Mert nem mesterkélt meséket követtünk… hanem szemlélői voltunk.
Nézz és emlékezz. Nézz fel az égre
Nézz bele mélyen a tengertiszta levegőbe,
A határtalan égboltra, amely fohászod célja.
Szólj most, szólj a megszentelt kupolába
Mit hallasz? Mit válaszol az ég?
A menny már foglalt: nem lehet a te otthonod.
A telefonvezetékeket megjavították, az utakat megtisztították, és a világsajtó néhány gondosan megválogatott képviselőjének engedélyezték, hogy rövid látogatást tegyen a létesítményben. A riporterek és fotósok bemehettek a három benzelbe, át a légzsilipen, majd magába a dodekbe. Anyagokat vettek fel a televíziók részére, a műsorvezetők betelepedtek az Ötök üléseibe, és beszámoltak a világnak róla: az első bátor kísérlet, hogy a Gépet beindítsák, sajnos nem járt eredménnyel. Felvételek készültek Ellie-ről és társairól is, távolról, hogy mindenki láthassa: élnek, jól vannak, de interjút egyelőre nem adnak. A Gép Projekt most vesztegel, számba veszik, mik a további lehetőségek.
A Honshu-Hokkaido alagút ismét megnyílt, de a Földről a Vegára az átjáró zárva maradt. Nem bizonyosodtak ugyan meg róla még — Ellie kíváncsi volt, ha ők öten elmentek, megpróbálkoznak-e a projekt emberei vele, hogy újra elindítsák a benzeleket. Nem kételkedett benne, hogy úgy lesz, ahogy a Gondnokok mondták nekik: a Gép nem fog többé működni, az alagút nem nyílik meg többé a földlakók előtt. Megkísérelhetünk mi belekapkodni a téridőbe, ahányszor csak tetszik; ha a túloldalról nem nyújtanak segédkezet, nem akarnak fogadni, mit sem érünk el. Egy pillanatra felvillantották előttünk a lehetőséget, aztán ránk hagyták, hogy mentsük meg magunkat. Ha tudjuk.
Az Ötöknek végre megengedték, hogy beszélhessenek egymással. Elbúcsúztak egymástól. Egyikük sem kárhoztatta Ellie-t az üres kazettákért.
— A képek mágneses úton jönnek létre a szalagon — mondta Vaygay. — A benzeleken erős mágneses tér alakult ki, és persze mozogtak. Az időben változó elektromos tér mágneses teret gerjeszt. Maxwell-egyenletek. Szerintem ezért tűntek el a képek a szalagokról. Nem a maga hibája.
Vaygay-t elképesztette a kihallgatás. Nem vádolták kifejezetten, de éreztették vele, hogy nyugati tudósok szovjetellenes összesküvésének részesévé vált.
— Tudja, Ellie, számomra már csak egyetlen kérdés maradt: létezik-e értelmes élet a Központi Bizottságban?
— Meg a Fehér Házban. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy Kitz az elnök jóváhagyásával viselkedik így. Az elnök elkötelezte magát a projekt mellett.
— Ezt a bolygót hülyék igazgatják. Ne feledje, mi mindent kellett tenniük azért, hogy följussanak oda, ahol most vannak. Hihetetlenül szűk a perspektívájuk…, és nagyon kevés idejük van. Néhány év. A legjobbak esetében egy-két évtized. Csak azzal törődnek, mi történik azalatt, amíg hatalmon vannak.
Ellie-nek a Cygnus A jutott eszébe.
— Csakhogy egyáltalán nem biztosak abban, hogy amit mondtunk, nem igaz. Nem tudják bebizonyítani, hogy hazudtunk. Ezért hát nekünk kell meggyőznünk őket az igazunkról. A szívük mélyén ugyanis ott a kétely: Lehet, hogy mégiscsak igaz? Egy páran közülük talán szeretnék is, hogy igaz legyen. Csakhogy az igazság megismerése kockázatos. Biztosra szeretnének menni… És talán hozzásegíthetjük őket. Alaposabban megvizsgálhatjuk a gravitációelméletet. Újabb csillagászati megfigyelésekkel ellenőrizhetjük, amit megtudtunk, mindenekelőtt a Galaxis középpontjáról meg a Cygnus A-ról. A csillagászati kutatást nem akarják leállítani. És ha odaengednek hozzá, tanulmányozhatjuk a dodeket. Megváltoztathatjuk a véleményüket, Ellie.
Ha mind hülyék, nehéz lesz, gondolta Ellie. De hangosan csak ennyit mondott: — Nem tudom elképzelni, hogyan győzhetnék meg a kormányok az embereket, hogy csalás az egész.
— Tényleg nem tudja? Gondoljon csak arra, mi mindenről győztek meg bennünket már eddig is. Például arról, hogy csak akkor lehetünk biztonságban, ha feláldozzuk érte mindenünket, amink van —, és most aztán, ha a kormányok úgy döntenek, hogy eljött az ideje, egy szempillantás alatt vége lehet mindenkinek, aki csak él a Földön. Azt hinné az ember, nehéz ekkora ónültséget elhitetni. Nem, Ellie, kitűnően értenek hozzá, hogy megetessenek velünk dolgokat. Csak annyit kell mondaniuk, hogy a Gép nem működőképes, mi meg kicsit bediliztünk.
— Nem hiszem, hogy ha mind az öten együtt számolnánk be, akkor is bolondnak tartanának. De igaza lehet, Vaygay. Előbb bizonyítékot kell szerezni. Gondolja, hogy ha hazamegy, nem lesz… baja?
— Ugyan mit tehetnek velem? Száműznek Gorkijba? Túlélem; életem nagy napja már bekövetkezett, ott, a tengerparti fövenyen… Ne aggódjon, nem fenyeget veszély. Mi ketten kölcsönösen biztosítjuk egymást, Ellie. Amíg maga életben van, szükségük van rám. És persze fordítva. Ha a történet igaz, örülnek, hogy volt egy szovjet tanúja is; egyszer esetleg majd büszkén fogják szétharsogni. És akárcsak a magáéit, az enyémeket is elsősorban az fogja érdekelni, milyen katonai vagy gazdasági hasznot húzhatnak abból, amit láttunk.
— Teljesen mindegy, mire utasítanak, hogy mit csináljunk. Csak az számít, hogy életben maradjunk. Akkor majd elkezdjük mesélgetni a történetünket, mind az öten. Először csak halkan, bizalmas barátainknak. De ők is továbbmesélik majd. A történet terjedni fog. Senki nem fogja tudni megállítani. A kormányoknak előbb-utóbb el kell majd ismerniük, ami a dodekaéderben történt velünk. Addig pedig kölcsönösen biztosítékot jelentünk egymásnak. Ellie, én nagyon boldog vagyok, hogy mindez így megtörtént velünk. Ez volt életem legnagyobb élménye.
