Ímé, titkot mondok néktek. Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk.
Úgy tűnik, hogy a világegyetemet… a Teremtő előrelátásának és szándékának következtében számok határozzák meg és rendezik; mert a mintát, akár egy előzetes vázlatot, eleve rögzítették a világot teremtő isteni tudatban mindeneket megelőzően létrejött, domináns szerepű számok.
Ellie felszaladt az otthon lépcsőin, átsietett az újonnan festett, zöld verandán, ahol egymástól egyenlő távolságban üres nyugágyak sorakoztak, és megpillantotta John Staughtont. A férfi dermedten állt, karjai élettelenül csüngtek. Jobb kezében bevásárlószatyor, Ellie látta, hogy átlátszó fürdősapka, virágmintás piperetáska és két rózsaszín pomponos papucs van benne.
— Elment — mondta Staughton, amikor eljutott a tudatáig, hogy Ellie ott áll előtte. — Nem menj be hozzá — tette hozzá kérő hangon.
— Ne nézd meg. Meggyűlölt volna érte, ha így látod. Tudod, milyen fontos volt számára a külseje. Ő már úgysem ott bent van.
Csaknem ösztönösen, évtizedek megszokásától és máig sem csökkent ellenszenvétől vezettetve Ellie mégis be akart menni. De megtorpant. Elég erős hozzá, hogy még most is dacoljon vele, pusztán elvből? Tulajdonképpen mi is ez az elv? A férfire csak rá kellett nézni, lesírt róla, hogy gyásza mélységesen őszinte. Staughton szerette az édesanyját. Talán jobban is, mint én, gondolta Ellie, és egy pillanatra önvád öntötte el. Anyja olyan hosszú ideje volt már élet és halál mezsgyéjén, hogy Ellie sokszor végiggondolta, hogyan is fogja érinteni, ha végül eljön a pillanat. Eszébe jutott, milyen szép volt az édesanyja a képen, amelyet Staughton küldött neki, és hirtelen, annak ellenére, hogy felkészült arra, ami most megtörtént, zokogni kezdett.
Staughtont meglepte a fájdalomkitörés, odalépett hozzá. De Ellie elutasítóan felemelte a kezét, és látható erőfeszítéssel igyekezett úrrá lenni magán. Még ebben a pillanatban sem tudta elképzelni, hogy megölelje. Ők ketten idegenek, egy holttest köti össze őket kényszerűségből. Abban azonban nem volt igaza — a lelke mélyén pontosan tudta —, hogy Staughtont okolta édesapja haláláért.
— Át kell adnom neked valamit — mondta a férfi, és kotorni kezdett a szatyorban. Ellie szeme előtt megvillant egy bőrutánzat-levéltárca meg egy műanyag fogkefetartó. EI kellett kapnia a tekintetét. Staughton végre felegyenesedett, megviselt borítékot nyújtott feléje.
“Eleanornak”, ez állt rajta. Ellie megismerte az anyja írását, heves mozdulattal nyúlt érte. Staughton meglepetten hátrált, úgy kapta a borítékot maga elé, mint aki attól tart, hogy arculütik.
— Várj — mondta —, várj. Tudom, soha nem jöttünk ki egymással. De tégy meg nekem egy szívességet: ezt a levelet majd csak este olvasd el. Megteszed?
A bánat tíz évet öregített rajta.
— De miért? — kérdezte Ellie.
— Kedvenc kérdésed. Egyszerűen tedd meg nekem ezt az egyetlen szívességet. Olyan nagy kérés?
— Igazad van — mondta Ellie. — Nem olyan nagy kérés. Ne haragudj.
Staughton Ellie szemébe nézett.
— Bármi is történt veled abban a Gépben — mondta —, mintha megváltoztál volna.
— Remélem, John.
Ellie felhívta Josst, és megkérdezte, vállalná-e a temetést. — Mondanom sem kell, hiszen tudja, én nem vagyok vallásos. De volt idő, amikor anyám az volt. Maga az egyetlen, akiről el tudom képzelni, hogy szeretném, hogy ezt elvégezze, és biztos vagyok benne, hogy a mostohaapám beleegyezik. — A következő géppel érkezik, felelte Joss rögtön.
Ellie korai vacsora után, a szállodai szobájában elővette a borítékot. Szeretettel megsimította, tapogatta. Réginek látszott. Anyja évekkel ezelőtt írhatta, aztán tárcája valamelyik rekeszében hordozta magával, és vívódott, odaadja-e Ellie-nek vagy sem. Láthatóan nem bontották fel újra, mióta először lezárták. Ellie szerette volna tudni, Staughton olvasta-e. Énjének egyik fele alig várta, hogy felbonthassa, a másik viszont valamiféle előérzettől vezéreltetve halogatta. Felhúzta a térdét az álláig, sokáig kuporgott töprengve a karosszékben.
