Mint legyeket a pajkos gyermek, az istenek Minket úgy öldösnek, múlatva az időt.
Ki mindenható, mindenkit féljen az.
Rettenetesen boldogok voltak, hogy visszatérhetnek. Mámoros örömmel kurjongattak, ugráltak az üléseken. Ölelgették, hátba verdesték egymást. Mind az ötöket sírás fojtogatta. Sikerült — és nemcsak sikerült, de vissza is térnek, biztonságosan veszik az alagutakat. A rádióban az elektromos zörejek tömkelegében egyszer csak recsegni kezdett Hokkaido. Mindhárom benzel lassult. Abból, amit hallottak, kiderült, hogy a Projekt embereinek fogalmuk sincs róla, mi történt velük.
Vajon mennyi idő telhetett el? Ellie az órájára nézett. Egy nap biztosan, ami azt jelenti, hogy átléptek a 2000. évbe. Méltó módon. Hát még, ha az otthoniak megtudják, ami történt. Bizakodóan veregette meg a mikrokazetták tucatjait rejtő tartót. Ha előhívják őket, hogy meg fog változni a világ!
A benzelek közötti és körüli vákuum megszűnt, a légnyomás helyreállt. Nyíltak a légzsilip ajtajai. A rádióban a hogylétük felől érdeklődtek.
— Prímán vagyunk! — kiáltotta a mikrofonjába Ellie lelkesen. — Engedjetek ki. Nem fogjátok elhinni, mi történt velünk!
Az öt ember kitódult, túláradó örömmel üdvözölték társaikat, akikkel együtt alkották meg a Gépet. A japán műszakiak köszöntötték őket, a projekt hivatalnokai siettek feléjük.
— Ahogy nézem — mondta Devi halkan Ellie-nek —, itt mindenki ugyanabban a ruhában van, mint tegnap. Nézd csak Peter Valerian szörnyű sárga nyakkendőjét!
— Peter örökké azt hordja — legyintett Ellie. — A feleségétől kapta. — Az óramutatók 15 óra 20 percen álltak. A Gépet tegnap délután három óra kőről indították be. Szóval nem sokkal több volt huszonnégy óránál…
— Milyen nap van ma? — kérdezte. Értetlenül néztek rá. Valami nem stimmel.
— Az Isten szerelmére, Peter, milyen nap van ma?
— Hogy érti? — kérdezte vissza Valerian. — Péntek. 1999. december 31. Szilveszter. Erre gondolt? Ellie, rosszul van?
A legelején kell kezdenie, mondta Vaygay Arhangelszkijnek, de ki sem nyitja a száját, amíg egy cigarettát nem kapott. A Projekt-vezetők és a Gép Konzorcium képviselői tülekedtek körülöttük. Ellie látta, amint der Heer utat tör magának közöttük.
— Innen tőletek nézve mi történt? — kérdezte Ellie, amikor Ken hallótávolságba jutott.
— Semmi. A vákuumrendszer működni kezdett, a benzelek felpörögtek, létrehozták az elektromos töltést, elérték az előírt sebességet, aztán ugyanez lejátszódott fordítva.
— Ezt hogy érted?
— A benzelek lelassultak, a töltés megszűnt, a vákuum is, a nyomás helyreállt, a benzelek megálltak, és kijöttetek. Az egész talán ha húsz percig tartott, és miközben a benzelek forogtak, nem volt veletek rádiókapcsolatunk. Tapasztaltatok valamit egyáltalán?
Ellie felnevetett. — Ken, öregfiú — mondta —, lesz mit meséljek neked.
A projekt személyzete számára estélyt rendeztek, hogy megünnepeljék a Gép-indítást, meg a nem mindennapi Szilvesztert és Újévet. Ellie és útitársai nem vettek részt az estélyen. A televíziók csupa ünnepi rendezvényt, parádét, kiállítások megnyitását, visszatekintést, előrejelzést, államfők optimista beszédeit sugározták. Ellie elkapta a most is üdvözült mosollyal az arcán nyilatkozó Utsumi apát néhány mondatát. De Ellie-nek nem volt ideje ilyesmire. Az Ötök élményeinek töredékeiből a projekt igazgatósága gyorsan levonta azt a következtetést, hogy Ellie-nek és társainak volt idejük rájönni, hogy a dolog valahol félresikerült. Mire észbekaptak, már el is különítették őket a tömegtől, kormányhivatalnokok és a konzorcium emberei minél előbb hallani akarták, mit tapasztaltak. Úgy találták, jobb, ha mind az ötűkkel külön-külön beszélgetnek.
Der Heer és Valerian egy kis tárgyalóteremben ültek le Ellie-vel. Mások is voltak még ott a projekt emberei közül, köztük Vaygay egy korábbi tanítványa, Anatolij Goldmann. Ellie megtudta, hogy a Vaygay-jal folytatott beszélgetésen az oroszul tudó Bobby Bui képviselte az amerikaiakat.
Udvariasan hallgatták Ellie-t, Valerian időnként bátorítóan közbekérdezett. De nehezen tudták követni. Minél tovább beszélt, annál nyugtalanabbaknak látszottak. Ellie lelkesedése egyáltalán nem ragadt át rájuk. Még azt is nehezen tudták elfogadni, hogy a dodekaéder húsz percig távol lett volna, nem hogy egy napig. Hiszen a benzelek külső oldalán elhelyezett rengeteg műszer, amelyek mindent filmre vettek, semmilyen rendkívüli eseményt nem rögzített. Mindössze annyit történt, magyarázta Valerian, hogy a benzelek felgyorsultak az előírt forgási sebességre, néhány ismeretlen rendeltetésű műszer mutatott valamit, aztán a benzelek lassulni kezdtek, majd megálltak, és előbukkant az Ötök felettébb lelkes társasága. Valerian ugyan nem úgy fejezte be, hogy “és mindenféle zagyvaságot hordtak össze”, de a hangjából ezt lehetett érezni. Tisztelettudóan beszéltek vele, de Ellie kitalálta, mi jár a fejükben: a húsz perc alatt a Gép mindössze arra volt képes, hogy egy érdekes illúziót keltsen bennük, vagy hogy — ez is könnyen elképzelhető — megbolondítsa őket.
