Ha a csillagokat nézem, mindig álmodozom, ugyanúgy, mint amikor a térképen lévő fekete pontok helyére városokat és falvakat képzelek. Miért, kérdezem magamtól, miért nem olyan elérhetőek az égen fénylő pontok, mint Franciaország térképének fekete pöttyei?
Ragyogó őszi délután volt, olyan szokatlanul meleg, hogy Devi Sukhavati kabát nélkül jött. Végigsétáltak Ellie-vel a zsúfolt Champs-Élysées-n, a Place de la Concorde felé. Az emberfajtáknak olyan színes forgataga nyüzsgött körülöttük, amilyennel Londonon és Manhattanon kívül csak kevés város versenyezhetett. Két sétáló hölgy, az egyik szoknyában, kötöttkabáttal, a másik száriban cseppet sem volt itt szokatlan látvány.
Az egyik trafik előtt hosszú, rendezett sorban sokféle nép fiai ácsorogtak. Néhány napja engedélyezték az amerikai marihuánás cigaretták árusítását, arra vártak a vevők. A francia törvények szerint tizennyolc éven aluliaknak nem szabad eladni, a fiatalkorúaknak tilos szívni. A sorban állók legtöbbje középkorú vagy annál idősebb volt. Néhányukon látszott, hogy francia állampolgárokká vált algériaiak vagy marokkóiak. Kaliforniában és Oregonban külön ültetvényeken termesztették exportra a kábítószert tartalmazó növényt, a Cannabis indica-t. Újabb, gyorsan elterjedt változata ultraviola fényben nőtt, ami az eredeti kannabinoidok egy részét D izomerré változtatta. “Napcsókolta”, ez volt az új cigaretta neve. A kirakatba kitett, másfél méter magas reklámdobozon ez állt franciául: “Mennyei élvezet, odafönn majd levonják!” Ellie és Devi továbbsétáltak.
Der Heer lemondta a randevút. Reggel telefonált, elnézést kért, de a hangjában Ellie nem fedezett fel valódi sajnálkozást. A plenáris ülésen rengeteg politikai kérdés merült fel. A külügyminiszter megszakítja kubai látogatását, holnap iderepül. Der Heernek annyi a munkája, azt se tudja, hova kapjon, Ellie ugye megérti. Megértette. Megbánta, hogy valaha is lefeküdt vele. Hogy ne kelljen egyedül töltenie a délutánt, telefonált Devi Sukhavatinak.
— Szanszkritul az egyik kifejezés arra, hogy “győzedelmes”, abhidzsit Így hívták a Vegát az ősi Indiában. Abhidzsit. A Vega segítette a hindu istenségeket, mítoszaink hőseit, hogy legyőzhessék az aszúrákat, a gonosz isteneket. Ellie, figyel rám egyáltalán?… Furcsa dolog ez. Perzsiában is voltak aszúrák, de ott ők voltak a jó istenek. Aztán keletkeztek olyan vallások, amelyekben a fő istenséget, a fény istenét Ahura-Mazdának hívták, a Zoroaszter— vagy a Mitrász-hívők például. Ahura vagy Aszúra — ugyanaz. A Mitrász-hívőktől a korai keresztények rettegtek, Zoroaszter-követők ma is vannak. De ugyanezekben a mítoszokban a hindu istenségeket — mellesleg: a legtöbbjük istennő volt — deviknek hívták. Innen az én nevem is. Indiában a devik a jó istenségek, Perzsiában a rosszak. Vannak tudósok, akik innen vezetik le az angol “devil”, vagyis “ördög” szót is. Tökéletes a szimmetria. Lehet, hogy ez az egész valamiféle halvány maradványa az árja inváziónak, amely az én őseimet, a dravidákat leszorította délre. Szóval, a Vega lehet mind Isten, mind az ördög szövetségese, attól függően, hogy az ember melyik oldalán él a Kirthar Range-nek.