Csengetés hangzott fel, és Ellie korántsem halk telefaxa életre kelt. Az Argus-komputerre volt kapcsolva. A jelenet a régi szép időkre emlékeztette Ellie-t, de most semmi sem volt, ami sürgős lehetett volna. Bármit is talált a komputer, nem szökik el; foroghat a Föld, a nem nyugszik le. És ha van üzenet a — ben, hát megvárja Ellie-t, tartson akár az idők végeztéig is.
Megint a borítékot kezdte nézegetni, de a telefax-hang mégsem hagyta nyugodni. Ha egy transzcendens számban tényleg van valamilyen tartalom, annak a kezdet kezdetétől be kellett épülnie a világegyetem szerkezetébe. Ez az ő új projektje a kísérleti teológia területébe tartozik. De hát végül is minden tudományággal ugyanez a helyzet, gondolta.
“MARADJON KÉSZENLÉTBEN” írta ki a komputer a telefaxon. Ellie-nek az édesapja jutott eszébe… jó, a hasonmása… meg a Gondnokok, a Galaxist átszelő alagútrendszerük. Ők látták — és talán befolyásolták is — az élet keletkezését és fejlődését sok milliónyi világon. Galaxisokat építenek, lezárják a világegyetem egyes részeit.
Időutazásra képesek, ha nem is korlátlanul. Isteneknek tartanák őket minden vallás — legalábbis a nyugati vallások kegyes elképzelései, sőt felül is múlják az ő isten-elképzeléseiket. De a Gondnokoknak is megvannak a maguk korlátai. Az alagutakat nem ők építették, nem is képesek rá. Nem ők rejtették az üzenetet a transzcendens számba, és nem is lelik meg. Az alagútépítők és — be írók mások voltak. Ők már nincsenek itt. Nem hagyták meg, hová kell a postát utánuk küldeni. Amikor az Alagútépítők eltávoztak, a Gondnokok feltehetően olyan árván maradtak itt, mint elhagyott kisgyerekek. Mint most én, gondolta Ellie. Pontosan úgy, mint most én.
Aztán Eda feltevése jutott eszébe, az, hogy az alagutak kukacjáratok, amelyek megfelelő távolságú szakaszokban behálózzák ennek és sok más galaktikának számtalan csillagát. Hasonlítanak a fekete lyukakra, de mások a tulajdonságaik és másképpen keletkeznek. Nem teljesen tömeg nélküliek, hiszen Ellie látta, amint gravitációs sodrok indultak belőlük a Vega körül keringő törmelékben. És sokfajta lény, sokféle űrjármű közlekedik rajtuk keresztül Galaktika-szerte.
Kukacjáratok. Az elméleti fizika tolvajnyelvén kifejezve a világegyetem az alma, és valaki keresztül-kasul furkálta járatokkal az alma magházát. Az alma héján élő bacilusnak ez csoda. Lehet azonban, hogy egy, az almán kívüli, külső szemlélő korántsem hatódik meg tőle. Az ő szemszögéből az Alagútépítők csupán kellemetlenséget jelentenek. De ha az Alagútépítők kukacok, töprengett Ellie, mik vagyunk mi akkor?
Az Argus-komputer nagyon mélyen belement a pí-be, tovább, mint bárki más a Földön, bár még mindig nem annyira, amennyire a Gondnokok szándékoznak. Még messze korai lenne, gondolta Ellie, hogy amit a komputer jelez, az oly régóta megfejtetlen üzenet lehessen, amelyről “Theodore Arroway” beszélt neki a semmilyen térképen nem található tenger partján. Talán csak holmi kis biztatás, az elkövetkezők megcsillogtatása, bátorítás a továbbkutatásra, ízelítő, hogy az emberek ne veszítsék el a kedvüket. Akármi is legyen, ez még semmi esetre sem lehet az az üzenet, ami után a Gondnokok kutatnak. Talán vannak könnyebben és vannak nehezebben hozzáférhető üzenetek, és az Argus komputere megtalálta a legkönnyebben hozzáférhetőt. Némi segítséggel, persze.
Az Állomáson Ellie bizonyos fajta alázatot tanult, intést kapott, milyen keveset tudnak valójában a Föld lakói. Most azon töprengett, akár annyi nálunk fejlettebb lény-kategória is létezhet, ahány kategória bennünket a hangyáktól, vagy akár a vírusoktól elválaszt. De a gondolat nem keserítette el. Nyomasztó beletörődés helyett inkább egyre fokozódó csodálatot érzett. Sokkal több lett, amire törekedni lehet.