Ellie lejátszotta nekik a mikrokazettákat, szépen ott volt mindegyiken a címke: “A Vega gyűrűrendszere” például, vagy “A teleszkópok (?) a Vegán”, “Az ötszöröző rendszer”, “A Galaxis Központjának csillagtájképe”, az egyiken pedig: “A tengerpart”. Sorban rakta bele őket a videóba, és nyomta le a “play” gombot. A kazetták üresek voltak. Ellie képtelen volt megérteni, mi történhetett. Nagyon alaposan megtanulta a video-mikrokamera kezelését, és a Gép indítása előtt többször is sikerrel próbálta ki. Amikor elhagyták a Vegarendszert, még utoljára újból ellenőrizte is. Még inkább letört, amikor később megtudta, hogy azokkal a berendezésekkel, amelyeket a többiek vittek magukkal, ugyanez a helyzet. Peter Valerian hinni akart neki, der Heer is. De bármennyi jóakarat is volt bennük, képtelenek voltak rá. A beszámoló, amellyel az Ötök visszatértek, kissé, hát, váratlan volt — és semmiféle fizikai bizonyíték nem támasztotta alá. Különben sem lett volna ennyi mindenre idejük. Az öt ember mindössze húsz percre tűnt el a szemük elől.
Hát ez nem az a fogadtatás, amire Ellie számított. De bízott benne, hogy a dolog tisztázódni fog. Pillanatnyilag elég volt az is, hogy újra végiggondolhatja a történteket, és egy csomó dolgot frissiben részletesen leír magának. Biztos akart lenni benne, hogy semmit sem fog elfelejteni.
Noha Kamcsatka felől rendkívül hideg levegőtömegek áramlottak be, Újév délutánja az évszakhoz képest mégis szokatlanul meleg volt. Sapporo Nemzetközi Légikikötőben jó néhány menetrenden kívüli repülőgép szállt le. Michael Kitz, az új védelmi miniszter és vele egy sebtiben összerántott szakértőbizottság gépén az “Egyesült Államok” felirat virított. Washington csak a legutolsó percben jelezte az érkezésüket, amikor Hokkaidóban a dolog már kipattanóban volt. A kényszeredett sajtókonferencián csak annyit közöltek, hogy rutinlátogatásról van szó, hogy semmi válság, semmi veszély nincs, és hogy “a Sapporótól északkeletre levő Géprendszereket Koordináló Ipari Létesítményből semmi rendkívülit nem jelentettek”. Moszkvából az éjszaka folyamán egy Tu-120-as érkezett, a fedélzetén mások között Stefan Barudával és Tyimofej Gotszridzével. Nyilvánvalóan egyik küldöttség tagjai sem voltak elragadtatva, hogy az Újév napját a családjuktól távol kell tölteniük. Ám a hokkaidói időjárás kellemesen lepte meg őket. Olyan meleg volt, hogy a sapporói jégszobrok olvadoztak. A jég-dodekaéder formátlan tömbbé lett, ötszögeinek élei legömbölyödtek, csöpögött róluk az olvadó lé.
Két nap múlva azonban már kemény hóvihar tombolt a tájon, a Létesítménybe még négykerékhajtású járművekkel sem lehetett eljutni. Megszakadt szinte minden rádió-összeköttetés, elsötétült minden képernyő; a vihar feltehetően ledöntötte az egyik mikrohullámú közvetítőtornyot. Az újabb kihallgatások alatt csupán telefonon tarthatták a kapcsolatot a külvilággal. És ami kézenfekvő volna, gondolta Ellie, a dodekaéderen át… Nagy kísértést érzett, hogy besurranjon a dodekbe és beindítsa a benzeleket. Élvezettel ábrándozott róla. De valójában nem lehetett tudni, be lehet-e indítani a Gépet egyáltalán valaha még, legalábbis az alagútnak erről a végéről. A Kísérő azt mondta, nem fog beindulni. Ellie megengedte magának a luxust, hogy felidézze a tengerpart képét. És hogy rá gondoljon, aki olyan volt, mint az édesapja. Akármi is történjen ezután, egy eddig mélyen a bensőjében szüntelenül sajgó seb begyógyult. Érzi, ahogy a szövetek összeforrnak. Az emberiség történetének legköltségesebb pszichoterápiája volt. Nem semmi, gondolta.
Xi és Sukhavati beszámolóját a saját honfitársaik hallgatták meg. Nigériának ugyan sem az Üzenet megfejtésében, sem a Gép építésében nem volt különösebb szerepe, de Eda eléggé készségesen vállalkozott rá, hogy hosszan elbeszélgessen nigériai hivatalos küldöttekkel. Ez azonban semmi volt ahhoz képest, amennyit a projekt emberei faggatták őket. Vaygay-t és Ellie-t újra meg újra maguk elé citálták a Szovjetunióból és az Egyesült Államokból külön ezért ide repült, magas rangú küldöttségek. Ezekről a szovjet és amerikai kihallgatásokról eleinte kizárták a külföldieket, de miután a Gép Világkonzorciumnál többen panaszt emeltek, mind a Szovjetunió, mind az Egyesült Államok beadta a derekát, és az ülések ismét nemzetközi részvétellel folytak.
Ellie kihallgatását Kitz vezette, és figyelembe véve, milyen gyorsta1paló tájékoztatást kaphatott, meglepően jól felkészültnek bizonyult. Valerian és der Heer időnként szót emelt Ellie mellett, és egyszer-egyszer ők is tettek fel kérdéseket. De ez most Kitz nagy szerepe volt.
