A leghívebb társakkal jártam Babilon utcáit…
Az Argus Cray 21 központi komputerét úgy programozták, hogy naponta hasonlítsa össze a Vegáról érkezett jeleket a palimpszeszt harmadik rétegének legkorábban rögzített adataival. Valójában nullák és egyesek egyik hosszú és érthetetlen sorát hasonlította össze automatikusan egy korábbi másikkal. Ez is hozzátartozott a még mindig megfejtetlen szöveg különböző részeinek alapos statisztikai összevetéséhez. Voltak újra és újra ismétlődő, rövid nulla-egyes sorok is, az analitikusok reménykedve “szavaknak” nevezték őket. De voltak sorozatok, amelyek a sok ezer szövegoldalon mindössze egyetlenegyszer fordultak elő. Ellie már gimnazista kora óta ismerte a szövegmegfejtésnek ezt a statisztikai megközelítését. De a Nemzetbiztonsági Tanács szakembereitől — kizárólag elnöki utasításra, és még akkor is egy csomó önmegsemmisítési paranccsal arra az eshetőségre, hogy túl behatóan elemeznék őket — kapott szubrutinok kitűnőeknek bizonyultak.
Ellie elmélyedt a távolléte alatt felgyülemlett tanulmányokban. Szinte semmit sem haladtak az Üzenet megfejtésében azóta sem, bár a statisztikai elemzés iratai most már méternél magasabb halomban tornyosultak. Nem valami biztató.
Bár volna egy barátnője itt az Árguson, gondolta Ellie, akinek kiönthetné a szívét, panaszkodhatna Kenre, dühönghetne. De hát nem volt, telefonon pedig ilyesmit nem lehet megbeszélni. Sikerült egy hétvégét Austinban töltenie, egykori egyetemi barátnőjével, Becky Ellenbogennel, de Becky, noha általában nem sok jóindulatot tanúsított a férfiak iránt, ezt az esetet meglepően enyhén ítélte meg.
— De hát tényleg az elnök tudományos tanácsadója, Ellie, és ez a világtörténet legdöbbenetesebb felfedezése. Miért nem vagy megértőbb? Előkerül, amint teheti.
Persze Becky is, mint annyian, el van ragadtatva Kentől (a Nemzeti neutrino Obszervatórium megnyitásán találkoztak), és talán túlságosan is hajlamos törleszkedni a hatalomhoz. Ha der Heer csak a molekuláris biológia egyszerű professzora volna, és ilyen szemétül viselkedne Ellie-vel, akkor Becky bezzeg nem lenne ilyen engedékeny az irányában.
Párizsból hazatérve der Heer egyfolytában kérte a bocsánatát, és elhalmozta Ellie-t érzelmeinek minden elképzelhető jelével. Borzasztóan sok volt a dolga, iszonyú felelősség nehezedett rá, ráadásul bonyolult politikai ügyekről volt szó, melyekben ő teljesen járatlan. Ha a nyilvánosság tudomást szerez kettőjük kapcsolatáról, az kedvezőtlenül befolyásolta volna az ő szerepét, úgy is, mint az amerikai küldöttség vezetőjét, úgy is, mint a konferencia társelnökéét. Kitz elviselhetetlen volt. Ken napokon át szinte semmit sem aludt. Ennyi magyarázat már túl sok is, gondolta Ellie. De nem szakított der Heerrel.
Amikor bekövetkezett, megint Willie ügyelt, ez alkalommal éjszaka. Ő vette észre elsőnek. Később nem is annyira a szupravezető komputernek és az NSA programoknak, mint az új Hadden-féle szövegfelismerő chipeknek tulajdonította a gyors felismerést. Vagy egy órával virradat előtt, a Vega már alacsonyan járt az égen, a komputer jelezni kezdett. Willie bosszúsan tette le a könyvet — Gyors Fouriertranszformációs spektroszkópia —, amit épp tanulmányozott, és a következőket olvasta a képernyőn:
ISM. 41617-41619 SZÖVEGOLD.: 0/2271 HIBÁS BITKAPCSOLÁS. KORRELÁCIÓS EGYÜTTHATÓ 0,99+
A 41619 41620-ra, majd 41621-re váltott Willie szeme előtt. A per-jel utáni számok folyamatosan pergő sorrendben növekedtek. Willie elképedve figyelt. Nőttek az oldalszámok és a korrelációs együtthatók is, ezért kizárható volt, hogy véletlenszerű összefüggésekről lehetne szó. Willie kivárt még két oldalt, aztán tárcsázta Ellie lakásának számát.
A telefoncsöngés legmélyebb álmából riasztotta fel Ellie-t, egy pillanatig azt sem tudta, hol van. De aztán felkattintotta az éjjeliszekrény-lámpát, és egy perc múlva már utasította Willie-t, hogy rántsa össze az Argus vezető munkatársait. Der Heernek majd ő szól, valahol itt van a telepen. A dolog nem jelentett nehézséget. Csak meg kellett ráznia.
— Ken, ébredj fel! Willie azt mondja, megismétlik! — Mi van?
