…a meglepetés lépcsőin megyünk fel a Paradicsomba.
Hullottak. A dodekaéder ötszögletű lapjai áttetszőekké váltak, a tető és a padlózat is. Alul-felül láthatóvá lett a szerves szilikáthálós szerkezet, az erbiumtartók mintha remegtek volna a terheléstől. Mindhárom benzel eltűnt. A dodekaéder hosszú, sötét alagútban zuhant sebesen, az alagút szűk volt, a dodekaéder épp hogy csak elfért benne. A gyorsulás 1 g körül lehetett. Ellie arccal a menetiránynak ült, hátraszorult az üléstámlának, szemben Devi kicsit előredőlt. Lehet, hogy mégis csak kellettek volna bekötőhevederek.
Nehéz volt szabadulni a gondolattól, hogy a Föld kérgébe fúródnak, egyre beljebb tartanak, a Föld izzó, folyékony vasmagja felé. Vagy hogy esetleg egyenesen a… Ellie próbálta úgy elképzelni a valószínűtlen helyzetet, mintha a Styx folyón szállítaná át őket valami kompféle.
Az alagút falán tovatűnő mintázat érzékeltette a sebességüket. Formátlan, szabálytalan, elmosódó határú foltok voltak. A falakat nem annyira látni, mint inkább a funkciójukat érzékelni lehetett. A sziklának már néhány kilométernyire a Föld felszíne alatt vörösen kellett volna izzania. Vörös izzásnak nyoma sem volt.
A forgó dodekaéder egyszer-egyszer hozzákoccant a falhoz, szilánkokat hasított le az ismeretlen anyagból. A dodek maga nem sérült. Hamarosan parányi részecskék egész felhője haladt a nyomukban. Mindannyiszor, amikor a dodek hozzáütődött a falhoz, Ellie parányi rugózást érzett, mintha egy lágy valami csökkentené az ütközés erejét. Egyenletes sárga fény derengett körülöttük. Az alagút néha enyhe ívben elfordult, a dodek ilyenkor engedelmesen kanyarodott. Amennyire Ellie csak látott előre, semmi sem közeledett feléjük. Ezzel a sebességgel elég egy veréb, ha ütköznek, a dodek szétrobban. És mi van, ha egy feneketlen üregben zuhannak, örökkön örökké? Ellie gyomrát görcsbe rántotta a félelem. El akarta hessegetni a rossz gondolatokat.
Fekete lyuk, töprengett. Fekete lyuk. Egy fekete lyuk eseményhorizontján esem át, a rettegett szingularitásba. Az is lehet, hogy ez nem fekete lyuk, és egy csupasz szingularitásba tartok. Egy szingularitás közelében már nem érvényesül az okság elve kizárólagosan, az okozat megelőzheti az okot, az idő visszafordulhat, és valószínűtlen, hogy az ember ezt túlélhetné, nemhogy emlékezhetne rá. A forgó fekete lyukakra, próbálta felidézni, amit évekkel korábban tanult, nem a pont-szingularitás, hanem a gyűrű-szingularitás vagy valami még sokkal bonyolultabb dolog érvényes. A fekete lyuk ronda valami. A gravitációs erők olyan szörnyűek, hogy ha valaki elég óvatlan, és beleesik egy fekete lyukba, csak egy hosszú, vékony cérnaszál marad belőle. Széltében is összelapul. Szerencsére, itt ilyesmiről szó sincs. A szürke, áttetsző felületekké vált tetőn és padlózaton át látta, hogy a dodekaéder szerkezete lázasan dolgozik. A szerves szilikát szövedék itt beroskad, ott szétfoszlik; a beléje ágyazott erbium tartók pörögnek, helyezkednek. A dodek belsejében mindén — Ellie-t és a társait is beleértve — a megszokott képet nyújtotta. Na jó, kicsit idegesebbeknek tűntek a szokottnál. De egyikükből sem lett hosszú, vékony cérnaszál.
Ez az egész persze puszta fantáziálgatás — gondolta. A fekete lyukak fizikája nem igazán az ő területe. Különben is, mi köze lehetne ennek az egésznek a fekete lyukakhoz? A fekete lyuk vagy primordiális képződmény — az univerzum keletkezésekor jött létre —, vagy egy későbbi korszakban, egy a Napnál nagyobb sűrűségű csillag összeomlása révén. Akkor viszont olyan erős lenne a gravitáció, hogy a kvantumhatásokat kivéve — a fény sem volna képes kiszökni, bár a gravitációs mező bizonyosan megmaradna. Ezért hívják “feketének” meg “lyuknak”. De ők nem omlasztottak össze semmiféle csillagot, és el sem bírja képzelni, hogyan csíphettek volna el egy primordiális fekete lyukat. Nem is tudja senki, hol rejtőzhet a legközelebbi primordiális fekete lyuk. Ők csak megépítették a Gépet, és megpörgették a benzeleket.