Közölte Ellie-vel, hogy ugyan kétkedve, de konstruktívan nézi a dolgot, és reméli, hogy ez a magatartás megfelel a legjobb tudóshagyományoknak. Bízik benne. hogy Ellie nem fogja fel személyeskedésnek, ha ő kertelés nélkül, egyenesen teszi fel a kérdéseit. A legnagyobb tisztelettel viseltetik ugyanis Ellie iránt. Ő, Kitz viszont biztosítja Ellie-t, nem hagyja, hogy az a tény befolyásolja, hogy ő, Kitz, a kezdetektől fogva ellene volt a Gép-projektnek. Ellie elengedte a füle mellett a dagályos szöveget, és belevágott a beszámolójába.
Kitz eleinte figyelmesen hallgatta, részletek iránt érdeklődött, és mindannyiszor bocsánatot kért, hogy közbevágott. A második napra azonban már nyoma sem maradt az udvariaskodásnak.
— Szóval, a nigériait a felesége látogatta meg, az indiai asszonyt a halott férje, az orosz tudóst az aranyos kis unokája, a kínait valami mongol hadvezér
— Qin nem mongol volt
… magát meg, az Isten szerelmére, magát meg a rég halott apucikája, és azt mesélte, hogy a barátaival éppen szorgalmasan újrabarkácsolják a világot, az Isten szerelmére! “Miatyánk, ki vagy a mennyekben…”, hiszen ez tisztára hittan! Tisztára kultúrantropológia! Tisztára Siegmund Freud! Tisztában van maga azzal, miket beszél? Nemcsak azt akarja velünk elhitetni, hogy az apja feltámadt halottaiból, hanem azt is, hogy ő csinálta a világegyetemet!
— Teljesen kiforgatja…
— Ne csinálja, Arroway! Ne nézzen bennünket teljesen hülyének! Egyetlen bizonyítékot nem képes felmutatni, és meg akarja velünk etetni minden idők legvadabb kitalációját? Nem ilyen buta maga. Maga egy okos nő. Hogy képzelheti, hogy bedőlünk ilyesminek?
Ellie tiltakozott. Valerian is tiltakozott; ennek a kihallgatásnak így semmi értelme, mondta, csupán vesztegetik az idejüket. A Gépet most éppen alapos fizikai vizsgálatnak vetik alá. Azzal ellenőrizni lehet Ellie állításait. Kitz egyetértett vele abban, hogy a Gép vizsgálatának fontos szerepe lesz. De az Arroway által előadott történet felettébb jellemző, fény derül belőle arra, hogy mi is történt voltaképpen.
— Az, hogy maga szerint találkozott az édesapjával a Mennyben, meg minden, nagyon sokat elárul, Arroway doktor, hiszen maga a zsidó-keresztény kultúrkörben nevelkedett. Ötük közül egyedül maga. És íme, maga az egyetlen, aki az apjával találkozik. A meséje túlságosan kézenfekvő. Nincs benne semmi fantázia.
Ez rosszabb volt, mint amire Ellie számított. Egy pillanatra tudati pánikot érzett — mint amikor az ember kocsija nem áll ott, ahol hagyta, vagy az ajtót, amelyet pedig az este maga zárt be, reggel tárva-nyitva találja.
— Maga tényleg azt hiszí, hogy mi ezt az egészet kitaláltuk?
— Hát, figyeljen ide, Arroway doktor. Amikor még nagyon fiatal voltam, a megyei ügyészségen dolgoztam. Ott, ha vád alá akartam helyezni valakit, a következő három kérdést tették föl. — Az ujjain számolta a kérdéseket. — Volt rá alkalma? Voltak hozzá eszközei? Volt rá indítéka?
— Mire?
Kitz dühösen nézett Ellie-re.
— De hát az óráink mutatták, hogy több mint egy napig utaztunk — mondta Ellie.
— Nem is tudom, hogyan lehetek ilyen ostoba — Kitz a homlokán csapott. — Most porrá zúzta az érveimet. Teljesen elfelejtettem, hogy az órákat lehetetlen egy nappal előreállítani.
— De ehhez fel kell tételeznie valamiféle összebeszélést. Valóban azt gondolja, hogy ki hazudik? Vagy Eda? Maga
— Azt gondolom, hogy fontosabb dolgokról kell beszélnünk. Tudja, Peter — Kitz Valerianhoz fordult —, hajlok rá, hogy igaza van. Hol napra előttünk lesz a Gép átvizsgálásának eredménye. Ne vesztegessünk több időt… dajkamesékre. Napoljuk el az ügyet.
Der Heer az egész délután tartó ülésen egyetlenegyszer sem szólalt meg. Bizonytalanul vigyorgott Ellie-re, akinek akarva-akaratlan eszébe jutott édesapja mosolya. Néha az volt a benyomása, Ken arckifejezése bátorítja, ösztönzi valamire. De képtelen volt rájönni, mi re. Talán arra, hogy változtassa meg a beszámolóját. Ken sokat tudott Ellie gyerekkoráról, azt is, mennyire bánkódott az édesapja után. Világos, Ken mérlegeli a lehetőséget, hogy Ellie elméje megzavarodott. Feltehetően azt is elképzelhetőnek tartja, hogy ugyanez történt a többiekkel is. Tömeghisztéria. Megosztott képzelődések. Folie á cinq. Őrület ötösben.
— No hát, itt van — mondta Kitz. A jelentés vagy egy centi vastag volt. Ráejtette az asztalra, ceruzák gurultak szét. — Biztosan át akarja majd nézni később, Arroway doktor, de addig is röviden összefoglalhatom magának. Oké?
Ellie beleegyezően bólintott. Fülesekből már hallotta, hogy a jelentés nagymértékben egybehangzik azzal, amit az Ötök elmondtak. Remélte, hogy végre vége lesz ennek az ökörségnek.
