Minden, ami létezik, művi, mivel a természet Isten műve.
Az angyaloknak látszat-testre van szükségük, nem maguk miatt, hanem miattunk.
Hatalmában áll az ördögnek
Nékünk tetszetős külsőt öltenie.
A légzsilipet úgy tervezték, hogy egyszerre csak egy ember juthatott át rajta. Amikor felmerült az elsőség kérdése — melyik nemzet képviseltetheti magát elsőként egy másik csillag bolygóján — az Ötök egyhangúlag tiltakoztak az építés vezetőinél, és közölték velük, hogy ez nem az a fajta küldetés. Következetesen kerülték egymás közt is ezt a témát.
A zsilipnek mind a belső, mind a külső ajtaja egyszerre nyílt ki. Egyikük sem adott rá utasítást. Világos, a Nagy Központnak ez a része mindenütt egyformán nyomáskiegyenlített, és ellátták oxigénnel is.
— Na, ki lép ki elsőként? — kérdezte Devi.
Ellie a videokamerával várt a sorára, de aztán meggondolta magát. Amikor az új világba lép, a pálmaág lesz a kezében. Visszalépett érte, és ekkor elragadtatott rikkantást hallott, alighanem Vaygay hangja volt. Ellie kirohant a vakító napfénybe. A zsilip külső küszöbét homok borította. Devi bokáig vízben állt, vidáman fröcskölte Xit. Eda arcán széles mosoly.
Tengerparton voltak. Lágy hullámok nyaldosták a fövenyt. A kék égbolton habfehér gomolyfelhőcskék úsztak lustán. Kicsit távolabb a víztől pálmafák álltak elszórtan. Az égen hétágra sütött a nap. Egyetlen nap. Sárga nap. Pontosan, mint a mienk, gondolta Ellie. A levegőben alig érezhető illat áradt, szegfűszegé talán, vagy fahéjé. Akár valahol a zanzibári tengerparton nyaralnának.
Szóval 30 000 fényévet utaztak, azért, hogy egy tengerparton napozzanak. Rosszabb is lehetne, gondolta. Szellő rezzent, apró homoktölcsér kavarodott fel előtte. Lehet, hogy ez az egész a Föld gondos utánzata csupán, talán azoknak az adatoknak az alapján, amelyeket évmilliókkal ezelőtt hozott egy rutinszerű felderítő expedíció? Vagy ők öten esetleg csak azért tették meg ezt a fantasztikus utazást, hogy bővítsék a tudásukat a leíró csillagászat terén, utána pedig egyszerűen lepottyantották őket a Föld egy roppant kellemes pontján? Hátrafordult, a dodekaéder eltűnt. Benne maradt a szupravezető szuperkomputer és a hozzávaló könyvtárnyi irodalom meg jó néhány műszer is. De ezen nem soká töprengtek. Biztonságban voltak, és átéltek egy olyan utazást, amiről ugyancsak lesz mit írni az otthoniaknak. Vaygay pillantása a pálmaágra esett, amit Ellie oly sok nehézség árán cipelt ide, a pálmafák honába, és felnevetett.
— Vizet a tengerbe — jegyezte meg Devi.
De ez az ő pálmaága, és ez egészen más. Lehet, hogy itt nem is ilyen fajták nőnek. Vagy az ittenieket egy nemtörődöm kertész nevelte. Ellie kibámult a tengerre. Képzeletében megjelent, mit láthattak a Földön az első gyarmatosítók, vagy 400 millió éve. Akárhol is legyenek most — az Indiai-óceán egy szigetén vagy a Galaxis közepén —, annyi bizonyos, hogy amit ők öten tettek, semmihez sem fogható. Sem a kezdeményezés, sem az utazás célja nem az ő kezükben volt, igaz. De átszelték a csi1lagközi tér óceánját, és elkezdtek valamit, ami biztosan új korszakot nyit az emberiség történetében. Ellie nagyon büszke volt.
Xi lerúgta a cipőjét, és felgyűrte a lábán a formátlan, emblémákkal telehintett ejtőernyős kezeslábast, amelyet a kormányzatiak kötelezővé tettek számukra. Belegázolt a sekély part menti vízbe. Devi eltűnt egy pálmafa mögött, és száriban jött elő, a karján hozta az overallt. Ellie-nek egy Dorothy Lamour-film jutott eszébe. Eda elővarázsolta kis vászon fejfedőjét, világszerte ez volt a különös ismertetőjele. Ellie rövid kis sorozatokat vett fel róluk a videóval. Ha majd otthon nézik, olyan lesz, mint egy amatőr családi film. Aztán ő is bement a vízbe Xihez és Vaygay-hez. A víz szinte meleg volt. Élvezetes délután volt, és ha az ember meggondolja, roppant kellemes változatosság az alig több mint egy órája otthagyott hokkaidói tél után.
— Látom, mindenki hozott valami szimbolikus tárgyat — mondta Vaygay. — Csak én nem.
— Hogy érti?
— Sukhavati és Eda nemzeti viseletük darabjait. Xi rizsszemeket. Valóban, a rizs ott volt egy kis műanyag zacskóban, Xi a hüvelyk— és a mutatóujja között tartotta. — Maga a pálmaágát. De én, én semmit nem hoztam, se jelképesen, se emlékeztetőül a Földre. Én vagyok itt az egyetlen valódi materialista, és semmit nem hoztam magammal a fejemen kívül.
Ellie nyakán a kezeslábas alatt ott volt az érem. Most kigombolt fölül egy-két gombot, és előhúzta a láncocskát a függővel. Vaygay ránézett, Ellie megmutatta neki.
— Gondolom, Plutarkhosz — mondta Vaygay egy perc múlva. Bátor szavak a spártaiaktól. De ne feledje, a csatában a rómaiak győztek.
Abból, ahogyan ezt mondta, Ellie arra következtetett, hogy Vaygay azt hiszi, der Heertől kapta az érmet. Melegséggel töltötte el, hogy Vaygay nem lelkesedik Kenért — az események igazolták —, és hogy Lunacsarszkij ilyen rendíthetetlenül őrzi a magányát. Belekarolt.
— Ölni tudnék egy cigarettáért — mondta Vaygay kedvesen, és magához szorította Ellie karját.
Kis öböl partján üldögéltek. A hullámtörés halk fehér zaja az Árgusra emlékeztette Ellie-t, és felidézte benne, hogyan fülelt éveken át a kozmoszból érkező zörejekre. A nap már jócskán túl volt a delelőn, lefelé hanyatlott az óceán fölött. Jobbra oldalogva egy rák araszolt el mellettük, szeme billegett a kocsányokon. Rákokon, kókuszdión meg a kevéske magukkal hozott ennivalón gond nélkül elélhetnek egy ideig. Lábnyomokat, a sajátjaikon kívül nem fedeztek fel a fövenyen.
— Szerintünk a dolog oroszlánrészét ők végezték — fejtette ki Vaygay a saját és Eda véleményét arról, amit az öt ember tapasztalt. — A projektnek mindössze annyi volt a szerepe, hogy valami kis redő-félét hozzon létre a tér-időben, ahová az alagútjukat csatlakoztathatják. Ebben a sokdimenziós geometriában nagyon nehéz lehet a tér-idő ilyen parányi redőjét felfedezni. Még nehezebb rácsatlakozni.
— Azt akarja mondani, hogy megváltoztatták a tér geometriáját? — Igen. Azt mondjuk, hogy a tér topológiai szempontból nemszimplán kapcsolódik. Tudom, hogy Abonnemának nem tetszik ez a hasonlat, de olyan ez, mint egy sík, kétdimenziós felület, ez az aktív sík. Valamiféle csőrendszer köti össze a másik kétdimenziós felülettel, a passzív síkkal. Az egyik síkról a másikra belátható időn belül csak a csöveken keresztül lehet átjutni. Na mármost, képzeljék el, hogy az aktív síkon levők leengednek egy csövet, a végén csatlakozóval. Így létrejön egy alagút a két sík között, feltéve, hogy a passzívak is segítenek azzal, hogy az ő síkjukon létrejöjjön egy apró redő, ahová a cső csatlakozhat.
— Szóval, az aktívak küldenek egy rádióüzenetet, és közlik a passzívakkal, hogyan kell megcsinálni a redőt. Csakhogy, ha valóban kétdimenziós lények, hogyan képesek ők megcsinálni a redőt a saját síkjukon?
— Úgy, hogy nagy tömeg anyagot sűrítenek egy pontba — mondta töprengve Vaygay.
— Dehát mi nem ezt tettük.
— Tudom, persze. A benzelek csinálták valahogyan.
— Figyeljenek — kezdte Eda lassan. — Ha az alagutak fekete lyukak, akkor itt kemény ellentmondások vannak. Einstein mezőegyenleteinek egzakt Kerr-féle megoldásában szerepel egy belső alagút, de az instabil. A legcsekélyebb zavaró hatás felborítaná, és az alagutat fizikai szingularitássá változtatná, amin semmi sem jutna át. Megpróbáltam elképzelni egy felsőbbrendű civilizációt, amely képes egy összeomló csillag belső szerkezetét úgy befolyásolni, hogy a belső alagút stabil maradjon. De ez nagyon nehéz. A civilizációnak örökre rögzítenie és stabilizálnia kellene az alagutat. Különösen nehéz ezt elképzelni, ha az alagúton akkora valami hullik át, mint a dodekaéder.
