogy teljesen más körülmények között kifejlődött földön kívüli lények eléggé hasonlítanának hozzánk ahhoz, hogy a mieinkhez hasonló ülőbútorokat használnának. Nézzék a következő diát. Amit ábrázol, az akár a nagymamám padlásáról is előkerülhetett volna.
Valóban, mintha még a virágos huzat is rajta lenne. Ellie-t egy pillanatra bűntudatféle fogta el. Mielőtt átjött volna Európába, végül mégsem hívta fel az édesanyját, az igazat megvallva, mióta az Üzenet érkezni kezdett, összesen ha kétszer beszélt vele telefonon. Hogy lehetsz ilyen nemtörődöm, Ellie, förmedt rá magára.
Megint a komputerábrákra összpontosította figyelmét. Az öt székféleségen a dodekaéder egy-egy ötszögként tükröződött. — Szóval, Lunacsarszkij doktorral azt gondoljuk, hogy az öt ülés ránk, emberekre vár. Ami azt jelentené, hogy a gép központi vezérlőhelyiségének az átmérője mindössze néhány méter, a teljes belső téré pedig tíz-húsz méter. A műszaki megoldások minden bizonnyal rendhagyóak, de szó sincs valamiféle városnyi nagyságú gépezetről. Valószínűleg még olyan bonyolult sem lesz, mint egy repülőgéphordozó. Akármi legyen is, ha együtt fogunk neki, meg fogjuk tudni építeni.
Lényegében azt akarom mondani, hogy egy bombába nem szokás üléseket építeni. Nem hiszem, hogy akár trójai faló, akár Ítéletnap-gép lenne. Dr. Sukhavati szavai arra utalnak, vagy legalábbis sejtetik, hogy a gondolat felvetése maga is érzékelteti, milyen hosszú utat kell még megtennünk.
Valaki megint bekiabált. Most azonban der Heer megadta neki a szót, bekapcsolódott a mikrofonja. Ugyanaz a küldött volt, aki Sukhavatit megzavarta: Philip Bedenbaugh, az Egyesült Királyságból, az ingatag munkáspárti kormány egyik minisztere.
… nem érthető, mi a probléma. Ha tényleg egy fából készült ló lenne, eszünkbe sem jutna bevinni egy városba. Mi is olvastuk Homéroszt. De burkoljuk be ígéretes elképzelésekbe, és a gyanú máris elaludt. Hogy miért? Mert amit hallunk, roppant hízelgő. Vagy megvesztegető. Nagy történelmi kaland ígérkezik. Szédületes új technikai kilátások. Az is benne van, hogy — minek is nevezzem őket? Felsőbbrendű lények partnerként fogadnak el bennünket. Én viszont amondó vagyok, ha csak a legcsekélyebb veszélye is fennáll annak, hogy ez a gép a pusztulásunkat okozhatja, nem szabad megépíteni! Akkor jobb megfogadni, amit a szovjet küldött mondott, a tűzbe vágni a kapott adatokat, és az évszázad bűntényének tekinteni a rádióteleszkópok felállítását.
A teremben felborult a rend. A képernyőn sorban villantak fel a szót kérő delegációk kódjai. A zsongás egyre erősödött, már arra a zajra emlékeztette Ellie-t, amit annyi éven át hallgatott a rádióteleszkópokból. Úgy látszott, egyelőre semmi remény megegyezésre, és a két társelnök képtelen úrrá lenni a helyzeten.
Amikor a kínai küldött beszélni kezdett, Ellie képernyőjén nem jelent meg a neve. Kérdően nézett körül, fogalma sem volt róla, ki lehet a felszólaló. Nguyen “Bobby” Bui, a Nemzetbiztonsági Tanács egyik, most der Heer mellé rendelt vezetője előrehajolt és felvilágosította: — Xi Qiaomu a neve. Ezt a “Xi”-t Sinek kell ejteni. Nehézfiú. A Hosszú Menetelés alatt született. Tizenévesen Koreában volt önkéntes. A kormányzatban dolgozik, főleg politikai munkát végez. A Kulturális Forradalom idején félretették. Most központi bizottsági tag. Nagyon befolyásos pasas. Sokat szerepel újabban az újságokban. Ő irányítja az ásatásokat is Kínában.
A hatvan körüli, magas, szélesvállú férfit ráncoktól barázdált arca idősebbnek mutatta, de mozgása, testi kondíciója nagyon fiatalos volt. Azt az állig gombolt tunikát viselte, amely a kínai politikai vezetőknek éppoly kötelező, mint az amerikaiaknak a háromrészes öltöny, kivéve persze az elnököt. Ellie előtt a képernyőn végre megjelent a téjékoztatás, és most már eszébe jutott, hogy az egyik videomagazinban olvasott egy hosszú cikket Xi Qiaomuról.
— Ha tartunk tőlük — kezdett a kínai küldött beszélni —, nem teszünk semmit. Ez kissé késleltem fogja őket. De ne feledjék: tudják, hogy itt vagyunk. Fogják a bolygójukon a tévéadásainkat. Nap nap után emlékeztetik őket a létezésünkre. Önök szokták nézni a programokat? Nem fognak elfeledkezni rólunk. Ha nem teszünk semmit, nekik viszont gondot okozunk, gép vagy nem gép, idejönnek. Nem tudunk elrejtőzni előlük. Ha nyugton maradtunk volna; nem kerülünk ebbe a helyzetbe. Ha csak kábeltelevízióink lennének, nem pedig nagy hatótávolságú katonai radarjaink, talán soha nem szereznek tudomást a létezésünkről. De most már késő. Nincs visszaút. Kényszerpályán vagyunk.
Ha ennyire aggódnak, hogy ez a gép elpusztítja a Földet, ne a Földön építsék meg. Valahol máshol. Akkor, ha tényleg Ítéletnapgép, és felrobbantja a világot… hát nem a mi világunkat fogja felrobbantani. Persze, ez nagyon sokba kerül. Valószínűleg túl sokba. Ha mégsem félnek annyira, építsék meg valami távoli, istenhátamögötti szigeten. Xinjing tartományban, a Takopi-pusztában például egy akármilyen nagy robbanás sem tenne kárt emberéletekben. Ha pedig egyáltalán nem félünk, akár Washingtonban is megépíthetjük. Vagy Moszkvában. Vagy Pekingben. Vagy itt, ebben a gyönyörű városban.
Az ősi Kínában a Vegát és a két vele szomszédos csillagot úgy hívták: Chih Neu, vagyis fiatal nő szövőszékkel. A szövőszék-jelkép azt jelenti: egy gép, amellyel Új ruhákat lehet készíteni a Föld lakóinak.
Meghívást kaptunk. Nagyon szokatlan meghívást. Hátha bankettre szól. Soha eddig nem hívták még meg a Földet bankettre. Udvariatlanság lenne a meghívást visszautasítani.