— Újrakezdődik az Üzenet, Willie legalábbis ezt állítja. Máris megyek oda. Gyere utánam, de várj tíz percet, hadd látsszon úgy, hogy a saját ágyadban aludtál a szálláson.
Már az ajtóban hallotta, hogy der Heer utánaszól: — Hogy ismételhetnék, hiszen még nem is kaptunk kulcsot hozzá?
A képernyőkön száguldottak a nulla-egyes sorozatok, a most kapottak mellett párhuzamosan futottak egy korai, egy évvel ezelőtt fogott oldal jelei. Ha bármi eltérés van köztük, a program azonnal jelzi. Eddig egyetlenegy sem volt. Megbizonyosodhattak, hogy jól vették a jeleket, a kapcsolat kifogástalan volt, és ha valamely sűrű csillagközi felhő a Vega és a Föld között el is nyelhetett volna egy-egy nullát vagy egyest, az ilyesmi nagyon ritkán fordul elő. Az Argus most már valósidő-kapcsolatban volt az Üzenet Világkonzorcium többtucatnyi más teleszkópjával, a hír, hogy az Üzenet ismételődni kezdett, nyugat felé futott, Kaliforniába, Hawaiira, az Atlanti-óceán déli részén hajózó Nyegyelin marsallra, aztán Sydney-be. Ha a Vega épp a hálózat valamely másik teleszkópja fölött áll, és ezért ott fedezik fel a dolgot, az Árgus is ugyanígy azonnal értesült volna róla.
Nagy csalódást jelentett, hogy rejtjelkulcs nem jött, de nem ez volt az egyetlen meglepetés. Az Üzenet oldalszámai nem folyamatosak voltak, amikor az újrakezdődését felfedezték, a 40000.-ről a 10000-es oldalakra ugrott vissza. Ebből kiviláglott, hogy az Argus szinte abban a pillanatban fedezte fel a vegai adást, amikor az első jelek elérték a Földet. Viszonylag erősek voltak, bármelyik minden irányban észlelő teleszkóp venni tudta volna őket. Az azonban meglepő véletlen, hogy az adás pontosan akkor érte el a Földet, amikor az Argus teleszkópjai ráláttak a Vegára. És mit jelenthet, hogy a szöveg a 10000-es nagyságrendű oldalszámokkal kezdődik? Lehet, hogy az első 10 000 oldal elveszett? Lehet, hogy csak az elmaradott Földön szokás a könyvek oldalszámozását 1-gyel kezdeni? Lehet, hogy a folyamatos számok mégsem oldalszámozást jelentenek, hanem valami mást? Vagy pedig — és ez a gondolat aggasztotta Ellie-t leginkább — valamilyen alapvető, előre nem látható különbség lenne az emberi gondolkodásmód és az idegeneké között? Ha így lenne, az nagyon megnehezítené a konzorciumnak az Üzenet megértését, függetlenül attól, van-e hozzá kulcs vagy nincs.
Az Üzenet pontosan ismétlődött, sehol nem hiányzott belőle semmi, és senki sem értett belőle egyetlen hangot sem. Márpedig teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy a küldő civilizáció, mely minden más tekintetben olyan körültekintőnek bizonyult, épp a megfejtés kulcsáról feledkezett volna meg. Az olimpiai adás visszaküldése, a Gép belső elrendezése teljesen emberszabású gondolkodásmódra vallott. Nem valószínű, hogy miután ennyi fáradságot fektettek a Gép megtervezésébe és a tervek elküldésébe, ne gondoskodtak volna arról is, hogy az emberek meg is érthessék. Csak az lehet, hogy az emberek valamit nem vesznek észre. Lassan általánossá vált a vélemény, hogy a palimpszesztnek van egy negyedik rétege is. De hol?
Ellie egy idő után úgy döntött, hogy segítségre van szüksége.
A Tulaj kísérőt küldött eléjük, feltűnés nélkül jutottak be Enlil Kapuján. Az állambiztonságiak a kíséret ellenére — vagy tán éppen miatta — résen voltak.
A Nap még nem áldozott le teljesen, de a sikátorokban már réz olajmécsek pislákoltak, itt-ott fáklyaláng világította meg az utat. Egy olivaolajbolt bejáratának két oldalán egy-egy óriási amfora állt, kényelmesen elfért volna bennük egy jól megtermett ember. A cégér feliratok ékírást idéztek. Egy középületet csodálatos relief díszített: oroszlánvadászat Asszurbanipal idejéből. Amikor Asszur Templomához értek, a tömegben mozgolódás támadt, és a kísérő utat tört nekik. Ellie-nek most kitűnő kilátása nyílt a fáklyák megvilágította út végén magasló Zikkurátra. Sokkal fenségesebb volt, mint a képeken, lélegzetelállító. Hirtelen harcias dallam harsant, valamilyen szokatlan réz hangszeren fújták, lovas harci szekér dübörgött el mellettük, rajta három férfi, a kocsihajtó frígfai sityakban. Ahogyan a Genezisnek a múlt ködébe vesző történeteit középkori festményeken ábrázolták, úgy burkolták félhomályba alacsonyan járó felhők a Zikkurát csúcsát. Istár Útjáról egy mellékutcácskába fordultak, és odaértek a Zikkuráthoz. A magánliftben a kísérő a legfelső gombot nyomta meg, “Negyven”, ez állt rajta. Nem szám, hanem így, betűvel kiírva. Aztán, hogy senkiben ne maradhassanak kétségek, felvillant egy üvegtáblán: “Az istenek”.