Edára nézett, látta, hogy egy kis komputeren babrál valamit. Ellie érezte a csontjain át, de hallotta a mély, csikorgó hangot is, ahogyan a dodek meg-megkarcolta a falat. Megpróbálta túlkiabálni a zajt.
— Eda, maga érti, mi történik velünk?
— Semmit az égvilágon — Eda is kiabált. — Sőt szinte bizonyítani tudom, hogy ez az egész egyszerűen nem történhet meg. Hallott már a Boyer-Lindquist-koordinátákról?
— Sajnos nem.
— Majd később elmagyarázom.
Ellie már a gondolatért is hálás volt, hogy lesz “később”.
Sokkal előbb érezte a lassulást, mint ahogyan szemmel láthatóvá vált. Mintha egy hullámvasút leszállóágának végén kiegyenesedne a pálya, aztán nagyon lassan kezdene megint emelkedni. Közvetlenül a lassulás kezdete előtt az alagútban mintha egy sor bukkanó és mélyedés lett volna. A fénynek sem az erőssége, sem a színárnyalata nem változott észrevehetően. Ellie felkapta a kamerát, rárakta a teleobjektívet, és a lehető legtávolabbra előre célzott, de csak az alagút következő kanyarjáig látott: Az objektíven át felnagyítva látszott a fal bonyolult, szabálytalan mintázata, egy pillanatra úgy tűnt, saját fényt sugároz ki.
A dodekaéder az eddigihez képest már szinte csak araszolt. Az alagútnak nem látszott vége. Ellie arra gondolt, elérnek-e egyáltalán oda, ahová tartanak, bárhol is legyen. Mi van, ha a tervezők elszámították magukat? És ha a Gépet mégsem jól építették meg, valamilyen apróságban tévedtek; Hokkaidón ugyan elegendőnek látszott a technikai felkészültségük, de ha most kiderül, hogy mégsem, az megpecsételi a vállalkozás sorsát itt… bármi is legyen ez, ahol vannak. Az is lehet, peregtek a gondolatai, mert a pillantása a nyomukban haladó, néha eléjük is kerülő részecskefelhőre esett, hogy eggyel többször ütköztek a falba a megengedettnél, és a tervezettnél több nyomatékot vesztettek. A falak és a dodek között most már mintha nagyon szűk rés maradt volna csak. És ha elakadnak ezen a sosemvolt helyen, aztán lassan elfogy az oxigénjük? Elképzelhető, hogy a vegaiak ennyit vesződnek velünk, és pont arról feledkeznek meg, hogy nekünk lélegeznünk kell? Nem vették észre, hogyan ordítoznak a nácik?
Vaygay és Eda fülig merültek a gravitációs fizika rejtelmeibe, adogatták egymásnak a különös szakszavakat: örvénykeltők, terjedésárnyékok renormalizációja, időjellegű Killing-vektorok, nem-Ábelian féle szelephatás-változatlanság, a szupergravitáció tizenegy dimenziós Kaluza-Klein-féle kezelése, na és persze Eda egyedülálló szuperegyesítése. Azt azonban egyetlen pillantásra meg lehetett állapítani, hogy ők sem igazán találnak magyarázatot rá, valójában mi is történik. Néhány óra múlva már előbbre lennének, gondolta Ellie. Úgy tűnik, hogy a Földön ismert fizikában valóban semmi nem létezik, amit a szuperegyesítés ne fogna át. Lehet, hogy ez az… alagút maga is az Eda-féle mezőegyenletek valamilyen, eddig ismeretlen megoldása.
— Látott már valaki csupasz szingularitást? — kérdezte Vaygay. — Fogalmam sincs, hogy nézhet ki — felelte Devi.
— Elnézést. Lehet, hogy nem is csupasz. Tapasztalnak esetleg a gondolatmenetükben valami fordított okságot, valami meglepően szokatlant — teljesen őrült érzést —, például, hogy a feldobott tojás szétválik sárgájára és fehérjére…?
Devi szeme keskenyre szűkült, rámeredt Vaygay-re.
— Semmi baj — szólt bele gyorsan Ellie. Vaygay túl ideges, nyugtatta meg önmagát. — Ezek a szokásos kérdések a fekete lyukakkal kapcsolatban, bár teljesen hülyén hangzanak.