Devi, aki nyilvánvalóan hallott Ellie két héttel korábbi kalandjáról a kaliforniai vallási vezetőkkel, feltehetően jobb kedvre akarta deríteni a humorral fűszerezett beszámolóval. Ellie hálás volt érte. De most eszébe jutott, hogy ő annak idején meg sem említette Jossnak a lehetőséget, hogy az Uzenet egy ismeretlen rendeltetésű gépezet konstrukciós rajzait tartalmazhatja. Most aztán a médiumokból hamarosan megtudja majd. Fel kellene hívnia, elmondani neki a legújabb fejleményeket. Csakhogy, úgy hallotta, Joss mostanában mindenki elől elzárkózik. Modestói találkozásuk óta nem nyilatkozott nyilvánosság előtt. Rankin egy sajtótájékoztatón kijelentette, hogy bár nem látja teljesen veszélytelennek, nem ellenzi, hogy a tudósok megkapják az egész Üzenetet. Ám a “lefordítása” már más ügy. Azt időszakosan ellenőriznie kell a társadalom minden rétegének, mondta, különösen azoknak, akiknek kötelességük óvni a szellemi és erkölcsi értékeket.
Ellie és Devi a Tuileriák Kertjéhez értek. A park az ősz káprázatos színeiben tündökölt. A nap lemenőben volt, hűvösödött, Ellie egy pillanatra megborzongott. Az Orangerie-hez csatlakozó épületben levő, “Images Martiennes”, Mars-képek című speciális kiállítást adta hírül egy poszter. A Marsra szánt amerikai-francia-szovjet robotjárművekről meg az űrszondákról készült színes fotók némelyike — például amelyeket a Voyager vett fel a külső Naprendszerben 1980-ban — nemcsak tudományos szempontból értékes, hanem némelyikük már egyenesen művészi alkotásnak tekinthető. A poszter a kietlen Elízium-fennsíkon készült tájkép volt. Az előtérben háromoldalú piramis, simára csiszolta az erózió, a piramis talpa mellett becsapódási kráter. Sok millió évnyi, a tomboló marsi szelek kavarta homokvihar alkotta a piramist, így mondják a bolygógeológusok. Egy másik Mars-jármű — a Mars másik oldalán, a Cydonia nevű területen — elakadt a futóhomokban, egyfolytában sugározta a vészjeleket, pasadanai irányítói azonban mindeddig nem tudtak segíteni rajta.
Ellie rájött, hogy kis irigységgel nézegeti Sukhavatit. Az indiai nő fekete szeme gyönyörű, a tartása szálfaegyenes, most másik szárit visel, ez is nagyon szép. Rajtam bezzeg nincs mit nézni, gondolta Ellie. Gyakran előfordult, hogy miközben csevegett, a gondolatai egészen máshol jártak, ez általában semmi gondot nem okozott. De ma valahogyan egy gondolatmenetet is nehezére esett követni, nemhogy kettőt. Miközben a Gép megépítésével kapcsolatos különböző véleményekről beszélgettek, Ellie lelki szemei előtt megjelent, amiről Devi az előbb beszélt: a 3500 évvel ezelőtti India, amelyet elözönlöttek az árják. A háború, melyben két győzelemre törekvő nép harcolt, s amelynek történelmi eseményei mindkét hazáját szerető nép emlékezetében másképpen tükröződtek. Végül a történet istenek küzdelmévé vált. “Mi” természetesen a jó oldalt képviseltük. Az ellenfél, természetesen, a rosszat. Elképzelte, hogyan alakult ki lassan-lassan, évezredek során a Nyugat kecskelábú, bojtosfarkú, patás Ördöge hindu elődjéből, amely pedig, Ellie legalábbis úgy tudta, kék volt és elefántfej ült a nyakán.
— Baruda trójai faló-ötletében — hallotta meglepődve a saját hangját — talán lehet is valami. De szerintem is úgy van, ahogy Xi mondta, nem hiszem, hogy volna választásunk. Ha akarják, húsz-egynéhány év múlva úgyis itt lehetnek.
Hatalmas, román stílusú diadalívhez értek, a tetején a kocsihajtó szobra hősi tartásban Napóleont ábrázolta, dicsősége teljében. A messzi távolból, földönkívüli szemmel nézve micsoda patetikus látvány!
Ellie szeretett volna Devinek az érzelmi csáváról beszélni, amelybe került, de tartott tőle, hogy a dolog politikai felhangokat is kaphat. Mindenképpen indiszkréció lett volna. Végül is nem ismeri Devit eléggé.