— A dodekaédernek látszólag — Kitz erősen megnyomta a szót — a benzolekétől és a tartószerkezetétől teljesen eltérő környezetbe kellett kerülnie. Látszólag óriási szakítóerőknek és nyomásnak volt kitéve. Kész csoda, hogy nem esett szét. Így azután az is kész csoda, hogy maguk egyben maradtak. Továbbá, látszólag nagyon erős sugárzásban járt — alacsony szintű indukált radioaktivitás, kozmikus sugárzás meg minden nyomait találták. Újabb csoda, hogy maguk túlélték a sugárzást. Egyébként semmi sem tűnt el a dodekaéderből, és semmi újat sem találtak benne. A külső felületeken, noha maguk azt állítják, hogy az alagutak falainak ütköztek, sehol nincs kopás vagy zúzódás. Felizzásnak sincs nyoma, márpedig ha a dodekaéder nagy sebességgel behatol a Föld légkörébe, fel kellett volna izzania.
— Magának ez sem támasztja alá a beszámolónkat? Michael, gondolkozzon! Aki egy klasszikus fekete lyukba esik, pontosan ilyen jellegű erők fellépését várhatja! Ezt már legalább ötven éve tudjuk. Fogalmam sincs, miért nem éreztük ezeket az erőket, talán a dodek valamilyen módon védett tőlük. És a hatalmas sugárzásdózisok a fekete lyukak belsejéből, meg a Galaxis közepének a környékéről, amiről jól tudjuk, hogy gamma-sugárzás forrása. Egymástól függetlenül bizonyítja az egyik a fekete lyukak, a másik a galaktika központjának hatását. Nem mi találtuk ki. Nem értem, miért nincsen nyoma az ütközéseknek, de végül is egy általunk alig ismert anyag súrlódott egy számunkra teljesen ismeretlenen. Már miért kellene izzásnyomokat találni, amikor egy szóval sem állítottuk, hogy behatoltunk volna a légkörbe? Számomra ez a jelentés tökéletesen alátámasztja, amit mondunk. Mi a baj?
— Az a baj, hogy maguk túlságosan is okosak. Messze túl okosak. Nézze csak a dolgot egy kételkedő szemével. Hátráljon egy kicsit, tekintse át az egészet. Különböző országokban van egy maroknyi zseniális fickó, akik úgy látják, hogy a világ ebek harmincadjára kerül. Erre kijelentik, hogy bonyolult Üzenetet kaptak az űrből.
— Kijelentik?
— Hadd folytassam. Megfejtik az üzenetet, és utasításokat osztogatnak, hogyan kell egy rettenetesen komplikált Gépet dollártrilliók árán megépíteni. A világ rendkívüli állapotban leledzik, a vallások elbizonytalanodva néznek a közelgő ezredforduló elébe, és mindenki legnagyobb meglepetésére a Gép valóban megépül. Néhány apró változás a legénységben, aztán lényegében ugyanazok az emberek
— Nem, nem ugyanazok! Sukhavati sem, Eda sem, Xi sem, és ott volt…
— Hadd folytassam. Lényegében ugyanazok az emberek szépen becsücsülnek a Gépbe. A szerkezetet úgy tervezték meg, hogy miután beindult, senki se láthassa őket, és ne is beszélhessen velük. Szóval, a Gépet beindítják, aztán szépen le is állítja magát. Ha egyszer már beindult, legkevesebb húsz perc kell hozzá, hogy le lehessen állítani. Oké. Húsz perccel később ezek az emberek halálboldogan kibújnak a szerkezetből, és elővezetnek egy hülye dajkamesét arról, hogy a fénysebességnél gyorsabban közlekedtek mindenféle fekete lyukakban, a Galaxis közepébe meg vissza. Namármost, képzelje el, hogy hallja ezt a sztorit, és hogy maga átlagosan bizalmatlan ember. Szeretne valami bizonyítékot látni. Fotókat, videokazettát, bármit. És mi történik, na mi? Minden eltűnik, köddé válik. Hoztak a fickók bármilyen tárgyat abból a civilizációból, amelyről azt állítják, hogy ott lapul a Galaxis közepén? Nem. Valamilyen szuvenírt? Nem. Egy kőtáblát? Nem. Egy kedves állatkát? Nem. Semmit sem hoztak. Az egyetlen fizikai bizonyítékuk, hogy a Gépen felfedezhetők valamiféle igénybevétel halvány nyomai. Nem merül fel magában a kérdés, hogy akik annyira el akarnak velünk hitetni valamit, és olyan okosak, ugyan miért ne tudnák szilárdsági és sugárzási igénybevételek nyomait hamisítani, különösen, ha kéttrillió dollárjuk van rá?
Ellie-nek tátva maradt a szája. Eszébe villant, mikor történt vele utoljára ilyesmi. Az események megdöbbentően ismétlődnek. Vajon miért agyalta ki Kitz ezt a változatot? Alaposan meg lehet zavarodva, gondolta.
— Nem hiszem, hogy bárki is akadna, aki elhiszi a meséjüket — folytatta Kitz. — Ez a világ legügyesebb és legköltségesebb szélhámossága. Maga meg a barátai megpróbálják bolonddá tenni az Egyesült Államok elnökét, átvágni az amerikai népet, nem is beszélve a Föld többi államának vezetőiről. Komplett hülyének néznek mindenkit.