— Csókolja meg Ninát helyettem is — mondta Ellie, amikor Vaygay elindult a repülőtérre, az éjszakai moszkvai járathoz.
Reggelizés közben Ellie megkérdezte Xit, nem érez-e csalódást.
— Csalódást, én? Ott voltam — felnézett az égre —, láttam őket, hát hogy érezhetnék csalódást? Én a Hosszú Menetelés egyik árvája vagyok. Túléltem a Kulturális Forradalmat. Hat évig kínlódtam, hogy krumplit és cukorrépát termesszek a Nagy Fal tövében. Az egész életem egyetlen, folyamatos zűrzavar volt. Tudom, mi az, hogy csalódni.
— Lakomára volt hivatalos, és amikor hazajön, csalódott, mert az éhező faluja nem fogadja örömujjongással? Csalódottságról szó sincs. Elvesztettünk egy kisebb csatát. Gondolja csak végig az… erőviszonyokat.
Rövidesen visszamegy Kínába, beleegyezett, hogy nem közli a nyilvánossággal, hogy mi történt a Gépben. De visszamegy Xianba, az ásatásokra felügyelni. Várja Qin sírhelye. Látni akarja, mennyire hasonlított az alagút túlsó végén látott másolat a császárhoz.
— Bocsásson meg, Xi, tudom, hogy tolakodó vagyok — szólalt meg Ellie kis idő múlva —, de az a tény, hogy közülünk egyedül maga találkozott ott valakivel, aki… Soha, egész életében nem volt senki, akit szeretett volna?
Borzasztó ügyetlenül fogalmazta meg a kérdést, gondolta.
— Mindenkit, akit csak szerettem, elszakítottak tőlem. Még az emlékét is kitörölték. A huszadik század uralkodói a szemem láttára váltották egymást. Olyan valakire vágytam, akit nem lehet utólag megvásítani, félremagyarázni, átszerkeszteni. Nem sok az olyan történelmi személyiség, akiknek a létezését nem lehet meg nem történtté tenni.
Xi az abroszra bámult, a teáskanalát babrálta. — A Forradalomnak áldoztam az életemet, és nem bántam meg. De apámról, anyámról szinte semmit sem tudok. Nincsenek emlékeim róluk. A maga édesanyja él még. Emlékezett az édesapjára, találkozott vele. Maga nagyon, nagyon szerencsés, Ellie.
Ellie még sohasem látta Devit ilyen szomorúnak. Azt hitte, azért, mert a projekt vezetősége ilyen kételkedve fogadta a beszámolójukat. De Devi a fejét rázta.
— Nem sokat számít, hisznek-e nekünk vagy sem. Maga az élmény volt óriási. Megváltoztatta az embert. Ellie, mi tudjuk, hogy megtörtént. Valóság volt. A visszatérésünk után, már itt Hokkaidóban, az első éjjel azt álmodtam, hogy az egész csak álom volt. De nem volt álom. Nem.
— Igen, szomorú vagyok. Azért, mert… Tudod, Ellie, egész életemben arra vágytam, ami ott fenn beteljesült: hogy viszontlássam Surindart. Pontosan olyan volt, amilyennek az emlékeimben élt, ahogyan álmodni szoktam róla. De amikor megpillantottam, amikor azt a tökéletes másolatot láttam, egyszerre tudtam: ez a szerelem csupán attól jelentett számomra olyan sokat, mert elvesztettem, pedig olyan sokat áldoztam fel ezért a házasságért. Semmi több. Ez egy tökfilkó. Tíz év sem telt volna bele, lehet, hogy öt sem, és elválunk. Fiatal voltam, és bolond.
— Igazán sajnálom — mondta Ellie. — Tudom, milyen az, elveszteni valakit, akit szeretünk.
— Nem értesz, Ellie — felelte Devi. — Mióta csak ismertem, most először nem gyászolom Surindart. A családomat gyászolom, akiket otthagytam miatta.
Sukhavati csak pár napot szándékozott Bombayban tölteni, aztán haza akart látogatni a szülőfalujába, Tamil Naduba.
— Elképzelhető, hogy nem is lesz olyan nehéz meggyőzni magunkat róla — mondta —, hogy az egész csupán látomás volt. Reggel, ha felébredünk, nap nap után távolabbinak, valószínűtlenebbnek fog tűnni, ami történt. Jobb lett volna, ha együtt maradunk, ha ébren tartjuk egymásban az emlékeket. Ők tökéletesen felismerték ennek a veszélyét. Ezért vittek a tengerpartra, ahol minden olyan volt, mintha a saját bolygónkon lennénk, valóságos, számunkra megfogható. Én mindenesetre senkinek sem fogom engedni, hogy csökkenthesse bennem az élmény jelentőségét. Nem szabad elhalványulnia. Megtörtént. Nem volt álom. Sose felejtsd el, Ellie.
Figyelembe véve a körülményeket, Eda feltűnően pihentnek látszott. Ellie hamarosan megértette, miért. Miközben őt és Vaygay-t hosszasan faggatták, Eda a fejét törte és szánvitásokat végzett.
— Véleményem szerint az alagutak Einstein-Rosen-hidak — mondta. — Az általános relativitáselmélet megenged egy megoldás-osztályt, kukacjáratoknak hívják őket. Bár hasonlítanak a fekete lyukakhoz, nem kapcsolódnak a fejlődéshez — nem jöhetnek létre csillagok gravitációs összeomlása során, mint azok. De a kukacjárat, ha egyszer már létrejött, általában tágul és szűkül, mielőtt még bármi áthaladhatna rajta, óriási erejű árapály-erők lépnek fel benne, és — legalábbis a maga mögött hagyott, külső szemlélő számára — végtelen ideig tart átjutni rajta.
Ellie előtt nem volt világos, mennyivel jutnak a megállapítással előbbre, ezért kérte, magyarázná meg neki Eda érthetőbben. A kulcskérdés az volt, hogyan lehet a kukacjáratokat nyitva tartani. Eda talált a tér-képleteihez egy olyan megoldás-osztályt, amelyek alapján következtetni lehetett egy új, makroszkopikus térre, olyanfajta feszültségre, amellyel meg lehet gátolni, hogy egy kukacjárat teljesen összehúzódjon. Az ilyen kukacjárat nem mutatná a fekete lyukak egyetlen más problémáját sem; sokkal kisebbek lennének benne az árapály-erők, két irányban, a külső szemlélő számára nagyon gyorsan lehetne áthaladni rajta, és nem lenne benne pusztító hatású sugárzás sem.
— Nem tudom, stabil-e az alagút a kisebb zavarásokkal szemben mondta Eda. — Ha nem, nagyon bonyolult visszacsatolási rendszerrel kell majd követni és helyesbíteni az instabilitásokat. Persze, mindebben még egyáltalán nem vagyok biztos. De ha az alagutak Einstein-Rosen-hidak lehetnek, akkor legalább van válaszunk azok számára, akik azt állítják, hogy hallucináltunk.