— Még ha Abonnema rájönne is, hogyan lehet az alagutat átjárhatóként megtartani, akkor is felmerül egy csomó más probléma — mondta Vaygay. — Túl sok merül fel. A fekete lyukak jobban vonzzák a problémákat, mint az anyagot. Ott vannak az árapály erők. Miszlikbe kellett volna szakadnunk a fekete lyuk gravitációs terében. Úgy meg kellett volna nyúlnunk, mint az emberek El Greco képein, vagy annak az olasznak a szobrai… — segítséget kérően nézett Elliere.
— Giacometti — mondta Ellie. — És svájci volt.
— Igen, mint Giacometti figurái. Aztán a többi probléma. Földi mértékkel mérve a fekete lyukon átjutni végtelen ideig tart, soha, soha többé nem térhetünk vissza a Földre. Lehet, hogy így is van. Lehet, hogy soha nem jutunk haza. Továbbá, a szingularitás körül pokoli a sugárzás. Ez egy kvantummechanikai instabilitás…
— Végül pedig — folytatta Eda —, egy Kerr-típusú alagútban fejreált az okság elve. Elég egy parányi változás az alagút mozgáspályájában, és a túlsó végén az univerzum történelmének tetszőlegesen korai időpontjában kerülünk elő — mondjuk, egy pikoszekundummal az ősrobbanás után. Ami egy meglehetősen rendezetlen univerzumot jelentene.
— Figyeljenek, fiúk — szólalt meg Ellie. — Nem sokat konyítok az általános relativitáshoz. De hát nem láttuk ezeket a fekete lyukakat? Nem pottyantunk beléjük? Nem kerültünk elő belőlük? Nem ér-e többet egyetlen grammnyi tapasztalat egy tonnányi elméletnél?
— Igen, igen, tudom — Vaygay hangjában némi elkeseredés csengett. — Valami másról van szó. Lehetetlen, hogy ennyire ne ismerjük még a fizikát. Vagy netán mégis?
Az utolsó, panaszos kérdés Edának szólt, aki mindössze ennyit válaszolt: — Egy természetes úton keletkező fekete lyuk nem szerepelhet alagútként. A fekete lyukakban átjárhatatlan szingularitások vannak.
Egy kezdetleges szextáns és a karóráik segítségével megpróbálták megállapítani a lenyugvó nap szögsebességét. Azt találták, hogy 360 fok huszonnégy óra alatt, vagyis ugyanannyi, mint a Földön. Ameddig még elég magasan járt a nap, szétszedték Ellie kameráját, és a lencse révén tüzet gyújtottak. Ellie gondosan biztonságba helyezte a pálmaágat, nehogy később a sötétben valaki tűzrevalónak nézze. Xiről kiderült, hogy remekül ért a tűzrakáshoz. Úgy ültette őket, hogy a tűz szélárnyékban legyen, csendesen parázslott.
Előbukkantak a csillagok. Mind ott volt, a Földről jól ismert, összes csillagkép. Ellie vállalta az első őrséget, míg a többiek aludtak, vigyázott a tűzre, nehogy kialudjon. Látni akarta, hogyan kel fel a Lyra. Pár óra múlva meg is látta. Az éjszaka kristálytiszta volt, a Vega rezzenéstelenül ragyogott. Abból, hogy felismerte a déli féltekéről látható csillagképeket, a mozgásukból és abból, hogy látta, a Göncölszekér mélyen, közvetlenül az északi látóhatár fölött ragyog, kikövetkeztette, hogy a trópusi övezetben vannak. Ha ez az egész csak utánzat, gondolta közvetlenül elalvás előtt, hát alaposan meg kellett dolgozniuk érte, akik csinálták.
Furcsa álma volt. Az Ötök ruhátlanul — aminek nem voltak tudatában — víz alatt úszkáltak, hol szarvasagancskorallok között lebegtek lustán, hol sziklarepedésekbe siklottak le, melyeket a következő pillanatban hínár borított el. Ellie egyszer kibukkant a víz színére. Dodekaéder formájú szerkezet siklott alacsonyan a víz fölött. Fala átlátszó volt, Ellie dhótis és szarongos embereket látott benne, újságot olvastak, vagy közönyösen beszélgettek. Ellie visszabukott a víz alá. Ahová tartozott.
Noha úgy tűnt, az álom már régóta tart, egyiküknek sem okozott gondot, hogy lélegezzenek. Vizet lélegeztek be-ki. Semmi kényelmetlenséget nem éreztek, úgy úszkáltak, akárha halak lettek volna. Vaygay kicsit emlékeztetett is egy halra — talán fűrészes sügérre. Telepumpálhatták oxigénnel a vizet, gondolta Ellie. Az álom kellős közepén egy egér jutott eszébe, egy fiziológiai laboratóriumban látta egyszer, oxigénnel dúsított vízzel teli palackban, ahol láthatóan nagyon jól érezte magát, még úszás-féle mozdulatokat végzett apró mellső lábaival. Hosszú farka tekergőzött mögötte a vízben. Ellie emlékezni próbált, mennyi oxigén kellett a kísérlethez, de ehhez túlságosan meg kellett volna erőltetnie magát. Egyre kevesebbet gondolkozom, állapította meg. Nagyon helyes. Tényleg.
Társai most már határozottan halakra hasonlítottak. Devi uszonyai áttetszőek voltak. Bizonytalan, kicsit ijesztő, de érdekes érzés volt. Ellie remélte, hogy folytatódik, és majd rájön, mi is ez. De mire a választ keresni kezdte volna, már a kérdés is szertefoszlott a fejében. Meleg vizet lélegezni, gondolta. Vajon legközelebb mit fognak kitalálni?
Ellie olyan zavarodottan ébredt, hogy fizikai szédülést érzett. Hol van? Wisconsin, Puerto Rico, Új-Mexikó, Wyoming, Hokkaido? Esetleg a Malakkai-szoros? Lassan ocsúdott. Csak annyit tudni, hogy valahol a Tejút-galaxisban, a Föld 30 000 fényévnyi sugarú körzetében. Ez alighanem tájékozatlansági világcsúcs, gondolta. Kínzó fejfájása ellenére felnevetett. A mellette alvó Devi mocorogni kezdett. Mivel a partszegély enyhén emelkedett — előző délután vagy egy kilométernyire felderítő utat tettek, de semmi nyomát nem látták, hogy a vidék lakott lenne —, még nem érték őket közvetlenül a napsugarak. Ellie feje kis homokkupacon nyugodott. Az ébredező Devi az összegöngyölt ejtőernyős kezeslábast gyűrte a feje alá.
— Nem gondolod, hogy az olyan kultúra, amelynek puha párnák kellenek, roppant elpuhult? — kérdezte Ellie. — A nagy pénz azokhoz megy, akik kemény faigába hajtják álomra a fejüket.
Devi nevetve kívánt neki jó reggelt.
Távolabbról a parton kiáltozást hallottak. A három férfi integetett, aztán lehajoltak, a két nő odasietett hozzájuk.
A fövenyen egy ajtó állt. Faajtó, keretben, rajta rézgomb. Vagy legalábbis réznek látszott. Vasalását feketére festették, két ajtófélfa, szemöldökfa és küszöb keretezte. Semmi rendkívüli nem volt rajta. Földi szemmel.
— Kerülje csak meg, menjen mögéje — unszolta Ellie-t Xi.
Hátulról az ajtó egyáltalán nem volt ott. Ellie jól látta Edát, Vaygay-t, Xít, Devi kicsit távolabb állt, négyük és Ellie között csak a homok volt, semmi egyéb. Oldalt lépett, a sarka nedves lett a nyaldosó kis hullámoktól, de hajszálvékony függőleges vonalat látott csupán. Nem merte megérinteni. Megint mögéje került az ajtónak, meggyőződött róla, hogy semmiféle árnyékot vagy fényvisszaverődést nem lát, aztán átlépett.
— Bravó — nevetett fel Eda. Ellie megfordult, és ott találta a csukott ajtót maga előtt.
— Mit láttak? — kérdezte.
— Egy csinos hölgyet, amint átsétál egy két centi vastag zárt ajtón.
Úgy látszott, hogy Vaygay cigaretta nélkül is egészen jól elvan. — Megpróbálták az ajtót kinyitni? — érdeklődött Ellie.
— Még nem — felelte Xi.
Ellie megint visszalépett, csodálattal szemlélte a jelenséget.
— Olyan, mint… hogy is hívják azt a szürrealista franciát? — tűnődött hangosan Vaygay.
— René Magritte — felelte Ellie. — És belga volt.
— Feltételezem, abban mindannyian egyetértünk — szólalt meg Devi —, hogy ez itt nem a Föld. — Széles mozdulattal mutatott körbe az óceánon, a parton meg az égen.