— Nem a hangzás — felelte Devi vontatottan —, a kérdés a hülye. De aztán elmosolyodott. — Tény, hogy nagyszerű utazás volt. Mindannyian helyeseltek. Vaygay lázba jött.
— Ez a kozmikus szabályozás rendkívül precíz esete — mondta. A szingularitások még a fekete lyukakon belül is láthatatlanok.
— Vaygay csak tréfál — szólalt meg Eda. — Ha egyszer már belül vagyunk az eseményhorizonton, semmilyen módon nem lehet megszökni a fekete lyuk szingularitása elől.
Devit láthatóan nem nyugtatta meg Ellie, kétkedve nézte Vaygay-t és Edát. A fizikusok kénytelenek egyre újabb szavakat, kifejezéseket találni a hétköznapi tapasztalattól merőben eltérő elképzeléseikre. Általában igyekeznek elkerülni a nyelvújítást, inkább valamiféle hasonlóságból indulnak ki ismert, megszokott szavakkal, legyen az bármilyen távoli is. A másik lehetőségük az, hogy a felfedezéseket, új képleteket egymásról, tudóstársaikról nevezik el. Ezt meg is szokták tenni. De aki nem tudja, hogy fizikáról van szó, abban valóban kételyek ébredhetnek elmeállapotukat illetően.
Ellie felállt, hogy odalépjen Devihez, de ekkor Xi nagyot kiáltott. Az alagút falai összeszűkültek a dodekaéder körül, préselni kezdték előre. Kellemes ritmusban, ahányszor a dodek annyira lelassult, hogy már szinte állt, a falak újra meg újra lendítettek rajta egyet. Ellie enyhe émelygést érzett. Egyes pontokon nehéz volt előrejutni, a falak keményen dolgoztak, az alagút hullámzott, ahogyan a falak összehúzódtak, aztán megint elernyedtek. Másutt, különösen az egyenes szakaszokon, viszonylag gyorsan jutottak előre.
Nagyon messze előttük Ellie parányi fénypontot pillantott meg, a fény lassan erősödött. A dodekaéder belsejét kékesfehér sugárzás töltötte be. Csillogva verődött vissza az immár szinte mozdulatlan fekete erbiumhengerekről. Noha úgy tűnt, az utazás mindössze tíz vagy tizenöt percig tartott, ez a vakító ragyogás előttük óriási ellentétben volt az eddigi bizonytalan derengéssel. Most már rohantak feléje, száguldottak az alagútban, és egyszerre kirobbantak belőle valahová, ami úgy látszott, a megszokott űr. Előttük, ijesztően közel, hatalmas, kék-fehér nap ragyogott. Ellie rögtön tudta, ez a Vega.
Óvakodott tőle, hogy közvetlenül a teleobjektíven át nézze; ezt még a Nappal sem tanácsos megtenni, pedig a Nap nem ennyire izzó, halványabb a fénye. A lencse segítségével fehér papírlapra vetítette ki a csillag képét. Két nagy napfoltcsoportot látott, és a gyűrű síkjában mintha valamilyen anyag sötétebb árnyékát vélte volna felfedezni. Letette a kamerát, kinyújtotta a karját, a kezével eltakarta a Vega korongját, és most meglátta a csillag körül a kiterjedt, tündöklő koronát, amely eddig beleveszett a ragyogásba.
Árnyékoló kezének védelmében vizsgálni kezdte a csillagot körülvevő törmelékgyűrűt. Mióta csak megkapták a prímszámokból álló Üzenetet, világméretű vita folyt a Vega-rendszer természetéről. Mivel itt most a Föld bolygó csillagászait képviselte, Ellie nagyon remélte, hogy nem fog hibázni. Egy sor videofelvételt készített. Már csaknem a gyűrű síkjában voltak, a törmelékáradat itt megszakadt, egy darabon puszta volt az űr a csillag körül. Hatalmas méretéhez képest a gyűrű meglepően vékony volt. Ellie ki tudott venni halvány színárnyalat-különbségeket a gyűrűkön belül, de gyűrűrészecskéket nem lehetett megkülönböztetni. Ha fennáll valamilyen mértékű hasonlóság a Szaturnusz gyűrűivel, akkor egy pár méternyi átmérőjű részecske már óriásinak számítana. Lehet, hogy a Vega gyűrűi teljesen porszemekből, sziklatörmelékből és jégszilánkokból állnak.