Eda már alig várta, hogy visszatérhessen Magosba, Ellie látta, hogy a zakója zsebéből kikandikál a Nigerian Airlines repülőjegyének a sarka. Edát erősen foglalkoztatta, hogy sikerül-e átrágnia magát a fizikának azokon az új területein, amelyeknek az alkalmazását tapasztalták. De bevallotta, egyáltalán nem biztos benne, hogy meg tudja oldani, főleg a miatt, amit úgy fogalmazott, hogy az elméleti fizikához ő már kissé előrehaladott korban van. Harminchét éves volt. De a legjobban arra vágyik, mondta Ellie-nek, hogy végre viszontláthassa a feleségét és a gyermekeit.
Ellie megölelte, és megmondta neki, roppant büszke rá, hogy ismerhette.
— Mi ez a múlt idő? — kérdezte Eda. — Minden bizonnyal viszontlátjuk még egymást. Ja, és Ellie — tette hozzá, mintha amúgy mellékesen jutott volna eszébe —, megtenne nekem valamit? Kérem, emlékezzen! Tartson elevenen az emlékezetében mindent, a legapróbb részletekig. Írjon le mindent. És küldje el nekem. Amit tapasztaltunk, kísérleti adatokat jelent. Előfordulhat, hogy egyikünk megjegyzett valamit, ami nekünk, többieknek elkerülte a figyelmünket, és esetleg éppen ez az egy dolog kell hozzá, hogy teljes mélységében megérthessük, mi is történt velünk. Kérem, küldje el nekem, amit leírt. Ugyanezt kértem a többiektől is.
Búcsút intett Ellie-nek, felkapta viharvert bőröndjét, és beszállt a projekt várakozó kocsijába.
Elmentek mind, ki-ki a saját népéhez, Ellie pedig úgy érezte, mintha a saját családja esne széjjel, szóródna szét. Ő is úgy érezte, hogy az átéltek hatására más ember lett. Hogy is ne változott volna meg? Ördögűzés volt. Nem is egy démon takarodott ki belőle. És pontosan most, amikor úgy érzi, soha életében nem lett volna képes ennyi szeretetet nyújtani, most itt áll, és nincs senki, akit szerethetne.
Ellie-t kormányhelikopter-el paterolták ki a létesítményből. A hosszú repülőúton Washingtonig végig aludt, mint a bunda. Amikor a helikopter kis időre leszállt Hawaiiban, a Hickam Field repülőtér egy lezárt futópályáján, és a Fehér Ház emberei bejöttek hozzá, úgy kellett életre rázni.
Megállapodtak. Ellie, bár többé nem igazgatóként, visszamehet az Árgusra, és olyan tudományos problémával foglalkozhat, amilyennel akar, ha tetszik, élete végéig.
— Velünk lehet beszélni — mondta Kitz. — Álljon elő bármilyen támadhatatlan bizonyítékkal, olyannal, ami valóban meggyőző, és mi magával vetekedve fogjuk közhírré tenni. Azt fogjuk mondani, mi kértük meg, hogy addig ne hozza nyilvánosságra, amíg nem lehetünk tökéletesen biztosak. Az ésszerűség határain belül támogatunk minden kutatást, amivel foglalkozni kíván. De ha most közzétennénk a történetét, először az egekig csapna a lelkesedés, aztán elkezdődnének a kételkedő suttogások. Magának sem lenne kellemes, meg nekünk sem. Jobb, ha nekiáll bizonyítékokat gyűjteni, mármint ha erre egyáltalán van mód.
Talán az elnök keze van benne, hogy Kitznek változott a véleménye, gondolta Ellie. Nem valószínű, hogy örömét leli a kompromisszumban.
Cserében viszont Ellie egy szót sem szólhat senkinek arról, hogy mi történt a Gépben, mondta Kitz. Az Ötök beültek az ülésekbe, csevegtek egy keveset egymással, aztán kijöttek a Gépből. Ha csak egyetlen szót bárhol elejt, ami nem egyezik ezzel a tálalással, a pszichiátriai jellemzése ki fog szivárogni a sajtóhoz, és akkor, legnagyobb sajnálatukra, kénytelenek lesznek elbocsátani.
Ellie szerette volna tudni, megpróbálkoztak-e azzal is, hogy Peter Valerian hallgatását megvásárolják, meg Vaygay-ét vagy Abonnemáét. Nemigen látott rá lehetőséget — öt különböző állam beszámoltató bizottságát meg az egész Gép Világkonzorciumot mégsem lehet sakkban tartani —, akkor mitől olyan biztosak benne, hogy hallgatni fognak? Az egész csupán idő kérdése. Arra a végkövetkeztetésre jutott hát, hogy időnyerésre játszanak.
A kilátásba helyezett megtorlás enyhesége meglepte. De ha az egyezséget valamelyik oldalról megsértik, az már nem Kitz ideje alatt lesz. Kitz nemsokára visszavonul; a Lasker-kormánynak egy év múlva lejár az alkotmány által biztosított második, utolsó mandátuma. Kitz már most elfogadta egy védelmi szerződésekkel foglalkozó, ismert washingtoni ügyvédi iroda meghívását, társtulajdonos lesz.
Ellie-nek az volt az érzése, Kitzet egészen más foglalkoztatja. Úgy látszott, egy cseppet sem aggasztja, bármit is hozzon Ellie nyilvánosságra abból, amit a Galaktikus Központban tapasztalt. Kitznek, Ellie biztos volt benne, a miatt a lehetőség miatt fáj a feje, hogy az alagút, ha a Földről nem is, a Föld felé változatlanul nyitva van. A hokkaidói létesítményt hamarosan megszüntetik, gondolta Ellie. A műszakiak visszatérnek az üzemekbe, az egyetemekre. Ők vajon mit fognak mesélgetni? A dodekaédert talán kiállítják, Cukubaiban, a tudomány városában. Aztán, később egyszer, amikor a világ már rég mással lesz elfoglalva, lesz egy robbanás a kiállításon — ha Kitz talál valami elfogadható magyarázatot, nukleáris robbanás lesz. Egy nukleáris robbanás után a területet radioaktívan fertőzötté lehet nyilvánítani, és természetesen le kell zárni. Tárgyilagos megfigyelők mindenesetre nem mehetnek többé oda, és hátha a katasztrófában az átjáró is bedugaszolódik. Persze, a japánok felettébb érzékenyek a nukleáris fegyverekre, még a föld alatti robbantásokra is, ezért lehet, hogy Kitznek mégis hagyományos robbanóanyaghoz kell folyamodnia. Esetleg a szokásos hokkaidói bányaszerencsétlenségek egyikeként lehet feltüntetni a dolgot. Ellie mindenesetre kételkedett benne, hogy bármiféle robbanás — akár nukleáris, akár hagyományos — képes volna rá, hogy elvágja a Földet az alagúttól.