— Hacsak nem a Perzsa-öbölben vagyunk, háromezer évvel ezelőtt, és nem dzsinnek rakoncátlankodnak körülöttünk — kacagott Ellie.
— Nem döbbenetes, milyen alapos munkát végeztek?
— De mennyire — felelte Ellie. — El kell ismerni, értik a dolgukat. De mire való ez az egész? Mi lehet az, ami megérte, hogy a legapróbb részletekre is ügyeljenek?
— Talán egyszerűen csak szeretnek alapos munkát végezni. — Vagy egyszerűen csak el akarnak képeszteni.
— Képtelen vagyok felfogni — folytatta Devi —, honnan ismerik ilyen jól az ajtóinkat. Gondolják csak el, hányféle ajtó létezik. Ők vajon honnan tudhatják?
— Talán a tévé — vélte Ellie. — Már az 1974-es adásainkat is foghatták a Vegán. Az már világos, hogy az ő módszereikkel szinte időbe sem kerül ide továbbítani a számukra érdekes klipeket. Márpedig 1936 és 1974 között éppen elég ajtó volt látható az adásokban. Na jó — folytatta átmenet nélkül az előző témát —, mit gondolnak, mi lenne, ha kinyitnánk az ajtót és besétálnánk rajta?
— Ha azért vagyunk itt, hogy próbára tegyenek bennünket — mondta Xi —, akkor az ajtón túl minden bizonnyal a Próbatétel vár ránk, valószínűleg külön-külön sorban mindannyiunkra.
Xi láthatóan készen állt a próbára. Bárcsak ő is készen állna, gondolta Ellie bizonytalanul.
A legközelebbi pálmák árnyéka most már a fövenyre vetült. Szótlanul bámultak egymásra. Úgy látszott, a többi négy mind alig várja, hogy kinyissa az ajtót és belépjen rajta. Egyedül ő érez… vonakodásfélét. Megkérdezte Edát, indul-e elsőnek. Végül is miért ne küldjük a legjobbat közülünk előre, gondolta.
Eda levette a sapkáját, elegáns kis mozdulattal bókolt feléjük, és az ajtóhoz lépett. Ellie odaugrott hozzá, és jobbról-balról arcon csókolta. A többiek is átölelték, megszorongatták. Eda az ajtóhoz fordult, kinyitotta, átlépte a küszöböt és köddé vált. Először az előrelendülő lába, legvégül a kissé hátralendült keze. A nyitott ajtón át csak a hullámok nyaldosta partszegély látszott. Az ajtó becsukódott. Ellie az ajtó mögé rohant. de Edának nyoma sem volt.
Xi volt a következő. Ellie most rádöbbent, milyen ostobák is, hogy egy akármilyen névtelen invitálásnak ész nélkül, rögtön engedelmeskednek. Igazán tudathatták volna velünk, mi ez az egész, mire jó, gondolta. Az Üzenetben például, vagy valamilyen formában az után, hogy beindították a Gépet. Közölhették volna, hogy egy földi tengerpartot szimuláló helyen fogunk kikötni. Meg hogy számítsunk az ajtóra. Igaz, lehet, hogy a földönkívüliek nem igazán tudnak angolul, hiszen csak a televízióból tanulhatták. Orosz, mandarin, tamil és hauza nyelvismereteik feltehetően még hiányosabbak. De hát ők találták ki az Üzenet prímszámos nyelvét, nem? Akkor meg miért nem használják? Meg akarják őrizni a meglepetés erejét?
Vaygay látta, hogy Ellie merően bámulja az ajtót, és megkérdezte, akar-e a következő lenni.
— Kösz, Vaygay. Elgondolkoztam. Tudom, teljesen hülyén hangzik, de hirtelen az jutott eszembe: ugyan miért kell nekünk úgy táncolni, ahogy ők fütyülnek? És ha nem tesszük meg, amit akarnak tőlünk?
— Ellie, maga annyira amerikai. Én bezzeg otthon érzem magam. Rég megszoktam, hogy tegyem, amit parancsolnak — főleg, ha semmi más lehetőségem nincs. — Vigyorgott, és sarkon fordult.
— Akármilyen vacakot azért ne fogadjon el a nagyhercegtől — szólt utána Ellie.
Magasan fölöttük sirály vijjogott. Vaygay nem csukta be maga mögött az ajtót. Túl rajta megint csak a puszta partszegély látszott.
— Nincs semmi baj? — kérdezte Devi
— Nem, semmi bajom, Devi. Tényleg. Csak szeretnék egy percre magamra maradni. Mindjárt jövök én is.
— Komolyan, most mint orvos kérdezem. Rosszul érzed magad? — Rémes fejfájással ébredtem, és azt hiszem, roppant furcsákat álmodtam. Nem mostam fogat, nem ittam meg a kávémat. Szívesen elolvasnám a reggeli újságokat is. Ezen kívül kitűnően érzem magam, hidd el.
— Na rendben, ez már jobban hangzik. Ami azt illeti, egy kicsit nekem is fáj a fejem. Akkor vigyázz magadra, Ellie. Jól jegyezz meg mindent, hogy elmesélhesd majd… legközelebb, amikor találkozunk.
— Mindenről beszámolok — ígérte Ellie.
Megcsókolták egymást, és szerencsés utat kívántak egymásnak. Devi átlépett a küszöbön és eltűnt. Ellie-nek utólag úgy rémlett, könnyű cuny-illat lebbent mögötte.
Megmosta a fogát sós tengervízzel. Van egy-két dolog, amire kényes. Megreggelizett kókusztejből. Mivel vékony homokréteg telepedett rájuk, gondosan leporolta a kamerát és kis videokazetta-készletét, amelyre már eddig is annyi csodát rögzített. A felcsapó hullámokban megmosta a pálmaágat, ugyanúgy, mint a Matuzsálem indulása előtt, Cocoa Beache-en, amikor a parton találta.
A reggel már kellemes meleg volt, Ellie úgy döntött, fürdik egyet. Gondosan összehajtva a pálmaágra tette a ruháit, és merészen belement a vízbe. Bárhogyan is legyen, gondolta, nem valószínű, hogy a földönkívüliek megbotránkoznának egy pucér női test látványától, még ha ő eléggé jó karban tartja is magát. Képzeljünk csak el egy mikrobiológust, akit szenvedélybűntényre sarkall egy in flagranti delicto látott osztódó papucsállatka…
A hátára feküdt, az érkező hullámtaréjok lassú ritmusában lebegett föl-le. Megpróbált elképzelni sorban rengeteg… teret, szimulált világot, vagy hogy is nevezze — mindegyik valaki hazai bolygójának az illető számára legszebb zugát jeleníti meg. Sok ezernyi lehet, mindegyiknek van égboltja, időjárása, óceánja, geológiája, és a valóditól megkülönböztethetetlen élet virul rajta. Roppant extravagáns ötletnek tűnt, ugyanakkor azt sugallta, hogy mégis lehet jó vége ennek az egésznek. Bármennyire korlátlanok legyenek is a rendelkezésre álló eszközök, mégsem valószínű, hogy egy ilyen hatalmas, fantasztikus tájat alkossanak pusztán azért, hogy egy világból, amelynek a végzete megpecsételődött, öt egyedet begyűjtsenek.
Másrészt viszont… A feltételezés, hogy a földönkívüliek állatkertet tartanak, már szinte közhely. Mi van, ha ez a hatalmas Állomás, a rengeteg dokkolókapuval és berendezéssel, ez maga is egy állatkert? Gondolatban megjelent előtte egy kígyófejű kikiáltó, amint azt harsogja: — Tessék, tessék! Egzotikus állatok, mind úgy él itt, ahogy szok! — Jönnek a turisták a Galaktika minden tájáról, főleg a szünidőben. Aztán, ha egy próbatétel van soron, az Állomásfőnökség ideiglenesen kiköltözteti az állatkert nyomorult páráit meg a turistákat, felsöprik a fövenyt, hogy ne maradjanak lábnyomok, és az újonnan érkezett primitívek kapnak egy félnapnyi lélegzetet, kipihenhetik magukat, mielőtt kezdődik a kísérletsorozat.
Vagy így szerzik be az utánpótlást. Eszébe jutottak a földi állatkertekbe zárt állatok, hallotta, hogy a fogságban nehezen szaporodnak. Bukfencezett egyet a vízben, egy pillanatra megszakadt a gondolatmenete, határozott mozdulattal lemerült a felszín alá. Erős csapásokkal a part felé indult. Huszonnégy órán belül már másodszor kívánta, bár lenne gyereke.
Közel-távol senki, sehol egy fehér vitorla. A fövenyen néhány sirály bóklászott, biztosan rákokra vadásznak. Kár, hogy nem hozott magával egy kis kenyeret, most etethetné őket. Miután megszáradt, felöltözött, és megint alaposan szemügyre vette az ajtót. Csak állt ott és várt. Ellie változatlanul vonakodott tőle, hogy belépjen. Nem is egyszerűen csak vonakodott. Visszarettent a gondolattól.