Ellie hátrafordult, hogy lássa, honnan jöttek. Feketeséget látott körkörös feketeséget, feketébbet a bakacsin bársonynál, sötétebbet a legsötétebb éjszakánál. Az egyébként — ahol a különös jelenség nem fedte el — jól látható Vega gyűrű-rendszer egy része eltűnt mögötte. Ellie megfeszített figyelemmel vizslatta a teleobjektíven át, és mintha a feketeség kellős közepéből halvány, bizonytalan fények villództak volna. Hawking-sugárzás? Nem, annak ehhez túlságosan hosszú a hullámhossza. Vagy a Föld bolygó fénye száguldana még mindig az alagútban? A feketeségen túl ott van Hokkaido.
Bolygók. Hol vannak a bolygók? Végigjártatta a teleobjektívet a gyűrűn, kereste, vannak-e beleágyazódott bolygók — vagy legalább az Üzenetet küldők valami nyomát. Figyelmesen vizslatta a gyűrűben tátongó puszta részeket, mutat-e valami arra, hogy ott vannak, akik képesek voltak a gravitációt úgy befolyásolni, hogy a törmelékáradat megszakadjon. De semmit sem talált.
— Sehol egy bolygó? — kérdezte Xi.
— Sehol. Csak néhány nagy üstökös farkát látom, eléggé közel vannak. De semmit, amit bolygónak tarthatnék. A gyűrűkből viszont több ezer lehet. Amennyire meg tudom állapítani, mind törmelékből áll. Úgy tűnik, a fekete lyuk hatalmas rést ütött bennük. Mi most a résben vagyunk, lassan keringünk a Vega körül. A rendszer nagyon fiatal — legfeljebb néhány százmillió éves lehet —, és egyes csillagászok szerint még nem lehetnek benne bolygók. De akkor honnan jött az adás?
— Lehet, hogy ez nem is a Vega — mondta Vaygay. — A rádiójelek a Vegáról jönnek, de az alagút valamelyik másik csillagrendszerbe visz.
— Lehet, de akkor fura véletlen, hogy annak a másik csillagnak a színhőfoka azonos a Vegáéval — kékes, látják —, és ugyanaz a törmelékrendszere is. Márpedig az, ebben a fényözönben meg lehet állapítani a konstellációból. Én még mindig tizet teszek egy ellen, hogy ez a Vega.
— De hát akkor hol vannak? — kérdezte Devi.
A rendkívül éles szemű Xi szótlanul, kutatva bámult felfelé — át a szerves szilikon szerkezeten, az áttetszővé vált ötszögletű lapokon, messze a gyűrű síkja fölé. Ellie tekintete követte Xiét. Igen, ott volt valami, csillogott a napfényben, és kivehető volt szögletes formája. Ellie most a teleobjektíven át figyelte. Hatalmas, szabálytalan sokszög volt, minden oldalán…, valami kerek? Kör? Korong? Tál?
— Itt az objektív, Qiaomu, nézzen bele. Mit lát?
— Aha. A partnerei. Rádióteleszkópok. Alighanem sok ezer, rengeteg irányra állítva. Nem egy világ, csak egy berendezés. Egymásnak adogatták a teleobjektívet. Ellie igyekezett uralkodni a türelmetlenségén, de alig győzte kivárni, hogy újra belenézhessen. A rádióteleszkópok kialakításának alapelveit többé-kevésbé meghatározzák a rádióhullámok, de Ellie mégis csalódást érzett. Hogy egy civilizációnak, amely fekete lyukakat képes előállítani, vagy legalábbis felhasználni valamiféle hiper-relativisztikus szállításra, olyan rádióteleszkópjai legyenek, amelyek a földi ember számára is felismerhetők, még akkor is, ha a mértékarányok egészen mások… Ez valahogy a vegaiak elmaradottságára vallott… fantáziahiányra. Azt Ellie megértette, hogy miért előnyös a teleszkópokat a csillag sarkai fölött áthaladó körön keringetni. Ez a legbiztonságosabb, kivéve keringésenként két alkalommal, amikor fennáll a veszélye, hogy törmelékkel ütköznek. Hanem a mindenfelé, szerte a világegyetemre irányuló sok ezer teleszkóp látványából arra lehetett következtetni, hogy behatóan figyelik az égboltot. Tényleg olyan az egész, mint egy hatalmas Argus. Számtalan fejlődőben levő világ esetleges televíziós adásaira, katonai célú radarhálózatára vadásznak, és talán más olyan kezdetleges rádiójelekre is, amilyeneknek a létezéséről a Földön még nem is hallottak. Jó volna tudni, gyakran találnak-e valamit, vagy esetleg évmilliók óta tartó figyelésük első eredménye volt a Föld? Fogadóbizottságnak mindenesetre semmi nyoma. Lehet, hogy egy ilyen jelentéktelen kis vidéki küldöttség érkezése nem is éri meg, hogy odafigyeljenek?