Másnap az elnök a Fehér Házban, ünnepélyes külsőségek között átnyújtotta Ellie-nek a Nemzeti Szabadságérmet. Fehér márvány falba mélyített máglyarakó helyen hatalmas fahasábok lobogtak. Az elnök rengeteg politikai tőkét fektetett a Gép Projektbe, a megszokottabb tőkéről nem is beszélve, így aztán szilárdan eltökélte, hogy a népnek és a világnak a lehető legjobb képet kell kapnia róla. Az, amit az Egyesült Államok és más országok a Gépbe invesztáltak, hangzott az érvelés, busásan megtérült. Új technológiák keletkeztek, új iparágak virágzottak fel, legalább annyi hasznot hoztak a hétköznapi embernek, mint Thomas Edison találmányai. Felfedeztük, hogy nem vagyunk egyedül, odakünn az űrben léteznek nálunk is fejlettebb intelligenciák. Őrökre megváltozott a felfogásunk arról, mondta az elnök, mik is vagyunk voltaképpen. Ami őt illeti — de úgy véli, minden amerikai nevében szólhat —, ez a felfedezés megerősítette hitét Istenben, akiről most megtudta, hogy nem is csak egy, hanem számtalan világban volt hatalma életet és intelligenciát teremteni, ami olyan felismerés, amellyel, az elnök biztos benne, az összes vallás készséggel egyet fog érteni. Mégis a legnagyobb jótétemény, amelyet a Gépnek köszönhetünk, mondta az elnök, az a szellem, amelyet a Földön meghonosított; a növekvő egyetértés az emberi társadalomban, a felismerés, hogy mindannyian útitársak vagyunk egy veszélyes utazáson, a térben és az időben, közös célunk egy értelmes, általános egység, amelyet immáron az egész bolygónkon úgy ismernek, hogy a Gépület.
Az elnök bemutatta Ellie-t a sajtónak, és a televíziókamerák előtt elmondta, hogyan tartott ki tizenkét hosszú éven keresztül, milyen zseniálisan fedezte fel és fejtette meg az Üzenetet, és milyen bátorság kellett hozzá, hogy beüljön a Gépbe. Hiszen senki sem tudhatta, mi fog történni benne. Arroway doktor készségesen tette kockára az életét. Nem tehet róla, hogy amikor a gépet beindították, semmi sem történt. Amit ő tett, ember annál többet nem tehet. Minden amerikai, sőt minden ember, aki csak él a Földön, hálával tartozik neki. Ellie roppant zárkózott ember. Mégis, amikor szükség volt rá, leküzdötte természetéből fakadó szűkszavúságát, vállalta, hogy újra és újra elmagyarázza az Üzenetet és a tudnivalókat a Gépről. Ő, az elnök, különösen azt a készséges türelmet csodálta benne, ahogy a sajtó rohamait állta. Most aztán itt az ideje, hogy Arroway doktor végre egy kis nyugalmat élvezhessen, visszavonulhasson a magánéletbe, és ismét tudományos karrierjének szentelhesse magát. Volt már elég sajtókonferencia, eligazítások, interjúk Kitz miniszter úrral és Der Heer úrral, az elnök tudományos tanácsadójával. Az elnök reméli, hogy a sajtó most már tiszteletben fogja tartani Arroway doktor kérését, hogy több sajtókonferencián nem kíván részt venni. Fényképezésre azonban itt most még van alkalmuk.
Ellie úgy repült el Washingtonból, hogy nem volt képes eldönteni, mit is tudhat az elnök valójában.
A Légiszállítási Parancsnokság karcsú kis sugárhajtású repülőgépe vitte haza, és abba is beleegyeztek, hogy útközben leszálljanak Janesville-ben. Édesanyja a régi, kopott köntösét viselte. Valaki egy kis színt dörgölt az orcájára. Ellie az anyja feje mellett a párnába fúrta a fejét. Nehezen bár, de az idős asszony ki tudott újra mondani néhány szót, és a karját is képes volt felemelni annyira, hogy gyenge mozdulattal megsimítsa Ellie vállát.
— Mama, mondanom kell neked valamit. Óriási dolgot. De kérlek, fogadd nyugodtan. Nem szeretnélek felizgatni. Mama… én találkoztam a papával. Láttam a papát. Szeretettel üdvözöl.
— Igen… — Az idős asszony lassan bólintott. — Tegnap. Itt volt. Ellie tudta, hogy John Staughton előző nap itt járt az otthonban. Kérte, hogy mivel ma Ellie bejön, neki ne kelljen, a rengeteg munkájára hivatkozott, de lehet, hogy csak nem akart zavarni. Mindegy, Ellie kicsit ingerülten mondta: — Nem, nem, mama. Én a papáról beszélek.
— Mondd neki… — Az öregasszony ajka nehezen formálta a szavakat. — Mondd neki… vászonruha. Tisztítónál… félút… hazafelé. Édesapja, úgy látszik, még egyre vezeti a boltot az édesanyja univerzumában. És Ellie-ében is.
A végeláthatatlan drótkerítés most már céltalanul húzódott láthatártól láthatárig, szabott korlátot a sivatagnak. Ellie örült, hogy megint itt lehet, nekifoghat egy új kutatási programnak, még ha ez persze nem is lesz olyan nagyszabású, mint az előző volt.
Jack Hibbertet nevezték ki az Argus létesítmény ügyvezető igazgatójának, és Ellie nagyon megkönnyebbült, hogy megszabadult a rengeteg adminisztrációtól. Mivel a Vegáról érkező adás megszűntével rengeteg teleszkópidő szabadult fel, a rádiócsillagászat egy sered kevésbé jelentős területe egyszeriben meglendült. Ellie munkatársa: semmi jelét nem mutatták, hogy egyetértenének Kitz véleményével holmi csalásról az Üzenettel kapcsolatban. Ellie-t nagyon érdekelte volna, ugyan mit mondhattak der Heer és Valerian a barátaiknak és a kollégáiknak az Üzenetről és a Gépről.
Ellie úgy vélte, Kitz egy vak hangot sem szólt róla pentagon szentélye falain kívül, csak a szentélyben, amelyet hamarosan el kell majd hagynia. Ellie járt ott egyszer; a kapuban nyársatnyelt tengerészkatona állt őrt keményen, karja hátul a derekán keresztbe téve oldalfegyvere a bőrtokban, bármikor előkaphatja, ha a sugarasan összefutó folyosók szövevényében valaki netán valamilyen valószínűtlen cselekedetre ragadtatná magát.