Hadden úr azonnal itt lesz. Kíván-e inni valamit, amíg várakozik? Mivel eszébe jutott a hely rossz híre, Ellie inkább nem kért semmit. Innen föntről belátta egész Babilont — óriási látvány, ahogy mindenkitől hallotta is. Fantasztikus rekonstrukciója egy hajdan volt kor rég rommá lett pompás városának. Napközben egyik busz érte a másikat, múzeumlátogatók, néha iskolásgyerekek is, és rengeteg turista özönlött be Istár Kapuján, korhű jelmezbe bújtak, kezdődhetett az időutazás. Hadden a teljes nappali bevételt New York City és Long Island jótékonysági intézményeinek adományozta. A nappali Babilon-nézések rendkívül népszerűek voltak, részben azok között, akiknek tisztes lehetőséget nyújtott, hogy körülnézhessenek a helyen, ahová éjszaka eljönni álmukban sem juthatott volna eszükbe. Vagyis hát — álmodozni azért talán álmodoztak róla.
Sötétedés után a Babilon afféle felnőtteknek való vidámparkká vált, csakhogy olyan hatalmas méretekben, olyan luxusszinten, olyan fantáziadúsan, hogy a hamburgi Reeperbahn elbújhatott mellette. New Yorkban és környékén nem volt ehhez fogható látványosság, és persze ekkora haszonnal járó vállalkozás sem. Mindenki tudta, hogyan vette rá Hadden a New York-i városatyákat, hogyan lobbizta ki, hogy a helyi és az állami prostitúció-ellenes törvényeket “enyhítsék” a számára. Manapság Manhattan közepéből alig félórás vonatozással el lehetett jutni Istár Kapujához. A biztonságiak riogatása ellenére Ellie ragaszkodott hozzá, hogy vonattal menjen, és azt tapasztalta, hogy a látogatóknak legalább egyharmada nő. Itt nem voltak falfirkák, attól sem kellett túlzottan tartani, hogy kirabolják az embert, de a fehér zaj jóval erősebb volt, mint a New York-i városi metró szerelvényein.
Hadden ugyan tagja volt a Mérnöki Tudományok Akadémiájának, de Ellie nem emlékezett rá, hogy valaha is részt vett volna valamelyik ülésükön, így Ellie még soha nem látta. Hadden arcát azonban a Reklámtanács ellene folytatott hadjárata következtében néhány éve sokmilliónyi amerikainak volt módja megismerni. “Az antiamerikai”, ez állt a cseppet sem hízelgő portré alatt. A gondolataiból felrezzent Ellie mégis kicsit visszahőkölt, amikor váratlanul alacsony, kövér férfi termett előtte, és a kezét nyújtotta.
— Jaj, ne haragudjon. Sohasem fogom megérteni, hogyan ijedhet meg tőlem valaki.
A hangja meglepően dallamosan csengett. Eszébe sem jutott bemutatkozni, hívó mozdulattal intett az ajtó felé, amelyen az imént belépett. Ellie úgy vélte, a jelen körülmények között eléggé nehezen képzelhető el, hogy valamilyen szenvedély-bűntény áldozatává válhatna, ezért szó nélkül követte a szomszéd szobába.
Hadden egy asztalhoz vezette. Egy Babilonnál valamivel kevésbé impozáns ősi városnak a legapróbb részletekig kidolgozott, pompás modellje állt rajta.
— Pompeji — mondta Hadden magyarázólap. — Kulcspontja a stadion. Mióta az ökölvívást korlátozták, Amerikában nincs többé egészséges, vért követelő sport. Nagyon fontos dolog pedig. Lecsapolja a felesleges mérget a nemzet vérkeringéséből. Minden terv kész, minden jóváhagyás megvan, és erre most ez történik.
— Mi az az “ez”?
— Nem engedélyezik a gladiátor-viadalokat. Most kaptam a hírt Sacramentóból. Benyújtottak egy törvényjavaslatot, hogy Kaliforniában tilos legyen mindenfajta gladiátor-játék. Azt állítják, túlságosan erőszakos dolog. Bezzeg a felhőkarcolók építését engedélyezik, pedig jól tudják, hogy minden ilyen épitkezés során elveszítenek kéthárom embert a szerkezetszerelők közül. Tudják a szakszervezetek, tudják az építtetők, mégis építik az irodaházakat az olajtársaságoknak meg a Beverly Hillsen lakni vágyó ügyvédeknek. Persze, nálunk is rámennének egypáran. De nálunk inkább a háromágú szigony meg a halászháló járja, nem a tőr. Azok a törvényhozók visszaélnek a hatalmukkal.