Hátrább húzódott, de közben le nem vette a szemét az ajtóról. Leült az egyik pálmafa alá, felhúzta a térdét az álláig, és a tekintete végigpásztázta a hosszú, fehér, fövenyes partvonalat.
Egy idő múlva felállt, nyújtózott. Egyik kezében a kamerával és a pálmaággal odament az ajtóhoz és elfordította a gombot. Az ajtó résnyire kinyílt. A résen át látta a partra felverődő fehér tajtékot. Kicsit jobban belökte, az ajtó nagyot nyikordulva sarkig tárult. A föveny vakító fehéren, közönyösen bámult vissza Ellie-re. Megrázta a fejét, visszament a pálmafához, és megint a töprengő helyzetbe kuporodott.
Mi lehet a többiekkel? Ülnek valamilyen ismeretlen vizsgálóberendezésben, és törik a fejüket, hogy a kérdésekre adható lehetséges válaszok közül melyik a helyes? Vagy esetleg szóban vizsgáztatják őket? És kik lehetnek a vizsgáztatók? Megint erősödött benne a bizonytalanság. Egy másfajta értelmes lény — amely a Földétől eltérő fizikai körülmények között, egy távoli világban fejlődött ki, ahol a véletlenszerű genetikai mutációk egészen másképp következtek be — egy ilyen lény semmire nem hasonlíthat, amit Ellie eddig látott, vagy akár csak elképzelt. Ha ez itt egy kísérleti Állomás, akkor Állomásfőnököknek is kell lenniük, mégpedig tőlünk tökéletesen eltérő, félelmetesen nem-emberi Állomásfőnököknek. Ellie lelke legmélyén rovarok, kígyók, bibircsókos orrú vakondokok képzete kísértett. Azok közé tartozott, akik beleborzongtak — legyünk őszinték, eliszonyodtak —, ha csak kicsit is testi hibás emberi lény került a szemük elé. Nyomorékok, Down-kóros gyerekek, még a Parkinson-kór látható jelei is — hiába diktált az értelme mást — undort, menekülési vágyat keltettek benne. Általában képes volt uralkodni rajta, habár nem biztos benne, hogy soha nem bántott meg senkit. Nemigen szokott töprengeni a dolgon, felkavarta, amint tehette, témát váltott.
Most azonban tartani kezdett tőle, hogy képtelen lesz szemtől szemben állni egy földön kívüli lénnyel — arra meg végképp alkalmatlan lesz, hogy megnyerje az emberi fajnak. Ebből a szempontból nem vizsgálták az Ötöket a Földön. Senkit sem érdekelt, viszolyognak-e egerektől, törpéktől, marslakóktól. Ilyesmi egyszerűen eszébe sem jutott a bizottságoknak, amelyek kiválasztották őket. Ugyan miért nem? Most, itt roppant kézenfekvő szempontnak tűnik.
Hiba volt őt ide küldeni. Ha szemtől szembe kerül valamilyen kígyóbőrbe bújt galaktikus Állomásfőnökkel, esetleg önmagához méltatlanul viselkedik majd — vagy ami még rosszabb, az elképzelhetetlen próbatétel során az ő személyében az emberi faj fog rosszul vizsgázni. Ellenszenvvel, mégis vágyakozva meredt a rejtélyes ajtóra, melynek küszöbét most már víz borította. Kezdődik a dagály.
Valaki állt a parton, pár száz méterre Ellie-től. Először azt hitte, Vaygay, talán viszonylag gyorsan kiszabadult a vizsgáztatóteremből, és most jön, hogy elmondja neki a jó újságokat. De akárki is volt, nem a Gép Projekt
egyenoverallja volt rajta. A mozgása is fiatalosabbnak hatott. Ellie a teleobjektív után nyúlt, de maga sem tudta miért, bizonytalanul megállt a keze. Felállt, beárnyékolta a szemét a vakító nap ellen. Egy pillanatra mintha… Nem, az lehetetlen. Ilyen szemét módszereik nem lehetnek.
Mégsem bírt uralkodni magán. Rohant a partszegély fövenyén, a haja vadul lobogott utána. Igen, pontosan ilyen az utolsó fényképén, duzzad az erőtől, életörömtől. Az arcán egynapos borosta. Ellie zokogva esett a karjába.
— Helló, Presh. — Jobb keze Ellie haját simogatta.
Az ő hangja. Ellie rögtön felismerte. És az ő mosolya, az ő illata. A borosta pontosan ott kezdődik az arcán, ahol szokott. Ellie önuralma teljesen odalett. Érezte, ahogy egy céges-régi, szinte már el is feledett sírbolton széttöredezik a kőkemény szikla-pecsét, és behatolnak az első fénysugarak.
Nagyokat nyelt, igyekezett úrrá lenni magán, de hullámokban tört ki belőle újra és újra a sokáig visszafojtott bánat, fel-felzokogott. A férfi türelmesen várt, szeméből ugyanaz a biztatás sugárzott, mint akkor régen, amikor ott állt a lépcső alján, amelynek a pici lány számára óriás fokain Ellie először életében leóvakodott. Semmire sem vágyott úgy, mint hogy viszontlássa, de elnyomta magában a vágyat, hiszen tudta, teljességgel lehetetlen, hogy teljesüljön. Most siratta a nélküle eltelt, közéjük állt sok-sok évet.
Kislánykorában, és még akkor is, amikor már fiatal nő volt, gyakran álmodta, hogy elébe toppan, és azt mondja, hogy a halála csupán tévedés. Imádnivaló volt, a karjába kapta Ellie-t. De az álmokért Ellie drágán fizetett, mindig újra olyan világra kellett ocsúdnia, amelyben ő már nem létezett. Ellie mégis dédelgette ezeket az álmokat, megérték, hogy másnap ébredéskor megint keserűen kelljen rádöbbennie a veszteségre, megint át kelljen élnie a fájdalmat. Hiszen csupán ezek a fantom-percek maradtak neki belőle.
Most pedig itt van — nem álom, nem kísértet, olyan hús-vér, akár ő maga. Vagy legalábbis hajszál híján. Üzent érte a csillagokból, és Ellie eljött hozzá.
Babusgatta Ellie-t, erősen ölelte magához. Ellie tudta, hogy az egész csak trükk, rekonstrukció, utánzat, de kitűnően sikerült. Eltolta magától kartávolságra, nézte, nézte. Tökéletes volt. Olyan volt, mintha az édesapja, aki annyi évvel ezelőtt meghalt, felment volna a Mennybe, de végül — felettébb szokatlan úton-módon — Ellie-nek mégis sikerült volna találkoznia vele. Megint pityeregni kezdett, és újra átölelte.
Még beletelt egy jó percbe, mire képes volt összeszedni magát. Ha mondjuk, Ken állt volna itt vele, Ellie-nek legalábbis megfordult volna a fejében a gondolat, hogy egy másik dodekaéderrel — például a kijavított szovjet Géppel — utánuk mások is elindultak a Földről a Galaxis közepe felé. De az édesapját illetően fel sem merülhet ilyesmi. Az ő földi maradványai egy tóparti temetőben porladnak.
Ellie a szemét törölgette, sírt és nevetett egyszerre.
— Szóval, minek köszönhetem a jelenséget — robotika vagy hipnózis?
— Hogy mesterséges alkotás vagyok-e vagy álom? Ezt akármiről megkérdezhetnéd.
— Máig sem múlik el egyetlen hét sem, hogy ne jutna eszembe, mindent — mindent az égvilágon — odaadnék érte, hogy akár csak pár percet is az édesapámmal lehessek újra.
— Na látod, és most itt vagyok — mondta vidáman, felemelte a kezét és elfordította, hogy Ellie láthassa, a másik fele is megvan. De milyen fiatal, sokkal fiatalabb Ellie-nél. Mindössze harminchat éves volt, amikor meghalt.
Talán így akarják csillapítani a félelmét. Ha igen, hát… tényleg mindenre gondolnak. Összesimulva visszasétáltak Ellie holmijához. Teljesen valóságos érzés átfogni a derekát, gondolta Ellie. Ha vezetékek, integrált áramkörök vannak a bőre alatt, hát jól leplezik.
— Hát hogy vagyunk mindig? — kérdezte Ellie. Nagyon ostobán hangzott. — Úgy értem…
— Tudom. Az Üzenet érkezésétől sok évnek kellett eltelnie, amíg megérkeztél.
— A munkatempónkra gondolsz, vagy a precizitásunkra? — Egyikre sem.
— Úgy érted, még nem fejeződött be a Próbatétel? Nem kapott választ.
— Kérlek, magyarázd meg világosabban — mondta Ellie kicsit értetlenül. — Éveket bajlódtunk az Üzenet megfejtésével, aztán a Gép megépítésével. Nem mondanád el, miről is van szó tulajdonképpen?
— Te aztán rámenős lettél — egészen úgy mondta, mintha valóban az édesapja lenne, és most összevetné a róla őrzött emlékeit ezzel a még mindig nem teljesen kialakult Ellie-vel.