— Michael, maga teljesen megőrült. Emberek tízezrei dolgoztak az üzenet megfejtésén, a Gép megépítésén. Az üzenet ott van a világ összes obszervatóriumában, mágnesszalagokon, nyomatokon, lézermezeken. Feltételezi, hogy létezik egy összeesküvés, benne van a bolygó összes rádiócsillagásza, repülési, űrhajózási és kibernetikai cége
— Dehogy, nincs maguknak ekkora összeesküvésre szükségük. pusztán egy átjátszódóra az űrben, amivel azt a látszatot kelthetik, hogy az adások a Vegáról jönnek. Azt is megmondom, szerintem hogyan csinálták. Kiagyalták az Üzenetet, és szereztek valakit — valaki olyat, akinek megvannak a megfelelő kilövőberendezései —, aki feljuttatta. Esetleg egy más feladat jelentéktelen kis részeként. És valami olyan pályára, amin úgy látszott, mintha sziderikus mozgást végezne. Lehet, hogy nem is egyetlen műhold volt. Aztán bekapcsolták az átjátszóadót, de addigra maguk már ott kuksoltak a finom kis obszervatóriumaikban, hogy megkaphassák az Üzenetet, megtehessék az óriási felfedezést, és bennünket, bamba pórokat felvilágosítassanak róla, mi ez az egész.
Ez már der Heernek is sok volt, aki eddig némán, magába roskadva ült. Most felpattant. — Hallja, Mike — kezdte volna, de Ellie a savába vágott.
— A megfejtés legnagyobb részét nem én végeztem. Rengeteg ember dolgozott rajta. Főleg Drumlin. Maga is tudja, hogy Drumlin megrögzötten kétkedő álláspontról indult. Amint azonban megkapta az adatokat, teljesen meggyőzték Dave-et. Attól fogva egyetlen kétkedő hangot nem lehetett hallani tőle.
— Igen, persze, szegény Dave Drumlin. A néhai Dave Drumlin. Maga nagyon kiborította. Professzora volt magának, maga sohasem szenvedhette.
Der Heer még mélyebben roskadt a székébe.
— Amikor az Üzenet megfejtésén dolgozott, Arroway doktor, nem jutott ideje mindennel foglalkozni. Annyi dolga volt. Ez is, az is elkerülte a figyelmét, megfeledkezett dolgokról. Itt volt ez az öregedő Drumlin, aki aggódott, hogy a tanítványa lekörözi és mind besepri a dicsőséget. Aztán az öregfiú egyszercsak megpillantja a lehetőséget, hogyan kerülhet ő is bele, hogyan biztosíthat magának központi szerepet. Maga az önimádatára számított, és Drumlin be is kapta a csalit. Ha pedig Drumlin mégsem tudta volna megfejteni az Üzenetet, majd segített volna maga neki. Ha minden kötél szakad, lehántogatta volna maga az összes réteget a rejtélyről.
— Maga szerint tehát képesek lettünk volna kitalálni az Üzenetet, ami Vaygay-re és rám felettébb hízelgő. Csakhogy nem igaz. Nem lehetett volna kitalálni. Kérdezze meg bármelyik mérnököt, aki csak kicsit is ért hozzá, kitalálhatta volna-e ezt a Gépet — a Földön tökéletesen ismeretlen, vadonatúj háttéripart, eljárásokat — egypár fizikus meg rádiócsillagász, amúgy mellékesen, a szabadidejében. Mit gondol, ugyan mikor lett volna időnk kigondolni mindezt, még ha egyébként képesek is lettünk volna rá? Ugyan honnan szedtük volna azt a rengeteg információt! Évek kellettek volna hozzá.
— Voltak rá éveik, miközben az Argus egyhelyben topogott. Aztán Drumlin sürgetni kezdte a dolgot, emlékszik, ugye? Ezért aztán a megfelelő pillanatban maga megtalálja az Üzenetet. Akkor aztán senki sem beszél többet arról, hogy véget vessenek kedvenc projektjének. Pontosan azt gondolom, hogy maga meg az az orosz valóban a szabadidejükben főzték ki ezt az egészet. Éveik voltak rá.
— Ez komplett elmebaj — mondta Ellie halkan.
Valerian szólalt meg. A kérdéses időszakban ő behatóan ismerte Arroway doktor tevékenységét. Arroway nagyon eredményes tudományos munkát végzett. Dehogyis jutott volna ideje ilyen rengeteg munkát igénylő csaláshoz. És bármennyire is tisztelettel adózik a tudásának, az Üzenet és a Gép messze felülmúlja Arroway képességeit. Mindenkiét. Mindenkiét, aki csak él a Földön.
De Kitz nem hagyta magát eltéríteni. — Ez az ön szubjektív véleménye, Valerian doktor. Másoknak is lehet véleményük, és nem biztos, hogy egyezik az önével. Ön kedveli Arroway doktort. Meg is értem. Én is kedvelem. Érthető, ha védeni akarja. Nem veszem rossznéven öntől. De van egy bökkenő. Ön még nem tudja. De én most elmondom önnek.
Előrehajolt, erősen figyelte Ellie-t. Látható volt, nagyon kíváncsi rá, hogyan fogadja Ellie, amit mondani fog.
— Amint beindítottuk a Gépet, az Üzenet abbamaradt. Abban a pillanatban, hogy a benzelek felgyorsultak az előírt fordulatszámra. Abban a szempillantásban. Mindenütt a világon. Az összes obszervatóriumban, ahonnan közvetlen rálátás volt a Vegára, ugyanazt észlelték. Nem szóltunk eddig róla maguknak, nem akartuk, hogy befolyásolja a beszámolójukat. Az Üzenet egy bit közepén szűnt meg. Hát ez nagy melléfogás volt.
— Nem tudom, Michael, miről beszél. És akkor mi van, ha megszűnt az Üzenet? Betöltötte a feladatát. Megépítettük a Gépet, elindultunk oda, ahová… ahová akarták, hogy menjünk.
— Márpedig magát ez furcsa helyzetbe hozza — Kitzet nem lehetett kizökkenteni.
Ellie hirtelen rájött, hová akar Kitz kilyukadni. Váratlanul volt. Kitz összeesküvést emleget, Ellie-ben viszont az elmebaj gondolata merült fel. Ha Kitz nem elmebeteg, lehet, hogy ő zavarodott meg? Ha mi a saját technikai szintünkön képesek vagyunk látomásokat előidéző szereket előállítani, lehet, hogy nálunk sokkal fejlettebb lények rendkívül pontos részletekbe menő kollektív hallucinációkat képesek kelteni? Egy pillanatra lehetségesnek tűnt.