Der Heer, Kitz és Honicutt másnap korán reggelre bizalmas értekezletet hívtak össze az amerikai követségre, hogy mindent előkészítsenek a nap folyamán érkező külügyminiszter fogadására. A Fekete Szobában jöttek össze, a helyiség elektromágnesesen el volt szigetelve a külvilágtól, semmiféle elektronikus módon sem lehetett lehallgatni vagy látni, ami odabent történt. Legalábbis ezt mondták. Ellie arra gondolt, mennyire csak műszerfejlesztés kérdése, hogy az összes ilyen óvintézkedésnek semmi értelme se legyen.
Az egész délutánt Devi Sukhavatival töltötte, és amikor visszaért a szállodába, ott várta az üzenet az értekezletről. Próbálta hívni der Heert, de csak Michael Kitzet érte el. Ellie tiltakozott, szerinte elvi kérdés, hogy erről a témáról senki se tartson bizalmas megbeszélést. Az Üzenet az egész Föld bolygónak szól. Kitz azt felelte, hogy — az amerikaiak legalábbis — eddig minden értesülést megosztottak másokkal, és hogy az értekezlet kizárólag eligazító jellegű, célja, hogy az előttük álló bonyolult tárgyalásokban segítse az Egyesült Államok képviselőit. Hivatkozott Ellie hazafias érzelmeire, jól felfogott érdekeire, és végül megint felhívta a figyelmét a Hadden-ítéletre. Amennyire tudom, az az aktacsomó még mindig olvasatlanul nyugszik a széfjében. Olvassa már el végre — akarta Ellie-t meggyőzni.
Ellie megint megpróbálta der Heert elérni, de most sem járt sikerrel. A pasas feltűnik az Argus-telepen, mindenütt egyszerre lábatlankodik, még az ember lakásába is betelepszik. Hosszú évek óta először az ember úgy érzi, szerelmes. Aztán a következő pillanatban még telefonon sem lehet elérni, fütyül visszahívni. Elhatározta, már csak azért is részt vesz az értekezleten, hogy végre szemtől szembe lássa Kent.
Kitz lelkesen, Drumlin óvatosan támogatta a Gép megépítésének gondolatát. Der Heer és Honicutt legalábbis felettébb határozatlanok voltak, Peter Valerianon látszott, szenved tőle, hogy képtelen dönteni. Kitz és Drumlin már arról is beszéltek, hol kellene a Gépet megépíteni. Ahogy azt Xi nagyon helyesen gondolja, pusztán a szállítási költségek is eleve lehetetlenné teszik, hogy a Hold túloldalán készüljön el, vagy akár ott szereljék össze.
— Aerodinamikai fékezéssel egykilónyi tömeget eljuttatni a Phobosra vagy a Deimosra olcsóbb, mint a Hold túloldalára — vélte Bobby Bui.
— Hol a csudában van az a Foboszavadeimosz? — akarta tudni Kitz.
— A Mars holdjai. Arról beszélek, hogy a Mars légkörében lehetséges aerodinamikai fékezés.
— És mennyi időbe telik eljuttatni a Phobosra vagy a Deimoszra? — Vagy egy évbe, de ha már lesz egy bejáratott bolygóközi szállítóflottánk…
— Ahhoz képest, hogy a Holdra három nap? — vágott közbe Drumlin. — Bui, ne lopja az időnket.
— Csak egy ötlet volt — szabadkozott Bui. — Hogy ezt is mérlegelni lehessen.
Úgy látszott, der Heer türelmetlen és szórakozott. Láthatóan majd agyonnyomta a felelősségtudat, nagyon ideges volt. Hol kerülte Ellie pillantását, hol meg mintha szavak nélkül kérte volna a bocsánatát. Ellie ezt kedvező jelnek tekintette.
— Ha mindenáron egy Ítéletnap-gép miatt akarnak aggódni, kezdjenek gondolkodni az energiaellátáson is. Semmilyen Ítéletnap-gép nem lehet meg óriási energiaellátás nélkül. Amíg az utasítások között nem szerepel, hogy szükség van egy gigawattos nukleáris reaktorra, addig szerintem elfelejthetjük az Ítéletnap-gépet.
— Mondják, fiúk, miért lett egyszerre ilyen sürgős elhatározni, hogy megépítjük? — kérdezte Ellie Kitztől és Drum1intól. A két férfi szorosan egymás mellett ült.