A Thunderbirdöt Willie hozta át neki Wyomingból, a kocsi most már biztosan itt várja. Megállapodás szerint csak a létesítményen belül furikázhat vele, de van itt hely elég. Nyugat-texasi tájak azonban nem fognak többé elsuhanni mellette, nem lesz nyuszi-díszőrség, nem száguldhat fel hegycsúcsokra, hogy a tekintete egy pillanatra elkapja a déli égbolt egy-egy csillagát. Ez volt az egyetlen, ami a bezártság érzését keltette benne. De hát ilyenkor télidőben a nyuszik úgysem sorakoznának az út mentén.
Eleinte sok riporter lábatlankodott a környéken, abban a reményben, hogy a távolból odakiálthatnak neki egy-egy kérdést, vagy lekaphatják teleobjektívvel. Ellie azonban gondosan távol tartotta magát tőlük. Az újonnan felállított közönségkapcsolati csoport hatásosan, kissé talán kíméletlenül is dolgozott, visszautasították a kíváncsiskodókat. Hiszen hallhatták az elnököt, kérte, hogy biztosítsák Arroway doktor nyugalmát.
Ahogyan múltak a hetek, a hónapok, a riportersereg csökkent, végül szinte teljesen eltűntek. Mostanra már csak a legmakacsabbak maradtak, a The World Hologram és hasonló szenzációhajhász hetilapok, a kiliaszták magazinjainak a munkatársai, meg egy Tudomány és Isten című kiadvány egyetlen embere. Senki nem tudta, melyik szektáé a lap, a képviselője pedig nem kötötte az orrára senkinek.
A cikkekben szó volt tizenkét évi megfeszített munkáról, amelyet diadalmasan koronázott meg az Üzenet megfejtése, majd követte a Gép megépítése. Sajnos az egész világ feszült várakozása ellenére, a vállalkozás kudarccal végződött. A Gép nem ment sehová. Arroway doktor számára ez természetesen óriási csalódás, okoskodtak a lapok, nem csoda, ha kissé depresszióssá vált.
Sok szerkesztőségi kommentár szerint ez a szünet nem is jön rosszul. A felfedezés következtében beállt világnézeti zűrzavar, az új ismeretek filozófiai és vallási feldolgozása hosszú időt fog igénybe venni. Lehet, hogy a Föld még nem érett rá, hogy idegen civilizációkkal kapcsolatba kerüljön. Szociológusok és egyes tanárok szerint is több generáció kell hozzá, hogy az emberiség hozzászokjon a gondolathoz: léteznek nálunk fejlettebb, földön kívüli intelligenciák. Kemény csapás ez az ember önérzetének, mondták. Van már így is mivel foglalkoznunk, több mint elég. Néhány évtized elteltével sokkal jobban meg fogjuk majd érteni a Gép alapelveit. Rá fogunk jönni miben hibáztunk, és majd jót nevetünk rajta, milyen nevetséges dolog kerülte el a figyelmünket, milyen apróság miatt nem tudtuk akkor, 1999-ben a Gépet beindítani.
Voltak egyházi szónokok, akik azt bizonygatták, hogy a Gép kudarca önhittségünk, az emberi nagyralátás büntetése. Az egész országnak címzett tévészónoklatában Billy Jo Rankin azt dörörgte hogy a Gép valójában egyenesen a Pokolból érkezett, úgy, ahogy azt ő jó előre megmondta. Az Üzenet és a Gép, jelentette ki, az újkori Bábel Tornya. Az ember botor és tragikus módon el akarta érni Isten trónusát. Sok ezer évvel ezelőtt Isten elpusztított egy bűnös, Őt tagadni merészelő várost, Babilonnak hívták. Napjainkban is épült egy hasonló, ugyanígy nevezték. Akiknek Isten Szava szent, beteljesítették ennek a városnak a végzetét is. Az Üzenet és a Gép újabb merénylet volt a jók és istenfélők ellen. Ebben az esetben is meghiúsultak a démoni szándékok — Wyomingban Isten akaratából baleset történt, az istentelen Oroszországban az Isteni Kegyelem elhomályosította a kommunista tudósok agyát.
Ám az emberek, folytatta Rankin, Isten nyilvánvaló intései ellenére harmadszor is megkísérelték a Gépet megépíteni. Isten hagyta őket, hadd csinálják. Aztán csendesen, könnyedén elérte, hogy Gépben hiba keletkezzék, elhárította a démoni tervet, és megint egyszer bebizonyította gondviselő szeretetét eltévelyedett és bűnös — az igazat megvallva, méltatlan — földi gyermekeinek. Bűnös tetteink eretnekségeink láttán ideje lenne végre okulni, és még mielőtt elkövetkezik az Ezredforduló — az igazi Millennium, amely 2001. január 1-jén kezdődik —, visszafordítani bolygónkat az igaz útra, visszatérnünk Istenhez.
A Gépeket el kell pusztítani. Mindet, a legkisebb alkatrészüket is. Azt a bűnös tévedést, hogy az ember masinák építésével, nem pedig szívének megtisztulása révén állhatna Isten jobbján, gyökerestől ki kell irtani, nyomtalanul kiégetni, amíg még nem késő.
Kis lakásában Ellie végighallgatta Rankin szónoklatát, aztán elzárta a tévékészüléket, és végiggondolta a helyzetét.
A létesítményen kívül nem engedélyeztek számára más telefonhívást, csak Janesville-be, a wisconsini szanatóriumba. A hozzá befutó hívások közül is csak a Janesville-ieket kapcsolták neki. A többi hívót udvarias kifogásokkal elutasították. A der Heertől, Valeriantól, meg egykori egyetemi kolléganőjétől, Becky Ellenbogentől érkező leveleket Ellie felbontatlanul dobta egy növekvő halom tetejére. Volt egy csomó expresszküldemény, levelek, meg futárral küldöttek is, Dél-Karolinából, Palmer Josstól. Arra már érzett némi kísértést, hogy ezeket elolvassa, de végül mégsem tette. írt egy rövid üzenetet neki, mindössze ennyi állt rajta: “Kedves Palmer, még nem. Ellie”, és feladó nélkül küldte el. Nem tudhatta, elérkezett-e a címzetthez.
Egy, a hozzájárulása nélkül az életéről sugárzott tévéműsorból az derült ki, hogy visszautasítóbb, mint Neil Armstrong vagy akár Greta Garbo. Ellie mosolygós egykedvűséggel vette tudomásul. Mással volt elfoglalva. Valójában éjt nappallá téve dolgozott.
A tilalom, hogy semmilyen kapcsolatot nem tarthat a külvilággal, a pusztán tudományos tevékenységre nem terjedt ki. Nyíltcsatornás aszinkron távközlési hálózaton át hosszú távú kutatóprogramot dolgoztak ki Vaygay-jel. A vizsgálandó területek között volt a Sagittarius A környéke is, a Galaxis közepén, és a hatalmas rádióforrás, a Cygnus A. Az Argus teleszkópjai a szamarkandi szovjet teleszkópokkal együtt egy azonos fázisú rendszer részei voltak, együttesen úgy működtek, mint egy hatalmas, Föld-méretű rádióteleszkóp. Mivel alig néhány centis hullámhosszon dolgoztak, olyan gyenge rádiósugárzást is fogni tudtak, mint egy, a Galaxis középpontjában levő belső naprendszeré.