— Tételezzük fel, hogy még a múlt hetet írjuk — mondta Kitz. Azokat a rádióhullámokat, amelyek épp most érik el a Földet, feltételezéseink szerint huszonhat évvel ezelőtt sugározták a Vegáról. Huszonhat évre van szükségük, amíg az űrön át elérnek hozzánk. Csakhogy huszonhat évvel ezelőtt az Argus telep még seholsem volt, Arroway doktor, maga akkoriban forrófejű ifjoncokkal hált, és Vietnam meg a Watergate-ügy miatt hőbörgött. Ilyen okosok, és megfeledkeznek a fénysebességről! A Gép nem állíthatja le az Üzenetet, csak huszonhat év elteltével — kivéve, ha a parancs fénysebességnél gyorsabban halad az űrben. Az pedig, mint tudjuk, lehetetlen. Még jól emlékszem, milyen megvetően nyilatkozott Rankinról és Jossról, mert nem tudták, hogy a fénynél sebesebben nem lehet haladni. Meglep, hogy mégis azt hitte, megúszhatja ezt a csekélységet.
— Figyeljen, Michael. Ez ugyanúgy történhetett, ahogyan mi eljuthattunk oda és vissza, miközben szinte alig telt el idő. Legfeljebb húsz perc. Olyasmi lehet, ahogyan egy szingularitás körül megszűnik az ok és okozat törvénye. Én nem vagyok szakember ezen a területen. Edát vagy Vaygay-t kellene megkérdeznie.
— Hálás köszönet a javaslatért — felelte Kitz. — Már megtörtént. Ellie elképzelte Vaygay-t, egy hasonlóan komor kihallgatás közben, amint ellenlábasa, Arhangelszki] faggatja, vagy Baruda, az az ember, aki azt javasolta, hogy rombolják le a rádióteleszkópokat és égessék el az Üzenetben kapott anyagot. Kitz meg azok ketten feltehetően azonosan látják ezt a kínos ügyet. Ellie remélte, hogy Vaygay jól viseli a dolgot.
— Érti maga jól, Arroway doktor, miről beszélek. Biztos, hogy nagyon is jól érti. De hadd magyarázzam el újra. Talán rávilágíthatna, ha valami elkerülte volna a figyelmemet. Azok a rádióhullámok huszonhat évvel ezelőtt indultak el a Földre. Most képzeljük el őket az űrben, a Vega és a Föld között. Azután, hogy elhagyták a Vegát, senki sem tudja befogni őket. Nem lehet őket megállítani. Még ha a közvetítőállomás — a fekete lyukakon át, ha úgy tetszik — azon nyomban megtudná is, hogy a Gépet beindították, a jelek még huszonhat évig érkeznének a Földre, csak azután maradnának abba. A maga Vega-lakói nem tudhatták huszonhat évvel ezelőtt, hogy a Gépet mikor fogjuk beindítani. Mégpedig percre pontosan. Ahhoz, hogy az Üzenet 1999. december 31-én abbamaradjon, huszonhat évnyire visszafelé kellett volna üzenni az időben. Tudott követni?
— Igen, követem. Ez a terület még teljességgel felderítetlen. Nem véletlenül hívják tér-idő kontinuumnak, tudja. Ha a téren át tudnak alagutakat létrehozni, feltételezhető, hogy az időn át is képesek valami hasonlóra. Az a tény, hogy egy nappal korábbra értünk vissza, arra utal, hogy legalábbis korlátozott időutazásig eljutottak. Ezért lehet, hogy amint elhagytuk az Állomást, valóban küldtek egy jelzést huszonhat évnyire vissza az időben, hogy le lehet állítani az Üzenetet. Nem tudom.
— De azt belátja, milyen jól jön maguknak, hogy az Üzenet éppen most maradt abba. Ha változatlanul továbbra is érkezne, elcsíphetnénk a maguk műholdacskáját, befoghatnánk, és visszahozhatnánk a szalagot, amiről az Üzenetet sugározta. És akkor bizonyítékunk lenne a szélhámosságukra. Mégpedig cáfolhatatlan. De hát ezt persze nem kockáztathatták. Így hát a feketelyuk-blablához kell folyamodniuk. Gondolom, kicsit kényelmetlen lehet.
Gunyoros együttérzés ült ki az arcára.
Olyan volt az egész, mint valami paranoid fantáziakép, amelyben ártatlan tényekből egy összeesküvés bonyolult szövete áll össze. Ezek a tények kétségkívül nem mindennapiak, és érthető, hogy az illetékesek meg akarnak vizsgálni minden lehetséges magyarázatot. Ám ahogy Kitz összerakta a mozaikokat, az olyan fokú rosszindulatra vall, ami arról árulkodik, hogy kiagyalóját nagyon mélyen érinti, személyes érdekeit sérti ez az ügy, hogy görcsösen retteg valamitől. Ellie gondolataiban csökkenni kezdett annak a valószínűsége, hogy az egész csak egy csoportos képzelődés lett volna. De az, hogy az Üzenet — ha igaz, amit Kitz mond — abbamaradt, gondolkodóba ejtette.
— Namármost, mondom magamnak, Arroway doktor, maguknak tudósoknak megvolt az eszük és az indítékuk hozzá, hogy mindezt kiagyalják, de módjuk nem volt hozzá, hogy meg is valósítsák. Ha nem az oroszok rakták maguknak pályára ezt a műholdat, hát megtehette volna éppen még vagy féltucat más, műholdak indítására jogosult állam. Csakhogy ellenőriztük őket. Egyikük sem indított szabadon keringő műholdat szóba jöhető pályára. Akkor pedig nem marad más, mint a magánkézben levő inditóberendezések. Azok közül pedig a számunkra legérdekesebb lehetőség S. R. Hadden úré. Ismeri?