Mint amikor az ember a középiskolából egyetemre kerül. Eddig minden szinte magától jött, különösebb megerőltetés nélkül. Most viszont már ahhoz is össze kell szednie magát, szünet nélkül keményen és fegyelmezetten kell dolgoznia, hogy egyáltalán felérje ésszel. miről is van szó. A gimnáziumban a legtöbb osztálytársánál könnyedebben fogta fel a tananyagot. Az egyetemen rá kellett jönnie, hogy sok évfolyamtársának az övénél gyorsabb a felfogása. Ugyanezt a hátrányt és kihívást érezte, amikor a doktori, aztán a rádiócsillagász szakképesítésének vágott neki. Egyre újabb, nála képzettebb kollégákkal találkozott, és minden lépés izgalmasabb volt az előzőnél. Na lássuk, gondolta, és ránézett a telefaxra. Ő készen áll.
“HIBA A KÖZVETÍTŐVONALBAN. S/N<10. KÉREM, MA RADJON KÉSZENLÉTBEN.”
Ellie telefaxa a Defcom Alpha nevű távközlési műholdon át volt kapcsolatban az Argus-komputerrel. Helyzettartási probléma lehet, vagy rosszul programoztak valamit. Amikor gondolatban eddig jutott, azon kapta magát, hogy felbontja a borítékot.
ARROWAY ÁRUK, állt a cégpapír fejlécén, és Ellie felismert édesapja öreg Royaljának betűit is; ezt az írógépet használta otthon ezen írta az üzleti és a magánleveleit. A jobb felső sarokban ott állt dátum: 1964. június 13. Ellie akkor tizenöt éves volt. Édesapja nem írhatta a levelet, akkor már évek óta halott volt. Egy gyors pillantás vetett a lap aljára, igen, az ott édesanyja szabályos, szép kézírása.
Drága Ellie-m!
Most, hogy már nem vagyok, talán képes leszel nekem meg bocsátani. Tudom, hogy bűnt követtem el, és nem is csak ellened. Nem tudnám elviselni azt, ahogyan gyűlölni fogsz, ha meg— tudod az igazat. Ezért nem volt életemben soha bátorságom megmondani. Tudom, mennyire szeretted Ted Arroway-t, és tudnod kell, hogy én is nagyon szerettem. Még most is nagyon szeretem. De nem ő a valódi édesapád. A te édesapád John Staughton. Nagyon nagy az én bűnöm. Nem lett volna szabad elkövetnem, de én gyenge voltam. Ha viszont nem így történik, te ma nem vagy a világon. Ezért kérlek, próbálj elnézéssel gondolni rám. Ted tudott róla, ő megbocsátott nekem. Megállapodtunk, hogy soha nem mondjuk el neked. Kinézek az ablakon, látlak, ott ülsz hátul a kertben. A csillagokon töröd a fejed, csupa olyan dolgon, amelyeket én sohasem érnék fel ésszel. Végtelenül büszke vagyok rád. Neked oly nagyon fontos az igazság. Azt hiszem, helyes, ha megtudod magadról is. Arról, hogyan kezdődött az életed.
Ha John még él, ő fogja neked átadni ezt a levelet. Tudom, hogy megteszi. Sokkal jobb ember ő, Ellie, mint gondolod. Boldog vagyok, hogy másodszor is megtaláltam. Elképzelhető, hogy azért gyűlölöd olyan nagyon, mert a lelked mélyén rájöttél az igazságra. De valójában inkább azért, mert ő nem Theodore Arroway. Tudom.
Ülsz ott a kert végében; mióta ezt a levelet írom, meg sem moccantál. Csak gondolkodol, gondolkodol. Remélem, és kérem az Istent, hogy amit kutatsz, rálelj, bármi is legyen. Bocsáss meg. Csupán esendő ember voltam.
A téged nagyon szerető
Mamád
Ellie szeme végigrohant a levélen, aztán rögtön újra elölről kezdte olvasni. Nem kapott levegőt. A tenyere nyirkos lett. Szóval a bitorlóról kiderült, hogy ő az igazi. Élete nagyrészében megtagadta a saját édesapját, anélkül, hogy fogalma lett volna róla, mit tesz. Micsoda jellem ez az ember! Egyetlen hang nélkül tűrte, amikor ő számtalanszor a fejéhez vágta, hogy nem az édesapja, nincs joga vele rendelkezni, nem mondhatja meg Ellie-nek, hogy mit tegyen.