Ellie aggódott, hogy ennyi nem lesz elég, hogy a két keringő fekete lyuk ennél lényegesen kisebb. A szünet nélküli megfigyelés azonban talán mégis hozhat valamit. Valójában egy hordozóeszközzel a Nap túlsó oldalára juttatott rádióteleszkóp kellene, amely tandem dolgozna a földi teleszkópokkal. Így az emberek egy Föld-pálya nagyságú rádióteleszkópot hozhatnának létre. Akkor már, Ellie számításai szerint, észlelni tudnának egy Föld nagyságú égitestet a Galaxis középpontjában. Vagy egy akkorát, mint az Állomás.
Az ideje nagy részét Ellie írással töltötte, meglévő programokat módosított a Cray 21-hez, és a tőle telhető legrészletesebb beszámolót próbálta összeállítani azokról a legfontosabb eseményekről, amelyek, miután a Gépet beindították, abba a földi idő szerinti húsz percbe belezsúfolódtak. Valamivel túl a munka felén rádöbbent, hogy amit ír, az szamizdat. Írógéppel és indigóval sokszorosított nyomdatermék. Az eredetit és két másolatot elzárt a széfjébe a Hadden-itélet egy sárguló példánya alá —, a harmadikat pedig a 49. teleszkóp elektronika-kezelőfülkéje falának egyik laza burkolólapja mögé rejtette, az indigókat pedig elégette. Szúrós szagú, fekete füsttel égtek. Az átprogramozással hat hét alatt végzett, és éppen, amikor a gondolatai megint visszatértek Palmer Josshoz, a férfi megjelent az Argus főbejáratánál.
Az elnök egyik speciális tanácsadójának néhány telefonja tette előtte szabaddá az utat, az elnök és Joss természetesen évek óta ismerték egymást. Joss még itt, délnyugaton is, ahol pedig nagyon lazák az öltözködési szabályok, öltönyt, fehér inget és nyakkendőt viselt. Ellie nekiajándékozta a pálmaágat, megköszönte a láncocskát és a függőt, és fütyülve Kitz fenyegetéseire, azon nyomban elmesélt neki mindent.
Ellie szovjet kollégáinak bevett módszerét alkalmazták, akiknek, ha valami politikai szempontból kifogásolható beszélgetnivalójuk volt, sürgős sétálhatnékjuk támadt a friss levegőn. Joss időnként megállt, Ellie karonfogta ilyenkor, magával húzta, továbbsétáltak.
Joss érdeklődve, figyelmesen hallgatta — különösen figyelemre méltó ez egy olyan embertől, gondolta Ellie, akinek a vallási alapelveit pedig alighanem alapjaiban rengeti meg, amit most hall tőlem, ha elhiszi egyáltalán. Azok után, hogy annak idején, amikor az üzenet érkezni kezdett, Joss mennyire vonakodott idejönni, most végre legalább megmutathatja neki az Argust. Kellemes volt a társaságában lenni, Ellie örült, hogy Joss eljött. Most azt kívánta, bár ne lett volna olyan elfoglalt Washingtonban, amikor utoljára találkoztak.
Látszólag ötletszerűen kapaszkodtak fel a 49. teleszkóp talapzatának tetejére vezető, keskeny, külső fémlépcsőkön. A 130 rádióteleszkóp látványa — a legtöbbjük önmozgó, a saját sínein gördülhet — semmi máshoz nem volt fogható a Földön. A kezelőkamrában Ellie félretolta a laza lemezt, és kihúzott mögüle egy vastag borítékot, Joss neve állt rajta. A férfi a zakója belső zsebébe csúsztatta, a szövet észrevehetően kidomborodott tőle.
Ellie beszélt Jossnak a Sag A és a Cyg A megfigyelési jegyzőkönyveiről. Elmondta neki azt is, hogy átalakította a komputer programját.
— A pít a tíz a huszadikonig kiszámítani még a Cray-jel is rettenetesen sok időbe kerül. És azt sem tudjuk, hogy amit keresünk, valóban benne van-e a píben. Ők olyasmit mondtak, hogy nem. Lehet, hogy az e. De lehet, hogy a transzcendens számoknak azokban a családjaiban rejlik, amelyekről Vaygay-nek beszéltek. Vagy valamilyen teljesen más számban. Ilyen együgyűen nekiesni — tetszetős transzcendens számokat vizsgálgatni az idők végeztéig — mindenesetre tisztára időpocsékolás. De nekünk itt az Arguson vannak nagyon bonyolult leíró algoritmusaink, arra tervezték őket, hogy a segítségükkel egy jelben felfedezzük a szabályszerű ismétlődéseket, meg arra, hogy kiemeljünk és közelebbről vizsgálhassunk bármit, ami úgy tűnik, nem véletlenszerű. Ezért aztán én átírtam a programokat…
Joss arckifejezéséből Ellie-nek arra kellett következtetnie, hogy nem fejezte ki magát eléggé világosan. Tett hát egy kis kitérőt a monológjában.
… de nem azzal a céllal, hogy kiszámoljam a számjegyeket egy olyan számban, mint a pi, kinyomtassam, és letegyem, hogy valakik ellenőrizzék. Erre nincs elég idő. A program ehelyett végigvágtat a pi számjegyein, és még gondolkodni is csak akkor áll meg, ha nullák és egyesek valamiféle szokatlan sorára bukkan. Tudja követni, amit mondok? Valami nem véletlenszerűre. Véletlenszerű nullák és egyesek természetesen lesznek. A számjegyek tíz százaléka nulla lesz, és egy másik tíz százalékuk meg egyes. Átlagosan. Minél több számjegyen söprünk végig, annál hosszabb, kizárólag nullákból és egyesekből álló sorokat kell véletlenül kapnunk. A program tudja, hogy statisztikailag mi várható, és csak váratlanul hosszú nulla— és egyessorokra figyel fel. És nemcsak a tízes alapú számrendszerben néz körül.
— Nem értem. Ha eléggé sok véletlenszerű számon megy végig, akkor bármire, amit akar, rábukkanhat véletlenül, nem?
— Így van. De ki lehet számítani a valószínűségét. Ha az ember valahol mindjárt a legelején talál egy nagyon bonyolult üzenetet, biztos lehet benne, hogy nem véletlenről van szó. Így aztán a komputer nap nap után ezen a problémán dolgozik kora reggelente. Nem mennek bele adatok a külvilágból. És eddig nem is jöttek ki belőle adatok. Futtatja a pí optimális kiterjedésű sorozatait, röpködnek a számjegyek, a komputer meg figyel. Csak a saját dolgával törődik. Amíg nem talál valamit, nem szólal meg, csak ha valaki megszólítja. Amolyan köldökszemlélés.