— Ne legyen nevetséges, Michael. Hiszen beszéltem magával Haddenről, mielőtt felmentem a Matuzsálem-re.
— Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy az alapokban egyetértünk. Akkor mit szól ehhez a változathoz: maga meg az az orosz kifőzik a tervet. Ráveszik Haddent, hogy finanszírozza a dolgot — a műhold elkészítését, a Gép ötletét, az Üzenet megfejtését, a sugárzásnyomokat meg minden. Cserében, amikor a Gép Projekt már sínen van, Hadden forgathatja a kéttrillió dollár egy részét. Haddennek tetszik a javaslat. Óriási profit lehetőségét látja benne, és a múltjából kiviláglik, hogy nagyon szeret borsot törni a kormány orra alá. Maga, amikor elakad az Üzenet megfejtésében, mert képtelen rájönni a rejtjelkulcsra, még meg is látogatja. Hadden pedig meg is mondja magának, hol kell keresnie. Ebben is óvatlanok voltak. Okosabb lett volna, ha saját maga jön rá.
— Túlságosan is óvatlanok voltak — szólalt meg der Heer. — Ha valaki tényleg ekkora csalást készít elő.
— Ken, csodálkozom magán. Maga nagyon hiszékeny ember, tudja, ugye? Most pontosan azt igazolja, amiért Arroway meg a társai okosnak tartották, hogy kikérjék Hadden tanácsát. És persze gondoskodjanak róla, hogy mi megtudjuk: Arroway elment Haddenhez tanácsot kérni.
Visszafordult Ellie-hez. — Próbálja a dolgot egy tárgyilagos kívülálló szemével nézni, Arroway doktor…
Kitz mondta, mondta a magáét, káprázatos új formákba rendezte a tényeket, egész éveket írt át Ellie életében. Ellie sose tartotta Kitzet butának, de ennyire találékonynak sem. Talán segített neki valaki. Ám a fantáziaáradat érzelmi töltése Kitzből magából fakadt.
Vadul gesztikulált, szónoki fordulatokat használt. Ez már nem feltétlenül tartozott a munkájához. Ez a kihallgatás, az eseményeknek ez az alternatív tálalása furcsa szenvedélyt ébresztett benne. Ellie némi töprengés után úgy vélte, rájött, miről van szó. Az Ötök vállalkozása nem járt sem katonai szempontból, sem a politikában közvetlenül, azonnal felhasználható eredménnyel. Csak egy beszámolót hoztak, amire enyhe kifejezés az, hogy különös. De amit elmondtak, az bizonyos következményekkel járhat. Kitz most a Föld legpusztítóbb erejű fegyvertárának teljhatalmú ura, a Gondnokok viszont galaktikákat alkotnak. Kitz azoknak az amerikai és szovjet vezetőknek közvetlen utóda, akik a nukleáris szembenállás stratégiáját megtervezték, a Gondnokok viszont egymástól alapvetően eltérő világokban élő fajok tarka gyülekezete, akik egyetértésben dolgoznak együtt. Már a puszta létezésüket feltételezni is kimondatlan szemrehányás. Aztán gondoljuk csak meg, az alagutat a túloldalról bármikor megnyithatják, és Kitz mit sem tehet ellene. Egy szempillantás alatt itt lehetnek. Ilyen körülmények között hogyan fogja Kitz megvédeni az Egyesült Államokat? Szerepét a Gép megépítésére vonatkozó határozatban amelynek történetét most oly buzgón igyekszik átírni — egy barátságtalan ellenlábasa netán kötelességmulasztásnak bélyegezhetné. És ugyan hogyan számolhatna el Kitz a földönkívülieknek azzal, ahogyan ő és az elődei ezzel a bolygóval sáfárkodtak? Még ha nem tódulnak is elő az alagútból a bosszú lángpallosos angyalai, elég, ha az igazság kiderül, és a világ megváltozik. A változás már így is folyamatban van. De sokkal nagyobb szabású lesz.
Megint elnézőbben vizsgálgatta Kitzet. A világot már legalább száz generáció óta nála sokkal rosszabbak igazgatják. Kitz balszerencséje, hogy pont akkor jutott hatalomhoz, amikor a játékszabályokat gyökeresen újraírják.
… de még, ha valaki a maguk meséjének minden részletét elhiszi is — jutottak el újra a tudatáig Kitz szavai —, nem gondolja, hogy a földönkívüliek pocsékul bántak magukkal? Azzal, hogy a kedves papájának öltöznek, visszaélnek a legbensőbb érzelmeivel. Nem mondják meg maguknak, mit is csinálnak tulajdonképpen, megvilágítják a filmjeiket, tönkretesznek mindent, amit maguk rögzítettek, még azt sem engedik, hogy ezt a vacak pálmaágat otthagyja náluk. Egy kis ennivalón kívül semmi sem hiányzik az indulási leltárból, és némi homokon kívül nincs semmi, ami ne lett volna eleve benne. Szóval húsz perc alatt ettek egy keveset, és a zsebükből kiszóródott egy kis homok. Egyetlen nanoszekundummal vagy mivel azután, hogy elindultak, már vissza is érkeztek, ami az elfogulatlan szemlélő számára annyi, mintha el sem mozdultak volna soha.
— Namármost, ha a földönkívüliek egyértelműen világossá akarták volna tenni, hogy maguk csakugyan voltak valahol, akkor egy nappal vagy egy héttel később hozzák vissza magukat. Igaz? Ha a benzeleken belül egy ideig nem lett volna semmi, halálbiztosak lehettünk volna benne, hogy maguk távoztak valahová. Ha meg akarták volna könnyíteni a maguk dolgát, nem állították volna le az Üzenetet. Igaz? Szóval, tudja, így most rosszul áll a maguk szénája. Ők is rájöhettek volna, hogy így lesz. Miért akarnak maguknak rosszat? Miért nem engedték, hogy hazahozzák a filmeket? Akkor senki sem vádolhatná magukat ügyes csalással. Hát akkor miért nem hagyták? Miért nem akarják igazolni a maguk beszámolóját a földönkívüliek? Maga éveket áldozott az életéből arra, hogy megtalálja őket. Miért nem becsülik meg, amit tett értük?