Amikor visszakerült hozzá a kamera, Ellie igyekezett rendkívül gondosan beállítani. Be akarta mutatni a Nemzeti Tudományos Alapítványnak, mit is jelent valójában az, hogy rádiócsillagászat. Törte a fejét, hogyan lehetne a sokszögű világ méretét megállapítani. A teleszkópok úgy borították el, mint bálna hátát a kagylók. Ott, ahol a gravitáció nulla, egy rádióteleszkóp akármekkora is lehet. Ha majd a filmet előhívták, Ellie meg tudja határozni a szögméretet (néhány ívperc lehet), de a létesítmény lineáris, valódi méreteiről csak akkor alkothatnak fogalmat, ha kiderül, milyen távol van tőlük. Ellie mindenesetre ösztönszerűen érezte, hogy nagyon messze.
— Ha nincsenek itt világok — mondta Xi —, akkor nincsenek vegaiak sem. Itt senki nem él. A Vega csak egy őrbódé, ahol a határőrök kicsit melegedhetnek.
— Ezek a rádióteleszkópok — nézett fel rájuk — a Nagy Fal őrtornyai. Nehéz összetartani egy galaktikus birodalmat, ha korlátot szab a fénysebesség. A főnök kiadja a parancsot a helyőrségnek, hogy verjenek le egy felkelést. Tízezer év múlva meg is tudja, mi történt. Nem jó. Nagyon lassú. Így aztán teljhatalmat kell adni a helyőrségek parancsnokainak. Akkor viszont vége a birodalomnak. Azok ott viszont — hátramutatott, az égboltot mögöttük elfedő, csökkenő foltra —, azok birodalmi utak. Perzsiának megvoltak a magáéi. Rómának is. Kínának is. Ha vannak utak, nem köt a fénysebesség. Utakkal össze lehet tartani egy birodalmat.
A láthatóan gondolataiba merült Eda megrázta a fejét. Valami fizika-ügy nem hagyta nyugodni.
Most látható volt, hogy a fekete lyuk, ha az volt egyáltalán, a Vega körül kering, széles pásztán, ahol egyáltalán nem volt törmelék. Mind a belső, mind a külső gyűrűk távolabb húzódtak tőle, utat engedtek neki. Szinte hihetetlenül fekete volt.
Ellie rövid videoklipeket vett fel az eléje táruló törmelékgyűrűről, közben azon töprengett, kialakul-e belőle egyszer majd a bolygórendszere. A részecskék ütköznek, összetapadnak, mind nagyobbra nőnek, gravitációs sűrűsödések jönnek létre, míg aztán végül már csak néhány nagy világ kering majd a csillag körül. Az egész nagyon hasonlított ahhoz, ahogy a csillagászok elképzelték, hogyan alakultak ki a bolygók a Nap körül mintegy négy és fél milliárd éve. Ellie most már látta, hogy a törmelék nem egyenletesen oszlik el a gyűrűkben, egyes pontjukon nagyobb, összeállt rögöket fedezett fel.
A fekete lyuk keringése a Vega körül látható hasítékokat okozott a közvetlenül mellette keringő gyűrűkben. A dodekaéder sodra kétségtelenül jóval gyengébb. Vajon lesz-e ezeknek a gravitációs zavaroknak, a terjedő ritkulásoknak és sűrűsödéseknek hosszú távon valamilyen következményük, befolyásolják-e a bolygók kialakulásának folyamatát? Ha igen, akkor lehet, hogy évmilliárdok múlva, a jövőben egy bolygó annak köszönheti majd a létrejöttét, hogy volt egyszer egy fekete lyuk meg egy Gép… meg egy Üzenet és egy Argus projekt. Ellie tudta, hogy túlságos jelentőséget tulajdonít a személyeknek; ha ő sohasem élt volna, előbb vagy utóbb akkor is akadt volna rádiócsillagász, aki felfogja az Üzenetet. Akkor a Gépet egy másik pillanatban indították volna be, és a dodek egy másik időpontban talált volna ide. Ezért hát lehet, hogy a Vega-rendszer egy jövőbeli bolygója mégiscsak neki, Ellie-nek köszönheti majd a létét. Akkor viszont a szimmetria kedvéért ő, Ellie megfosztott a lét lehetőségétől egy másik világot, amelynek pedig — ha ő, Ellie sosem születik meg — ki kellett volna alakulnia. Valami bűntudathoz hasonlót érzett, hogy ártatlan tettei következtében ismeretlen világok sorsa dől el.