— Isten a tanúm, én semmit sem értek a matematikához. De nem tudná nekem a dolgot valamilyen példával érthetővé tenni?
— Dehogynem. — Kezeslábasa zsebében papír után kotorászott, de nem talált. Egy pillanatra arra gondolt, kihúzza Joss belső zsebéből a borítékot, és arra firkál, de aztán ezt túlságosan kockázatosnak találta, hiszen akárki ide láthat, ahol állnak. Közben Joss rájött, mire van szüksége Ellie-nek, és előkapott egy kis spirálos noteszt.
— Kösz. A pí így kezdődik: 3,1415926… Ahogy látja, a számjegyek meglehetősen ötletszerűen váltakoznak. Jó, az első négy számjegyből kettő egyes, de ha tovább nézi a számjegyeket, ez kiegyenlítődik. Ha elegendő ideig sorolja a számjegyeket, valamennyi — 0, 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9 — szinte pontosan tíz százalékban fordul elő. Időnként előfordul, hogy ugyanaz a számjegy többször egymás után ismétlődik — 4444 például —, de ez nem fordul elő többször, mint ahogyan statisztikailag várható. Na mármost, tételezzük fel, hogy maga vidáman vágtat végig a számjegyeken, aztán egyszer csak semmi mást nem talál, csak csupa négyest. Négyesek százait egyvégtében. Nem hordozhatnak információt, de statisztikai véletlen sem lehet a dolog. A világegyetem megszűntéig számítgathatja a pí számjegyeit, de ha véletlenszerűen követik egymást, soha nem fog előfordulni, hogy ugyanaz a számjegy százszor szerepeljen egymás után.
— Ez olyan, mint amikor maga az Üzenetet kereste. Ezekkel a rádióteleszkópokkal itt.
— Igen. Mint akkor is, most is olyan jelet keresünk, amely elüt a megszokottól, valamit, ami nem lehet egyszerűen statisztikai véletlen.
— De nem kell, hogy pont száz négyes legyen — jól mondom? Szólni képes hozzánk?
— Így van. Képzelje el, hogy egy idő után kizárólag nullákból és egyesekből álló, hosszú sorozatot kapunk. Akkor, ugyanúgy, mint az Üzenet esetében, ki tudunk belőle hámozni egy képet, már ha van benne egyáltalán. Érti, akármi lehet, bármi.
— Úgy érti, hogy megfejtené, hogy a píben egy kép rejlik, és az egy csomó héber betű lenne?
— Pontosan. Nagy, fekete betűk, kőbe vésve. Joss kutatóan nézett rá.
— Ne haragudjon, Eleanor, de nem túlságosan… óvatos maga? Nem tagja egyetlen hallgatást fogadott buddhista apácarendnek sem. Miért nem rukkol ki a történettel, miért nem beszél?
— Beszélnék én, Palmer, ha volna bizonyítékom. De mivel nincs, Kitz meg a hozzá hasonlók rögtön rám sütnék, hogy hazudok. Vagy hogy képzelődöm. Ezért lapul az a kézirat a maga belső zsebében. Maga elviszi, lepecsételi, dátumozza, közjegyzőnél lajstromba véteti, és berakja egy megőrzőbe. Ha velem bármi történne, a világ elé tárhatja. Teljes mértékben felhatalmazom, hogy azt tegye vele, amit jónak Iát.
— És ha nem történik magával semmi?
— Ha nem történik velem semmi? Akkor, ha majd megtaláltuk, amit keresünk, ez a kézirat fogja tanúsítani a történetünket. Ha kiderül, hogy a Galaxis középpontjában van egy kettős fekete lyuk, vagy a Cygnus A-ban valamilyen hatalmas mesterséges létesítmény, vagy hogy a píben üzenet rejlik, akkor ez itt — Ellie Joss mellére bökött —, ez lesz az én bizonyítékom. Akkor majd beszélek… De addig se veszítse el.
— Még most sem értem — vallotta be Joss. — Tudjuk, hogy az univerzumban matematikai törvényszerűségek vannak. A gravitáció, meg minden. Ez miben különbözik tőle? Hát a pí számjegyeiben is matematikai rend van. Mi ebben a különleges?
— Tényleg nem látja? Ez más lesz. Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a világegyetem pontos matematikai törvények szerint épül fel, ezek határozzák meg a fizikát és a kémiát. Ez egy üzenet. Bárki is igazgatja a világegyetemet, üzeneteket rejtett el transzcendens számokban, hogy majd tizenötmilliárd év múlva, amikor végre kifejlődött az értelmes élet, megkapjuk őket. Emlékszik, mit mondtam, amikor először találkoztam magával és Rankinnel? “Ha Isten azt akarja, hogy megtudjuk, hogy létezik, miért nem küld nekünk valamilyen egyértelmű üzenetet a létezéséről?”
— Nagyon jól emlékszem. Maga Istent matematikusként képzeli el.
— Úgy valahogy. Ha igaz, amit nekünk mondanak. Ha ez az egész nem valamiféle tévút. Ha a píben rejlik üzenet, nem pedig a végtelen számú többi transzcendens szám valamelyikében. Se szeri, se száma a sok “ha”-nak.
— Maga a számtanban keresi a Kinyilatkoztatást. Én tudok jobb utat is hozzá.
— Palmer, ez az egyetlen út. Ez az egyetlen, ami meggyőzi a kétkedőket. Képzelje el, hogy találunk valamit. Nem kell feltétlenül rémesen bonyolultnak lennie. Csak valami, ami rendszerezettebb annál, semhogy a pí számjegyeinek tömkelegében véletlenszerűen összejöhetne. Mindössze ennyire van szükségünk. Akkor a matematikusok szerte a világon mindenhol ugyanígy megtalálhatják a képet vagy üzenetet, vagy majd kiderül, mit is. És nem lesznek többé szektás megosztottságok. Mindenki ugyanazt az Írást fogja majd olvasni. Senki sem érvelhet többé azzal, hogy egy vallás alapjául szolgáló csoda ócska bűvésztrükk volt csupán, vagy hogy a történészek később meghamisították a történéseket, vagy hogy az egész csak hisztéria meg önbecsapás, vagy hogy pótlék a szüleiket visszasiró felnőtteknek. Mindenki hívővé válhat.
— Lehet, hogy soha semmit nem fog találni. Elbújhat itt, és számolgathat az idők végeztéig. Vagy kimegy, és közli a mondókáját a világgal. Előbb vagy utóbb választania kell.