A telefax megint megcsörrent, kétszer. Ez felszólítás arra, hogy nyomja meg a RETURN billentyűt. De Ellie-nek semmi kedve nem volt hozzá. Várhat a fax. Ellie az édesap… Theodore Arroway-re és John Staughtonra gondolt, meg az édesanyjára. Mennyi áldozatot hoztak érte, ő meg úgy el volt telve magával, hogy észre sem vette. Bár itt lenne vele most Palmer.
Megint a telefax. Az írófej bizonytalanul, mintegy kísérletképpen odébb mozdult. Ellie arra programozta a komputert, hogy kitartó, netán találékony legyen, mindenképpen hívja fel a figyelmét, ha úgy véli, talált valamit a n-ben. De Ellie-nek most sokkal fontosabb volt, hogy felidézze, és az új megvilágításban újragondolja élete történetét. Elképzelte anyját, ahogy anyja ül ott, az emeleti nagy hálószobában, az íróasztalnál. Miközben a levelet próbálja fogalmazni, kinéz az ablakon, és szeme megpihen a kellemetlen, elutasító, lázadozó, tizenöt éves Ellie-n.
Ezt is az édesanyjának köszönheti. A levél visszavarázsolta a gyerekkorába, sok-sok évvel ezelőtti önmagához. Mennyi mindent tanult azóta. És mennyit kell még tanulnia ezután.
A csiripelő telefax fölött tükör lógott a falon. Benne egy nőt látott Ellie. Se nem fiatal, se nem öreg, se nem anya, se nem a lánya senkinek. Helyesen tették, hogy nem mondták meg neki az igazat Arra sem volt elég érett, hogy megkapja a jelet, nemhogy megfejtse Egész eddigi pályafutását annak szentelte, hogy mérhetetlenül távoli felfoghatatlanul idegen lényekkel teremtsen kapcsolatot, miközben saját életében szinte senkivel nem volt semmilyen kapcsolata. Mohón igyekezett feltárni mások eredetmítoszait, miközben a saját élete kezdetének hazugságáról tudomást sem vett. Egész életében a világegyetemet tanulmányozta, és közben elkerülte a figyelmét az univerzum legvilágosabb üzenete: Az olyan parányi teremtményeknél amilyenek mi vagyunk, a mérhetetlen teret csak a szeretet teszi elviselhetővé.
Az Argus komputere olyan kitartóan és ötletesen igyekezett kapcsolatot teremteni Eleanor Arroway-jel, hogy abból szinte már leküzdhetetlen emberi vágy érződött, mintha a komputer mielőbb meg akarná osztani a felfedezés örömét.
A rendellenesség legkifejezettebben a 11-es alapú számrendszerben mutatkozott, ahol teljesen nullákkal és egyesekkel lehetett kiírni Összehasonlítva a Vegáról érkezettel, ez a legjobb esetben is roppant egyszerű üzenet lehet, de a statisztikai jelentősége óriási. A program a számjegyeket négyzetrácsba rendezte, függőlegesen és vízszintesen azonos számú számjeggyel. Az első sorban balról jobbra megszakítás nélkül nullák sorakoztak. A második sornak pontosan a közepén egy egyes számjegy állt, jobbra-balra tőle nullák. Néhány további sor után félreérthetetlenül ív rajzolódott ki az egyesekből. Az egyszerű mértani forma gyorsan, ígéretesen alakult ki, ahogy a sorok szaporodtak. Megjelent a rács utolsó sora is, csupa nulla, csak középen állt egy egyes. A következő sor a keret része volt, kizárólag nullák alkották.
A transzcendens számban mélyen meghúzódó, váltakozó mintákká összeálló számjegyekből, nullák alkotta mezőben feltűnő egységekből egy kör formálódott ki.
A világegyetemet nem vaktában alkották, tudatta a kör. Bármelyik galaxisban éljen is valaki, ha a kör kerületét nagyon pontosan elosztja az átmérőjével, csodát fog látni — kilométerekre rúgó számjegysorral a tizedespont után egy másik kört. Még tovább haladva a soron, újabb, egyre érdekesebb üzenetek rejlenek. Mit sem számít, aki az üzenetet megfejti, hogyan néz ki, miből van vagy honnan jött. Aki ebben az univerzumban él, és csak egy kevéske érzéke is van a matematikához, előbb vagy utóbb rálel. Itt van. Mindenben benne van. Nem kell elhagyni a bolygót hozzá, hogy rábukkanjunk. Az űr szövetében, a dolgok természetében, minden nagy műalkotásban, apró betűkkel ott a művész kézjegye. Emberi lények, istenek és démonok, Gondnokok és Alagútépítők fölött van egy értelem. Ez volt mindenek előtt. A világegyetem csak utána keletkezett.
A kör bezárult.
Ellie megtalálta, amit keresett.