Beleborzolt Ellie hajába. Mindig ezt tette, jutott eszébe Ellie-nek a gyerekkora. De honnan tudhatnak itt,
30 000 fényévnyire a Földtől, arról, ami réges-régen, az oly távoli Wisconsinban történt? Egyszerre rájött.
— Az álmaink — mondta. — Az éjjel, amikor álmodtunk, benne voltatok a fejünkben, igaz? Mindent kiszedtetek belőle, amit mi tudunk. — Csak lemásoltuk. Gondolom, minden, ami a fejedben volt, most is ott van benne. Tarts gyorsan leltárt. Ha hiányzik valami, mondd meg. — A televíziós adásaitokból rengeteg minden nem derült ki. Az, hogy hol tartotok a technikai fejlődésben, az persze igen. Meg még egy csomó más is. De a fajotok körül még annyi minden van. ami közvetve nem derül ki számunkra. Látom, úgy érzed, megsértettük a magánszférádat…
— Ne viccelj.
… dehát nagyon sürget az idő.
— Úgy érted, túl is vagyunk a Próbatételen? Az álmainkból választ kaptatok minden kérdésetekre? No és? Megfeleltünk vagy megbuktunk a vizsgán?
— A dolog nem így működik — felelte. — Nem úgy, mint egy hatodikos osztályvizsga.
Az édesapja halálakor Ellie hatodikos volt.
— Nem holmi törvényen kívüli civilizációkra vadászó csillagközi seriffek vagyunk. Inkább amolyan Galaktikus Népességnyilvántartó Hivatal. Információkat gyűjtünk. Tudom, szerinted tőletek nincs mit tanulni, hiszen technikai szempontból nagyon elmaradottak vagytok. De egy civilizációnak vannak más érdemei is a technikán kívül. — Éspedig?
— Hát, például a zene. Vagy a szívjóság. Ezt a szót különösen szeretem. Vagy az álmok. Az emberek nagyon szépeket tudnak álmodni, bár a televízióból ez nem derül ki. Sok civilizáció kereskedik álmokkal szerte a Galaktikában.
— Csillagközi kulturális cserével foglalkoztok? Ezért van ez az egész? Nem tartotok tőle, hogy egy támadó, vérszomjas civilizáció eljut az űrhajózásig?
— Mondtam, nagyra értékeljük a szívjóságot.
— Ha a nácik megkaparintották volna a világot, a mienket, és aztán csillagközi űrjárműveket fejlesztettek volna ki, nem avatkoztatok volna be?
— Meglepődnél, milyen ritkán fordul elő ilyesmi. Az agresszív civilizációk hosszú távon szinte mindig elpusztítják önmagukat. Ilyen a természetük. Semmit sem tehetnek ellene. A mi feladatunk csupán annyi, hogy hagyjuk, hadd csinálják. És biztosítjuk, hogy más se zavarhassa őket. Saját maguknak kell beteljesíteniük a végzetüket.
— Akkor bennünket miért nem hagytatok? Ne érts félre, nem szemrehányásképpen mondtam. Csak kíváncsi vagyok, milyen elvek szerint dolgozik a Galaktikus Népességnyilvántartó Hivatal. Az első adásunk, amit fogtatok, az a Hitler-közvetítés volt. Miért vettétek fel velünk mégis a kapcsolatot?
— A képek valóban ijesztőek voltak. Kiderült belőlük számunkra, hogy nagy bajban vagytok. Hanem a muzsika mást közölt. Beethoven zenéjéből megtudtuk, hogy van remény. Az ilyen határesetekben nagy tapasztalatunk van. Gondoltuk, jól jönne nektek egy kis segítség. Tényleg csak keveset segíthetünk. Biztosan érted. Az okság bizonyos határokat szab a segítségnek.
Leguggolt a vízhez, belepancsolt, aztán a nadrágjába törülte a kezét.
Az éjjel körülnéztünk a bensőtökben. Mind az ötötökében. Roppant sok mindent láttunk: érzelmeket, emlékeket, ösztönöket, tanult viselkedésformákat, megértést, őrületet, álmokat, szeretetet. A szeretet az nagyon fontos. Roppant érdekes keverék vagytok.
— És mindez egyetlen éjszaka eredménye? — Ellie hangja kicsit kötekedő volt.
— Sietnünk kellett. Nagyon szoros a határidő. — Miért, hátra van még…
— Nem, nincs, de ha nem tudunk konzisztens kauzalitást biztosítani, önmagától alakul. Az pedig rendszerint rosszabb.
Ellie-nek halvány fogalma sem volt, miről beszélhet.
— Konzisztens kauzalitást biztosítani? Az édesapám soha nem mondott ilyesmiket.
— Dehogynem, biztosan mondott. Már nem emlékszel, hogyan beszélt veled? Művelt, olvasott ember volt, és egészen kisbaba korodtól úgy beszélt — úgy beszéltem — veled, mint egyenrangúval. Tényleg nem emlékszel?
Emlékezett. Világosan emlékezett. Édesanyja jutott eszébe, az otthonban.
— Milyen szép függő — a hangja pontosan olyan volt, olyan szeretetteljes, mégsem bizalmaskodó, ahogyan Ellie gyakran elképzelte, hogy az édesapja beszélne vele, ha megérte volna az ő felnőttkorát. — Kitől kaptad?
— Ja, ez — Ellie megtapintotta az érmet. — Valakitől, akit tulajdonképpen nem is igazán ismerek. De hát… ezt te most már pontosan tudod.
A válasz kis zavart vigyor volt.
— Szeretném tudni, mit gondolsz rólunk — Ellie hangja most határozott lett. — Hogy mit gondolsz rólunk valójában.
Habozás nélkül jött a felelet. — Rendben van. Szerintem meglepően jól csináltátok a dolgotokat. Szinte sejtelmetek sincs a társadalomszervezésről, elképesztően elmaradottak a gazdasági rendszereitek, a történelmi előrejelzés technikájáról még csak nem is hallottatok, és rettenetesen keveset tudtok önmagatokról. Ha figyelembe vesszük, milyen gyorsan változik a világotok, meglepő, hogy nem robbantottátok fel magatokat eddigre. Ezért nem írtunk le még benneteket. Bizonyos mértékig alkalmazkodóképesek vagytok — legalábbis rövid távon.
— Szóval ez a képetek rólunk?
— Ez az egyik lehetséges képünk. Azt látjuk, hogy azok a civilizációk, amelyeknek csak rövid távra van perspektívájuk, egy idő után eltűnnek. Ők is maguk teljesítik be a végzetüket.
Ellie szerette volna megkérdezni, hogy valójában mit érez az emberek iránt. Kíváncsiságot? Rokonszenvet? Vagy érzésről szó sincs, egyszerűen csak végzi a munkáját? A szíve — vagy a mi szívünknek megfelelő belső szerve — legeslegmélyén úgy gondol ránk vajon, mint mi… a hangyákra? De képtelen volt a kérdést feltenni. Túlságosan félt a választól.
A hanghordozásában, beszéde apró jellegzetességeiben igyekezett legalább valami halvány utalást találni arra, ki is lehet az, aki az édesapjának álcázza magát. Ő, Ellie hatalmas mennyiségű közvetlen tapasztalatot szerzett az emberi lényekkel; az Állomásfőnököknek erre mindössze kevesebb, mint egy nap állt rendelkezésükre. Szeretetre méltó, felvilágosításokkal készségesen szolgáló álarcuk mögött nem lehetne-e megpillantani valamit a valódi énükből? De nem lehetett. Abból, amit mondott, természetesen kiderül, hogy nem az ő édesapja, és ezt leplezni sem próbálja. De minden más tekintetben nagyon hasonlított Theodore F. Arroway-hez, aki élt 1924 és 1960 között, kereskedő volt, szerető férj és apa. Ellie-nek vaskézzel kellett uralkodnia magán, hogy ne borítsa el túláradó érzelmekkel ezt a… másolatot. Énjének egy része rettenetesen szerette volna megkérdezni, mi is történt vele azóta, hogy felment a Mennyországba? Hogyan látja most az Üdvözítő eljövetelét és az üdvözülést? Készül valami különleges az ezredfordulóra? Vannak emberi kultúrák, amelyek azt tanítják, hogy az üdvözültek hegycsúcsokon és fellegek között élik tovább túlvilági életüket, esetleg barlangokban vagy oázisokban, de emlékezete szerint arról még soha nem hallott, hogy ha az ember életében nagyon-nagyon jó volt, akkor a halála után tengerparti fövenyre kerül.
— Van még idő rá, hogy feltegyek pár kérdést, mielőtt… akármit is kell aztán csinálnunk?
— Persze. Egyre vagy kettőre még biztos jut időnk. — Mondj valamit a szállítórendszeretekről.
— Jobb ötletem van — vágta rá. — Megmutatom. Most rögtön.
Az égbolt kilyukadt, amőbaszerű fekete folt terjedt szét, eltakarta a napot és egyre többet az ég kékjéből.
— Ez aztán a trükk — Ellie-nek tátva maradt a szája.