Nagy bagolyszemével merően bámult Ellie-re, és ő is megkínálta itallal, de Ellie most sem fogadta el. — Szóval, maga a Gépről akar velem beszélni, és én is a Gépről akarok beszélni magával. Kezdje maga. Akarja tudni, hol a rejtjelkulcs?
— Segítséget akarunk kérni attól a néhány embertől, aki esetleg hozzá tudna szólni a dologhoz. Gondoltuk, hogy mivel maga rekorder a találmányok terén — és mivel a szövegfelismerő chipjének is része van a felismerésben, hogy az Üzenet ismétlődik —, hogy talán képes lenne a vegaiak fejével gondolkodni, és rájönni, hogy az ő helyükben maga hová tette volna a rejtjelkulcsot. Tudjuk, hogy nagyon elfoglalt, és elnézését kérem, hogy…
— Ne, ne, hagyja. Nincs miért. Az igaz, hogy sok a dolgom. Rendbe akarom tenni az ügyeimet, mert nagy változások előtt állok…
— Az évezredforduló miatt? — Ellie elképzelte, amint Hadden szétosztogatja a szegények között az S.R. Hadden and Companyt, a Wall Street-i brókerközpontot; a Genetic Engineering Inc.-et; a Hadden Cyberneticst; és a Babilont.
— Nem egészen erről van szó. Nem. Jó játék volt töprengeni egy kicsit. Jólesett, hogy hozzám fordultak. Alaposan megnézegettem a diagramokat. — Az íróasztalra mutatott, ahol egymás hegyén-hátán hevert a nyolc kötet. — Csuda dolgok vannak bennük, de nem hiszem, hogy a rejtjelkulcs valahol itt rejlene. Semmiképpen sem a diagramokban. Tulajdonképpen nem tudom, miért gondolják, hogy a kulcsnak benne kell lennie az Üzenetben? Talán a Marson vagy a Plutón hagyták, vagy az Oort felhőben, és majd csak évszázadok múlva akadunk rá. Amit most tudunk, az az, hogy van egy csodálatos Gép, megvannak a műszaki rajzai, és van hozzá vagy harmincezer oldalnyi magyarázószöveg. Azt azonban nem tudjuk, képesek lennénk-e megépíteni a szerkezetet, ha el tudnánk olvasni. Ezért várunk néhány évszázadot, közben fejlesztjük a technikánkat, annak biztos tudatában, hogy előbb vagy utóbb meg tudjuk majd építeni. Az, hogy nincs a kezünkben a megfejtés kulcsa, összeköt bennünket a jövő generációkkal. Az emberiség kapott egy feladványt, amelynek a megoldásához generációk kellenek. Én ezt nem találom olyan szörnyű gondolatnak. Jót tehet nekünk. Talán hibát követ el azzal, hogy annyira keresi a rejtjelkulcsot. Lehet, hogy jobb lenne, ha nem találná meg.
— Szó sem lehet róla! Meg kell találnom a kulcsot, minél hamarabb. Nem tudhatjuk, meddig várhatunk vele. Ha leteszik a kagylót, mivel semmi válasz a vonalban, az rosszabb, mintha soha nem is hívtak volna.
— Hát, lehet, hogy igaza van. Én mindenesetre annyi mindenféle lehetőségen gondolkoztam, amennyi csak kitelt tőlem. Mondok majd magának egy csomó kevéssé eredeti ötletet, utána pedig egy teljesen eredetit. Az első a kevéssé eredetik közül: a rejtjelkulcs benne van az Üzenetben, de egészen más adatközlési sebességgel érkezik. Tételezzük fel például, hogy óránként egy bittel jött valamilyen információ — felfedezték volna?
— Teljesen biztosan. Minden esetben rutinszerűen ellenőrizzük az esetleges hosszú időtartamú vételt is. De ha óránként egy bittel érkezne, az is csak — lássuk, mennyi — tíz, legfeljebb húszezer bit, aztán az Üzenet ismétlődik.
— Szóval ennek csak akkor volna értelme, ha a rejtjelkulcs megfejtése sokkalta egyszerűbb lenne, mint magáé az Üzeneté. Maga szerint nem így van. Szerintem sem. És mi van, ha a bitsebesség sokkal nagyobb? Honnan tudhatja, hogy a Gépüzenet minden egyes bitje alatt nem lapul-e a rejtjelkulcs-üzenet milliónyi bitje?
— Mert elképzelhetetlenül széles sávok kellenének hozzá. Azonnal észrevennénk.
— Na jó, akkor mondjuk, hogy hébe-hóba érkezik egy gyorsabb adatlöket. Képzelje el úgy, mint egy mikrofilmet. Az Üzenet ismétlődő részeiben parányi mikrofilmtekercsek csücsülnek. Képzeletben látom, amint egy parányi doboz a maga által megszokott nyelven közli: Én vagyok a rejtjelkulcs. És közvetlenül mellette ott a tekercs. Benne meg százmillió iszonyúan gyors bit. Utánanézhet, léteznek-e ilyen dobozkák.