— Nagyon remélem, Palmer, hogy erre nem fog sor kerülni. Előbb a fizikai bizonyíték, aztán a dolgok hírül adása. Különben… Nem látja, milyen támadhatóak vagyunk? Nem magam miatt aggódom, de…
Joss hitetlenkedve ingatta a fejét. Mosoly bujkált a szája körül. Bizonyos iróniát fedezett fel a helyzetükben.
— Miért olyan fontos magának, hogy kitálaljam a történetet? — kérdezte Ellie.
Joss talán szónoki kérdésnek tekintette. Mindenesetre nem felelt rá, ezért Ellie tovább beszélt.
— Nem gondolja, hogy a kettőnk álláspontja különös módon… felcserélődött? Én állok itt egy megrázó vallásos élménnyel, amelyet nem tudok bizonyítani — valójában fel sem tudom fogni teljes mélységében, Palmer. Maga meg most a megrögzött kételkedő, aki igazán — inkább, mint valaha is — mindent elkövet, hogy jóindulattal kezeljen engem, a hiszékenyt.
— Nem, nem, Eleanor — tiltakozott Joss. — Én nem vagyok kételkedő. Hivő vagyok.
— Valóban, Palmer? Az én történetem nem éppen Büntetésről és Megtorlásról szól. Nem éppen a Megváltó Eljöveteléről és a Megdicsőülésről. Egy hang nincs benne Jézusról. Az üzenet, amit én hozok, részben arról szól, hogy a Mindenség értelmét tekintve nekünk nincsen központi szerepünk. Ami velem történt, annak fényében mi nagyon-nagyon parányiak vagyunk.
— Igen. Isten viszont nagyon-nagyon nagy.
Ellie egy pillanatig szótlanul nézett rá, aztán folytatta.
— Látja, Palmer, ma már mindenki tudja, hogy a Föld a Nap körül kering. Mégis, a hatalmasok — a vallási vezetők, az egyházfők egykor azt akarták elhitetni velünk, hogy a Föld egyáltalán nem is mozog. Az volt a céljuk, hogy a hatalmukat érvényesítsék. Vagy legalábbis hatalmasoknak akartak látszani. Az igazságtól pedig kisebbeknek érezték magukat. Rettegtek az igazságtól, mert aláásta a hatalmukat. Ezért aztán elnyomták az igazságot. Veszélyesnek találták. Biztos benne, Palmer, hogy tudja, milyen következményekkel járhat, ha hisz nekem?
— Sokat kutattam az igazságot, Eleanor. Annyi év után, higgye meg, felismerem, ha rábukkanok. Minden olyan hitnek, amely tiszteli az igazságot, amely Isten megismerésére törekszik, helye van a világegyetemben. A valódi világegyetemre gondolok. A rengeteg fényévre. A számtalan világra. A maga univerzuma és benne a Teremtő megnyilvánulásainak lehetőségei lélegzetelállítóak. Mennyivel nagyszerűbb ez, mint ha egy szűk világocskába szorítanánk Őt bele!
Nekem sohasem tetszett a gondolat, hogy Föld Isten zöld zsámolya. Túlságosan bájos volt, amolyan megnyugtató gyermekmese… A maga világegyetemében azonban elég tér és idő áll az én elképzelésem szerinti Isten rendelkezésére.
— Nekem az a véleményem, hogy nincsen magának szüksége további bizonyítékra. Van már elég. A Cygnus A meg a többi a tudósok dolga. Azt hiszi, nehéz lesz az egyszerű embereket meggyőzni az igazáról. Szerintem pofonegyszerű lesz. Úgy véli, a maga története túl különös, túlságosan szokatlan. De én már korábban is hallottam. Jól ismerem. Fogadjunk, hogy maga is.
Lehunyta a szemét, és pillanatnyi gondolkodás után idézni kezdte:
“És álmot láta: Ímé, egy lajtorja vala a földön felállítva, melynek teteje az eget éri vala, és ímé, az Istennek Angyalai fel— és alájárnak vala azon. (…) Bizonyára az Úr van e helyen, és én nem tudtam. (…) nem egyéb ez, hanem Istennek háza, és az égnek kapuja.” *
Josst kissé magával ragadta, ahogyan idézett, mintha egy hatalmas katedrális szószékéről prédikált volna a hívők gyülekezetének. Kis, mentegetőző mosoly ült az arcán, amikor kinyitotta a szemét. Elhagyatott úton sétáltak tovább, jobbról-balról a rádióteleszkópok égre meredő, hatalmas, rácsszerkezetű tornyai szegélyezték. Kis idő múlva Joss ismét a megszokott hangon szólalt meg.
— A maga történetét már korábban elmondták. Amit átélt, megtörtént korábban is már. A lelke mélyén valahol ezt maga is nagyon jól tudja. A maga történetének a részletei persze nem találhatók meg a Genezisben. Hogyan is állhatnának ott? A Genezis változata Jákób kortársainak szólt. Pontosan úgy, ahogy a maga tanúságtételének a mi korunkhoz, hozzánk kell szólnia.
— Hinni fognak magának, Eleanor. Emberek milliói fognak hinni. Mindenütt a világon. Tudom. Biztos vagyok benne.
Ellie szótlanul rázta a fejét. Pár percig megint némán bandukoltak, aztán újra Joss szólalt meg.
— Ha nem, hát nem. Megértem. Fordítson rá annyi időt, amennyit szükségesnek tart. De ha bármi módja is van rá, hogy meggyorsítsa — kérem, tegye meg, az én kedvemért. Már egy év sincs hátra az ezredfordulóig.
— Én is megértem a maga türelmetlenségét. De adjon nekem még néhány hónapot. Ha addigra sem találunk semmit a píben, fontolóra veszem, hogy nyilvánosságra hozzam, ami odafent történt. Még január elseje előtt. Talán Eda és a többiek is hajlandók lesznek beszélni. Oké?
Hallgatva sétáltak visszafelé, az Argus irodaépületéhez. Az esőztetők szorgalmasan fürösztötték a satnya pázsitot, Ellie és Joss kikerültek egy pocsolyát. Idegenül hatott itt, a szikkadt talajon.
— Volt valaha férjnél? — kérdezte a férfi. — Nem, soha. Nem jutott rá időm.
— És szerelmes volt? — A kérdés egyenes volt, tárgyilagos.
— Annyira-amennyire, vagy féltucatszor. De tudja — Ellie felnézett a legközelebbi teleszkópra —, mindig annyi volt a zörej, nehéz volt kihallani belőle az adást. És maga?
— Soha — felelte Joss egyszerűen. Kis csönd után bizonytalan mosollyal hozzátette: — De van hitem.
Ellie alkalmatlannak találta a pillanatot, hogy jobban elmélyüljenek a témában. Fellépkedtek az épület bejárati lépcsőin, hogy megnézzék az Argus központi komputerét.
*1 Mózes 28,12.16.17. (Károli Gáspár ford.)