Lába alatt változatlanul ott volt a homokos partszegély. Belemélyeszthette a lábujjait a fövenybe. A feje felett pedig… a Kozmosz. Úgy tűnt, magasan a Tejút-galaxis felett vannak, látni lent a rendszer spirálszerkezetét, elképzelhetetlen sebességgel zuhannak feléje. Kísérője tárgyilagos hangvétellel, az Ellie-nek jól ismert tudományos nyelvezettel fűzött magyarázatot a pörgő látványhoz. Megmutatta az Orion spirálkarját, ebben a korszakban ott helyezkedett el a Nap. Beljebb, mitológiai jelentőségük csökkenő sorrendjében ott volt a Sagittarius Kar, a Norma/Scutum Kar, és a Három Kiloparsec Kar.
Egyenesek bonyolult hálózata jelent meg, a közlekedőrendszer képe, amelyen Ellie-éket is szállították. Olyan volt, mint a kivilágított térkép a párizsi Metróban. Igaza volt Edának. Az állomások mindegyikét egy-egy csillagrendszerbe helyezték, amelyben kis tömegű kettős fekete lyuk volt. Ellie tudta, hogy a fekete lyukak nem származhattak a masszív csillagrendszerek szokásos fejlődését kísérő csillagösszeomlásokból, mert ahhoz túl kicsik. Lehet, hogy primordiálisak, az Ősrobbanás maradványai, egy elképzelhetetlenül óriási csillaghajó fogta be és vontatta el őket a célállomásra. De az is lehet, hogy valahogyan összekaparták őket. Meg akarta kérdezni, de a lélegzetelállító sebességű utazás egyre tartott még.
Körülbelül a Galaxis közepén izzó hidrogénkorong forgott, és benne molekuláris felhők gyűrűje tartott kifelé, a Tejút peremére.
Kísérője megmutatta neki a rendezett mozgásokat a hatalmas Sagittarius B2 molekulárisfelhő-rendszerben, amely évtizedeken át volt rádiócsillagász kollégái egyik kedvelt vadászterülete, komplex szerves molekulákra vadásztak benne. A középponthoz közelebb megláttak egy másik óriási molekuláris felhőt, aztán a Sagittarius A Westet, azt az intenzív rádióhullám-forrást, amelynek megfigyelésével maga Ellie is foglalkozott az Árguson.
Közvetlen szomszédságában pedig, a Galaxis kellős közepén, Ellie két hatalmas fekete lyukat látott meg, szenvedélyes gravitációs ölelésbe zárva. Tömegük egyenként ötmillió Napét tette ki. Naprendszer-méretű gázfolyamok ömlöttek belőlük. A galaxis kellős közepén két fantasztikus nagyságú — Ellie egy pillanatra fennakadt azon, milyen szegényesek a földi nyelvek —, két szupertömegű fekete lyuk kering egymás körül. Egyről tudtunk, vagy legalábbis feltételeztük a létezését. De kettő? Nem kellett volna ennek a színképvonalakban Doppler-áthelyeződésként mutatkoznia? Ellie képzeletében az egyik lyuk alatt a $EJÁRAT, a másik alatt a KIJÁRAT felirat jelent meg. Most a bejárat működött éppen, a kijárat éppen csak ott volt.
És itt volt az Állomás, a Nagy Központi Átszállóhely — biztonságos távolságban a Galaxis közepén levő fekete lyukaktól. Az égen közeli, fiatal csillagok milliói szikráztak, de a csillagokat, a gázokat, a port befalta a bejárati fekete lyuk.
— Valahová vezet, ugye? — kérdezte Ellie. — Természetesen.
— Meg tudod mondani, hová?
— Hát persze. Az egész a Cygnus A-ban bukkan elő.
A Cygnus A végre olyasvalami volt, amiről Ellie is tudott. A Cassiopeiában levő szupernova-maradványt kivéve, a Földről látható égbolton a Cygnus A volt a legerősebb rádiósugárzási forrás. Ellie kiszámította, hogy a Cygnus A egyetlen másodperc alatt több energiát produkál, mint a Nap 40 000 év alatt. A rádióforrás 600 millió fényévnyire volt, messze túl a Tejúton, a távoli galaxisok birodalmában. Mint ahogy sok más extragalaktikus rádióforrás esetében is, két, csaknem fénysebességgel távolodó, hatalmas gázáram a ritka csillagközi gázokkal Rankine-Hugoniot-lökésvonalak bonyolult szövevényébe fonódott — s a folyamat közben olyan erős rádiósugárzás keletkezett, amely nagy erővel sugározta be az egész univerzumot. Az 500 000 fényévnyi átmérőjű szerkezetben levő összes anyag az űrnek egy parányi, jelentéktelen pontjából eredt, pontosan félúton a gázáramok között.
— Ti csináljátok a Cygnus A-t?
Ellie-ben elmosódottan felmerült egy emlék kislánykorából, egy michigani nyáréjszaka. Amikor attól félt, felzuhan a csillagos égboltba.
— Hát, nem csak mi. Ez amolyan… együttműködés, sok galaxis vesz részt benne. Főleg ez a munkánk… a dolgok műszaki szerkesztése. Csak… páran foglalkozunk a fejlődő civilizációkkal.
Amikor beszéd közben kis szüneteket tartott, Ellie mindannyiszor bizsergésfélét érzett a bal homloklebenye táján.
— Galaxisközi együttműködés, közös projekt? — kérdezte. — Egy csomó galaxis, és mindnek megvan a maga Központi Hivatala? És minden galaxisban sok száz milliárdnyi csillag. A Hivatalok meg együttműködnek. Hogy csillagok millióit ömlesszék a Centaurusba… bocs, a Cygnus A-ba? Akkor… elnézést, teljesen elképesztettek ezek a nagyságrendek. És miért teszitek mindezt? Mi a célotok?
— Az univerzum nem holmi vadon. Már sok milliárd éve sem volt az — mondta a kísérője. — Inkább úgy képzeld el, mint egy… megművelt tájat.
Megint a bizsergés.
— De miért van így? Mit kell megművelni?
— Az alapvető problémát könnyű meghatározni. Ne riadj meg a nagyságrendektől. Végül is csillagász vagy, nem? A probléma az, hogy az univerzum tágul, és nincs benne elég anyag ahhoz, hogy a tágulást meg lehessen állítani. Egy idő után már nem fognak új galaxisok, új csillagok, új létformák keletkezni — csak a régiek, a már meglévők lesznek. Minden elhasználttá válik. Nagyon unalmas lesz. Ezért aztán a Cygnus A-ban új módszerekkel kísérletezünk, valami újat akarunk létrehozni. Úgy is lehet mondani, hogy településfelújítással próbálkozunk. De nem ez az egyetlen kísérletsorozatunk. Később majd le akarjuk zárni az univerzum egy részét, meg akarjuk gátolni, hogy a Bonok kiáramlása következtében az univerzum egyre inkább kiüresedjen. Ehhez persze növelni kell ott az anyag sűrűségét. Jó kis munka.
Mintha csak egy wisconsini vegyeskereskedésről beszélne.
Ha a Cygnus A 600 millió fényévnyire van, akkor a Földről — ami azt illeti, bárhonnan a Tejútrendszerből — most úgy látható, amilyen 600 millió évvel ezelőtt volt. 600 millió évvel ezelőtt azonban, Ellie jól tudta, a Földön nemigen létezett semmilyen élet, még az óceánokban sem. Borzasztó vének lehetnek ezek.
Hatszázmillió évvel ezelőtt, egy ilyen tengerparti fövenyen, mint ez… persze rákok, sirályok, pálmafák nélkül. Ellie megpróbálta elképzelni, amint egy mikroszkopikus nagyságú növény kimosódik a partra, és közvetlenül a vízvonal fölött megpróbál kétségbeesetten megkapaszkodni, miközben ezek a lények éppen galaktikateremtéssel kísérleteznek, meg azzal, hogy a kozmoszt átalakítsák.
— Ti hatszázmillió éve ömlesztitek az anyagot a Cygnus A-ba?
— Hát, amit ti a rádiócsillagászatotokkal felfedeztetek, az csak kezdeti próbálkozásaink egyike volt. Ma már sokkal előbbre vagyunk.
És a megfelelő időben, újabb néhány száz év múlva, gondolta Ellie, a rádiócsillagászok a Földön — ha még lesznek egyáltalán — alapvető változásokat fedeznek fel majd az univerzum átalakulásában a Cygnus A-ban. Igyekezett felkészülni a további döbbenetes dolgokra, amelyeket meg fog tudni, és megfogadta, nem hagyja, hogy megfélemlítsék. Olyan lények hierarchiájáról volt itt szó, akiknek a színvonalát Ellie álmában sem tudta volna elképzelni. Mégis, a Földnek helye, jelentősége volt ebben a hierarchiában; csak úgy semmiért nem fordítottak volna rájuk ennyi fáradságot.
A feketeség sebesen összezsugorodott, eltűnt; megint kék volt az ég, ragyogott a nap. Körülöttük a már ismerős kép: enyhe hullámverés, homok, pálmák, az ajtó, a mikrokamera, a pálmaág, és az… édesapja.