— Higgye el, már rájuk bukkantunk volna.
— Na jó. Akkor mi a helyzet a fázismodulációval? A radar— és az űrhajó-telemetriában használjuk, és alig vehető észre a spektrumban. Próbálkozott fáziskorrelátorral?
— Nem. Jó gondolat. Megpróbálom.
— Na, akkor most térjünk át a valóban eredeti ötletre. Ha a Gép valaha is megépül, a maguk emberei beleülnek, valaki megnyom egy gombot, és az az öt ember elindul valahová. Mindegy, hová. A kérdés az, visszajönnek-e? Esetleg nem jönnek vissza. Eljátszadozom azzal a gondolattal, hogy ezt az egész géptervezést vegai testgyűjtők találták ki. Tudja, orvostanhallgatók vagy antropológusok vagy mit tudom én. Emberi testek kellenek nekik. Eljönni a Földre sok hercehurcával jár — engedélyek kellenek, tranzitvízumok — a fenébe is, ennyit nem ér az egész. Ahhoz azonban nem kell sok, hogy küldjünk a Földre egy Üzenetet, mire a földiek össze fogják törni magukat, hogy házhoz szállítsák az öt testet, amire szükségünk van.
Mint a bélyeggyűjtők. Kölyökkoromban én is az voltam. Az ember küldött egy levelet egy idegen országba, akárkinek, és a legtöbb esetben válaszoltak. Tökmindegy, mit. Úgyis csak a bélyeg kellett. Szóval szerintem a Vegán is vannak ilyen bélyeggyűjtők. Ha kedvük szottyan rá, szétküldenek pár levelet, aztán az űr minden irányából csakúgy röpülnek hozzájuk a testek. Érdekes gyűjteményük lehet, nem?
Rámosolygott Ellie-re, és folytatta: — Oké, de mi köze van mindennek a rejtjelkulcshoz? Az égvilágon semmi. Csak az számít, ha tévedek. Ha hibás az elképzelésem, ha az öt ember visszajön, akkor nagy előny lesz, hogy már kitaláltuk, hogyan kell űrhajózni. Akármilyen ügyesek, nem lesz könnyű a Géppel leszállni. Túl sok mindenre kell figyelniük. A hajtóműrendszerről sincs fogalmunk sem. Előfordulhat, hogy pár méterrel a föld alatt fejeződik be az űrutazás, és akkor annyi. Márpedig mi az a pár méter huszonhat fényévhez képest? Túl nagy a kockázat. Ha a Gép visszatér, az űrben kell megállnia vagy minek nevezzem —, közel a Földhöz, de nem a Földön vagy pláne a Földben. Szóval, biztosnak kell lenniük abban, hogy értünk az űrhajózáshoz, hogy az öt embert az űrből be tudjuk gyűjteni. Csakhogy megy az idő, nem tudják bevárni, amíg az 1957-es hírek elérkeznek a Vegára. Mit tesznek hát? Úgy intézik, hogy az Üzenet egyik részét csak az űrben lehessen fogni. Na melyik részét? A megfejtését. Ha a rejtjelkulcsra rájövünk, az azt jelenti, hogy már űrhajózunk, akkor pedig az öt ember biztonságosan vissza is tud térni. Ezért úgy képzelem, hogy a rejtjelkulcsot az oxigénabszorpció frekvenciáján, a mikrohullámú spektrumban vagy közel az infravöröshöz sugározzák — mindenképpen a spektrumnak olyan részén, amit csak jóval túl a Föld légkörén lehet fogni…
— A Hubble-teleszkóp az ultraibolya, a látható és az infravöröshöz közeli spektrumban is figyeli a Vegát. Sehol semmi. Az oroszok megjavították a milliméter hullámhosszú készüléküket is. Már szinte mást sem figyelnek, csak a Vegát, de semmit nem találtak. Ettől függetlenül folytatjuk a figyelést. Még valami?
— Tényleg nem iszik semmit? Én nem szoktam, de sokan teszik. Ellie megint nemet intett. — Nem, több nincs. Akkor most én jövök? Tudja, szeretnék valamit kérni magától. De nincs gyakorlatom a kérésben. Sose kértem senkitől semmit. Rólam azt tartják, dúsgazdag vagyok, röhejes a külsőm, nincsenek gátlásaim — kiszúrom a rendszer gyönge pontjait, aztán gyorsan bekaszálom a hasznot. És ne is mondja, hogy maga nem ilyennek lát. Biztosan hallott rólam már eleget. De szánjon rám tíz percet, hogy elmesélhessem magának, hogy is kezdődött mindez. Szeretném, ha egyet-mást megtudna rólam.
Ellie hátradőlt a székben. Mit akarhat tőle Hadden? Elindult a fantáziája, de sietve elhessegette a képeket Istár Templomáról, Haddenről, meg esetleg egy-két izmos kocsihajtóról.