Hosszan, panorámaszerűen futtatta végig a kamerát, a dodekaéderen belül kezdte, átment az áttetsző ötszögű lapokra, onnan felfelé fordította, a csíkra a törmelékgyűrűk között, amelyben a dodek keringett, a fekete lyukkal együtt. Továbbhaladt a két kékes gyűrű határolta csíkon, egyre távolabb. A szomszédos belső gyűrűn valamin megakadt a szeme.
— Qiaomu, nézze csak — mondta, és átadta a kamerát.
— Mi az ott?
— Hol?
Újra megmutatta. A következő pillanatban már tudta, hogy társa rábukkant, mert hallotta, hogy a foga között szívja be a levegőt.
— Egy másik fekete lyuk — mondta Qiaomu. — És sokkal nagyobb.
Megint hullottak. Ez az alagút sokkal tágasabb volt, egészen jó sebességgel haladtak benne.
— Ennyi lenne az egész? — Ellie azon kapta magát, hogy mérgesen süvölti át Devinek. — Elvisznek a Vegára, hogy felvághassanak a fekete lyukaikkal. Ezer kilométerekről egy pillantást vethetünk a rádióteleszkópjaikra. Tíz percet engedélyeznek a számunkra, aztán egy másik fekete lyukba szippantanak, és irány vissza a Földre. Ezért adtunk ki háromtrillió dollárt?
— Talán mellélőttünk — mondta Lunacsarszkij. — Talán tényleg csak az volt a valódi céljuk, hogy megvessék a lábukat a Földön. Ellie képzeletében megjelent, ahogy valakik a sötét éjszakában lázasan árkokat ásnak Trója falain belül.
Eda szétterpesztett ujjú tenyerével legyingetve igyekezett megnyugtatni őket. — Türelem, meglátjuk — mondta. — Ez nem ugyanaz az alagút. Miből gondolják, hogy visszavezet a Földre?
— Nem a Vegára szándékoztunk menni? — kérdezte Devi.
— Vegyük úgy, hogy kísérletezünk. Lássuk, hol bukkanunk ki legközelebb.
Ebben az alagútban ritkábban ütődtek a falnak, és kevesebb volt a hullámmozgás. Eda és Vaygay egy Kruskal-Szekeres-koordinátákkal felrajzolt tér-idő diagramon vitatkoztak, Ellie-nek fogalma sem volt, miről beszélnek. A lassulási szakasz, az, amelyben úgy érezték, mintha hegymenetben haladnának, most is kellemetlennek bizonyult.
Az alagút végén a fény most narancsszínű volt. Meglehetősen nagy sebességgel értek egy érintkező bináris rendszerbe, két napja érintkezett egymással. Egy puffadt, idősecske vörös óriás csillag külső rétegei átfolytak egy a Napra emlékeztető, élettel teli, középkorú sárga törpe csillag fotoszférájába. A két csillag érintkezési zónája vakítóan fénylett. Ellie kereste, vannak-e törmelékgyűrűk, vagy bolygók, vagy rádióobszervatóriumok, de semmi ilyesmit nem látott. Persze, ez semmit sem jelent, mondta magának. Lehet, hogy a rendszernek egész csomó bolygója van, csak ezzel a vacak teleobjektívvel nem lehet őket látni. Papírra vetítette a kettőscsillag képét és rövid fókuszú lencsével lefényképezte.
Mivel itt nem voltak gyűrűk, ebben a rendszerben kevésbé szórt fény volt, mint a Vega körül. A nagylátószögű objektívvel némi keresgélés után talált egy csillagképet, amely a Göncölszekérre emlékeztette, de a többit nem tudta felismerni. Abból, hogy a Göncölszekér ragyogó csillagai néhány száz fényévnyíre vannak a Földtől, Ellie arra következtetett, hogy csupán néhány száz fényévnyit ugorhattak.
A következtetést elmondta Edának, és megkérdezte, mi a véleménye.
— Hogy én mit gondolok? Azt, hogy ez egy metró. — Micsoda?
Ellie-nek eszébe jutott az érzés, közvetlenül a Gép beindítása után. Egy percig úgy tűnt akkor, hogy hullanak, esnek le, a pokol mélységes fenekére.
— Metró. Földalatti. Ezek az állomások. A Vega, meg ez a rendszer itt, meg mások. Az utasok kiszállnak, beszállnak. Meg átszállnak.
Az érintkező kettősnap felé intett, és Ellie észrevette, hogy a keze két árnyékot vet, egy anti-sárgát meg egy anti-vöröset, olyan volt Ellie-nek hirtelenjében ez jutott eszébe —, mint a diszkóban.