— Ellie, honnan olyan biztos benne, hogy amit mond, valóban megtörtént? Azt mondja, a dolog nem csalás — jó. De miért ne lehetne… káprázat, képzelődés? Nagyon fájdalmas belátni, tudom. Senki se szívesen vallja be magának, hogy egy kicsit bedilizett. Figyelembe véve azonban a rettenetes idegi megterhelést, nem nagy ügy. És hogyha az egyetlen másik feltételezhető lehetőség egy bűnös összeesküvés… Nem akarja még egyszer alaposan végiggondolni az egészet?
De Ellie ezen már túl volt.
A nap folyamán később még egyszer találkozott Kitzcet, most már négyszemközt. Kitz valóban egyezséget ajánlott fel. Ellie-nek esze ágába sem jutott belemenni. De Kitz felkészült erre a lehetőségre is.
— Maga kezdettől fogva ki nem állhatott engem — mondta. — De én hajlandó vagyok elsiklani efelett. A megállapodásunk teljesen becsületes lesz.
— Kidolgoztunk egy közleményt, amely szerint, amikor be akartuk indítani, a Gép nem működött. Természetesen vizsgáljuk, mi lehetett a hiba. Amennyi baj volt a másik kettővel, Wyomingban és Üzbegisztánban, senki sem fog kételkedni a közleményben.
— Aztán egypár hét múlva sajnálattal közölni fogjuk, hogy képtelenek vagyunk megtalálni a hibát. Megtettük, ami tőlünk telt. A további munka túl sokba kerülne. Feltehetően mégsem vagyunk még eléggé okosak hozzá, hogy rájöjjünk. És változatlanul fennáll bizonyos mértékű veszély is. Ezzel mindig is számoltunk. A Gép felrobbanhat, vagy valami más katasztrófa történhet. Tekintetbe véve az összes körülményt, a legjobbnak látjuk a Gép Projektet lejegelni, legalábbis egyelőre. Senki sem mondhatja, hogy nem próbáltuk meg.
— Hadden és a társai persze tiltakoznának, de mivel meg kellett válnunk tőle…
— Ott van, mindössze háromszáz kilométernyire a fejünk felett szóit közbe Ellie.
— Ó, hát nem hallotta még? Sol körülbelül akkor halhatott meg, amikor a Gépet beindítottuk. Különös dolog. Sajnálom, meg kellett volna mondanom magának. Elfelejtettem, hogy… közel állt magához.
Ellie nem tudta eldönteni, elhigyje-e, amit Kitz mondott. Hadden az ötvenes éveiben járt, és láthatóan kitűnő kondícióban volt. Később majd a végére jár.
— És velünk mi lesz ebben a maga elképzelésében? — kérdezte.
— Velünk? Kit ért a többesszámon?
— Velünk, ötünkkel. Akik ott voltunk a Gépben, amely maga szent sohasem működött.
— Ja, magukkal. Egy kis ideig kérdezgetjük majd még magukat, aztán szabadon elmehetnek. Gondolom, egyikük sem lesz olyan ostoba, hogy bárkinek a külvilágban említse a dajkameséjüket. A biztonság kedvéért azonban mind az ötökről összeállítottunk egy pszichiátriai anyagot. Amolyan személyi dossziét. Maguk mindig kicsit lázadozók voltak, rendszerellenesek — bármelyik rendszerben nőttek is fel. Ez eddig rendben van. Jó, ha egy ember szereti a függetlenséget. Ezt még támogatjuk is, különösen, ha tudósokról van szó. De az utóbbi évek megfeszített munkája nagyon kimerítette magukat — no, nem annyira, hogy képtelenek lennének dolgozni, de megviselte az idegeiket. Főleg Arroway és Lunacsarszkij doktor esetében. Nekik, ugye, először is fel kellett fedezniük az Üzenetet, aztán meg kellett fejteniük, aztán meg kellett győzniük a kormányokat, hogy építsék meg a Gépet. Aztán jöttek a problémák az építés során, a szabotázs, aztán végig kellett ülniük az Indítást, ám a Gép nem indult sehová… Kemény. Csak a rengeteg munka, soha semmilyen kikapcsolódás. A tudósok amúgy is hiperérzékenyek. Mindenki rokonszenvvel és megértéssel fogadja majd, hogy megviselte magukat a Gép kudarca. A meséjüket azonban senki sem fogja elhinni. Senki. Ha rendesen viselkednek, nem tesz rá ok, hogy bárki valaha is belenézzen azokba a dossziékba.
— Mindenki tudni fogja, hogy a Gép változatlanul itt áll. Amint az utak járhatók, ide várunk néhány fotóriportert, csinálnak róla egy csomó képet. Meg akarjuk mutatni, hogy a Gép nem ment sehová. A legénység? A legénység, persze, csalódott. Talán kissé el is bizonytalanodtak. Nem kívánnak a sajtónak nyilatkozni.
— Jó kis terv, nem? — Kitz elmosolyodott. Azt akarta, hogy Ellie értékelje a művét. Ellie hallgatott.
— Nem gondolja, hogy rendkívül visszafogottak vagyunk, azután, hogy kéttrillió dollárt dobtunk ki erre a trágyadombra? Egy életre elintézhetnénk, Arroway. De elmehet. Még óvadékot sem kell letennie. Úgy vélem, nagyon úri módon viselkedünk magával. Ez a Millennium Szelleme. A Gépület.