Hadden évekkel ezelőtt feltalált egy olyan tévéalkatrészt, amely automatikusan leveszi a hangot, ha a képernyőn reklám jelenik meg. Akkor még nem volt szó a későbbi szövegfelismerő készülékről. Az alkatrész egyszerűen a hordozóhullám amplitúdóját érzékelte. A tévéreklámokat nagyobb hangerővel és kisebb háttérzörejjel sugározták, mint a többi adást. Hadden találmányának híre szóban terjedt. Az emberek megváltásként, nagy örömmel fogadták a lehetőséget, hogy megszabadulnak a reklámözöntől, amely megkeserítette a tévét naponta hat-nyolc óra hosszat bámuló átlagos amerikai nézők életét. Mire a tévéreklám-ipar felocsúdott és összehangolt ellenlépéseket tehetett volna, az Adnix már óriási népszerűségre tett szert. Új hordozóhullám-technikák kidolgozására kényszerítette a reklámcégeket és a tévétársaságokat, de akármit változtattak, Hadden mindig feltalálta hozzá az újabb készüléket. Néha elébük is vágott, olyasmit talált fel, amit csak egy későbbi védőmegoldás ellen hasznosított. Azt mondogatta, hogy megkíméli őket, nem érdemes a részvényeseik drága pénzén újabb kitalációkkal vesződniük, úgysem mennek azokkal sem semmire, ő jobbat dolgoz ki. Minél többet adott el a készülékeiből, annál olcsóbban árulta őket. Valóságos elektronikai háború volt ez, és Hadden egyik győzelmet aratta a másik után.
Pert akasztottak a nyakába — valamiféle összesküvéssel vádolták, hogy gátolja a szabad kereskedelmet. Volt annyi politikai befolyásuk, hogy Haddennek ne sikerüljön a vádat teljesen elejtetnie, de annyi már nem, hogy meg is nyerjék a pert. Hadden rákényszerült, hogy behatóan tanulmányozza az idevonatkozó rendeleteket. Egy Madison Avenue-i ügynökségen át, amelynek a legnagyobb csendestárs-tulajdonosa volt, hamarosan meg akarta rendelni termékei reklámozását három kereskedelmi tévétársaságnál. Néhány hetes huzavona után a rendelését visszautasították. Ekkor ő perelte be a tévétársaságokat, és ő valóban bizonyítani tudta, hogy a szabad kereskedelem gátlásáról van szó. Hatalmas összegű kártérítést kapott, a legnagyobbat, amit ilyesmiért valaha is megítéltek, és ez is újabb vereséget jelentett a Haddent eredetileg támadó tévétársaságoknak.
Voltak persze, akik szívesen nézték a reklámokat, nekik nem volt szükségük az Adnixre. De elenyésző kisebbségben voltak. A tévéreklámipar tönkretétele révén Hadden óriási vagyonra tett szert. Meg persze egy halom ellenségre.
Amikor a szövegfelismerő készülékek kereskedelmi forgalomba kerültek, Hadden már készen volt a Preachnixszel, amit az Adnixba lehetett beépíteni. Ha a tévéadásban dogmatikus vallási műsor kezdődött, a készülék automatikusan csatornát váltott. Kulcsszavakat lehetett beleprogramozni, ilyeneket, hogy “Advent” vagy “Megdicsőülés”, miáltal eléggé szép rendet lehetett vágni a műsorokban. A tévénézők egy kisebb, de számottevő csoportja a Preachnixszel rég áhított jótéteményhez jutott. Az a — ha nem is egészen komolyan vehető — hír járta, hogy Hadden következő találmánya, a Jivenix, állam— és miniszterelnöki szózatokra lép majd működésbe.
Ahogy egymás után fejlesztette ki a különböző szövegfelismerőket, Hadden számára nyilvánvalóvá lett, hogy a készüléknek sokkal szélesebb körű felhasználási lehetőségei is vannak — az oktatástól és a tudománytól kezdve az orvostudományon át egészen a katonai hírszerzésig és az ipari kémkedésig. Ezen alapult a hírhedt Egyesült Államok kontra Hadden Cybernetics per. Hadden egyik chipjét túl jónak találták arra, hogy a polgári életben hasznosítsák, és a Nemzetbiztonsági Tanács javaslatára a legmodernebb szövegfelismerő chipek gyártását kormányzati kézbe vették. Egyszerűen borzasztó fontos volt, hogy beleolvashassanak az oroszok levelezgetésébe. Isten óvjon attól viszont, mondták Haddennek, hogy ők olvashassanak bele a mienkbe.
Hadden nem adta beleegyezését a gyártás átadásához, de ígéretet tett, hogy olyan területeken folytatja a fejlesztést, amelyeknek semmilyen elképzelhető közük nem lehet a nemzetbiztonsághoz. A kormányzat államosítani akarja az ipart, hangoztatta. Kapitalistáknak mondják magukat, de amikor színt kell vallaniuk, kibújik belőlük a szocialista. Ő, Hadden, pusztán rájött, hogy a közönség valamit hiányol, és egy létező és legális új eljárást alkalmazva kielégítette ezt az igényt. Klasszikus kapitalizmus. Erre most fantáziátlan kapitalisták azt állítják, hogy már az Adnixszal is túl messzire ment, és hogy veszélyezteti az amerikai életformát. A Pravda V. Petrov aláírású, egészoldalas cikkben a kapitalizmus ellentmondásai legszebb példájának nevezte. A The Wall Street Journal válaszcikke szerint a kommunizmus ellentmondásainak legszebb példája meg a Pravda — a szó oroszul ugyanis annyit tesz: igazság.