— Azok a mozgó csillagközi felhők meg gyűrűk a Galaxis közepének a közelében — nem a környezetükben végbemenő periodikus robbanások következtében jöttek létre? Nem veszélyes az Állomást ide telepíteni?
— A robbanások nem periodikusak, csak esetenként fordulnak elő, ritkán. Ez nem olyan, mint amit mi csinálunk a Cygnus A-ban.
Kezelhető. Tudjuk, mikor várható, kitérünk előle. Ha valóban veszélyessé válik, egy időre áttelepítjük az Állomást máshová. Tudod, ez afféle rutinmunka.
— Na persze. Rutinmunka. Mindent ti építettetek ki? A járatokat, úgy értem. Más galaktikák… mérnökeivel együtt?
— Dehogy, semmit sem mi építettünk.
— Végképp nem értem. Kérlek, magyarázd meg.
— Úgy tűnik, mindig ugyanaz a történet. A mi esetünkben az a helyzet, hogy mi nagyon régen, a Tejútrendszer különböző pontjairól indultunk. Az elsők közülünk kifejlesztették a csillagközi űrhajózást, és véletlenül rábukkantak az egyik tranzitállomásra. Persze, nem tudtuk, mi az. Amíg néhányunk nem szánta el magát rá, hogy lemerül benne, abban sem voltunk biztosak, hogy mesterséges alkotás.
— Kik azok a “mi”? Az ősöket érted, a… fajotok, a fajtátok őseit? — Nem, dehogy. Sokféle fajtából tevődünk össze, sokféle világból. Aztán találtunk egy csomó járatot — különböző korúakat, különféle módokon voltak díszítve, és mind elhagyott volt. A legtöbbjük még kitűnően működött. Csupán kicsit javítgatnunk, fejlesztenünk kellett.
— És sehol semmi más mesterséges létesítmény? Halott városok? Sehol egy feljegyzés, rögzített emlék arról, hogy mi történt? Senki a metróépítők közül?
Ellie kísérője a fejét rázta.
— Sehol egy bolygó, amelyen ipari civilizáció nyomai maradtak volna?
A kísérő megint csak a fejét ingatta.
— Volt egy az egész Galaxisra kiterjedő civilizáció, amely nyom nélkül tűnt el — kivéve az állomásokat?
— Többé-kevésbé így van. És ugyanez a helyzet a többi galaktikákban. Évmilliárdokkal ezelőtt mind eltűnt valahová. A leghalványabb fogalmunk sincs, hová.
— Dehát hová tűnhettek egyáltalán?
A kísérő harmadszor is ingatni kezdte a fejét, most már nagyon lassú mozdulattal.
— Akkor nem ti vagytok…
— Nem, mi csak gondozzuk, ami maradt utánuk — volt a felelet. Ki tudja, egy nap talán visszajönnek.
— Oké, még egyetlen kérdésem van — mondta Ellie kunyeráló hangon, és úgy tartotta fel az ujját, ahogyan kétéves korában. Csak egyetlenegyet még!
— Rendben — a válasz most is türelmesen hangzott. — De már csak néhány percünk maradt.
Ellie odapislantott az ajtóra, egy csaknem átlátszó rákocska araszolt éppen mellette. Ellie kicsit megborzongott.
— Szeretnék valamit megtudni a mítoszaitokról, a hitetekről. Van valami, amit tiszteltek? Vagy azok, akikből a felfoghatatlanok kikerülnek, képtelenek ilyesmit érezni?
— A felfoghatatlanok belőletek is kerülnek ki. Jó, tudom, mit kérdezel. Persze, hogy érzünk ilyet. Észrevehetted, hogy vannak dolgok, amelyeket nehéz megmagyaráznom. De megpróbálom egy példával megvilágítani. Nem állítom, hogy tökéletes válasz lesz, de legalább némi fogalmat alkothatsz…
Egy pillanatra elhallgatott, és Ellie most baloldalt a tarkóján érezte a bizsergést. Rádöbbent, hogy a kísérője a neuronjai között kutakodik. Kihagyott volna valamit az éjjel? Örülne neki. Azt jelentené, hogy mégsem olyan tökéletesek.
… ezekről a mi felfoghatatlanjainkról. A píről van szó, a kör kerületének viszonyáról az átmérőjéhez. Természetesen jól ismered, tudod, hogy a pínek soha nem lehet a végére jutni. Az egész világegyetemben nem létezik olyan teremtmény, legyen bármilyen okos, aki a pít az utolsó számjegyig ki tudná számítani — mert nincs ilyen számjegy, csak végtelen sok szám van. A matematikusaitok eljutottak odáig, hogy kiszámítsák…
Ellie megint érezte a bizsergést.
… úgy tűnik, egyikőtök sem tudja… Na mondjuk, tízmilliárd helyértékig. Nem fog meglepni, hogy más matematikusok ennél többre mentek. Hát, tételezzük fel, hogy — mondjuk a tíz a huszadikon helyiértéknél — valami történik. A véletlenszerűen változó számok megszűnnek, és hihetetlenül hosszú időn át csak egyesek és nullák követik egymást.
A lábujjával szórakozottan kört rajzolt a homokba. Ellie várt egy szívdobbanásnyit, aztán megszólalt.
— És végül véget érnek a nullák és egyesek? Visszatér a számok véletlenszerű változása? — Mintha bátorítást olvasott volna ki a szeméből, ezért gyorsan folytatta: — És a nullák meg egyesek száma? Prímszámok összege?
— Igen, tizenegy prímszámé.
— Azt akarod mondani, hogy a píben egy tizenegy dimenziós üzenet van mélyen elrejtve? Valaki az univerzumban a… matematika közvetítésével kommunikál? Dehát… igazán, segíts már! Nagyon nehéz megértenem, amit mondasz. A matematikában nem lehet önkényeskedni. Úgy értem, a pínek mindenütt ugyanannyi az értéke. Hogyan lehet a píben üzenetet elrejteni? Hiszen bele van szőve az univerzum szövetébe.
— Pontosan.
Ellie elkerekedett szemmel bámult rá.
— Ennél még jobb is a helyzet — mondta a kísérő. — Tételezzük fel, hogy a nullák és egyesek csak a tízes alapú számrendszerben jelentkeznek, habár rá fogsz jönni, hogy az összes többiben is történik valami különös. Tételezzük fel azt is, hogy azoknak a lényeknek, akik először felfedezték, tíz ujjuk volt. Látod már, hogy néz ki a dolog? Mintha a pi évmilliárdokon át várta volna, hogy megjöjjenek a tízujjú, gyors komputerekkel számolni képes matematikusok. Az Üzenetet alighanem nekünk szánták.
— De hát ez csak egy metafóra, vagy nem? Valójában nem a píről és a tíz a huszadikon helyiértékről van szó, ugye? Neked például nincs is tíz ujjad.
— Nem igazán van. — A kísérő rámosolygott.
— Akkor, az Isten szerelmére, mi az Üzenet?
Egy pillanatig csend volt. Aztán megmozdult a kísérő keze, és az ajtóra mutatott. Vidám kis társaság tódult ki rajta.
Olyan jókedvűek voltak, mintha csak egy hosszúra nyúló kiránduláson lennének. Eda egy élénk színekbe öltözött, roppant csinos fiatal nő társaságában volt, a haját a jorubaföldi asszonyok által annyira kedvelt, selymesen fénylő kenőccsel simította le; Edán látszott, nagyon boldog, hogy viszontlátja. Ellie megismerte, mert Eda mutatta neki a fényképét: a felesége volt. Sukhavati egy komoly képű, nagy, meleg szemű fiatalember kezét szorongatta, Ellie feltételezte, hogy Devi férje, Surindar Gosh az, aki még medikus korában, nagyon régen meghalt. Xi élénk beszélgetésbe merült egy alacsony, láthatóan parancsoláshoz szokott férfivel, akinek tömött, lecsüngő bajsza volt, és pompás, áttört, gyöngyökkel gazdagon hímzett köntösbe burkolózott. Ellie jól el tudta képzelni, amint személyesen ellenőrzi a Középső Birodalom temetkezési modelljének készítését, és utasításokat ad a higanyt töltőknek.
Vaygay egy tizenkétévesforma kislány vállát fogta át, ölelte magához, a kislány fürtjei ide-oda kunkorodtak, ahogy sétáltak.
— Az unokám, Nina… többé-kevésbé. Az én nagyhercegnőm. Már korábban be kellett volna mutatnom magukat egymásnak. Moszkvában.
Ellie megölelte a kislányt. Nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy Lunacsarszkij nem a sztriptíztáncosnővel jelent meg. Látta, milyen gyengéd Ninához, és úgy érezte, jobban kedveli, mint valaha. Annyi éve ismerik egymást, és Vaygay végig gondosan titkolta szívének ezt a féltve őrzött titkát.
— Nem voltam jó apja az édesanyjának — vallotta be Vaygay. Mostanában alig látom Ninát.