— Csakhogy mi nem tudunk kiszállni — folytatta Eda. — Mi egy lezárt kocsiban vagyunk. Nekünk a végállomásig kell utaznunk. Drumlin az ilyesmit Fantáziaföldének hívta, és — Ellie tudomása szerint legalábbis — ez volt az első eset, hogy Eda engedett az ilyesfajta csábításnak.
Ötük között Ellie volt az egyetlen megfigyelő csillagász, bár az optikai megfigyelés neki sem volt szakterülete. Kötelességének érezte, hogy annyi adatot gyűjtsön, amennyit csak lehet, mind az alagutakban, mind a négydimenziós tér-időkben, ahová időnként kibukkantak. A feltételezett fekete lyukak, amelyekből előkerültek, minden alkalommal egy csillag vagy egy többcsillag-rendszer körül keringtek. Mindig párban voltak jelen, ketten osztoztak a keringési pályán — az egyikből kerültek ők elő, és a másikba hullottak bele. Egyetlen rendszer sem hasonlított különösebben a másikra. A Naprendszerre sem emlékeztettek. Egyiket sem lehetett csillagászati szempontból alaposabban megvizsgálni. Egyikben sem bukkantak semmiféle mesterséges alkotásra — egy másik dodekaéderre, mondjuk, vagy valamilyen művi projektre, amellyel szét lehetne szedni egy világot, aztán újra összerakni valamiféle — ahogyan Xi mondta — szerkentyűvé.
Most éppen egy olyan csillag mellett bukkantak elő, amelynek láthatóan csökkenőben volt a fénye, talán az RR Lyra csillagainak egyike lehetett. A legközelebbi rendszernek öt napja volt, aztán egy pislákoló barna törpecsillag következett. Egyes napok a nyílt űrben voltak, másokat köd burkolt be, izzó molekuláris felhők vettek körül.
Ellie-nek eszébe jutott a figyelmeztetés: “Ezt le fogják vonni a Paradicsomban töltendő idejéből”. Tőle ugyan semmit. Habár tudatosan vigyázott, hogy megőrizze szakmai hidegvérét, a rengeteg nap láttán repesett a szíve. Remélte, hogy mindegyikük otthont nyújt valakiknek. Vagy egyszer otthont fog nyújtani majd.
Hanem az ötödik ugrás után nyugtalankodni kezdett. Időérzéke és a karórája szerint körülbelül egy órája “hagyhatták el” Hokkaidót. Ha ez még sokáig így megy, éreztetni fogja a hatását, hogy nincs semmijük, amivel a szükségleteiket kielégíthetnék. Az emberi szervezet felépítésének lehetnek olyan vonásai, amelyekre a televíziós adások leggondosabb megfigyeléséből sem lehet következtetni.
És ha a földönkívüliek olyan okosak, miért kell ennyi ugráson végigvinniük bennünket? Jó, ahhoz, hogy a Földről elkerüljünk, durva berendezést kellett használni, hiszen ott az alagút egyik végén még primitív lények ügyködtek. De a Vega után? Onnan miért nem tudtak bennünket egyből átugratni oda, ahová a dodek tart?
Ahányszor előbukkantak egy-egy alagútból, Ellie-t mindannyiszor nagy várakozás fogta el. Most vajon milyen újabb csodákat tartogatnak a számukra? Mint valami óriási vidámpark, jutott eszébe, és elképzelte Haddent, amint a Gép beindításakor Hokkaidóra szegezett távcsövén át feszülten figyelt.
Bármilyen nagyszerű látványok sorát tárták is eléjük az Üzenet küldői, és bármennyire kellemes is volt, amint a csillagok fejlődéséről magyarázott a többieknek, tudni, hogy mestere a szakmájának, egy idő után Ellie növekvő csalódást érzett. Igyekezett leküzdeni. Egyszer csak rájött: a földönkívüliek hencegnek. Nem szép tőlük. Jellemhibáról árulkodik.
Miközben egy újabb alagútba estek, ez most bővebb, de kanyargósabb volt az összes eddiginél, Lunacsarszkij megkérdezte Edát, mit gondol, miért tették a metróállomásokat ilyen szakadt csillagrendszerekbe. — Miért nem valamilyen magában álló, fiatal, jó állapotú csillagra, amely körül nincs törmelék?
— Azért — felelte Eda —, persze, csak feltételezem, ha már kérdezted, szóval azért, mert az ilyen csillagok mind lakottak…
— És nem akarják, hogy a turisták zavarják az ott lakókat — vágta rá epésen Sukhavati.
— Vagy éppen fordítva — Eda elmosolyodott.