Hadden gyanította, hogy az állambiztonság csupán ürügy, valójában az volt a bűne, hogy belegyalogolt a reklámcégek meg a videoevangélisták üzletébe. Nem győzte hangoztatni, hogy az Adnix meg a Preachnix a kapitalista vállalkozószeltem megtestesülése. Hát nem az a kapitalizmus lényege, hogy választékot kínál a fogyasztóknak?
Nahát, ilyen választási lehetőség az is, ha nincsenek hirdetések, mondta nekik. Nagy összegű hirdetési költségvetések akkor kellenek, ha a termékek között nincs különbség. Mert ha van, akkor a vevő úgyis a jobbat veszi. A hirdetés arra szoktatja az embereket, hogy ne bízzanak meg a saját ítélőképességükben. Elbutítja őket.
Márpedig egy erős országnak okos polgárokra van szüksége. Egyszóval az Adnix hazafias célokat szolgál. A gyártók a hirdetések helyett a termelésbe fektethetik a pénzüket. A fogyasztó jól fog járni. Kapkodni fogják a képeslapokat, az újságokat, fellendül a posta forgalma is, több lesz a küldemény, mindez enyhíti a reklámügynökségek veszteségét. Nem értem, hol itt a probléma?
Az Adnix minden más támadásnál többet ártott a tévétársaságoknak. Munkanélkülivé lett reklámszakemberek, tévések, fillér nélkül maradt modell-csinibabák egész serege esküdött véres bosszút Hadden ellen. Számottevőbb ellenfeleinek száma is egyre nőtt. Annyi bizonyos, gondolta Ellie, hogy Hadden érdekes figura.
— Szóval, itt az ideje, hogy belefogjak valamibe. Annyi a pénzem, hogy azt sem tudom, mit kezdjek vele, a feleségem ki nem állhat, körül vagyok véve ellenséggel. Valami fontosat akarok csinálni, valamit, ami értékes. Olyat, hogy ha sok száz év múlva visszagondolnak rá, az emberek örüljenek neki, hogy előfordultam a világon.
— Azt akarja mondani…
— Azt. Meg akarom építeni a Gépet. Szerintem tökéletesen alkalmas vagyok rá. Nálam vannak a szakma legjobb kibernetikusai, rengeteg a gyakorlati tapasztalatuk. Jobbak, mint a Carnegie-Mellonnál, a MIT-nél, mint Stanfordban vagy Santa Barbarában. És ha valami már most kiviláglik azokból a tervekből, hát az, hogy nem szabad ódivatú barkácsolókra bízni. Szükségük lesz eredetien gondolkodó műszaki fejekre. Nálam jobbat nem találnak. És én a lehető legkevesebből fogom kihozni.
— Hadden úr, higgye el, nekem édeskevés beleszólásom lesz abba, hogy ki építse meg a Gépet, ha egyáltalán eljutunk odáig. Nemzetközi döntés kell hozzá. És mindenféle politikai szempontok is befolyásolni fogják. Párizsban egyelőre még azon folyik a vita, hogy ha megfejtettük az Üzenetet — ha egyáltalán sikerül megfejtenünk —, valóban megépüljön-e a Gép vagy sem.
— Gondolja, hogy én mindezt nem tudom? Megyek én a szokásos utakon is, befolyásolok és vesztegetek, ahogy kell. Csupán arra van szükségem, hogy az ügy érdekében szóljanak értem egy jó szót a megfelelő helyen, az angyalok karában. Érti, ugye? Az angyalokról jut eszembe, maga aztán jól felkavarta Palmer Joss meg Billy Jo Rank kedélyét! A szűzmáriásvíz-botrány óta nem láttam őket így kiakadni. Ahogyan Rankin tiltakozott, állította, hogy a Gép építésével kapcsolatos nyilatkozatát hamisan idézték! Hát nem szörnyű?
Gúnyos műfelháborodással ingatta a fejét. Nyilvánvaló volt, hogy a fáradhatatlan hittérítők és a Preachnix feltalálója között régi, személyes ellenszenvnek kell fennállnia, és Ellie most furcsa módon indíttatást érzett, hogy védelmébe vegye a prédikátorokat.
— Mindkettőjüknek jóval több az esze, mint az ember gondolná. Palmer Joss meg egyenesen… szóval, abban az emberben van valami egészen eredeti. Joss nem csaló.
— Biztos benne, hogy nem csupán egy jóképű szélhámos? Ne haragudjon, de nagyon fontos, hogy az ember tisztázza magában ezeket az érzelmeket. Túlságosan is fontosak ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket. Én ismerem ezeket a bohócokat. A külcsín alatt egy sakál lapul bennük. A vallás rengeteg emberre vonzóan hat tudja, valahogy érzékien, szexuálisan. Látná csak, mik történnek Istár Templomában…
Ellie megborzongott az undortól.