Ellie végignézett a társaságon. Az Állomásfőnökség mind az ötöknek azt hozta el, akit az illető a legmélyebben szeret. Lehet, csupán az volt a céljuk, hogy könnyebben lehessen szót érteni az idegen, ijesztően más fajjal. Ellie mindenesetre örült, hogy egyikük sem a saját pontos másolatával cseveg.
Mi lenne, ha visszatérvén a Földre, ott is meg tudnánk ezt csinálni, töprengett. Ha minden titkolózásunk és képmutatásunk ellenére kénytelenek lennénk azzal megjelenni a nyilvánosság előtt, akit valóban a legjobban szeretünk. Érdekes elképzelni, hogy ez lehetne egy újszerű társadalmi érintkezés kezdete a Földön. Mindent megváltoztatna. Ellie lelki szemei előtt megjelent az egyik nem képviselőinek tömege, amint a másik nem egyetlen képviselője körül tolonganak. Vagy emberfüzérek. Egy nagy “H” vagy “Q” betű. Laza 8-asok. Rögtön kiderülnek a legmélyebb érzések, csak rá kell pillantani a geometriai alakzatra — amolyan társadalomlélektanra alkalmazott általános relativitáselmélet. A rendszer gyakorlati kivitelezése nagy nehézségekbe ütközne, de többé senki sem hazudhatna szerelmet, szeretetet senkinek.
Bár udvariasak voltak, látszott, hogy a Gondnokokat sürgeti az idő. Nem sok maradt beszélgetni. Már látszott a dodekaéder zsilipének bejárata, nagyjából ott volt, ahová először megérkeztek. A szimmetria kedvéért vagy talán valamilyen dimenziókközi megmaradási törvény következtében az ajtó viszont eltűnt. Sorban mindenki mindenkit bemutatott egymásnak. Ellie több szempontból is hülye helyzetnek érezte, hogy angolul magyarázgatja Qin császárnak, kicsoda is az édesapja. De Xi kötelességtudóan tolmácsolt, és a többiek is olyan komolyan szorongatták egymás kezét, mintha, mondjuk, egy külvárosi kiskocsmában futottak volna össze véletlenül. Eda felesége kimondott szépség volt, és Surindar Gosh tekintetében a tárgyilagos szemrevételezésnél több volt. Úgy látszott, Devit nem zavarja; lehet, hogy csak az elismerést növelte benne a tökéletes másolat iránt.
— Miután beléptél az ajtón, hová kerültél? — kérdezte tőle Ellie halkan.
— A Maidenhall Way négy-tizenhatba — felelte Devi. Ellie értetlenül nézett rá.
— London, 1973. Ott éltünk Surindarral.
Fejével a férfi felé intett. — Mielőtt meghalt volna.
Ellie kíváncsi volt, ő vajon hol találta volna magát, ha átlépi a küszöböt ott a fövenyen. Talán Wisconsinban, az ötvenes évek végén. De mivel ő a megrendelésre nem állt elő, utána kellett jönnie, megkeresni. Wisconsinban nemegyszer megtette.
Edának is beszéltek egy transzcendens számban mélyen rejtőző üzenetről, de az ő esetében nem volt szó sem pí-ről, sem e-ről, a természetes logaritmus alapjáról, hanem számoknak egy Ellie által soha nem hallott osztályáról. Tekintve, hogy a transzcendens számok sora végtelen, soha nem fogják megtudni, milyen számokat kellene majd megvizsgálniuk a Földön.
— Rettenetesen szerettem volna maradni, és dolgozni a témán mondta Eda halkan Ellie-nek. — És az volt az érzésem, hogy el is kelne nekik a segítség — valamilyen ötlet a megfejtés módszerére, ami nekik eddig nem jutott eszükbe. De azt hiszem, személyes ügyüknek tekintik a feladatot. Nem akarják megosztani másokkal. És ha reális akarok lenni, fel kell tételeznem, hogy nem is vagyunk hozzá elég okosak, hogy segíthessünk nekik.
Nem fejtették meg a pí-ben rejlő üzenetet? Az Állomásfőnökség, a Gondnokok, új galaxisok tervezői nem tudtak rájönni egy üzenetre. amely ott van a kezük ügyében már vagy egy vagy két galaxisfordulat óta? Ennyire bonyolult lenne az üzenet, vagy esetleg ők nem…
— Ideje hazatérni — apja nagyon kedvesen mondta.
Szívet tépő érzés volt. Ellie nem akart menni. A pálmaágra meredt. Újabb kérdésekkel próbálkozott.
— Hogy érted azt, hogy “hazamenni”? Megint felbukkanunk valahol a naprendszerben? Hogyan kerülünk vissza a Földre?
— Meglátod — felelte. — Érdekes lesz.
Átfogta Ellie derekát, gyengéden vezette a légzsilip nyitott ajtaja felé.
Mintha az esti lefekvéshez indulnának. Agyafúrtnak kell lenni, okosakat kell kérdezni, akkor még egy picit fenn lehet maradni. Be szokott jönni, kicsit legalábbis.
— A Föld most már be van kapcsolva a hálózatba, nem? Mindkét irányban. Ha mi haza tudunk menni, ti is el tudtok ugrani hozzánk egy pillanat alatt. És tudod, ez engem nagyon idegesít. Miért nem vágjátok el a kapcsolatot? Magunkkal vinnénk a végét.
— Sajnálom, Presh — úgy mondta, mintha Ellie már így is szégyentelenül kitolta volna a nyolcórai lefekvés idejét. Az bántja vajon, hogy Ellie nem akar idejében ágyba menni, vagy az, hogy nem dugaszolják el az alagutat? — Egy darabig legalábbis csak befelé haladhat rajta a forgalom — mondta. — De nincs szándékunkban használni.
Ellie-nek tetszett a gondolat, hogy elszigeteltek maradunk a Vegától. Ha a Föld netán megengedhetetlenül viselkedne, jobb, ha a büntetőexpedíció csak ötvenkét év múlva érkezik. A feketelyuk-kapcsolat nyugtalanító. Hiszen egyetlen szempillantás alatt betoppanhatnak, legalábbis Hokkaidóba, de lehet, hogy bárhová a Földön. Ezt a lehetőséget nevezte Hadden mikrointervenciónak. Bármilyen biztosítékot is adjanak, annyi bizonyos, hogy mostantól jobban odafigyelnek ránk. Nem csak néhány millió évente, alkalomszerűen kukkantanak majd ide.
Tovább boncolgatta a rossz érzéseit. Mennyire… teologikusok lettek a dolgok. Itt vannak ezek a távoli égbolton élő lények, fantasztikus tudásra képesek, óriási hatalom van a kezükben, aggasztja őket a sorsunk, és egy csomó mindent várnának el tőlünk. Tagadják ugyan, de világos, hogy tetszésük szerint jutalmazhatják vagy büntethetik a Föld parányi lakóit, élet-halál urai lehetnek. Akkor ez most miben különbözik a régimódi vallástól, tette fel magának a kérdést. Rögtön be is villant a válasz: csupán bizonyíték kérdése. Az ő videofelvételei, a többiek beszámolói kőkeményen tanúsítják, hogy az Állomás létezik, bemutatják, ami ott folyik, a feketelyuk-közlekedő rendszert. Öt egymástól független, egymást kölcsönösen igazoló történet fog rendelkezésre állni, fizikai bizonyítékokkal alátámasztva. Ez most tény, nem pedig mendemonda vagy hókuszpókusz.
Ellie a kísérőhöz fordult, leejtette a pálmaágat. A kísérő lehajolt érte és visszadta neki.
— Igazán nagyon rendesen válaszoltál minden kérdésemre. Nincs valami, amire én válaszolhatnék neked?
— Nem, kösz. Minden kérdésre megadtad a feleletet az éjjel.
— Akkor ez minden? Semmi utasítás? Semmi eligazítás a bennszülötteknek a gyarmaton?
— Nem, Presh, ez nem így működik. Nagykislány lettél. Magadnak kell boldogulnod. — Rosszallóan csóválta a fejét, meghitten rávigyorgott, és Ellie a mellére vetette magát, a szeme megint telefutott könnyel. Hosszú volt a búcsúölelés. Ám Ellie egyszer csak érezte, amint a másik gyengéden kibontakozik a karjaiból. Eljött a lefekvés ideje. Ellie elképzelte, hogy a mutatóujját felemelve könyörög még egy percért. De nem akart neki csalódást okozni.
— Isten veled, Presh — hallotta. — Mondd meg édesanyádnak, hogy ölelem.
— Vigyázz magadra — suttogta Ellie. Még egy pillantást vetett Galaxis közepén húzódó tengerpartra. Emelkedő meleglevegő-kéményben mozdulatlan szárnyú madárpár lebegett, talán viharmadarak. Amikor odaért a légzsilip ajtaja elé, Ellie visszafordult, és kiáltva kérdezte:
— Mi az üzenet? A pí-ben?
— Nem tudjuk — felelte kicsit szomorkásan, és pár lépést tett Ellie felé. — Talán csak egy statisztikai véletlen. Még dolgozunk a megfejtésén.
Könnyű szellő támadt, beleborzolt Ellie hajába.
— Hívj fel, ha megfejtettétek — mondta Ellie.