— De erről van szó, nem? Hogy valamilyen erkölcsi előírás szerint a primitív bolygók életébe nem szabad beavatkozni. Tudják, előfordulhat, hogy egyszer-másszor primitívek is használják a metrót…
— És meglehetősen biztosak a primitívek felől — folytatta Ellie a gondolatmenetet —, de teljesen biztosak nem lehetnek. Végül is a primitív az primitív. Ezért aztán csak az Isten háta mögötti helyekre közlekedő szerelvényekre hagyják őket felszállni. Felettébb óvatos társaság, aki a metrót építette. De akkor miért nem gyorsvonatot küldtek értünk, hanem holmi helyiérdekűt?
— Expressz-alagutat alighanem túl nehéz építeni — mondta Xi, akinek sokéves tapasztalata volt a földmunkák terén. Ellie-nek eszébe jutott a mindössze ötvenegy méter hosszú Honshu-Hokkaidó-alagút, amire a Földön oly büszkék.
A kanyarok az alagútban egyre élesebbek lettek. Ellie előbb a Thunderbirdre gondolt vágyakozva, aztán a gondolatait mindinkább az foglalta le, nehogy rosszul legyen. Nem szabad, a dodekaédert nem látták el hányózacskókkal.
Az alagút hirtelen kiegyenesedett, száguldottak, aztán egyszer csak csillagos ég tárult ki előttük. Bármerre kapta a tekintetét, Ellie mindenfelé csillagokat látott. Nem a szokásos módon, amikor pár ezer, nagyjából ismert, a Földről szabad szemmel is látható csillag pettyezi az eget. Itt felfoghatatlanul sok ragyogott, szinte egymásba értek, sárga, kék, vörös, főleg vörös fényben szikráztak. Az égbolt közeli napok vakító sugárzásában szinte izzott. Ellie tisztán kivett egy hatalmas spirál-porfelhőt, az egyre növekvő korong láthatóan épp befelé szívódott egy elképesztő nagyságú fekete lyukba. A lyukból úgy villogtak elő a kitörések, mint nyáréjszakán a nőzivatarok villámtűzijátéka. Ha ez a Galaxis közepe, márpedig Ellie ezt gyanította, akkor itt minden merő szinkrotronsugárzás. Nagyon remélte, hogy a földönkivüliek nem tévesztették szem elől, milyen sérülékeny az emberi szervezet.
A dodek forgott, és Ellie bámuló szemei elé beúszott valami… valami hihetetlen, látomás, csoda. Még fel sem tudták fogni, már el is érték. A fél égboltot betöltötte. Már felette repültek. A felszíne tele volt kivilágított nyílásokkal. Kapuk százait, talán ezreit látták, mindnek más volt az alakja. Sokszögek, kerekek, elliptikusak, némelyikből nyúlványok indultak ki, vagy egymáshoz képest eltolt középpontú körökben tágultak. Ellie rádöbbent, hogy dokkolókapukat Iát ezer meg ezer kikötőhelyet, — volt köztük alig néhány méteres átmérőjű, de volt láthatóan több kilométeres is. Az egyik minden bizonnyal az olyan csillagközi szerkezeteket fogadja, amilyen az övék is. A nagy méretű lényeket, bonyolult, hatalmas gépeiket az imponálóan óriási kapuk nyelik el. Az olyan aprókat, mint mi, aprók. A vezérlőelv demokratikus, semmi sem mutat kivételezett civilizációkra. A kapuk sokféleségéből társadalmi megkülönböztetésekre a különféle civilizációk között nemigen lehetett következtetni, de a lények és kultúrák lélegzetelállító változatosságára igen. Hogy is mondtuk? — A Nagy Központi Állomás! — jutott Ellie eszébe.
A népes Galaxis, a mindenfelé buzgó élet és értelem látomása olyan boldogsággal töltötte el, hogy úgy érezte, elsírja magát örömében.
Egy sárga fénnyel megvilágított kapu felé közeledtek. Ellie látta, hogy a nyílás a dodekahedron körvonalának pontos lenyomata. Egy szomszédos dokkolónyílásra esett a tekintete, ott éppen befelé hatolt valami, nagyjából akkora, mint a dodek, a formája meg, mint egy tengeri csillagé. Jobbra meg balra kapta a szemét, le meg föl, ámulva pásztázta a — feltehetően — a tejútrendszer kellős közepén levő, hatalmas Állomás szinte felfoghatatlan, domború hátát. Micsoda megtiszteltetés az emberiségnek, hogy végre meghívást kaphattunk ide! Reménykedhetünk. Van miben!
— Hát, ez nem Bridgeport.
Ellie szavai visszhangzottak a csendben. A dokkolás hangtalanul történt.