Mielőtt felelt volna, Kitz előbb Honicuttra, aztán der Heerre nézett. — Ez egy bizalmas értekezlet — kezdte aztán. — Tudjuk, hogy ami itt elhangzik, arról önök közül senki sem fog egyetlen szót sem ejteni orosz barátaink előtt. Szóval: nem tudjuk, mit fog tenni a Gép, de Dave Drumlin elemzéséből annyi mindenképpen kiderül, hogy új technológiákról, sőt esetleg új iparágak létesítéséről lehet szó. A Gép megépítése számottevő gazdasági haszonnal járhat — gondolják csak el, mi mindent tanulhatunk általa. És lehet katonai jelentősége is. Az oroszoknak legalábbis ez a véleményük. Csapdában érzik magukat. Kilátásban van egy teljesen új technikai terület, amelyen lépést kellene tartaniuk az Egyesült Államokkal. Lehet, hogy az Üzenetben ott van valamilyen döntő jelentőségű fegyver leírása, vagy egy nagy haszonnal járó gazdasági újításé. Nem tudhatják. Egész gazdaságukat a végsőkig kell feszíteni, hogy megfelelhessenek az új feladatoknak. Észrevehették, mennyire lovagolt Baruda a gazdaságosságon, a költségeken? Ha le lehetne söpörni ezt az Üzenet-ügyet az asztalról — tűzbevágni az adatokat, lerombolni a teleszkópokat —, akkor az oroszok megőrizhetnék katonaiegyensúly-helyzetüket. Ezért olyan óvatosak. És persze, ezért lelkesedünk mi a témáért. Kitz elvigyorodott.
Ami a temperamentumot illeti, gondolta Ellie, az Kitzben annyi van, akár egy halban. Viszont egy cseppet sem buta. Amikor hűvösen távolságtartó, az emberek nemigen kedvelik. Így aztán váltott, és most behízelgően joviális.
— Hadd kérdezzem most önt — Kitz most feléje fordult. — Ugye, nem kerülte el a figyelmét Barudának az a félmondata, hogy nem minden adatot közöltek? Valóban vannak hiányzó adatok?
— Csak a nagyon kezdeti időszakból — válaszolta Ellie. — Legfeljebb az első hetekből. Akkoriban a lánc kínai szakasza hiányos volt. És vannak adatok, ha nem is sok, amelyek még nem jutottak el mindenhonnan mindenhová. De szerintem ez nem jelent akadályt. És úgyis ki tudunk tölteni minden űrt, amikor az Üzenetet megismétlik.
— Ha megismétlik — mordult fel Drumlin.
Der Heer más irányba terelte az értekezletet. Arról kezdett beszélni, hogyan kell a dolgokat tovább szervezni, ha megkapják a megfejtés kulcsát. Az amerikai, a német és a japán ipar mely nagyüzemeit kell idejében tájékoztatni egy esetleges nagyobb fejlesztési munkáról. Hogyan lehet kiválasztani a munkatársakat, élvonalbeli tudósokat és mérnököket, ha az lesz a döntés, hogy a Gépet megépítik. Röviden kitért arra is, hogyan lehetne elérni, hogy a kongresszus és az amerikai közvélemény támogassa az építést. Hangsúlyozta, hogy mindezek természetesen csak előzetes megfontolások, hiszen nincs még végleges döntés. És persze a szovjet aggodalom a trójai falóval kapcsolatosan legalábbis részben kétségtelenül indokolt.
Kitz felvetette a “legénység” összetételének kérdését. — Az ülésekbe öt embert kell ültetnünk. Kiket? Minek alapján fogjuk ezt eldönteni? Gondolom, nemzetközi legénységnek kell lennie. Hány amerikai lesz köztük? Hány orosz? És még kik? Nem tudhatjuk, mi fog történni az öt emberrel, akiket beültetünk, de annyi bizonyos, hogy a legjobbaknak kell lenniük.
Ellie nem harapott rá a csalira, így Kitz folytatta. — Aztán itt lesz a legnagyobb kérdés. Ki mit fizet, ki mit gyárt le, ki fogja össze, ki irányítja az egész munkát, ki felel érte? Úgy gondolom, lesz min alkudozni annak érdekében, hogy a legénységben Amerika megfelelően legyen képviselve.
— Akkor is az az alapvető szempont, hogy a legjobbak kerüljenek az ülésekbe — der Heer közbevetett megjegyzése olyan magától értetődően hangzott, hogy kissé tán feleslegesnek tűnt.