— Azt hiszem, mégis kérek valamit inni — mondta.
Lenézett. A Zikkurát lépcsőzetesen kiképezett oldalát — az évszaktól függően valódi vagy mű — virágok borították. Az ókori világ hét csodájának egyikét, a babiloni függőkerteket másolták. Meglepő módon nem is emlékeztetett túlságosan egy Hyatt szállodára. Messze lent fáklyás menetet pillantott meg, vissza a Zikkuráttól, Enlil Kapuja felé kanyargott. A menet élén négy megtermett, meztelen felsőtestű férfi hordszéket vitt. Hogy ki vagy mi van a hordszékben, Ellie nem tudta kivenni.
— Gilgames-szertartás. Ősi sumer mitológiai hős volt.
— Hallottam róla.
— A halhatatlanság volt a szakmája.
Hadden ezt tárgyilagos hangon, magyarázatképpen mondta, aztán az órájára nézett.
— Tudja, ide, a Zikkurát tetejére jöttek föl a királyok, itt kapták az utasításokat az istenektől. Főleg Anutól, az ég urától. Jut eszembe, utánanéztem, hogy hívták a Vegát. Náluk Tirana, “A mennyek élete” volt a neve. Furcsa, nem?
— És maga kapott valamilyen utasítást?
— Nem, maguknak címezték, nem nekem. De kilenc órakor lesz még egy Gilgames-felvonulás.
— Tartok tőle, hogy azt már nem tudom megvárni. De szeretnék magától kérdezni valamit. Mire jó ez a Babilon? Meg Pompeji? — nézett Ellie Haddenre. — Maga egyike a legötletgazdagabb embereknek. Nem is egy hatalmas ipartelepet hozott létre, a saját pályáján verte meg a reklámszakmát. Na jó, hát a szövegfelismerő chip állambiztonsági változatával befürdött. De hát millió dolgot csinálhatna. Miért pont… ezt?
A mélyben, messze alattuk a menet elérte Asszúr Templomát.
— Miért nem csinálok valami… nemesebbet? — kérdezett vissza Hadden. — Egyszerűen csak megpróbálom a társadalom olyan szükségleteit kielégíteni, amelyeket a kormányzat nem vesz észre vagy nem hajlandó tudomásul venni. Kapitalista vállalkozás. Törvényes. Sokan lelik örömüket benne. És úgy vélem, amolyan biztonsági leeresztő szelepe egy csomó ökörségnek, amit ez a társadalom folyamatosan kitermel.
De amikor belevágtam, ezeket nem gondoltam végig. Egyszerű. Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor a Babilon ötlete az eszembe jutott. Walt Disney Worldben történt, Jasonnel, az unokámmal hajókáztunk a Mississippin egy lapátkerekes folyami gőzhajón. Jason négy— vagy ötéves lehetett. Azon töprengtem, milyen okos húzás volt a Disney-sektől, hogy megszüntették a csak egy-egy hajóútra vagy látványosságra szóló jegyeket, ehelyett most napijegyet lehet venni, ami mindenhová érvényes. Megspóroltak jó néhány fizetést — a jegykezelőkét például. De ami fontosabb: az emberek túlbecsülik, hogy mire akarnak majd felszállni, mit akarnak megnézni. Mivel mindent ki akarnak próbálni, hajlandók eleve többet fizetni, aztán megelégszenek jóval kevesebbel is.
Szóval, ott ültünk a hajón Jasonnel, mellettünk meg egy fiúcska, olyan távolbanéző tekintetű. Nyolcéves forma, de lehetett éppen tíz is. Az édesapja faggatta valamiről, ő meg szűkszavúan, egyszótagú szavakkal válaszolt. A gyerek egy játékpuska agyát simogatta gyengéden, a puska csöve a lába között. Látszott a fiún, hogy csupán egyet szeretne: egyedül maradni a puskával és becézgetni. A háttérben az Elvarázsolt Birodalom tornyai és hegyes tetői magasodtak, és egyszer-e összeállt a kép. Érti, mire gondolok?
Cukormentes kólát töltött magának és Ellie poharához koccintotta.
— Arra, hogy az ellenségeink egymásnak essenek! — Eredeti tószt volt. — Istár Kapujához fogják kísérni. Enlil Kapuja körül túl nagy a nyüzsgés a felvonulók miatt.
Mintegy varázsütésre megjelent a két kísérő. Egyértelmű: Ellie el van bocsátva. Nem is igen lett volna kedve tovább maradni.
— Gondolkozzon a fázismoduláción, és nézze meg az oxigénvonalakat. De ha abban tévednék is, hogy hol a rejtjelkulcs, ne feledje: egyedül én építhetem meg a Gépet.
Istár Kapuja reflektorfényben úszott. Tűzzománccal borították, kék állatfigurák csillogtak rajta. A régészek azt mondják, sárkányok.