— Hát persze — vágta rá Kitz —, de mit értünk azon, hogy “legjobb”? Tudósok legyenek? Vagy a katonai hírszerzés embereí? Feltétel-e a fizikai erőnlét, a kitartás? Vagy a patriotizmus? (Tudják, ez nem egy trágár szó.) Meg aztán… — és most egyenesen Ellie-re nézett — itt van a nemek kérdése is. Férfiak meg nők, úgy értem. Csak férfiakat küldjünk? Ha vegyes a legénység, az egyik nemből eggyel többnek kell lennie. Öt ülés van sajnos. Képesek lesznek mind az öten jól együttdolgozni? Ha nekivágunk ennek a tervnek, lesz miről tárgyalni.
— Nekem így ez az egész furcsán hangzik — szólalt meg Ellie. Nem holmi népszerűségi kampánnyal megvásárolható követi állásról van szó. Ez egy súlyosan felelősségteljes ügy. Netán valami izompacsirtát küldene fel, vagy egy huszonéves kölyköt, akinek még fogalma sincs róla, hogyan működik a világ, legfeljebb arról, hogyan kell száz méteren a legjobbat futni vagy hogyan kell parancsokat teljesíteni? Esetleg valami politikust? Ez az utazás nem erre megy ki.
— Persze, hogy nem — Kitz elmosolyodott. — Gondolom, találunk majd olyanokat, akik minden feltételünknek megfelelnek.
A táskás szemű, nyúzottnak látszó Der Heer berekesztette az értekezletet. Futólag kis magánmosolyt villantott Ellie-re, de csak a szája mosolygott. Előálltak a követségi kocsik, hogy visszavigyék őket az Elysée Palotába.
— Megmondom én magának, miért kellene oroszokat küldeni — Vaygay hangja elgondolkodó volt. — Amikor maguk amerikaiak — pionírok, trapperek, indián nyomkeresők meg minden — elkezdték kialakítani az országukat, nem kellett megküzdeniük ellenséggel, legalábbis olyannal nem, aki a maguk technikai szintjén lett volna. Átrohantak a kontinensükön, az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig. Egy idő után már természetesnek találták, hogy sehol semmi ellenállás, megy minden, mint a karikacsapás. Nálunk ez másképp volt. Bennünket megszálltak a mongolok. Lovasművészetük toronymagasan felülmúlta a mienket. Amikor kelet felé kezdtünk terjeszkedni, nagyon óvatosan tettük. Sohasem merészkedtünk az ősvadonba, eszünkbe sem jutott. Sokkal inkább hozzászoktunk, hogy ellenállást, akadályokat kell leküzdenünk, mint maguk. Az amerikaiak azt is megszokták, hogy a technikában vezetnek. Mi pedig azt, hogy örökké be kell hoznunk az elmaradásunkat. A szovjet állampolgárok sokkal alkalmasabbak erre a küldetésre az amerikaiaknál.
Megint ugyanannál az asztalnál ültek, az ablaknál, a Chez Dieuxben. Kint hűvös volt már, érezni lehetett, hogy közeleg a tél. A kirakott, dermedt osztrigák előtt fiatalember ballagott, rajta csak egy hosszú kék sál jelezte, hogy nincs már meleg.
Ellie Lunacsarszkij — rá egyáltalán nem jellemzően — gondosan megválogatott és fegyelmezett szavaiból arra következtetett, hogy a szovjet delegáció tagjai között nincs összhang. Aggódnak, hogy a Gép megépítése kedvezőbb helyzetbe hozza az Egyesült Államokat az öt évtizede folyó, mindenre kiterjedő vetélkedésben. Vaygay valóban megdöbbenve hallgatta Baruda javaslatát, hogy égessék el az adatokat és rombolják le a teleszkópokat. Fogalma sem volt róla, hogy Baruda ezzel fog előállni. De most erősködött, hogy a Szovjetunió létfontosságú szerepet játszott az Üzenet vételében, náluk húzódik a lánc leghosszabb szakasza, és csak nekik vannak nagy rádióteleszkópos óceánjáró hajóik. Nagyobb szerepre számítanak hát abban is, ami ezután történik. Ellie biztosította, hogy ha rajta múlik, ő mindent megtesz, hogy meg is kapják ezt a szerepet.
— Nézze, Vaygay, a tévéadásainkból tudják, hogy a Föld forog, és azt is, hogy sok nemzet él rajta. Ehhez már az olimpiai közvetítés is elég volt. Azóta már sok országból kaptak tévéadásokat, úgyhogy most már biztosak lehetnek benne. Ha tehát olyan menők, ahogy feltételezzük róluk, összehangolhatták volna az adásukat a Föld forgásával, hogy csak egyetlen ország kapja az Üzenetet. De nem ezt a megoldást választották. Azt akarják, hogy eljusson mindenkihez, aki csak él a bolygónkon. Azt várják, hogy mindannyian együtt építsük meg a Gépet. Egyszerűen nem lehet csak amerikai, vagy csak orosz mű. Nem ezt akarják a… klienseink.
Csakhogy, és ezt is megmondta Vaygay-nek, egyáltalán nem biztos benne, hogy bármilyen beleszólása is lesz akár a Gép megépítésébe, akár a legénység kiválasztásába. Holnap vissza kell mennie az Egyesült Államokba, főleg azért, hogy az utóbbi hetekben érkezett rádióadatokat tanulmányozza. A konzorcium plenáris üléseinek se vége, se hossza, semmiféle határidőt nem szabtak még nekik. Vaygay-t a kollégái megkérték, hogy legalább egy darabig maradjon még Párizsban. A szovjet külügyminiszter csak most érkezett meg, és vette át a szovjet küldöttség vezetését.
— Tartok tőle, hogy ez az egész nem végződik jól — mondta Vaygay. — Rengeteg lehetőség van rá, hogy elszúródjon. Technikai hibák. Politikai félrefogások. Emberi gyarlóságok. És ha ezt mind meg is ússzuk, ha háború sem tör ki a Gép miatt, ha rendesen meg is építjük, anélkül, hogy vele együtt a levegőbe repülnénk, nekem még akkor is maradnak aggályaim.
— Miért?
— Még az lesz a legjobb eset, ha csak hülyét csináltunk magunkból.
— Kicsoda?
— Arroway, hát tényleg nem érti? — Lunacsarszkij nyakán kidagadt egy ér. — Csodálkozom. A Föld… a Föld egy gettó. Jól hallotta, gettó. Minden emberi lény be van ide zárva. Hallunk valamit harangozni, hogy a gettón kívül léteznek nagy városok, széles sugárutakkal, droskák vágtatnak rajtuk, bennük drága bundákba burkolt, csodás asszonyok parfümfelhőben. De azok a városok túl messze vannak, mi pedig szegények vagyunk, soha el nem jutunk azokba a városokba, még a legtehetősebbek sem. De hát úgy is tudjuk, hogy mi ott nem vagyunk kívánatosak. Főleg ezért felejtettek itt bennünket ebben az istenhátamögötti nyomorult fészekben.
Most meg egyszerre csak érkezik egy meghívás. Ahogy Xi mondta. Pompás, elegáns. Vésett, díszes meghívó jött, droskát is küldtek értünk. Ültessünk bele öt falusi bunkót, a droska meg elviszi őket hová is, ki tudja? — Varsóba. Vagy Moszkvába. Még az is lehet, hogy Párizsba. Persze, hogy akad, aki kísértésbe esik. Mindig lesznek, akik hizelgőnek találják a meghívást, vagy egyszerűen csak megragadják az alkalmat, hogy megszökhessenek ebből a szakadt kis faluból.
És ha odaérkezünk, mit gondol, mi lesz ott? Tán maga a nagyherceg ad fogadást a tiszteletünkre? Az Akadémia elnöke érdeklődik tőlünk, milyen is az élet a putrikban? Netán úgy képzeli, hogy az orosz ortodox metropolita folytat majd velünk magasszintű csevelyt az összehasonlító vallástudományról?
Nem, Arroway, nem. Tátott szájjal bambulunk majd a csodás nagyvárosra, ők meg a hátunk mögött kiröhögnek. Mutogatnak bennünket a kíváncsiaknak. Minél elmaradottabbaknak bizonyulunk, annál jobb, annál magabiztosabbaknak érezhetik ők magukat.
Ez amolyan kvóta-rendszer. Öten közülünk néhány századonként egyszer eltölthetnek egy víkendet a Vegán. Legyünk könyörületesek a nyomorult falusiakhoz, meg aztán nem is árt, ha tudják, ki az úr a házban.